Elnézem vonásait. Szerelemtől csillogó lélektükreim megpihennek mogyoróbarna íriszein. Szeretem a szemeit. Bármikor kész vagyok elveszni azokban a szemeikben. Szívem szerint egész nap csak a karomba zárnám, ölelném, csókolnám, ahol érem végeláthatatlanul. Nem akarok mást, csak a kedvére tenni, boldognak látni, gyönyörben elmeríteni és fürdetni. Vágyom rá, mint szomjazó egy korty éltető vízre. Annyira hiányzott, olyan pokolian, aminek a valódi súlya csak most szakad rám minden terhével és fájdalmával egyszerre. Erősnek kellett lennem, mert egyedül maradtam, mert magamon kívül másra nem számíthattam, mert mindent, amit az elmúlt hét évben felépítettem, azt a saját erőmnek, kitartásomnak és elszántságomnak köszönhetek. És most mégis itt van Ő, akiért bármit eldobnék az elmúlt évek munkáiból azonnal, ha azt kérné. És mégsem tudom igazán, hogy hogyan szeressem jól, hogyan szeressem úgy, hogy az ne fájjon neki, hogy ne bántsam, hogy ne legyek rideg és bunkó, hogy a szívemet mutassam neki annak minden érzésével és ne pedig azt, hogy falat emeltem magam köré, ami áthatolhatatlanul torlaszol és választ el mindentől, ami valaha bánthat. Mert csak így voltam képes talpon és egyben maradni. Nem ismerek más utat, más módszert, most pedig nem lehet ilyen, mert azzal csak halálra ítélem a kettőnk viszonyát.
Szavai a velőmig hatolnak. Bőröm alá nyúlnak ezernyi tűként, hogy aztán a húson keresztül még a csontok mélyére is bevegyék magukat. Őszintének lenni vele sokkal nehezebb, mint azt gondolná. Nem azért, mert nem bízom benne, istenem, sokkal jobban bízom benne, mint bárki másban a világon. Csupán nem tudom mennyire fog meggyűlölni azért, amit éveken át titkoltam előtte. Hogy nem volt merszem elmondani vagy egyszerűen csak nem tettem meg. Pedig joga lett volna tudni. Joga van tudni.
- Aidan… – hangom, mintha nem is az enyém lenne. Halk, gyenge, majdnem remeg. Most vagy soha. Ha most nem bököm ki, akkor már nem is fogom. Tudom, ismerem magamat.
- Nem mondtam el, mert… nem tudom megmondani miért. Féltem eleinte, utána pedig már… ahogy telt az idő egyre nehezebb volt. – esetlenül kezdek bele és nem is merek a szemeibe nézni. Gyűlölöm, hogy ilyennek látszom, ennyire sebezhetőnek, ennyire másnak, mint amilyen lenni szoktam.
- Hét éve az ítélethirdetésen elvetéltem. – halkan csúsznak ki a szavak ajkaim közül. Túl vagyok rajta, kimondtam. Talán dühös lesz, talán megértő, talán nem is fog ez semmit jelenteni neki. Nem tudom. Hiába ismeretem egykor úgy, ahogyan a saját tenyeremet, ma már be kell látnom, ez nem igaz. Egyszerűen nem úgy van már semmi sem, mint ahogyan akkoriban. Nekem pedig fájó pont még mindig, hogy nem tudtam a gyerekünket megtartani, kihordani, a világra hozni.
Félve pillantok rá. Végül nem kellett kihúznia belőlem, elmondtam neki. Ahogyan azt is, hogy szeretem. Ez nem változott egy kicsit sem a részemről. Még mindig ugyanúgy szeretem őt. Még mindig ugyanúgy jelenti nekem az egész világot, mint akkoriban.
Ha még mindig akarja, akkor hozzá bújok. Karjai közé simulok, ajkaim az övére forrnak. Mellkasához simulok. Akarom őt megint, még egyszer, még sokszor, kívánom. De megálljt parancsolok, ételt ígértem neki és zuhanyt, szóval intézkedek a kínai kaja felől.
Aidan után megyek a zuhany alá. Belépek mögé és megcsodálom a hátán lévő tetoválást. Impozáns lett és nagyon tetszik. Ujjaim megérintik a bőrt és végigszánkáznak a holdra üvöltő farkas alakján.
- Nagyon tetszik. – szólalok meg és egy mosolyt is megeresztek felé. Szembe helyezkedem vele egy és forró csókra hajolok hozzá. Nyelvem az övét keresi és becézi. Mellkasom az övének préselem. - Jó, hogy itthon vagy. – suttogom ajkaira.

Sosem nehezteltem rá semmi miatt. Bármi történt, az én hibám legalább annyira volt, mint az övé, és nem akartam, hogy bármi miatt bűntudat gyötörje, még ha tudtam is, hogy nem tudom megakadályozni, hogy önmagát vádolja. Én mindig csak szeretni és óvni akartam, még ha ez olykor nem is úgy sült el, ahogy kellett volna, sosem akartam rosszat neki. Még ha most úgy tűnik is, az eltelt évek vakvágányra futtatták köztünk a kommunikációt, hinni akarok abban, hogy ez az egész csak ideiglenes, hogy majd továbblépünk, túljutunk ezen is, ahogy eddig mindenen. Akarom, hogy így legyen!
