A hevesen verő szívem megnyugvásra lel közelében, s mellé ülve, egyszerre zsugorodik össze, s tárul ki előttem a világ. Találnom kell valamit, ami a földön tart, amibe kapaszkodhatok, s ez a valami sokkal inkább valakivé válik, ahogy telnek az együtt töltött percek. A kötődése hozzám, szinte hihetetlen volt, de egyre erősebben éreztem én is, hogy szívem bekebelezi a rózsaszín köd és a szerelem teljes egészében magáévá tesz.
Szavaim bizonytalanságomnak és a félelmemnek adnak hangot, olyan, mintha attól tartanék, hogy ha ezeket hallja, elfordul tőlem. De nem így van. Szorosan magához húz és élvezem a gerincemen végigfutó bizsergést, mikor megszólal, s szavai csak a jövő felé tekintenek.
A bókot egy mosoly követi tőlem, nem akarom széttörni a percet, de érzem, hogyha ember lennék, alighanem most irultam volna el, mint egy tinilány az első csókja után. Jó érzés, hogy képes vagyok magam úgy látni, mint régen. Hogy tudok még én is a jövőbe tekinteni, s elfelejteni mindazt, ami szívem egyszer bilincsbe fogta. Az önmarcangolás helyére melegség szökik, testem minden porcikája azért kiált, hogy érezhesse őt, s tenyerének gyengéd simogatása, ajkamon végigvezetett ujja olyan hevesen érint, hogy szinte szédülni kezdek, pedig biztonságosan a földön ülök.
Megrázom fejem és elmosolyodom szavain.
-Elérted, hogy szeresselek. Ebben biztos lehetsz.-suttogom gyengéden, még mindig érintésének mámorában úszva, és alsó ajkamba harapok, hogy mosolyom minimálisra tudjam csökkenteni arcomon.-Felejtsük el, rendben? Többé ne beszéljünk ezekről a napokról. Megtörténtek, de ennyi. Tovább kell lépnünk. Magunk miatt.-látom be, s kérem, hogy tegyen ő is így, ahogy én is megpróbálom ezt az utat, ösvényt megismerni, s elindulni rajta, valóban a jövőbe nézve. Igaz, a munkám szerettem, és nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy szinte elhanyagolom azt, ugyanakkor vele akartam tölteni megmaradt perceim, óráim, napjaim, és nem azzal akartam foglalkozni, hogy mi történne, ha nem így alakulnak a dolgok.
Elnevetem magam, mikor felkap, és ujjai köré fonom ujjaim, hogy így tartsam meg magam, bár tudom jól, nem engedne el.
-Elfelejted, hogy a farkasok épp úgy nem fáznak, mint a vámpírok. Sőt, voltaképp mivel bennem mindkettő jelen van.-fogalmam sincs, hogy most megállítom-e menet közben vagy sem, de közelebb húzom magamhoz, gyengéden nyakába csókolok, majd füléhez érve megállok.-Az viszont roppant vonzó tulajdonságod, hogy szó szerint szeretsz a tenyereden hordozni.-harapok aprót fülébe, majd széles mosollyal próbálom őt is jobb kedvre deríteni, s elfeledtetni vele valóban, hogy mi is történt az elmúlt napokban. S ha rajtam múlik, az este további részében sem kell emlékeznie ilyesmire.

©

  ◇

Hevesen ver a szívem, amikor kilépek az iroda ajtaján. Gondolataim megannyi irányba cikáznak, azt se hallom meg igazán, amit búcsúzóul a portán ácsorgó biztonsági őr mond. Ajkamon mosoly ül, és a sapkám fejemre húzva, mosolyogva lépek ki az ajtón. Nyilván látja, hogy nem vagyok most a társalgós kedvemben.
Sokáig azt hittem, hogy a fájdalom az egyetlen dolog, ami életben tarthat. Amitől érezhetem, hogy nem vagyok egyedül. Ami hagy lélegezni. De rá kellett jönnöm, hogy épp ez az, ami most a mélybe akart taszítani. Az ajtó elé lépve veszek egy mély levegőt és szinte fel sem tűnik, hogy fél órája, a város másik feléből idáig sétáltam. Benyitok, majd hallgatózva a levegőbe szimatolok, engedve farkas énemnek. Érzem a vér múló, távoli szagát, és a konyhába érve akaratlanul körbepillantok a hűtő környékén és nyugtázom, hogy csupán egy, a kukába dobott száraz zacskó "árasztja" magából a szagot. Tudom, hogy hallhatja érkezésem, így mikor a terasz felé pillantva meglátom, nem gondolkodom tovább, hogy kabátomtól megszabaduljak-e. Összehúzom azt magamon, sapkám megigazítom és a lehető leghalkabban megközelítve lépek mögé, kihasználva sebességem, s nyakába csókolva ülök le mellé a kertbe vezető lépcsőre. A hűvös, téli éjszaka csillagos eget adott nekünk, és nem tudom nem észrevenni, hogy érkezésem előtt épp ezeket a világító, mérföldekre lévő, égő testeket vizslatja. Nem érdekelt az ilyesmi, de hajlamos voltam én is gondolataim közé merülve elmerengeni a fellegek magasságát bámulva.
-Furcsa igaz?-nézek arcára, keresve révedő tekintetét-Emberként nem tűnnek ilyen fényesnek. Ilyen elevennek. Egészen más így felnézni rájuk.-emelem én is magasba tekintetem, ujjaink összefonva, mellé bújok, és vállára hajtom fejem. Vágytam a közelségérére és arra, hogy minden jobb legyen, mint a múlt. De jelen békessége is bőven elég és megnyugtató már.-Lehet, sőt, biztos, hogy valahol máshol egy pá ugyan azt csinálja, mint mi most.-mélázom, majd kirángatom magam a rám nem túl jellemző merengésből és megszorítom kezét.-Sajnálom, ami történt. Komolyan. Fogalmam sincs, mi ütött belém.-nem nézek rá, tekintetemmel továbbra is a magasba révedek, és fogalmam sincs, még hányszor fogom ezt elmondani neki, ahogy azt sem, mit is jelent nekem. Feljebb tornászom magam, és nyakába csókolva ismét, mielőtt bármit reagálhatna, fülébe suttogom azt az apró szót, amiről azt gondoltam, képtelen leszek újra kimondani.-Szeretlek és veled akarom leélni életem minden percét. Még akkor is, ha néha napokra mellőznöd kell majd.-célzok arra, hogy a munkám továbbra sem szerettem volna otthagyni, még akkor is, ha jó adag veszély rejlett benne.

