Kezdem otthonomnak érezni lakását, s bár hosszú évek óta éltem a saját kis magányomban, egyre több holmim került át hozzá. Leginkább ruhák, tárgyakhoz ugyanis régóta nem ragaszkodtam. Nem láttam értelmét, az emlékeket pedig nem azok, hanem én magam őrzöm. Fejem mellkasára hajtom, ahogy haladunk a szoba irányába és hallgatom egyenletes légzését. Érzem rajta, hogy valami bántja, de nem teszem szóvá. Az ágyhoz visz, s ráfektet, kabátom és cipőm ugyan időközben levettem, de mg így is érzem magamon az elmúlt két nap mocskát, s kicsit meg is hökkenek, amilyen természetességgel bújik hozzám, ilyesmivel mit sem törődve. Ujjaim vállára siklanak, majd hajába fúrva, csókot nyomok homlokára. –Bármit elmondhatsz, ha szeretnél…–suttogom gyengéden, ahogy bújik hozzám, eszembe juttatja a pár napja látott nőt és a fiát, ahogy a férj, s egyben az apa gyilkosát rács mögé juttattuk, s végre ők is biztonságba kerültek. Pont úgy simult karomba, mint az a kisfiú anyjáéba, s mikor ezt hangosan is kimondja, hogy hasonló gondolatok kerítették magába, elmosolyodom.–Nem lennék jó anya. Sőt, egyenesen borzalmas lennék.–vallom be a magamról alkotott gondolatot, hisz azt régen elvetettem, hogy gyermekem lehessen. Ezen tervei pedig akkor húztam keresztül, mikor a farkas átkom mellé a vámpírság is életem részévé lett. Nem bántam azt a lépést, sem akkor, sem azóta. S talán, mivel ő maga is egy volt azok közül, akinek ilyesmi nem adathat meg, nem is igen gondolt a család e formájára. Engem nem zavart. Amíg mellettem volt és szeretett, nem kellett más. De nem akartam, hogy esetleg ez közénk álljon, s reménykedtem benne, hogy ilyesmi nem fog történni. –Nem tervezek ilyesmit. Ellenben egy fürdő jól esne. Gyorsan visszajövök, ígérem.–fejtem le a körém sikló ujjakat és álla alá nyúlva, gyors, de gyengéd csókot lehelek szájára. Kimászom az ágyból, még egyszer rámosolygok, majd eltűnök a fürdő ajtaja mögött és ruháim egy kupacba gyűjtve, veszek egy frissítő zuhanyt. Hajam vizesen és kócosan omlik vállamra, mikor kilépek a párás kabinból és törölközőbe burkolva magam, a párás tükröt letörölve, mérem fel, mennyit segített rajtam a fürdő. Megtörölközöm, megszárítom a hajam, s alig fél óra múlva, ismét a meleg szobába lépek. Elsétálok az ágyig, s ha Anubis álomba szenderült, óvatosan mellé bújok és próbálok okokat találni arra, hogy mégis mivel érdemeltem ki őt magam mellé.
Úgy fogtam őt a karjaimban, mintha soha nem akarnám őt többé elengedni. Valóban ily féle elvek működtek bennem abban pillanatban, de nyilván nem tehettem meg, hogy örökre magamnál tartom őt. Be kell valljam, hogy az én egyik legrosszabb tulajdonságom az önzőség, hogy magamnak akarok dolgokat. Ilyen az, hogy én visszahoztam a húgomat. Még csak a fejemben sem volt annak gondolata, hogy ő hogyan fogja viselni a mai világot. Mente a fejem után, hogy lássam őt, és, hogy boldoggá tehessem. Ott ahol volt, talán sokkal jobb volt neki. Próbáltam a gondolataimat lekötni valami szebb elmélettel, de nincs olyan pillanatom, hogy ne törjön rám valami rossz, ami megváltoztat. Kezdve az éhségtől és a lelkiismerettől... mi lesz velem így? Bethanyt továbbra sem engedtem el. Egyszerűen csak lassú léptekkel vittem be őt a szobánkba fel, hogy pihenjen. S mivel a szobából egy kisebb folyosó is kinyúlik, az pedig a fürdőszobával végződik, akár le is zuhanyozhat. Én sem vágynék másra, csak egy kiadós zuhanyra, de jelenleg most ahhoz is gyengének érzem magam. Csak azt szeretném, ha végre vége lenne ennek a napnak is. Másra nem is igazán vágyom most. Bethanyt végül letettem az ágyunkra egészen óvatosan, s mellé feküdtem azt követően. Oly gyorsan, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy kényelembe helyezhessem magamat. Vámpír létemre nem éreztem magamat fáradtnak. Fizikálisan. De lélekben annál inkább. Csak feküdtem mellette, mint egy kisgyerek, aki hosszas futkározás után végül elfáradt. Vettem a számomra felesleges levegőt ösztönösen, s elővigyázatosan kúsztam oda ő hozzá, hogy átölelhessem. Nem éreztem soha sem ennyire azt, hogy szeretetre vágyom. De most kimondottan csak arra, semmi másra. Engem ez a pár nap megnyúzott. - Annyi mindent akartam mondani, de én most csak arra vágyom, hogy melletted lehessek. Hiányzott már ez. - Szinte teljesen belebújtam, mint egy kisfiú az anyja melengető karjai közé. Ez az érzés némileg csillapította az éhségemet, és nem utolsó sorban megnyugtatott. Mintha én lennék a világ legbékésebb embere jelenleg. Talán így is volt. Ölelésében el tudtam volna aludni, de ébren tartottam magamat továbbra is, és élveztem az illatát, testének a melegét, és azt, hogy velem van. - Vicces...- mosolyodom el szelíden. - Még az anya szerepet is betöltötted nálam, azt hiszem. - Nevettem el magamat jókedvűen, még is lehunyt szempárral. Valójában soha nem tudtam, hogy milyen szülők mellett felnőni, nem hogy, hogy milyen is egy anya törődése. De talán így is elképzelhető. - Nem akarom, hogy elhagyj. - Temettem arcomat édes nyakába, és úgy maradtam. Iszonyúan ragaszkodom most hozzá, és bele is kergülnék, ha most arrább kéne tőle mozdulnom.
Tudom jól, hogy most mindent felfokozva érez, ennek hála azt is tökéletesen érzékelem, hogy magára parancsol és teste minden rezdülése változik vele, és úgy araszol ki a szobából, mintha tulajdonképpen szégyenkezne e miatt. Holott tudom milyen ez. Tudom jól, hogy milyen, ha az ember küzd a vágyaival, hát még, ha friss vámpírként belecsöppen abba a helyzetbe, hogy minden érzését egyszerre és felfokozva érzi, befolyásolni nem is nagyon lehet, megtanulni kezelni, inkább. Persze van könnyű út, ha kikapcsolsz. De erre nem is mertem gondolni, hisz akkor én sem tudtam volna hatni rá soha többé. Követem őt, miután felöltözök, a gondolataim megannyi helyen és témán osztoznak fejemben. Először is az, hogy tulajdonképpen nekem kellene megtanítanom neki mindent, hogy hogy kezelje az ilyesmit, az éhséget, hogy viselkedjen természetesen. Talán az egyetlen, ami könnyebbséget okozhat, az a puszta tény, hogy legalább nem emberből lett vámpír, véletlenül. Igaz, a fő célom nem az volt, hogy reggelre a véremmel a testében hagyom, hogy meghaljon. Veszek pár mély lélegzetet, hallom, hogy a konyhában ő is hasonlóan tesz és próbálja megtalálni a helyét ezen új világban. Őszintén szólva, hiába a kiképzések, a szituációs gyakorlatok, azt még egy rendőr se hiszem, hogy megtanulta, hogyan kezeljen valakit, aki friss vámpír lett, mellékesen elhagyva az erejét. Lesétálok, majd a konyhába menet érzem, hogy a másfél napja tartó éhezésnek a jele a torkomban érezhető, és mikor előhozakodom ezen kellemetlen, és furcsa témát, meglepően könnyen fogadja, bár arcán látom, hogy azért korántsem kezeli természetesen ezt a tényt sem. -Nem rossz.-mosolyodom el elismerően, ahogy felém nyújtja a zacskót, amivel leülök a székre, de ahogy ő is helyet foglal és felveti az aggályait, mielőtt válaszolnék, megsimogatom kezét és mélyen szemébe nézek.-Tudom, hogy azt mondtad, hogy nekem köszönhetően élsz... de ha úgy érzed, hogy én tehetek róla, hogy te szenvedsz, kérlek mond a szemembe.-kérem, és mielőtt kinyitnám a zacskót és válaszolnék kérdésére, felállok, előkapok két poharat és egy üveg bort a hűtőből, majd a hideg alkoholból öntök egy keveset a pohár aljára, és ráöntöm a vér egy részét.-Az éhséget némi tömény elnyomhatja, ami jó, mivel pár pohár még egy vámpírnak se üthet be. Plusz, gondolhatsz arra, hogy egykor vámpír voltál, igazából ehetsz mást, de haszna nem sok, viszont, hogy kicsit a tanultakat hasznosítsam: pszichésen segít az...elfogadásban.-próbálkozom, de saját poharamba nem teszek a borból, csak a vérből töltök, majd kortyolok belőle és úgy nézek rá ismét.-Nem fogod megszokni. Sosem lesz olyan ez, mintha emberből innál. De így nem kell attól félned, hogy megölsz valakit.-kérdését kikerülöm, majd mégis veszek egy mély levegőt és egyszerűen kimondom, amit gondolok.-Én meg akartam halni, és hibriddé akartam válni. Tudom, ez így furcsa. De nem olyan, mint a véletlen a te esetedben.-ismerem el, kicsit keserűen.