Ezért is igyekszem békülő hangnemre váltani a saját bunkó reakcióm után, de nem úgy tűnik, hogy sokat segítene. Valami bántja, érzem. Azonban ha egyelőre nem akar beszélni róla, hát rendben, megértem. Nem lehet az ellopott éveket órák alatt bepótolni. Időt kell hagynunk egymásnak, hogy újra rátaláljunk a közös hangra.
Tudom, hogy kint sem volt könnyű, hogy neki sem volt egyszerű egyedül, hogy magára hagytam, de hiszek benne, hogy a kisebbik rosszat választottam számára. Önző dolognak hangzik, hogy lényegében döntöttem akkor a sorsa felett, de tudtam, hogy nem engedné, hogy megvédjem, hiszen ő is ezt akarta volna tenni velem. Ha haragszik is érte, egyetlen pillanatát sem bánom annak a döntésnek.
Felülök én is vele szemben, puhán végigsimítok az arcán. A kérdése kissé váratlanul ér, azt hittem, ez nyilvánvaló, azt hittem, nem felejtette el, hogy nekem nem kell megfelelnie, hogy egyetlen dolgot szeretnék tőle csupán:
- Őszinte, Natty. Azt szeretném, ha őszinte lennél velem. Ha ehhez idő kell, megértem, mindkettőnknek szüksége lesz a türelmére a másikkal szemben. Nekem is újra kell tanuljalak szólni, érinteni úgy, hogy ne bántsalak, de ehhez rád is szükség van.
Örülök, hogy nem rejtőzik vissza a tüskés csigaházába, hogy engedi, hogy gyengének, esendőnek lássam, még ha tudom is, gyűlöli ezt az érzést. A szavai ha fájnak is, tudom, hogy igazak és jogosak. Valóban átéltük, én csupán próbálok nem benne élni a múltban, hanem szabadulni azoktól a dolgoktól, azoktól az emlékektől, amiket átéltem.
- Köszönöm.
Mosolygok rá bátorítóan, vigasztalón, engesztelőn. Ilyesmit akartam elérni, a kezdeti kifakadást, ami után majd távozhat a többi felgyülemlett feszültség, titok és indulat is, ami közénk állhatna.
- Az, hogy remélem, nem jelenti azt, hogy tudom. A múlt nem a jelen, Nat, amit régen kimondtunk lehet, hogy változott, amit régen éreztünk, lehet, hogy már megkopott. Tudni akarom, hallani és érezni. És ha kell, hát így fogom kihúzni belőled, hogy elmondd, mi bánt.
Hogy elrontottuk-e, az majd idővel kiderül, de addig próbáljuk meg rendbe hozni, összetartani ezt a törékeny valamit kettőnk között, mert nem volt, és nem is lesz többé ilyen senkivel.
- Akkor ugyanazt szeretnénk.
Mosolygok rá ismét, és az állára fogva húzom kicsit közelebb, hogy gyengéden megcsókolhassam. Idő. Időt kell adni magunknak. Bármennyire akarjuk is, hogy minden azonnal tökéletes legyen, nem lesz, hiszen újra meg kell ismernünk egymást. Végül magamra húzom, és kiélvezem a pillanatokat, a bőre érintését a sajátomon. Nem akarom elcseszni. Ez az egyetlen, amit sosem akartam elrontani.
- Ha lenne sem tartanék rá igényt.
Símogatom puhán a hátát, ahogy átölelem. Hiányzott, mint szomjazónak a csepp víz. Örülök, hogy felszabadultabb, nem firtatom a kellemetlen témákat, úgy sejtem, vissza fognak azok térni még jó ideig.
- Még mindig nem tanultál meg főzni? Csodálom, hogy nem nézel még ki úgy, mint egy átlagamerikai. Hét évnyi gyorskaja…
Persze farkasként más egy kicsit a dolog, de azért szívesen megkóstoltam volna a főztjét. Na majd egyszer talán. Vagy ennyi idő után már mondjak le róla? Természetesen viccelődök, csipkelődök finoman, egyáltalán nem bántón. Nem a főztjéért szeretem, hanem körülbelül minden más miatt.
A csók után engedem, hogy elhúzódjon, és én is felülök.
- A zuhany jólesne. Esetleg velem tarthatsz, ha megrendelted a gigantikus adag kínai kaját.
Adok választ egyszerre mindkét kérdésére, és felkelek, hogy elindulhassak a zuhany felé. Talán most látszik először, hogy valóban lett börtöntetkóm: a hátamon egy élethű, holdra üvöltő farkas. Stílszerű. Tehetséges volt a srác, aki készítette, bár a hogyanról inkább ne szóljon a fáma.
Bemegyek a fürdőbe, de nyitva hagyom az ajtót, mielőtt magamra nyitnám a forró zuhanyt. Adott a lehetőség, hogy Nat csatlakozzon hozzám, ha akar.