©

  ◇

ღ zene: Hallelujah ღ megjegyzés: Why do you do this with me? ღ

Romokba dőlt immáron a felépített álcám kellege, s mit eddig adtam jelentéktelené vált csupán egyetlen pillanat eltelte alatt. Azt hittem, ha idejövők, és számot követelek ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy végre zárjuk le, akkor minden más lesz. De nem. Minden sokkal rosszabbá vált. A megbízóm a halálát óhajtaná, ahogy gondolom apám is, de szerencsére még csak nem is sejti, hogy életben van Mr. Andre. A parancsot tehát nem teljesítem, ahogy beszélnem sem kellett volna, és mégis megtettem. Próbáltam felöltött szerep mögé bújni, a már tőlem megszokott udvarias képet adni, s közben egyetlen érzelmet sem kifejezni, de reménytelen volt eme erőltetésem, hisz végül mégiscsak megtörtem teljesen, elbuktam a harcot, és most itt állok, mint valami szánalmas alak. Fogalmam sincs, hogy miért is jöttem ide.. meg sem akarom érteni mindezt, ahogy azt sem, hogy miért kezdtem el beszélni a múltam azon pontjáról, bár még az semmi, hogy megtettem, de még, hogy ki is fejeztem, hogy mit érzek.. Hogy lehettek ily őrült, s mégis naiv? Hogyan mutathattam ki a gyengeségemet pont előtte, amikor is lehetséges, hogy hátba fog szúrni? Bár megtenné, bárcsak megölne, és nem kellene léteznem egyetlen nappal is többet. Boldogan vonulnék a túlvilágra, s végre véget érne nyolcszáz évnyi szenvedés sorozat. Elmúlna minden rossz pillanat, eltűnnék örökre szólóan, nem léteznének kínzó érzelmek, nem lennének fájó percek, nem maradna meg a múlt, mint kísértő jelleg, és nem lenne jövő, mely meg annyi másik szenvedést takar. Nem kellene elszámolnom a sorsommal, ahogy további ártatlan áldozatokkal sem kellene végeznem. Oh, halál, kérlek mond meg nekem, hogy miért nem jössz el értem, s ragadsz el a mélységbe végre? Oh, élet, miért kell még mindig léteznem, s ezernyi átoksúlyt cipelnem lelkemben? Nem, határozottan nem akarom az életet, ha csak ily sors létezik nekem, ha csak ezt érdemlem minden lélegzetvételért, s ha csak ez az egyetlen miért küzdhettek én.
Fájdalmasan szívom magamba a levegőt, és minden egyes emlék méregként jut az eszembe. A lepergett képsorok megrémítenek, a felvetődő szörnyűségek elevenen elégetnek, a szívem millió darabra kíván omlani, s a lelkem foszlányok foszlányára szeretne zúzódni. Mit rontottam el, s hol rontottam el? Mi volt a bűnöm tehát, amiért ennyit kell vezekelnem, s amiért el kell viselnem még mostan is e kínzó poklot? Nagyot nyelek, torkom kiszárad, légzésem felgyorsul. Az elmeséltek, a megéltek, és a rettegés fokozata. A család fogalma számomra egy kész kárhozat. Anyám hét éves koromban meghalt, míg apám egy egész életen át kínzott. Elvette a jó pillanataimat, belekényszerített a mostani helyzetbe, és még a szeretteimmel is végzett. Felsóhajtok, és próbálom elterelni a figyelmem minderről, hisz nem akarom, hogy eszembe jusson. Épp elég volt elviselnem őt nyolcszáz éven át, kilencezer-hatszáz hónapon keresztül, és körülbelül kétszázkilencvenkétezer napon. Most, hogy sikerült tőle elszakadnom egy kis időre, nos úgy érzem egészen megkönnyebbültem. Nem érzek magamban karót, nincs vasfű a szervezetemben, és vehettek nyugodtan levegőt úgy, hogy azt ne venné el tőlem, avagy fojtaná belém. De mégis minden nap, és minden éjjel az eszembe jut.. Gyötröm, kínzom, s máglyán égettem magam. Fájdalmat okozok a szívemnek, a lelkemnek, s az eszemnek. Nem tudok tovább lépni a múlton, hogy a jelenbe lépjek, hisz akárhányszor megtettem, nos mindig én szenvedtem meg. Végzett mindenkimmel, és minden jó dolgot elszedett előlem. Hiába sírtam neki, vagy feküdtem a földön előtte, csak röhögve rúgott belém, és azt mondta: "amit te adsz, azt kapod cserébe.." Holott jól tudta, hogy mindent miatta teszek meg. Ő általa lettem vadász, gyilkos, egy féreg, egy érzéketlen szörnyeteg. Ő iktatott ki lelkileg, s tanított meg felállni a padlóról, de akkor is gyűlölöm, megvetem, utálom, elásom.. Ha adná az ég, hogy állna elém, akkor immáron minden habozás nélkül kitépném a szívét, és nem érdekelne az sem, ha valaki visszahozza. Újra, újra, meg újra megölném.. mindaddig, míg el nem sorvad végleg, és a pokol legmélyebb bugyraiba nem kerül.
Átkozom a napot voltaképpen, amikor is megszülettem. Inkább ne is léteznék. Olyan Lysander Dequan-nak lenni, mint egy förtelmes pokol. Ugyan gyönyörű név, de nem méltó egy ilyen apához, ahogy már hozzám sem. Ha tehetném letagadnám a magam részéről, de hivatalosan így vagyok mindenhol ismert, így nem változtathatok nevet, főleg mert rengeteg ismert vámpírkörben mozgok, és számítok. Nagy ismeretséggel rendelkezem, bár apám is közre játszik némileg. Ah, s még mindig rá gondolok. Nem, nem kellene, de az eszem képtelen ezt felfogni, s az elmém sem enged ebből a kelepcéből szabadulni.
Könnyedén lépek egyet hátrébb, ahogy szívem szerint elsuhannék, távozni óhajtanék, és örökre elpárolognék, de mindezt nem tehettem meg. Egyrészt jó neveltetésben részesültem, így az udvarias stílust minden körülmény között megtartom, voltaképpen családi vonás, míg másrészt nem tudom azt, hogy óhajt-e még valamit tőlem, s ha igen, akkor mégis mit. Ahogy közelebb lép egyet automatikusan megremegek. Miért nem hagy? Miért nem? Tekintettem erősen megcsillan végül, hisz könnybe lábad. Oly mértékben tönkrementem e pillanatban, hogy már színjátékból se tudom elnyomni az érzelmeim sorát. Végül lehunyom egy fél másodpercre szemhéjaimat, és visszafogva magamat összeszedem a még parányi önakaratomat. Nagyot nyelve emelem végül pillantásomat Anubis André-ra, akinek a viselkedését kétségtelenül nem tudom megfejteni. Zavartságom továbbra is érthetően megmutatkozik, hisz nem értem mit miért tettem, hogy minek vagyok itt, hogy miért beszéltem, s hogy miért nyíltam meg, avagy miért fejeztem ki bármiféle érzelmet is. Végül hallgatni kezdem őt, azaz a szavait. Végezhetne velem, de mégsem teszi. Végül még elnézést is kér amiért megölt néhány emberemet. Meglepettség tükröződik rajtam hirtelen, és nem tudom mindezt hová tenni, ahogy azt sem, hogy mi a fenének állok itt. Szavaira nem felelek pusztán bólintok, miszerint értettem, és elfogadom mindazt, amit mondott. Nem kell sokat várnom ahhoz, hogy újra megszólaljon, és megjegyzést tegyen nekem. Az apja nevét ejti ki, s majdan a történtekről beszél. Nagyot nyelek, és kétségbeesetten hátrálok néhány lépést.
-Nyilvánvalóan e gyermek halott.-Mondom halkan megjegyzésként, csak hogy meg is szólaljak végre.-Illetve nem tudom elégszer kifejezni önnek, hogy mennyire sajnálom..-Hajtom le a fejemet, majd fordítok hátat ennek az egésznek. Túl megtörté váltam, túl sebezhetővé, és érzem, hogy ez is lesz egyszer a vesztem.. Hallom a kérdését, amit felém intéz, de képtelen vagyok rá, hogy a lábamat betegyem a házba, pedig épp most hívott be, mint vámpírt.
-Én.. én jobb, ha megyek.-Suttogom szinte nagyon halkan, ahogy felé fordulok, és majdan egészen addig hátrálok, míg a kerítésnek nem ütközöm. El akarok innen menni.. Minden gondolatom csak ez, de nem tehettem, nem lehettek illetlen, és udvariatlan, pedig minden vágyam eltűnni, és egy sírkő tetejére ülve zokogni..

