Anastasia előtt nem tudtam megjátszani magamat. Még ha akartam is volna, minden próbálkozásom egyenlő lett volna a semmivel. Évtizedek óta ismert, én változtattam át, velem élte le élete nagy részét. Mindent tudtam róla, ahogyan ő is rólam. Ennyi idő elteltével pedig már látta, hogy mikor voltam önmagam és mikor próbáltam beleerőltetni magamat egy olyan szerepbe, amihez soha nem volt közöm. A hősszerelmes lovag szerepét utoljára akkor játszottam el, mikor emberként beleszerettem Katerinába. Azóta pedig minden egyes napom minden egyes másodpercében megbántam, hogy így történt. Nem engedhettem volna annak a csábításnak, de ha végül úgy döntöttem volna, hogy mellette maradok, és gondoskodom róla, mint családomról, minden máshogy alakulhatott volna. De felesleges volt rágódni az ilyesmin. Ami történt, megtörtént. És soha senki nem tudta úgy lezárni a múltat, mint én. Csak az mindig itt loholt a sarkamban. Nem tudtam tőle szabadulni. Anastasia volt a kivétel. A múltam legörömtelibb időszakára kalauzolt vissza. Bár valószínűleg ő volt benne a legörömtelibb. Már a gondolattól is megrészegültem. - Még ma is megtalálnám. - néztem bele szemeibe, majd egy másodperc múlva nyaka vonalán legeltettem tekintetemet. Innen éreztem a finom illatot, a parfümöt, amit használt. Néha azt hittem, szándékosan fújkálta vele tele az egész birtokot, hogy mikor belépek, ő legyen az első gondolatom. Ez általában célt is ért. - Válaszút elé állítottam magamat. Összezavarodtam. Ez vagyok én? - kérdeztem csendesen, már magam sem tudva, hogy tőle vagy saját magamtól.- Vagy az, akit elvárnak, hogy legyek? -sóhajtottam fel. Túl kívánatos volt. Egy vöröslő, érett alma, ami kérette magát, hogy harapjanak belé. Ellent kellett állnom, tisztelnem kellett azt, amit eldöntöttem. Szerettem egy nőt. Mégis annyira nehéz. Nagy nyeléssel rugaszkodtam el tőle, és egy pillanat múlva már az ajtó mellett álltam. Higgadtságot erőltettem az arcomra, holott a szívem sebesen zakatolt, a porcikáim pedig már akkor reagáltak a közelségére, mikor a karmai között álldogáltam.- Talán elmehetnél vásárolni. - fordultam felé egy másodpercre, majd már ott sem voltam. Most sikerült. Ellenálltam. De már most sejtettem előre, hogy ha legközelebb a közelébe kerülök, nem fogok tudni ellenállni.
köszönöm, kisasszony, várom a következőt ( ami lehetne kicsit véresebb )
Bevallom, hogy nem örülök annak amerre most Victor tart. Egyre inkább lejjebb süllyed és ne akarja nekem senki sem azt mondani, hogy a szerelem és a szeretet erőt ad, mert az én szememben nem így tűnik. Csak saját magadnak okozol fájdalmat, ha elhiszed, hogy léteznek tündérmesék és a kapcsolatok teljesen jól működnek. Ahogyan a kaját is úgy egy ember is könnyedén megunhatsz egy idő után aztán valami ostoba indokkal félredobod. Nekem ne akarja senki sem azt mondani, hogy valaki az első pillanattól kezdve beleszeret valakibe és, akkor az a végsőkig ki is fog tartani. Mindenesetre, ha nekem az utamba jön ez a bizonyos szerelem, akkor nagyon remélem, hogy nagy ívben elkerül, mert én ott verem szét darabokra az egészet. Nem akarok ilyen lenni, mint Victor. Teljesen lehangoló. Vagy elutasító, vagy pedig egyszerűen csak dühös. Mint most. De még ilyenkor sem engedi, hogy megnyugtassam, ahogyan régen tettem. Mindketten élveztük a másik társaságát most pedig úgy csinál, mintha ez nem jelentett volna az ég világon semmit sem. - Ó, sajnálom szívem.. Talán nem egyértelmű számodra? Régebben könnyedén megtaláltad a módot arra, hogy megnyugtasd a pici lelkedet. - Azzal pedig igyekszem kicsit fészkelődni a szorításában, hogy még egyértelműbbé tegyem mire is utalok. Hát én! Már ennyire megkátyúsodott volna az agya, hogy azt is elfelejtette, hogy mennyire hatásos ellenszer tudok lenni a hülyeségre? Mert a szerelem nem más, mint egy hatalmas hülyeség. Egy álomvilág, amibe azért ringatjuk magunkat, hogy egy kicsit boldogabbak lehessünk. De minden múlandó. Semmi nem örök. Egyszer minden el fog tűnni és kész. Ha nem képesek elfogadni, akkor ostobák. Victor is ostoba. Egy olyan nőbe beleszeretni, aki kész lett volna a fejét venni.. Hát az egyszer biztos, hogy van egy ízlése. Katherine Pierce sem semmi. Bár mostanában nem több egy törékeny fadarabnál. Talán pontosan olyan, mint régen volt.. Ha még őt is behozza a listára én esküszöm hátat fordítok neki.
Lassabban pislogtam, ez volt annak a jele, hogy elgondolkodtam. Amikor először estem pofára, azt hittem, hogy tanultam a hibámból. Nem akartam újra szerelmes lenni. Olivia egy olyan személyiség volt, akit éppen annyira lehet szeretni mint gyűlölni. Egy ideig úgy tűnt, a problémámat ő maga oldotta meg azzal, hogy megpróbált megölni, és kiderült, hogy vadász. Én pedig csak egy préda voltam, akit becserkészhetett. Dühös voltam rá, és megfogadtam, hogy ha még egyszer az utamba sodorja az élet, én leszek az, aki gondolkodás nélkül tépi le a fejét. Végül nem tettem. Nem is igazán értettem a saját indokaimat amikor először hagytam ki a lehetőséget. Aztán rájöttem, hogy a szerelem szerelem marad. Halványodhat vagy erősödhet, de meghalni csak ritkán tudott. A szerelmet pedig egy hajszál választja el a gyűlölettől. - Óh, és a mi fogainkért milyen kár lenne. - sóhajtottam fel vigyorogva. Az ő megjegyzése értelemszerűen képteles volt, de én szerettem az ilyesmit kiforgatni, csak hogy valami viccet vigyek a kommunikációba. Jelenleg inkább nekem volt szükségem a feszültség oldásra, ő eléggé kiegyensúlyozottnak tűnt. Most is, és úgy nagyjából mióta a világon van. Továbbra sem vettem le a kezem arcáról, így hallgattam az eszmefuttatást, amivel ezúttal megajándékozott. Volt benne valami. Mi nem szerelmesek voltunk, csak barátok. Némi extrával, de ezt már igazán nem olvashatta ránk senki. Nem is tudtam már felidézni, hány éve voltam összezárva ezzel a nővel, és aki ismerte, azt is tudta róla, hogy egyenesen bezsongatja a férfiakat. Köztük engem is, aki próbálta távol tartani magát tőle, de nem sikerült. - Adok egy lehetőséget, hogy ötletet adj, mégis mivel tudnám oldani a feszültségemet. - hajoltam oda a szájához, de még nem csókoltam meg. Nem akartam megváltozni, szerettem azt, ami hosszú évtizedeken keresztül voltam.
