Gyengéden végigsimítottam a hátán egyszer... majd még egyszer... aztán folyamatosan, mikor a nyakamba temette arcát. Csak megnyugvóan sóhajtottam egyet. Tényleg itt van velem. Ezt már jó lett volna felfogni két órával ezelőtt is. Lehet, ha elölről kezdhetném, már nem tennék meg pár lépést... nem akartam, hogy az ő élete legyen nehezebb azért, mert férfiként nem mindig az agyam az első, amivel gondolkodom, főleg ha ő, az általam már olyan régóta vágyott nő van egy karnyújtásnyira. De sokakkal ellentétben nekem nemcsak a teste kellett... magamnak akartam a szívét és lelkét is. Mindent, amit kaphatok belőle. Fiatal volt még, mint egy zamatos, alig beérett gyümölcs. Tudtam, hogy nem sok esélyem marad, ha ez nem változik... elvégre ahogyan a pirosabbnál pirosabb almákra több a vevő, úgy az ilyen szép, aranyból lévő nőkre sincs ez másképpen. És nem voltam sem kiemelkedőbb, sem hősiesebb, mint más jelentkezők. De akadhatnak ott olyanok, akik mások, akik valamiben jobbak. Nem rabolhattam el örökre azt, ami nem az enyém. Most talán még az... most még úgy érzem, magaménak tudhatom... de előtte még van pár jó év. Előttem már nem biztos. - Jól döntesz. Bár ha jól sejtem, akkor nem a jogra térsz vissza - mosolyodtam el halványan, mikor felemelte a fejét, és gyengéden végigsimítottam arcán a tenyeremmel. Megértettem a döntését, azok után, ami vele történt, nincs szükség arra, hogy ismét a jog kerüljön nála előtérbe. Abba belecsöppenni már nem lenne olyan, mint... annak idején volt. Ráadásul nem bizonyos, hogy jót tenne a nevének az ezen a pályán, hogy kiderül, mivel vádolták meg, és mi alól mentették végül fel. - A kollégiumról még nem sokat hallottam, de állítólag... tiszta - húztam el a számat szemtelenül, majd halkan felnevettem. Erre már nem lehetett mit mondani, én támogatni akartam abban, amit kitűzött maga elé. Egyszerű volt, mint az egy meg egy, hogy új életet akart kezdeni. Én ebben már eleve hátráltattam a megjelenésemmel, de más gátat nem szabhatok elé. Még egyet simítottam finom, selymes bőrén, majd egy apró csókot nyomtam a szájára. Igaza volt. És amúgy sem volt jó ötlet, ha itt marad éjjelre. Talán ez még nem az az idő, mikor erre már készen áll... - Ha visszajössz a főiskolára, akkor valószínűleg néha ott is látjuk egymást, de... itt is megtalálsz, ha úgy gondolod, hogy... égető vágyat érzel egy kis beszélgetésre. - Jobb volt kiegyezni ennyiben. Nem voltam az, aki rögtön a lényegre tért, és tudtam, hogy neki most idő kell. Idő, amiből talán pont lesz elég. - Már soha nem leszel egyedül, ha rajtam múlik - tettem még hozzá egy apró kis mosollyal, miközben a földről emeltem fel az oda ledobott kabátját. Vele maradni túl nagy jutalom lett volna ma este. És most még nem voltam méltó rá.
Viszonozta a csókomat, ez olyan megkönnyebbülést hozott nekem, mint szinte még soha semmi, ugyanakkor nem tudtam annyira megnyugodni, hogy elfelejtsem, hazudtam neki. Nem elég, hogy egyszer nem mondtam el az igazságot és bőszen hallgattam, akárhányszor lehetőségem lett volna elmondani, hogy a rossz embert védte. Most, amikor kibukott belőlem az igazság mindenről, a szüleim haláláról és arról is, mivé váltam, nem tudtam elviselni annak a lehetőségét, hogy bármikor felemlegethetné vagy összehúzott szemekkel nézhetne rám azért, mert ízig-vérig gyilkos voltam. Nem szerettem ilyen lenni és biztosan ismert annyira, hogy ezt tudja rólam, de nem akartam megnehezíteni az életét azzal, hogy velem és a történeteimmel is foglalkoznia kelljen. Talán csak ki akartam élvezni, hogy itt van, mellette lehetek és elfogad, úgy néz rám, ahogy mindig is vágytam rá és nem volt akadályozó tényező saját magamon kívül, ami elbarikádozhatta volna őt tőlem. Csak egy kicsit kívántam őt magam mellé, ha perceken belül eltűnt volna is megelégedtem volna a ténnyel, hogy velem volt, szeretett és ugyan bizonyosan belepusztultam volna a hiányába, emléke melengette volna a szívemet. Olyasvalami teljesült ma este, amire éveket vártam és önző módon hagytam magam alárendelni ennek az érzésnek... jogom volt megkapni, ennyi járt nekem. - Álom vagy nem, de még tart... - Suttogtam alig hallhatóan, nyelve egyet, halványan, kissé fájdalmasan elmosolyodva. Elmozdulni mellőle fájt volna, szükségem volt a közelségére, arra, hogy halljam, hogyan ver a szíve, melegítsen a testéből áramló hő, ezért hajtottam fejem a vállára, a nyakába fordulva. Vérének áramlása megcsapta fülemet, szinte az arcbőrömön éreztem az erei dübörgését, aminek hatására mélyebb levegőt kellett vennem, nehogy elveszítsem a fejem. Az önkontrollal rossz volt a viszonyunk, mióta az a nő a sikátorban elérte, hogy öljek, a köszönőviszonyom is megszűnt a megtartóztatással. - Beköltözök a Whitmore kollégiumába. Ismét főiskolára fogok járni, hiába nem hiszem, hogy segíteni fog, de... talán néha összefutunk majd. - Motyogtam, aprót sóhajtva emeltem fel a fejem a válláról és kerestem meg a tekintetét. - Későre jár és nem én akarok lenni az oka annak, hogy holnap reggel nem tudsz felkelni és órát tartani. - Kis jókedvet csempésztem a mosolyomba, arra végképp nem volt szükség, hogy egyáltalán csak megsejtse, túlságosan is forogtak az agytekervényeim.
Talán igaza van. Jobb lesz, mint otthon volt. Kissé furcsa már ezt a helyet is otthonomnak hívni, de továbbra is úgy emlegetni Brüsszelt, mint egy otthont. Mintha továbbra is visszavárna. Ami talán nem hamis állítás, akkor mehetnék vissza oda, amikor csak szeretnék, nem állna az utamba semmi és senki. De nem kerülte el a figyelmemet a hasonló szóhasználata. Nyilván nem könnyű túltenni magunkat valamin, ami az életünk szerves részét képezte, és ez egy otthon szempontjából teljesen érthető. Az nem egy sima ház, amibe hazamegyünk minden nap munka után. Nem, jelentése volt, és bíztam abban, hogy egyszer majd ezt a jelentést a mostani helyem is megkapja. Egészen otthonossá tudnám varázsolni ezt a kis közeget, már csak bízni tudtam abban, hogy tényleg valóra válik ez az elképzelés, és nem kell kiábrándulnom az itteni világból. Bár elég ritkán mondtam volna azt, hogy bármi kapcsán is elveszítettem a hitemet. Sokkalta inkább... azok vesztették el a hitüket velem kapcsolatban. Sokakat tudtam volna ebbe a kategóriába sorolni, de voltam olyan érett, hogy nem a múlton gondolkodtam egész nap. Kivéve Ebonyt, mert ő nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy ténylegesen a múltam egy határrozó részévé válik. Míg be nem toppant az éjszaka kellős közepén... Nem is tudtam, milyen válaszra számítottam tőle, miután megosztottam vele az álláspontomat. Én már tudtam, milyen küzdeni az igazságért, néha helyet-völgyet megmozgattam érte, hogy felszínre kerüljön, és már tudhatta, hogy soha nem az egyszerű utat választottam. De talán azok után, ami vele történt, az lenne a lényeg, hogy ő viszont a lehető legegyenletesebb úton haladjon tovább, egészen addig, míg meg nem találja azt, amire szüksége van. Csak egy bólintással nyugtáztam a szavait, közben örülve annak, hogy nem lát a fejembe. Egyszerre volt ez egy szomorú biccentés, miután elhagyta a száját az a pár szó, hogy nem áll készen erre az egészre. - Megértem - mondtam aztán, hogy szavakkal is biztosítsam erről, habár talán tényleg nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy leszűrje, egyáltalán nem ez lesz a napom fénypontja. De már megtanultam élni mások döntései alapján, és tudtam, hogy ha így döntött, az ténylegesen az ő életének továbbfejlődését jelenti. Tulajdonképpen ezért voltam képes ilyen könnyedén beletörődni ebbe az egészbe. Ezért is lepett meg annyira a következő kijelentése. Nem húzta sokáig a mondanivalóját, a tudtomra hozta azt, amiben már nem hittem, amiről azt hittem, hogy nem válhat valóra. És... alig akartam hinni a fülemnek, pedig a tekintete is ugyanazt sugallta, mint a szavai. Ahogy közelebb lépett, majd megállt előttem, egy apró sóhaj bukott ki belőlem. - Ebony... - suttogtam, habár először nem suttogásnak szántam, de időközben így alakult. Ez volt az, amire nem számítottam, nem tudtam hirtelen, hogy mit kellene mondanom vagy tennem. Még hogy velem kapcsolatban nem tudnak olyat csinálni, amitől még a szavak is belém fagynak... neki sikerült. Bár nem ez volt az első alkalom. Ő viszont megtette azt a lépést, amely több volt, mint pár szó vagy mondat. Ajkai olyan gyengédek és finomak voltak, hogy ezalkalommal megesküdtem volna arra, hogy az egész csak egy álom. Egy valóra vált álom, ha úgy nézzük. Talán megérte eljönni idáig. Idáig, méghozzá... utána. Érte. Volt értelme. Kezem gyengéden siklott a hátára, így olvadva bele ebbe a szavakkal le nem írható csatába, majd pár másodperc gondolkodás nélkül eltöltött idő után szakadtam el ajkaitól, és lehunyt szemekkel döntöttem homlokomat az ő homlokának. - Ugye ez nem egy álom? - kérdeztem halkan. Tartottam attól, hogy mire kinyitom a szemem, már nem lesz itt, és bebizonyoskodik, hogy ilyen csak a mesékben létezik.
Elsétált előlem, ennek köszönhetően fellélegeztem. Nem benne volt a hiba, hanem bennem, nem mertem addig sóhajtani egyet és megpróbálni kifújni magamból a felgyülemlett titkok által okozott feszítő érzést, míg a szemeimbe nézett. Hazudtam neki, eltűntem volna mellőle, amikor megtudta rólam az igazat és ismét átvertem azzal, hogy belemászva az agyába kitöröltem belőle néhány számomra nem kellemes információt. Ha eddig nem ostoroztam volna magam miatt, most eljött az ideje. Szomorú volt, hogy elkezdtem rákapni az igézés, az emberek fejével való szórakozás ízére, ennek rettenetességét nem csupán az okozta, hogy ezzel együtt járt az élő, lélegző, vért tartalmazó emberek bántalmazása, hanem az is, hogy Bryan felé is kivetítettem ezt a nem túl megnyerő szokást. Ajándékot… átkot. Inkább az utóbbi lenne a tökéletes kifejezés. Minden, amit átéltem inkább rontásnak számított az én szememben, mint áldásnak, képtelen voltam meglátni azt a bizonyos jó oldalt, amiről sokan beszéltek. Az érzelmeim felfokozódtak, valószínűleg emiatt álltam itt és éreztem a késztetést arra, hogy Bryan közelében legyek, soha ne menjek el mellőle, csak egy légtérben lehessek vele, hallhassam, ahogy a szíve hevesebben ver, ha hozzá szólok és tudjam, hogy a sajátom is ugyanígy fog reagálni az ő hangjára… leírhatatlanul csodálatos volt az intenzivitás, amely segítségével még a gondolataim is sürgetőek és égetőek voltak, szinte késztetést éreztem arra, hogy megérintsem őt vagy egyszerűen figyelhessen. Ez volt az egyetlen, ami megrészegített, ugyan a vérre való vágyakozás is magával ragadott és engedtem a csábításnak, mégsem voltam jól tőle. Sőt, egyenesen hányingerem támadt saját magamtól, amikor eszembe jutott, hogy minden nap kioltottam minimum egy életet, ami után olyan bűntudat támadt bennem, amelyet senkinek sem kívántam. Jólesett a támadás, az ösztönnek való engedés, ám a saját magamra irányuló utálattól és a visszacsinálni kívánástól tehetetlenné váltam. Kezdett felemészteni, ami vele történt. - Amikor ideköltöztem, éjszaka néha felriadtam a túl nagy csend miatt. Furcsa volt. Gyanús. Idegesítően kisvárosi. - Mellé lépdeltem, a hangom halk volt, egy alvó embert biztosan nem tudott volna felébreszteni. Elhúztam a függönyt, egy röpke másodpercre kinéztem az ablakon és az éjszakában tényleg nem lehetett mást látni, mint az utcai lámpák által megvilágított aszfaltot, az oszlopok árnyékait és néhány éppen, hogy kivehető körvonalat. Halványan elmosolyodtam a látványra. - Meg lehet szokni, sőt, egy idő után sokkal jobb lesz, mint otthon volt. - Utólag vettem észre, hogy még mindig az otthonomnak hívtam Brüsszelt, aminek hatására nyeltem egyet. Már semmi sem kötött oda, hogyan nevezhetek egy helyet az otthonomnak, ahonnan kiutáltattam magam? Főleg, hogy nem vágytam vissza, az egyetlen, ami hiányzott arról a környékről, egy szobában tartózkodott velem. - Nem állok készen arra, hogy belemenjek ebbe. - Bryan felém fordult, aprót sóhajtottam és engedtem, hogy a tekintete elkapja az enyémet. Próbáltam összeszedetten beszélni annak ellenére, hogy ezernyi dolog kavargott bennem, amelyeknek nehezen adtam hangot az elmúlt időkben… az igazat megvallva mindig is magamban tartottam őket és nem hittem volna, hogy ilyen állapotban fognak előtörni belőlem. - De akarom. - Mondtam komolyan, közelebb lépve hozzá, egy vékony papírlap sem fért volna el kettőnk között. Olyannyira szükségem volt erre a közelségre, mint a levegőre. Eddig soha nem éreztem így… most mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy távol legyek tőle. - Veled akarod lenni. Egy éjszakáig, pár napig, hétig, nem érdekel, meddig fog tartani és milyen lesz… annyira régóta várok már erre, hogy nem tagadhatom meg magamtól. - Az ajkaihoz hajoltam, finoman hozzájuk érintettem a sajátomat, annak ellenére cselekedtem így, hogy ami bennem volt, azt leginkább a vad és tomboló jelzővel tudtam volna illetni. Semmi nyugodtság, pangás, finomság… semmi nem hasonlított a régmúlthoz.
