Míg rám egy s más hasznosabbnak bizonyuló praktika és tudás rakódott az évek alatt, addig Keith-re... a földről felszedett piszok. Többnyire. Keveredve némileg egy a (képzeletbeli) territóriumát lépten-nyomon körbe pisilő kutya agressziójával és ez a szokása nem csillapodott a századfordulók elmúltával sem. Senkinek nem volt rá szüksége, hogy megossza a róla alkotott véleményét személyemmel: én tartom a legnagyobb sz*rházinak a világon, de a testvérem. A vérem és megmagyarázhatatlan módon ez az ok több is, mint elegendő számomra ahhoz, hogy bevédjem a semmire kellő hátsóját. Elvből. Nem naivitásból - ő sosem fog megváltozni, tanulni végkép... túl kemény a feje és nagy a halál vágya, mert eleddig még egyszer sem érte el igazán. Még Victor által sem. Érthetetlen miért kegyelmeznek neki újból s újból a Nornák... - Gondolom a családi állapotodnál is a 'páratlan' státusz van bejegyeztetve. - meg sem pedzem a húrt, amihez pletykák formájában kaptam a pengetőt hónapokkal ezelőtt a hattyúlányról. A kíváncsiságomat piszkálgatja, de nem oly` mértékben, hogy a tudtára adjam a birtokomban lévő információcsökevényt. Nem folyamodok célozgatásokhoz, karizmatikus sutasággal csepegtetve a nyomokat, hogy jobban passzoljon a szájízéhez. Az elismerés vagy épp sima találgatás mellé kínálkozik egy szolíd mosolyféle is a maga bajtársias sunyiságában, miközben egy másik, sokkal fifikánsabb asszonyra terelem a témát. A fejem helyett csak a poharat döntöm meg. A hányatott sors igencsak... pikáns kifejezés egy nálánál is vénségesebb vámpír esetében. Halála esetén másabb lett volna a reakciója, így most az én szemeim szűkülnek összébb. Diplomatikus lenne azt állítani, hogy nem kedvelem a boszorkánynépet, egyenest rühellem - éppen ezért szeretem bővíteni a tudásomat őket illetően. Az eset, pedig bűzlik a mágiától. - Felteszem nem egy kőhöz láncolták ki, hogy egy sas a májából lakmározzon a Ragnarok eljöveteléig. Mit kapot jussául, hogy ilyen beletörődő vagy vele kapcsolatban? - tudtommal csípősebb viszony volt kettejük közt, ez kifejtésre sem szorult a szavai alapján, miket annak idején intézett hozzám. S ha egy nő addig huzogatja az oroszlán bajszát, hogy az a húsára vágyik... a hosszú ideig nyúló űzetés szavatolt, míg meg nem kaparintja magának. Az ital maradéka lecsúszik a garatomon, az utolsó cseppnél ér a felajánlás, melyre valamivel éberebben fordítom a vámpírra a tekintetemet. Sejtheti a választ. Nem is kellene megadnom neki a nevet. A szájára húzódó ív ezt is sugallja: pontosan tudja, hogy ki jöhet számításba... A megüresedett kristályt halk koppanással a bárszekrény tetejére helyezem. Igazából... kettő is akadhatna. - Van egy közös ismerősünk, aki nem venné jó néven, ha bárki a nyomába szegődne, de... - érkezik most részemről a nemrég látott vállrántítás mása. - ...lesz*rom. Felkavarhatnád Imogen körül az állóvizet, beszédem lenne vele. - a türelmem véges, őt illetően is, mint utóbb kiderült. Keith-től megszoktam az ilyen keletű f*szságait, de tőle nem. Zavar? Zavar. Dühít? Dühít... olyannyira, hogy észre sem veszem a pohárperemen maradó ujjaim kicsivel nagyobb nyomást fejtenek ki az üvegre, mi éppenhogy csak megpattan a szorítástól. A vonásaimra nem ült ki a frusztráció, ami az eszembe jutásával éledt fel, legfeljebb a fekete szembogarak árulkodhatnak róla. Hátra hagyott kölyök mérge lappang benne, legalábbis hasonló...
- Szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy a modorod páratlan, és a szavaiddal egyszerűen csak... elkápráztatod az emberi agyat. - mondtam összeszűkült szemmel. Kettőnk stílusában mindig is alapvető különbségek voltak. Hát még a testvérét illetően, akit csupán a húzása kedvéért belekeveretem a beszélgetésbe. Keith egy egészen egyedi figura, s az a fickó egy számomra tébolyultnak számító, pazarló és semmirekellő vámpír, és annak idején eléggé nagy baklövést követtem el azzal kapcsolatban, hogy kapcsolatba kerültem vele. Quinn kapcsán ilyen problémám nem merült fel. De Keith... a hiba óriási. Eleinte nem is sejtettem, hogy mekkora, de ahogy egy másik mondás mondja, késő a bánat. Ígéretet tettem valakinek, hogy valamelyest a szememet rajta tartom ezen az ikerpáron, de sejtésem sem volt azt illetően, hogy ezt vajon meddig tudom megtenni észrevétel nélkül. Imogen túl nagyot álmodott, s ha annyira nem érdekelte őt a két testvér sorsa, hogy távozott, hát mi értelme volt megkérnie engem, hogy felügyeljem a problémásabb ifjút? Az viszont feltűnt, hogy a Quinnről fecsegett iformációk mindig jobb kedvre derítették. - Ismersz. Barátom. - ejtettem k ismét ugyanazt a szót. - Karizmatikus és suta. Igencsak szokatlan párosítás, de talán ezért is vagyok annyira... áh, mi az a szóóó... egyedi! - bukott ki belőlem hirtelen, pimasz szemöldökvonás után. Ezt mondjuk ő maga is állíthatná magáról. Elég érdekes jellemvonásokkal ruházta fel őt a sors, az idő, és néhány furcsa rokon. Körülnéztem én magam is. - Leginkább csak egy bájos hölgyemény használja ezt a birtokot, ám jó ideje róla sem hallottam. - sóhajtottam fel, majd ismét italt töltöttem magamnak. - Megleltem azt, akit kerestem. Szegénykém eléggé... hányatott sorsot kapott a nyakába, de így jár az, aki kontárkodik. - vontam egyet a vállamon, mintha soha nem érdekelt volna Katerina sorsa. Életem egyetlen igazi nője volt, de valószínűleg ideje volt kilépni az árnyékából. - Még jövök neked eggyel, amiért a nem túl távoli múltban segítettél nekem megtalálni a nőszemélyt. Talán én is felajánlom, hogy megkeresek neked valakit. - Ravasszá vált a mosolyom. Bár tudtam, a teremtője okkal nem fedi fel magát s céljait, miután hirtelen távozott, ám tudtam én eleget ahhoz, hogy megembereljem a két férfit. - Esetleg nincs valaki, akit te meg szeretnél találni? - billentettem oldalra a fejemet.