Sosem fogom igazán megérteni a kettőnk kapcsolatának a lényegét, vagy azt, hogy ez az egész közöttünk egyáltalán felfogható-e valami normális dolognak, mert úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem normális. Mármint úgy kellett volna erre a férfira tekintenem, mint a másodapámra, a férfira, aki felnevelt. Egy darabig talán úgy is tekintettem, de idővel valahogy megváltozott a felfogásom ezzel kapcsolatban. Valahogy rájöttem, hogy sokkal színesebb lehet az élet, ha megpróbálom másképpen felfogni a dolgokat. Meg talán a vámpírrá válásom pillanatában történt az, hogy egy kicsit kiterjedt a látóköröm. Több dologra tudtam figyelni így már rá is. - A szerelem egy figyelem elterelő érzés. Fontos lesz valaki a számunkra, akiért bármire képes lennénk és a végén igazából ő az, aki belénk rúg úgy, hogy aztán kis híján ott hagyjuk a fogunkat. - Még nem volt különösebb szerencsém a szerelemhez, de egyszer már majdnem ráléptem arra az útra, de szerencsére még időben hátráltunk meg mind a ketten, mielőtt még valami őrültségbe keveredtünk volna bele. Nem akarok szerelmes lenni. Ha tehetem, akkor egész örökkévalóságomban elkerülöm. Amúgy sem vagyok egy monogám típus. Ahogyan Victor sem volt. Most mégis hagyja, hogy már megint megbolonduljon a szerelemtől. Ha jól rémlik neki már volt benne egyszer része. Hogy sosem tanul.. - Semmi okod, jogod az aggódásra kedvesem. A súlyos törődést hagyd meg a romantikus szerelmeseknek. Fontos vagy a számomra, ahogyan én is neked, de szerintem nem kell túlzásokba esnünk. - Sosem értettem, hogy miért kell beletörni abba, ha elveszítünk valakit. Én ezzel nem foglalkozom, mert ez az élet rendje. Van, aki belép az életünkbe, vannak olyanok is, akik pedig úgy döntenek, hogy egyszerűen távoznak. De, aki menni akar azt nem tudod megállítani semmiféleképpen sem. Az egész csak felesleges próbálkozás.
Csak egy nagy levegőt vettem, de utána még több másodpercig nem szólaltam meg. Előttem állt, ennek ellenére nem néztem rá, csak meredtem magam elé, gondolatokba merülve, bár pont Anastasiától várni a megoldást egy egészen új fejezete lett volna az életemnek. Az, hogy tudott beszélni a dolgairól, sőt! Tulajdonképpen bármiről tudott beszélni, az időm nagy részében megkönnyítette a dolgomat, addig sem nekem kellett beszélnem. Volt nemesebb erényem ennél a szokásnál, s hogy ha rákényszerültem, bárkit kibeszéltem a nadrágjából, de a momentán bennem futó érzések nem hagytak nyugodni, egy pillanatra sem voltam képes a lazításra. - Szóval szerinted most, vagy soha? - kérdeztem elgondolkodva, szemeimmel hirtelen nézve rá, rögtön beletemetve magam tekintetébe. Ha őszinteséget vártam, hozzá jöhettem, tökéletes kelléke volt annak, hogy valaki tükröt tartson elém, ha kezdtem kifordulni magamból. Ilyenkor mindig beláttam, hogy nem voltam annyira balga, mikor tényleg magamhoz vettem az apja halála után. - Bár talán ha udvarias lennék, megkérdezném, tapasztalatból tudod-e, hogy a szerelem legyengít. Erőt nem is kovácsolhat? - kérdeztem félredöntött fejjel. Annyi fogalmam volt a szerelemről mint neki. Egyszer jó volt, még régen. Aztán elcsesztem. Csesztük. Tudta már a franc. Ott már minden összejátszott ellenünk. Olivia egy más fejezet. Más érzések... más kötelék. Mégis, ugyanannak nevezzük. Nem értettem. Lehetséges, hogy nem is az a fő célja, hogy értsem. Kezem arcára vándorolt, végigsimítottam a selymes bőrén, és elmosolyodtam. Attól még távol voltam, hogy lenyugodjak, az izmaim még mindig feszültek az indulattól, de időt kellett szakítanom pár józan gondolatra is. Legalábbis próbálkoznom kellett vele. - Attól én én aggódom. A lányom helyett is lányom voltál. Kivéve pár igazán izgalmas... emlékezetes pillanatot. - villantottam ki fogaimat. Tény, mindene megvolt, hogy elcsavarja a fejemet, de már nem emlékeztem arra, hogy mikor is vált igazán nővé a szememben.
Victornak nagyon sok mindent köszönhetek. Köztük önmagamat is, mert nélküle most nem lennék itt. Még mindig egy szende kislány lennék, aki a saját árnyékától is megijed. Nekem szükségem volt erre a változásra. De bevallom, hogy a mi kapcsolatunk eléggé furcsa volt. Mégis most, hogy láttam milyen dühös az valamit elindított bennem. Legutóbb is elutasított engem és ez még csak rátett egy lapáttal, hogy akarjam. Mindenki azt szeretné, ami nem lehet meg neki, nemde? Jelen pillanatban én magam is így voltam. Szükségét éreztem annak, hogy újra magamban érezhessem, de van azaz érzésem, hogy az ostoba szerelemnek nevezett dolog elvakította, amit azért a vadászkáért érez, hogy soha nem fog hozzámérni már úgy igazán. Bár az, hogy ilyen erősen a falhoz szorított igazán tetszett. Mégis tudtam, hogy ezzel is inkább engem akadályoz, mintsem önmagát. Mert, ha nem tudom elcsábítani, akkor neki nem is kell már különösebben uralkodnia magán. Ez olyan szomorú. A férfi, akire mindig felnéztem, aki élvezte az életet mostanra nem lett más, mint egyszerű papucs. Szerelmes, kis nyomorult lélek. Az életet élvezni kell. Főleg, ha egy örökkévalóságnyi áll a rendelkezésedre. – Hát, ha tovább vársz vele, talán a szerelem ostoba fuvallata csak még inkább elgyengít. – A szerelem egyfajta gyengeség. Hiszen valaki fontossá válik a számunkra és az elvesztésükbe belehal egy részünk. Vagy pontosan ez térít minket észhez, hogy az erő végig bennünk volt egyszerűen csak hagytuk, hogy a háttérbe húzódjon, mert a gyengédséget helyzetük előtérbe. Pedig én tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon is jó tud lenni, amikor egy kicsit bekeményít, mint most is. – Ó, drágám. nem kell engem féltened. Ezt mikor fogod végre megtanulni? Pontosan tudom, hogy mikor, mit kell lépni. Egy percig sem kell aggódnod miattam. Inkább aggódj csak saját magad miatt. Nem én vagyok az egyetlen, aki fontos a számodra, kis herceg. – Én nagyon is jól tudom, hogyan védjem meg magam. Kikkel vegyem körbe magam ahhoz, hogy biztonságban lehessek. Nem pazaroltam el az éveimet, amit ezen a földön töltöttem. Azzal telt minden egyes percben, hogy belopjam magam a férfiak ágyába és ezzel együtt az agyukba is. Mert akármennyire próbálnak.. Soha nem bírnak engem elfelejteni.