Teljes mértékben igaz az a felfogás, mely szerint mindvégig meg akarunk szerezni valamit... de amikor megkapjuk, és ott van a kezünkben, már nem tudjuk, hogyan tovább, hiszen csak addig a pillanatig álmodtuk meg az életünket, míg megkaparintjuk. Halvány lila gőzünk sincsen arról, hogy ezt a későbbiekben hogyan is kellene kezelnünk, mibe folyjunk bele és mibe ne. Valami hasonlót éreztem magamban most én is. Itt állt előttem, ő jött hozzám, miután tegnap annyira... már nem is tudnék megfelelő jelzőt találni arra, ami történt. Elragadtattam magam, ezen nincs mit szépíteni. És nem ezt érdemelte volna, hogy ilyen módon csalogassak elő belőle valamit, emire valószínűleg semmi szükség nem lett volna. Neki kellett rájönnie arra, hogy mit akar, de már jó pár éve tanítok, és hozzászoktam ahhoz, hogy az eltévedt elméket visszatérítem a helyes ösvényre, és rávezetem őket a helyes megoldásra. A kérdés végig az volt, hogy mi történik akkor, ha én vezetem rá egy olyan ösvényre, ami kicsit sem hasonlít a helyes útra? Talán pontosan ezért választottam az ügyvédi hivatást. Nincs bennem elég ész ahhoz, hogy a filozófia rejtelmeit taglaljam és fejtsem meg, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Pár másodpercig azt az eltúrt hajtincset figyeltem, ami már a füle mögött kapott helyet, miközben azon gondolkodtam, amit mondott. - A változatosság eddig még nem ölt meg senkit. Az első pár napban - sóhajtottam fel, majd úgy döntöttem, nem fojtom meg a közelségemmel, így pár lépést téve hagytam, hogy levegőhöz juthasson immáron anélkül, hogy engem látna mindenhol. - Még a fülemben van Brüsszel zajossága és zsongása. Itt, ha kinézek az ablakon, csak lámpákat látok, néha egy fényszórót, de nem töri meg az éjszaka csendjét semmi. És ez az, ami tényleg változatosság. - Felsóhajtottam. Valójában semmiben nem éreztem változást, tekintve, hogy amit eddig annak hittem, már volt és nincs. Itt van Ebony, ugyanúgy tanár vagyok, és... Éloise is a legjobbkor toppant be. Itt a legnagyobb változás maximum a környezet, de még a levegőt is ugyanannak fogtam fel. Végül keresztbe fontam a karjaimat, és pár másodpercnyi szünet után ismét a szemeibe néztem, ekkor már az iménti halvány kis mosoly nyomát sem láttatva az arcomon. - Őszintén szólva... egyáltalán nem tűnik jó ötletnek belegabalyodni ebbe az... ebbe az egészbe - idéztem az ő szavait a lehető legszabadabban. - De nem volt soha az eszközünk az, hogy a legkönnyebb módon próbáljuk élni az életünket. - Én legalábbis biztosan mindig a nehezebb utat választottam. Már ezért sem lepett meg ez a mostani döntésem.
Nehezemre esett úgy mosolyt erőltetni magamra, hogy közben tudtam, megint én vagyok a ludas, csak éppen a helyzet változott: jelenleg a zavarodottságának kialakítását illetően tettem meg minden tőlem telhetőt azért, mert nem voltak képes megemberelni magam és feldolgozni, hogy voltam annyira ostoba, hogy kikotyogjam, mi vagyok. El szerettem volna mondani, nyomta a mellkasomat a vallomás ingere, hiszen szinte senki sem tudott rólam semmi a környezetemben, mindössze azok az emberek, akik hozzám hasonlóak voltak. Chantele, Léa, mindketten a természetfelettihez tartoztak, de abban sem voltam biztos, hogy ők akármikor megértenék azt, ami az elmúlt időkben történt velem. Hogy rakhatnék egy ilyen terhet valakinek a vállára, aki előtt nem voltam más, mint egy normális lány és aki előtt fenn akartam tartani ezt a látszatot. Legalább ennyi megmaradhatott volna nekem… egy halovány látszat, amivel nem járt volna kézben a bűntudat, a titkolózás nyomasztása, amitől egyenesen rosszul voltam. Atya ég, hogyan keveredtem ebbe a helyzetbe? Ki kellett volna hagynom ebből az egészből Bryan-t és nem foglalkoznom azzal, hogy miket mondott… hogy nem én vagyok az egyetlen, aki érzéseket táplált a másik iránt, hanem ő sem volt közömbös irántam. Hiszen erre vártam, mióta elkezdtem jobban megismerni… jó dolgok, rossz időzítés. Mosolyom kissé őszintébbé vált hallva a szavait, értett ahhoz, hogyan űzze el a gondolataimat, még ha rövid időre is. Elhinni, hogy én vagyok az, aki rendelkezett azzal a képességgel, amellyel irányíthatóvá váltak a cselekedetei anélkül, hogy akármilyen nem emberi befolyást alkalmaztam volna maga volt a megtestesült meglepetés, amivel eléggé nehezen birkóztam meg, egy részem viszont ujjongott, amiért ilyen hatással voltam rá. Bármit megtettem volna azért, hogy egy kicsit visszaugorhassak az időbe, mindent feláldoztam volna pár hónap eltüntetéséért… hogy simábban mehessenek a dolgok és az emberi világ részvevőinek szúrós tekinteteivel legyen elég megküzdenünk, semmi mással. Persze neki megvolt a lehetősége arra, hogy eltűnjön, hátat fordítson és… de ha akkor sem tette volna meg, amikor megtudta, hogy vérszívó szörnyeteg vagyok, mit várok? Milyen biztosítékra van szükségem ahhoz, hogy teljes mértékben úgy érezzem, nem vagyok őrült, amiért még mindig itt állok? - Szerintem maradnod kellene. - Motyogtam rá nézve, amikor éreztem magamon a tekintetét. - Jót tenne neked egy kis változatosság. A Whitmore talán megadhatja. - A fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, majd sóhajtottam egyet, összeszorítva az ajkaimat vontam meg alig láthatóan a vállaimat. - És ha szeretnéd, én is maradhatok, bár… nem tudom mennyire lenne jó ötlet… belegabalyodni ebbe az egészbe, ami most történik. - Nyeltem egyet. Ne szerettem volna most erről beszélni, mégis kijött belőlem. Reméltem, ismételten előveszi az ahhoz való tehetségét, hogy jóindulatúan kiürítse a fejem.
Próbáltam utolérni magam, fejbn legalábbis egészen biztosan, hiszen hiába tűnt úgy, hogy naprakész vagyok, úgy éreztem, mintha már kilométerekkel le lennék maradva. Tulajdonképpen azt sem értettem, mi váltotta ki belőlünk azt, hogy felpattanjunk és ruhát kapjunk magunkra, de gondolom még túl korai demenciára hivatkozni. Úgyhogy inkább azt az utat követtem, amit sok férfi szokott: kérdeztem, így minden biztosabb, még ha ennek az is lesz a következménye, hogy megkapom azt, amit Éloise már naponta ötezerszer ismételt az utolsó napokban. "Miért nem figyelsz rám, ha hozzád beszélek?" Eléggé érdekes dolgok sülhettek volna ki abból, hogy figyelek rá, valószínűleg nem tudtam volna olyan passzívan tűrni, mint ahogyan azt ő elképzelte, és valójában csak jól járt, hogy volt egy férje, aki nem figyelt arra, amit beszélt. Így egyáltalán nem volt bennem az a kényszer, hogy veszekedjek, nem mintha belőle nem váltott volna ki haragot ez az amúgy idegesítő tulajdonság, hiszen tanár vagyok, tudom, hogy idegesítő, ha valaki nem figyel. De az illetőt jobban fog idegesíteni, ha a vizsgán pont arra a lényeges információra lenne szüksége. - Ez... eléggé sok dolog függvénye még - sóhajtottam fel, beletúrva a hajamba, csak hogy csináljak valamit, és ne álljak ott, mint valami szoborrá változott szent. Végül keresztbe fontam karjaimat a mellkasomon, és elgondolkodtam azon, vajon lenne-e értelme belebonyolódni abba, hogy milyen dolgokra is gondolok, hiszen talán ezzel megelőzök egy kérdést. De valójáben eléggé közhely lett volna bevallani azt, hogy tőle függ, meddig maradok a közelben. - Ha ma nem jössz ide, talán nem vártam volna meg egy félévet sem - mondtam ki végül a gondolataimat teljesen őszintén, hiszen tudta, nem kenyerem a hazudozás és a köntörfalazás, hacsak nem kiváltképpen indokolt. - Jelen percben egy nem tudom a legőszintébb válaszom - tettem aztán hozzá. A tegnapi kis találkozásunk meglehetősen megérintette azt a részemet, amiről már azt hittem, soha nem fog új életre kelni, és beletörődtem abba, hogy nincs túl sok esélyem. De ezzel a mostani betoppanásával úgy lepett meg, ahogyan belőle azt ki sem néztem. Pedig ha valaki, hát ő aztán a meglepetések embere volt az életemben, mindig tudott valami újdonsággal szolgálni. - És te? Mész vagy maradsz? - néztem végig rajta, habár ezt most nem a városra, inkább a ma éjszakára értettem, méghozzá a lakás határain belül. - Én... nem ragaszkodnék ahhoz, hogy elmenj. Hacsak nem érzed szükségét - kerestem meg ismét a tekintetét, és odalépve elé finoman felsőja aljába akasztottam ujjamat, már pillantásomat is odaszegezve. Valójában csak magam mellett akartam tudni, már nem voltam fiatal suhanc, aki arra vágyott, hogy minél többször kapjon meg egy nőt záros határidőn belül. Már az is sokat jelentett, ha tudtam, hogy a közelemben van. Főleg ha Ebonyról volt szó.
Nem ez volt az első alkalom, hogy igézéshez folyamodtam, de egyébként kerültem a használatát. Szórakozni az emberek elméjével, kitörölni, hozzáadni, manipulálni a lehető legocsmányabb dolog volt azután, hogy a fajunk hajlamos volt feltépni a torkukat… egyre inkább kezdtem elfogadnia tényt, hogy soha többé nem leszek simogatnivaló kiscica, már a véremben volt, hogy bármikor vadállattá változhassak, aki megőrülve a feje tetejére állíthatna egy egész helyiséget, lemészárolhatná az ott lévőket és ha akarná senki, még ő maga sem emlékezne semmire a történtekről. Nem láttam az esélyt arra, hogy képes legyen így élni, ennek ellenére tisztában voltam azzal, hogy ráléptem ennek a fajta rossznak az útjára és akárhányszor befészkelte magát a gondolat a fejembe, miszerint milyen rémtettekre lehetnék képes, majdnem elhánytam magam. Az elejét megtapasztaltam a történetnek… annak a sikátorbeli nőnek köszönhetően megízleltem a vért és azóta sem tudtam szabadulni az édes, fémes, semmihez sem hasonlítható íz karjaiból, egyre inkább belelovagoltam magam az ölelésébe, miközben tisztán láttam magam előtt, hová fog vezetni a viselkedésem… és azt is tudtam, hogy annak a nőnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mivé kezdtem válni. Csupán meggyorsította a folyamatot. Vevő voltam rá, ha nem lettem volna, nem ugrottam volna rá az első potenciális áldozatra… legszívesebben sikítottam volna, annyira megijesztett, hogy hiába próbálkoztam, az önkontrollal való barátságom teljesen felbomlott és ez egy számomra olyan mértékű sértődés volt, amely nem fogja engedni, hogy egyhamar visszanyerjem ezt a képességet. Rettegtem. A legjobban attól, mit tehetek azzal a férfival, aki velem szemben állt és túl sokat jelentett ahhoz, hogy bárminek kitegyem. Kényszeredett mosoly ült ki az arcomra elkapva egy pillanatra üressé vált tekintetét. Fogalma sem volt arról, mi történt, miért történt, szavaival alátámasztotta a várt képszakadást. Nagyot nyeltem, csodáltam, hogy a gombóc a torkomban egyáltalán engedte, hogy éljek. Szerettem volna megemberelni magam, teljes szívből elmosolyodni és azt mondani magamnak, hogy minden rendben lesz, de esély sem volt erre. A dolgok egyre és egyre bonyolultabbá váltak és én voltam saját létezésem legnagyobb megkeserítője. Miért nem ültem otthon, begubózva a takarómba. Mindketten jobban jártunk volna, de hinni akartam, hogy megérte betoppannom ide. Csak nem tudtam bebizonyítani. - Azt kérdeztem, hogy… - Megköszörültem a torkomat, valamilyen hazugságon törtem a fejem, amitől ismételten pocsékul éreztem magam. Milyen utolsó, lelketlen emberi lény játszadozik annak az elméjével, aki a lehető legtöbbet tette érte, mellette volt és azt is képes lett volna elviselni, hogy egy hazug vérszívóval tartózkodott egy szobában? Miért kell neki ennyire megértőnek, összeszedettnek, kitartónak lennie? – Meddig tervezel a városban maradni? Tanítasz egy félévig, aztán visszamész? Vagy… tovább maradsz? – Kérdeztem kissé remegő hanggal, az egységnek maximum a szikrája csillant meg bennem, semmi több. Azt sem érdemelném meg, hogy egyáltalán beszélhessek vele… és igazából meg akartam óvni magamtól. Ennyivel tartozhattam volna neki.