Mit ér a jelened, ha a múltadat siratod? Hogyan válhatsz Nagykirállyá, ha a porban kúszol a vérző sebeidtől? Vagy, hogy minden rosszban van –e valami jó? Nos, kedves Barátom, ki azt gondolja, hogy a rosszban nincs semmi jó, hát akkor tudd meg; van! Én pontosan jól tudom eme állítást, és eleinte én is úgy éltem, hogy mekkora marhaság, a rosszban mi jó van? De, ahogyan egyre csak teltek az évszázadok, elrepültek felettem önfeledten, mintha körülöttem vetítettek volna le felgyorsított módban egy filmet... nos, megtapasztaltam mindennek a rossz s egyaránt a jó oldalát is. Az emberek közt olyan voltam én, mint a fenti égen ragyogó kődarab, amely már ki tudja, hány évmilliárd éve látja már a földet. Én ugyan csak ötszáz éve mondhatom magamat ide, és még is, megannyi tapasztalatot szereztem ennyi idő alatt. Láttam bosszút, örömöt, haragot, szerelmet, szeretetet, de még megbocsájtást is. Évszázadokon csak néztem az embereket, és láttam gonoszt, jót, de még is, mindegyikben megesett a keveredés. Annyi mindent láttam, de még is, úgy érzem, hogy aligha ismerem az emberiséget. Az ember szívében pedig nincs helye haragnak, így hát meg kell bocsájtanunk először önmagunknak, és aztán pedig másnak. Azt gondolod, hogy ez lehetetlen, magadnak nem lehet megbocsájtani. De hogyan akarsz teljesíteni, hogyha először magadat nem tetted rendbe? Alapozni kell, hiszen ha egy házat a tetejétől kezdjük el építeni, hiába rakodunk szorgalmasan, ha az végül nemes egyszerűséggel a földdel lesz egyenlő. A háznak kell alap, hogy megépítsd. Ilyen vagy te magad is. Hiába próbálsz hirtelen az egekbe szökkenni, megváltani más világát, ha egyrészt a tiédet elhanyagolod, másrészt pedig nem kezded az elejétől. Mindenki azt hiszi, hogy a megbocsájtás nehéz dolog. Az ember fél a saját döntésétől, kattog az agya, hogy vajon melyik lehetőség lesz jó számára. Még akkor sem áll le a fejed, akkor is csak kattogsz, és kattogsz, nem állsz le. De, mikor pihensz? Mikor raksz rendet a saját fejedben, hogy tisztán láss? Ha csak erre gondolsz, akarod, hogy tisztán láss, akkor is túlgondolod a dolgokat, nem tudod, hol kezdjed. A türelem igen csak szükséges, és egyaránt a kitartás is, és mindennek meg lesz a gyümölcse. Egyből ugyan nem fogod elérni a jót, ha hirtelen a semmiből kezdesz. Rómát sem egy nap alatt építették meg.
Számomra ennyit jelent a megbocsájtás. Sok időre volt szükségem ahhoz, hogy ekkora türelmet, és megértést gyakoroljak arra a személyre, aki végül ide juttatott. De nem tudom az előzményeit, hogy miért tette ezt. Nem is az, hogy velem, elvégre engem is próbált megölni.
De még is... egészen eddig úgy éltem, hogy soha nem fogom látni újra annak az arcát, aki végett mind ez történt. Szinte már-már számomra is hihetetlen, hogy szembesültem vele, és itt áll előttem.
Csak egyetlen egy gondolat bánt engemet, mégpedig az, hogy csak most jutott arra a pontra, hogy felvállalja magát. Ötszáz év... mintha meg sem történt volna az egész.
A csöndjéből sokat nem tudok megfejteni, így csak arcát fürkészem tekintetemmel meghitten. Miért érzem úgy, hogy valahol megbánta ezt az egészet, és nem azért jött csak, hogy mélyítsen a beforratlan sebeimen? Kellemesen csalódtam benne. Ez nem elhamarkodott megállapítás a részemről, hiszen aki teljesen lemészárolta a családomat, nos, nem ily formákkal fog velem szórakozni.
Ámde, amikor távozni készül, mintha a szívem előrekapna, és az vezetne, hogy menjek utána, ne hagyjam, hogy elmenjen, míg az eszem marasztal, a földhöz ragaszt, hogy maradjak a helyemen, és hagyjam, hogy elmenjen, és eltűnjön egy életre az életemből. De nem akarom... nem tudom az előzményeket, és úgy nem élhetem le ezt az utolsó pár hónapomat, hogy azt sem tudom, miért jutottam egyáltalán ide, ki miatt, s hogy ő is miért tette mindezt.
Tehát, szinte ösztönből lépek lassan utána, látszólag egészen gyengécskén. Tudni illik, a varázslat tartott mindeddig életben, és ha az nincs, akkor minden értelemben leépülök.
Amikor aztán szavakat keresek mindarra, hogy maradjon, hangomból hallatszik, hogy szükségem van rá, ha már egyszer ide jött. Egyedül csak ő képes arra, hogy eltüntesse belőlem még a bánat nyomait is.
De aztán, szavai hallatán egy nagy gumó akad torkomon, ami nem engedi, hogy megszólaljak. Tehetetlenül nézem őt csillogó tekintettel, míg közben akkor sem hagy nyugodni az érzés, hogy ugyanolyan erő szivárog belőle, mint bármelyik boszorkányból. De ő nem lehet vámpírboszorkány, hiszen annál sokkalta gyengébben érzem mindezt.
Szavai végén aztán meglátom mélybarna szemeiben, hogy mennyire megtört. Ekkor valami komoly súly eresztett fátylat szívemre, és mikor ő egyet hátrább lépett, én pedig annyival kerültem közelebb hozzá, ahogyan léptem felé. Szinte sugárzik róla, hogy mennyire zavarodott, és végül ő maga is szenved, de nem attól, ami velem történt, hanem ami vele, mi köthető az én történetemhez.
- Végzett a családommal. – ejtem ki halkan a mondatot, ahogyan végül a tekintetemmel immáron a földet pásztázom. – Elhiheti, hogy nem keresnék kifogásokat, hogy végezzek magával. Szerintem tapasztalja a saját bőrén, hogy nem bántom önt. Ha a bosszúra bosszú a válasz... én is rájöttem, hogy azzal nem lett könnyebb, hogy végeztem néhány emberével. Így hát elnézését kérem értük. – nyelek egy nagyot, ahogyan a mondat végére érek, és végül nagy, csokoládébarna szemeimmel felfigyelek rá, ahogyan újra szóra akarom bírni magamat.
- Robert... – ejtem ki az apám nevét halkan. – Tudom, hogy volt valamilyen szervezetben, de aztán kiszállt, amikor végül egy gyerek után kutakodott, akiről azt állították, hogy halott. Annyira hajtotta a remény, a hit, hogy az a gyerek még él, de ez által hátrahagyott bennünket, és csak arra lettünk mindannyian figyelmesek, hogy mindannyian halottak lettünk. – Pislogok néhányat, ahogyan újra a földet kezdem el bámulni, és úgy érzem, még is az én gondom eltörpül az ő múltja mellett.
- Bejönne, kérem? –nézek újra rá. – Nem akarom, hogy ez az egész kint legyen megbeszélve. Magát is bajba sodorhatja ezzel, hogy itt van. – Kérem meg az ő érdekében. Kénytelen lesz bejönni, hiszen még lenne hozzá egy kérdésem, ami nem velem kapcsolatos, hanem vele. Mostanra már bebizonyosodott a tény, hogy aki mindezt tette, ő is csupán csak ugyanolyan áldozat volt, mint én, vagy a családomból bárki más. Csak ő többet szenvedhetett, hiszen ő él, érez fájdalmat, míg a halottak nem. A családomnak lehet, hogy számukra megváltás volt a halál.
Szeretnék neki segíteni.

