Beláttam, hogy nem lesz a legjobb, ha itt beszéljük meg ezt a dolgot, ezért hát... oké, jöjjön csak beljebb.
- Jól van, akkor gyere. - indultam meg vele együtt a nappaliba. Kíváncsi voltam, bár.. arra nem vágytam, hogy elmondjam, velem mi történt.

- Nappali és konyha -

- Igen tudom mit mondtál reggel, de megszoktam, hogy a nők gyorsan váltanak véleményt engem illetően - mormogtam, aztán kissé elnevettem magam.
- A kedvességed határtalan - csóváltam a fejem. - Mostanában elég szarul érzem magam. Az életem merő bonyodalom - legyintettem. - Ezer év alatt sem szívtam ennyit. Viszont mint tudod, nem vagyok az a fajta, aki feladja. Szóval... beljebb hívsz, és elmeséled mi van veled? Cserébe én is mesélek, ha igényled. Meglátjuk, melyikünk ül le jobban a meglepetéstől.

- Miért ne jöhetnél? Ha nem akarnám, hogy itt légy, reggel sem ajánlottam volna fel. - mondtam meglepetéssel a hangomban, de már szinte félve vártam a kérdést, ami végül el is jött, még ha nem is akartam róla beszélni. Olyan kínos beszélgetni arról, hogy még engem is meg lehet fenyegetni úgy, hogy megijedjek. De jobb lesz ezt inkább titokban tartani. Meglátjuk, Chris megteszi-e azt, amivel fenyegetett.
- Csak.. semmi fontos. - legyintettem, megfogva a kezét, és behúztam az ajtón. - Te viszont ritka szarul nézel ki, ha megengeded, hogy őszinte legyek. - motyogtam ledermedve.

Nem kellett sokat várnom, hogy az ajtó kinyíljon, és meglássam Erin arcát.
- Ez azt jelenti, hogy bejöhetek? - kérdeztem, átlépve a küszöbön. - Remek. Értékelem, hogy nem csaptad a képembe az ajtót - mondtam, majd szemügyre vettem az arcát. Még ő kérdezi, hogy velem minden oké-e?
- Hm - vágtam zsebre a kezem, gyanakodva nézegetve Erint. - Azt hiszem, ezt a kérdést én is feltehetném. Nem tűnsz valami vidámnak. Már megint én csináltam valamit? - érdeklődtem, felkészülve rá, hogy újfent el leszek hordva mindennek. Pedig esküszöm, fogalmam sincs róla, ezúttal mi a bűnöm.
- Vagy valami más történt?

- Nappali és konyha -

Már az ajtón keresztül, pontosabban az üvegen keresztül láttam, hogy Klaus érkezett meg, és ez némiképp megnyugtatta a véremet, legalább nem Christopher hülyeségén fog járni az agyam.
- Helló! - nyitottam ki az ajtót egy apró mosollyal, de rögtön feltűnt valami az arcán. Félelem talán? Vagy.. ilyet még sosem láttam rajta. - Minden oké? - bukott ki belőlem.

(Damon és Elena háza)

Elsétáltam Erin házáig, eléggé belevegyülve meglehetősen vegyes érzéseim közepébe. Bár mire ideértem, addigra mindebből szinte csak a rémület maradt.
Nagy sóhajjal néztem az ajtóra, és ezúttal úgy döntöttem, nem rontok be csak úgy. Megadom az esélyt Erinnek, hogy ha meggondolta időközben magát velem kapcsolatban, akkor az orromra vághassa az ajtót. Igy csak bekopogtam, várva, hogy vagy elküldjön, vagy beengedjen.