Tisztában vagyok azzal, hogy megbántom, még ha nem is szándékosan és nem azért, hogy fájjon neki. Inkább csak terelek, mert amíg ezzel foglalkozunk, addig sem kell elmondani azt, amit joga lenne tudni. Tudom, hogy így van, de mégis, hogyan kezdhetnék bele? Miért nem szóltam róla hét évvel ezelőtt, miért most akarom, hogy tudja? Miért nem találtam rá soha olyan alkalmat, pillanatot, amikor megvallhattam volna?
Igazság szerint találtam. Az évek alatt nem egy olyan percet, órát, napot, amikor el kellett volna mondanom. Amikor a fejemben járt, amikor tudatnom kellett volna vele. Kellett volna. De nem tettem. Eleinte… már nem is emlékszem, hogy miért. Dühös voltam, amiért magára vállalta az egészet, amiért engem őrültnek bélyegeztek az ügyvéddel csak azért, hogy védjenek. Dühös voltam, amiért nem mentették fel, amiért hosszú-hosszú évekre szólt az ítélet. Dühös voltam, hogy egyedül maradtam, hogy húsz évesen még csak nagykorú sem voltam. Hogy nekem kellett mindent megoldani, pénzt keresni, tanulni, a mindennapi problémákkal szembenézni. Sosem éreztem magam annyira magányosnak, mint akkor. Főleg az elején. És tudtam, hogy volt valakim tőle, egy rész belőle, akit képtelen voltam óvni, védeni, szeretni, egyáltalán életben tartani.
Aztán, amikor már csillapodtak az érzéseim, valahogy már úgy éreztem nem is érdemes róla beszélni, mit is számítana az? Elodáztam a dolgot és ahogy telt az idő, úgy vált egyre nehezebbé, még nem egy nap feladtam, hogy valaha is megosszam vele. Ma pedig már félek. Félek attól, hogy dühös lenne, hogy valamit végleg elrontanék azzal, hogy megint évekig titkolóztam előtte, mint annak idején apánkkal kapcsolatban. Azt hiszem ez nem egy olyan dolog, amit valaha is elfelejtett nekem, joggal érezheti, gondolhatja, hogy nem bíztam benne, pedig erről szó sincs. Nem ezért nem szóltam a zaklatásokról és nem a bizalom hiánya miatt nem mondtam el, hogy a gyerekét hordtam a szívem alatt egy rövid ideig.
Rossz döntések egész sorozatát hoztam meg, aminek ő itta meg a levét, pedig ezt sosem akartam. Talán, ha annak idején szólok neki, csak lelépünk onnan és nem válik belőle farkas, talán belőlem se. Talán boldogabb életünk lett volna, talán utazgattunk volna, talán szép jövőnk lenne, talán minden máshogy alakult volna és én sem lennék olyan durva, mint amilyen vagyok. Nem ilyennek születettem, azt hiszem senki sem születik ridegnek és nyersnek. Én sem. Talán lehetnék én is olyan könnyed és vidám, mint ő. Talán nem árnyékolná be a kettőnk szerelmét és boldogságát annyi szörnyűség, amik fölött nem tudok csakúgy átlépni. Talán minden egészen más lenne. Talán…
Azonban az élet nem ezt tartogatta nekünk. Ami történt, megtörtént, és bár akármit odaadnék azért, hogy megváltoztassam a múltat, nem tudom megtenni. Annyi mindent elmondanék neki, de fogalmam sincs, hogyan. Nem akarok titkokat kettőnk közé, nem akarom elcseszni a dolgainkat. Ő az egyetlen kapcsolatom a valósággal, a boldogsággal. És a világot jelenti nekem.
Mégis úgy érzem vékony jégen járok vele. Pedig nem így kellene lennie. Nem vele.
Odabújnék hozzá, némán kérve, hogy ne haragudjon, mégis elhúzódik. Arca olyasmiről árulkodik, amiből azonnal tudom, mélyen fog fájni, amit mond majd, és amit nem biztos, hogy mutatni fogok neki. Tekintetét figyelem, amíg hallgatom, törökülésbe változtatva testhelyzetem.
Nem tévedek, szavai marnak, ahogyan gondolom az enyéim is őt, vagy talán az, hogy pontosan tudja, közénk feszül egy titok, vagy több is. Mégis méltósággal viselem, amit mond, megérdemlem. Többet is érdemelnék, tisztában vagyok vele. Még ha ezt nem is feltételeznék rólam.
Vajon most már mindig ez lesz. Alattomos módon savat csepegtetünk a kettőnk kötelékére egészen addig, mérgezzük majd, amíg végül belepusztulunk? Mi lesz velünk? Képesek leszünk valaha is túl lenni mindenen, amit át- és megéltük?