Jobbnak véltem, ha mihamarabb eltűnök onnét. Az érzékeim sokkalta intenzívebbek lettek, és ha tovább ott maradtam volna, valószínű letepertem volna az ágyra, és biztos, hogy nem tudtam volna neki ellenállni. Az ajkai, a teste, az érintései, annyira vonzó és kívánatos. Az egész testem megremeg a gondolattól, hogy belegondolok mennyire kívánom őt. De még is, nem csak a testi vágyak után kívánkozom, hanem... hogy ő velem legyen. Mély levegőt szívok tüdőm járataiba, majdan leérve a konyhába aztán a pult felé nézve nekitámaszkodom, és lehajtom fejem. Ezt nevezik éhségnek, amit most érzek? Amióta ezzé lettem, nem érzek mást, csak hogy ennem kell. Kissé félek, hogy egy szörnyeteg válik belőlem, de nem akarom, hogy ez történjen. Pontosan tudom, hogy hogyan viselkedik egy magamfajta, és mikor szemfogakkal, éles látással és hallással, hideg bőrrel keltem, pontosan tudtam, hogy mostantól komoly felelősséget kell vállalnom magamra, hogyha nem akarok ártatlan embereket ölni csak azért, hogy ne éhezzek. Ezért is cselekedtem, és miután eljöttem az egyetemről, a kórházból szereztem néhány vértasakot, ami elég lesz Bethanynak, és nekem. Bethanynak annyival könnyebb a helyzete, hogy ő az emberi ételt is megtudja enni, de nekem ez a történet teljesen másként működik. Ha emberi ételt ennék, valószínű kihánynám az egészet, hiszen én azzal nem tudom oltani az éhségem. Ölni pedig pláne nem szeretnék. A húgomra is tekintettel vagyok, elvégre... egykoron őt is egy magamfajta ölte meg. Nem fogok gyilkossá válni, s ha kell, inkább éhen halok, de nem fogok ölni! Próbáltam a gondolataimat valami szebbé formálni, nem akartam hagyni, hogy teljesen elöntse az elmém a rossz. Figyelemelterelés gyanánt végül megpróbáltam megmozdulni, s lassan sétáltam ki a táskámért, amiből kivettem a vértasakokat. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor ránézek a vörös nedűkre, de végül azokat becipelve a konyhába, nos, leteszem a pult sarkába. Én pont eltakarom azokat akaratlanul is, ahogy a pultnak támaszkodom újra. Kezd kényelmetlenné válni az öltöny, de erőm sincs ahhoz, hogy ruhát cseréljek. Hallom Bethany lépteit, ahogy lesétál a lépcsőn, én pedig erre óvatosan felkapom a fejemet, és elmozdulok onnét hirtelen, mintha villám csapott volna mellém. Elmosolyodom aztán szelíden, amikor meglátom őt, s egy pillanat alatt eloszlottak a rossz gondolatok a fejemből. Az éhségem is hirtelen eltűnt, mintha csak az ő látványából táplálkoznék. Nem is tagadhatom le, hogy ő az én éltetőm az elmúlt időben. - Előre gondolkoztam, Kedves. – Szólok hozzá halkan, s láthatóan az a mosoly az arcomról egyáltalán nem akar eltűnni. A pult végéből egy vértasakot szedek ki, majd átnyújtom neki. - Nekem ez még eléggé szokatlan. – Nagyot nyelek, miközben halkan motyogom. – Éhes vagyok, de úgy érzem, hogy ebből most nem tudnék inni. Te hogy kezelted ezt az egészet, amikor... – a szavam elakad. – Amikor hibrid lettél? – Kérdezem tőle óvatosan, ahogy aztán kihúzva a pultnál lévő széket, leülök mellé. Hallani akarom a hangját, szeretném, ha mesélne. El akarok veszni gyengéd hangjában.
Más volt a csók vele most, mint egy nappal ezelőtt. A mérhetetlen vágyakozást a másik iránt, szinte érezhetően vibráló hullámokként érezhettem körülöttünk és képtelen lettem volna tovább annyira közel simulni hozzá, hogy érezzem az egész testem betakaró lényét, még akkor is, ha minden porcikám sikítva kiáltott érintéséért. Sosem éreztem ennyire hevesen, ennyire tisztán, most pedig a gyomromban, mint egy fiatal tininek, megannyi pillangó repkedett, pusztán attól, hogy a közelembe volt és a tekintete engem vizslatott. Egyszer érezhettem így talán, mikor megkérték a kezem, de az az érzés most olyan távolinak tűnt, mintha sosem lett volna enyém, és igyekeztem nem arra gondolni. -Jól van, gúnyolódj csak.-fintorodom el, és összevont szemekkel vizslatom arcát, mikor a jövőbeli terveiről beszél, mire akaratlanul is, de nagyot nyelek, és próbálok nem alsó ajkamba harapni, mely jól látható jele lenne, hogy kicsit nehezen tudom ilyesmire hogyan is kellene reagálni.-Igen tudom, de...-kezdek neki, majd az összehajtott ruhákra nézek és próbálom halk, kissé bizonytalan hangom ismét összeszedni-A ruháim csak össze kellene pakolnom és áthozni ide. És nem szenvedek semmiben se hiányt. Csak ne akarj mindent megvenni nekem, nem vagyok az a típus, akinek számítanak tárgyak vagy ilyesmik.-vonok állat egyszerűen, de ahogy nyakamba csókol, felsóhajtva hunyom le szemem, és érzem, hogy térdeim megremegnek és a kezembe csúsztatott ruhám köré fonom ujjaim és próbálok nem ara gondolni, hogy milyen helyzet kerekedhetne ki ebből. Elhúzódik és talán épp ez a szerencse, mire csak mosolyogva bólintok, és ahogy kimegy a szobából, leülök az ágy szélére és veszek pár mély levegőt, és kiropogtatom a nyakam, majd felkapom a ruháim, és a fürdőbe megyek, hogy megigazítsam hajam és az elkenődött sminket annyira helyrehozzam, hogy ne legyenek pandamacihoz illő, fekete karikák a szemem körül. -Szerencséd, hogy a ruháimban kimehetek még az utcára.-mondom a tükörképemnek, de tudom, hogy Anubis is hallja, így mikor végzek, csatlakozom hozzá a konyhába, ám a legnagyobb bajt talán az okozza, hogy éhségem nem a reggeli hiánya okozza, hanem a vér hiánya, így kissé kellemetlenül dőlök az egyik pultnak és alsó ajkamba harapok. -Megvan mit kell rendszeresíteni a hűtődbe.-húzom el szám, és azt hiszem, hogy ezzel érthető célzást teszek arra, hogy a vértasakok szinte kötelező elemek az olyan emberek lakásába, mint amilyenek mi is vagyunk. Még akkor is, ha például erről mással nem igazán kellene beszélni.
