Találhattam volna érdekfeszítőbb programot is az estéimre, mintsem az itthon tanyázást, néhány tanulmány átolvasásával. Hajlamos voltam belefeledkezteni egy-egy vaskosabb könyvbe, és habár lett volna még mit csinálnom, a dobozok sorban ácsingóztak az egész ház különböző részeiben, ez valamelyest hasznosabbnak tűnt, mint egész nap pakolni és rendezgetni. Ez az én saját káoszom, szeretem, ha valami felfordulás van körülöttem, Éloise mániája volt folyton a tisztaság és ragyogás. Amely valljuk be, előnyös, de egy idő után őrjítő, hogy nem tehetsz egy kávésbögrét úgy, hogy ne hangozzon fel a szirénajelzés. Erről szólt az életem, mintha valami protokoll lett volna az egész, amely előre meg van írva, és szinte már a szavakat is a számba adta az egész környezet. De amikor egy báb megszűnik bábuként viselkedni, minden gyanússá válik. Ezt megtanultam, a szakmám egyik szépsége áskálódni valakinek a múltjában, percről percre felidézni azt, vajon mit miért vagy miért nem követett el. Egy nagy sóhajtást követően felkeltem az ágyból, félrelöktem a takarót, és a könyvet, majd magamra húztam az egyik fekete pólómat, és úgy indultam a konyha irányába. Néhány doboz kínai kaja látványa fogadott, amelyet még tegnap este rendeltem. Nem vagyok nagy konyhatündér, annak ellenére sem, hogy elváltam. Nem tanultam meg főzni, és miért is tenném, ha csak fel kell emelnem a telefont, és rendelnem valamit? Amúgy sem voltam a helyzetem magaslatán tegnap délelőtt óta, ismét robot üzemmódra kapcsoltam, miután Ebony csak úgy kivágtatott a teremből. Megfogadtam, hogy nem spilázom túl a helyzetet, elfogadom a döntését, amelyet meghozott a távozásával, és próbáltam ehhez tartani magam, ám eléggé nehézkesen jött össze. Elvégre hónapokon keresztül feledni próbáltam, ismét betoppant az életembe, vagy inkább... én az övébe. És miért? Mert ráállítottam valait, hogy tudja meg, hol van. Remek ötlet volt tőlem, szóval mégsem annyira akartam tőle megszabadulni. Kibontottam egy üveg sört, majd kézbe fogtam az egyik dobozt, beletúrtam az evőpálcikákkal, és egy nagy sóhajt követően enni kezdtem. Már elmúlt éjfél, de nem zavartattam magam. Nem vagyok tini kislány, aki azért küzd hogy ne legyen több ötven kilónál, és ezért délután négy után már nem is eszik. Ami azt illeti, eleve túl sokat foglalkoztam magammal az utóbbi időben, talán rám tört a kapuzárási pánik a válás után, de jobbnak láttam inkább úgy élni, azt csinálni, amit lehet, és amire vágyom. Ha már azt nem kaphatom meg, amire régóta vágyom, legalább ennyi örömöm hagy legyen. Igazán semmiség. Éppen az üvegbe kortyoltam, mikor csengőszóra figyeltem fel, és meglepve fordultam az előszoba irányába. Hát... sok dolgot vártam éjfél után, de látogatót nem. Pláne úgy, hogy nagyjából egy hete vásároltam a lakást, és tegnap... vagyis két napja költöztem be. A beköltözés mondjuk eléggé tág kifejezés, mert ha most körülnézek, mindenhol dobozokat látok dobozokkal. Ismét kézbefogtam a kaját, és bekaptam egy falatot, úgy indultam a bejárati ajtó felé. Már előtte is hallottam, hogy zuhog az eső, igazi idilli éjszaka, hát még mikor megláttam, ki is a váratlan látogató. - Ebony - ejtettem ki a nevét lassan, szinte még fel sem fogva, tekintvén, hogy éppen abban a fázisban voltam, hogy "nem gondolok a Whitmore-on történtekre", és ebből kifolyólag minden gondolatomból próbáltam őt száműzni, akkor is, ha számomra érthetetlen volt a hirtelen távozása. És amúgy sem jártam a "nem gondolok rád"-projektben olyan nagy sikerrel. Csurom víz volt, a ruhájából folyt az eső, akárcsak a hajából, és én sok emberi arckifejezést láttam már, de ahhoz hasonlót még nem, amit rajta láthattam. Kicsit beljebb húzódtam, hogy ha akar jöjjön beljebb, habár oda, ahol állt, már nem eshetett be az eső. A szavakat meg nem is találtam, azt sem tudtam, hogy mi lelte hirtelen. - Öhm. Nincs nálam dolgozatod, szóval minek köszönhetem ezt a kései látogatást? - kérdeztem, végül megtörve a saját csendemet, és úgy voltam vele, hogy ezúttal próbálok úrrá lenni azon, amin úrrá kellett volna lennem a főisolán is.