Nem adhattam a szájába azt, amit amúgy hallani akartam tőle. Valamiért ott volt benne valami tartás, valami eszme, ami azt diktálta neki, hogy... nem élhet boldogan? Nincsenek képességeim azt illetően, hogy ezt meg tudjam magyarázni, azt sem értem, miért nem hiszi el, hogy meg tudnám mászni ezt a fokozatot, és elfogadni, hogy mi is ő valójában... talán ez még menne is. Igaz, ott van ez az apró kis talán, de nem hiszem, hogy ez lenne a legnagyobb problémánk. Mondott mást is, ami aggodalomra ad okot, valamit, ami nem biztos, hogy összeférhetővé tenne bennünket, és valószínűleg ha nekifogna emberi torkokat átharapni, nem a büszkeség lenne az, ami elsősorban elöntené a szívemet, sokkalta inkább egy oylan érzés, amit nem akarok érezni, mert... ha érezném, azzal okot adnék arra, hogy tényleg azt higgye, nincs jövője ennek az egésznek. Mintha minden összejátszana ellenem és ellene, a sors megpróbált minden kártyalapot egymás ellen kijátszani, hiszen itt már arról is szó volt, hogy vajon az, amire ő képes lehet, hol foglal helyet az én értékeim között? És az, amit én tudnék tenni, adni, mondani... hol kapna fontosságot az ő életében? Én ostoba, még azon aggódtam, hogy ekkora a korkülönbség kettőnk között, holott akadt it más probléma is, ami nincs összefüggésben születési dátumokkal. Az élete így sem tündérmese, egy csomó olyan dolog van az életben, amit ő nem kaphat meg... a szavai alapján akkor veszítette el őket, amikor ilyen... vérszívóvá változott. És nem tudom, valaha is lennék-e elég bizonyíték arra, hogy mindent megérdemelne, és az élet nemcsak azokból áll, amit ő elveszített. De mire ismét lehetőségem lett volna arra, hogy a szavaimmal is bizonyítsam, képes lennék bármilyen úton és módon elérni, hogy boldog legyen, már el is úszott az a bizonyos lehetőség. Nem volt sehol. Ellenben ő előttem továbbra is ott volt, és úgy nézett a szemeimbe, mintha egy egész természeti katasztrófát készülne elindítani ebben a pillanatban. Ahogy beszélni kezdett, a tekintete olyan hatást gyakorolt rám, mintha képes lenne hipnotizálni, és még pislogni sem voltam képes, amíg meg nem ismételte kétszer ugyanazt. Elfelejteni... egyre távolabb került tőlem valami, egy darabka, amit pár percig magaménak tudhattam, majd végül nem maradt más, csak a semmi. Éreztem, hogy egy hely, ami az előbb még foglalt volt, most ismét üres a szívemben és az agyamban egyaránt, majd pár másodperc múlva ez az érzés is köddé vált. Elmosolyodtam, és végignézve rajta gondolkodtam el. - Miről is volt szó? - kérdeztem mint egy félnótás. Valószínűleg nem ez volt a legjobb módja annak, hogy rákérdezzek, mit is mondott, és mit sikerült nem meghallanom, miközben elmerültem pár gondolatban. Egy nő sosem szereti, ha nem figyelnek rá, és én most pont ezt tettem.
Amikor én tudtam meg, mivé váltam, nem akartam elhinni. Miután rájöttem, hogy boszorkánygénekkel születtem és Léa segíteni kezdett, a szárnyai alá vett, mesélt a többi természetfeletti lényről megemlítve a vámpírokat, vérfarkasokat és társaikat. Elraktároztam magamban, hogy léteznek, de egyedül arra koncentráltam, én milyen voltam, nekem mit kellett tennem, hogyan lehettem normális attól függetlenül, hogy emberfeletti erők, energiák tomboltak bennem, amelyeket visszafogtam és csak akkor kamatoztattam, amikor a gyakorlásukra került sor. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer azok táborát fogom erősíteni, akik vérrel táplálkoztak és több rémtörténet volt hozzájuk köthető, mint bármelyik alakhoz a történelem során. Megtapasztalni az éhség ilyen fokát, annak örömét, hogy egy ember élete az én karjaim között ért véget, aminek hatására a végtagjaim hideggé váltak a szívemmel együtt… elmondhatatlan volt. Az egyik pillanatban eufórikus, a másikban utálatos, gyűlöletes, leginkább annak a ténynek a tudata, hogy egy szörnyeteggé váltál. Váltam. És rühelltem, minden másodpercét szidtam és átkoztam ennek a létnek, amibe egyre jobban és jobban belemélyedtem, a kiutat viszont nem láttam, az előttem álló ösvény is sötét volt, mégis tökéletesen megrajzolt, a teljes romlásba vezető. Nem voltam hajlandó ebbe a játékba belerángatni senkit, főleg nem olyasvalakit, mint Bryan, aki a világnál is többet jelentett számomra. Ha igaz volt, amit mondott, a szavai őszinte szándékúak voltak, akkor még úgysem keverhettem bele a saját problémáimba… alig bírtam megállni, hogy ne harapjam fel a nyakának a bőrét és tapadjak rá, mint egy pióca és ahogy megjelent előttem a kép, amiben bántom őt, hányingerem támadt. Előbb szúrnám szíven magam, minthogy ilyen tegyek, de ha a közelemben lesz nem biztos, hogy képes lennék türtőztetni magam, hiszen elég volt egyetlen szó és felhúzott, a hangulatváltozásaim visszatértek… amilyen jó hatással volt rám, olyannyira rosszal is. Egyszerre jelentett egy pontot, ami a múlthoz kötött és ezzel stabilitást jelenthetett volna az életemben, de ott volt a félelem, az érte való aggódás, a töprengés, ha vajon látná, miket tettem és még mire lehet számítani tőlem, akkor is ennyire pokolian megértő lenne? Vigyázna rám, akarna a mindennapjaiba és nem érdekelné, hogy bármikor vértől vöröslő kezekkel jelenhetek meg előtte? - Nem. – Megcsóváltam a fejem, az ajkaimra keserű mosoly rajzolódott, akkor sem lehetett volna ilyen, ha hosszú percekig citromot nyalogattam volna. Úgy tűnik van, ami ettől is savanyúbb kifejezést csalhat az ember lányának arcára. – Én vagyok a legrosszabb dolog, ami történhetett veled az életben. Legalábbis most. – Szívem szerint visszhangoztam volna a szavait, elmondtam volna neki, hogy hasonlóképpen érzek, nincs más, amit inkább magam mellé szeretnék, mint ő, de megembereltem magam, nyeltem egy nagyot és kezeimet az övéire csúsztattam, amelyek az arcomon időztek. Minden egyes porcikám sajgott annak a gondolatától, amit tenni készültem, fizikai fájdalma éreztem, mintha képtelen lennék megállni a lábamon, a térdeim elgyengülnének és belátható időn belül a padlóra kerülnék. - Felejtsd el, amit mondtam. – A tekintetébe mélyedtem. Magam alatt vágtam a fát, mennyivel lesz jobb egy általam megkreált hazugságban vergődni, mint együtt élni azzal, hogy őszinte voltam vele és van sejtelme a természetemről? – Csak… felejtsd el. – Próbáltam fokozatosan megtölteni levegővel a tüdőmet. Nem hittem, hogy a reggeli kávéjába belekeverte azt a növényt, ami megakadályozta volna az igézést, amit eddig soha nem csináltam, ám reménykedtem, hogy sikerrel fogok járni. Ha igen, lehet, hogy… több dolgot kellene kiradíroznom a ma estéről. Könnyebb lenne... nem lett volna szabad ennyire belegabalyodnunk egymásba.
Ismét nagy levegőt kellett vennem. Nem tudtam, hogy mi is lenne a helyes döntés, egyáltalán hogy mondjak-e valamit, vagy hagyjam, hogy ő kezdjen el beszélni... hiszen ami itt történik, amit most magából mutatott, az számomra ismeretlen, sosem láttam még ehhez foghatót sem, és... egyszerre az, hogy ő boszorkány és vérszívó is... ezt a történetet valószínűleg még Bram Stoker is megirigyelhetné. De legalább forog a sírjában. Nem tudtam, hogy ezek egyáltalán lehetségesek, minden gyermeket ijesztgetnek vámpírokkal, szellemekkel, lebegő lepedőkkel, de ez az, amit húsz éves kora után már egyszerűen kinevet az ember. Annyira nem hittem benne... majd először Noémie, és most Ebony cáfol rá a hitemre. Bár ő ma este már másodjára cáfolt rá arra, amit hittem. Kérdőre vonhattam volna, hogy mégis hogyan lehetett volna ő a gyilkos... én ennyire nem ismerhettem félre sem őt, sem mást... és ha tud a testvéremről, hát tudhatja azt is, hogy ha a bűnőssége egy halványi szikrája felmerül, nem én lettem volna a védője. Ahogyan a húgom esetében is megfogadtam, hogy ha valaha is egyetlen apró jele felmerül annak, hogy ártatlan, otthagytam volna mindent, és mellé álltam volna. De ő nem volt ártatlan. És nagyon úgy tűnik, hogy Ebony sem volt az. Beszélni kezdett. Ismét nagyot nyeltem, közben belül remegve attól, hogy vajon mit fogok most hallani. Olyat, amelynek ellenére képes vagyok azt mondani, hogy... hogy együtt képesek vagyunk túlvészelni ezt az időszakot, ahogyan egy kemény időszakon már túl vagyunk... vagy olyat, amellyel azt váltja ki belőlem, hogy többé látni sem akarjam a közelemben. Az utóbbitól kirázott a hideg, a lehető legrosszabb értelemben. Nem tudnám az életemet nélküle élni, már annyira a részemmé vált... és nem azért jöttem ide ennyi idő elteltével, hogy rögtön feladjam azt az álmot, amelyet megálmodtam. Őt akartam. És ha az Ebony-csomag magába foglal boszorkányságot és vámpír fogakat... hát... legyen! A hajamba túrva vártam a szavakat, amelyek ugyan lassan jöttek, de mégis tökéletesen összeállt a kép. Arról, hogy mi ő vagy ki ő... bár inkább a mivoltjáról, mintsem arról, hogy vajon más személlyé vált-e. Bizonyára alakult a személyisége ezek végett, de még mindig az a lány volt, akit megismertem. És ezek szerint akkor még nem volt vámpír-problémája, mikor megismertem. - Nem öregszel - ejtettem ki aztán a szavakat lassan, eléggé elmerengve, és keserű mosollyal hajtottam le a fejem. Az meg sem maradt, hogy nem tud saját gyereknek életet adni, hiszen... neki ez bizonyára komoly csapás, de egyelőre az én problémám a mondat elejében kezdődött. Hiszen ha nem öregszik... mindig fiatal marad. És ez még bonyolultabbá tesz mindent. Talán túlzottan előreszaladtam... talán már kimondatlanul is meghoztam azt a döntést, hogy akarom-e őt vagy sem. Hiszen akarom, mégis miért ne akarnám?! Túl sok információt kaptam, túl sokat ahhoz képest, amit vártam. Vagy lehetséges, hogy minimális információk jutottak csak el hozzám, mégis annyi jött belőlük, hogy nem tudtam rendesen emésztgetni őket. Vámpír... vér... halál. Örök fiatalság. Ismét felsóhajtottam, és egy ideig csak meredtem magam elé, szinte észre sem véve, hogy szedni kezdi a holmijait távozási szándékkal. A gyomrom közben görcserándult. Csak azon kaptam magam, hogy mire kilépett volna az ajtón, elkaptam a kezét, és csak ekkor fordítottam felé a tekintetem. - Nem vágyom olyan életre, amelyben nem láthatlak többé - ejtettem ki lassan a szavakat, és egy pillanatra nagy sóhajtás mellett lenéztem a lábainkra. Pár másodperc után kaptam csak észbe, hogy most nem a melankóliának van itt az ideje, hát megkockáztattam azt, amit az előbb nem tettem, és odaléptem elé. Kezeim közé fogtam arcát, puha bőre simogatta a tenyerem, habár a tekintetén még láttam az iménti szavak kimondásával járó fájdalmat. - A legjobb dolog vagy, ami valaha is történt velem - suttogtam gyengéden.