Próbálom nyugodtan kezelni a helyzetet, hiszen én, ha pánikba esnék, valószínű Bethany is sokkalta nyugtalanabb lenne a történtek miatt. Nem szeretném, ha miattam idegeskedne feleslegesen. Valamilyen szinten érthető, elvégre egyikőnk sem ezzel számolt. De még is itt vagyok, és Bethanynak nem arra kellett kelnie, hogy meghaltam mellette. Ötszáz év megtanította nekem azt, hogy hogyan viszonyuljak dolgokhoz, tekintve, hogy a munkáim is mind viszonyulás kérdése, én ebbe szoktam bele. Meg tanultam kezelni dolgokat, de nyilván zavar, hogy én most halott lennék mostanra már. Az élet váratlan fordulatokat képes hozni, s halálomon voltam, még is életben hagyott a sors. Ezt pedig Bethanynak köszönhetem, ő adta vissza az életemet. Csókjaimmal próbáltam őt lenyugtatni, ezért is eléggé szenvedélyesnek bizonyultak a csókjaim, érintéseim, melyek derekán súrlódtak. Vámpírlétemre sokkalta hevesebbé váltam, s akaratom ellenére is eléggé elmélyültem a csókban, még annak ellenére is, hogy ezzel csak megnyugtatni akartam, hogy minden a legnagyobb rendben. Ajkaink elválnak egymástól aztán hirtelen, még mielőtt a reggel úgy fejeződne be, mint az esténk. A szívem valahol a torkomban dobogott hevesen, s nagyot nyelve zavartan túrok bele néhány ujjammal a hajamba. Végül mély levegőt véve aztán elmosolyodom gyengéden, majdan pedig kezeimbe veszem Bethany összehajtogatott ruháit, s rá nézek a ruhadarabokra. Szavai hallatán aztán ráemelem tekintetem s óvatosan közelebb lépek hozzá újra. - Te hívsz el randizni? Milyen aranyos. – kicsit szurkálódom, még is csak stressz oldás gyanánt, hogy lássa, teljesen rendben van velem minden. – Az előző este említettem, hogy szeretném, ha velem lennél. Esetleg megvehetnénk azokat a dolgokat, amikre szükséged lesz. Új ruhákat...- tekintek Beth ruháira, amelyek a kezemben vannak, majd pedig vissza az ő tekintetét viszonozva. – Meg amit úgy érzed, hogy kell. Nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedj. Ezalatt mindent beleértve. – Csókolok finoman nyakába, majd fülcimpájára, s mindeközben kezei közé csúsztatom ruháit. - Hagylak felöltözni, addig pedig lent várlak a konyhában. – Suttogom füle mellett, majd végigsimítva karjain, nos, megindulok az ajtó felé, terveimmel pedig megindulva le a konyhába.
A második ébresztés kellemesebb, mint az első, a lágy csókokat bőrömön érezve, szinte egész testemen úrrá lesz a vágyakozás, hogy még többet kérjek ennél, és ahogy kinyitom a szemem, közelsége, ahogy mosolyog rám, ajkaimra is mosolyt fest. De ahogy az óra a látóterembe kerül, ráeszmélek, hogy elkések a munkából, ráadásul otthon van mindenem, a jelvényem, a fegyverem, az iratok, amikkel foglalkoznom kellene, így olyan gyorsan terítem magam mellé és magam köré tekerve a takarót, úgy libbenek ki az ágyból, mint a villám. Fel sem fogom, hogy mi történik, egyből megérzek valamit, amit nem tudom, hogy farkasom vagy inkább a vámpírom érzi meg, esetleg mindkettő, de valami nem stimmel. Érzem, ahogy közelebb lép, tudom, hogy miért, s szavai, a kedves gesztus, a túl óvatos mozdulatok tovább erősítik a gyanúm. Próbálok nem kétségbe esni, nem elveszteni a fejem, és leginkább azt hiszem bele kellene törődnöm, hogy amit hallani fogok, nem fog tetszeni, és talán még az is előfordulhat, hogy mellbevágóan fog hatni. És így is van. A neki szegezett kérdések és szavak viszont reakciója meglep, és egész testemben megremegek, ahogy az élettelen kéz összefonódik enyémmel. Próbálom felfogni, hogy valóban így van, hogy nekem hála él, hogy ez jó, ugyanakkor a tudat, hogy ha vérem nincs, már halott lenne, nem annyira nyeri el tetszésem, sőt. -Nem lehet ez ilyen egyszerű...-próbálom suttogni, de valószínű a szavak nem is úgy hagyják el szám, hogy érthető hangon, érthető módon ki lehessen őket venni. Közelebb húz magához, egész testének simulva hunyom le szemem, s gondolkodás nélkül viszonozom a csókjait, a takarót markolászó, úgymond szabad kezem egyszerűen képtelen elengedni az anyagot, mintha ez kellene, hogy ne ájuljak el. A testem elöntő melegség, kellemes érzés ellenére még mindig érzem, hogy félek. Elhúzódom tőle, és megrázom fejem, de ajkamon mosoly ül, és nehezemre esik visszafogni magam ismét, hogy ne is forduljon meg a fejemben, a reggelemhez már csak egy dolog hiányozna, amit ő képes megadni. -Talán ma el tudok kéredzkedni. Beteget jelentek, mit szólsz? Elmehetnénk valahová, mondjuk egy randira?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére, de tudom jól, arcomról tökéletesen leolvasható, hogy a felajánlás voltaképpen az eredeti, előbb előhozott téma elterelése, hogy ne kelljen gondolkodnom rajta, miközben mégis minden gondolatom e dolog köré csoportosul.