Ismét megtettem. Nem volt elég, hogy a tegnapi nap folyamán elvettem egy ártatlan életet, késztetést éreztem arra, hogy újra így cselekedjek. Megőrültem a torkomat maró éhségtől, a gyomrom, de leginkább az elmém szinte könyörgött a vérért, hiába ültem majdnem huszonnégy órán keresztül a szobámban, hogy véletlenül se találkozhassak senkivel, nem sikerült. Chantele még nem volt otthon, úgy gondoltam, megjárom addigra az utamat, míg hazaért. A bűntudat csak addig volt jelen bennem, míg kiléptem az ajtón, az áldozatom után kutatva már jele se volt, mintha egy érzéketlen fabábú lettem volna, akinek a szükségletei kielégítései voltak az elsőszámú kívánságai. Így volt. Nem gondolkoztam azon, hogy kinek a gyermeke, szerelme lehet az, akibe belemélyesztettem a fogaimat, mindössze a torkomon lecsorduló meleg folyadékra koncentráltam és meglehetősen boldog voltam, elégedett azzal, hogy képes voltam elkapni valakit. Nem vadásztam ezelőtt, maga a szó is elrettentett, de azt hiszem igaza volt azoknak, akik szerint a sejtjeinkben van az üldözés, hogy másokat szenvedtessünk, sírni lássunk, könyörgéseiket hallhassuk. Hazafelé visszhangzott a fejemben az áldozatom sikolya, a zuhany alatt állva pedig még rosszabb lett. Nem lett volna szabad egyedül tartózkodnom a házban, hiszen a gondolataim ismételten kavarogni kezdtek, akár a bőrt is lekapartam volna magamról, miközben a kedvenc tusfürdőmmel dörzsölgettem a végtagjaimat, a hajamat sem akartam meghagyni a helyén, hiába vacakoltam sokat a samponnal. Nem akartam ismét magamra zárni az ajtót, menni szerettem volna valahová. De hová? Sétálni indultam. Nem ez volt életem legjobb ötlete, ám megpróbáltam magabiztosan lépkedni az utca kövén, szerencsére már nem sokan tartózkodtak a házaikon, hálószobáikon kívül. Éjfél is elmúlt, feltett szándékom volt, hogy akármi is éri az érzékszerveimet nem engedem, hogy felkússzon a tudatomig, csak előre mentem, nem figyeltem semmire. Időközben az eső zuhogni kezdett, ami nem sósavként hatott rám, mint a legtöbb emberre, nem menekültem előle, lehunytam a szemeimet, hogy élvezzem az engem beborító cseppeket. Megnyugodtam, hosszú percek után oldalra pillantva tudatosult bennem, hol is vagyok. Nem lett volna szabad utánajárnom annak, hol lakik Bryan. A címe minden bizonnyal belevésődött a fejembe, a lábaim pedig úgy döntöttek, hogy önállósítva magukat errefelé hoznak. Nagyon nyeltem látva, hogy a behúzott függönyön keresztül is átvilágít az egyik felkapcsolt lámpa fénye, ez volt a motivációm arra, hogy elinduljak a lépcső felé és egy mély levegővétel után megnyomjam a csengőt.