Félelemtől dübörgő mellkassal, szélsebesen futkározó és kavargó gondolatokkal vártam a reakcióját, miközben legszívesebben lesütöttem volna a szemeimet és a világból is kirohantam volna, hogy soha senki ne találjon meg és valahol egy messzi tájon egyedül élhessen az örökkévalóságom hátralévő részét. Megbolondultam, amikor egyáltalán belementem ebbe? Azt hittem, hogy legalább pár órára öröm tölthet el, megnyugvás vagy akármi, ami a társaságában élvezhettem, hiszen egyedül Bryan volt képes arra, hogy néminemű pozitivitást csaljon elő belőlem, ami segít a zavaró tényezők elfelejtésében, eltüntetésében. Mindig ő lehelt életet belém a szavaival, egy-egy biztatással és hirtelen olyan érzésem volt, hogy minden, ami eddig hozzá kötött, tiszta volt és jó, elkezdett szertefoszlani. Nem kellett volna kinyitnom a számat, elterelhettem volna a témát, megmenthettem volna magam egy újabb rossz kimeneteltől és attól, hogy a számomra egyik legfontosabb személy úgy nézzen rám, mint egy félresikerült genetikai kísérlet alanyára. Nem volt csodálnivaló azon, hogy felpattant és mély levegőket vett, a kezeimet összekulcsolva, előre hajolva próbáltam rendezni az arcvonásaimat, mielőtt infarktust kapott volna a látványtól. Rá emeltem a tekintetemet, amint megszólalt. Ordításra számítottam, arra a követelésre, hogy azonnal hagyjam el az otthonát, bár azt nem értettem, miért nem küldött már el akkor, amikor szinte konkrétan bevallottam, hogy én öltem meg a szüleimet… el szerettem volna tussolni ezt a vallomást az ő kérésnek felhasználásával, miszerint mondjam, hogy csak vicceltem, de tudtam, hogy nem hitte el. Okosabb attól, hogy ne lásson a dolgok mögé és két lehetséges opció közül eldöntse, melyik volt az igazi. Ettől a felismeréstől megsajdult a szívem, mivel ez nem jelenthetett mást, minthogy a lelke mélyén képes volt régebben is elhinni, hogy megtettem. Ha nem is volt róla fogalma, volt egy része, amely gyilkosnak gondolt… és milyen igaza volt. - Aznap éjszaka történt, mikor a szüleim… - Elharaptam a mondatom végét. Bizonyára így is tudni fogja, melyik éjjelre céloztam, nem sok ahhoz hasonló jelentőséggel bíró volt a történelmemben. – Amikor megismertelek még nem voltam… ez. – Nyögtem ki az állapotomra utalva. Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy normális lehessek… hogy ne legyen megejtenivaló az erről szóló beszélgetés, hogy ne csináltam volna meg életem legnagyobb hülyeségét, hogy ne legyek mágiával felszerelkezve… csupán egy egyszerű lány lehessek, akinek ugyanaz volt a fontos, mint a többi korabelinek, nem azon töprengett éjt nappallá téve, hogyan fogja túlélni a következő napot anélkül, hogy belehalna a bűntudatba és a tehetetlenségbe, amelyeken nem tudott felülkerekedni. Gyenge voltam. Rájöttem, nincs bennem elegendő erő. - Nem fogok öregedni, nem lehetnek gyerekeim és vérrel kell táplálkoznom. – Szólaltam meg ismét, halkan, annyira, hogy szinte én sem hallottam mit mondtam. Nagyot nyeltem körmeimmel az ujjaimat kezdtem piszkálni, belevájtam a bőrömbe és elhúztam a számat. Igazán elhallgathattam volna, miről szólt ez az egész, de azt hiszem megérdemelte, hogy tisztában legyen a tényekkel. – És mielőtt megkérdeznéd… öltem már embert. Nem is egyszer. Ez… a léttel jár, azt hiszem. Nagyon nehéz visszafogni magad, ha valaki a közeledbe jön és csakis arra tudsz koncentrálni, milyen hangosan ver a szíve és milyen gyorsan áramlik a vére az ereiben. – A hajamba túrtam. Örömmel felpofoztam volna magam, hogy az iméntieket kiejtettem előtte a számon, de azzal csak fokoztam volna az őrületemről előtte kialakított képet. Hogy jutottam idáig? Tényleg semmi más nem maradt, mint a menekülés. - Mennem kell… megyek. – Javítottam ki magam felpattanva az ágyról, azt sem tudtam, merre forduljak. Néhány másodpercig őt néztem, majd az ajtó felé pislogtam, a ledobott kardigánom után kaptam. – Ígérem, nem fogsz látni többet… nem fogok a szemed elé kerülni. – Motyogtam belebújva a pulóverbe. Komolyan gondoltam, amit mondtam… nekem lett volna a legnehezebb ezek után ismét rá nézni és a közelében lenni.
Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a lány, aki jelenleg itt ül előttem, nagy titkokat hordoz. Olyan titkokat, amelyekről eddig nem vettem tudomást, vagy talán nem is akartam... hiszen mindenkinek vannak titkai. De jólesett elhitetni magammal azt, hogy róla ha nem is minden apróságot, de tudok. Hogy ismerem. Ezt a képet azonban ma már másodjára tervezte ledönteni, miután megtudtam, hogy valójában nem egy harmadik fél tehet a szülei haláláról. És hány ember haláláról tehet még... ebbe bele sem gondoltam. Élénken éltek a szavai a fejemben. Nem a szülei voltak az utolsóak. És erre nem kérdeztem rá... egyelőre lefoglalt azt, hogy egyszerre emésszem meg az új információ mennyiséget, és hogy... ne engedjem, hogy ismét valami hülyeséget csináljon, csupán azért, mert nem úgy reagáltam, ahogyan azt kellett volna. De mégis mi lett volna az elfogadható reakció arra, ami körülöttünk történt? Bevallotta azt, aminek én az ellenkezőjét bizonyítgattam egy csomó embernek. Büszke is lehetnék magamra, bár ez inkább az ő képességeinek köszönhető. Egyelőre nem akarok arra gondolni, hogy a hazugságok élethű előadásában vajon hol szerzett ekkora tapasztalatot. Már nem is akartam ráolvasni semmit. Tudtam, hogy jobb egyikünknek sem lesz tőle. Mindkettőnknek megvan a maga emészetenivalója ebben a történetben... és momentán hatalmas fejlődésnek éltem meg azt, hogy nem kértem rögtön, hogy menjen el az otthonomból, pedig először hajlottam rá. Túl fontos... túl fontos nekem. Szeretem. Nem rázhatom le magamról ezeket az érzéseket. Mindannyian keresztet viselünk a hátunkon, megvannak a magunk bűnei... és megtanulhatunk velük együtt élni. Csak bíztam abban, hogy idővel képes leszek együttélni az övével. Ha... ha lesz jövője egyáltalán mindennek. Én magam is nagy levegőt vettem, de amikor az a pár szó elhagyta a száját, kicsi választott el attól, hogy ne nevetés legyen az első reakcióm rá. Az arcom megmaradt komolynak, majd pár másodperc égető csend után egy hitetlenkedő mosoly rajzolódott az arcomra. - Hogy mi? - Az életem egyik pillanatról a másikra vált cirkusszá. Láttam a lebegő tárgyatt, majd ahogyan leesett, és kezdtem rájönni, hogy nem, ez nem vicc. Először Noémie, és az ő... vérfarkas átka. Ha jól emlékszem, így nevezte. Azt hittem, ennél képtelenebb dolog nem érhet már az életemben. De... még hogy boszorkány. Jó, azok után, amit láttam Noémie-től, már semmi nem lep meg. Ennek sem kellene. Mégsem tudtam teljes mértékben elvonatkoztatni attól, hogy talán csak viccet készül elhitetni velem. Ez annyira nem... mindenki megbolondult? Nagyot nyeltem. Szükségem is volt rá ahhoz, ami ezek után következett, hisz ahogy megpillantottam eltorzult arcát, az volt az első reakcióm, hogy kiegyenesedtem, és úgy néztem rá, mint aki tényleg bármelyik pillanatban bejelentheti, hogy egy kamera figyel bennünket valahol a szobában, és ez csak a kész átverés. - Jó. Azt hiszem, nekem ezt még... meg kell emésztenem - vettem egyre nagyobb és nagyobb levegőt. Hát, ha valamire, erre végképp nem számítottam. Mi történik egyáltalán? És hogyhogy... nem vettem észre ebből semmit sem? - Mióta... szóval... - kerestem a legfelelő szavakat, miközben a hajamba túrtam, és ismét a szemeibe néztem. Már akkor is ilyen életet élt, mikor Brüsszelben megismertem?
Hogyan mondhattam volna el neki, hogy a hirtelenjében feltörő könnyeim akaratlanul találtak utat maguknak és nem egy hiszti eredményei voltak, hanem sokkal inkább amiatt, hogy úgy éreztem, kezdek összeomlani. Szerettem volna mellette lenni és nem tudtam jobb dolgot elképzelni attól, hogy ő is velem legyen, hiszen mióta ismertem nem csinált mást, mint a legjobb oldalamat hozta elő belőlem… kivételt képezett a most, mert a legelkeseredettebbet és a legrosszabbat csalogatta elő, amit senkinek sem lett volna szabad látnia, átélnie pedig főleg nem. Nem az ő hibája, egy percig sem akartam az ő vállára tenni a felelősség súlyát akkor sem, ha így könnyebb lett volna nekem, hiszen elhitethettem volna magammal, hogy nem vagyok annyira defektes, mint azt gondoltam. Viszont ő nem érdemelte meg a bűnbak szerepét, én meg a mesevilágban való létezést nem, ezért is hallgattam inkább és a tekintetét sem voltam hajlandó megkeresni, amikor leguggolva elém a kezeibe fogta az enyéimet és beszélni kezdett. Régen kihajíthatott volna az ajtón, abban a pillanatban, hogy azt mondta neki, én öltem meg a szüleimet és végig a képébe hazudtam az ártatlanságomról. Én váltig állítottam és előtte is kiálltam volna azért, hogy az, aki gyilkolt nem én voltam… az sem, aki ma este, mielőtt eljöttem hozzá majdnem elvette egy ártatlan ember életét és csak másodperceken múlott az ölés megismétlése. Ám ahhoz, hogy mindezt elmondhassam a legalapvetőbb dolgokkal kellett kezdenem. - Csoda lesz, ugyanezt fogod gondolni pár perc múlva is. – Nagyot nyeltem, megnedvesítettem az ajkaimat, hogy egyáltalán el tudjak kezdeni beszélni, de jelenleg nem a szavaknak kellett, hogy nagy erejük legyen. Már egy ideje nem hittem a kimondott gondolatokban, sokkal inkább az arcokon tükröződő mimikák és elrejthetetlen vélemények voltak a mérvadóak számomra, ezért is figyeltem őt annak ellenére, hogy bizonytalanul felemelt kezemmel a mellettünk helyet foglaló kisebb dobozra koncentráltam. Sikerült megmozdítanom, a levegőbe emelnem, elfordítottam a fejem, hogy jelezzem Bryan-nek, merre figyeljen, ha látni akarja, mi történt. Nem esett nehezemre, hogy óvatosan megfordítsam a dobozt a tengelye körül, a benne lévő dolgok halk ütődéssel jelezték az ottlétüket és a számba harapva raktam vissza a helyére az eddig levegő tárgyat. - Boszorkány vagyok. – Ejtettem ki a két szót, amit eddig egyetlen embernek mondtam ki ugyanígy. Benne sem bízhattam maradéktalanul, amint nem neki fújt a kedvező irányú szél, elárult, de most mintha a szívemről a hatalmas kőnek egy része leesett volna, pedig nem ez volt a kegyetlenebb része a történetnek. – Ha szeretnéd, el fogom magyarázni, hogy mit is jelent ez, de… nem ennyi lenne…. van más is. – Mély levegő vettem, azt hiszem, életemben nem féltem még ennyire, mint most. Nem volt ínyemre megmutatni a szó szerint és átvitt értelemben legvisszataszítóbb arcomat, sokkalta mélyebb légvételekkel próbáltam megnyugtatni és meggyőzni arról saját magam, hogy semmi baj nem lesz. Mi történhetne? Elveszítem azt az embert, aki még most is a megmentőm szerepében tündököl, hiszen akár úgy is felfogható lett volna a helyzet, hogy segített megmutatni a valódi énem darabjait? Nem gyötörtem sem őt, sem magam tovább, hagytam, hogy az orromba kússzon édes vérének illata, amit eddig görcsösen akarva kizártam az érzett impulzusok közül. A szemfogaim majdnem felmarták az alsó ajkam belsejét, ezért engedtem, hogy előbújjanak és megmutatkozzanak, ahogy a szemeim alatt megduzzadó és feketedni kezdő ereket sem tudtam tovább rejtegetni. A szemfehérjém vörösbe fordult át, legszívesebben elbujdokoltam volna, csak ne lásson így senki… főleg ne ő.