Gyengéd csókokkal hintem be a nő nyakát, mellkasát és vállát, arcát, oly gyengéden, még is intenzíven. Szép reggelt akarok neki okozni, elvégre… én csak akkor vagyok boldog, amikor ő is az. Ő villanyoz fel, ő ad erőt ahhoz, hogy elviseljem a vámpírlétet. Mégsem bánom, hogy elvesztettem boszorkány erőm, hogyha ez kellett ahhoz, hogy vele lehessek, és a húgommal. Az erőm téren nagyon is önző voltam, de Bethany miatt én feladom az önzőségem, s leszek én bármi, nos, én mellette akarok lenni. Nekem csak ez kell. Vágyom arra, hogy valakit szeressek, hogy valakit óvjak, mely hatására talán sokkal jobban megjavulok. Így vámpírként… fogalmam sincs, hogy mikre leszek képes. Félek, hogy olyant fogok egyszer tenni, ami miatt el fogom őt veszíteni. Akkor egy percig sem váratnám az engem illető halált. Buja mosoly rajzolódik ki arcomra, amikor észlelem, hogy nyitogatja szempárát. Finoman csókolom ekkor, majd végül csak az igéző szempárát figyelem tovább. - Annyira édesen aludtál, hogy nem bírtam ki…- kuncogom, majd finoman megtartom karjaimmal magamat ő felette. Mire még egy csókot adtam volna neki, nos, egy hirtelen mozdulattal dönt le az ágyra, az én szemeim pedig csak kikerekednek a meglepettségtől. Egy ideig úgy is maradok, majd finoman felülve, nos, felé szegezem tekintetem és figyelmem. Bevallom, kissé váratlanul ért, hiszen azt hittem, hogy talán jobban elmélyülhetünk a reggelbe, esetleg egy békés, kis nyugodt ébredéssé válik mindez. De amikor lelökött magáról, ez teljesen ledöbbentett. Szavait hallgatva aztán bólintok, ezzel is utalva, hogy megértem a dolgot, hogy nem ér rá egész nap velem foglalkozni. Még is csak én szakítottam ki őt a megszokott életéből, így aztán valamelyest érthető, ha dolgára kell mennie most rögtön. Ezért is felfogom mindezt, majd biztatóan elmosolyodom. Hirtelen megremegek fájóan, amikor látom, hogy arca teljesen rémületbe fordul át, mintha csak szellemet látna. Nem is értem, hogy miért ült ki arcára ez a stabil félelem, amely még csak eltűnni sem óhajtott. - Beth… - Óvatosan felállok, mintha tartanék tőle, bár fogalmam sincs, mit mondjak. Mintha rájött volna arra, hogy meghaltam… vámpírrá lettem. – Életem. – Mondom halkan, amikor kihúzom magam, majd egyre óvatosabban kezdek el felé lépni. Mindeközben lehajolok, és ruháit óvatosan felveszem a földről, s lerakom őket az ágy sarkára. Finoman aztán egészen közel kerülök hozzá, majd egyik tenyeremet az ő tenyeréhez érintem finoman, s ujjainkat összekulcsolom. Mindeközben le sem vettem róla a tekintetemet, végig őt néztem, ezáltal is figyelmét fenntartva, hogy egy percig se rémüljön meg. - Minden a legnagyobb rendben. – Nézek komolyan szempárába, majd finoman magamhoz ölelem őt derekánál fogva – Szeretlek, és nekem csak ez számít most. Ezer mondatban és jelben kifejezném mindazt, hogy nekem mennyit jelentesz, és, hogy mennyire szeretlek. Megtörtént, de nekem is be kellett látnom, hogy másképp nem lett volna megoldható, hogy én éljek. Neked köszönhetem, hogy én itt vagyok…- a szavam megakad. – hogy én most ölelhetlek, érezhetem közelséged, és, hogy felkeltselek reggel a csókjaimmal egy szál rózsával párosítva mindezt. Részese lehettem ennek az örömnek, és ezt neked köszönhetem. Egyetlenem. – Suttogom halkan, ahogy épp annyira húzódom el tőle, hogy szempárába nézhessek, s ezzel eltűrhessem hajtincsét arca elől. – Köszönöm. – Csókolom meg végül óvatosan, ahogy egészen szorosan simulok hozzá, még is finom, és gyengéd csókkal illetem őt.
Nem mondanám, hogy kimerül voltam, sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy végre nyugodtan tudtam aludni egy éjszakán át. Ez egyfajta továbblépés volt, és valahol ettől kényelmesebben is éreztem magam, mikor kinyitottam a szemem. Leszámítva, hogy nem volt mellettem. Körbenéztem, hallgatóztam, a fürdő felől éreztem a tusfürdő illatát, amitől elmosolyodtam és körbesétáltam a lakásban, álmosan ásítva, megnéztem minden apró szegletét. Nem, nem voltam tolvaj és nem is az ellopható dolgokat vettem leltárba, egyszerűen csak kicsit ki akadtam igazodni, hogy mi hol van a lakásban. Majd az órára nézve rájöttem, hogy éppenséggel még visszaérhet a műszakom előtt és még aludhatok egy keveset, így vissza is bújtam az ágyba, és elégedett mosollyal arcomon, lehunytam szemeim, s ismét álomba merültem. Arra ébredek, hogy valaki csókolgat, és az ágy matraca lesüpped körülöttem, mire felnevetek, és próbálok szabadulni a csókok hada elől. -Kellemes ébresztés Mr. Andre. Mivel érdemeltem ki?-érdeklődöm, de hirtelen elkap a rossz érzés, és a napsütést látva, a gyomrom görcsbe rándul.-El fogok késni!-kapok észbe, és úgy döntöm magam mellé az ágyra, mint a villám, s kapkodom fel a ruháim a földről, ám két dolog is megüti a szemem, amitől megdermedek, vagy inkább ledermedek. Az első, hogy egy rózsaszál van az ágyon, a második, az öltönyén lévő vérfolt. Óhatatlanul teszek egy lépést hátrább és emelem kezem szám elé.-Nem...mond, hogy az nem az, aminek gondolom.-nyelek nagyot, és az, hogy bepánikolok-e, nem kérdés. A szívverése hangja nem ugyan az, és ahogy mindezen eseményeket összerakom, egyszerűen kiül az arcomra... micsoda? A meglepettség? A félelem? A düh? Vagy egyszerre mindezek? Valami olyasmi. Képtelenség, hogy én változtassam őt át, hisz tegnap este még teljesen jó volt. Miért nem tűnt fel éjszaka, hogy valami nincs rendben? Az úján ott a gyűrű. Ez sok mindent megmagyaráz. Mondjuk azt, hogy valahogy szerzett egy napgyűrűt. Mondjuk volt amolyan vésztartalék, ha az ötletünk rosszul sül el? Túl sok kérdés kóvályog a fejemben, és úgy szorítom magam köré a lepedőt, mintha azzal meg tudnám magam óvni ettől az egésztől. Nem okolom magam. Egyszerűen csak voltam olyan önző, hogy ne akarjak neki olyan életet, amilyen egy vámpírnak kijárhat, és az ereje... azzal mit fog kezdeni? Valakinek vissza kell neki adnia, de erre én képtelen vagyok, ergo arra is kellene megoldás.-Mi a francot csináltam én?-csapok a homlokomra, és fordulok tőle el, felemelve magam mellett a kezem, hogy ne jöjjön közelebb, maradjon ott, ahol van. Pár lépés távolságra tőlem.
Lassú léptekkel haladok egy szál vörös rózsával a kezemben. Gondolataim közt elmerülve aztán felismerem magam, és léptékeim egyre inkább ütemesebbé és gyorsabbá válnak. Sietésem oka mindössze Bethany, s remélem, hogy még nem ébredt fel. Előző este elfelejtettem neki szólni, hogy be kell ugranom az egyetemre néhány papírt elhoznom, amire nekem szükségem lesz majd a napokban. A reggeli rosszullétem miatt azonban üzenetet sem tudtam hagyni neki, semmiféle cetlit valahol az asztalon vagy a hűtőn. Most eléggé késésben vagyok, jobban mondva itt van reggeli hét óra, s szeretném, ha Bethany ne egyedül ébredjen a házban. Nem akarom, hogy e miatt majd rosszul érezze majd magát. Ám jobb is, hogy eljöttem otthonról. A rosszullétem teljesen más volt, hiába volt az nálam megszokott, hogy nem érzem jól magamat. Ez nem… teljesen más volt. Mintha, nem önmagam lettem volna annyira, még is én voltam. Éheztem, és pokolian fájt mindenem, olyan érzésem támadt, hogy ha akkor nem eszem, akkor meghalok. Szó szerint. S mégsem emberi eledelre fájt a fogam, hanem valami újra, teljesen másra. Hallottam az utca zaját, az emberek léptékeit, vénájukat, amely egyre jobban felgyorsította szívemnek verését, na meg persze éhségemet is ezzel együtt. Olyannyira foglalkoztatott akkor a dolog, hogy eszemben sem volt másra gondolni, arra, hogy mitől is van ez pontosan. Vérre vágytam, csak ez járt a fejemben. De még is kellően tudtam magamat rövid ideig kontroll alatt tartani. Szokásosan felkeltem, s ránéztem a karórámra az éjjeli szekrényen, hogy pontosan mennyi is az idő, késésben vagyok -e? Amikor megállapítottam, hogy nem, egy gyengéd csókot nyomtam Bethany vállára, majd túlestem a reggeli zuhanyzáson, hajmosáson, s az öltönyömet is magamra kaptam mihamarabb, és az autómba ülve, nos, utam az egyetem felé ment. Mindeközben az éhség továbbra is gyötört, egyre inkább rosszul lettem. Ám az egész azzal fejeződött be, amikor is valaki véréből inni kezdtem. Nem öltem meg, utána azonnal meggyógyítottam őt a saját véremmel. Még is valahol szívem mélyén rettegtem attól, hogy valakit e miatt majd bántani fogok. Talán úgy tűnik, helyén kezelem a dolgokat, elfogadtam a tényt, hogy vámpírrá lettem, egy vérszívóvá, de ez nem így van. Szenvedésemnek végleg vége lett, életem örök, ugyanakkor gyengébbnek érzem magam. Boszorkányként bármit el tudtam érni, amit csak akartam. Aztán a másik gondolat is megragadott, hogy mi lett volna akkor, ha Bethany nem ad a véréből? Lehet, hogy még mindig ott feküdne karjaimban az ágyon, ám én holtan álmodtam volna tovább. Gondolataim mellett azonban néztem is az utat, néha arra az egy szál rózsára. Nemrégen szakítottam le egy bokorról, s valamiért nekem ez az egy rózsa sokkalta többet mond, mint egy ölnyi csokor. Így egymagában sokkalta jobban látszik szépsége, akárcsak Bethany. Gyönyörű, s mikor ezt a rózsaszálat megláttam, ő jutott róla eszembe. Figyelmem nagy ívben kikerülte az öltönyömön lévő vérfolt, ennek ellenére végül minden szívfájdalom nélkül megyek be a kapun. Cirmos cicám azonnal felbukkan az ajtó előtt feküdve, oly lustán, hogy ha csak ránézek, kedvem támadna mellé feküdni lustálkodni, s nem csinálni semmit egész nap. Egy simogatást adva neki végül belépek az ajtón, s gyorsaságom segítségével a pillanat tört része alatt termek Bethany mellett. Ott aludt. Szívemet valami gyönyörű érzés fogta el, hiszen… minden eddigi csak felerősödött bennem így vámpírként. Ezzel aztán szeretetem iránta. Óvatosan fölé hajoltam, majdan lágyan hozzásimultam, s ezzel apró csókokat nyomtam meztelen nyakára, állára, ajkaira, homlokára, szempárára, teljességgel elhalmoztam lassú csókokkal, melyek még is gyengédek voltak, tele vágyakkal. E közben a virágot letettem az ágy üres felére, hogy Bethany majd meglássa azt.