ღ zene: The Ballad of Mona Lisa ღ megjegyzés: - ღ

Ígéretek, melyek a semmibe vesztek el végleg, melyek eltiportak annyi éven át, s aztán örökre elnyomtak. Remény, amely sosem volt igaz jelenségű, amely nem nyújtott mást csak szenvedést, s aztán a padlóra lökött ismét. Szavak, miktől boldogságot vártam, miktől életet reméltem, s aztán csak kínt kaptam. Oh, élet, kérlek mond meg nekem, hogy miért csak fájdalmat adsz, s hogy az öröm pillanata hol marad? Miért juttatsz a pokolra, s miért tépsz eközben legbelül mégis darabokra? Mit vétettem egyáltalán, s hol rontottam el, avagy mi volt a bűnöm.. tán az, hogy megszülettem? Sosem akartam ártani egyetlen pillanatra sem, de mégis belém verték szó szerint eme szándékot. Akárhány élet került elvételre, akárhány ember teste hullott a porba, s akárhányan is távoztak el a kezem által, nos már mit sem számít. A múlt nem hozható vissza, ahogy meg sem változtatható. Ami megtörtént, az megtörtént, s ami valamikor elmúlt, nos az elmúlt.. A tények voltaképpen önmagukért beszélnek, s az, hogy egy gyilkos vagyok, nos nem oldoz fel a bűneim alól. Vér mossa a lelkem minden egyes foszlányát, ahogy a szívem a sötétség rabjává vált. Ugyan emberi érzelmek ezreit élem meg, de tetteimben nincs semmi könyörület, és utólag már hiába szánom, avagy bánom a tetteim sorát, ha el nem törölhetem az emléket, ha jóvá nem tehettem a múltbéli jelenetet. Így a kiút lehetősége végleg elvesztődik, míg a kárhozat fellépve fojtogat.
Elnézve Anubist ezernyi gondolat rémlik fel az elmémben, melyek nem éppen jó gondolattal töltenek el, hisz a család témája valahol egészen mélyen érint engem. Míg tőle elszedtem mindenkit, s halál sorsra ítéltem, addig engem máshogyan nyomorított meg mindez. Ötszáz éven át nélkülözte a saját szeretteit, átélte azt a poklot, amely a magányt jelöli, de egyetlen pillanatra sem adta fel, hisz itt van, és mindezt túlélte. Nem esett nekem, amit persze csodálok, hisz én magam végeztem mindenkijével, így a legkisebb, és a legvárhatóbb dolog, amire számítok az az, hogy megpróbál majd kínozni. Persze az sem lenne egy utolsó szempont, ha éppenséggel megölni óhajtana, de mindennek semmi jele, ami egészen furcsa.. Ötszáz éven át hajthatta a bosszúvágy, és most hirtelenjében csak úgy feladja? Így nem kétséges mindazon tény, hogy megesik rajta a szívem, majdan pedig homályosítva egy fontos részletet, nos beszámolók neki arról, amit tudnia kell. Szavaim tisztán fogalmazottak, és teljességgel kifejezőek, ami tőlem már megszokott, viszont ennyire még sosem voltam nyílt önmagammal kapcsolatban senkivel szemben sem. Így félve a következményektől, nos azonnal távozóra fogom. Holott még azt is kifejeztem a számára, hogy sajnálom.. Egyszer sem mondtam még ki eme szót, ahogy bocsánatot sem kértem mindeddig gyilkosságért, de megtört a jég, és ezen a napon megtettem. Kifejeztem valami emberit, de értelmetlenül, hisz megvett, elátkoz, pokolba kíván, és halálra óhajt juttatni.
Nem akartam neki magamról beszélni, de mégis megtettem. Megtörtem, s ez ellen semmit sem tehettem. Kifejezésre adtam egy érzelmet, s lelepleztem a valóságot, ámbár még nem teljesen. Valamit még nem mondtam el, ami voltaképpen az apámmal kapcsolatos. Nagyot nyelek, háttal vagyok neki, és távozó félben. Holott meg kellett volna ölnöm a parancs szerint, de mégsem tettem, és eszem ágában sincs megtenni. Rettegnem kellene a főnökömtől, hisz szólhat az apámnak, hogy itt vagyok New Orleans-ben, de már oly annyira nem érdekel. Jöjjön, s öljön meg, ha akar. Tépjen darabokra, s ígérje testemet a halálnak. Szórjon szét porként e világban.. Nem is értem minek jöttem ide, ha nem teszek semmit, s ha csak néhány szavam után így lelépek. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy meghallom Mr. Andre hangját nem sokára, miszerint várjak, és pluszba még tesz utánam néhány lépést is, hogy megközelítsen. Elakad bennem minden szó, amit ellenkezésként mondhatnék, és hirtelen még a lábaim is a földbe gyökereznek, ahogy ezáltal nem tudok immár menekülést gyakorolni. Nincs kiút, nincs visszaút, szint kell vallanom.. úgy érzem. Lezárom a szemeimet, ahogy eszembe jut néhány múltbeli emlékkép, majdan egyetlen könnycsepp lefolyik az arcomon, amelyet rögvest el is morzsolok. Csendben maradok, hallgatom a szavait, de nem fordulok felé. Minden egyes mondatával egyet kell értenem, viszont mégsem szólalok meg. Már rég befejezett mindent, de én még percek múltával is csak állok egy helyben.
-Mr. Andre.-Ejtem ki a számon a vezetéknevét, ahogy végül lassan felé fordulok.-Ha végezni óhajt velem, nos nem kell kifogásokat kreálnia.-Jegyzek meg csupán ennyit, ahogy mély barna szemeimmel a szemeibe nézek, és próbálok belőlük kiolvasni valamit. Akármit.-Jogos, hogy azt kéri tisztázzuk mindezt, és hogy tőlem magyarázatot vár, ám... ám nem bízom önben kicsit sem.-Hajtom le a fejemet hirtelen, és a tekintettemmel a földet pásztázom, mintha megoldást nyújthatna a látványa.-Viszont nem vagyok szívtelen, hisz mégiscsak megérdemli az igazságot.-Emelem meg újabban a tekintettemet rá, ahogy nagyot nyelek. Fontolóra veszek minden érvet, s ellenérvet. Nem könnyű beszélni a múltamról, sőt szinte senki se tud rólam semmit.
-Az apám neve úgyszintén Lysander Dequan, ő utána lettem elnevezve, mint első szülött, és egyben egyedüli gyermek.-Kezdek bele az egészbe, ámde nem kívánom az őrültségeimmel traktálni, így nagyobb ugrásokkal, és rövidítve mondom csupán a lényeget.-Emberként éltünk egy nagy családként, és a természetfelettiekről fogalmunk sem volt, míg egy szép napon mindketten át nem változtunk. Én előbb lettem vámpír, mint ő, de ennek ellenére mégis erősebb nálam. A boszorkányok segítettek rajtunk, készítettek nekünk napfényvédőékszert, ám apám többet akart. Hatalmat, s egy egész világuralmat, ezért létrehozta a boszorkányvadászok társaságát, hogy boszikat fogjon be maga mellé, akik segítik, de mivel ellenkeztek, ezért halál várt mindenkire. Ő a főalapító voltaképpen, több vezetővel, és persze olyan tagokkal, mint én, akik befogók, és végrehajtók egyszerre, azaz megölik a boszorkányok százait.-Tartok egy kis szünetet, ahogy kifújom magam, majd megnyalva a kiszáradt szám, nos folytatom végül.-Viszont vannak olyan boszorkányok, akik mellette voltak, és álltak. Segítették ezáltal, és a barátai voltak, mint mondjuk az apja is; Robert Andre. Ezt nem tűrhettem. Lépnem kellett, és felvettem azon boszorkányok neveit a saját listámra kiiktatásként. Viszont a lista kiderült, és a tanács minden boszorkány neve mellé vette a családokat is. Ezért kellett megölnöm a családját. Hisz meg akartam ölni a saját apám, de ezt csak úgy tehettem meg, ha egyetlen egy olyan személy sem marad életben, aki feltámaszthatja őt, hogy visszatérjen az élőkhöz. Persze a mai napig él az apám, ha már itt tartunk..-Mondom el a magyarázatot teljes egészében, viszont arról már nem ejtek szót, hogy az apámat miért kívántam, avagy kívánom megölni még mostan is. Felsóhajtva túrok bele a hajamba, majd lépek hátrébb tőle, és.. és nem tudom. Összezavarodtam, nem is kellett volna mondanom semmit, nem akartam megnyílni.. Megrázom a fejemet, ahogy lehajtom, és a földet bámulom immáron. - El akarok menni... hagyj menjek el.. - Szökik élesen a gondolatsoromba ezen szavak kellege, ámde nem mehettek el. Még nem, hisz nem tudom, hogy akar-e még tőlem valamit.