Annyi biztos, hogy mindig is értettem az időzítéshez. A lehető legjobbkor bukott ki belőlem, hogy mit is érzek iránta, valószínűleg ennél jobb alkalmat akkor sem találtam volna, ha előveszem azt a bizonyos naptárat, és elkezdem benne keresgélni a megfelelő dátumot. Nemcsak őt zavartam vele össze teljesen, és váltottam ki belőle egy sírógörcs kezdetleges fokát, de még én magam sem tudtam mire vélni azt, hogy végül kimondtam. Túlzottan is... előreszaladtam a gondolataimmal, akartam mondani valamit... valamit, amiről azt gondoltam, hogy talán késleltetheti azt, ami egyszer úgyis megtörténik. Hogy egyszer elmegy. És hiába kívánta pár porcikám azt, hogy az iménti kétértelmű vallomás után tegye is meg, sétáljon ki az életemből, mégis, a többi tiltakozott ez ellen. Még nem telt el elég idő, még... ha kérné sem tudnám elengedni. Akarva vagy sem, már olyan mélyre ásta magát az életemben... vagy én az övében... és kettőnk közül ő az, aki - habár eddig talán nem voltam hajlandó tudomást venni róla, és ezért nem vettem észre - jelenleg egy olyan ponton van, ahol nem elég azt mondogatni neki, hogy minden rendben lesz. Tudni akartam, vajon mi üldözte el idáig, és az, amit megtudtam, adott pár tippet... ennek ellenére is tőle akartam hallani, ha történt valami ma este, amire nem büszke. Legyen szó az ideérkezése előttről... vagy utánról. Nem ültem le mellé, csak felsóhajtottam, és a tarkómat masszíroztam meg. Általánosságban is nehezen viseltem, ha egy nő sírt, de az ő könnyeit látva... már láttam őt sírni előtte is. És tudtam nagyon jól, hogy nem az volt az első, és utolsó alkalom. Valószínűleg ugyanmúgy hozzátartozik az életünkhöz az ilyemi, mint a boldogság. Hisz nem is lehetne érvényesebb jelen helyzetben az "egyszer fenn, másszor lenn" elv. Ezek a könnyek viszont mások voltak, mint korábban. Túl nagy nyomást gyakoroltam rá én magam is, pedig önmagában elég lett volna számára az, ha megosztja velem, amit már régóta el kellett volna mondania. De azt hiszem, hogy ha akkor derül ki, hogy tényleg ő a tettes... fogalmam sem volt, hogy mit tettem volna. Hiszen ismeri a húgom esetét. Tudja, hogy vele mit tettem, hogy nem érdekelt szeretet, család... nem érdekelt semmi, rács mögé juttattam. Felesleges gondolkodnom, mi lett volna, ha... börtönbe küldtem volna? Miért ennyire nehéz itt minden? Végül ismét csak egy sóhajt hallattam, és elindulva felé, lassan leguggoltam görnyedő alakja előtt. Megfogtam a két kezét, melyeken éreztem a nedves, sós könnyeket, így érve el, hogy láthassam az arcát is. Nem a kezének akartam beszélni. - Tudod, hogy miért jöttem - bukott ki belőlem gyengéden, habár valószínűleg még lesz pár olyan körünk, amire nem készültünk fel. De nem ma este. Sok olyan beszélgetés vár még ránk, amelyeknek végkifejletét még csak nem is sejtem... ezek nem olyan dolgok, amiket öt perc alatt el tudunk intézni egy életre. - És légy te bárki... higgy bármit arról, hogy más vagy, csupán egy töredéket tudnál felmutatni változásként abból, ami voltál még hónapokkal ezelőtt. Elég érdekes dolgokat láttam már... nem is olyan régen - sóhajtottam fel, és ismét nagyot nyeltem. Noémie ismételt felbukkanása után már bármit lehetségesnek tartottam. Abban csk bízni tudtam, hogy ő nem egy telholdkor vadállattá változó fenevad, mert akkor tényleg eldobnám az agyam egy pillanat alatt. - Csak ne hidd azt, hogy a változásod kiöl belőlem bármit, amit irántad érzek. Még nem tudom, hogy hol áll a fejem... - sóhajtottam fel, és megráztam a fejem. - Nem tudom, hogy mi lesz holnap vagy holnap után... vagy azután. Csak egyetlen állandó érzést akarok az életembe hónapok óta. Azt, amit irántad érzek. - Persze, hogy ott volt bennem a félelem. A fájdalom. A becsapottság érzése. De mindezek jelenleg eltörpültek amellett, amire neki most szüksége volt. Nem vagyok az apja... sem a bátyja. Senkije nem vagyok, amíg ő nem akarja, és ha nem akarja majd, tudomásul veszem. De sosem hagytam cserben... nem is tudom elképzelni, hogy valaha is megteszem.
Sokkal egyszerűbb lett volna, ha ő is beszélt, kiabált volna, nem egyedül a saját hangomat kellett volna hallgatnom és azon töprengenem, vajon mire gondolhat. Mikor jön el a pillanat, amikor olyat mondok, amivel magamra haragítom és visszafordíthatatlan károsodást okozok. Mintha ez lett volna a tervem, úgy dobáltam felé a szavakat, pedig nem így volt, csupán nem próbáltam meg visszafogni azt, ami előtört belőlem és hosszú idő óta először nem az volt a szemeim előtt, hogyan fékezhetném meg a mondandóm súlyának nehezedését és az érzelmeket, amik bennem tomboltak. - Nem vagyok az. Te már nem tudsz megvédeni. – Mintha azt akartam volna bizonygatni, hogy felnőttem. Nem, egy másik világba kerülésem okozta a fő problémát és az, hogy nem tudtam kirángatni magam onnan és elkezdeni harcolni a benne lévő démonokkal akkor, ha azzal kellett foglalkoznom, mit és hogyan titkoljak el előle. Belém égett a tekintete, amellyel nemrégiben vizslatott, kétlem, hogy valaha képes leszek kikaparni az emlékeim közül. A sok jó mellett mindig az egyetlen rosszat veszi észre az ember, bizonyítást nyert ez az állítás, hiszen hiába voltak a szavak, mire mennék velük abban az esetben, ha előadnám, hogy vámpír és boszorkány vagyok egy személyben, aki igenis gyilkol, mert megmagyarázhatatlan vágyat érez rá, hogy emberi életeket oltson ki és az utána fellépő bűntudat sem elég ahhoz, hogy megállítsa? Mit tenne ebben az esetben? Arra, amit végül kinyögött, egyáltalán nem számítottam. Úgy fordultam felé és állítottam meg rajta a tekintetemet, mintha parancsot teljesítettem volna és hiába kértem volna tőle pár perccel ezelőtt, hogy csak szólaljon már meg, most azt kívántam bár ne tette volna. Az egyetlen szócska, a szeretlek másnak egy egész univerzumot jelentet volna és attól függetlenül, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, majd sokkalta nagyobbat dobbant a megszokottnál, majdnem elájultam. Szó szerint. Éreztem, ahogy a vér kiszökött az arcomból és arra is meg mertem volna esküdni, hogy leesett a vérnyomásom, leültem, mielőtt a lábaim felmondták volna a szolgálatot. Pár hónappal, néhány évvel ezelőtt hallani ezt maga lett volna a mámor, én lettem volna a legboldogabb személy, a létezésem értelmét is odaadtam volna azért, hogy egyszer halljam tőle, hogy szeret. Akkor sem lett volna könnyű helyzet, de most… megtámasztottam a könyökeimet a térdeimen és a tenyereimbe temettem az arcomat, amit néhány kósza könnycsepp nedvesített meg. Ki az a szerencsétlen, aki elsírja magát fájdalmában, ha azt mondják neki, szeretik? - Miért jöttél utánam? – Suttogtam a költői, inkább valamilyen sorszerű tákolmánynak feltett kérdésemet az ujjaim közé. Én is éreztem, amit ő, de nem mertem kimondani. Ha kimondtam volna, sőt egyáltalán bevallottam volna magamnak, akkor valóságossá vált volna és nem akartam kitenni őt annak, hogy belekeveredjen mindabba, amiben én élek. Szégyelltem magam, egyszerűbbnek tűnt titkolózni és hallgatni, mint elmondani a velem kapcsolatos történéseket. Önzőség, a saját önzésem miatt nem szerethetett. – Látni akarod az igazi énemet? Meg szeretnél ismerni? - Bukott ki belőlem már felé fordulva. Ha már egyszer itt tartottunk, ideje volt, hogy az összes kártyámat bemutassam neki.
Pár másodpercig lehunyva maradtak a szemeim, így emlékeztem vissza azokra a régi pillanatokra, amelyeket még azelőtt éltem át vele, hogy a szülei meghaltak volna... valaki keze által. Próbáltam minden gondolatomat megtisztítani attól, amit az imént egyértelműen a tudomásomra hozott, elvonatkoztatni attól, hogy mindvégig egy álarc mögött bújt meg a valódi énje... vagy... egyáltalán melyikük a valódi? Aki előtte volt... vagy aki most előttem áll? Megéri egyáltalán azon tűnődni, hogy vajon volt-e valaha jelentősége ennek? Ami történt, így is, úgy is megtörtént, felesleges ráolvasni valamit, amin változtatni lényegében már nem lehet. Teljesen mindegy, hogy melyikük volt az igazi, talán tényleg igaz, az emberek változnak, megbánnak dolgokat, míg akadnak olyan tettek, amelyek akkor is örömmel és büszkeséggel töltenek el, ha közben tudjuk, hogy másnak nem vált előnyére. Szerettem volna azt hinni, hogy mindez csak egy álom, amely végül lidércnyomássá vált, de nyilvánvaló volt, hogy a jó után mindig rossz következik... az életemben legalábbis biztosan, hiszen valamiért szokásom bevonzani ezeket a történéseket. Vagy ahogy mondanom kellene, egyet előre... kettőt hátra. Bízni akartam és hinni abban, hogy akire annak idején felfigyeltem, ott él benne. A szörnyűséges tette ellenére... hiszen bárhonnan is nézhettem volna, hiába az, ami ellen egész életem során harcoltam, mégsincs nála fontosabb az életemben... hiszen szeretem. És ezt semmilyen gyilkosság... semmilyen szó nem képes egyszerűen csak kiírtani. Nem is tudtam igazán, hogy mi fájt a legjobban... az-e, amit tett... ahogyan tette... a hazugságok ragadós hálójában élve nap mint nap, vagy az, hogy még ennek ellenére sem tudtam róla lemondani? Nem tudtam nem szeretni. Ha erre is kért volna bárki, valószínűleg azt tudtam volna csak mondani, hogy ha megtenném, meg kellene tanulnom levegő nélkül élni. Ő volt minden. És most közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem azt, amiért eddig eljöttem. Amiről azt hittem, hogy soha egyetlen pillanatra sem kételkedem majd benne. Mardosta a mellkasomat az érzés, hogy hazudott. Hogy majdnem minden egy hazugsára épült fel, minden, amink volt, ebben gyökeredzett... és alig maradt valami abból, aki előtte volt. És aki én voltam előtte. Nem jöttek még szavak a számra, csak hallgattam őt. A mosolyát nem láttam, de a szavaiból kivettem, hogy éppen egy effajta gesztus időzik az arcán, még ha nem is az öröm jeleként. Hallgattam, és látszólag semmit nem fogtam fel belőle, de közben talán túl sokat is. Mindent, amit rólam mondott... aztán a testvéremről. Erre már nekem is keserű mosoly ívelt felfelé az arcomon, de kínlódva vettem tovább a levegőt. Nem tudtam a szemeibe nézni, nem követtem a pillantásommal azt, ahogyan magára húzta a ruháit, ahogyan tudtam, hogy valószínűleg... elmegy. És nem tudtam, hogy akarom-e az útját állni annak ellenére, hogy az előbb még azt mondtam, hogy nem akarom elengedni. Fogalmam sem volt, hogy mit lenne helyes tenni, és hogy egyáltalán a szavainak hatása azt hozza-e ki belőlem, amit valójában akartam, vagy kihúz valami olyasmit belőlem, amit ő sem tesz zsebre. Rossz volt érezni... mintha az egész életemet készülne magával vinni, ráadásul olyan szavakkal ostorozva, mintha én magam tehetnék arról, hogy erre a beszélgetésre sor került. Mindannyian tudnunk kell együttélni a hibáinkkal... és mindannyian eldönthertjük, hogy akarunk-e együtt élni a másik fél hibáival és múltjával. Miénk a lehetőség arra, hogy döntsünk... és egyértelműnek kellene lennie, hogy a szerelem minden hibát, minden ostobaságot legyőz. Miközben ez az érzés is maga egy ostobaság. - Még mindig védelmeznivaló kislány vagy számomra - jött meg végül a hangom, de továbbra is a dobozokat bűvöltem. - De egész idő alatt nem attól védelmeztelek, mint azt tennem kellett volna. - Rekedtté vált a hangom, ahogyan ez a felismerés elhagyta a számat, és végül felé fordítottam a tekintetem. A szavak úgy csapódtak a fejemhez, mintha azt tűzte volna ki szándékául, hogy mielőtt távozik, még darabokra töri az én szívemet is, csak hogy egészen kerek legyek a történet. Mégis... ki lenne elég nekem? Ki lenne olyan, mint ő, ki lenne képes azt az űrt betölteni, amit a hiánya okozna? De most önmagam legnagyobb ellenségévé váltam... míg az agyam azt súgta, egy életre hagyjam menni... hogy nem akarom többé az életemben egy pillanatra sem látni... a szívem pontosan ennek az ellenkezőjét. Szerettem. Ezen az sem változtatna, ha fél Amerika foglalná átkozódó szavak közé a nevét. Szét tudtam volna hasadni a hangoktól, ahogyan a vívódásom közepette néha ismét beletúrtam a hajamba. És a viselkedését betudtam annak, hogy... talán könnyebben akarja venni ezt az akadályt, mégha csak látszólag is teszi ezt. Ismerem őt. Ismerem. - Szeretlek, Ebony. És ezen semmi nem fog változtatni - nyeltem újabbat, arcomra pedig lassacskán szomorúság költözött, de jött vele a félelem is. Itt voltam előtte, akár az életemet is vehette volna. De sosem hazudtam neki, és ezzel ő is teljesen tisztában volt. Féltem... hogy ezen nincs mit javítani. Már nincs mit tenni.