- Huhh… - halkan szalad ki ajkaimon a sóhajtásba fulladt értelmetlen és mégis annyi mindent magában hordó szó. Lassan nyelek egyet, lenyelve az őszinteségét, azt, hogy túlságosan eleven pontokat tapogatott végig. Mégis jogosan. Nem haragszom. Évekkel ezelőtti énem most vitatkozni kezdene, elmondaná, hogy itt, kint sem volt könnyű, hogy a bűntudat nem úgy működik, ha akarom, akkor érzem, ha nem, akkor nem. Ha tudnék változtatnék, de fogalmam sincs, hogyan is kell azt? Most azonban, mielőtt válaszolnék, még átgondolok pár dolgot, vigyázva arra, hogy mit is mondjak neki és hogyan.
- Mit szeretnél Aidan, milyen legyek? – hangom halkan cseng, alig erősebb a suttogásnál, nincs benne él, nincs benne vád, csupán egy kétségbeesett segélykérés.
Kezeimet az ölembe eresztem és azokra függesztem a tekintetem.
- Nem akartam semmit a szemedre vetni, vagy azt, hogy bűntudatot láss rajtam. – olyan esetlennek érzem magam, mint egy kisgyermek, aki épp most tanul járni. Gyűlölöm, hogy ilyen vagyok, hogy nem rejtőzködhetek az évek alatt gondosan felépített jégfalaim mögé, de félek, ha megteszem vele szemben, elvesztem és azt nem akarom. Ennek a gondolata is olyan elemi erővel rémiszt meg, hogy görcsbe rándul a gyomrom.
Tudom milyen vagyok, azt is, hogy belepusztulok, ha elvesztem, de akkor is képes lennék eltaszítani, pusztán azzal, ahogyan viselkedek vele. Eddig azonban nem akarom, hogy elfajuljon a dolog. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Főleg nem vele szemben. Hát hagyom, hogy lásson engem, a nőt, akit gyűlölök, mert gyenge, mert érez, mert annyi sebet hordoz, amelyektől nem tud, vagy nem akar szabadulni. Már magam sem tudom.
- Tudod… jó lenne elfelejteni a múltat, meg nem történtként kezelni az elmúlt hét évet és minden mást is, ami előtte történt… de fogalmam sincs, hogyan?! Mert megtörtént. Mert mindketten átéltük. És ezt te is pontosan jól tudod. – talán nem ezt akarja hallani tőlem. Fogalmam sincs. De legalább próbálkozom, mert nem mérgezni akarom a kettőnk kapcsolatát.
- Arra vágysz, mondjam ki, hogy szeretlek? Pontosan tudod, hogy így van. Tudod, hogy jobban szeretlek a világon mindennél, mindig is így volt, mindig is így lesz. És hiányoztál. Annyira, amit szavakkal nem tudnék elmondani. Majdnem kétszer annyi időt töltöttünk külön, mint amennyit együtt azután, hogy elszöktünk otthonról… – és fogalmam sincs, mit kellene tennem és mondanom ahhoz, hogy az egész ne legyen ennyire fájdalma, ennyire őszinte, ennyire olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnék. Úgyis összetörik valami, van-e értelme bármit is tenni, hogy kisebb legyen a kár? Vajon nem vertünk-e éket magunk közé azzal, hogy egymást akartuk óvni, védeni, szeretni és a végén valahogy mégsem úgy sült semmi, ahogyan azt elképzeltük?
- Nem akarok titkokat, több fájdalmat és keserűséget… – mégsem tudom, hogyan ne legyen mindez. Hogyan tűnjön el? Hogy szabaduljak meg attól, ami valamilyen mértékig mindig is az életem, az életünk része volt? Hogyan kell levetkőzni? Hogyan lehet normális életet élni? Élni a lehetőséggel, hogy most már nincs, ami közénk álljon?
Elhúzódnék, felállnék, nem is tudom, hová mennék, vagy mit is tennék, csak azt, hogy valamit kellene. De megakadályoz benne, amikor a csuklóm után kap és magához húz. Hagyom magam, odabújok, kezem a mellkasán pihen. Mutatóujjam apró köröket rajzol a bőrére.
Szavai mosolyt csalnak vonásaimra. Kissé felszabadult a lelkem és bár mámorító az érzés, a szíjak, amelyek összetartanak, amelyek alá szorítottam minden érzésemet, nehezen pattannak el. Hosszú évek berögződése nem tud egyetlen pillanat alatt elmúlni, elszakadni, megszabadítani.
- Jó választás, ugyanis nincs több ekkora és ilyen kényelmes ágy a házban. – az ami a vendégszobában van, valamivel kisebb. És bár előzékenyen megkérdeztem, hogy akar-e másik szobában, másik ágyban aludni, reméltem, hogy nemet mond majd és ezt választja, amiben most is épp benne vagyunk. Igen, önző módon ezzel számoltam, de ezt nem kell tudnia.
Újabb mosoly költözik ajkaimra, ezúttal szélesebb. Felemelem a fejem, ami eddig a mellkasán pihent.
- Még mindig nem tudok főzni, de rettentő ügyesen bánok a telefonnal és a kajarendeléssel. Szóval mit ennél? – ha hagyja, akkor orrom hegyével megcirógatom az övét. Örülök a könnyedebb témának, egyszerűen csak jól esik, túl sok érzelem szorult egy ekkora szobába egyetlen délutánra.