A dühömet még tudtam leplezni, mikor beléptem a helyiségbe, de megmondani az előtörésének okát már nem tudtam volna. Jó ideig nem volt gondom semmivel, úgy ítéltem, hogy minden a helyére került, Lydia a kezében tartja az irányítást, és egyetlen pillanat erejéig sem engedné szem elől Evát. Nem akartam kételkedni benne, elvégre tudtam, hogy milyen eszközökkel kell sakkban tartanom. A családjával való fenyegetés túl jó taktika volt, egyetlen másodpercre sem bizonytalanodhatott el vagy térhetett le az általam diktált útról, különben valakije nagyon megbánja. Nem szerettem az efféle kicsinyes módszereket, de ebben a háborúban mindent megengedhettem magamnak, ahogyan az ellenfelem sem tett másképpen. Kivéve egy valamit. Már nem tudtam nyugodt maradni. Azok után főleg nem, hogy rájöttem, Eva ismét keresztül húzta a számításaimat, és már vissza is hozta az életbe egykori bajtársamat, legjobb barátomat. Aki volt olyan ostoba, hogy beleszeretett abba a nőszemélybe. Mit látnak benne egyesek... rémisztő belegondolni. Vagy csak az irántam érzett utálata volt mindig annyira erős, hogy sose tudtam rá szép gondolatokkal emlékezni. - Az egyetlen hasznos dolog, amit tenni tudnék vele, az az, hogy megölöm azt az ármánykodó ribancot, de ahhoz még nem vagyok elég erős. - sziszegtem összeszorított ajkakkal, még továbbra sem engedve el a kezét. Szorítottam, legbelül abban bízva, hogy nem törtem még el egyetlen csontját sem, de ha mégis, hát nem meggyógyul? Belenéztem a szemekbe. Egészen más volt msot, mint mondjuk évtizedekkel ezelőtt, ez a nő már meg sem közelítette azt, aki volt. Néhány szempontból ez előnyére vált, és emiatt egy nagyobb nyelést engedtem meg magamnak, de még a dühöm ellenére is igyekeztem tisztán gondolkodni. - Nem láthatnak a közelemben. Veszélybe kerülnél. - normalizálódott a hangom. A magam módján szerettem, elvégre már az életem része volt hosszú ideje. Többet kibírt velem, mint más.
Látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. A legtöbb esetben könnyedén elengedem az egészet, de ez valahogy a legrosszabb eset volt eddig. Mint, aki ténylegesen nincs magánál. Most hagyhattam volna szó nélkül is, mert nem vagyok kíváncsi az érzelmeire. Nem is azért vagyok itt, hogy elmondja mi fáj neki, mi az ami miatt mérges, vagy mit szeret éppen avagy mit nem. Ha annyira hallgatni akarnám mások problémáit, akkor ez lenne a szakmám. De nem ez az, amit élvezek. Meg amúgy is. Változó, hogy mit akarok. De egy valami állandó. Nem akarok érzelmekről beszélgetni és ez soha nem fog megváltozni. Mert nem akarom, hogy megváltozzon. Ehelyett én szívesebben ajánlok valami mást. Egyfajta megoldást a problémákra, ami mindenkinek ott van az orra előtt még sem veszik észre. Csak ki kell engedni a gőzt. Azonban remélem, hogy ezúttal nem lesz annyira elutasító velem, mint a legutóbb volt, mert akkor kénytelen vagyok veszett ügynek nyilvánítani szerencsétlent. Akkor már határozottan túlságosan mélyre ásta magát a saját hülyeségében. Nem avatom bele, hogy mégis mibe kezdtem bele, mert szerintem őt annyira nem érdekli ez az egész, amennyire engem nem érdekel az érzelmeinek a forrása. Én csak játszadozni szeretek vele, nem pedig vizsgálgatni. Figyeltem minden egyes porcikáját, hogy miképpen is reagál a kérdésemre, ami teljesen őszinte volt. A savanyú képe hervasztó. Ezért sem hagyhattam szó nélkül. Ahogy a falnak szorított és a kezeimet a fejem felé emelve szinte teljesen kiszolgáltatottnak érezhettem magam, ugyanakkor rendkívül izgató is volt, ahogy éreztem a benne áramló dühöt. – Tényleg azt hiszed, hogy érdekel a biztonságom? Főleg, hogy jelen pillanatban sokkal szimpatikusabb vagy, mint két aprócska másodperccel ezelőtt. Most mit fogsz tenni? Továbbra is elfojtod a dühödet, vagy végre valami hasznos dolgot teszel vele? – Talán még egyszer sem volt ilyen vonzó a szememben, mint jelen pillanatban. Kíváncsi vagyok, hogy a düh milyen hatással lesz a teljesítményére. Már, ha lesz olyan bátor, hogy belemegy és nem megfutamodik megint, mint valami kisfiú.
Elmosolyodtam, miközben tovább kutattam a polcokon a könyvem után. Még jó, hogy imádta az ágyamat. Nem egyszer feküdt már benne ilyen és olyan okok végett, és egyik ok sem az volt, hogy negyven fokos láza volt. Ebből is mondható, hogy az ágy minden szegletét tökéletesen ismeri, amire egy ideig jó volt gondoln. Elvégre ha az apja tudná, hogy mit tettem a drága kislányával, hát ha tehetné, feltámadna, és ő maga döfne karót a szívembe, mert van egy olyan sejtésem, hogy az apja nem így képzelte el a lánya pályafutását. De engem mit érdekeljen már az, hogy a megboldogult bolond mit akart kezdeni a kicsi lánya életével? Nem tegnap történt. Mikor megtaláltam azt, ami után kutattam, felemeltem a fejem, és belenéztem a szemeibe. - Szóval valami újat. Ha rólad van szó, semmi jóra nem gondolok, kedvesem. - jegyeztem meg, majd készültem volna kitérni az útjából, hogy kisétáljak a szobából, arra hivatkozva, hogy dolgom van. De akkor jött felém az a bizonyos kérdés, amire tőle pont nem számítottam, és őszintén szólva, ha én valamiről utáltam beszélni, azok az érzéseim voltak. Anastasia jelenléte azért volt kedvező, mert soha nem érdekelte, hogy mi van bennem, a szívemben, a fejemben, itt volt, nyúlhattam utána, megkaphattam őt - nemcsak abban az ágyban. Nem fordultam felé a kérdésére, egy ideig álltam az ajtó előtt pár méterrel, ahol kilépni készültem még két másodperccel ezelőtt. A hátam mögött állt valahol, ugyan nem testközelben, de éreztem az illatát. Ledobtam a könyvet az ágyra, majd egyetlen pillanat alatt termettem előtte; ám azzal, hogy megragadtam, még nem álltam meg, a falnak taszítottam őt a hátánál fogva, két kezét pedig a feje fölé szorítottam, és éreztem, hogy kijön belőlem a dühöm, amit mindezidáig próbáltam elfojtani. Arcom vészesen közel volt az övéhez, a lélegzetem csiklandozta a finom bőrét, de pár másodpercig nem szólaltam meg, csak kapkodtam a levegőt, mint egy üldözött vad. - K*rva dühös vagyok, pontosan ezért addig vagy nagyobb biztonságban, amíg savanyú ficsúr képében sétálgatok itt fel és le.