Elvigyorodtam, majd fel is nevettem Erin reakcióján. Ohh... nem ismer még engem az édes kicsi lányom. De nem is baj, az a siker még édesebb, amit nem néznek ki az emberből.
Köszönöm a bizalmat, Drágám - forgattam meg szemeim, még mindig nevetve, de aztán nagy levegőt véve, némiképp komolyabban folytattam. - Anyád már sooook-sok emberbe volt "szerelmes", tudod, a vérvonala ehhez nagyon ért azóta is. Ebben a családban a nők mindig nagyon-nagyon szerelmesek - hangomból érezhetően áradt a gúny. Nem is véletlenül. - De a többség csak hóbort, játék, vagy csapda. Ha anyád annyira szeretné Klaust akkor vele lenne. De nincs. Már ezer éve lehetnének együtt, de anyád nincs vele. Lehet hogy még Ő maga is azt hiszi hogy szereti, de téved. Én voltam az első anyád életében, én még ismertem, láttam, amikor ártatlan lélek volt. Tudom milyen az amikor szeret. Tisztán és őszintén. Tőlem kamatyolhat Klaus-al, de tudom hogy nem szereti. És ezt be is fogom bizonyítani - vigyorogtam Rá szélesen, és határozottan magabiztosan.
Azért tényleg kezdett már érdekelni, mit tud ez a kis senki, amivel ennyire megbolondítja a családom női tagjait. A nejem, a lányom, és végigmenőleg még néhány leszármazottunk. Hát ebben a családban tényleg minden nő ennyire elveszett és szerencsétlen? Hogy mind be kell hódolniuk egy ilyen selyemparasztnak, hogy egy kis élvezetet és boldogságszerű, de inkább szenvedéssel tarkított kapcsolatot tarthassanak fent? Chh... na nem, ebből már tényleg elég, vagy Klaus-t ölöm meg, vagy a családomat kell valahogy észhez téríteni. És azt hiszem, kezdhetem azzal hogy kiirtom az "írmagot" a vérükből, azaz drága nejem kicsi fejéből és szívéből kell kiebrudalni azt a barmot.
- Ahogy érzed, Kedvesem, én még szeretném bántani, így megkérlek, bármennyire is hogy Te már nem, azért nekem ne tégy keresztbe, vagyis se anyádnak, se annak a címeres selyemfiúnak ne add ki a tervemet - kértem egy laza mosollyal. Bízom a lányomban, bár... lehet nem jól teszem, de hát... öreg hiba, próbálok változni. Anno elrontottam a bizalmatlanságommal, hát akkor most próbáljuk ki a bizalmat.
- Megértem, menj csak - intettem búcsút, majd néztem hogyan távozik kedves leányom. Megértem... Ő úgy érzi végzett. De nem tudja még, hogy az anyjának ez semmi, talán tíz percig sem szenvedett attól hogy Klaust "elvették tőle", DE majd én okozok neki olyat, amit hosszabb távon nyöghet majd.
Ennek kezdete gyanánt viszont, hallgattam a lányomra. Részben. A szállásgondom valóban megfelelően megoldottnak minősült, a hotelekért nem rajongok, de Erin otthonában szívesen megszállok. Így tulajdonomba vettem egy szobát.

Éppen arra készültem, hogy kimegyek a városba, egy-két apróságért, mikor a telefonom megcsörrent. Elővéve tartottam azt a fülemhez, hogy aztán egy ismerős hang szóljon bele.
- "Párizsba utazott" - jött a hang, egy dolgozó hangja a reptérről, akivel figyeltettem az utazóközönséget. Szeretem tudni hol a nejem, s mivel átlag repülővel vált országot, nem is túl nehéz a feladat, épp csak mindig az aktuális terület repterét vagy reptereit kell figyeltetnem, egy ott dolgozó alkalmazott "készséges" segítségével.
- Párizsba? Kivel? - kérdeztem vissza kíváncsian, miközben kiléptem a házból, és becsaptam magam mögött az ajtót.
- "Egyedül" - hangzott a következő válasz, miközben a kocsimba ültem.
- Remek, foglaljon le nekem egy jegyet, a következő járatra, a szokásos körítéssel - adtam utasításba, miközben indítottam, aztán lerakva a telefont, indultam el. Irány a reptér. Egy kis kiruccanás Párizsban... egyedül... éppen tökéletes. Kettesben Tatiával a szerelem fővárosában, sok-sok kilométerre Klaus-tól. Jobb körülményeket még varázsolni sem lehetne.