Nem titkoltam, az élet, amit magamnak tudhattam, nem volt veszélytelen, azt mégsem gondoltam, hogy egyszer azzal kerülök szembe ismét: valakit elveszíthetek. Már elegem volt a csalódásokból, a magányból, elegem volt a késztetésből, hogy mindenkit meg akarjak védeni, s bár rendőrként szembe kellett néznem a halállal, szinte minden nap, a szabadnapjaim nem úgy terveztem, hogy jó tündér keresztanyát játszom, inkább úgy, hogy leülök, pihenek, kikapcsolom az agyam, és nem gondolom túl a napjaim. De ennek búcsút inthettem, hisz itt volt ő, Anubis, aki hiába volt jóval idősebb, mint én, boszorkány volt, aki mellékesen még haldoklott is. A gondolat, hogy egy embert megint lehúzhatok a listámról, akik körülöttem vannak, élnek és virulnak, hát a pihenés helyett csak további agyalást eredményezett. Tudtam, hogy a vére segíthet, mégis ott volt az a rész, hogy mi van, ha nem? Akkor mi lesz? Én nem akarom őt átváltoztatni, erejét nem tudom neki visszaadni, és azt, hogy pesztraként segítsem, még kevésbé akartam magamra vállalni, hisz én már alapjáraton rendelkeztem egy vérmérséklettel, amit a családtagjaim felé némi túlkomplikálás, túlizgulás tett teljessé. A gondolat, hogy egyszerűen és könnyen lehet mindennek vége, pedig még kevésbé sem nyugtatott meg, ahogy az sem, hogy elviekben képes lennék őt segíteni, s nem hátramozdítani. Már így is túl sok volt a számlámon. Felkap és a szoba felé cipel, amit én széles mosollyal díjazok, arcvonásait fürkészve. Nem hittem, hogy baja eshet, megnyugodtam némileg, hogy jobban van véremnek hála. és a reménykedésnél többet nem tudtam volna most tenni. -Örülök.-értem ezt arra, hogy boldog, és mikor betakargat, akaratlanul is alsó ajkamba harapok. Mostanában nem sokszor kerültem ilyen helyzetbe, sőt. Befekszik mellém, mire felé fordulva húzom magam köré a takarót, és egyik kezem fejem és a párna alá nyomom, hogy ezzel is kicsit magasabb legyek, s kevésbé kelljen felnéznem rá.-Hát...-rajzolok apró köröket a takaró alól kilógó vállára-Nem vagyunk már tinik, hogy hónapokig randizgassunk, plusz, igen, nincs mit vesztenem már, és szükségem van rád.-vallom be, de ahogy a plafont fürkészi, összevonom szemöldököm, és ahogy szívverésének felgyorsuló ritmusát is meghallom, közelebb siklok hozzá, felnézek rá és átölelem derekát, beszívva bőre friss, tusfürdőtől illatos illatát.-Minden rendben lesz, hallod? Nem lesz semmi baj.-suttogom ajkaira, majd csókolom meg, és fészkelem magam mellkasa és válla közé, szívverését továbbra is hallgatva, majd nem is annyival később mély álomba merülök.
Karjaimban tartom őt. Itt van velem. Még is remeg a gondolat tudatomban, hogy egyszer mindezt majd nem tehetek nem. Elvétek valamit, ami miatt ez a boldog pillanat egy elfeledett emlékké válik, vagy akár egy fájó emlékké válik a jövőben. Én nem akarok hibázni. Még is rettegek, hogy nem fogom tudni őt megóvni minden rossztól. A húgom miattam halt meg egykoron, és az óta soha senkiért sem vállaltam felelősséget. Nekem… nem volt senki sem az életemben soha. Nem tápláltam senki felé olyan érzelmeket, mint amit most érzek Bethany iránt. Ő az, aki puszta gondolatával eléri mindazt, hogy teljesen őrültté váljak, olyan értelemben, hogy elfeledjem a magam körülötti szemétdombot. Elfeledteti velem a rosszat, a gonoszat, s bár fekete szívem egyre inkább fakóvá válik miatta; teljesen megtisztul, akárcsak a lelkem, s gondolataim. Én, nem vagyok gonosz. Én jó vagyok, és csak az hajt, hogy mindenkinek békét és örömöt teremtsek. Húgom halála óta úgy érzem, hogy törlesztenem kell az élet felé, ezért kell megalkotnom mindenki felé a látszatképet, hogy ők engem jónak lássanak. Emberek között vagyok nap, mint nap, s jócselekedeteim ellenére senki sem sejti azt, hogy valójában mennyire is utálom a környezetem, és mennyire nem szeretem ezt az életet. Persze, ez csak egy egykori gondolat volt. Régmúlti gondolat, mely az óta szenved, amióta Bethany valami jó érzést vitt szívembe. Amit.. én sohasem éreztem, csak most. Számomra egy emberi élet nem lett volna elég arra, hogy én bárkit is megszeressek. Évszázadokba került mindaz, hogy én szeretni tudjak. Bethany az, aki teljesen elvette az eszem, még is élvezem. Élvezem a jelenlétét, minden egyes szavának hangzását, minden pillantása teljességgel megbűvöl, elvarázsol. Új célt vitt életembe, mely az, hogy őt boldoggá tehessem, és megvédjem minden rossztól. Még is én tervezem azt, hogy megvédem, s mindez teljes fordulatot vesz, hiszen most ő az, aki vérével itatott, hogy megóvjon. A vére nélkül lehet, hogy az egész éjjelt végig kínok között éltem volna. A helyzet, hogy az én testem teljesen halandó, akárcsak a körülöttem lévő embereké, akik nem rendelkeznek olyan adottságokkal, mint én. Ők nem tudják megállítani az öregedésüket, mint ahogyan azt én tettem. Még is haldoklom, hiszen az élet amit egyszer ad, azt el is fogja venni egyszer. Szorosan, még is gyengéden tartom őt karjaimban, majd végül lassú léptekkel indulok kifele, a fürdőszobát hátunk mögött hagyva. Szeretném, ha aludna. Bár tudom, ez számára teljesen elenyésző dolog, hiszen ő hibrid, nincs szüksége alvásra. De még is pihen addig is az ember gondolata és lelke. - Azt akarom, hogy most pihenj. Ez az este számomra is hosszúnak fejeződött be, amire nem is számítottam. Mindenestre, boldoggá tett, ennyit mondhatok minderről. – Mosolyodom rá, ahogy végül óvatosan leteszem a hálószobában lévő ágyra, majd be is takarom őt ezt követően. Én magam alig röpke pillanat alatt feszek fel egy alsónadrágot, amit a falnál ácsorgó szekrényből halásztam ki, s végül én magam is elfekszem az ágyon, Bethanyhoz bújva finoman. - Biztos, hogy így akarod? Hogy… képes lennél engem párodnak tudni? – kérdezem tőle halkan, ahogy a falról levéve tekintetemet végül rá nézek szelíden. Érdekel, hogy ő tényleg így akarja -e. Lehet, hogy ő nem kételkedik bennem, de félek, hogy egyszer bekövetkezik a tragédia, mint ahogy a húgomnál is történt. Az ellenségem engem soha nem tudott sakkban tartani. Nem volt gyenge pontom, megölni pedig nem tudott. Most pedig a gyenge pontom itt fekszik mellettem. Nem akarom, hogy miattam történjen vele valami. A gondolat teljesen felzaklat. Szívem hevesebbé válik. Arcomat a plafon fele helyezem, s szempáromat lehunyom zavartan. Aligha könnyekkel telnek meg.