Nem vártam el tőle, hogy kiugorjon a bőréből, hogy láthat, mert azért részben olyan vagyok, mint egy apró élősködő. De nem tehetek róla, hogy rásóztak. Aztán meg.. Tagadhatná, de szereti a társaságomat. Nagyon is. Ahogyan én is az övét. Még akkor is, ha kettőnk között már nem lebeg az a plusz. Nem tudom, hogy mi változott meg benne, bár talán elrabolták szerencsétlen szívét. Szerelem.. Többnyire szarul jön ki belőle egyik, vagy esetleg mindkét fél. De a próbálkozásokért még senkit nem ítéltek el. De azért voltak, akik belehaltak. Mármint többnyire saját életüket ontották ki, de volt a féltékenységből most őt megölöm. Meg, ha már nem lehetsz az enyém másé se legyél, drámai marhaságok. Ah, olyan nyomasztó, ha az ember ilyen dolgokkal is foglalkozik. – Ezt még kérdezni kell? – Túlságosan is jól érzem magam az ágyában. Mondhatni talán ez a legközelebbi dolog számomra az otthonhoz, habár kicsit olyan érzésem támad ettől, mintha egy bordélyházat neveznék a saját otthonomnak. Ami valljuk be, hogy eléggé negatív. Az egyszerű emberek számára. De részemről oly’ mindegy. A szexuális vágy, a szexualitás mindig is körülölel bennünket. A születésünktől kezdve, mert hát hogyan is történhetne ez máshogy. Úgyhogy soha nem fogom megérteni a prűd népséget. Még akkor sem, ha én is tagja voltam egykoron. Azóta is nehezemre esik megérteni miért. – Erre-arra. Egy kicsit kirándultam, kipróbáltam valami újat. – Mégsem teregethetem ki neki a lapjaimat. Habár ő az egyetlen, aki talán minden egyes eddigi lépésemmel tisztában van. Hogy miért? Ez rendkívül egyszerű. Mert szó szerint az első kis lépéseimnél is ott volt és azóta sem kopott meg a jelenléte az életemben. Kicsit megritkult, de el nem kopott. Ugyanolyan élénken él az emlékezetemben, ahogyan eddig. – Tudod nem akarok túl sok lelkizést az életemben, de olyan savanyú vagy, hogy én ezt nem bírom. A lehető legtömörebben mondd, mi az, ami ennyire lehúz téged. – Nem sokszor láttam így. Vagyis igazából talán még egyszer sem, de az egyszer biztos, hogy nem éppen a legjobb formájában mutatkozik most előttem.
Nem szerettem az ingázást, de be kellett vállalnom annak érdekében, hogy itt is képviselni tudjam magam, és közben Lydia se legyen elhanyagolva Eva kapcsán. Bár őt illetően nem volt mitől félnem, hacsak attól nem, hogy a hűségét valamiben le kellett volna kötnöm. Tudtam, milyen az, mikor egy nálunk erősebb és dominánsabb elbűvöl bennünket, és a varázsa annyira hatással van ránk, hogy mindent megadnánk azért, hogy egyszer, egyetlen egyszer mi is átérezhessük ezt a csodát. Beleesünk a csapdába. De figyelmeztettem őt, hogy lehetőleg kerülje el messziről a személyes érintkezést, abban az értelembenb, hogy ne ássa magát túl mélyre Eva múltjába és személyiségébe. Nem a barátnőjének szántam, hanem egy beépített boszorkányomnak. Bevágtam magam mögött az ajtót, megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Olivia nincs itt. Nem is szívesen engedtem volna ide, tekintve, hogy egy másik látogatóm állandó jelleggel költözött be az egyik szobába, és Anastasia olyan, mint egy járvány okozója: nem lehet tőle megszabadulni. De ez egy elég édes és mámorító járvány. Volt, míg nem döntöttem úgy, hogy egyetlen nővel osztozom azon, amin előtte Anastasia-val is tettem. - Kényelmes az ágyam? - kérdeztem, és a nyakamat masszírozva léptem be a hálószobába, miközben csak egy pillanatra néztem rá. Nem szadtam neki határakat, de nem is volt az a fajta, akit csak úgy be lehet törni. Mondhattam volna neki bármit, ő már a saját szabályai szerint élt. De legalább nem kellett őt is babuskatnom. - Kösz, gondolom ezzel mentesülök a kötelességeim alól. - sóhajtottam fel, mikor eljutott a fülemig a kinézetemre való megjegyzése. - Hol jártál, báránykám? Mikor legutóbb a városban voltam, te nem voltál itt. - magyatáztam, miközben egy könyvet kezdtem keresgélni a polcon. Cseveghetünk ettől eltekintve, mert tudtam egyszerre rá is figyelni meg a dolgomra is.
Már jó ideje annak, hogy utoljára láttam Victor-t. Az elmúlt időszakban egy percre se felejtettem el azt a tényt, hogy elutasított. Most pedig nem is igazán fogom hagyni neki, hogy olyan elutasítóan viselkedjen velem. Habár az tény, hogy nem is fogok olyan erőteljesen rámászni, de azt hiszem az már magában elmond valamit, hogy az ágyában lapozgatom az egyik könyvét. Nem is tudom, hogy minek színezi ennyi könyv a polcát, amikor nem éppen olvasással szereti itt tölteni az idejét. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy habár a külső részre odafigyeltek, hogy ne legyen poros a por még így is a tetején maradt a könyv és a polc magasság különbségének köszönhetően. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes emlékekkel fogok gyarapodni Seattle-ben, de talán pontosan azért sikerült, mert nem feltétlen lábszétdobó céllal érkeztem. Talán az életmód váltás számomra új izgalmakat hozhat. Eddig azt hittem, hogy ezt a férfiak képesek megadni nekem, de az utóbbi időben, már nem igazán jelentettek túlságosan nagy kihívást és már száz év után azt mondhatom, hogy egy kicsit talán meg is untam őket. Na, jó azért egy van köztük, aki felkeltette a figyelmemet, mert benne van valami, ami a többiekben nincs meg. Valami új, valami megmagyarázhatatlan. Nem is tudom igazából, hogy mi is az, de nem számít. Már nem. Hiszen a bejárati ajtó nyikorgása jelezte felém, hogy a ház ura hazatért. Becsukom a kezemben forgatott könyvet és hanyatt vetem magam, majd pedig a plafont kezdem vizslatni s, amikor a léptek már elég közelről hallatszottak arcomon elterülő mosollyal szólalok meg. – Már őszintén kezdtem azt hinni, hogy nem fogsz felbukkanni. Talán elraboltak a földönkívüliek, vagy mi lelt téged? Nem is hiányoztam? – A mi kapcsolatunk soha nem a romantikáról meg az ilyen maszlagokról szólt. Egyszerűen csak megvolt köztünk egy bizonyos kellemes kötődés, amit lelkesen ápoltunk. Egészen a legutóbbi alkalomig. Oldalra fordulok és megtámasztom a fejemet, hogy jól végigmérhessem. – Elég szarul nézel ki.