(folyt. köv. Párizs)

Még engem is meg lehet lepni, ami eléggé érdekes, és ritkaság, tekintve, hogy ezer év alatt már láttam és hallottam egyetsmást, ami miatt úgy kellett éreznem, hogy mindenre fel vagyok készülve. De hát tévedtem, mert erre egyátalán nem számítottam.
- Ez nem fog sikerülni. - jelentettem ki határozottan, hiszen ez villant a fejembe legelőször. - Tatia szerelmes Klausba. És ha említenem kell egy örök, és tiszta szerelmet, akkor... az övék az. - mondtam elfojtott hangon. Hiszen ez számomra is fájdalmat okozott. Klaust én is szerettem, még mindig szeretem, de megtanultam élni érzelmek nélkül, és a szerelem sem szükséges ahhoz, hogy minden reggel igényeljem, mikor felkelek. Amikor egyedül vagyok, nehezebb, de általában van társaságom. Nem fog megőrjíteni a magány.
- Én már nem akarom többé bántani Tatiát. - ismertem végül el, és újabb nyelés követte ezt a vallomást. - Már eleget bántottam. Elcsábítottam tőle Klaust, és... már az egész lényem fájdalmat okozott neki.
- Jobb is, ha erre iszok valamit... - sóhajtottam, majd elfordultam tőle. - Remélem megérted, hogy nem akarok ilyesmikben már részt venni... ha akarod, rendezkedj be. Én iszom valahol egyet. - legyintettem, majd eltűntem.

- Grill -

Látszott Erin arcán, hogy megleptem a feleletemmel. Pedig, azt hittem egyértelmű, hogy ha Tatia a közelben van, akkor én nagyon szeretném viszonozni neki azt, amit én is kaptam Tőle. És mivel a lányunkon kívül semmi szépet nem kaptam, nos... bőven van miért bosszút állnom.
- Nos... úgy gondoltam, megízleltetem vele a saját fegyverét - vigyorodtam el gonoszul -, és ott ütök ahol a legjobban fáj. Anyádnak soha semmi nem volt fontos saját magán kívül, hát... adok neki valamit, és elérem, hogy olyan fontos legyen neki, hogy amikor aztán elveszem tőle, kívánja inkább a halált, sem mint a fájdalmat amit okozok. - Bár tudtam, némiképp áltatom magam. Volt idő, mikor Tatiának más is fontos volt, nem csak önmaga... Volt idő, mikor még emberi volt... és még ha csak pár röpke "pillanatig" is, de képes volt szeretni... Hát... életünk filmjében, meg fogom nyomni az ismétlő gombot, úgy döntöttem. - Úgy tervezem, hogy elcsábítom anyádat. Magamba bolondítom, olyan eszelős mértékben, ami már fáj. Aztán amikor már eléggé meg van győződve róla, hogy szeret, és ki is bírja mondani, mutatni, akkor... mondom majd a képébe, hogy játék volt az egész. Elérem, hogy azt érezze, amit mi éreztünk, amikor otthagyott minket. Van kedved beszállni? - kérdeztem a végén, egy szelídebb mosollyal. Az is üt, ha én egyedül verem át, de ha Erinnel is sikerülne olyan "ál-kapcsolatot" kiépíteni köztük, ami igazi anya-lánya szeretetnek látszó érzéseket teremt, aaaaz... hát az fejedelmi bosszú lenne. Megdobogtatom én még Tatia szívét, hogy aztán ezer darabra törjem széjjel. - A saját "átkával" fogom megmérgezni. Még ha ezer évembe is kerül hogy elérjem hogy ki tudja mondani hogy szeret. De minden munkát megéri, hogy aztán visszakapjon kicsit a saját gonoszságából és önzőségéből. Mit gondolsz? - kérdeztem, s őszintén érdekelt a véleménye.