Hány éve volt és az az idő hány köbdeciméternyi vérben mérhető? Sok csurgott le a torkunkon, ha nem lett holmi varázshasználó jóvoltából mókus szürcsölő belőle - amilyen szeszélyes népséggé váltak ezek mostanság.. Elmerengek a gondolaton, míg a falakat kémlelem szórakozott válasz után kutatva; ne adj Isten mókuslompos után megerősítésként. Kezem kényelmesen henyél a nadrágzsebemben, még egy nyúlós ásítást is rányomok a vállamra, mi a céda lelkű szerencsémnek hála nem kerül műsorra. Egy léha moccanat, miként megsercegtetem a borostát az állam vonalán s lám.. sorstárs lépi át a saját küszöbét. Enyhén összeszűkült tekintettel szuggerálom Victor-t, hogy ha másnem, a mozgásából rájöhessek a talányomra, mialatt elvész pár másodperccel későbbre a köszöntési reakcióm. A természet lágy öle és az aljas figyelemelterelése, rám ragadhatott a rövid pályafutásom alatt a Green Peace-nél. Az a csodálatos két óra és negyvenhét perc, kilenc másodperc.. - ..de rég is volt, hogy valaki így szólított. - jegyzem meg egészen merengő alttal, ahogy kilépve felé fordulok és enyhén félredöntöm a busa fejemet. - Mit sem változtál, cimbora. - élek én is e szó szinonímikus használatával, egyúttal megállapítom; nyoma sincs a mókuskúrának, min eddig fejemet törtem. A változatos kapcsolatunk alatt, ha valami rám ragadt, az nem más, mint ez előszeretettel végzett spekuláció újbóli s újbóli felbukkanása. Nem tehetek róla, ha róla van szó mindig akad min, éppenséggel ezen kívül is akad egy; merő véletlenségből - rendben, kíváncsiságból.. Ezen okon osztozkodik a követő léptem is, mikor ő a minibárhoz közelít jótékony hangulatszerzés érdekében egy már-már szúrós kérdéssel rontva el az idilli pillanatot. Ennyit a bromance-ról.. - Keith italkultúráját tökéletesen tükrözi a mai diszkós tinik ízlése, ne írd alá a rossz ember.. párdon, vámpírismereted azzal, hogy hozzá társítod ezt a jó évjáratúnak tűnő italt. Lelke van - velünk ellentétben -, a végén megsértődik. - fejcsóbálás közben fentebb emelem az átvett poharat s somolygok, somolygok, azon a szokott módon, ami előre jelzi stílusomat. - Most már hízelegsz? Hidegre meleget, igaz, nem nevezném szokatlannak. - fogyasztom el az első porciómat az aranyló gabonapárlatból. Újfent van, mi összekösse a múlt történéseit a jelennel és kiragadjon egyet a kacathalmazból. A régi nóta, nem igaz? A kihagyhatatlan két tojás szindróma. Ám mielőtt felelnék mindenképpen megengedek egy nyalintásnyit még az italból. - Ha jól látom.. - lesek körbe félfigyelemmel. - ..minden egyben van még, ami nem a bejárónő jelenlétére utal, nem igaz? Az öcsém Mystic Falls-ban teszi tiszteletét jelenleg, hála az égnek nem az én levesembe sz#@?!rik épp. Reméljük odaát nem is a tiedbe.. - utóbbit már a pohár pereme felett ejtem el, mintha most ereszteném útjára az életét féltő nyulat a ragadozó előtt pár méterrel. - Egyébként meddig jutottál a keresésben? - tolom oda idejében az érdeklődést, mielőtt langyosodna a téma. Keith-nek mesteri érzéke van szélnek ereszteni akarva-akaratlanul is a kiszemelteket, mint az összeterelt őzeket. Máskülönben nem csupán ketten lennénk..
Az ingázás két város között hosszú idő után végre először tetszik. Megszoktam a változásokat az életben, sosem bírtam ki hosszútávon egyetlen helyen, de most, hogy Mystic Fallsba is szálak kötnek, és ide is.. nem túl egyszerű beosztani az időmet. Azt, hogy felkészüljek a méltó bosszúra Eva irányába. Lydia már állítólag hozzáfogott a merénylethez, amely egyelőre abban merült ki, hogy megpróbált a bizalmába férkőzni. Nevetségesen egyszerűnek tűnt, ahogy elmesélte, hogy a boszorkány mennyire naív és ostoba, annak ellenére, hogy egy idős banya. Mindegy, ez nekem csak jobb. Minél könnyebb lesz elintéznem őt, annál könnyebben kapok elégtételt is. És nincs édesebb a bosszúnál. A furcsa, szinte már viccbe forduló közhelyek, mely szerint a bosszú nem boldogít... ezzel sosem egyeztem ki. Sőt, még fokoztam azzal, hogy hidegen tálalva a legjobb. S azt hiszem, Eva egyáltalán nem számít arra, amit tőlem kapni fog. Elég, ha észreveszi, mennyire átverhető.. Lydia megtette az első lépést. Mostantól pedig tudni fogok minden továbbiról is. - Barátom! - léptem be a nappali tágas helyiségébe, és a szavak pontosan azután hagyták el a számat, hogy megpillantottam egy ismerős arcot. Quinn jó ideig képezte életem részét, a fivérével egyetemben... tagadhatatlan, hogy mennyire összetéveszthetőek ők ketten, és ebből származott is már némi konfliktus is részemről. De legutóbbi emlékeim szerint harag nélkül váltunk el. És pont kapóra jött, hogy nálam tengedi az idejét. Nyilván sok van neki, különben nem itt lógatná a lábát. Odaléptem az italos pulthoz, s vigyorogva töltöttem ki két adag whisky-t. - Emlékeim szerint ezt mindig is szeretted. Vagy az Keith volt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, felé nyújtva a poharat, és félrebillentett fejjel kortyoltam közben bele a sajátomba. - Öröm újra látni. - fűztem még hozzá. Annak idején sokat tett hozzá ahhoz, hogy Katherine-t kerestem. Viszonzásképpen pedig megígértem, hogy előttünk álló életünlben bármikor és bármit kérhet majd cserébe. A mesterétől tanulta nyilván, hogy az ilyen lehetőségeket mindig meg kell tartani, elrejteni abban a bizonyos tarsolyban, hogy egy kritikus pecben előrántva tökéletes eszköz és fegyver is lehessen. Nem félős típus, ahogyan én sem. - Hm! - szólaltam meg aztán hirtelenjében, és fürkészni kezdtem arcát. - Quinn vagy ugyebár. Nem tévedek? - kérdeztem, hangom pedig megtelt némi iróniával, holmi tanácstalansággal és furcsa jókedvvel is.
Az egész helyzet túlságosan is közeli volt hozzám, azt sugallta, hogy miről mondok le valakinek a kedvéért. Anastasia világ életében értett ahhoz, hogyan vegyen le a lábamról, és lám, most eléggé jól csinálta a dolgát.. ismét. Nem tudok meglepődni rajta, s azt hiszem, hogy ezúttal nem is vagyok hajlandó megálljt parancsolni neki. Meglenne hozzá a magam józansága, de nagy különbség van az akarat és a józanság között... ezt akarom. Férfiasan bevallva, nagyon akarom. Ujjaim elmélyültek buja fürtjeiben, mikor ajkai játéka őrjíteni kezdte minden idegsejtetemet.. lehunyt szemmel nyögtem fel, s tudtam, előre éreztem hogy ezt nem hagyhatom majd viszonzás nélkül. Erősen tartottam attól, hogy meg fogom bánni a közeledésemet, főleg ha olyasvalaki tudtára jut, mint Olivia.. de ha Anastasia nem fog bekavarni - szándékosan -, akkor talán nincs mitől félnem. Túl sok a talán az életemben... vállalom a következményeket. - Van egy olyan.. ötletem, hogy ezt folytassuk máshol. - néztem körül. - Túl szűk ez a hely... kettőnknek. - suttogtam lehelethalkan, majd magamhoz rántottam egy szenvedélyes csókra, nyelvem felfedezte szája belsejét, hajam pedig utat keresett fürtjei között. Az életem ebből áll, de mióta visszatérthez, határozottan felgyorsult. A nyakamba kaptam őt vigyorogva, és úgy, ahogy voltunk, megindultam vele a hálószoba irányába... elég sok dolgom lesz vele. Határozottan így lesz.