Gondolhattam volna. Ami azt illeti pontosan ilyen reakciót vártam annak ellenére, hogy reménykedtem egy nevetésben és egy legyintésben, amelyek kíséretében azt mondta volna, ne hülyéskedjek, tudja, hogy csak viccelődöm és semmilyen alapja nincs annak, amit megpróbáltam bemesélni neki. Ahogy fejben egyre inkább belementem a dolgokba jöttem rá, hogy itt egyetlen jó végkifejlet sem létezhet, hiszen az egyik lehetőség szerint nem hitt volna nekem, de ezzel talán nyerhettem volna egy kis időt, míg felkészül arra, hogy egyszer előadom neki, mit tettem és mivé váltam ez által. A másik esélyes kilátás a mostani volt, amiben elborzadva veszi tudomásul, hogy tényleg megváltoztam és nem előnyömre, nem annyira, mint az az idők folyamán elvárható is lenne. És ez kérdéseket vetett fel bennem. Szerettem volna őket feltenni, de nem tudtam, mi lenne a helyesebb cselekedet. Mindenesetre elkezdtem magamra szedni a ruháimat, miután végignéztem, hogyan ül ki az arcára a döbbenet és az undor, amitől legszívesebben sikítani tudtam volna. Ő is? Ő sem lesz képes úgy nézni rám, ahogy eddig… legalább abban bízhattam pár kósza percig, hogy ő nem ilyen tekintettel fog vizslatni, ha nem is marad mellettem vagy nem tudja megemészteni, amit mondtam neki. Mintha tőrt forgattam volna a szívemben, ami egyre jobban fájt és szinte éreztem, hogyan sorvad el a szerencsétlen. Egyetlen áldott szót sem szóltam, míg be nem gomboltam a nadrágomat és fel nem álltam. Fázni kezdett a karom, a dermedt csönd és a fagyos hangulat hozta elő belőlem ismét a libabőrt és azt, hogy nem tudtam elég mély levegőt venni ahhoz, hogy kellőképpen megtöltsem a tüdőm oxigénnel. - Vicc volt. - Ejtettem ki a két szót, amit hallani akart és ami egyben életem legnagyobb hazugsága is volt. Ám ha még jobban belemennék azokba a következményekbe, amiket egy őszinte vallomás okozott volna, soha nem kerültem volna ki belőle… itt estem volna össze előtte, mert az idegeim biztosan nem bírták volna elviselni azt a beszélgetést. Ezek után főleg nem. - Az is vicces, hogy nem kellett több két másodpercnél ahhoz, hogy higgy benne. - Az orcáim szorítani kezdtek, hiába ült ki mosoly az arcomra, látható lehetett, hogy sokkal inkább a fájdalmam jele a gesztus, mint a boldogságomé. Ijesztő volt, milyen gyorsan pattant fel, hogyan változott meg az arca. Dühös lettem, a méreg hirtelen kezdte eltölteni a testemet és mindez felé irányult. - Mintha mindig is azt gondoltad volna, hogy képes lennék megölni a saját akaratomból két embert. A családtagjaimat. Pedig ha jól tudom te voltál az, aki rács mögé dugta a saját testvérét. - Jött ki belőlem fejcsóválva, lenézve az információ, ami már régóta a birtokomban volt, de nem terveztem felemlegetni, hiszen oka volt annak, hogy engedte a lányt a börtönbe kerülni. Az egyetem egy igazi pletykafészek és hiába nem ő volt porondon, nem voltam képes visszafogni magam. A lány, akit ismert, soha nem ártott senkinek, a légynek sem tudott volna és ez volt a legrosszabb… hogy talán már abban sem volt meg a hite, akit akkor megismert. Bennem nem kellett hinnie… mégis tudhatta volna, hogy régen milyen voltam és ugyan igen, én voltam az, aki felelős volt a szüleim halálért, nem jókedvemből tettem. Megőrültem. Nem önmagam voltam aznap este. - Tökéletesen rávilágítottál arra, hogy addig megfeleltem, amíg védelmezni való ártatlan kislány voltam, de amint fény derülne a sötét foltokra már fogalmad sem lenne arról, ki vagyok. - A hangom vehemensebbé vált, hátratúrtam a hajam, a körmeim majdnem felsértették a fejbőrömet. - Ha báránykákkal akarod körülvenni magad, biztosan találsz ugyanott még néhány idiótát, ahol rám felfigyeltél. - Megforgattam a szemeimet és fogalmam sem volt, miért vágtam ilyeneket a fejéhez és honnan jöttem belőlem ezek a kijelentések, de legszívesebben törtem-zúztam volna attól függetlenül, hogy még mindig én voltam az, aki hazudott és képtelen volt szembenézni önmagával.
Az egész szoba atmoszféráját furcsa, megnevezhetetlen érzést kezdte uralni. Bár talán a saját gyomrom kellemetlen érzéseivel kellett volna először foglalkoznom, hiszen ahogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy valami olyasmi következik, amire nem vagyok felkészülve. Pedig tegnap már letudtunk egy olyan beszélgetést, amelyről azt hittem, hogy felülmúlhatatlan lesz, és... nem tudtam, hogy mit is gondoljak erről az egészről. Megpróbáltam bízni abban, hogy nem tévedek a megérzéseim, hiszen nem vagyok nő, akinek minden átkozott másodperce azzal telik el, hogy női megérzései legyenek. De a hivatásom miatt... már túl sokszor tapintottam rá a lényegre. És igen... a tekintete megint többet mondott minden kimondott szónál. Ez pedig, még őszintén szólva is, de a frászt hozta rám. Elképzelésem sem volt azt illetően, hogy ez a lány valami óriási titkot hordoz magában, és ha igen, vajon mi lehet az. Egyáltalán hogy miként volt képes elfojtani, eltitkolni előlem... talán tényleg eljött annak a beszélgetésnek az ideje, hogy mindent tisztázzunk. Vagy az én őszinteségi rohamom hozott ki belőle valamit, amit talán jobb, ha örökre eltitkol előlem? - Mit... miről beszélsz? - kérdeztem akaratlanul, nem gondoltam meg előre ezeket a szavakat. Nem is akartam eleinte megszólalni, csak várni, hogy kiderüljön, mi az oka annak, amiért... szerinte el fogom hagyni. Méghozzá nem az én hibámból, hanem az övéből. Egyszerre időzött a mellkasomban aggodalom, félelem, düh és keserűség. Mindezeket pedig ő váltotta ki. Nem tudtam mire vélni. Azt sem, ahogyan szaggatottá vált a saját lélegzetvételem, a szívem kihagyott pár ütemet. Vártam... nem volt más lehetőségem, csak várni. Ujjaimat lefejtette az arcáról, habár előtte sem nézett a szemembe. Valószínűleg... ostobaság volt azt gondolni, hogy ez az egész ahogy kezdődött, úgy folytatódhat majd. Két megsebzett ember talált egymásra, és nagy esély volt arra, hogy... előbb-utóbb azok a sebek ismét felszínre kerülnek, vér kezd folyni belőlük. De úgy vettem ki szavaiból, hogy az ő sebei jóvalta mélyebbek, mint az enyéim. És sejtésem sem volt arról, hogy én elég lehetek-e arra, hogy azok a sebek, ha teljesen nem is tűnnek el, de összeforrjanak. És a másik kérdés... hogy akarok-e benne részt venni. A tekintete beszélt. És azt súgta, hogy ha az előbb akartam volna, most már nem akarok majd. És kimondta. Azt, ami sosem jutott volna eszembe. Amit sosem gondoltam volna, amiben az első pillanattól fogva neki hittem. Ha az imént nem ő fejtette volna le az arcáról a kezeimet, valószínűleg most önként húzódtam volna el tőle, ahogyan meg is tettem. A tekintetétől elszakadva még levegőt sem vettem, csak az elém táruló teli dobozok széleit fürkésztem a pillantásommal, mint aki itt menten kész arra, hogy kővé dermedjen. Ehhez hasonlót még sosem éltem át. Ekkora csalódást és ekkora átverést egyszerre. Nem kérdés volt, amit mondott. Egy kérdést nem így harangoznak be. Kérdésként tette fel... de valójában bevallott valamit, amiben foggal-körömmel küzdöttem, hogy ártatlan. Tényleg ennyire félreismertem, tényleg ennyire félrevezettek az érzéseim, amiket már akkoriban éreztem iránta? Ennyire... vak voltam? Az arcomból minden csepp vér kiszökött, végül nagy levegőt vettem, és lehunyva a szemeimet, megdörzsöltem két tenyeremmel az egész arcom. - Te jó ég - bukott ki belőlem, még mindig bízva abban, hogy azt mondja, csak viccelt. De tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. És a legrosszabb nem az volt, hogy nem tudtam, mit vár tőlem... hanem hogy én nem tudtam, mit várok magamtól ezek után. Mintha egy egész hazugsághegyre épült volna mindaz, amit iránta tápláltam, és az, amit ő táplált bennem... hazugságra épült minden. Végighazudta az ismeretségünk majdnem felét, elhitette velem, hogy nincs köze a szülei halálához. És az, hogy nem az egyetlen eset volt? - Ki vagy te? - kérdeztem, miután a kezeim eltűntek az arcom elől, de még mindig nem kerestem meg a szemeit. Félő volt, hogy mindaz, amit szavakkal egyelőre nem tudok elmondani, azt elmondaná helyettem a rá vetett pillantásom. Nem kellett hozzá sok idő, hogy néhány ruhadarabot magara kapkodjak, és egy percen belül már a két lábamon állva bámuljak ki a fejemből, beletúrva a hajamba. Igen, azt hiszem, ezt hívják teljes ledöbbenésnek... csalódásnak. Még mondani sem voltam képes semmit. - Még most mondd, hogy ez csak egy rossz vicc - bukott ki belőlem végül, remélve, hogy megteszi. A hangomban ott volt az a könyörgés, amelyről próbáltam nem tudomást venni.
Nem akartam megbántani, Isten és az összes hatalom legyen a tanúm rá. A szüleim vallásosak voltak, így én is, bár eldönthettem, hogy a gimi után szeretnék-e a hit kérdésével foglalkozni vagy annyiban hagyom a templomba járást és a példabeszédek hallgatását… hívő lánynak tartottam magam, jólesett néha beülni a padok közé, de azok után, ami történt nem tudtam, hihetek-e egy felsőbb erőben, ami hajlamos jobbá tenni az életünket. Rajtam nem segített, ez biztos. Nem kaptam sugallatot, támogatást, tanácsot, álmot, semmit, ami előrébb vitt volna és megkönnyítette volna a helyzetemet és most sem jutott semmi az eszembe, amivel emberibbé tehetném a jelenlegi szituációt. Nem szerettem volna ennyire komoly témákba belemenni, mégis mit gondoltam, amikor idejöttem? Hogy az enyém lehet egy este, amely során nem kell majd magyarázkodnom, minden körítés nélkül azzal lehetek, akivel régóta dolgom volt és akit hiába lett volna felelősségteljesebb kisöpörnöm az életemből, képtelen voltam figyelmen kívül hagyni? Ezt tenni olyan lett volna, mintha a régi, megmaradt valómmal mentem volna szembe azt kiáltva, hogy nekem már egyáltalán nincs rá szükségem és arra sem, hogy a részem legyen, mert túlléptem azon az időszakon. A legnagyobb hazugság lett volna életem során még a feltételezés is. A kezei közé fogta az arcomat, ám nem tudtam a szemeibe nézni. Túl megerőltető feladat lett volna, aminek a vége úgyis az lett volna, hogy pár percért cserébe hazudok még magamnak egy kicsit arról, hogy igenis helyes itt lennem és senkinek semmi baja nem fog származni abból, ha véglegesen megadom magam a saját akaratom egy részének, ami arról próbált meggyőzni, milyen jó lenne nekem itt, mellette. - Dehogynem. El fogsz. – Nagy nehezen felé fordítottam a tekintetemet és a suttogásom mellé halvány, ugyanakkor keserű mosoly társult. – És nem a te hibád lesz, mielőtt még ezt hinnéd. – Jelentettem ki ellenmondást nem tűrően. Azt hiszem, minden nő arra vágyik, hogy egy hozzá hasonló férfi álljon mellette. Valaki, aki megvédi, törődik vele, ott van neki jóban-rosszban és ettől függetlenül képes meglepetéseket okozni. Ha valaki más idézte volna tőle az ő száját elhagyó szavakat, nem hittem volna el, hogy az övéi. Biztosan kételkedtem volna, talán ez a meglepődés okozta a sokkot, amely segítségével el tudtam nyomni a más esetekben már feltörő rohamaimat. Rá összpontosítottam, ez segített egyben maradni, de hogy meddig tart majd ez az állapot, arról sejtésem sem volt… kiszámíthatatlan és megfejthetetlen voltam ezen a téren, nem volt alkalom, amikor megjósolható lett volna, mikor jön rám az őrület. Nagyot nyeltem és a kezeimet az övére simítva emeltem le arcomról az ujjait. – Hittél bennem és ezt soha nem fogok tudni megköszönni neked. – Szólaltam meg ismét. – De amikor azt mondom, hogy nem ismersz, nem azért teszem, mert úgy változtam meg, ahogy a legtöbb ember szokott. – Gombóc szorongatta a torkomat, a sírás kerülgetett, viszont megpróbáltam visszafogni a könnyeimet. Arra gondoltam, mennyire nem lehetek őszinte vele. Nem avathatom be semmibe, abba, hogy mi lett belőlem, miért tűntem el, hol voltam, mit csináltam és csinálok… semmit sem mondhatok el neki úgy, hogy ne legyen meg annak az esélye, hogy hátat fordít nekem vagy ha nem teszi, nekem ne kelljen félnem attól, mit tehetek vele. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha mindent elmondanék neki… és megutálna. Akkor ugyan annyira szenvednék, mintha a pokolban táncolnék, ám őt nem kötné le, az, amit állítólag irántam érez. - Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én voltam? – Kérdeztem a saját ujjaimat csipkedve, miközben tartottam a tekintetét. – Hogy én öltem meg a szüleimet? És hogy nem ez volt az egyetlen eset? – A szívem hevesen vert a belé költözött feszültségtől és úgy éreztem, mindjárt felrobban. Bolond vagyok. Most már ezer százalékig biztos, mert tudtam, hogy az arcomon semmi olyan jel nem játszott, ami a kérdéseimbe burkolt kijelentések ellenkezőjét támasztotta volna alá.