Felszaladt a szemöldököm, szinte egészen a homlokomig. Hogy mi? Még mindig erre megy ki a játék? Bosszút állni? Bár nem hazudtolom meg magamat, ha most azt mondom, hogy ezt én is szívesen kipróbálnám, hiszen ugyan, mi már Tatiának egy kis szivatás?
- És mégis mi módon képzeled azt, hogy bosszút állsz rajta? - kérdeztem kíváncsian. Már csak azért is, mert ha bele is megyek, tudni akarok minden részletet. Tatia... nem ártott nekem. klaust sem tudom a számlájára írni, hogy miatta hagyott el, hiszen azért tette, mert csalfa idióta. És hát.. nekem szükségem lenne egy kis levezetésre. A felesleges energiák levezetésére.

Nem engedtem el Őt, míg Ő maga el nem húzódott tőlem. Ezer éve nem volt már rá módom, sőt, több, és a szerencsémet ismerve, nem tudhattam, milyen sűrűn lehet még majd ilyesmire módom a következő évszézadokban, így hát ki akartam élvezni, amíg csak tehetem.
De amikor aztán elkezdett elhúzódni, engedtem neki, és eleresztve Őt, pillantottam szemeibe. Kérdésére kissé összehúzva a szemeimet, de aztán bólintottam.
- Igen, találkoztam. Épp a bálon. Beszéltünk kicsit. Igen kellemes társalgás volt.. - forgattam meg a szemem enyhén ironikusan -, de szükséges. A tervem érdekében. Ugyanis eltökélt szándékom még mindig tönkretenni az anyádat. Remélem nincs ellene kifogásod - vettem kérdőre a hangom, bár ha zavarná is, én akkor is bosszút esküdtem Tatia ellen, és azt tűzön-vizen át is véghez viszem majd. Ebben semmi nem gátolhat meg, sem a saját, sem Erina szíve, sem senki más, és semmi más sem.

Az idő is megállt, de nagy hazugság lenne részemről, ha azt mondanám, hogy számomra ez most olyan nagy probléma volt. Régen nem éreztem annyi érzést magamban, mint most, ami talán zavaró volt, de mégsem akartam végetvetni ennek a leírhatatlan állapotnak. Miért akarnék, ha.. az egyetlen, aki még törődik velem, az a saját apám? Eljött hozzám. Tatia egyszer tette meg, és akkor is gyorsan távozott. Azóta sem volt képes rá. De nem is hagyom neki. Viszont Cedric egy nem elveszett ügy. Azt hiszem.
Elszakadtam tőle, és a szemeibe néztem, ekkor már valami komolysággal, amit nem tudtam szavakba önteni, és egy halk nyeléssel néztem végig tekintetét.
- Találkoztál már az anyámmal? - kérdeztem tőle. Nem túl békés téma, de mit mondhatnék ezen kívül? Valami zavart éreztem magamban ezek után.

- Az ember néha... túlságosan elássa magát... A múlton már nem tudok változtatni, Erina, de a jövőn... még tudok - néztem az arcát, miközben beszéltem, mert szemeibe nem tudtam, amint lesütötte azokat. Akarom a lányomat. Az anyját hiába szerettem, Ő inkább állt kurvának, mint hogy feleség legyen... hát... ezzel már nem tudok mit kezdeni, bár... meg fog érte fizetni, én pedig pokolian fogom élvezni, amikor visszakapja mindazt, amit Ő okozott nekem és a lányunknak.
Már-már azt hittem, nem fog semmit felelni, reagálni, vagy tenni bármit, úgy tűnt gondolatai nagyon elhatalmasodtak rajta, és ha ennyire gondolkodik, kétlem hogy számomra előnyös döntést készülne hozni... de... nem is tudom, már olyan sokszor okozott nekem meglepetést.
És ez most is így lett. Meglepődtem. Mert ilyesmi még soha életemben nem történt, még soha nem történt olyan, hogy Erina meölelt volna engem, így, önként... talán csak nagyon kisgyermekkorában... ami már tényleg nem belátható messzeségben volt...
- Kicsikém... - sóhajtottam fel, ahogy kezeim először bizonytalanul értek csak hozzá, de aztán bátrabban is mozdultam már, és magamhoz szorítottam Őt. - Nem vagy már egyedül. Melletted állok. Bármiben és bármikor. És anyád is me fog még fizetni azért, amit velünk tett. Megfizet, még ha addig is élek - mondtam eltökélten, miközben Őt öleltem. És ami meglepő módon, jobb érzés volt, mint amit elmúlt éveimben valaha éreztem. Semmi még csak meg sem közelítette ezt a pillanatot.