Minden egyes porcikám sóvárgott érte. Nem tudtam volna nemet mondani magamnak, ha akartam volna sem. Számomra ő áll a legközelebb a tökéletességhez. Persze nem olyan módon, hogy a szívem birtoklójának titulálom nem is vagyok benne biztos, hogy ilyen valaha is lesz. Egyszerűen csak kedvem támad ahhoz, hogy megszabaduljak minden egyes ruhadarabomtól és a természetes bájaimmal csábítsam újra és újra önmagamhoz. Most már ő sem állhatott volna a vágyaim közé, de az, hogy sikert értem el nála csak még élvezetesebbé tette a helyzetet. Amennyire ellenséges volt az elején most annyira készséges. Ez pedig akaratlanul is melengeti a bensőmet. Bár a szemei végig elárulták, hogy harcol önmagával. Mikor lenne képes visszautasítani egy férfi, egy olyan nőt, ki többször is felejthetetlen gyönyörben részesítette? Mégis ki lenne képes arra, hogy visszautasítson engem? Kérésére elvigyorodom, majd még mielőtt meggondolná magát gyorsan szakítom le egyesével le róla a felesleges anyagdarabokat. Végül pedig végignézek meztelen testén, ami még inkább fokozza a vágyaimat. Akarom őt. Újra és újra. Ajkaim gyengéden vándorolnak lefelé a mellkasán, míg végül elé térdelve fogadom ajkaim közé a férfiasságát. Ízlelni akarom. Magamban akarom érezni minden lehetséges módon. Lassú, szinte kínzó tempóban mozgatom kifelé és befelé a számban a férfiasságát idővel pedig a kezeim is becsatlakoznak csak, hogy az őrületbe kergethessem. Érezni akarom a gyönyörét. Tudni akarom, hogy még mindig ugyanolyan hatással vagyok rá, mint a kezdetekben. Hogy ezen a téren semmi nem változott.
Élvezettel időztem becses domborulatain, jólesően simogatni a selymes bőrt, mely egykoron olyan sok gyönyört, s még annál is több kielégülést adott nekem. Neki is, ezt pontosan tudtam róla. Az arc, mellyel rendelkezett, mindig elárulta, hogy igen, élvezi, amit csinálok vele; mennyire elbűvölöm minden érzékszervét. Ahogyan egykoron ringott testemen, s magával ragadta a kéj.. jóságos ég, mennyire kívánom ismét. Nem tudok ellent mondani, akarom őt.. minden egyes gyönyörrel, sóhajjal, nyögéssel együtt.. Ujjaim végigszántottak hasán, miután letisztítottam róla az alkoholt, és az ölembe húztam őt. Érezhette, hogy mennyire nagy hatással van rám, még ha kettőnk közül egyelőre még ő az, akin nincs ruha. Szemérmetlen, mint mindig. Ezt annyira csíptem benne, mióta világ a világ. Az ő világa már eggyé vált az én világommal, a vámpírok mindig is egymáshoz tartoztak, ő pedig tagadhatatlanul az én kis univerzumom része. Sosem fogom elengedni, akkor sem, ha más férfi szemet vet rá. Úgy játszik az emberekkel, mintha egyszer babák lennének. De nem jelenti azt, hogy én nem vagyok képes ilyen becstelenül, szemérmetlenül, aljasul játszani. Mindig elérem, amit kívánok. S egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is megállapodik majd egyetlen férfi mellett. Nem az a típus. Még mindig nem. - Vetkőztess le. - súgtam a fülébe, megszorítva karjait. Talán egyszerűbb lett volna a hálószobába vándorolni, de nem adtam maganak annyi időt. Akartam. Addig, míg meg nem gondolom magam.
Hiába élvezhettem testének gyönyörét már ezer meg még ezer alkalommal most mégis úgy éreztem, hogy egy újabb trófeát szerzek meg magamnak a képzeletbeli polcomra. Az ellenkezése egyértelműen egy olyan vágyat ébresztett bennem, hogy meg kell őt szereznem. Imádom, ha valaki ellent mond és utána apró, ártatlannak tűnő fegyvereket felhasználva cserkészem be az illetőt úgy, hogy még csak észre sem veszi a teljes szándékosságomat. Csak az tűnik fel neki, hogy a vágya egyre inkább fokozódik irántam. Ezt pedig már Victor arcára láttam kiülni, amikor egy lopott pillantással rátekintettem. Ügyetlenkedésem sora bármennyire is szándékos egy apró ártatlanságot azért tükröz. Talán elmehetnék színésznőnek, de aki ismer már engem annyira, minta hogyan Victor szó szoros értelmében kívül és belül is annak könnyedén világossá válhat, hogy ez az egész nem több, mint egyszerű színjáték. Nem kell túlságosan komolyan venni a cselekedeteimet. Ahogy kinyújtja felém a karját diadalmassá válik a vigyorom és lassú léptekkel közelítek hozzá. A puszta érintésétől libabőrös leszek. Még soha nem örültem annyira, hogy megérint. Mindig is szerettem a testemet fegyverként használni. Lehet, hogy néhányan azt gondolják rólam, hogy csak mások által használt tárgy vagyok, mikor igazából én használom őket, ahogy nekem tetszik, mint ahogyan most is teszem Victor-ral. Nem ő kívánta a társaságomat. Én akarom őt és meg is szerzem. Alsó ajkamba harapva élvezem, ahogyan lenyalja rólam a ragadós alkoholt. A bőröm szinte rögtön bizseregni kezd a nyelvének az érintésére és egyre inkább érzem, ahogy odalenn nedvesedem. Ezek után, ha lesz képe visszautasítani én esküszöm, hogy kikötözöm valahová. Nem menekül. Most nem.