- Most tartsak körbe vezetést a házban, vagy előbb tusolni szeretnél? – finom és rövid csókot lehelek ajkaira, majd elhúzódom tőle, hogy az éjjeliszekrény tetejéről levadásszam a telefonomat.
- Mondom miben vagyok utolérhetetlen: indiai, kínai, thai kaja rendelésben, illetve gyrost és pizzát is mesésen rendelek, de ha másra támad gusztusod, az is megoldható lesz. – elvégre éljen az internet, ami segít az olyan „válságokon”, hogy mit és honnan lehet megrendelni. És ki lehetne ügyesebb a neten való kutakodásban nálam? (Na jó, sokan, de azokkal most nem foglalkozom.)

***

megjegyzés: mivel a beszélgetés nem tudom milyen irányt fog venni, mit fogsz reagálni, ha úgy gondolod a reag vége vehető semmisnek is    

Nem arról van szó, hogy a szomszédok bármit is valóban tudnának. A szomszédok csak szomszédok, mindig azt beszélnek, ami éppen eszükbe jut, s ha valakiről túl kevés az információ, hát kreálnak maguknak. Így megy ez errefelé is valószínűleg. Ezért szerettem jobban a háztömbökbeli bérlakásokat, ahol senkit nem érdekelt senki, és még ha olykor zavarták is a nyugalmunkat ezzel-azzal, azért nem volt az olyan rossz.
Őszintén meglepett, mikor megtudtam, hogy Nat kiváltotta az átkot, ahogy az is, ahogy. A tény, hogy a nevelőanyánk mindenről tudott… talán én sem lettem volna képes uralkodni az ösztöneimen, de bennem már az átok indukálta volna a gyilkos ösztönt, míg Natban azok az emlékek, amiket átélt azért, mert az a nő nem volt elég bátor, elég erős, hogy szembe merjen szállni azzal a szeméttel. Megértettem, még ha nehezen fogadtam is el a gondolatot. Nat mindig más volt, mint én. Jobban farkas volt az átok előtt is már, mint amennyire én utána, bár ehhez nyilván hozzájárult a múlt, a történtek is.
Tudom, hogy ő csak az enyém. Érzem, és a birtoklási vágy ott lobog minden porcikámban. Nem adnám soha senkinek! Az elmúlt évek kéyszerű kölcsöne sosem terjedt tovább néhány éjszakánál senki felé, mert tudtam, hogy testben nem zárkózott el a többi férfi elől, nem várhattam és nem is vártam el tőle soha, hogy ezt tegye. Mégis, ha csak rágondolok, hogy valaki úgy érinti őt, hogy valaki más veszi birtokba a testét… Düh. Féltékeny dühöt érzek, és ezen nem tudok, és nem is akarok változtatni. Ő az enyém, a saját döntésénél fogva, az örökkévalóságig.
A testi egyesülés legalább annyira lelki egyesülés is, egésszé tenni, amit elszakított az élet, amit megkarcoltak, de meg nem törtek az évek. Azért is ilyen elsöprő az extázis, mert tőle kapom, mert az ő teste reszket  gyönyörtől a karjaim között. Soha nem akartam igazán mást rajta kívül, és az, hogy visszakaptam… leírhatatlan érzés.
Mosolygok. Nem tudok nem így tenni, hiszen boldog vagyok, és bár Natty olyan komoly, én nem tudok most az lenni. Kell az én örök komolytalanságom, hogy ne vetődjön árnyék a pillanatokra, hogy megmaradjon szépnek, bármennyi rossz volt is a múltban. Ami volt, elmúlt. Ez kell a szemünk előtt lebegjen.
Élvezem pusztán az ő látványát is, hát még azét a meztelen testét, mely számomra minden porcikájában, minden apró tökéletlenségében tökéletes. Úgy, ahogy van. Az sem zavarna, ha felszedett volna pár kilót. Nem a külsőségei miatt szeretem.
Elnézem a mosolyát, mely őszintén tükrözi most a viszontlátás örömét. Nem hagyom, hogy sokáig gyönyörködjön bennem, karjaimba kapom és az ágyhoz viszem, hogy zavartalanul kiélvezhessük az újabb és újabb egyesülésem minden kéjes, gyönyörteli pillanatát.
Elcsitulva aztán lassan, halkan vallom meg neki, amit érzek, amiről úgy érzem, el kell mondanom, pontosan azért, hogy ne csak azt a pillanatot jelentse, hogy a szerelmünk kimondva se legyen fájó. Ettől függetlenül számítok valami hasonlóra. Elhúzódásra, fájdalmas emlékekre, hiszen bennem is ugyanazok élnek. Jó, talán nem egészen ugyanazok, de erről nem tudok.
Nem ugrok utána egyből, elnézem a vállai megereszkedő ívét, mintha teher alatt hajó pálma lenne, s hiába venném le szívesen az évek súlyát azokról a vállakról, erre még én sem vagyok képes, bármennyire szeretném is.