Mégis, mire számítottam? Pont erre.. hogy Ő ezt fogja mondani.. azt akarta, hogy Nekem jó legyen. De ennyire nem volt látható, hogy épp az ellenkezőjét éri el? Hogy arra ösztökél, hogy tegyem azt, amit az anyám tett, és szökjek el tőle? Mert nem bírom őt elviselni? Nem tudom, hogy mit nem látott, hiszen miután betöltöttem a tizenötöt, már nem voltam az az engedelmes kislány.. nem, mert nem tehettem meg magammal azt, hogy behódolok.
- Nem lehettél ennyire... ennyire vak... ennyire nem akarhattad, hogy ne kerüljek közel hozzád... - sütöttem le szemeimet, és már rá sem néztem. Nem akartam hallani még egyszer, hogy Ő inkább távol tartott magától, mintsem azt akarja, ami hasznomra válik. Mégis olyasmi érett meg bennem, ami régen soha nem fordult elő velem. Az elmém már nagyon de nagyon elmerült a süllyesztőben, mert amit ma este túl kellett élnem a bálon, az már minden volt, csak nem könnyű. Simán csak... elküldtem azt a férfit a pokolba, akit még mindig szeretek, de Ő soha többé nem fog engem. Micsoda hülye helyzet.. apámat elhagyta az a nő, aki abba szerelmes, akit én szeretek, és ő engem hagyott el az anyám miatt. Csak nekem szürreális ez?
Nem tudom, mikor lendült át az egyensúlyom egyik lábamról a másikra, de amit határozottan észleltem, hogy előre lendültem, és mintha még midnig az az ártatlan gyermek lennék, a karjaiba bújtam, és mellkasára hajtottam a fejemet, mintha... most adhatna nekem bármi vígaszt... vígaszt, az egész világ elől...

Talán... ilyen lehet az, amikor fáj... egy apa szíve. Régen volt már, mikor igazán éreztem ilyet... Utoljára akkor, amikor Erina elszökött tőlem. És az már nem tegnap volt. Nem, az már nagyon-nagyon régen volt... Azóta a kislányomból felnőtt nő lett, egy gyönyörű, és makacs, és bizony okos fiatal nő. És nem hittem volna hogy valaha ezt teszem érte, de... nem is tudom, most valamiként kikívánkozott belőlem, hogy megtegyem, úgy... őszintén.
- Erina... sajnálom, hogy így megnehezítettem az életed. És sajnálom, ha olyan döntéseket hoztam, amivel bántottalak. Azt hittem, jól cselekszem... és jó lesz neked. És csak akkor eszméltem rá, hogy túl messzire tartottalak el magamtól, amikor már az üres szobáddal szembesültem csak, s nem Veled - kezem óvatosan nyúlt előbbre, és érintette meg az Ő kezét, megfogva azt. Mély lélegzetet vettem, s lesütöttem szemeimet. A meghunyászkodás egy dolog, de hogy eközben még a lányom szemébe is nézzek? Nem... arra nem volt elegendő az erőm és elhatározásom. - Féltelek közel engedni magamhoz, Erina. Attól tartottam, ha túlságosan is engedem a szívemet dominálni a cselekedeteimben, akkor Veled is úgy járok mint anyáddal, és akkor hagysz el, mikor már testem-lelkem érted él csak. Könnyebb volt, hogy nem tudtam, milyen mérhetetlenül nagy törést okozott bennem anyád tette, és milyen fontos is vagy nekem igazából. De úgy tűnik... ahh... épp azzal üldöztelek el, s értem el azt, amitől féltem, amivel megóvni akartam mindkettőnket, s amivel védekezni akartam... - keserű sóhaj szakadt fel belőlem, úgy emeltem tekintetem feljebb, és néztem mégis Erin szemeibe. - Sajnálom, hogy rossz apád voltam, Erina... de kész vagyok megmutatni, hogy tudok jobb is lenni. Ha hagyod nekem.