Arcom egyre csak torzul... a vágytól. A gondolatok, melyek emésztenek, egyre inkább széthasítanak. Egyrészt testem legékesebb része már majdnem felrobban, ha nem kapom őt meg most.. itt.. a padlón.. majd a kanapén... de a fejemben ott időzik Olivia elbűvölő arca, lelkes mosolya, s az, hogy visszakaptam őt hosszas hónapok után. Mialatt a halált kívántam számára. Amiért megpróbált engem megölni. Gyetra kifogás, ám ezzel próbáltam elnyomni minden egyes átkozott érzést iránta, s ezalatt gyakran merítettem jókedvet Anastasia testéből. Italt töltött, majd láttam, ahogy a köntös után nyúl, de aljas módon mégsem húzta magára. Nem bizony. Helyette magára borította az italt. Az, hogymindez mennyire volt véletlenül, az valószínűleg a naivságon múlik, egyezzünk ki abban, hogy én sosem voltam az... egy pillanatig sem. És ez a boszorkány nem fog engem csak úgy megszédíteni... még ha ebben a pillanatban azt is érzem, hogy végem. Kinyújtottam felé karomat, hogy magamhoz vonjam. Ujjaim csupasz csípőjét érintették, s éreztem, hogy libabőrössé válik. Éppen annyira, mint én. Tudtam, mi a célja. És úgy fest, el is éri. Már a másik kezem is a csípőjére csúszott, így tartottam őt magam előtt, legédesebb pontja pont a szemem előtt időzött, ahogyan ott ültem előtte, s ő ott állt előttem.. fel tudtam volna falni őt egy az egyben.. Helyette azonban odahajoltam, és elkezdtem apró nyelvmozudulatokkal lenyalni róla a kissé kesernyés, annál dominánsabb ízű italt. Lehunytam a szemeimet, nyelvem szinte masszírozta bőrét, ahogy a köldökéhez értem, hogy onnan is eltávolítsam az ital maradékait. Nem szólaltam meg. Ő sem. De tudtam, hogy élvezi, ami történik.
Amit akarok az csupán annyi, amit meg is szerzek magamnak. Most pedig a hálómat határozottan kivetettem Victor-ra. Bármennyire is próbálja lerázni magáról nem eresztem. Újra és újra bevetek egy újabb eszközt arra, hogy ne tudjon menekülni. Mégis mit gondolt, hogy felbukkan és megelégszem a puszta látványával? Sőt egy ilyen korlátozott látvánnyal? Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Nekem ő kell. Akarom és meg is fogom szerezni. Nem szeretem. Semmi ilyesmi. Nem is tekintek rá apaként, hiába próbálta bevállalni azt a szerepet édesapám halála után. Nem neki való maradjunk inkább annyiban. – Ezt csak akkor deríthetnénk ki, ha többször támadna kedved meglátogatni. – Szomorúnak és csalódottnak álcázott sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem török össze attól, hogy nem keres fel minden héten vagy minden hónapban. Igazából nem hat meg különösebben, de ha már itt van, akkor a legkevesebb, hogy kihasználom az alkalmat arra, hogy felelevenítsük egy kicsit a múltat. Főleg, ha a múlt olyan örömöket tartogat magában, amiket hatalmas hiba lenne nem feleleveníteni. Köntösöm könnyedén hullik a földre én pedig meztelenül töltöm ki az italomat, amivel őt is meg szándékozom kínálni. – Jaj, hát bocsáss meg nekem egy pillanat.. – Lehajolnék a köntösért, amikor ismételten egy véletlen által ügyetlenkedem és magamra borítom az italt. – A francba.. – Morgom a szám alatt, mintha tényleg dühös lennék aztán, mikor úgy határozok, hogy épp eleget hajolgattam előtte meztelenül, felállok és hagyom, hogy testemen végigfolyjon a ragadós alkohol. – Meg akartalak kínálni, de szerintem nem szeretnéd, ha kárba veszne ez a drága ital. – Immáron hatalmas vigyor ül orcámon és pillantásommal őt fürkészem. Minden apró rezdülését. Ha azt hitte, hogy könnyedén feladom vagy parancsolgathat nekem.. Hát tévedett.
Néha igencsak tudtam bánni, hogy ilyen szörnyeteggé tettem őt. Ő nemcsak az emberek vérére vágyik, hanem valami egészen más is hajszol, méghozzá eléggé.. öhm.. rámenős módon. Gyakorta adtam meg magam a bájainak, annak ellenére, hoyg szinte apja helyett apja voltam egy időben. De nemigen tudtam mit tenni ellene. Férfi voltam, nem pedig pap. Bár megkérdőjelezem én azt, hogy nekik olyan tiszta gondolataik vannak.. mióta gondolkodom én papokon, mikor ilyen nő van mellettem? A francba! - Ha ennél is gyakrabban járnék ide.. félő, hogy nem teljesen felélném az energiatartalékaidat.. - suttogtam a fülébe, miközben ujjaim a csípőjén simítottak végig. Még mindig ugyanolyan feszes a bőre, mint régen. Tudta, hová nyúljon és hogyan nyúljon ahhoz, hogy teljesen felizgasson engem is.. imádom, amit velem csinál.. ahogy játszik velem, annak ellenére, hogy teljesen meg is őrjít vele. Egyszerre ölném meg és tépném szét a ruháit.. elég pénzt kap tőlem, bármikor egy egész ruhatárat kaphatna.. csak sóhajtania klell, és kiszolgálják.. Felállt az ölemből, megközelítette az italospultot, de a mozdulat megakadt.. helyette csupán csupasz bőrét pillanthattam meg, ahogyan ledobta magáról a köntösét.. jó ég. Ez a nő meg mit csinál? Teljesen elment a józan esze? Vagy.. okosabb mint hittem. Nyelnem kellett egyet, de gondolataimban már az cikázott végig, hogy miként simítok végig csupasz bőrén.. fedetlen kebleit.. elveszi az eszem. A mozdulatát azonban folytatta, és teljesen meztelenük szolgálta fel az italomat. Nem hiszem, hogy az ital volt a legnagyobb amire vágytam jelenleg.. őt akartam. De nagyon. És nagyot is kellett nyelnem. - Ajánlom, vedd vissza azt a köntöst.. két másodpercet kapsz rá. - vált rekedtté a hangom teljesen.
| MEGJEGYZÉS: dearie
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 10, 2014 10:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
I know you want me
victor & anastasia
Soha nem törődtem mások nyomorával. Annyira lehangoló, mikor valaki nyavalyog. A hangtónus, amit abban a pillanatban megütnek egyszerűen kiábrándító. Ezért olyankor ki is kapcsolok. Most pedig, ha rákezdene Victor ugyanígy reagálnék. Ha valaki férfi, akkor viselkedjen is úgy. Nyalogassa a sebeit nyugodtan csak ne nyilvánosan és ne is előttem. Lehet, hogy bensőséges viszonynak mondható a kettőnk kapcsolata, de a lelkizés szintjére még közel sem értünk el. Azért ehhez már olyan dolgoknak kellene történnie, amikbe bele sem merek gondolni. Még, hogy én törődjek mások bajával? A sajátommal sem törődök. Csak tovább megyek addig, míg végül a probléma nem bír már belém kapaszkodni és egyszerűen feladja a küzdelmet. Én pedig addig is jól éreztem magam, hiszen egy pillanatara sem figyeltem oda azokra a dolgokra, amik a vállaimra helyezkedtek. Szóval egyáltalán nincs szükségem senkinek a problémájára. Igazából senkire nincs szükségem. Eléggé független nő vagyok és kétlem, hogy lenne olyan férfi, aki el bírná viselni hosszútávon az irányításmániámat. Mondjuk nem is vágyom ilyesmire, szóval ez egyszerűen egy felesleges gondolat volt. Amivel csak az időmet vesztegetem. Hát egyenesen remek. Bár időm, mint a tenger. Nincs időzített bomba a közelemben kivétel Victor savanyú ábrázata, de ezzel szerintem még megbirkózom. Képes vagyok hatástalanítani. – Nem úgy tűnt fel nekem. – Ajkai egy pillanatra súrolják az enyémet és ez olyan vágyat ébreszt bennem, ami végleg eldönti a libikókát. Meg akarom szerezni és meg is fogom szerezni, mert nincs olyan dolog, amit nem vetnék be annak érdekében, hogy itt és most ne legyen az enyém. Kívánom őt. Nemet pedig nem fogadok el válaszul. Ha kell keményebb eszközökhöz folyamodom. – Gyakrabban járhatnál ide, ha annyira szeretsz itt lenni. – Suttogom játékos mosollyal az arcomon. – Nekem mindig igazam van. Nem szoktál még hozzá? – Rápillantok, majd felállok, hogy töltsek magamnak egy italt ekkor pedig egy gondolat férkőzik a fejembe, amit nem eresztek el. Helyette inkább a köntösömet ejtem a padlóra s immár nem borítja semmi sem a testemet. Mit sem törődve ezzel töltök magamnak egy italt és belekortyolok a poharamba, majd megfordulok és lassú léptekkel közeledek Victor felé. – Mindig van valami, de természetesen, ha nincs kedved hozzám.. – Simítok végig magamon a szabad kezemmel. – Akkor szívesen kerítek magamnak valakit..