Nem is vártam tőle mást. A tekintete néha igencsak többet mondott, mint ő maga, így nem volt nehéz megállapítani sem most, sem régen, hogy mire vágyik. Az ő élete teljes ellentettje volt annak, amiben én éltem, s míg minden pillanatban képes lettem volna szabadulni attól a tökéletességtől, amely lényegében egy kalitkába zárt, ő - ha kalitkára nem is - vágyott arra, amit én birtokoltam: némi tökéletességre. Főleg mikor az élete egyik napról a másikra fordult fel a szülei halála miatt. Sosem felejtettem el azt az érzést, amely szorongatta a gyomromat, mikor meghallottam a híreket. Az első gondolatom pedig az volt, hogy én magam válok szörnyű tettek tulajdonosává, ha neki is valami bántódása esett. Bele sem mertem gondolni hasonlóba... és azóta is eszembe jut néha, hogy hálásnak kellene lennem, amiért ő életben van. Történhetett volna bármi... - Belénk van programozva, hogy megtaláljuk a hibát vagy a rosszat. Ez ellen nem tudsz tenni - billent oldalra a fejem, és tartottam attól, hogy a beszélgetés meredekebb része csupán ezek után fogja kezdetét venni. Hiszen bármit mondok el magamról, az túl sokat fog mesélni rólam. Olyat is, amire nem lehetek büszke, és amit pont előtte felfedni olyan, mintha megkockáztatnám azt, hogy egy életre kiábrándul abból, akit ő egykoron megismert. Az egyetemen azt mondta, már nem az a lány, akit tanítottam Brüsszelben. Valószínűleg az idő eltelte nyomot hagyott rajta, ahogyan rajtam is... mindkettőnk életébe belekerültek olyan nyomok, amelyeket nem biztos, hogy büszkeséggel fogunk reklámozni mások előtt. Egy keserű mosolyt villantva ráztam meg a fejem. - Kedveltem. De az egészen más volt, mint amit irántad éreztem. Ő és én... mindketten menekültünk valami elől. Míg az én menekülésem oka kézzel nem volt fogható, addig az övé igen. Mindketten kitérők, menedékek voltunk egymás életében, de vissza kellett térnünk a valóságba, ahol... engem más feladat várt - nyeltem egyet. Igen, felkészültem mindenre. Annak ellenére, hogy tudtam, be kellett volna fognom a számat, nem elmondanom neki, hogy milyen pitiáner módon bíráskodtam a saját-, és az ő életéről is. Volt az a bevett mottó, hogy akiknek találkozniuk kell, hát a sors úgy hozza majd, hogy ez ismét, újra és újra megtörténjen. De én nem tudtam várni addig, míg az a nagybetűs sors elhozta volna a váratlan találkozást. Nekem nem volt annyi időm, hogy várjak. Így is túl sokat vártam. A szavak hirtelen már nem voltak annyira kézenfekvők, mint eddig. Elnémultam, ahogyan felém fordult, és felvont szemöldökkel fürkészte az arcomat, mintha abban bízna, hogy azt mondom, csak vicceltem. De elég távol álltam attól, hogy tréfát űzzek ebből az egészből. Szerettem volna másképpen dönteni ezúttal, de már késő ahhoz, hogy megmásítsam a döntéseimet. És már megtanultam vállalni a ballépéseimet is. - A tegnapi találkozásunk után azt hittem, megkaptam a választ, amire szükségem volt. Legalábbis eléggé nyilvánvaló válasznak tűnt, ahogy faképnél hagytál - fordítottam el a fejem, és nagy levegőt vettem. - Nem számítottam rád ma este. Tegnap óta már annyi de annyi lehetőség átsuhant rajtam, hogy mit kezdjek az életemmel nélküled. Senki nem tudna azon változtatni, amit irántad érzek. - Újabb határozott nyelés. Majdnem kimondtam azt, amire valószínűleg egyikünk sincs felkészülve. De még időben elharaptam. Tettem mindezt azért is, mert meghallottam szavait. Egyáltalán nem sejtettek semmi jót, és ezt akarva vagy akaratlanul, de nem a saját kis vallomásom miatt éreztem. Két lehetőség suhant át hirtelen rajtam, ám az utóbbit választottam. Odacsúsztam mellé, lassan felemeltem a karjaimat, és kezeimmel közrefogtam az arcát. Ebony volt az, aki hol nyitott könyvként állt előttem, hol pont ellenkezőleg. - A jövő a te döntéseid következményét hozza el. A jövőd egyedül tőled függ. De én még egyszer nem engedlek el - vált fokozatosan hevessé a hangom. Nem voltam elkeseredett, nem voltam szomorú vagy boldog. Mindezek helyett elhatározottság fűtötte a szavakat. Még egyszer nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem.
Régen is szerettem, amikor beszélt, de most, hogy nagyobb, másabb betekintést nyerhettem a gondolataiba, feltárta előttem az érzéseit, olyan volt mintha egy teljesen másik embert készültem volna megismerni. A róla megalkotott, meglévő képen elkezdett kiegészülni, más perspektívákat kapott, rétegesebb lett, mintha a lelki szemeim előtt vált volna több dimenzióssá, mint amit eddig el tudtam volna képzelni. Szerettem vele évődni, ellent mondani neki, legszívesebben soha nem helyeseltem volna a gondolataira, hanem mindig találtam volna egyetlen részletet, amit megragadhatok és beleköthetek, emiatt nem voltam képes unatkozni mellette. Ahogy eltűntek az életemből a beszélgetéseink, találkáink, eltűnt egy színfolt is az életemből, ami lehetőséget adott arra, hogy kibontakozzak, részben következmények nélkül vállaljam a nézeteimet, mosolyt lással valakitől, ha azt mondom neki, nem. Hiányzott, hiszen azután, ami történt mégis ki vehette volna át a helyét? Senki sem volt méltó rá és nem is akartam, hogy bárki betemesse az ugyan általam okozott, de az ő hiányából fakadó űrt. - Én szeretem a tökéleteset. Szeretném, ha lenne rá lehetőség és nem találnám meg rögtön a hibát vagy a rossz oldalt. – Vallottam be halkan, hangom szinte suttogássá vált, következő szavaival eléggé meglepett. Nem néztem volna ki belőle, hogy abba a típusba tartozik, aki futó viszonyokba kezd, de mondhatni megértettem. Elvált, új tapasztalatokat akart és nem volt fából. A vallomásából, az irántam érzett érzelmeiről való elbeszélésből sütött, hogy nem hazudok, nem csak azért mondja mindezt, hogy becserkésszen, hiszen ez már az előbb megtörtént… azt is mondhatta volna, hogy tudom, merre van az ajtó, többé ne találkozzunk. Nem ezt tette, ám én nem engedtem meg magamnak azt a kiváltságot, hogy higgyek és örüljek neki. Képtelen voltam rá. - Talán azzal a nővel kellett volna maradnod. Kedvelted őt… hallom a hangodból, ahogy beszélsz róla. – Állapítottam meg. – Sőt, ahogy elmondod eléggé felforgatta az életedet, de biztos nem volt annyira bonyolult, mint én. - Lehet el is mosolyodtam, ahogy a számára újdonsült kalandot említette, pedig ez volt az utolsó dolog, amiről azt hittem, hogy felfelé görbítheti az ajkaimat. Mégis, attól függetlenül, hogy azzal a nővel volt, rám gondolt. Nem tudott kiverni a fejéből, mire nekem is sikerült volna őt elkezdenem kitörölni, addigra felbukkant. Milyen kegyetlen játszmába keveredtünk? Hogyan igényelhetné a hibátlant, sőt egyáltalán a normálist valaki, aki tele volt karcolásokkal és egyenetlenségekkel? Abszurd dolog és kicsinyes is… hiába voltam képes elhelyezni magam a világban, szerettem volna egy új helyet bérelni magamnak a mostani helyett. És ahogy ő is mondta, neki már megadatott a tökéletes élet, amiből egy idő után köszönte szépen, nem kért. Ekkor realizálódott bennem az, ami mélyen eltemetve jó pár hónapja egyébként is benne volt a pakliban, mégsem volt alkalom, amikor gondolhattam volna rá: nekem soha nem lesz olyanom, amivel ő rendelkezett. Nem leszek szülő, a természet gondoskodott arról, hogy a hozzám hasonló szörnyetegek elnyerjék méltó büntetésüket és ne lehessenek képesek hozzájuk hasonlóakat nevelni. Nem láttam magam előtt a képet, miszerint lenne majd egy férjem, akiben feltétel nélkül megbíznék, az összes titkomat megosztanám vele, félelem nélkül néznék a szemébe és árulnám neki, hogy vérrel táplálkozom és nem fogok megöregedni. Nem fogok verandán ücsörögni és nézni, ahogy az unokáim játszanak az udvaron, aztán ha elfáradtak hozzám szaladnak, az ölembe ugranak, én pedig sütivel kínálom őket… egyetlen ballépésem volt, amit a mai napig nem tudom, miért és hogyan történt meg, miért veszítettem el ezeket a lehetőségeket? - Micsoda? - Kérdeztem vissza hirtelen, mint akit álmából ébresztettek fel és képtelen volt megállapítani hol van. – Mit csináltál? – Felültem, kiegyenesedett háttal, összevont szemöldökökkel néztem rá. Követett ide? Miattam adott fel mindent? Azt hittem, képes voltam túllépni azon, milyen hatással voltam rá és hogy ő milyen szerepet játszik az én létezésemben, de egyetlen pillanat alatt fordult velem ismét a világ, a hajamba túrtam és megcsóváltam a fejem. Mit tehetnék? – Jövője… - A tenyereimmel megdörzsöltem az arcomat, egyszerűen megijedtem, nagyot nyeltem, a pulzusom ismét szaporább lett, aminek most nem örültem. – Bele sem akarok gondolni abba, mit hoz a jövő. – Bukott ki belőlem. Úgy éreztem, menekülnöm kellene, elfutni innen, hogy véletlenül se nyilatkozhassak ebben a témában és nem mondhassak semmit, amit később megbánhatnék.