Annyi minden történt ötszáz év alatt... a múltam olyan,mintha meg sem történt volna. Olyan számomra, mint egy rémületbe futtató álom, mely egy életen át maradandó élményt éget szívembe, s gondolataimba. Volt elég időm ahhoz, hogy felfogjam, körülöttem mindenki meg fog halni, szinte lehetetlenné teszi az élet számomra, hogy valaha is boldog legyek, vagy legalább megkíméljen önmagától. S mert, Isten ver, de nem bottal ám...
De tekintsünk is vissza kedves barátunkra, Lysanderre. Soha életemben nem láttam őt, vagy ha még is, még gyerekként, és nem emlékszem az arcára. Fogalmam sincs, de arra emlékszem, hogy hidegvérrel akasztottak volna fel, s csak azért nem égettek el élve, mert gyerek voltam. De miért is kellett válogatniuk? Két út, de egy helyre vezetett volna mindegyik. De én, és a családom mit ártott nekik? S főleg én? Gyerekként pedig pláne... Fogalmam sem volt az életről, és hirtelen nyakamba zúdult a tudat; utoljára látok mindenkit, akiket egykoron szerettem. Akkor kapkodtam az életért, nem akartam meghalni, mert azt hittem, az anyám él, és vár engem, csak egy rossz rémálomba keveredtem...
De, mikor aztán holt testek közt ébredtem a sötét éjszakába élve, akkor rájöttem, hogy mindez nem a képzeletem szüleménye, hanem egy valóra vált rémálom. Még most is érzem azt a bűzt, amelyet akkor éreztem a több hetes testek közt, én pedig rohantam, el akartam onnét menni, de olyan szörnyű volt minden.
Gyerekként sikeresen megízleltem a kín ízét, miként küzdöttem azért tudatlanul, hogy egyáltalán ne haljak éhen... pokol volt már akkor is az életem. De azt is vegyük figyelembe, hogy eltelt ötszáz év, én pedig szinte majdhogynem végeztem azokkal az emberekkel, akik ezt tették velem. És most itt van ő, aki arra kér, ő rajt álljak bosszút, ne az emberein. Ugyan már! Viccnek is rossz... attól, hogy végeztem néhány emberével, még nem vagyok  egy vérengző vadállat, csupán csak szemet szemért. Nem szándékozom senkinek sem ártani, pláne, akik csak kérést teljesítenek, így igen nehezemre esett végezni azokkal a vámpírokkal. De sajnos a górét nem leltem fel, így választanom kellett, hogy vagy megölök néhányat, vagy hagyom őket. Az utóbbit igazságtalannak tartottam, így hát tettem is a dolgomat.
Viszont az egészen meglep, hogy képes volt ennyi idő után idejönni. Bár nem úgy néz ki, mint amilyennek elképzeltem, mintha nem is ő tette volna az egészet... de a szavai, nos, minden bizonnyal igazolták, hogy ő az, aki végül tönkretett egy életre.
Amikor aztán mutatom neki az utat, hogy merre lehet innét elmenni, egyik tenyerét karomra helyezi, ezzel kényszerítve karomat magam mellé. Amikor aztán tekintetét kerestem volna fel, valami lüktető érzés fogott el, amit erőnek van titulálva, de még is nagyon gyenge... ezt akkor éreztem, amikor hozzám ért, és ez akkor szokott előfordulni, ha egy magamfajtát érzek a közelben. Hm, érdekes. Talán rendelkezne boszorkány felmenőkkel? Kétlem... ha meg még is, nos, megesik az ilyen, nem de?
Rezzenéstelen arccal fürkészem tekintetemmel, néha belepislogva, és bólogatva, hogy jelezzem, nem dermedtem kővé.
Egy szót sem tudtam úgy igazán hozzáfűzni... szimplán csak nem találok szavakat minderre. Mit is mondjak? Talán dicsérjem meg, hogy az ő figyelmetlensége végett nem maradt senkim? Nem fogom megbánni, hogy néhány emberével végeztem, kizárt dolog!
Végig csendben hallgatom szavait, hiszen szeretném annyira megtisztelni, hogy nem vágok a szavaiba. Voltaképpen nem is szeretnék, hiszen nagyon sok mondanivalóm nincsen felé. Inkább csak rengeteg kérdés, hogy miért...
Szavai végén oldalra tekintek, és a földet kezdem el bámulni egy nyelés keretében, majdan újra ráemelem tekintetemet, de amikor ezt megtettem, ő már távozni készült. Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen... érdekel az, hogy mit tett az apám, ami miatt ezt érdemelte a családomban mindenki.
- Várjon... – szólalok végül fel csöndemből, ahogyan egyet előre lépek nehezen, hiszen eléggé legyengült vagyok.
A terasz lépcsőfokairól látszólag könnyedén lesétálok, bár minden lépés erőfeszítést követel a részemről, bár már hozzászoktam a fájdalomhoz minden téren, legyen az lelki, vagy fizikai.
- Azt hiszem, mindketten tudunk valamit, amit a másik nem. Ha összeraknánk a hiányzó darabokat, lehet, hogy valami értelmes magyarázatot kapnánk, avagy kapnék a történtek végett. Szerintem ennyit megérdemlek. Vagy nem? – kérdezem tőle halkan, bár hangnemem most már sokkalta kifinomultabbá válik, hiszen nem szeretném elijeszteni.
- Tudja, engem nem a gyűlölet vezérel. Nem ismerem az igazi énjét, így nem akarok Ön felett ítélkezni. Ha valaki kényszerítette minderre, akkor pedig végképp. Szeretnék megoldást keresni a gondokra...- nyelek nagyot mondataim végére, s óvatosan ráemelem tekintetemet, hiszen fogalmam sincs, hogy mit reagál az ajánlatomra. Bár, szeretnék tőle kérdezni valamit, hiszen nem hagy nyugodni, amit éreztem.
- Illetve szeretnék kérdezni valamit, bár ez nem annyira lényeges, csak furcsának találom... bár kérdésemet később szeretném feltenni, amikor már többet tudok. – Mondom halkan a szavakat háta mögött, s továbbra is abban reménykedem, hogy nem fog elutasítani. Szeretném tudni a miérteket, mert egyelőre ugyanott vagyok, ahol a part szakad. Annyival lettem okosabb, hogy legalább tudom, hogy voltaképpen nem ő maga az, aki elakarta érni a családom, avagy apám halálát. Hanem valaki más... de ő még él? Sok kérdés kering gondolataimban, és erre csak is ő adhat választ. Nem a semmiért jött ide, hogy aztán elmenjen néhány mondat után.

