Ébredeztem, azonban még képtelen voltam íriszeimet is rákényszeríteni erre az állapotra. Túlságosan is éreztem magamon, hogy valami borzasztóan lehúz és akaratosan is lefog az ágyra, hogy már pedig onnan én nem fogok mozdulni. Az ágy melletti éjjeliszekrényen nyugvó karórámra már rá sem merek pillantani, hogy megtudakoljam mennyi az idő, mivelhogy én is érzem a környezeten, hogy bizony késői óráknak örvendhetek. Túlságosan is sokáig voltam fent. Apropó... sokáig?
Az ébredéshez tartozó kábaság ellenére is tökéletesen megjelentek lelki szemeim előtt az éjjeli képsorok amiket műveltem... vele. Együtt.
Valami egészen nyomasztó érzés önt el, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Annyi biztos, hogy ezt nem így reggel érdemlem meg, hogy ilyen gondolatokra keljek fel. Mégis hogyan?
A hátamra fordultam, s mindkét tenyeremet arcomba dörgölöm, azt követően pedig érezhetően kócos hajamon húzom végig és most már képes voltam arra, hogy szemeimet is kinyissam. Azonban valaki szuszogott mellettem.
Óvatosan rá pillantottam, ő azonban épp az oldalán feküdt, elfordulva előlem. Természetesen ingázok a valóság és az álom közt de igazán hamar ráébredek arra, hogy minden amire emlékszem az teljesen valóságosnak hat. Nem tudtam még hova osztani magamban a történeteket, ettől eltekintve azonban nem éreztem azt, hogy zavart volnék. Inkább csak nyomott.
Nem állt szándékomban felébreszteni őt. Azt akartam, hogy aludjon. Érdekes, régebben még a ketrecén kívül ébresztettem őt oly módon, hogy a rácson húzkodtam a villát ami egyébként igen idegesítő és hangos csikorgást generált. Okoztam neki némi fejfájást, de talán ha nem így tettem volna, lehet, hogy nem kovácsolódunk ennyire össze. Ő a legjobb barátom, és az is marad. Nem ébresztettem fel ugyan, de mielőtt felkeltem volna az ágyból, előtte egy gyengéd csókot leheltem a vállára. Ezek után már biztos, hogy lendületből nem érzékelek után egy pofont, ugyanis ez a legkisebb, amit műveltem vele, vagy amit műveltünk.
Nem tudom, hogy fent van -e. Természetesen nem is ezzel foglalkoztam, hanem azzal, hogy csendben felkeljek és magamra húzzak a szekrényemből kivett alsót, és egy egyszerű szürke felsőt.
Azt követően kiültem az ágy sarkára, és némán vártam, hogy felébredjen. Nagyon vágyom már a társaságára.

Kol & Kaleb

- Oh, ez egész egyszerű... Úgy néztél rám, mint aki ott helyben ki akar nyírni. Sőt, igazából tényleg ott helyben ki akartál nyírni - bólogatok. Tudom, hogy Kol sosem bántana alapvetően, de az a helyzet kevésbé volt alapvető, sőt, mondhatnánk úgy, elég extra eset volt. Elborult az agya, és az a bestiális arckifejezése... Egyszerűen tudtam, hogy végezne velem, akkor is, ha nem akar. - Elijah-t is elintéztem volna, ha kell, de ő lenyugodott. - teszem még hozzá, hogy ne érezze azt, a fivérével kivételezek. Ez nem így van... bepánikoltam. Nem szokásom mások ellen fordítani a varázserőmet, és bepánikoltam.
Ahogy lefogja a kezem, meglódul kissé a szívverésem. A fenébe, nem is olyan rossz ez a helyzet... Előző életemben biztosan nagyon fura szerzet lehettem, ha most élvezem, hogy egy gyilkos hajlamú pszichopata az ágynak szegez.
- Cöh... - morcosan fújtatok alatta. Még hogy tündibündi! A kölyökcica, az tündibündi, meg a gügyögő kisbaba, meg... Na jó, Kol is elég aranyos. De azért nem dobom magam hanyatt a hálától, amiért oly kegyes és nem nyúz meg elevenen. Mondjuk már így is hanyatt vagyok...