Sosem tartottam hibásnak azért, ami történt. Én választottam ezt, az én felelősségem volt a döntésemben, ami ennyi időre elválasztott minket egymástól. A fő hibás mégis a nevelőapánk volt, aki megkapta méltó büntetését. Hogy nagy ár volt-e a szabadságunkért ez a hét kegyetlen év? Igen, nagy, de soha nem túl nagy. Most sem döntenék másképp, ebben biztos vagyok. Most is cseppnyi bűntudat nélkül verném ki abból az állatból az élet utolsó szikráját is.
Viszonzom a pillantását űzött tekintete hideg borzongást csal a gerincemre, ahogy megérzem azt a törhetetlen jégpáncélt, ami most elválaszt tőle, amit felém, miattam húz most… és ez dühít. Bánt. Nem ezt érdemlem tőle! Nem értem, miért csinálja, hogy mi fordul meg a szőke tincsek alatt. Fájnak a titkok, marnak, bántanak, hiszen szokatlanok, sosem voltak. Akkor is tudnék belőle ennyit olvasni, ha nem lenne a lelkem másik fele a kezdetektől fogva, hát még így! Keserű élük van így a kényszeresen viszonzott vallomásoknak is, pláne azzal a megjegyzéssel, mely talán oldani volt hivatott a hangulatot, mégis alattomos tűk tucatjaiként szalad a bőröm alá. Összeszorulnak a vékony ajkaim, pengeélként tartják vissza a feltörekedni kívánó szavakat. Mikor visszahasal mellém, és fogaival a nyakam után kapna finoman, elhúzódóm tőle. Oldalra fordulok, könyökemen támaszkodok meg, és szokatlan tőlem az a komolyság, amivel a szemébe nézek.
- Tudod, talán meg is keményítettek azok az évek. Fogalmad sincs, milyen odabent. Nem jutott eszedbe, hogy esetleg nem arra vágyom, hogy bármit is a szememre vess? Hogy nem akarom látni a bűntudatot a tekintetedben, akárhányszor rámpillantasz? Hogy nem akarom, hogy olyan szarságokkal traktáld magad, hogy miattad történt minden? Nem akarom emlékeztetni magunkat az elmúlt évekre, és ehhez nem hiányzik a bunkó stílusod.
Mert hogy ő is tud cinikus és szemét lenni, de nem akar. Vele nem. Akkor sem, ha Nat ilyen, ha tudja, hogy nem változik a kedvéért, de őszintén… ölni tudja egy kis gyengédségért, egy kedves szóért. Cinizmust, gúnyt és durvaságot odabent is kapott eleget. Néha elhalasztotta Nat látogatásait közösségi programra és hasonlókra hivatkozva, de legtöbbször azért volt, hogy nem akarta, hogy húga olyan állapotban lássa, amilyenben egy-egy verés és egyéb attrocitás után volt. Hiába, olykor a sok lúd disznót győz.
Mikor elhúzódna, a csuklója után kapok határozottan, és visszahúzom a hátamra feküdve a mellkasomra, úgy ölelem át a derekát.
- Azért örülök, hogy így is tetszem.
Enyhül meg az arcom, a hangom, finomodik az érintésem. Felemelem a kezét, és a tenyerébe csókolok.
- Örülnék, ha megmutatnád a házat, és eszemben sincs más ágyat választani a tieden kívül. A mienken kívül.
Mert ami az övé, az az enyém is, ami az enyém, az övé is. Ilyen ez a kegyetlen világ.
- És egy kiadós vacsorát sem utasítanék vissza.

Hogy a szomszédok mit is tudnak rólam? Semmit. Legalábbis tőlem nem. Nem igazán vagyok az a cseverészős típus. Nem állok le az utcán beszélgetni, nem fogadok el „Isten hozott nálunk!” ajándékkosarat, sütiket, egyebeket, nem viszek ilyeneket másoknak. Nem megyek át barbecue vagy grill partikra. Nem veszek részt közösségi megmozdulásokon, nem járok lakógyűlésre. Nem bájcsevejgek a postással és egyáltalán nem teszek semmi olyat, amitől szimpatikusabbnak tűnök a szemükben.
Nincs még egy éve, hogy ideköltöztem a munka és amiatt, mert ez a porfészek közelebb volt Aidanhez, mint az a város, ahol korábban éltem. Nem véletlen olyan a munkám, amilyen, ahol nem kell másokkal szóba sem állnom, egyedül dolgozom, a munkahelyi kommunikációt pedig a minimálisra szorítom. Nem barátkozom, nem hiszek a barátokban, sem az elfogadó emberekben. Ugyan, most ki lenne az, aki megértene engem, vagy akár azt, ahogyan a saját bátyám iránt érzek? Vajon hány egészségesnek mondott, kiegyensúlyozott személy lenne képes megbirkózni ezzel?  Nem vagyok az amerikai álom része, sosem vágytam olyan életre, férj, két gyerek, kutya, gyönyörű kertes ház a kertvárosban… Az nem az én világom. Az egyetlen ok, amiért itt élek, ilyen környezetben és nem a belvárosban egy lakásban, hogy itt még jobban el tudok szeparálódni. Nem kell hallgatom, hogy a felettem lakónak üvölt a kölyke és azt sem, ha a kettővel alattam lakó fiatalság épp alkohol, drog vagy orgiapartit rendez, mert épp ahhoz van kedvük… Ezek után pedig ha a szomszédaim bármit is tudnak rólam, akkor jobbak, mint az FBI, és megérdemlik a tudásukat.