- Valószínűleg addig, míg szenilis nem leszek - vigyorodtam el ismét. Nem tudtam elfelejteni azt a bizonyos jelenetet, hiszen akkor láttam őt először, és elég jó a memóriám az első benyomások terén... Hát igen... bár tény, hogy a szenilitás hozzám közelebb állt már, mint hozzá. Én előbb leszek túl azon a bizonyos életkoron, de nem akartam arra gondolni, hogy milyen korral járó különbségek alakulhatnak ki kettőnk között... mert tudtam, hogy ha most nem is érzem ennek a döntésnek a súlyát ebből a szempontból, még fogom. Sokak szerint áldás, ha van korkülönbség, de valószínűleg nem húsz évnyi. És talán ilyen irányból én is meg akarnám tudni az indokomat, miért pont ő... aki annyira fiatal még. És ismét ennél a résznél tartok. A fiatalságánál, amiből néha én is merítettem, és mellette nem egy befásult oktatónak éreztem magam, hanem valami egészen másnak. Főleg most. Ebben a pillanatban nem az foglalkoztatott elsősorban, hogy mások mit fognak gondolni erről. Egészen addig... nem fog érdekelni, amíg az ő szájából nem hallom, hogy mindez zavarja. Csak a gyomrom cigánykerekezett, félve attól, hogy ez tényleg bekövetkezik majd. Ha nem most, akkor később. Kicsi levegőt vettem, majd egy keserédes mosolyt villantottam felé. - Már aki igényli a tökéleteset. Én a magam részéről szeretem a káoszt, amíg van fölötte hatalmam, és tudom kezelni. Sokan azt hiszik, hogy tökéletességre vágynak, majd rájönnek, hogy nem tökéletesek akarnak lenni, hanem boldogok - nyeltem, majd egészen halkan felnevettem. - Tökéletes életem már volt, boldog még aligha. De most először talán látok rá esélyt, hogy megkaphatom - vallottam be teljesen őszintén, egy pillanatra sem engedve el a tekintetét. Nem akartam szuggerálni, ráerőszakolni semmit sem. Ismert, tudta, hogy őszinte ember vagyok, és nem tartok magamban semmit. Ez pedig igencsak kikívánkozott. A szavai aztán visszabillentettek a való életbe pár pillanaton belül, hisz emlékezésre késztettek. Egy időszakra, amire nem voltam büszke, és amiről senkinek nem beszéltem úgy igazán. Miért tettem volna, ha az egésztől már ráz a hideg? Az életem annyira más volt egy teljes éven keresztül. Monthatni, az élet zord oldalát mindenki megkóstolja egyszer. Ott volt a válás Éloise-szal, Talya és ez az egész ügy Noémie-vel, aki bevezetett egy olyan világba, amelynek létezésében sosem hittem. - Nemcsak az vagyok, akit te megismertél. És mint kiderült, én sem ismertem a saját személyiségem minden oldalát - vált a hangom eléggé halkká, mintha attól tartottam volna, hogy rajta kívül más is meghallja. Valószínűleg nem érdekelt volna, hisz jó ideje egyetlen ember véleményét vahyok hajlandó meghallani, és az Ebony. Némileg felültem, és egyik lábamat felhúzva megtámaszkodtam benne a könyökömmel. A kinti eső némileg már csendesült, az utcalámpák adták a szoba enyhe fényét, de még mindig nem éreztem azt, hogy el kellene mondanom ezt az egészet Ebonynak. Hisz... nem vagyok büszke. És nem tudom, belőle milyen érzéseket, gondolatokat váltok ki, ha betekintést nyer egy teljesen másfajta Bryanbe. - Éloise előtt nem voltam szerelmes. Nem voltak nők az életemben, húsz évesen már tudtam, hogy ő lesz a nő, akivel leélem az életem, és aki a gyerekeim anyja lesz. De idővel bánni kezdtem ezt a döntést. Hogy lehorgonyoztam az első nő mellett, és nem adtam lehetőséget a fiatalságomnak. - Ismét egy keserű mosoly, habár eléggé furcsa volt erről beszélgetni, hisz hangosan még sosem hagyták el ezek a szavak a számat. - Tavaly, miután az ügyed lezárult, rá három hónapra kimondták a válást. Nem éreztem semmit, csak ürességet. Kiégést. Éloise mindent megtett, hogy ellenem hangolja a gyerekeimet, és már ők sem maradtk meg nekem. A megszokott életem röpke pár hónap alatt eltűnt, átvette a helyét egy új élet. Benne új szereplőkkel. Talya körülbelül fél éven át jelentett menedéket a világ elől. Több volt, mint egy egyszerű nő, akivel időnk nagy részében egy ágyon osztoztunk, de kevés ahhoz, hogy elfelejtselek téged. Miatta egy ideig abbahagytam a tanítást a főiskolán. Egy ideig azt hittem, hogy sikerült. Kevesebbet gondoltam rád, mikor vele voltam, azt hittem, hogy végre tiszta lapot indíthatok, akár vele, akár mással, de újra és újra te jártál a fejemben. Nem tudtam lemondani rólad - fordítottam felé a fejem, és fogalmam sem volt, hogy miért jött rám ez a vallomás, talán pontosan azért, hogy... nyílt lapokat adjak elé. Hogy tudja, amit tudnia kell, mindez nem véletlen volt. - Miután Talya továbbállt, és ismét visszatértem a főiskolára, tudtam, hogy csak akkor tudok továbblépni, ha a szemembe mondod, hogy felejtselek el. Nem véletlenül találkoztunk, Ebony. Én... utánad jöttem. Hosszú hetekbe telt, de megtaláltalak. Feladtam mindent, csak hogy választ kapjak arra, van-e jövője annak, amit irántad érzek - fejeztem be végül. Az egész annyira furcsa volt, mintha nem is én mondtam volna ezeket, hanem egy külső szemlélője lettem volna az egésznek. Nem tudtam, mire számítsak, hiszen magamból kiindulva, nem ölelgetném meg azt, aki a nyomomban volt. De ez kellett... a lelkiismeretemnek. Hogy... így, ezek tükrében kapjam meg azt a választ, amire régóta áhítozom... legyen az bármi.
Talán nem kellett volna kimondanom, hogy teljesen másnak láttam most, mint régebben. Nem rossz értelemben: csak más volt. Vicces, hogy az ember akkor szeretne még közelebb kerülni az ismerőseihez, amikor egyébként nem kellene, nem lehetne, nem lenne szabad. Tudtam, hogy mellette ezekben a pillanatokban semmi sem fenyegetett, ez a biztonságot kerestem azóta, hogy felborult az addig mondhatni tökéletesnek tűnő életem. Éppen azt mondta volna, hogy nem szereti a tökéleteset? Ki nem szereti azt, ha valami hibátlan, semmi problémánk nem lehet mellette, csupán kifulladhatnánk abba, hogy élünk, nem lenne muszáj törődnünk a problémákkal, hiszen nem is lennének. Igaza volt, én magam messze álltam a tökéletestől. Szerettem volna az lenni, megfoghatatlan, olyan, akinek egyetlen tulajdonságába sem akart senki sem belekötni, mert egyszerűen lehetetlenségnek mutatkozott volna egy ilyen vita megkezdése. Mégis, soha nem álltam még ennyire távol attól, hogy egyáltalán csupán normális legyen, nemhogy márványból faragott remekmű, amin nem mutatkozott egyetlen apró hiba sem. Akkor sem éreztem magam ennyire defektesnek, amikor azon a bizonyos hajnalon felébredtem, mindent vér borított a szüleim pedig holtan feküdtek az ágyukban. A mai napig kirázott a hideg az emlék hatására, nagyot nyeltem, amiért ismét beférkőzött a tudatomba. - Én csak… nem tudom elhinni. – Összepréseltem az ajkaimat, érintését éreztem a hajamon. Akármi hihetőbb lett volna, minthogy pont ő várt volna rám egész életében… istenem, ha tudná, hogy tényleg régóta köszönőviszonyban sem álltam azzal a lánnyal, akit megismert. Egy részem szívesen elmondott volna neki minden történést, az elejétől a végéig, beavattam volna a titkaimba, a részletekbe, ám tudtam, hogy nem tehetem. Ne rombolhattam le a világát és nem vezethettem be egy újba, amiben én egy szörnyetegként tündököltem, nem akként a lányként, akire ő felfigyelt. A lehető legönzőbb cselekedet volt ez tőlem, gombóc volt a torkomban, amiért muszáj volt figyelnem a szavaimra, meg kellett válogatnom őket, de az fájt a legjobban, hogy nem tudtam úgy tündökölni, mint egy szivárvány, most sem, amikor annak a férfinak a karjaiban feküdtem, akit mindennél jobban a magaménak akartam tudni egy időben. Még mindig szerettem volna, csakhogy ugyan az eddigi akadályozó tényezők eltűntek, szembenézhettem egy újabbal, nagyobbal: magammal. És talán vele is… akkor biztosan így lenne, ha kiszivárognának a dolgaim, amelyek miatt lakatot tettem a számra. - Meddig fogsz még emlékeztetni arra, hogy elkéstem? – Viccelődve vontam fel a szemöldökömet. A mozdulataim nem voltak mesterkéltek, ösztönösen jöttek, nem hazudtoltam meg magam előtte ezen a téren. Kezdtem úgy érezni, hogy képes előcsalogatni belőlem az évekkel ezelőtti, hiányolt énemet, akiről azt hittem régen meghalt, eltemettem, azóta is békében nyugszik valahol. – Pedig az emberek megérdemelnék a tökéleteset. Te is. – Néztem a szemeibe halvány, kissé keserű mosollyal, miközben ujjaim végigsimítottak az arcán. Nem akartam neki rosszat, ezért nem is léptem soha az irányába, nem adtam hangot az érzéseimnek, a csodálatomnak, de talán öntudatlanul is elárultam magam. Megéltünk néhány helyzetet, amely során szívesen átléptem volna a határokat, mégis mindig nyeltem egy nagyot és visszatáncoltam egy lépést. Ezért is tűnt furcsának a mostani szituációnk attól függetlenül, hogy jól éreztem magam. Lehet, hogy jobban is a kelleténél. - Bele se merek gondolni, hogy neked milyen lehetett felborítani az életedet. – Sóhajtottam. Válás, költözés és mint kiderült, az is megviselte, hogy eltűntem az életéből. Ha tudtam volna erről, sem döntöttem volna másképp… nem létezett akkora hatalom, ami Brüsszelben tarthatott volna. Azok után pedig, amin átmentem a szemeibe sem mertem volna nézni. – De te lennél az, aki belekeveredett egy olyan életbe, amiről előtte fogalma sem volt, hogy létezik? – Kérdeztem rá félig-meddig az ő szavait használva. Érdekelt, mi történt vele. Tudni akartam a részleteket, nem válhattunk el úgy ismét, hogy semmiről se legyen fogalmam, ami vele kapcsolatos volt. Régebben is szerettem hallgatni a történeteit, azokat is, amelyek egyébként normális esetben túl magánjellegűek lettek volna ahhoz, hogy mi ketten beszélgessünk róluk.
Valami megkönnyebbülés lett úrrá a mellkasomon, mikor azt mondta, hogy itt marad. A takaróval már elfedte a testét, de nem gátoltam meg benne, valószínűleg amúgy is pár fejezettel le voltam még maradva, fel sem fogtam igazán, hogy mindez megtörtént. Vagy megtörténik... ez egy újfajta szituáció. Sokkalta másabb mint amilyen Éloise-szal vagy Talyaval volt. Minden emberi kapcsolat más, de eddig mindig másra figyeltem. A saját életem nem foglalkoztatott annyira, valószínűleg ezért is jutottunk oda, ahová Éloise-szal. Keze a tarkómon maradt, szavaira pedig halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. - Hát te sem az vagy, aki tegnap voltál - jegyeztem meg némileg viccesen, és a takarója szélével babráltam pár másodperc erejéig, míg nem néztem bele a szemeibe. Mindent láttam benne egyszerre... egy teljesen új világot, amely kinyílt előttem, mint egy teljesen új lehetőség. És én dönthettem el, hogy akarom-e... bár már döntöttem. Alig fél órával ezelőtt meghoztam egy döntést, amelyből már nincs visszaút. De nem is gondoltam rá úgy, hogy voltaképpen meg kellene bánnom. Miért tenném? Már minden aggály, minden gát, amely elválasztott tőle, átszakadt nem is olyan rég. Ujjaim a takaró pereméről egy hajtincséhez vándoroltak, de ekkor már belenéztem a szemébe, a mosolyom megmaradt, ám a hangomba némi komolyság költözött. - Nincs magyarázatom... csak megtörtént - suttogtam egy apró sóhajt követően. - Az vagy, amire régen vágytam és vártam. De utána beértem valamivel, amiről azt hittem, szintén lehet igazi. Az volt. Az elején. De Éloise-szal az élet éveken keresztül tökéletes volt. Ő egy gyönyörű nő, egy tökéletes feleség. Tökéletes anya. És én... sosem szerettem a tökéletes dolgokat, mert én sem vagyok az - vallottam be csendesen. Ennyire nyíltan még talán sosem mondtam ki, hogy sosem kellett volna olyan korán megházasodnom, és elvenni az első olyan nőt, akiről azt hittem, hogy le tudom vele élni az életem. Le tudnám... ha egyformák lennénk. Volt szerelem. De talán a barátság mindig is jobban ment volna nekünk, mint más. - Te nem voltál tökéletes. Már... az első óráról elkéstél - vigyorodtam hirtelen, de gyorsan rendeztem az arcizmaimat. - Nem akartam egy újabb tökéletes, unalmas életet. És valljuk be, melletted minden volt, csak unalmas nem, pedig csak egy diákom voltál. - A gyilkossági ügye alapjáratban megkoronázta az amúgy sem semleges kapcsolatunkat, annak ellenére, hogy távol kellett volna tartanom magamat tőle, mint férfi a nőtől, de ez akkor sem sikerült volna, ha erre kényszerítem önmagamat. Végül elengedtem a haját, és egy újabb nagyobb sóhaj kíséretében elfordítottam a fejem. - Aztán elmentél. A barátnőd részéről kirobbantott pletyka lassan alábbhagyott, és idővel végre nem egy diákját becserkésző, hanem egy normális tanár voltam. De semmi nem volt ugyanaz... nélküled nem. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Rá három hónapra pedig elváltam, és belekeveredtem egy olyan életbe, amihez hasonlót előtte még sosem éltem át. Akkor és ott jó volt. Azt hittem, hogy talán lesz esélyem elfelejteni azt, ami hozzád kötött. De ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez egyáltalán nem történt meg - vontam meg a vállam. Nem volt megbánás a hangomban, sőt. Némileg fel is villanyozódtam a ténytől, hogy végül csak ott kötöttem ki, ahol akartam. A kérdés általában nem az, hogy boldog vagyok-e. Hanem hogy ez a boldogság meddig tarthat.
Kezdőlap
|| 
redit
||