Szeret. Még azok után is amit tettem vele, kimondja. Megcsókol és kimondja hangosan. Szeretlek. Alakom megremeg. Érzem, hogy mardosnak a könnyek és egy-két csepp előbukkan minden erőfeszítés ellenére is. Mellkasába temetem magam. Nem kell, hogy lássa, mit képes elérni a szavaival… aztán mégis felpillantok mert igenis látnia kell… tudnia, hogy nincs más amit jobban akarok, mint, hogy tudja, mennyit jelent nekem. Annak ellenére, hogy szavakkal nem tudom elmondani, annak ellenére, amit tettem… kell nekem. Nélküle megfulladok. Nélküle magam vagyok. – Én is szeretlek. – suttogom csendesen és egy pillanatra még abban is elbizonytalanodom, hogy hallotta-e, mert a szívem olyan hevesen és hangosan ver, hogy én magam mást nem is hallok. A forró víz aztán elcsendesít. Újra a karjaiban lenni, a szivacsot mellkasára emelni… béke. Lehunyt tekintettel vezetem végig a puha anyagot testén, vakon élvezve ki minden rezdülést, minden szót, amit kiejt, ahogy aprót mozdul és a hullámok lágyan kúsznak feljebb hátamon. Senki nem törölhet ki a fejéből. Előre hajol. Még mindig lehunyom tekintetem és úgy élvezem ki a vállamra ejtett csókot s mikor elhúzódik, rá pillantok. Előre hajolva csókolom meg mohón, éhesen, többre vágyva, többet adva. Szükségem van rá. Az érintésére, a szerelmére. A szivacsot a háta mögé emelem, miközben lassú, édesen cirógató mozdulattal fogom meg férfiasságát és ülök bele ölébe… felnyögök, fejemet hátraejtem, ahogy ráereszkedek majd ismét megcsókolom és így, mozdulatlanul ülve kezdem megmosni hátát is. Egész éjjel így vagyunk. A forró vízhez ismét megnyitom a csapot, mikor végeztem a fürdetésével. A szivacs a vízben, ujjaim ismét a vállain, ahogy magamba fogadom újfent; lassan, nem kapkodva el, egész éjjel a fülébe suttogva, hogy szeretem. Újra és újra. Nem tudom mikor zuhantam álomba. A puha takaró öleli testem, mikor ébredek. Victor még alszik. Újra kezdtük… s ezúttal, mindenem a férfié.
Percekig álltam az ajtó előtt. Néha aprót kopogtam rajta, és a nevét szólítgattam. Nem hallottam bentről semmit, csupán a lélegzetvételét. Egy furcsa suhanó hang, amelyből azt szűrtem le, hogy valamit a teste köré font.. vajon tényleg itt akar most hagyni? Elhagy? Elmegy? Pedig most kérte, hogy én ne tegyem, ne menjek el.. Nylíik az ajtó. Beléphetek rajta, és megpillantom őt. Teste az enyémhez simul, homloka az enyémhez ér, én pedig csípőjét megérintve tartom őt, hogy ne legyen olyan fáradalmas lábujjhegyen ácsorognia. - Az nem kifejezés. - jegyeztem meg halkan, ám nem akartam én ezzel megbántani... inkább úgy ítéltem, hogy ha ez az őszinteség perce, akkor jobb lenne, ha én sem hazudnék a szemébe. Apró sóhaj, és lehunytam a szemeimet. - Szeretlek, Olivia. Életemben először... van esélyem a boldogsára. Azt hiszem. Eddig csak egy nőt szerettem, aki becsapott.. és akit elhagytam. Azóta nincs bizalmam a nők iránt, csupán tárgyak számomra.. kivéve téged. És ha te kilépsz az életemből ismét.. nem tudom, mit fogok tenni. De az biztos, hogy még több ember fog meghalni mint mikor legutóbb nekem támadtál. - emlékeztettem őt. Élvezetes pillanat volt.. majd a következő pillanatban a világ legkegyetlenebb másodperce jött, mikor le akart szúrni.. De nincs szükség szavakra. Magával húzott a fürdőkádhoz, miután ismét csupasz lett, s engedni kezdte a vizet. Nem álltam ellent, akartam, hogy ez történjen... Dereka köré fontam egyik karom, ahogy háta a mellkasomhoz ért, és a kellemes gőz bizsergette a testem. Fogalmam sinvcs, mikor volt részem utoljára ilyesmiben. Soha nem szoktam együtt fürdeni senkivel... kivéve vele. Ez már nem először fordul elő. - Soha senki nem törölhet ki a fejemből.. - suttogtam a fülébe, ahogyan ezúttal ő kezdett el engem mosdatni. Imádtam, ahogyan csinálja. - Ezt jegyezd meg.. s soha ne felejtsd el. - pusziltam meg csupasz vállát ajkaimmal.
Hosszú percekig nem nyitok ajtót. Végül persze kattan a zár, nem akarok egész éjjel idebent kuksolni, főleg, hogy én kértem, maradjon velem. Szorosan megkötöm a lepedőt a mellemen és mikor belép, elé kerülök. Orrunk összeér ahogy lábujjhegyre emelkedve döntöm homlokom az övének. Már nem akarok elmenekülni előle. Már nem akarok mást, mint a karjaiban lenni. – Tudom Victor. – elcsuklik a hangom. Mély levegőt veszek. Az érzelmek kifejezésében még nála is analfabétább vagyok. – Összetörtelek. – tisztában vagyok vele mit tettem… illetve mit nem. Határozott voltam és eltökéltem, hogy végzek vele amiért egy általa teremtett vámpír, engem tört össze. Ám mikor lecsaptam szándékosan célt tévesztve, reszketve, szeretve őt és ez által, megcsalva magamat törtem darabokra a bizalmát. – Tudom, hogy nem kérhetem, nem is teszem… - sóhajtok, elhúzódok. Nehéz megfogalmaznom az érzéseim és még nehezebb pont előtte s neki bevallani azokat. – Nem veszíthetlek el újra. – pillantok fel rá és tanácstalanul tárom szét a karomat. – Nem vagyok jó ebben. – csóválom meg a fejemet és hosszan sóhajtva fordítok neki hátat és lépek a fürdőkádhoz. Elfordítom a csapot, a forró víz pedig sugárban ömlik ki belőle. Bedugom a dugót és kioldom a lepedőt mi a földre hullva fedi fel testemet. Victorhoz lépek és megragadom ujjait. Finoman húzom magam után és őszintén remélem, hogy csatlakozik hozzám. Ha igen és nem ellenkezik, mellkasához simulok hátammal és előre húzom összefont ujjainkat. Fejemet vállára hajtom és hagyom, hogy a forróság beférkőzzön bőröm alá, hogy libabőrt csaljon a bőrömre a levegő mi nem hevül együtt a vízzel. Izmaimnak jól esik a meleg, testem érezhetően könnyedebben simul Victorénak. Felnézek a férfire miközben idegesen játszom ujjaival. Szabad kezemmel a szivacs után nyúlok a kád szélén és lehunyt tekintettel, mosolyogva emlékszem vissza az első alkalomra amikor együtt fürödtünk. Akkor éjjel ő mosdatott meg engem. Most én őt. A tusfürdőből nincs szükség sokra, máris habzik és kellemes mentolos illat lengi be a fürdőt. Elhúzódom kissé és mellkasán simítok végig.