Nem okozott csalódást. Még mindig olyan, mint eddig. Pimasz... szemtelen... és a maga sajátos stílusában még udvarias is, még ha mások ezt a szót nem is erre használják. Én személy szerrint így ismertem őt. Arról viszont ne beszéljünk, hogy milyennek ismertem meg annak idején. Fele annyira sem volt játékos, mint most. Sőt, azt kell mondanom, hogy egy visszafogott lány volt, aki mindig próbált az etikett minden egyes szabálypontja szerint élni. Nem tudom, melyiket tartom jobbnak. Tényleg nem tudom. Arcomat saját maga felé fordította, és ahogy elmélyültem azokban a szépséges íriszekben, fel kellett sóhajtanom. Leginább azért, mert ezáltal az ő lélegzetvételét is a saját arcomon éreztem, s ez a tüzes lehelet minden régi érintést felidézte. Szóval jobb is lenne, ha erre nem nagyon gondolnék. Mert itt és most... van fontosabb dolgom is. Nem mondom, hogy jobb dolgom, mert jobb aligha lehetne annál, hogy a testem az övével... hagyjuk! - Szeretek itthon lenni... - suttogtam végül ennyit, majd közelebb hajoltam, hogy ajkam egy pillanatra súrolja az ő száját, de mindez csupán egyetlen másodpercig tartott, utána rögtön vissza is húzódtam. Nem azért, mert megijedtem! Ő már pontosan ismerte a játékszabályokat. Engem nehezen csábíthat el, s ha meg is történik, az én szabályaim is vannak olyan kemények, mint az övéi. Még két ilyen domináns személyt egy ágyban nem látott a világ. Bár mi nem mindig csak az ágyat helyeztük előtérbe. De ez tényleg részletkérdés. Először fel akartam emelni ujjaimat, mikor a válláról lecsúszott a selymes anyag, de végül nem tettem, helyette elfordítottam a tekintetem. Ennél mélyebb eszközöket kell most bevetnie. Játékból áll a világ, de nekem most ennél több kell. Nem tudom, mikor lettem ilyen nagyigényű. Szavai felértek egy ostorcsapással. Hát, végül is, tudtam, hogy ő egy olyan személy, aki szereti a vidámságot, és tesz azokra, akik le akarják húzni a jókedvét. - Teljesen igazad van. - sóhajtottam fel végül, majd hátradőltem, és már magam is egy italon gondolkodtam, mikor ő felállt, és mikor megtett egy mozdulatot, a köntös lecsúszott róla, és rózsaszín bőre rögtön a felszínre került. - Még mindig van néhány trükk a tarsolyodban, igaz? - köszörültem meg a torkom, de a tekintetem nem volt képes elszakadni tőle. Még mit nem! Úgy néztem rá, mint egy éhes oroszlán. A kis bestia.
| MEGJEGYZÉS: dearie
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 21, 2014 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
I know you want me
victor & anastasia
– Fogalmam sincs. Mások panaszkodása egyik fülemen be a másikon pedig ki. Úgyhogy, ha meg is tetted nem emlékszem rá. – Megrántom a vállamat. Nem igazán érdekel mások nyavalygása, hogy mennyire pocsék az életük. Vagy éppen, hogy milyen nehéz reggel kikelni az ágyból. Ne kelj ki. Ilyen egyszerű. Magadnak is meg másoknak is sokat segítesz azzal, ha meg sem mozdulsz. A negatív kis patkányok – mert nem tudom őket máshogy nevezni – annyira lehangolóak tudnak lenni, hogy néha már az én kedvemet is leszívják. Ezért is, mikor az első nyavalygó szó elhagyja a szájukat vagy faképnél hagyom őket vagy egyszerűen csak kikapcsolom a fülemet és nem törődöm velük. Nem bírom a nyafogást nem tehetek róla. Ahelyett, hogy csinálnának valamit sajnáltatják magukat. Ettől pedig az élet nem fog pozitív irányba változni. Csak ha teszünk valamit. Én is, ha akarok valamit teszek érte, hogy megszerezzem. Nem várom a sült galambot, hogy a számba repüljön. – Esetleg már elfelejtetted, hogy mekkora hatással vagyok másokra? Segíthetek felidézni a dolgokat és elfeledtetni mindazt, ami miatt olyan savanyú képet vágsz, hogy az már nekem fáj. – Ravasz mosollyal pillantok rá és magamhoz fordítva arcát fúrom tekintetem az övébe. Egy apró mozdulattal engedem, hogy a vékony kis anyag felszabadítsa az egyik vállamat. Szeretem az őrületbe kergetni. Most pedig ez a célom. Legalábbis részben. Nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat, mikor elfordul tőlem. Szavaira egyszerűen csak megforgatom a szemeimet és már fel is villan a fejemben az a tábla, hogy köszi elég volt a többire nem vagyok kíváncsi. – Ha ez igaz drágám nem velem kellene beszélned, hanem egy pszichológussal. Mert láthatóan nem akarsz elkövetkeztetni a romhalmazodtól. Engem meg nagyon nem érdekel. Ha szerelmi bánatod van idd le magad. De ha annyira magadba akarsz roskadni, akkor én inkább megyek is és keresek magamnak szórakoztatóbb társaságot. Rossz hatással van rád az idő múlása. – Elhúzódom tőle majd felállok és egy utolsó próbálkozásként „véletlenül” leejtem magamról az egyetlen testemet beborító ruhadarabot. Nem fordulok felé egyszerűen csak anyaszült meztelenül töltök magamnak egy újabb adag italt. Ha ezek után is inkább magába fordul, hát vessen magára.