Most mégiscsak úgy éreztem magamat, mint régen. Mintha időutazáson estünk volna át. Apám áll velem szemben. Éreztem, hogy Ő a hatalmasabb, ő az erősebb, és számomra nincs más lehetőség, mint hódolni neki. De valamire előbb-utóbb rá kell ébrednem. Hogy sajnálatos móond, ez az illúzió csakis a múlt. A jelen egészen más. Talán mondhatnánk azt is, hogy erősebb is lehetek, mint ő.
- Tudod, mire lett volna szükségem? Egy fikarcnyi támogatásra tőled, apám. - néztem a szemeibe úgy, mintha megvetném Őt, ami végülis nem cáfolja a valóságot.
És ekkor jöttek a szavak.. tovább és tovább, és legszívesebben beszorítottam volna füleimet kezemmel, csak ne kelljen hallgatnom hogy legbelül, mélyen a fejemben tudtam az igazat. Tudtam hogy ő az, akinek igaza van, s csak kerestem a kibúvókat, hogy ne kelljen elhinnem a dolgokat amiket Ő állít.
- Igen, apám... elnyerted volna. - böktem ki, némi gondolkodás után is, de nem engedtem, hogy arcom megrezdüljön. Nem volt számomra más remény, csupán az, hogy most elmegy, és békén hagy engem. - De te gyűlölted őt, apám. Nem támogattál minket. És tudod mit? Nem haragszom rád. Csupán megvetlek. És csalódtam abban, hogy... Te vagy az apám. - mondtam kegyelem nélkül. Talán annak a kornak az erkölcsi normái tették mindazt, ami történt, mégis be kellett látnom azt, hogy most én hazudom. Gyűlölni akartam. Okokat gyártani magamnak, hogy ne kelljen elismernem az igazát.

Nem reagáltam némi kis gúnyos megjegyzésére, inkább csak vártam a magyarázatát. Mit ártottam neki? Mi az, ami akkora nagy bűn volt, hogy ezer év után is utálnivaló vagyok érte. Aztán... megértettem. Persze... még mindig ugyanaz a lemez, ugyanaz a dal, és ugyanaz a történet... "szerelem".
- Christopher... - sóhajtottam bólintva, és azzal a tipikus "most már értem" arckifejezéssel. Végtére is igen... már értem mi a bűnöm. Jó polgár voltam, vagyis szerinte rossz apa, és tessék... ezt kapom. - Még mindig a kereskedő. Szóval, az én bűnöm ez is. Mint minden, ebben a családban, ugyebár. Tatia nem szeretett, az én bűnöm. Tatia elment, az én bűnöm. Tatia szajha lett, az én bűnöm. Te boldogtalan voltál, az én bűnöm. Te megszöktél, az én bűnöm. Boldogtalan vagy most is, szintén az én bűnöm - legyintettem kissé már dühösen. Hát persze, minden az én hibám, Ők angyalok, ez egyértelmű. Jó, hogy a világháborúkat nem akarják az én nyakamba varrni. - Tudod az a legnagyobb baj... - kezdtem, de... aztán nagy levegőt vettem. Békével jöttem... nem a legjobb mód erre, ha leteremtem. Nem. Másik út kell. Egy másik. Így biccentettem feléje egyet, és beléptem mellette, amikor meglökte az ajtót.
- Mond már meg nekem... - kezdtem újra, lényegesen szelídebb hangon, figyelve közben végig az arcát, és megállva közvetlenül mellette -, azért gyűlölsz engem ezer éve már, mert nem támogattam az álmaid? Jó, tegyük fel, hogy elismerem, hogy hibáztam. Elismerem, hogy helytelen volt amit tettem, nem kellett volna kényszerítenem téged, és addig feszíteni a húrt, hogy elszöktél. Tegyük fel, hogy támogattalak volna titeket. Kap a fiú hozományt is veled, támogatlak, hozzá adlak. Mellétek állok. Ezzel elnyertem volna a szereteted? Megbocsátottad volna, hogy velem kell élned, és anyád nem vitt magával a szajha-túrájára? Megbocsátottad volna nekem, hogy anyád otthagyott minket, és nem nézhetted végig gyermekként, amint végigpróbálja a fél Mikaelson családot? Ha melléd állok az álmaidban, megbocsátottál volna hogy én vagyok az apád? - kérdeztem, és nem vádlón, hanem tényleg, komolyan, kíváncsi voltam. Ha eszem ellen cselekszek, és Őneki is odaadom a szívem, akkor megbocsát? Akkor jó lányom lett volna? Akkor megszeret? Vagy ugyanúgy ment volna Ő is el, mint az anyja akkor is?