A szívem hevesebben kezdett verni, nyugtalanná váltam. Évek óta vártam már arra, hogy vagy megöljem vagy megöleljem őt.. és most az utóbbit kaptam meg... őt magát, a testét, és vele együtt a lelkét is. Imádom ezt a nőt... úgy, ahogyan ő engem. Teljes szívemből, de nem tudom elmondani szavakkal. Sosem voltam a szavak embere.. vagy vámpírja, ha úgy nézzük.. talán erre szavak sincsenek. A szerelem egy olyan gépezet, amelynek működése olyan bonyolult, hogy nem is érdemes fecsérelni rá a szavakat. Érezni kell. De az néha képes megölni is akár. Már egyszer elszenvedtem ezt. Katerina megölte a szívemet. Olivia pedig megölte mikor nekem támadt. Kihasználtnak éreztem magam. Olyannyira, hogy.. nem is akarok erre gondolkodni. - Akarok maradni. - suttogtam rekedten, miközben figyeltem a tekintetét. - De Olivia.. - kezdtem bele aztán, a torkom pedig kezdett kiszáradni. Magamhoz akartam őt ölelni... szorosan.. érezni egész éjjel szívének heves lüktetését, újra és újra elmerülni a testében, eljutni a élvezetek mezejére vele.. de már nem tudtam folytatni, hiszen magára húzta a takarót, s eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Hallottam mindent, amely odament történt. S ekkor éreztem igazán azt, hogy milyen hétköznapi ez a helyzet. A szerelem hétköznapivá teszi a magamfajtát is. Ezért utálok én érezni. Mert.. megsebez engem. Ezt pedig utálom.. - Gyere ki, kérlek! - húztam magamra az alsónadrágot, miután kiugrottam az ágyból, és odalépdeltem az ajtó elé, hogy bekopogjak rajta. - Olivia! -szólítottam meg végül lágyan. - Itt maradok... veled..
Vajon miért lehet az, hogy ha mindketten ugyan arra vágyunk, egyikünk sem képes elereszteni a múltat? Vágyik rám, vágyom rá, engem akar, őt akarom. A testét, a csókjait, a lelkét, mindenét. Azt akarom, hogy kitöltsön, hogy arra a pillanatra vágyjak, mikor ismét a karjaiban lehetek. Bőrömet cirógató ujjait akarom, csókolni őket, magamban tudni, bőrömön érezni újra és újra. A franc essen bele ebbe a rohadékba! - Bárcsak. – ismétlen meg miközben még szorosabban bújom hozzá, testünk szinte egybeolvad, mellkasán nyugtatom fejemet, ajkaim olykor megérintik a mezítelen bőrt a felemelkedő s aztán süllyedő mellkast. Hallgatom szívét, azt ami már nem is élhetne, tenyeremmel vállát ölelem. Megrezzen a telefon, oda a pillanat, megrezzen a teste is, idegesen pillant rám. Felnézek és mély levegőt véve hunyom le tekintetem. Nem akarom tudni. Nem akarom engedni, hogy bármi is tönkretegye ezt itt, mert túl ritka és túl értékes ahhoz, hogy elvesszen. – Csak ne kelljen menned. – suttogom csöndesen és a mobilt tartó ujjaira csúsztatom sajátjaim. Kiveszem a telefont és anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnék rá, csúsztatom vissza az éjjeli szekrényre. Megemelkedem és megtámasztva magam karjaimon fúrom tekintetem az övébe. – Nem érdekel, amíg maradsz. – tekintetemben érzések ezre hadakozik és nagyot kell nyelnem, hogy lenyeljem a büszkeséget, ami mindig is vezetett, a makacsságot, ami azt súgja ne kérjem. – Maradj. – nyögöm hirtelen, gondolkodás nélkül. Hosszan sóhajtva mászok ki az ágyból és tekerem magam a takaróba, hogy aztán a fürdőbe siessek és bezárjam magam mögött az ajtót. A szívem kalapál és úgy érzem, hogy megfulladok. Hátam a falnak vetve csúszok végig annak mentén és kezembe temetve arcomat kapkodok levegő után. Mi az isten kavart most fel? Idiótának érzem magam és el akarok tűnni innen, miközben másra sem vágyok, csak arra, hogy maradjak és ne teljen le az a rohadt huszonnégy óra. Miért csak ennyi idő jutott?
És robbant... minden izma megfeszült, s mindezt tökéletesen érezhettem is... amiben viszont biztos voltam, sőt! Tudtam, hogy ez fog átrántani engem is arra a másik oldalra... hiszen ahogy az imént láttam arcát, hallottam nyögéseit... a bizsergető érzés végigsiklott gerincemen... szemeim szinte összeragadtak és élvezettel adtam át magam ennek a ráztató érzésnek, mely egyszerre ragadott el minket, és jólesően nyögtem fel, miközben csak úgy kapkodtam a levegőt, és magamhoz ölelve próbáltam megnyugodni. Nem volt könnyű menet, hiszen ez olyan beteljesülés volt, melyre régóta vártam. A szívemet ismét megdobogtatta az egész... egyszerűen imádom őt... még mindig... már megint... tudja a fene, hogy hogy is van ez! - Olivia... - nyögtem fülébe lehelethalkan, még mindig a két világ között időzve. Nem tudom, vajon elég lesz-e pár másodperc egy ilyen hatalmas robbanás után, hogy lenyugodjak, de próbálkozom... mindennél jobban, a verejtékcseppeket pedig le is törlöm az arcomról.
Pár perc eltelt... teste az enyémen nyugodott, suttogott szavai pedig halvány mosolygásra ösztökéltek. - Bárcsak... - suttogtam magam is, mintha nem is lenne más szó a szótáramban, majd kezemet felemelve végigsimítottam selymes bőrű hátán. - Bárcsak. - tettem aztán hozzá ismét, és hajával játszadoztam, miközben játékosan megcsókolta a számat. Olyan volt, mint egy kamasz kislány. Játszott. A pillanat varázsa csupán akkor tört meg, mikor egy rezgő hang az éjjeli szekrényen jelezte, hogy üzenet érkezett. Felsóhajtottam, és nagy nehezen odanyúltam, elolvasva a sorokat. - A fenébe. - bukott ki belőlem hirtelen, majd Olivia-ra kaptam a tekintetem. Nem tudhatja meg, milyen üzletekben vayok benne jelenleg..