Amióta beindítottam a farkas átkot, azóta sokkal inkább vagyok az, semmint ember. Változtatott a gondolkodásomon, a világhoz való hozzáállásomon és nem épp finomabb lettem tőle. Vannak dolgok, amelyek úgy természetesek számomra, ahogy vadon élő társainknak. Bár az is tény, hogy rám inkább a magányos típus igaz, semmint a falkaszellem. Társat egyetlen egyszer választok és többször nem, akár a farkasok. Állítólag az emberekre is ez lenne igaz, legalábbis akik a világ nagy részén uralkodó keresztény normák között nőnek fel, mégis olyan gyakran állnak össze és válnak el vagy szét, mintha csak az alsóneműjüket cserélgetnék.
Ettől még nem vonultam „apácaságba” az elmúlt hét, kegyetlenül hosszú idő alatt, de soha, egyetlen egyszer sem kérdőjeleződött meg bennem, hogy kihez is tartozom valójában, és kitartok mellette mindig és mindenkor. Természetes számomra, hogy összetartozunk, mindig is összetartoztunk, amióta csak létezünk, már a fogantatásunktól kezdve. Szívesen, boldogan és büszkén viselem, viselném minden létező nyomát annak, hogy hozzá tartozom, az övé vagyok és nem másé. Akarom, hogy birtokoljon, hogy a magáénak tudjon, hogy érezze, érte, neki létezem.
Amikor végre a magáévá tesz, az leírhatatlan érzés. Nem csak azért, mert oly régóta vágytam erre, minden egyes nyomasztóan hosszú nappal az elmúlt évek alatt, hanem, mert most olyan, mintha helyre állt volna a világ rendje. Valami megváltozik, érzem testem minden egyes porcikájában, helyre áll a legősibb és legtermészetesebb rend, amire olyan nagyon szükségem van, amire talán mindenkinek szüksége lenne, ha tudná milyen érzés, ha ismerné. Ha megtalálná azt, akivel egyetlen kerek egész lehet, akihez igazán hozzátartozik.
Vágytam rá, mindennél jobban. Hosszú ideig kellett nélkülöznöm a társaságát, a közelségét, az érintéseit, egyáltalán mindent, amit Ő maga, amire szükségem van ahhoz, hogy ne csak a létezés alapszintjén tengődjek, hanem élőnek és elevennek érezzem magam. Mert tőle vagyok az.
Kívántam, kívánom őt, újra és újra és, ahogyan egyre többet kapok belőle, úgy kell még több és több. Képtelen lennék még egyszer elengedni, még egyszer végigcsinálni mindazt, amit nélküle kellett. Valami elszakad a lelkemben a közelségétől, tőle, attól, hogy tudom már nem egyedül kell mindennel megharcolnom. Mert itt van ő nekem, sokkal fontosabb és értékesebb, mint bármi, bárki más a világon. Érte tényleg mindent megtennék, nem számítana mit is kér. Az övé vagyok és ő az enyém.
- Bíztam benne, hogy te is így vagy ezzel... – súgom ajkai közé és én nem tudok komolytalan lenni. Túlságosan hiányzott, túl fájó volt mindennap nélküle.
Élvezem, ahogy végignéz rajtam. A testem az elmúlt évek alatt nem sokat változott, azt leszámítva, hogy a jobb lapockámra felkerült egy tetoválás. Nem meséltem neki erről, nem azért, mert titkolni akartam, egyszerűen csak a beszélőn eltölthető röpke percek és órák alatt volt más, fontosabb megbeszélnivalónk is, mint az, hogy varrattam-e a bőrömre valamit, vagy sem. Lehet, hogy neki is van a testén olyasmi, ami korábban nem volt. A börtöntetoválás nem ritka és nem is én vagyok az a személy, akit az ilyesmi zavarna.
Végre ő is megszabadul minden felesleges ruhadarabtól. Számomra a látványa egyszerűen tökéletes. Sosem láttam még nála, szebbet vagy hibátlanabbat. Halvány mosoly ül ki vonásaimra. Nem is emlékszem, hogy mikor mosolyogtam utoljára gúny nélkül, őszintén. Hihetetlen, hogy vele, mellette a közelében teljesen más vagyok, mint egyébként. Olyasmiket hoz ki belőlem, amiről azt gondoltam, hogy én képtelen vagyok rá, és most mégis…
A nyaka köré fonom karjaimat, mikor az ölébe vesz, csókját viszonozom, majd a kérésre mutatom az irányt. - Arra… – szólalok meg elfúló hangon. A hálóig az idő képtelen módon lassul le és vánszorog csupán a maga fájdalmas ütemében.