- Még szenilis is... - sóhajtottam fel, és beletúrtam a hajamba, de fel tudtam fogni azt, hogy nem érti, mire célzok. Ő mindig jót akart nekem. Pontosabban, azt a jót, amit ő úgy gondolt, hogy nekem előnyös. De közben nem vette észre, hogy egyáltalán nem így van. Csak az erkölcsi normák... abban az időben.. nem épp a nőket támogatták.
- Azzal adtad volna nekem a legjobb életet, ha engedtél volna hozzámenni Christopherhez anélkül, hogy meg kellett volna szöknöm. Sokra vihette volna egy kis... támogatással. - mondtam, már mindenféle kiabálás nélkül, őszintén nézve a szemeibe. Ne már, most én is ilyen érzelmes leszek? Hát megőrülök. - Vagy ennyire elriasztó az, hogy a felesége családja támogassa? Ennyire elfogadhatatlan, hogy a szerelem tényleg nem függ rangtól, és birtoktól, és... és semmitől? - löktem el az ajtót, ezzel jelezve hogy jöjjön be. Azt hiszem, most fogok kiborulni. Most kezdtem felfogni, hogy amire visszatértem az életbe... tényleg elveszítettem mindent, ami az enyém volt. Vagy, amit egy ideig magaménak mondhattam.

- Hát ebben az esetben az én kicsi lányom sem egy fiatal csitri már, nemde? - kérdeztem vissza, némileg elhúzott szájjal, amikor gúnyosan felelt a szavaimra. Ahh, igen, tiszta anyja. De jó nekem... De... Erina akkor is más. Őt mindig szerettem. Nem volt soha olyan, hogy nem.
De az most kifejezetten váratlanul ért, amit kaptam. Egyrészt, mert elsőre rögtön azt vártam volna, hogy megint rám vágja az ajtót. DE nem tette meg egyelőre. Helyette viszont kérdezett valami olyasmit, amire nagyon is... nehéz volt nem eltátani a szám, mert igencsak meglepett. Nem értettem.
- Mármint milyen olyan? - kérdeztem vissza Tőle. - Nem emlékszem hogy bántottalak volna... valaha is - ráztam a fejem, bő értetlenséggel lépve kissé közelebb hozzá. - Szerettelek, és a legjobb életet akartam neked. Ez talán baj? - kérdeztem komoly arccal, de... igazából, ha már így őszintén belekezdett, érdekelt, mit is gondol.

- Az biztos, hogy öreg. - jegyeztem meg. - De hogy szegény? - fintorodtam el, szánt szándékkal fordítva ki szavait, és szórakozva vele, mintha arra születtem volna, hogy így viselkedjek vele. Pedig momentán nekem senki másom nem maradt, csak Ő. Tatiát látni sem akartam, Klaust szintúgy szívem szerint elástam volna, és Cedric volt az, aki ha nem lenne, már nyilván én sem lennék. Eldobhatott volna, mikor anyám elhagyott minket, ő mégis ott maradt, és elviselte az én hisztijeimet, azt, hogy nem akarok olyan lenni, mint a többi nemes lány. Persze azért nem mondanám hogy ő nem okozott nekem fájdalmat mert jócskán hagyott sbeet a szívemen. Főleg akkor élesedett ki a viszonyunk, mikor Christ választottam és elszöktem vele.
- Jaj ne gyere már itt nekem a melodrámával... - forgattam meg a szemeiemt, ahogy láttam az arckifejezését. - Tudod, másra sem vágyom, csak arra, hogy egyszer megértsem, miért voltál annak idején olyan velem... - bukott ki belőlem, és nem érdekelt hogy a küszöbön állunk.