Nehezen tudom megmondani, hogy mit gondolok és mit szeretnék hinni, de csak az számított jelenleg, hogy ő itt legyen velem, érezhessem a közelségét, szerethessem. Igaz, azt hiszem utóbbinak nem adtam elég látható okát, de még túl korainak éreztem, hogy teljes mértékben felengedjek. Kettőnk közül ő volt lépéselőnyben, szinte kiismert, mint a saját tenyerem én, és én mégis oly kevés dolgot tudtam róla. Tudom, hogy ez nem volt kifogás, idővel változni fog, viszont még túl korán volt ahhoz, hogy ez a fajta bizalmi kapcsolat teljesen létezhessen. És a jelen eseményeit figyelembe véve igencsak keveset tudtam arról, mi is zajlik az életében. Pedig minden apró mozzanatának részese akartam lenni. A rossznak, s a jónak egyaránt. Annak, amikor a félelem fel akar emészteni, de annak is, mikor a béke emésztett fel teljes egészemben. Csak éreztetni akartam vele, hogy mindig ott leszek neki, hogy mindig szeretni fogom, mikor tudom, hogy nem csak ő képzeli ezt az egészet, mégis nehezebben ment, mint szerettem volna. Tapasztalatokra volt szükségem, ismerni kellett ehhez minden mozdulatát, szinte minden gondolatát. Most pedig a sajátjaim is ködösek és zavarosak. Szükségem volt rá, mint másnak a gyógyszerre, ő volt az életemben az első olyan személy, akiért éreztem, hogy bármit megtennék, aki miatt képes vagyok a múltam magam mögött hagyni, s továbblépni. De ehhez a bizalmam teljes jelenlétére volt szükségem. Próbálok a gondolataimnak gátat szabni, megállítani őket, hogy ne akarják befolyásolni azt, amit teszek, így elindulok vele a háló felé, majd a fürdő előtt elengedem kezét és megállok tőle kicsit távolabb. A ruháim a földre dobom, rendetlenül, de nem is ez volt a lényeg jelenleg. Vállam felett rá emelem tekintetem, ahogy a csipke pántját lejjebb húzom és szemeim szinte forrón perzselik tekintetét, amit idővel a földre szegez, amin elmosolyodom, majd elfordulok tőle, beljebb lépek a fürdőbe és csendesen nézem a fürdő csempéit. Mikor mögém ér, halkan felsóhajtok a nyakamra nyomott csóktól, amit több apró követ. -Én is neked.-fordulok vele szembe, gyengéden végigsimítva nyakán, állán, majd mellkasán, végül ujjaim a póló alá fűzöm és feljebb húzom azt, a hűvös bőrt érintve, ami nemrég még forrónak hatott.-És most szeretném, ha velem tartanál. És szeretném, ha meggyógyulnál.-fúrom hajába ujjaim, közelebb húzva magamhoz, gyengéden megcsókolom és a maradék csipkét is ledobom, a víz alá lépek. Ha a vérem segíthet rajta, bármennyit adok neki, hogy meggyógyuljon. S a fürdőben még csak nyoma sem maradna ennek.
Nem szerettem volna túlreagálni a dolgokat, tekintve, hogy a legkevésbé sem érdekel ezen pillanatban, hogy mi fog történni velem, hanem az, hogy velem legyen, és itt van velem. Jelen helyzetben csak is ő érdekel, senki más, és az is elfelejtődik magamban, hogy talán haldoklom, illetve az, hogy még mennyi teendő vár az ellenséget illetően... nehéz dolgoknak állok elébe, de azt tudom, hogy most és mindig ő a fontos számomra. Teljes valósággal elvarázsol a mosolya, amikor rám néz, jó érzéssel tölt el, mert tudom, hogy lehet, ugyanolyan érzelmeket táplál irántam, mint amilyent én táplálok ő iránta. Bár az én érzésem... nem fogható semmihez sem. Túlságosan betegesen ragaszkodom hozzá, s belehalnék a bánatba, ha elveszíteném, de erre nem fog sor kerülni. Remélhetőleg. Amikor alsóajkamba harap, hirtelen nagyokat dobban a szívem, amely egyszerre fájdalmas, de még is kellemes. Ezt követően valami forróság fut rajtam végig, és én pedig még is jéghideg lehetek. Ezt követően pedig megragadja jobb kezem, s gyengéden húz magával, én pedig engedelmeskedem, mint egy rabszolga a királynőjének. A házat én is megszemlélem, hiszen be akarok bizonyosodni, hogy egyik zugában sincs -e rendetlenség. Sajnos nekem nincs időm arra, hogy az egész napomat azzal töltsem, hogy ezt a nagy házat rendbe tartsam. Persze, a tisztaságra és a rendre mindig ügyel a bejárónő, én magam sem tűröm, ha például a polcon vagy akárhol egy porszem is van akár. Miközben követem, elgondolkozom azon gondolaton, hogy vajon mi járhat a fejében. Mire gondolhat. Bárcsak minden nézéséből megtudnám fejteni gondolatait. Bár szelíd mosolyai mind arra utalnak, hogy jól érzi magát még úgy is, hogy történt egy kis gond köztünk. Próbálom magamról lerázni a történtek súlyát, míg végül aztán egy magától jövő mosoly húzódik arcomra, mikor is mondja, hogy tökéletesen megfelel neki a terv az estére. Egyet hátrébb lépek, amikor lekapja magáról a vizes ruhadarabokat, és a látványtól torkomban akad a levegő, ugyanúgy, amikor nemrégiben ugyanilyen helyzetben voltunk. Pár pillanatig nem tudtam róla levenni tekintetemet, még úgy sem, hogy csak háttal állt nekem. Végül aztán egyből lekapom tekintetemet róla, s arcára leszek figyelmes, ahogyan válla fölött felém tekint félszemről, és egyik ujjával precízen lesegítiti válláról a csipkés pántot. Nagy nyelés hagyja el torkom, majd hirtelen a földet kezdem el bámulni, s hallom, hogy a fürdőszoba ajtó szoba kinyílik, majd ő eltűnik az ajtó mögött, ami egy résnyire nyitva maradt. Óvatos lépéseket teszek előre, míg végül aztán háta mögé lépek, s óvatosan magamhoz ölelem, ahogyan ő háttal áll nekem. Szőke haját egyik vállára tűröm, míg aztán apró, lassú csókokkal illetem nyakát, és arcát. - Köszönöm, hogy vagy nekem. - Mondok neki végül csak ennyit, és lehunyom szemeim, miközben elmerülök az érzésben, hogy velem van.