Fogalmam sincs, mi történik, az egyik percben még mérgesen döfködöm a pillantásommal, utána meg már egymás ajkait faljuk. A csókjai a nyakamon áramütésszerűen csapnak végig rajtam, és ahogy a szemfoga felsérti a bőrömet, halkan felszisszenek. Tényleg, ha már itt tartunk, épp most jött vissza a halálból - lehet, hogy éhes...
Kérdését hallva megtorpanok, tekintetem az övébe fúrom, hátha kiolvashatom belőle a választ.
- Nem tudom...
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem félek, ahogyan az sem igaz, hogy tőle tartanék. Tőle nem félek, de kicsit azért mégis félek... Minden olyan zavaros! Ekkor szedi le rólam a felsőt, és öntudatlanul is segítek azzal, hogy megemelem a mellkasomat. Az arcom rögtön felveszi a vörös egy sötétebb árnyalatát, idegesen beharapom az alsó ajkam és az arcát fürkészve próbálom kitalálni, mit szól a látványhoz. Elijah szavai kavarognak a fejemben, hogy Kol mennyi nővel volt már együtt, és van, ami nem változik... De amint megérzem ajkait a mellkasomon, az idegességem elszáll. Lehunyom a szemem, halk, jóleső sóhajt rebegve adom át magam neki, hasizmaim megugranak az oldalamon kalandozó ujjaitól. Levegő után kapok, érzem, ahogy önuralmam pillérei szép lassan összeomlanak...
A hátára simítok, felmarkolom a felsőjét a lapockái felett és vad elhatározással lerángatom róla, átharcolom a tarkóján az anyagot, hogy aztán félredobhassam. Tétován érintem fedetlen mellkasát, ujjaimat bátortalanul bontom szét rajta, szinte érzem a tenyerem alatt lüktető húst. Sokkal emberibb, mint fél órája volt, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Játszani akarsz?
Feljebb húzom a lábam, térdeim közé fogva a csípőjét, majd a vállánál megragadva felülök - egyetlen nagy lendülettel megpróbálom a hátára fordítani, hogy fölé kerülve ezúttal én ülhessek meg az ölén. Hadd gyűrődjön a lepedő alattunk! Már nem tétovázom, és neki sem adok időt rá, a mellkasára támaszkodva hajolok le hozzá, hogy ajkaink újból összeforhassanak, vadul és vágyódón, közben a mellkasán végigsimítva a nadrágja felé kalandoznak kezeim. Kapkodó, türelmetlen mozdulatokkal törnek fel belőlem a régóta elfojtott érzelmek.
- Akarlak... - duruzsolom ajkaiba, félszeg pillantást vetve rá. Akarom őt, minden porcikáját, minden érintését, és az életben most először nem fogok lemondani arról, amit akarok. Megtámaszkodom a feje felett az ágy rácsán, hátam macskásan púposodik, ahogy újból ajkai után kapok. Fél kézzel matatok csak az övcsattal, de némi varázslat, és az máris megadja magát ujjaim ostroma alatt. Határozott, már-már heves mozdulattal rántom ki az övet a nadrágból, hallom a csattanását az ágy mellett, de nem érdekel, mert kezem máris elindul az anyag alá.
Kezdődjön a játék...

Kol & Kaleb

Kis híján elvisz egy infarktus, amikor csak úgy a semmiből megszólal. Egyből hátrahőkölök és a mellkasomhoz kapok. Még felébredni sem tud kedvesen?! Geez! Azt vártam, mikor nyitja majd fel szép lassan, ébredezőn a szemét, nem azt, hogy random elkezdi ismételgetni, amit mondok. De mielőtt még lekorholhatnám ezért, elakad a hangom, mert egy pillanat alatt maga alá fordít, mintha csak egy rongybaba lennék, amit odébb dobhat fél méterrel. Lehet, hogy nem a sütitől volt olyan nehéz, hanem az izmoktól... Nem tapogattam le eléggé, hogy ezt a megállapítást alátámaszthassam.