Nem kellett igazából sokat várnom, rövidesen meg is hallottam a közeledő lépteket, és idegesen vártam, mikor is nyílik az ajtó, és találom szembe magam a lányommal... A lányommal, aki gyönyörű volt, mint mindig... És kedves, mint mindig...
- Így kell üdvözölni szegény öregapádat? - kérdeztem elhúzott szájjal, de igaz, rendben, megértem hogy nem örül. Na de hát azért ez mégis túlzás... legalábbis én annak éreztem. - Gondolom az a válasz elég hihetetlenül hangozna, hogy látni akartalak, igaz? - kérdeztem, és közelebb léptem, hogy közvetlen a küszöb előtt, Őelőtte álljak meg. Igaz, ez elég "elhatárolt" érzés volt, de nem akartam csak így megsérteni a magánszféráját. Ennyit már megtanultam. Ő a lányom, és nem az elmeháborodott nejem... Őt én rontottam el... részben.

- Nappali -

Nem vártam más vendéget, és ha az őszintét akartam volna elmondani bárkinek, azt mondtam volna, hogy nem vártam én még Marcust sem, aki csak úgy idepofátlankodott, mintha lenne joga itt lenni. Annyi sincs, mint bárki másnak. De a báli ruhámat már ideje lett volna levennem.
Felsóhajtottam, és az ajtóhoz léptem, hogy belém fagyjon az amúgy is jeges vérem. - A pokolba.. - motyogtam csupán ennyit, ahogyan megláttam az apámat rostokolni az ajtóban, és ujjaim úgy szorították a kilincset, mintha képes lennék letörni. - Mi a jó fenét csinálsz te itt?! - kérdeztem szinte égve a haragtól.

(Kórház)

Hogy mi hozott újra ide? Épp most? Hmm... jó kérdés. Talán a báli hangulat, a régmúlt... Talán Tatia... Talán az, ahogy Lamiát láttam, s tudatosulhatott bennem, mily sebezhető is az élet... Talán más. Talán már magam sem tudom. Mindenesetre látni akartam a lányomat. Látni akartam hogy van? Jól van-e?
Talán ezért jöttem. Igen. Ezért álltam meg a ház előtt, és ezért vettem elő ildomos alakomat, aki felemelte a kezét, és megnyomta a csengőt. Azután pedig vártam. Bár már behívott egyszer, könnyedén bemehetnék, de az már hónapokkal ez előtt volt. S mivel most békés szándékkal érkeztem, szerettem volna ildomosan is viselkedni.

- Imádom, ha egy nő rám bízza magát. Ezt majd Párizsban se felejtse el, hölgyem - kacsintottam Erinre, és gázt adva elindultam a reptér felé.

(repülőtér)

- Nem vagyok meglepve, én sem tettem még ilyet soha. - ráztam meg a fejemet halvány mosolygással. Te jó ég, ez tényleg bugyuta emberszokás volt, nem vagyok normális, hogy ilyesmivel égetem magamat. De ami megtörtént, az megtörtént.
- Igen, van vérestasak. A táskámban. Szóval ha szépen fogsz nézni rám, akkor lehet róla szó, hogy kapsz belőle. - kacsintottam rá, viccelődve persze, miközben beültem az autóba a pakolászás végeztével. - Felőlem mehetünk, rád bízom magam. - sóhajtottam. Ez tűnt a legjobb szövegnek. Annak idején én nem repülővel jöttem a városba, szóval... azt sem tudom, hol a reptér.