Fura mód kezdett a legkevésbé érdekelni, hogy mi lesz ennek a vége. Ha meghal, bizony isten, hogy visszarángatom a túlvilágról és jól a fejére olvasok. Ha nem, akkor örülök, hogy él és velem van. És ehhez mérten igyekeztem mindent megtenni, hogy ez az egész dolog működni tudjon. Segíteni akartam neki, így magamon is tudtam segíteni, még ha az önző módon is. Viszont legalább tudattam vele azt is, hogy nincs egyedül. A közelében hirtelen békességet éreztem, most mégis dacoltam a gondolattal, hogy maradjak e, ami megrémített. Tudtam, hogy mit érzek, hogy ő mit érez, de akkora felelősséget akasztott a nyakamba hirtelen, hogy a lélegzetem is elfelejtettem, hogyan is vegyem. A dolgok összekuszálódtak, homályosság változott a múlt, a jövő, a jelen viszont fenyegetően éles volt. Ez nem játék, ő nem olyan, mint én, és még ha jóval idősebb is, mint én, nem tudja saját magát megmenteni ebből a helyzetből. Elfogadja a segítségem és nem is akarom tovább húzni ezt. Egyszerűen mellette akartam maradni éjszakára, élvezni azokat a pillanatokat, amiket eltölthettünk együtt. Csak egy kicsit megnyugodni, mielőtt a komoly dolgok felé fordulunk. Addig is a gondolataim rendezhettem és legalább részben el tudtam hinni, hogy ennek nem lesz semmilyen rossz vége. De csak részben. De az az apró remény is többet jelentett számomra, mint a semmi. Hűvös kezén érzem, hogy nincs jól, ehhez nem kell a hallásom használni, próbálok nem felmordulni, mikor az ablak egyszerűen helyrehozza magát. Spórolnia kellene minden energiájával, de nem, ő makacsul ragaszkodik hozz, hogy mindent vagy semmit. Megragadom a kezét és a szoba felé kezdem húzni, majd mikor elé érünk, én a ház nagyságán elmélkedem, az összhangon, ami a berendezést illeti, de ez csak arra jó, hogy az agyam részben ki tudjon kapcsolni. -Nekem tökéletesen megfelel így.-lépek be a szobába magammal húzva őt is, végül a vizes pólót és a nadrágot lekapom magamról és a földre dobom. Szívverésem ismét felgyorsul és vállam fölött nézek rá, mosolygó tekintettel.-Fürödhetünk ruhában is...-kezdem el lecsúsztatni vállamról a csipke pántját, még mindig háttal állva neki, majd végül teszek egy lépést a fürdő felé, és eltűnök az ajtó mögött. Hallgatom, hogy mit lép. Szó szerint, míg a vizet megengedem annyira, hogy felforrósodhasson annyira, amennyire szerettem. Én legalábbis. ÉS kihűlt testének is jót fog tenni némi meleg.
♒ Zene: Come and get it by: John Newman ♒ Megjegyzés: köszönöm a játékot <3 ♒ Szószám: xxx ♒ Credit
Mikor megkér arra, hogy reggel meséljek neki arról, hogy mi történt velem akkor este, hirtelen komolyság ül ki az arcomra. Eddig értetlenséget éreztem, hogy mit vétettem Stefan ellen, hogy ezt érdemeltem, hogy ezt tette velem, de percről-percre az értetlenség átvált haragba, dühbe. Dühös vagyok rá, és amint megszokom az új dolgokat megkeresem őt. Meg kell magyaráznia, hogy miért tette, magyarázatra van szükségem! Végül kicsit bólintok annak jeléül, hogy oké, majd reggel elmesélem, hogy mi, hogyan történt, bár a miértjét nem fogom tudni elmondani neki, mert még én sem tudom, de ami késik nem múlik. Megfogom tudni egyszer. Halk nyögés hagyja el a számat, mikor a legérzékenyebb pontomat kezdi el izgatni. Egyre jobban kívánom őt, minden egyes porcikám Őt akarja, minden idegszálam azt akarja, hogy az Övé legyek.
Hozzábújok mikor ledől mellém és betakar minket. Jó hallani a szívverését, azt ahogyan lélegzik. Jó közel lenni hozzá. Meséltem neki kicsit a családomról, majd egy kis idő után elalszom Anubishoz bújva.
Szavain elmosolyodom, hiszen úgy vélem, a legkevesebb volt az, amit megtettem érte. Még szeretnék tükörbe nézni, nyilván nem hagyhattam ott. Meg különben sem. Amikor megláttam ott feküdni, számomra olyan volt, mint egy elhagyatott kismacska, akit teljesen megkínoztak. Nem vagyok embertelen, csak akkor, ha a másik velem is az. Nem szándékozom felkavarni az állóvizet, ezért ha tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Soha nem voltam az a személy, aki bárkinek is ártott volna. Persze, nem mondom, hogy nem ártottam soha az életbe senkinek sem, de akkor sem űztem a bűnt. Én nyugodt életet éltem mindig is, annak ellenére is, hogy természetfeletti vagyok. Voltak idők, mikor olajra léptem a városból, hiszen sokáig meg volt tiltva az, hogy ne varázsoljunk. A boszorkányok mind gyáva férgek voltak, gyávák voltak ahhoz, hogy összefogjanak. Én mit tudtam volna tenni? Ráadásul egyedül? Nem vezetett volna semmire sem. - Ez a legkevesebb, amit megtettem érted. Érted bármit, kérlek. Majd szeretném, ha mesélnél egy kicsit majd reggel, hogy konkrétan mi történt. – kérem meg rá, ahogyan állát hüvelykujjammal cirógatom gyengéden. Azután pedig halkan felsóhajtok, amikor ujjai lentebb járnak. Végül is ezután pár csókot nyomok melleire, s egyre lejjebb haladok. Amikor arra kerül a sor, hogy hasát csókolgatom, annál is lejjebb megyek. Két lábát szétrakom, majdan azok közt átfonom két karomat rajtuk, s szorosan magamhoz húzom, miközben már nyelvem teljes egészével izgatom nőiessége legérzékenyebb pontját.
♒ Zene: Come and get it by: John Newman ♒ Megjegyzés: <3 ♒ Szószám: xxx ♒ Credit
Megborzongok kicsit, mikor végig simít a combomon. A vámpírrá válásommal az rézseim is felerősödtek. Ezek a lágy puszik, gyengéd érintések, olyanok, mintha minden egyes idegszálamat simogatná. Mindent sokkal erősebben érzek, de jobb érzés így, mint anno emberként. Jól esik amit csinál, nagyon halványan el is mosolyodok apró, gyengéd puszijaitól. Annyira új ez még nekem, de ha belegondolok, hogy vele lesz az elsőm vámpírként, kicsit vicces, mivel mindenre ő tanít, ő segít nekem, hogy megszokjam azt amin keresztül megyek, és most vele fogom megtapasztalni, hogy milyen vámpírként. A törülköző a földre került, ahol Anubis nadrágja is van valahol, mikor azt mondtam, hogy nem fair, hogy rajta van ruha. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog változni az életem. Mindig is vágyakoztam arra, hogy az életemben legyen egy kis kaland, de nem ilyen fajtára gondoltam. 2 nap alatt minden megváltozott, másképp tekintek az emberekre, s magamra is. Stefanra pedig végképp. Mindvégig azt hittem, hogy ő az a bizonyos jó Salvatore, de tévedtem, úgy látszik. Damontól akart megvédeni, de végül ő bántott engem. Mikor meghallom Anu szavait, belenézek a szemeibe. Szavai hallatán elmosolyodok és megcsókolom őt, majd újra a szemeibe nézek. - Te is fontos vagy nekem. Nem hagytál ott össze zavarodva a fa alatt, hanem segítettél nekem. - mondom enyhe komolysággal a hangomban. Újra megcsókolom, majd kezemmel gyengéden végig simítok kidolgozott felső testén egészen a boxere tetejéig.