- Mikor hallottál engem utoljára panaszkodni, édesem? De úgy őszintén! - néztem rá komolyabban mint eddig. Nem kenyerem panaszkodni, vagy sajnáltatni önnön magam. Erre ugyan mindenki hajlamos, de nekem mi okom lenne erre? Valljuk be, nekem megvan mindenem, amire csak szükségem lehet, és amire egykoron, közel hatszáz éve vágytam. Nem kell más. Csak egy kis nyugalom. Igen, végre megéltük ezt is. Erre vágyom. Méghozzá mindennél jobban. De Anastasia egy nyughatatlan nő. Ő mindig akar valamit, mindig tervbe vesz valamit, és mindig eléri azt. Mondhatni, nyughatatlan és örökmozgó. Ha fogalmahazok ilyen hétköznapian. - Hm. - morogtam halkan, ahogy ismét beszélni kezdett, és akaratlanul is lezajlott a szemem előtt a jelenet, ahogy a testéről minden finom anyag lecsúszik és egyedül az anyatermészet által képviselt "szerelés" marad rajta... anyaszült meztelen... annak idején imádtam elveszni benne. S ő mindig is rátett egy lapáttal, hogy vágyam sose csillapodjon irányába. De már olyan régen találkoztunk, hogy jelenleg ebben is kételkedem, hogy képoes vagyok még férfi lenni. Ami tőlem eléggé nagy szó. Figyeltem csípője mozgását, majd ahogyan odasétált hozzám, és ujjai finoman végighúzták magukat arcomon, majd megragadva maga felé fordított, tudtam, hogy még mindig arra pályázik, amire régen. Egyszerűen fényezi az egóját, ha megkaphatja azt, amire vágyik. Miért is lepődöm meg ezen? Számíthattam volna rá, hogy ha valami ebben a lányban felerősödött a vámpírság után, akkor az... ez a viselkedés. A vágy, hogy törődjenek vele. De momentán nem tudom, hogy képes vagyok-e törődni vele úgy, ahogyan ő most arra vágyik. - Mert romokban az életem. - vontam meg a vállam, miután elszakadtam szemeitől nagy nehezen, és újabbat sóhajtottam. - Megtaláltam azt a nőt egy távoli városban, akit évek óta kerestem már. És nem tudom, hogy emlékezni akarok-e arra, hogy találkoztam vele. - köszörültem meg a torkom. - De ne tégy úgy, mintha ez tényleg érdekelne. - fintorodtam aztán el.
| MEGJEGYZÉS: dearie
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 23, 2014 12:10 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
I know you want me
victor & anastasia
- Vérig is sértettél volna, ha valami mást mertél volna mondani. – Kétlem én azt, hogy olyan könnyen felejthető volnék. Sok mindent teszek annak érdekében, hogy páran emlékezzenek rám. Persze van, akiért sokkal jobban küzdök, mint másokért. Victor azon kevés férfi közé tartozik, akiket le akarok nyűgözni és nem csak azzal, ami eleve megadatott nekem. Ha csak ezzel szeretnék elérni valamit, akkor már az összes férfinál elértem valamit. Közte és köztem van egy furcsa kötődés. Mondhatjuk, hogy azért, mert ő az átváltoztatóm, akinek hálás lehetek azért, hogy még most is élek és nem egy törékeny, visszahúzódó kislány vagyok. Már úgy elegem van magamból, hogyha csak egyszerűen visszagondolok arra milyen is voltam. Akkoriban mondjuk pont arra volt igény. Most pedig, ha már nőből van az illető olyan mindegy. – Hm, most panaszkodni szeretnél? Ne ásd alá a magabiztosságomat. – Victor egy rendkívül vonzó férfi és, mivel van két szemem is hülye lennék ezt nem észrevenni. Persze a külső nem minden, hiszen lehetne akár egy analfabéta is az ágyban, de szerencsémre és még megannyi nő szerencséjére is ez egyáltalán nem igaz rá. Bár sokan, már a puszta külsejétől odavannak. Hibáztatom-e őket? Dehogy. Hiszen az én testem is már automatikusan reagál a közelségére. El akarom érni, hogy akarjon engem itt és most. Ha valamit akarok, megszerzem. Ez most sem lesz másképp. Őt akarom. Eddig sem arról volt híres, hogy ellenállna nekem, mert mégis mi oka lenne rá? Ha pedig van is valami oka, hát én örömmel elterelem róla a figyelmét, de még mennyire. Kicsit közelebb csúszok hozzá és lábaimat finoman, simogatóan az ölébe helyezem. – Lássuk csak.. A felesleges szövegelés nem az én asztalom, édes. Többnyire csak ledobom a felesleges anyagot a testemről és már az éppen esetleges áldozatom sem tud megszólalni nem még arról kérdezgetni, hogy az enyém-e ez a lakás. – Gyengéden végigcirógatok az arcán és egy határozott mozdulattal fordítom magam felé, hogy tekintetem az övébe fonódhasson. – Inkább meséld már el, hogy miért viselkedsz úgy, mint akinek romokban az élete. Talán depresszív hatással van rád New Orleans városa? – Alsó ajkamba harapok és közben egy pillanatra sem eresztem el azt az igéző kék szempárt.
- Téged elfelejteni? - kérdeztem költőien, ahogy ránéztem, és tekintetem megtelt szemtelenséggel. - Tisztáztuk már, hogy ez nem lehetséges. Így volt, vagy nem így volt? - tettem fel egy újabb kérdést, de nem szándékoztam tovább húzni ezt a témát. Ana mindig is egy bonyolult nő volt. Mióta csak átváltoztattam őt. Ő pedig imádott rajtam gyakorolni, hiszen ha engem be tud cserkészni, akkor minden férfit be tud. Főleg most. Ahogy a lábai kivillantak... nos, nem hagyott hidegen, meg kell hogy mondjam. De jelenleg nagyobb gondjaim vannak pár kivillanó lábnál. - Hm, igen. Az én ágyamba jutni is kiváltság. De te általánosságban is hobbit űztél belőle, nemde? - töltöttem tele ismét a poharamat, és egy sóhajt követően rögtön hátra is dőltem. Nem tudom, mit tudnék mondani neki. Mert általában a mi kapcsolatunk soha nem a beszélgerésről szólt. Most viszont semmi mást nem tudok adni neki. Egyszerűen... önmagam teljes elvesztése lesz, ha be tud cserkészni. Nem hagyhatom neki. Figyeltem ahogy a haját a füle mögé tűri, majd szavaira egy vállrándítással reagáltam. - Úgy döntöttem, meglátogatom az egyik régi életemet. Régen jártam már itt. De örülök, hogy te otthonosan érzed magad a házamban. Meg vagyok könnyebülve, hogy legalább miattad nem kell, hogy fájjon a fejem. - emeltem felé a poharam, mintha csak köszönetet akarnék mondani neki, majd belekortyoltam a teli pohárba, és jólesően sóhajtottam fel utána. - Történt itt valami, mióta elmentem? Hány pasinak mesélted be, hogy ez a te házad, és hányat csábítottál el az én kis... csecsebecséimmel? - kérdeztem, utolsó szavam közben pedig elnevettem magam. Ravasz nő. Neki nincs szüksége tárgyakra. Elég ez a test, és körülbelül minden az övé. De rajtam most érezhette, hogy egyáltalán nem vagyok becserkészhető kedvemben.