Végül csak elérünk odáig, az ágyra fektet és a következő órák a mámor pillanataiban telnek. Mégis beköltözik lelkembe a félelem, hogy mindez csupán nem a valóság, hogy bármelyik pillanatban vége lehet, hogy semmi sem igaz abból, hogy itt van velem.
Kényeztetéseit, kedveskedését mind viszonozom, szeretem a testét minden létező módon, ahogyan csak tőlem telik. Ajkaimmal, nyelvemmel, ölemmel, időt hagyva mindenre, nem elsietve, éppen úgy, ahogyan jól esik neki és nekem is. Végül pedig kövér izzadtságcseppek és egyéb nedvek borítanak mindkettőnket.
Még csillapítom a légzésem, várok arra, hogy a szívem a normális ütemében dobbanjon újra és újra, ne pedig olyan hevesen összevisszaságban, ahogyan most teszi. Lehunyt szemekkel élvezem a csókot, majd csendben hallgatom, amit mond.
Ez a név… csak ő hívott így és utoljára már nagyon régen. Mondjuk másnak nem is engedném, hogy ezen a néven becézzen. Élénken emlékszem arra, amikor utoljára ezt mondta nekem, akkor először. Egyetlen pillanat alatt zuhan rám annak a napnak az emléke, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy a fürdőszobában állok, szembesülve azzal, amit már napok óta tudtam, de egészen addig képtelen voltam arra, hogy bizonyítékát is vegyem.
Hirtelen ülök fel az ágyban, lábaim pedig már a puha szőnyeget érintik, de még ülve maradok. Azt, hogy szeret, tudom, érzem, mindig is éreztem. Hogy kimondta, jólesik, kinek ne esne jól, aki viszonozza ezt az érzést. Szeretni és szeretve lenni jó. Nagyon is jó…
Én azonban aznap olyasmiket éltem át, amit senkinek sem kívánok. Azt sem hiszem, hogy neki könnyebb lehetett, mert egészen biztos vagyok abban, hogy nem volt. Mióta csak elszöktünk otthonról, mindig is bennem volt a bűntudat, hogy miattam kellett kiállnia mindazt, amit ki kellett. A tárgyalásokat, a meghurcoltatást, a börtönéveket, hogy az egész életét meg fogja határozni az, amit bent át- és megélt. Mindig én leszek emiatt a hibás, a felelős és sosem fogok megszabadulni ettől a tudattól. Nem tudom, hogyan is fizethetném vissza valaha is azt, amit értem tett.
Lassan nézek rá, tekintetem valami egészen furcsa riadtságtól és bűnbánatról tanúskodik néhány szívdobbanásnyi ideig, míg át nem veszi a helyét az a fajta ridegség, ami mögé megtanultam elbújni az évek alatt.
- Én… - szólalok meg halkan és lassan formálva ezt az egyetlen rövid szót. Színt vallanék neki, elmondanám, amit nem tud, amiről senki sem tud. Ami hét éve történt, és talán nem is fontos, miért is lenne az? Egy egészen rövidke időre létrehoztunk egy életet, amely sosem élt igazán, ami sokkal hamarabb elhalt, semmint, hogy érdemes legyen róla beszélni, vele tervezni, örülni neki, szeretni.
- … én is téged. - fejezem be végül a mondatot sután és esetlenül. Nem tudom miért olyan nehéz ez. Mikor bármit meg tudok vele osztani. Ezt azonban akkor sem tudtam, bár aznap ez nem volt tudatos döntés. Csupán arra számítottam felmentik és majd utána, nyugodt körülmények között mondom el neki. Ez azonban nem történt meg és mire legközelebb láthattam őt, addigra már nem volt miről beszélni. Akkor legalábbis így éreztem. Ma pedig már… semmi jelentősége sincs. Az égvilágon semmi.
- Te is hiányoztál. - válaszolom halkan, de megtöröm a pillanatot. Talán kegyetlennek tűnik, de könnyebb így, mintha szerelmes kis semmiségeket kezdenék el suttogni neki.
- Azt hittem a börtönévek megkeményítenek. - szólalok meg piszkálódva, majd visszahasalok az ágyra mellé, majd a nyakához hajolok, fogaimmal finoman megcsipkedem a bőrét.
- Nem baj, így is tetszel. - hangomban talán felfedezhető egy leheletnyi kis gúny, de ettől még igaz, amit mondok. Én is szeretem őt, mindennél jobban, de nem tudom levetkőzni, hogy milyen is vagyok. Ismer, tudja, hogy semmit sem gondolok úgy vele kapcsolatban, ahogyan mondom és hangzik, amikor átváltok erre a kissé nyersebb stílusra.
- Nem vagy éhes? - hajolok el tőle, hogy az íriszeibe nézzek, majd fel is ülök az ágyon. - Megmutassam a házunkat? - újabb praktikus kérdés tőlem, szándékosan zúzom szét a pillanatot, egyszerűen nem megy, hogy arról beszéljek.
- Tényleg, különszobát akarsz, vagy alszol az ebben, velem? - van még háló a házban, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit is és hogyan szeretne. Hét év iszonyatosan hosszú volt…