Vállaira fonódtak ujjaim. Megemelkedtem és visszazuhantam, homlokom az övének döntöttem, sóhajaim párát festettek a szoba alkaira, miközben vérem megállás nélkül száguldott testemben, az ő vérével keveredve. Forró lehelete szögesdrótként csavarodik testembe, ajkai az enyémen táncolnak, elveszek benne, a karjaiban, a táncban ami csak kettőnkké, a szenvedélyben amit ő ébreszt bennem. Fejem hátrabicsaklik, tincseivel játszom míg kebleim kényezteti. Váratlanul csap le rám a gyönyör. Reszketni kezdek, fejem vállára bukik, kapkodom a levegőt, zihálok, elnyelem a felszított sikolyokat, a vállába harapok. Testem gyöngyözik az izzadságtól, alakom remeg, én pedig csak karolom őt és elveszek benne, általa, hogy aztán újra mozduljak, egészen addig, még ő is meg nem éli azt amit én, miattam s általam, még be nem fejezzük ezt az őrült, mocskos táncot, ezt a végtelenül izzó héja nászt. Karjaiban pihenek, mint régen. Ujjbegyeim a bőrén nyugodnak, édesen cikáznak fel s alá mellkasán, apró köröket, olykor meg nem értett formákat festve a láthatatlan festékkel. A tekintetét figyelem. Nem akarom, hogy elengedjen. Nem akarom elhagyni ezt a szobát... mert az azt jelenti, hogy szembe kell néznem újra azzal a gyűlölettel s haraggal ami akkor tombolt bennem, mikor meg akartam ölni a férfit, az egyetlen mocskot, aki képes volt elnyerni a szívemet, a lelkemet, a testemet... a rohadékot aki ellopta józanságomat és szerelmet csepegtetett a helyére. Most pedig itt fekszem a karjaiban ismét, eltelve tőle, elveszve általa. Megköszörülöm a torkomat. – Bár sose kellene elhagynunk ezt a szobát. – futnak ujjaim ajkaira s közelebb hajolva csókolom meg őt. Nem mondom ki miért, hisz úgy is tudja. Épp oly nyitott könyv vagyok számára, mint ő számomra. – Bár sose járna le az a 24 óra. – suttogom az imént csókok ajkakba és feljebb tornázom magam, hogy ajkaim a homlokát érintsék majd a szemhéjára, orrára, arcéléra simulnak s végül ismét megtalálják helyüket a férfi ajkain. Lusta macskaként nyújtom ki tagjaimat és simulok testéhez. Takaróval ölelt bőröm az övére vágyik, csókjait akarom, éhes pillantását. Szerelmét. A szívet melybe tőrt döftem volna.
Hallottam párás szavait, melyek úgy simítottak végig gerincemen, mintha két ujja cikázott volna végig rajtam. Be sem tudok telni vele, annak ellenére hogy testünk nem most talált egymásra először, éppen ellenkezőleg! De aaz már olyan régen volt.. annyi utálat, annyi bosszúvágy töltötte el a szívemet már azóta.. s őt is. Nem tudom, most miért olvadtam ki így, s miért vagyok számára egy nyitott könyv.. felfoghatatlan élmény. Ahogyan az is, amit teste hullámzása okoz magamon. Ujjaim kissé durván hajába túrtak, úgy kényszerítettem arra, hogy újra s újra ajkaim között érezhessem édes száját, miközben mellkasát szinte sajátomnak feszítette, s éreztem azt a két feszes halmot a saját melleimen... felhúzott vele. Még annál is inkább, mint mikor ebbe a szobába egyszerűen bejutottunk. Hangja újra és újra mosolyt vált ki belőlem, de nem válaszoltam, a szavaim egyszerűen eltűntek... beszéltek helyettem a mozdulataim, a verejték, melyet ő hozott elő pórusaimból... egy izzadságcsepp folyt be ajkaim közébe, s a sós cseppet megízlelve fürkésztem tovább arcát, minden rezdülését a mozdulataim nyomán. Tudta, hogyan őrjítsen meg; csípője egyszerre mozdult az enyémmel, majd egy mozdulat után helyzetet váltott, s úgy ereszkedett ölembe vissza, miután hátamat a falnak döntöttem, hogy szinte fel sem fogtam a hirtelen változást. Ő irányított.. párás sóhajaim egyre gyakrabban törtek fel, előre bukva melleit kényeztettem számmal, miközben ujjaim végigszándották hátát, és néha csípőjébe markolva húztam szorosabban magamra, de a gyönyör pillanata ekkor már nem állt távol tőlem...
Megőrjít, eszemet veszi, minden érintésével tovább hergel de mindkettőnket várat és én tudom, hogy ha úgy akarja, pokoli jó ebben. Megérint, megcsókol, nyakamra hajol, nyelve édesen cirógatja kidudorodó ereimet majd ujjaival mellbimbóimba csippent. Testem megfeszül a kéjtől, érintésétől végigborzong testem, mindenem bizsereg, combjaim megrándulnak. Tenyere helyét kebleimen ajkai veszik át, sóhajom pedig akaratlanul is kiszökik ajkaim közül de nem pillantok rá. Tudom, hogy arcom kipirult, hogy zihálok és tudom, hogy a rohadék ki testemmel játszik, ezt épp oly mocskosan élvezi, ahogy én élveztem pillantása kereszttüzében kényeztetni őt. Ajkaim elnyílnak, megérzem ujjaim odalent. Nedves vagyok, rohadtul nedves, miatta, általa és persze érte. A kettőnk öröméért. Csak ő képes ennyire felizgatni, már a szavaival is, mielőtt még akárcsak egyetlen ujjával hozzám ért volna, tocsogott a bugyim. Most pedig ujjai legérzékenyebb pontomon simítanak végig és szemtelenül, szinte már gúnyosan futnak is tovább, én pedig nem tudom és nem is akarom már az ajkaimat harapdálni, nyögdécselek, engedek a sóhajoknak, a nevét suttogom, tincseit marom, ujjaim gerincén futnak fel s alá, vállait szorítom, izmait markolom, még ő engem kényeztet. Mire kinyögném a nevét újra, már felém is magasodik, hogy a következő pillanatban csípőjét öleljék combjaim, felém hajoljon, csókban forrjunk össze és belém vágja magát durván, keményen, úgy, ahogy más férfinek könyörögnöm kell mert abban a szent hitben élnek, ha kicsit is durvábbak, erősebbek, össze fognak törni. Végre magamban érzem őt. Annyi év után is épp olyan pokolian forró, heves és kegyetlen. Én pedig annyi év után is ugyan úgy belesimulok mozdulatába és ugyan olyan fullasztóan csókolom, ahogy ő engem. Harapom ajkait, közéjük nyögök, tincseibe marok, vele mozdulok. - Oh, istenem... - szakad fel belőlem újra meg újra felnyögök, ahogy mozdul. Mellkasom szaporán emelkedik s süllyed, zihálok s nem eresztem, meg akarok fulladni a csókjaitól, a testére akarok csavarodni, belebújni, had bújjon belém, nekifeszülök, mellbimbóim peckesen nyomakodnak mellkasának, testemen izzadságcseppek folynak végig. Nászunk épp oly viharos és szenvedélyes mint az első alkalommal, épp oly mohó és éhes csókok forrasztják össze ajkainkat. Levegő után kapva kiáltom a nevét, akarom, mindenét akarom, töltsön ki, töltsön el. - Victor... - nyögök újra, egy milliméternyire húzva csak el fejemet az övétől, homlokom az övének támasztom - A tied vagyok - suttogom vágytól csillogó szemekkel és így is gondolom. Az övé vagyok. Ő tett azzá aki ma vagyok. Szeretem őt a rohadt életbe, pokolian szeretem, akár tetszik, akár nem de képtelen vagyok kimondani, ezt nem tehetem, olyan könnyedén törhet össze bármelyik pillanatban és még csak nem is tud róla. Mozdulok, megdermedek és felülök. Arra kényszerítem, hogy a falnak dőljön és én ölébe ereszkedve táncolok neki. Csípőm aprót mozdul, ujjaimmal vállára támaszkodva emelkedem és süllyedek vissza, miközben tekintetét keresem, őt figyelem, minden rezdülését, olykor csókot lopok, lassú tempómon pedig eszem ágában sincs változtatni, Azt akarom, hogy kiélvezze a látványt, hogy neki táncolok és ezúttal én irányítom, én diktálok. Rövid tincseibe tépek, gyöngéden hátrafeszítem a fejét s ajkába harapok durván, éhesen, mintha nem is ő lenne a vámpír, hanem én.