ღ zene: Let's Kill Tonight ღ megjegyzés: - ღ

A düh áttetsző érzése fog el mindinkább, ahogy emellett megjelenik a sajnálat egyféle égköve is. Már bánom annyi év után, hogy egykoron végeztem Anubis Andre teljes családjával, és ezáltal mélységes fájdalmat okoztam neki. Letagadhatnám az érzést magát, kitéphetném a mélyen megbúvó gyökereit, és szemet hunyhatnék a tény felett, de nem tudok. Sajnálatos módon egy örökre szóló élményt okoztam neki, és egyaránt magamnak is. Ámbár mit sem ér mindeme érzelmi vonás, ha kifejezésre nem juttatom, s ha el nem mondom neki, hogy mit miért tettem, avagy, hogy mindezt mennyire is nem akartam szándékosan. Épp eleget ártottam a számára, de most mégis felkeresem, hogy a személyes okaim panasz sorát zúdítsam rá, holott talán jobban tenném, ha meg sem közelíteném őt. Nyilvánvaló a tény, hogy látni sem kíván, s hogy a halálomnak örülne a leginkább, de az okokat nem tudja, a valódi helyzetet nem ismeri, és talán éppen ezért sem ítélkezhet felettem elhamarkodottan, vagy esetleg mégis... Most, hogy jobban átgondolom mindezt, akkor rájövők arra, miszerint ő teljesen más történettel van tisztában, mint, ami voltaképpen a valóságot tükrözné.
Nem úgy érkeztem ide, hogy vérre menő harcot folytassak vele, viszont, ha a helyzet úgy hozza, akkor kénytelenek leszünk háborúval lezárni a csatát. Nem akarom tovább húzni, ahogy azt sem szeretném, hogy ártatlanok haljanak mindebbe bele, bár nem érdekelnek igazából mások, de a saját társaim mégiscsak jól jönnének egy-egy akció során. Nem fűz egyetlen egy személyhez sem gyengéd érzelmi szál, így lehetetlen rajtam sebet ejteni, avagy fogást találni. Az ellenségeimnek jól meg kell gondolni, hogy mivel is óhajtanak büntetni, hisz igaz, hogy egyetlen családtagom él, de őt sem szeretem. Így persze jócskán elmondható rólam, hogy mások által nem tudnak engem megfélemlíteni, vagy csak úgy egyszerűen megtörni.
- Gyerünk, Lys. - Jut eszembe az első gondolat a magam részéről, amellyel biztatni próbálom a személyemet, hogy majdan bekopogjak azon a bizonyos ajtón. De mindenféle biztatás nélkül is azonnal kopogásra emelem az öklömet, melyet úgy szorítok be, mintha épp valakit szorosan fojtogatni óhajtanék. Mélyen szívom magamba a levegőt, s bár uralkodó pozícióba a haragomat teszem, mégis egészen mélyen a sajnálat is meglapul a lelkemben. Sikerül megmakacsolnom magam, és az udvarias énemre támaszkodva kopogtatok, majdan elejtek néhány szót, hátha ezzel felkeltem a nemes figyelmét, és elérem azt, hogy kijöjjön abból a bizonyos kalitkából. Nem kell sokat várnom, hogy a tervem célt érjen, hisz éppen csak alig fordítok hátat, és teszek néhány lépést, mire máris nyílik a bejárati ajtó. Hallom benne a feszültséget, és egyaránt a gyorsaságot is. Tudom jól, sőt érzem, hogy ez nem egy könnyed baráti csevej lesz. Hirtelen állok meg, sőt azonnal, ahogy hallgatom a kérdését, miközben lassan felé fordulok, és ismételten megközelítem a teraszt.
-A nevemet tökéletesen eltalálta.-Hangom egyszerre kellemes, és nyugodt. Teljes mértékben udvarias határvonalon mozgok, és semmi jele annak, hogy átmennék bunkóságba, mint mondjuk a jelenlegi beszédpartnerem. Ironikusan fogalmazott, persze megértem én, hisz kiiktattam az egész családját, de egy kis.. kis udvarias beszélgetést elvárhatnék, vagy talán túl nagy áldozat meghozatala a részemre? Megrázom a fejemet, ahogy egyetlen pillanatra látni vélem benne a gyengeség jelének árnyalatát. Ismerős érzés, mintha magamat látnám benne, mintha mindez egy közös vonás lenne. Olyan sokszor megéltem már eme jelenetet, és olyankor mindig erősnek mutattam magamat, vagyis annak szeretem volna tűnni, mint most jelen esetben ő. Még a végén annyira meglágyul itt a szívem, ahh. Na jó, persze ez csak vicc, hisz nem kötődöm hozzá, inkább csak azt sajnálom, hogy egymaga maradt, és ötszáz éven át szenvedett azzal a tudattal, hogy senkije sincs.
Láthatóan nincs jó formában, Mr. Andre, és nemcsak lelkileg, de testileg sem. Felzaklattam, de mégsem ugrott, avagy esett nekem, ami nagyon is meglepő. Szavai hozták a várt formát, de.. de valahogy nem volt annyira hiteles.-Ötszáz év után még szép, hogy van képem ide jönni, és el nem távozni.-Ejtek meg néhány szót válaszként, majdan megfogom a karját, melyet mellettem tartott ez eddig, csakhogy megmutassa a távozási irányt.-Nem szándékozom továbbra sem elmenni.-Óvatosan arra kényszerítem, hogy maga mellé engedje a karját, és miután ez megtörtént, nos elengedem. Amíg viszont fogom, nos ő egyféle különlegességet fedezhet fel bennem a családi vérvonalból eredően, hisz a tudtomon kívül boszorkányvér csörgedezik az ereimben. De fogalmam sincs minderről természetesen.-Magyarázattal tartózom önnek. Ugyan én öltem meg a családja tagjait, de mindezt megfelelő indok révén.-Kezdek bele a mondandómba, ahogy őt figyelem.-Az életemből eredően, nos rákényszerültem arra, hogy halálra ítéljem az apját, Robertet, ám azzal nem számoltam, hogy a megbízóim többet óhajtanak, és ezáltal egy egész családot követelnek. Személy szerint nem szeretem volna önnek ártani, de a felettem állóak így határoztak, s akárhogy ellenkeztem, elnyomtak.-Nyelek egyet, majdan mély levegőt veszek.-Tehát sajnálom, ahogy azt is, hogy ötszáz éven át miattam kellett család nélkül élnie.. Bocsánatot kérek öntől mindenért, és most már igenis távozóra fogom, azaz örökre eltűnök az életéből. Remélem örül e hírnek. További kellemes időtöltést!-Fordítok hirtelen neki hátat, majd azon nyomban elindulok. Nem fogok neki immáron többet ártani, s azt a parancsot sem teljesítem, hogy öljem meg.. Nem szándékozom ártani, neki nem.