Nyekkenve kiterülök alatta, egyáltalán nem tetszik, hogy felettem van. Amikor a halálomról fantáziáltam, szemtől szemben álltunk. Legyűrve lenni sokkal tehetetlenebb, megalázóbb érzés, picinek érzem magam tőle, pedig hé, pár órával ezelőtt lenyomtam egyszerre mindkettejüket! Most egyáltalán nem érzem magamban a nagy boszorkányt, inkább csak gyerekes megszeppentséggel pislogok fel rá.
- Bocs, ez a hobbim: megölöm azokat, akiket szeretek. Jobb, mint a kötögetés...
A fülemben dübörög felgyorsult szívverésem, levegőt is csak óvatosan szívok magamba, ahogy megérzem a tenyerét a torkomon. Érzem benne az erőt, az egyelőre még visszafojtott erőt, és nem értem, miért nem öl meg. Egyetlen mozdulatába kerülne. Ezek szerint viszont nekem volt igazam, és Kol nem egy lelketlen szörnyeteg, aki az árulásom első jelére beáldozna. Tényleg fontos vagyok neki. El kéne mondanom Elijahnak, de valamiért szeretném irigyen megőrizni ezt a titkot. Csak az enyém...
Szavai azonban letörlik a mosolyt az arcomról, nem tetszik ez a túlzott közelség, a súlya az ölemen, a lehelete a nyakamon, egyszerűen túlpörgeti a szívem és félő, hogy azelőtt kapok szívrohamot, hogy egyáltalán lehetősége lenne megölnie. Erőtlen ütést mérek a mellkasára, hogy távolabb toljam magamról.
- Ne duzzogj már! Jogos volt, ezt te is tudod. Túlléptél egy határt, és ha nem fojtom el a vitátokat, talán addig idegesíted, míg letépi a fejed a helyéről. Inkább haragudj rám egy kis migrénért, minthogy elveszítselek... - felpillantok rá, konokul állom a tekintetét. - És ne gyere azzal, hogy fél kézzel elintézed, meg milyen erős vagy. Tudom, hogy erős vagy, de nem adok a véletlenre. Megmondtam korábban. Nem. Foglak. Elveszíteni.
Minden egyes szót külön kihangsúlyozok, hasonlóan dühös képpel, mint amit ő vág. Lehet, hogy most kéne a bocsánatáért meg az életemért könyörögnöm, de nem fogok. Meguntam, hogy folyton a kedvében akarjak járni és kedves kis dorgálásokkal lássam el. Észhez kell térnie, mert sokkal jobban kedvelem, amikor nem a családja kiírtását ecsetelgeti. Tudom, hogy mellettem van egy higgadtabb oldala is.
Elnyílnak ajkaim a kijelentése hallatán. Nem sértettség árad belőle, hanem... Á, tuti képzelődöm! Vagy... Mi a halál, Kol tényleg féltékeny? Meglepetten pislogok rá és akaratlanul is mosolyra rándul a szám.
- Kol, te most...? - De a mondatot nem tudom befejezni, mert olyan közel hajol, hogy elakad tőle a lélegzetem. Basszus, meddig fogja még ezt csinálni? Újra és újra zavarba hoz, szándékosan generál olyan szituációkat, aztán jót nevet azon, mennyire vörösödök bele. Annyira unom már ezt a játékot... Annyira unom az önelégült képét... De azt unom a legjobban, hogy állandóan beleesek a játékaiba. Tekintetem a szeméről az ajkára vándorol, és érzem, hogy ezúttal is vesztettem. Most azonban rántom magammal őt is.
- Néha annyira utállak... - hangom kedveskedő, de nem adok sok időt elemezgetni. Megragadom a felsőjét és magamra rántom, ajkam mohón talál rá az övére, keményen, hevesen, és ha nem ütközöm ellenállásba, félszegen szelídülök meg, csókom lágyabbá, ismerkedőbbé válik. Hízelgőn, bűntudatosan simítok végig a mellkasán, kezem a vállára, tarkójára vándorol, beletúrok kócos fürtjeibe és nem eresztem.