| MEGJEGYZÉS: dearie
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Aug. 12, 2014 10:30 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
I know you want me
victor & anastasia
Minden egyes mozdulatomra odafigyelek. Azt akarom, hogy még azelőtt kívánjon meg engem, mielőtt még én magam akarnám. Kényelmesen elhelyezkedek mellette, miután kezébe nyújtom az italát. Érintésére alsó ajkamba harapok. Bőröm, mintha lángra kapna érintése hatására. Nem hiába köztünk mindig is megvolt valami a levegőben, de ez leginkább akkor mutatkozott meg, mikor vámpír lettem. Hozzászólni nem mertem kezdetekben. Megvártam míg engedélyt kaptam arra, hogy kinyissam ajkaimat. Most már semmi ilyen badarságra nincs szükségem. A magam ura vagyok és, ha valakinek nem tetszik így járt. Én nem foglalkozom senkivel az is biztos. Én, én, én. Lehet picit egocentrikus vagyok, de nekem ez nem fáj. Egyáltalán nem. Tekintetemmel végig követem ujjának a táncát, ami az őrületbe kerget. Nagyon jól tudja, milyen hatással van rám, de nem adom magam ám olyan könnyedén. Először neki kell akarnia. A régi emlékeket felidézve ismét neki kell megtennie az első lépéseket. Még akkor is, ha már nem az vagyok, aki egykoron voltam. Az emberek változnak, de most épp itt az ideje egy kis nosztalgiának. – Jó tudni. Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtettél. – Egy kis csalódottsággal fűszereztem meg a hangomat, mintha engem bármi más érdekelne vele kapcsolatban egyszerű testi kapcsolaton kívül. Nem az a nő vagyok, aki meghajol egy férfinek. Nekem a férfiak ugrálnak. Az van, amit én akarok. Most pedig azt akarom, hogy kívánjon engem. Eddig sem volt gondom ezen a téren, hogy elérjem azt, amit akarok. Nem hiszem, hogy pont most ütköznék akadályba. Lehet úgy gondolja nem kíván engem, de csak önmagát csapja be. Mindig is kívánt. Én tudom. Pontosan ezért is lesz könnyű dolgom. – Az ágy már részben elavult, részben pedig kiváltság. Nem mindenkinek lehet része ilyesmiben. – Megrántom a vállamat, majd a fülem mögé tűröm az egyik kósza tincsemet. – Téged mi szél sodort errefelé? Már azt hittem csak akkor látlak újra, ha pulikutyaként futok utánad.
Az, hogy ez a nő szándékosan ringatta előttem magát... nem is tudom, hogyan nyilatkozhatnék erről. Leginkább azért, mert bármennyire nem éreztem iránta semmit, egyszerűen nem voltam képes nem észrevenni ringó csípőjét, kecses mozgását... ahogy úgy suhan el a padló felett, mintha repülne. Mindig képes volt megmozgatni bennem valamit. A véremet, és azt a férfiasságot, melyet aligha mondhat sok férfi magának. Már tudom, miért kerülöm New Orleans-t. Itt mindig csak a zűrös esetek érintenek meg. Nem is akarom tudni, hogy mi minden történt, míg nem voltam idehaza. - Kösz! - súgtam neki, mikor végre a kezembe adta az italomat, majd elvigyorodtam, ahogy ő maga is helyet foglalt. Tudom én, hogy mit vár. De... kétlem, hogy képes becserkészni. Ha igen, isten bizony, hogy felújítom az egész ruhatárát. Ez fair ajánlat, nem? Félrebillentettem a fejem, és ahogy kényelmesen elhelyezkedett előttem, magam is belekortyoltam az italomba, és mutatóujjammal végigcikáztam majdnem fedetlen combján és térdén. Rendkívül édes duó volt így az egész, hiszen az alkohol a torkomat melegítette... míg finom bőre a véremet tüzelte. Fehér volt, mint a porcelánbabák... És ez úgy magával ragadott egy pillanatra, hogy felrémlett szemeim előtt az a bizonyos éjszaka, mikor utoljára együtt voltunk. Akkor is tudott valamit. És bizonyos vagyok benne, hogy most is tudja a dolgát. Egy igazi vadóc nő. És erre néha szükségem van. Ki tudja, néhány pohár alkohol mit tesz majd velem? - Drágám, rád mindig számítok, ha a városba érkezem. - tettem fel egy sóhaj kíséretében magam is a lábaimat a szemközti asztalra, elnyúltam, s karomat a háta mögé helyeztem, miközben újabbat kortyoltam az italból. - Esetleg van valami fejlemény? Remélem, egy férfit sem költöztettél az én ágyamba. - jegyeztem meg cseppnyit ravaszkásan, de tüzesen, és láthatta ördögi vigyoromon, hogy nem ajánlatos számomra kedvezőtlen választ adnia.
Egy kicsit több lelkesedésre számítottam. Alapul véve, hogy mennyire jól is el tudunk szórakozni egymással, valahogy már vártam volna. Egy igent. Vagy mondjuk, hogy „Természetesen, Virginia, már kezdtem aggódni érted” vagy esetleg „Hát persze, te kinek ne hiányoznál?”. Bár, őt ismerve ez talán kicsit túlzás lett volna. Zene lett volna füleimnek, mi tagadás, de ennyi idő után az első találkozás alkalmával lehet, hogy kicsit magasnak bizonyultak az elvárásaim. Legalábbis a jelek igencsak erre utaltak. Sosem fognak kimenni a fejemből a régi szép emlékek, amiket hasznos időtöltéssel sikerült megédesíteni. Ebben a házban kezdődött minden, és sajnos túl jó a memóriám ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsem azokat az időket. Lehet, hogy számára már semmit sem jelent, lehet, hogy akkor sem jelentett, de egy valami mindig is emlékeztetni fogja arra, hogy mit tett: én. Egyszerű lány voltam, tipikusan a mostani lényem ellentettje. Tele voltam emberi tulajdonságokkal, meg akartam felelni az elvárásoknak. Igyekeztem mindenből a legjobbat nyújtani, hiszen ezt várták el tőlem. Mindig azt tettem, amit szabadott. Nem jártam soha tilosban, nem éreztem semmi vonzalmat sem a veszély, sem a szabályszegés iránt. Az a fajta lány voltam, aki inkább a környezetének akart a kedvében járni, mintsem a sajátjában. Mindig magam elé helyeztem mások érdekeit, igyekeztem ott jót tenni, ahol csak tudtam. Szerettem mások kedvére tenni, szerettem másokon segíteni. Jó érzéssel töltött el, ha boldog pillanatokat szerezhettem másoknak. Büszke voltam arra, amit letettem az asztalra az alatt a kevés emberi éveim alatt, amit megéltem. Mintagyerek voltam. Aztán… apám meghalt, egyedül maradtam, Victor pedig kezeskedett arról, hogy többé ne legyek olyan, amilyen voltam. Nem is emlékszem, mennyi alkoholt öntöttünk fel a garatra. Ha nem visszük túlzásba, akkor talán nem is lettek volna következményei az esetnek. Ha mértékkel iszunk, akkor maximum jól érezhettük volna magunkat, kicsit mosolygósak lettünk volna az éjszaka végére, én pedig ma már nyilvánvalóan alulról szagolnám az ibolyát. Az egyetlen előnye annak, hogy átváltoztatott, hogy még mindig életben vagyok. Na meg persze kedvemre játszadozhatok másokkal, azt csinálok, amit akarok, nincsenek szabályok, amik szerint élnem kéne az életemet, senki nem mondja