- Shireya! – kiáltok a húgom után, aki jelen pillanatban távozni készül, ámde nem olyan huzamosabb időre, hanem csak néhány órára. – Vigyázz magadra. – Kérek csak tőle ennyit, s szempáromban látszik, hogy mennyire próbálom nyomatékosítani a szavamat. Amikor a húgomra nézek, szinte egy kislányt látok, egy ártatlan virágszálat, amely csak is az enyém, és amit meg kell óvni. Úgy érzem magam, mint egy apa, akinek igen is vannak kötelességei... kissé túljátszom a szerepem, de szükségem van arra,hogy valakiről gondoskodjak, ha már ezt egyszer az elmúlt ötszáz évben nem tehettem meg. Most pedig, hogy haldoklom... élek a lehetőségnek, hogy kihasználok mindent, hiszen, hiába fogok küzdeni a halál ellen, sajnos mindennek fent áll a lehetősége. Egyelőre most csak annyit tehetek, hogy megoldást keressek arra, hogy újra erőt szerezhessek, elvégre engem a boszorkánylétem tartott életben. Most pedig, hogy egy ötszáz éves halottat hoztam vissza, nos... nem volt túl előnyös. De a húgomért bármit!
Csillogó szempárral nézek utána, ahogyan is arcára egy lágy, szelíd mosoly rajzolódik ki, jobb kezét felemeli, és meglengeti párszor felém, hogy jelezze elköszönési szándékát, azzal pedig hátat fordít, és elindul kifelé a kapun.
Még mindig próbálom őt kutatni, még akkor is, ha már nem is látom, hogy most merre jár. Betegesen aggódom érte, és olykor félek, ha bármi bántódása esik. Az ellenség régen is résen volt, s ez most is így van.
Végül tengelyem körül megfordulok, s elindulok vissza a házba, azzal becsukva a hátam mögött az ajtót. Körbenézek, hogy rend van e a lakásban, amikor is megbizonyosodom arról, hogy a szobalány nem végzett rossz munkát, megnyugszom, hiszen akkor nyugodtan várhatom Bethanyt estére.
Négy ujjammal beletúrok hajamba, majdan elindulok a társalgó felé, ahol az egyik fotelba leülök fáradtan, aztán pedig nem csináltam semmit. Az előttem lévő nagy felületen elterülő üvegasztalon pedig az egyetemen tanuló diákok lapjaik hevernek, a római jog története és institúciói tételekből álló felmérőjük. Minden kezdőnek, aki az egyetemen tanul, ezt kell megtanulniuk legelőször, ha jogászi pályát tűztek ki, így mi hamarabb össze kell magamat szednem, hogy a diákoknak ne kelljen várniuk olyan sokat becses eredményükért. Gyakran csinálok olyant, hogy fogom, szétdobom a felmérőket, és amely a szőnyegen túl esik, az elégtelen, a többi pedig elégséges, de ez most nem ilyen.
Mikor hozzálátnék a fárasztó javításnak, még a piros tollamat is előkészítettem, amikor is kopogást észlelek, melynek forrása a bejárati ajtó.
Talán Shireya itthon hagyott valamit? Kétlem!
Érthetetlenül felállok az asztaltól, még egy utolsó pillantást vetve a felmérőkre, majd kiindulok a bejárati ajtó felé, és akkor hallom az ismeretlen hangját felszólalni. Két szemöldökömet összeszorítom haragból indulva, és azonnal kinyitom az ajtót, s ha nagy lendületet veszek, lehet, hogy azt ki is téptem volna.
- Csak nem a híres Lysander Dequan? – A nevét ironikusan ejtem ki, nem éppen barátságosan. Hogy miért? Bőven megvan rá az okom... hozzáteszem, soha nem találkoztam vele szemtől szemben, de szavai minden bizonnyal arra utalnak, hogy ő felelős Shireya és a többiek haláláért, illetve majdnem az enyémért is. Az apám pedig... Robert...
Amikor eszembe jut ő, valami szorítás nehezedik szívemre, s egy pillanatra látszik bennem, hogy komoly sérülés lakozik bennem, de amilyen hirtelen jött, olyan hamar egyenesedem ki, s olyan tekintetek vetek  az ellenségre, mintha szemeim szikrákat szórnának. Gyenge vagyok, még, de nem félek tőle.  Egy vámpír számomra nem lehetetlen, ha kell, egy mozdulattal véget vetek szánalmas életének. De annak mi értelme lenne? Ötszáz év telt el, azzal sajnos tényleg nem hozom vissza a családtagjaimat. Így is nagyon nehéz döntés volt számomra az, hogy kit hozzak vissza. Az anyámat, apámat, vagy az egyik bátyám, öcsémet, vagy a húgomat. S végül az utóbbi embernél döntöttem, hiszen ő sokáig élt ha úgy nézzük, húsz évet. Nem érdemelte meg a halált, ahogyan a többiek sem, de még is.. neki lett volna lehetősége élni, ha én nem keresem őt buzgó módra.
- Ötszáz év után van képe idejönni? – sziszegem a kérdést, miközben éles tekintetet vetek rá. – A maga helyében inkább elbújtam volna valahol, ahol nem talál meg senki. Most pedig kotródjon! – Mutatok el valahova mellette, amikor is egyet hátrébb lépek. Nem vagyok hajlandó vele beszélni, ha csak a háború végett jött. Nem, nekem nincs rá szükségem. Haldoklom, hadd haljak már meg nyugodtan...