Kol & Kaleb

Átrángattam a szó legszorosabb értelmében Kol Mikaelsont a küszöbön, majd az ajtót a helyére rúgva lerogytam mellé a szőnyegre. Sípoló tüdővel, hörögve kapkodtam levegő után, és míg arra vártam, hogy a légzésem valamelyest helyreálljon, a derekamba és az egész hátamba beállt görcs pedig kilazuljon, átgondoltam az eddigi edzéseimet. Kukába velük. Mostantól Kolt fogom emelgetni.
- Hazaértünk, K... Kérsz esetleg egy kávét vagy valamit? - A mellettem heverő, eszméletlen férfira pillantottam, aztán felhúzott térdemre támasztottam a karomat és hátamat a falnak vetve szemügyre vettem, milyen hosszú út vár még rám Kol szobájáig. Hosszú. Túlságosan hosszú. Minek kell ekkora lakás egy ekkora embernek? - Gondoltam...
Feltápászkodtam a földről és megragadtam Kol vállát. Úgy húztam végig a földön, mint egy zsák krumplit, és imádkoztam közben, hogy ne most térjen magához, hanem adjon még pár percet, míg kényelembe helyezem őt is és magamat is. Szerettem volna felkészülni a halálra.
- Tudod, ha szemét lennék... kvázi mint te, most bedobnálak a cellába. Emlékszel még rá? Vonnék köré egy erőteret, aztán majd bedobálom a tasakjaidat. WC napi kétszer, a többit tartogasd... Én lennék az utolsó szemétláda, igaz? Pedig én is abban tértem magamhoz. Kíváncsi vagyok, neked hogy tetszene.
Lever a víz, mire sikerül Kolt elfektetnem az ágyon. Lerángatom róla a cipőjét és felverem a párnát a feje alatt, aztán lerogyok mellé az ágy szélére és csak bámulom. Próbálom felfogni, mit tettem. Úgy szuggerálom, mintha azt várnám, melyik pillanatban pattan ki a szeme és tér belé vissza egyetlen lélegzetvétellel az élet. Jó, igazából pontosan ezt várom...
- Miért nem tudtál csak egyetlen dolgot rám hagyni? Azt mondtad, szabad lehetek melletted. Azt ígérted, megbízol bennem, erre... Ugyan már, tényleg azt hiszed, hogy ha el akarnálak árulni, felkeresném a bátyádat? Egy házban élünk! A sütimet eszed! Nem kell boszorkánynak lennem, hogy megmérgezzelek, te hibbant!
Nem valami fair dolog egy halottal veszekedni, ezt belátom, de amint Kol magához tér, valószínűleg nem ad túl sok időt vagy lehetőséget rá, hogy magyarázkodjak. Egyszerűbb, ha most elmondok mindent, ami eszembe jut; ráadásul a csacsogás lenyugtat.
- A fenébe is, Kol... Ha húsz éven belül megöregednétek és elpusztulnátok, azt mondanám, persze, utáld a családodat, írtsd ki minél több tagját, mert szemetek! De az örökkévalóságon osztoztok, ember, az örökkévalóságon. Nem haragudhatsz rájuk az örökkévalóságig, mert az baromi hosszú idő, és addigra már senki más nem marad melletted, csak ők. Vágod?
Nagy sóhajjal tápászkodom fel mellőle az ágyról. Átlépek egy pillanatra a fürdőszobába, bevizezek egy darab rongyot, azzal térek vissza hozzá, és az ágy szélére ülve áttörölgetem a nyakát, az arcát, a homlokát, az ajkait. Kitapintom a zsebemben az Elijahtól kapott fiolát, benne a vérével, és azon töprengek, hogy ha valaha használni szeretném, most kéne meginnom. Ha Kol agya teljesen elpattan és véget vet a nyomorult kis életemnek, akkor visszatérhetnék...
- Te meg én, az örökkévalóságig...?
Közelebb hajolok, bár magam sem értem, hogy miért vagy mit akarok.