Gyengéd csókokkal illetem meg, a lehető leglassabb vagyok. Nem akarok semmit sem elsietni, kissé undorodom a gyors szextől. Combján óvatosan végigsimítok, majdan a törölköző egyik kis csücskét megfogom, majd azzal a lendülettel szedem le róla a fehér rongydarabot. Még így is, hogy csukva vannak szemeim, mindent pontosan tudok még így is, hogy hova kell nyúlnom. Nem nézek még mindig le, még akkor sem, ha tudom, hogy egy meztelen nő van előttem. Engem nem a teste érdekel, vagy bármi más, hanem csak az, aki ő maga. Hogy is fogalmazzam... kissé félek a kapcsolattól, hogy valami elrontok. Nem az, hogy megcsalnám, odáig soha nem vetemülnék el. Aligha nőztem egész életemben. Vadász, és boszorkány vagyok, kérem szépen. Hol lett volna nekem arra időm, hogy minden héten más-más nővel hemperegjek? Hadd szomorítsalak el, de nem igazán voltam soha sem ez a fajta, és még ha olyan is lettem volna, akkor sem lett volna időm rá. Engem nem így neveltek a szüleim, még akkor sem, ha pár évig volt hozzájuk szerencsém. Én csupán csak szeretni akarok, egyáltalán nem csak kettyinteni. Végül is csókjaimmal egyre lejjebb haladok, de egyelőre még csak mellkasát csókolgatom, néha arcára is elejtek néhány csókot, ahogyan rámosolygok. Orrom hegyét az ő pisze orra végéhez érintem mosolyogva, majd ajkaira nyomok egy újabb szerény csókot. - Fontos vagy nekem. – nézek végül rá, mikor alig pár centit elhúzódom tőle. – És ezt komolyan mondom. – beszélek tovább ugyanolyan halkan, majd ez után az arcára nyomok egy kisebb csókot.
♒ Zene: Come and get it by: John Newman ♒ Megjegyzés: <3 ♒ Szószám: xxx ♒ Credit
Akkor este, ott a fánál nem gondoltam volna, hogy ez fog kialakúlni kettőnk között, de talán már akkor is volt valami, nem ellenségként tekintettem rá, és ő sem bántott engem, sőt, segített, nem hagyott magamra, szerzett nekem vért, és csinált nekem gyűrűt is mely megakadályozza, hogy elégjek a napon. Már az elejétől kezdve segített nekem, ő az egyetlen aki itt van mellettem, aki átsegít azon amin most keresztül megyek. Össze vagyok még zavarodva, de kezdem felfogni, elfogadni, és megszokni az új dolgokat. Gondolataimból az ébreszt fel mikor lábam kicsit neki ütközik az ágy szélének. Mikor lefektet a hátamra, pár pillanatra a szemeibe nézek, majd újra megcsókolom, gyengéden, de még is lehet érezni kicsit azt a bizonyos vágyakozást. Halk sóhaj hagyja el a számat mikor gyengéden elkezdi csókolgatni a nyakamat és a vállamat, közben pedig mellkasom elől elveszem a kezemet, hisz mivel fekszek így a törölköző pont takar. De van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesz rajtam, és az a helyzet, hogy nem is bánom. Tagadnám, de nincs értelme, érzek valamit Anubis iránt, ezt ő is tudja, már ott, az udvaron érezhette, hogy nem közömbös számomra.
Sarah nem éppen a szavak embere, noha ez nem is jelent túl nagy gondot. Egyébként sem szeretem, ha valaki feleslegesen jártatja a száját. Sarah pont így különleges, hogy csak a tekintetével beszél. Számomra ez nagyon szép dolog, főleg, hogy Sarah eleve is egy nagyon szép nő. A tekintete, az arca, a finom, puha bőre. Egyszerűen elvarázsolt. Soha nem éreztem ezt egy nő iránt sem. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán bennem van a hiba. Végül is elmosolyodom újra, amikoris végül ő kezdeményez, ahogyan felágaskodik, s ajkait az enyémhez érinti. Finom, és puha. Hátán végigcsúsztatom egyik tenyerem, majdan egy óvatos helycserét csinálok, hogy ő legyen közelebb az ágyhoz. Végül lassúakat sétálva a fele, izmos karom háta mögé rakom, és óvatosan lefektetem rá, majdan fölé kerekedem óvatosan, hogy újra érezhessem a csókjait. Leginkább csak ez kell számomra, hogy érezzem, hogy szeret. Két tenyeremmel megtámasztom magamat fölötte, ahogyan izmaim megfeszülnek e közben, s végül áttérek nyakára, ahol gyengéden kezdem el csókolgatni, azután pedig vállait hintem be gyengéd csókjaimmal
♒ Zene: Come and get it by: John Newman ♒ Megjegyzés: <3 ♒ Szószám: xxx ♒ Credit
Végig figyelem ahogy leveszi magáról a nadrágot. Pár nappal ezelőtt tuti kiröhögtem volna azt aki azt mondja nekem, hogy ilyen dolgok fognak velem történni. Soha nem gondoltam arra, hogy vámpír leszek, szerettem emberként élni, nem volt vele semmi bajom, szerettem az egyszerű életet, de ezt elvették tőlem. Nem tudok mit csinálni, meg kell szoknom, bele kell tanulnom az új dolgokra, vagy meghalok, azt pedig nem akarok, nem készültem fel arra, hogy meghaljak... De most nem is kell ezzel foglalkoznom, hisz van valakim aki végig segít ezen az úton, aki segít megszokni nekem azt, hogy mi lettem, és... És aki szeret engem. Kezemet még mindig a mellkasomnál tartom, ezzel megakadályozva azt, hogy a törölköző a földre essen. Így is mutat azért annyit, hogy az ember fantáziája beinduljon, mivel ez a törölköző nem épp a nagyobb fajtából való, szóval épp hogy takarja a dolgokat. Meghátrálhatnék, leállíthatnám azt ami itt készülőben van, hisz mindketten tudjuk, hogy mi a folytatás, ha nem állunk le, de úgy vagyok vele, hogy nem akarom leállítani. Kiakarok kapcsolódni, kicsit élvezni az új életet, és lehet, hogy most pont ez fog nekem segíteni. Halványan elmosolyodok mikor megérzem kezét a derekamon. Közel kerülünk egymáshoz, oly annyira, hogy testünk össze ér. Felnézek rá, majd lágyan megcsókolom miközben lehunyom a szememet.
Egy időben soha nem éreztem azt, hogy bárkit is képes lennék szeretni. A természetem mindig más, s olykor akár maga az ördög vagyok. Az emberekkel olykor-olykor kedves vagyok, ámde soha nem feltételeztem volna azt magamról, hogy bárkinek is odaadom a szívemet, a szeretetemet. Képtelen voltam arra, hogy szeressek, és talán ez az oka, amiért több évszázadon egyedül éltem. Ez az életcél számomra nem volt túl kedvező, ámde kiskoromtól kezdve nem szeretetre lettem nevelve. Az vett körbe, de voltaképpen akkor sem vezettek rá arra, hogy mi az a konkrét szeretet. A szüleim arcukra is aligha emlékszem, számomra minden egyes arc egy foszlány, mintha egy tíz éves álom volna. Utoljára pár évesen láttam őket, nyilván, hogy a gondolataim kiesedeztek. Noha Saraht szenvedéllyel csókolom, valójában nagyon is vágyom rá. Minden értelemben. De elsősorban akkor is a szeretetéért epedezem. - Ezen változtathatunk. – mosolygok rá egy biccentés keretében, miután elhúzódott tőlem. Feltételezem azt várja, hogy levetkőztessem magam. A pólót már nem kell levennem magamról, hiszen azt már régen levettem magamról. A fene sem gondolta volna, hogy ebből ez fog kisülni. Ámde, számolhattam volna vele, elvégre egy nő, s férfi közt soha nincs barátság. Az hülyeség. Nem létezik. De akkor sem gondoltam erre, nem mintha annyira bánnám. Sőt, mi több. Nagyon is boldoggá tesz, hogy van valaki, aki szeret. Végül övemhez nyúlok, majd azt óvatosan ki is csatolom, majd azt követően nadrágomat leveszem magamról, azután félredobom, s már csak fekete boxerem marad rajtam. Ekkor Közelebb lépek Sarahoz, majdan egyik tenyerem derekára tapasztom szenvedélyesen, azután arcát cirógatom egy mosoly keretében.
Kezdőlap
|| 