ღ zene: Miss Jackson ღ megjegyzés: - ღ

Nehézkesen szívom a tüdőmbe a levegőt, ahogy lehunyt szemekkel belépek a főnököm irodájába. Tudom jól, miszerint rossz hírt fog közölni velem, s ezt már abból megállapítottam, amikor idegesen felhívott a telefonon. Szinte már-már azt hittem abban a néhány perben, hogy átnyúl, avagy, hogy leordítja a fejemet a helyéről. Ámbár fogalmam sincs arról, hogy mit követtem el ellene, avagy, hogy miben lehettek vétkes, így kissé szorongva közelítettem meg az épületet. De íme itt vagyok, bekopogtam, majdan lenyomtam a kilincset, és mostan beléptem az irodába, amely sötét fényáradatban úszik szinte. Kint teljesen világos van, így kissé szokatlanul tárul elém eme látványkép, amint kinyitva az íriszeimet szembetűnővé válik ez a hirtelen váltás. Újabb mély levegő következik, ahogy minden aggodalmamat félretéve tekintek az idősebb vámpírférfi felé. Tekintette dühös, kíméletlen, és olyan, mintha menten megölni kívánna.
-Kötve hiszem, drága Lysander, hogy a nagy szerencsétlenségért érkeztünk ebbe a városba.-Tárja szét a kezeit, és ezzel körbe mutat a helyiségen.-Úgy tudtam, hogy te vagy a felelős az osztagunkért, és ennek ellenére hány halottunk is van..-Kezd el ironikusan gondolkozni, miközben néhány képet felém tol, míg én automatikusan előrébb lépve megnézem a fényképeket.-Ők a halottaink, a társaid, míg ő maga a gyilkos, és néhány kis hozzátartózója.-Nézz rám immáron kegyetlen mosollyal fűszerezve meg a beszédet.-Tudom, nem a te hibád, viszont Anubis Andre-nak ezúttal meg kell halnia, megértetted?-Tekintettünk összetalálkozik, és a szobában szinte már érezni lehet a kettőnk közt lévő feszültséget.
-Kérem engedélyével, de nem teljesíteném eme kérését.-Mondom ki a szavakat mire hirtelen ellenkezésbe kezd, miszerint mindenképp meg kell halnia, és a többi indok. A hosszas beszéde után, nem emlékezve semmire, amit mondott, és hirtelen felindulásból lépek közelebb az íróasztalához.-Mondtam, hogy nem teljesítem!-Döntöm rá az asztalt azonnal, mire ő a nyakamtól fogva a falnak szegez.
-Megteszed, vagy megkeserítem a további életed.-Hangja kegyetlen, kíméletlen, és könyörtelen.-Te vagy a legjobb emberem, ne ellenkezz a sorsod ellen, vagy szóljak netán a....?-Hirtelen ellököm magamtól, és rábólintva minderre távozok az irodából..

Robert Andre az a személy, akinek mindig is ártani kívántam. Sikerült is megölnöm, de azzal koránt sem számoltam, hogy a családját is belekeverem ebbe az egész ügybe. Mondhatnám, hogy sajnálom, de valahogy nincs kedvem szánakozni efelett. Most viszont már csak egyetlen családtaggal állok szemben, és ez ő - Anubis.
Lassú léptekkel közelítem meg a lakónegyedet, és kicsit sem siettem el az időt, hisz teljes mértékben ráérek. Olyan jól elidőzök mostan, hogy már lassan azt is lehetne hinni, miszerint éppen alszom. Ámbár csak azért vagyok ennyire hulla jellegű, mivel fontolgatok, és mérlegelek. Öljem meg, vagy ne öljem meg. Ártottam már számára rengeteget, és egy egész életen át kibírni azt a gondolatot, miszerint elveszítettél mindenkit... már-már nem is értem, hogy miért élte túl. Mély levegővétel keretén belül keresem Anubis házát, miközben a lakóhelyeket figyelem. Érdekesek az emberi szokások. Az, hogy aludnak, esznek, avagy házakban élnek. Én egyszer sem léptem be olyan házba, ami a sajátom lett volna hivatalosan is. Egyszerűen nem volt rá szükségem, míg másodsorban nem szoktam pihenni, azaz aludni.
Végül megközelítve a kaput, nos beengedem magamat eleinte csak az udvarra. Tisztában vagyok vele, hogy a házba behívás nélkül nem mehettek csak úgy be. Tehát a teraszig sétálok, majd az ajtó előtt megállok. Kopogásra emelem a kezem, de a düh valahol egészen mélyen meglapul bennem, így nem sok tart vissza, hogy kitörjem, avagy elrepítsem a helyéről az ajtót. Megölte azokat a személyeket, akiket nem kellett volna, de mivel eleve udvarias személy vagyok, és teljes mértékben adok a megjelenésre, így finoman bekopogtatok, majd hátrébb lépek egyúttal, és neki dőlök az egyik faoszlopnak.
-Tudja mindig is tudtam, hogy a boszorkányok ravaszak, és hogy az emberi teremtmények imádják a bosszút, de ezzel nem hozza vissza a családját, Mr. Andre.-Emelem meg épp csak annyira a hangomat, hogy behallatsszon.-Nem az ártatlanokat kell megölnie a kis varázstrükkjeivel, kérem, hanem engem. Az egyedüli felelős csupán én vagyok, és ha bármi gondja van, akkor velem intézze el.-Fejezem be a beszédet, és már épp távozóra fogom a dolgot, de mindezt persze csak megjátszásként, hátha kinyitja az ajtót.