meg, hogy mit csináljak, ha mégis akadna ilyen személy, akkor akár csúnya vége is lehet a találkozónak. Bizonyos mértékben elrontott mindent az, hogy átváltoztatott, de fel is nyitotta egyben a szemem, hiszen sokkal szabadabban éltem. Hiába ártott a napfény, hiába volt az éjszaka az én napszakom… szabadabbnak éreztem magam. Mintha felvilágosítottak volna, hogy ahogyan eddig éltem már túlontúl szűzies és kislányos. Így hát… megváltoztam. Kihasználtam minden lehetőséget, amit a sors elém sodort. Pénz, férfiak, még több pénz és megint csak férfiak. Azt tettem, amit emberként soha: élveztem az életet. Élveztem az életet, amit Victor ajándékozott nekem. Kacsintásában ott volt az a rosszfiús csillogás, ami soha nem szökött ki a szeméből. Legalábbis, amíg ismertem. Most, hogy ugyanaz a Victor áll-e előttem, aki évekkel ezelőtt… Ki tudja… Talán egy teljesen más személy, akit egyáltalán nem ismerek. De hát reménykedni tudtam csak, hogy ha változott is valamicskét, azért maradt belőle a régi énéből is, hiszen… jól el tudtunk mi szórakozni annak idején. Könnyed mozdulattal tessékelt arrébb az ajtóból, hogy ő is besétálhasson a nappaliba. Nem ellenkeztem, hiszen okom nem volt visszatartani. Sőt… ellenkezőleg. Már vártam az érkezésére. Akkor is arrébb álltam volna, ha kinyitja azt a szép kis száját, ami azon az ominózus estén isten se tudja hány porcikáját barangolta be testem egészének. -Már azt hittem, sosem jössz erre – jegyeztem meg mellékesen, miközben visszafordulva a tágas helyiségbe elindultam az italok felé. Töltöttem neki is egy pohárral abból a whiskyből, amiből jó magam is lehúztam már néhány kellemesen égető kortyot. Kezembe vettem a két poharat, majd kecses léptekkel a kanapé felé indultam. Ravaszkás mosolyom továbbra is ott lappangott szám sarkában, mely szinte már védjegyemmé nőtte ki magát ennyi idő után. Nélküle meztelennek éreztem magam. Védjegyem volt, de ha kellett, álarc is, támasz is, vagy csak egy aprócska emlékeztető megannyi titokkal arra, hogy ki is vagyok. Kezébe nyomtam a bódító nedűvel teli poharat, majd levetettem magam mellé a hatalmas vagyonról és tehetősségről tanúbizonyságot adó kanapéra. Egy pillanatig sem zavartatva vezettem végig rajta tekintetem, ezzel kényeztetve tengerkék íriszeimet. -Nem tűnsz túl meglepettnek. Talán számítottál rám? – tettem fel az ártatlan kérdést, majd italomat számhoz emeltem és kortyoltam egyet. Lábaimat keresztbe téve fordultam kissé oldalra, hogy valamennyire egymással szemben helyezkedjünk el, ezzel kényelmesebbé téve a saját helyzetemet, hiszen legalább nem kell kitörnöm a nyakam ahhoz, hogy a szemébe nézhessek. A szemeibe, abba a szintúgy kék szempárba, mely akár mesélni tudna az évszázadok történéseiről, mely annyi dolgot rejt magában, hogy egy élet is képes lenne végighallgatni, valamint, mely úgy képes megbabonázni embereket, hogy akár levegőt is elfelejtenek venni egy pillanatra.
Szinte már teljességgel megfeledkezdtem arról a villáról, amit itt vásároltam meg. Ámbár ha így fogalmazok, akkor egyértelműen hazudom, hiszen én magam csak átvettem a tulajdonosától kissé... erőszakos úton és módon. Egy kissé ellenkezett, de hát... nem is maradt sokáig egyben a nyaka, s ezáltal rögtön megkönnyebbültem, hiszen minden zavaró tényező kizárásra került. Mindez már majdnem öt évszázada történt. Azóta annyi történés zajlott le eme falak között, a tapéta árulkodott mindenről: vérről, könnyről, és annyi de annyi eseményről, mely szinte ordítana, ha képes lenne rá. Beszippantottam a levegő illatát, mielőtt beléptvem volna az ajtón. Otthon éreztem magam, annak ellenére, hogy az utóbbi időben megritkultak itt a látogatásaim, de nem éreztem magam felelősnek ezért. Hiszen nem kötött ide semmi. Olivia árulása után főleg. Azt akartam elfelejteni, ezért álltam tovább olyan hamar... s aki ezt nem érti meg, annak kívánom, hogy próbálják meg úgy megölni, ahogyan engem próbáltak. Talán megértik. Ha nem, még mindig szívesen látom őket egy torkonharapásra. - Nocsak. - bukott ki belőlem csupán ennyi, mikor megpillantottam Virginiát, aki már az ajtófélfának támaszkodva várt, s mikor megpillantott, beleivott poharába, tekintete megtelt játékos fénnyel, melyet már annyira megszokhattam. Kedvemre való társaság volt, mikor éppen bírt magával. Egyébként nem érdekelt túlságosan soha. De szórakozni tökéletes. - Ilyen kérdésre válaszolni nem fogok. - kacsintottam rá pajzánul, miközben félretoltam az ajtóból, hogy magam is besétáljak a nappaliba, s egy sóhaj kíséretében elvetettem magam a kanapén. - Jó végre ismét itt lenni. Ennek tiszteletére nem kínálnál meg egy itallal? Már ha ennyire otthon érzed itt magad. - néztem végig rajta, s tekintetemben egyáltalán nem rejtettem véka alá azt a finom éhséget, melyet teste látványa ébresztett bennem.
Azt sem tudja, hogy itt vagyok. Fogalma sincs róla. Arról meg pláne nincs, hogy otthonosan be is rendezkedtem. Nem kellett senkinek sem kérnie arra, hogy érezzem otthon magam. Ment az anélkül is. Pár napja jöhettem vissza, de azóta egyszer sem tévedt erre. Ennyire nem érdekli a saját háza? Engem nem zavar, legalább kedvemre csinálhatok, amit akarok, de ha már egyszer ide jöttem, akkor jól esne találkozni vele. A ház pont olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nem volt túl giccses, de nem fehér falak fogadtak minden helyiségben. Az nyomasztóvá tette volna az ittlétemet, amin változtatnom kellett volna. Ilyen helyzetekre is volt pár tervem, de a berendezéseken és a ház állapotán nem változtattam. Csak… belaktam. Hatalmas bőrkanapé foglalt helyet a nappaliban, amin egy pohár itallal a kezemben ücsörögtem, mikor hallottam, hogy az ajtó kinyílik. Tekintetem egyből a hang irányába fordult és arcomra féloldalas mosoly szökött. Egyből tudtam, hogy ki érkezett meg. Hát őt is látni erre manapság. Hangtalanul szökelltem fel a kényelmes kanapéról, majd kecses mozdulatokkal elindultam és az ajtófélfának dőltem. - Victor -szólítottam meg az érkező férfit. Arcomon a mosoly nemhogy megszűnni nem akart, egyre kiszélesedett, látni engedve hófehér fogsorom. - Hiányoztam? -kérdeztem pimaszul, majd kortyoltam egyet a poharamból. Pillantásomat egy másodpercre sem vettem le róla. Kíváncsi voltam, mit szól hozzám. Kíváncsi voltam, mennyire van meglepődve, hogy újra láthat. Reméltem, hogy örülni fog nekem, legalább egy kicsit. Elvégre is… ő tett ilyenné.
Kezdőlap
• 
| szószám: passz | 