◌ music: becames the color ◌ note: már majdnem elpirultam ◌ words: 486
Engem sosem kellett félteni. Mindig megtaláltam a helyem a világban... s mindig megtaláltam a nekem való nőket. Akkor is, ha nem vágytam másra, csak némi szórakozásra. Amikor megismertem őt, szintúgy szórakozni akartam. Arra már nem emlékszem, hogy ez az egész hogyan alakult át valami egészen mássá... Ajkai még mindig ugyanazt a bizsergést váltották ki belőlem, mint régen... és látványa szintúgy. Feszítő érzést, mely köszönhető volt annak, hogy hozzá képest eléggé túl vagyok öltözve... a hatás, melyet melleinek látványa okoz, olyan mint forró láva mely végigkíséri ereim útját... megőrjít. Bezsongok tőle. Akarom őt. Akár ennyi "ízelítő" után is képes lennék bármire ami vele kapcsolatos, és nem kifejezetten a pipacsszedésre gondolok ebben a pillanatban... Az, hogy tudta, mit kell csinálnia, hogy levegyen a lábamról - bár már eddig is teljesen elvarázsolt a puszta látványával -, és remek úton haladt, hogy ne tudjak megálljt parancsolni saját magamnak. Felborzolta minden idegvégződésemet, s mikor ujjai finoman érintettek meg, majd ajkai követték azt a bizonyos utat.. a szoba hűvös levegőjét egyszerűen tüzes vasnak éreztem. A torkomban akadt a levegő, főleg ahogy szemeibe néztem. Tudta, hogy ettől beindulok... rám néz közben. Mint régen. De ahogy levegő után kezdek kapkodni az éhségtől, majd összeszorítom szemeimet, és fejem hátradől, mielőtt ujjaim eltünhetnének szőke fürtjeiben... elengedett. Jól tette. Ha folytatta volna, nem olyan befejezést kapott volna, melyre vár... várunk mindketten. A háta a paplanhoz ért, én magam pedig nagyot nyeltem. Valószínűleg az előbbi kis játéka miatt, mely olyan volt, mintha végigzongorázott volna testem pattanásig feszült izmain... kegyetlen. Kegyetlenebb ,mint én, ami nagy szó. De még közel sem vagyunk ott, ahol a part szakad. NEm is értem, hogy kerültünk az ágyba... momentán rettentő izgalmat váltott ki bennem a kép, miszerint testem a falra préselve egyesül az övével... de mindent a maga idejében. Hosszú még az éjszaka. Közelebb másztam hozzá, ekkor már fölé magasodva, a légzésem még mindig túlontúl gyors volt, így simítottam végig ujjaimmal ajkain, kiduzzadt erein, amelyek a nyakán látszódtak jelenleg... majd végig a mellein, gyengéden izgatva mellbimbóit, míg nem oda nem hajoltam, és ajkaimmal kényeztettem az egyik feszes domborulatot. A verejték végigfolyt arcomon, de cseppet sem érdekelt ez az apró tény... ujjaim nem álltak meg itt, tovább vándoroltak testén... végig a hasán, míg lábai metszetéhez értem, és forróságát kitapintva ujjaimmal kényszerítettem arra, hogy még nagyobb forróságot tapasztaljon, míg lehunyt szemekkel folytattam kényeztetését. Ismert már. Rosszabb vagyok ezer ördögnél is. Itt nem fogok megállni... annak ellenére, hogy testem már mindennél jobban akarta őt... talán nem fogom kibírni, hogy ne váljak eggyé vele... az a forróság, melyet éreztem... nem bírom! Akarom őt. A vámpírságomat kihasználva olyan gyorsan termettem ismét fölötte, mintha az előbbi kis jelenet meg sem történt volna... lábait a csípőmre emeltem, és mikor ajkaim szenvedélyesen tépni kezdték ajkait, eggyé váltam testével egy határozott, kemény mozdulattal...
Játszom vele, játszik velem. Kergetjük egymást, a határokat miket mindketten jól ismerünk, a vágyakat, mik kettőnkben lobbantak lángra és az irányítást, mi akaratosan szegi fel állát kettőnkben. Belép és elégedettség lobban tekintetében, mire én megrezdülök és érzem, hogy arcom kipirul a büszkeségtől, hogy még ennyi idő után is ezt váltom ki belőle, hogy kellek neki, így akar, most és azonnal. Megérint, megrezzenek, ajkaim mosolyra húzom, ujjaimmal az ő ujjai után nyúlok, ajkaimhoz emelem azokat és végigcsókolom őket. Közben szabad kezem a melltartó elejéhez nyúl és könnyű mozdulattal oldja a kapcsot, mire az kettényílik és felfedi előtte kebleim. Tekintetem semmi pénzért nem vonnám el az övétől. Látni akarom, miképp sötétülnek el lélektükrei a vágytól, látni akarom a kéjt mit én váltok ki belőle. Irányítani akarom és tudom nagyon jól, mivel vagyok képes rá. Mielőtt bármit is tehetne, lehúzom a nadrágot és férfiassága után nyúlok. Ujjaim gyöngéden fonom köréje és tekintetemmel még mindig az övét kutatva hajolok közel, forró leheletemmel ingerelve őt, majd vágytól duzzadt ajkaimhoz emelem. Apró csókokat hintek rá, könnyedén, mintha csak törékeny porcelán volna majd hosszú percek kínzása után, amikor már látom, hogy nem akar többet várni, amikor már én sem akarok várni, ajkaim közé veszem őt, hagyva, hogy kitöltsön, egy pillanatra megállva, mert túl hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára térdeltem előtte és még most is épp úgy imádom ezt megtenni, majd fejem mozgatni kezdem. Lassú és gyors tempó váltja egymást, ujjaim épp olyan készségesen kényeztetik mint ajkaim, miközben őt nézem és kipirult arccal élvezem magamon éhes tekintetét. Várom a pillanatot, hogy hátrabicsaklodjon feje és ha ez megtörténik, ha már érzem, hogy közel jár, eleresztem, elhúzódom, a bársonyos paplanok közé fekszem. Tudom mit imád, mert én is megveszek azért ha a mellkasomra kényszerít, ha falhoz vág, ha keményen veszi el azt amit akar, mégis mindkettőnk játékát megnyújtva fekszem hátamra és bújok ki a melltartóból de a bugyit meghagyom neki. A falatnyi francia átnedvesedve feszül rajtam, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed közelségétől. Tagadhatatlanul és mocskosan kívánom őt, épp úgy, mint azon az éjszakán mikor először estünk egymásnak, amikor nem voltak párnák sem paplanok, amikor csak ő meg én voltunk, na meg a pub öltözője ahol dolgozom. S most itt fekszem, kipirult arccal, felkínálva a testemet neki és csakis neki miközben kétségek emésztenek, hogy vajon jól teszem-e, várva a pillanatot amikor majd lecsap rám... de hogy ez elérkezik-e, csak ő tudja.
Kezdőlap
-
