- És szerintem a farkas "jelmez" amúgy is túl hiteles lenne, nem hiszem, hogy sokan akarnának maradni a közelben. - kuncogtam fel, megigazgatva a hajamat.
- Óh, szóval zombi... minek a jelmez? Kár, hogy nem reggel rendezik ezt a bulit, elég lenne az álmos képedet látni és mindenki zombit kántálva szaladna el. - pimaszkodtam vele, beleharapva ártatlan pislogással az alsó ajkamba, majd nevetve megálltam az ajtóban.
- Nos? Hajlandó hallgatni a további pimaszságaimat, vagy menjek egyedül? - kacsintottam rá.

- Igen, eszembe jutott valami - vigyorogtam el magam. - Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy farkasként menjek, de pórázon kéne vezetned, azt meg nem tűröm - kaptam fel a nadrágomat. - Viszont ha már halott vagyok, miért ne nézzek ki úgy? Remélem, a kölcsönzőben van raktáron zombi jelmez - mondtam kissé elgondolkodva, de jókedvűen.

- Úgy nézek én ki, mint aki labdával szivatna? Ugyan... tudok annál jobb játékot is. - kuncogtam. - Bár... azt csak az emberi énednek! - tettem hozzá hamar, mielőtt még félreértette volna, majd nevetve én is megtörölgettem magamat. és kilépve a fürdőből, új ruhákat kerestem. A felsőm csúf véget ért az imént, a nadrágom meg... hát elázott.
- Nos... kitaláltál amúgy valami morbidot, ami passzol hozzád? - kacsintottam rá.

- Jól van, megjegyeztem. Nem harapni a karodat, és nem felszentelni a lakást - hahotáztam, miközben talpra álltam, és törülközni kezdtem. - De azt előre mondom, hogy nem vagyok hajlandó labdát kergetni, erről ne is álmodj - nyomtam egy csókot Erin orra hegyére. - És most mehetünk jelmezt nézni? Mert elvileg oda indultunk, mielőtt ilyen... khm... kellemesen vége szakadt az útnak.

- Jól van, igazad van... ezt a sármos arcot képtelenség bántani, én se lennék képes rá... - sóhajtottam, nem is kicsit, majd elmosolyodtam.
- Nem tudom, de valamit jól jegyezz meg: - böktem a képébe a mutatóujjamat viccesen. - Én nem ijedek meg semmitől, és nem is félek semmitől. Ha nem arra ébredek, hogy éppen leharapod a fél karomat, vagy megjelölöd a területedet, akkor még talán barátságos is leszek. - mosolyogtam, fél kezemmel megfogva az egyik törülközőt. - Nem félek tőled. Soha nem is fogok, míg nem adsz rá okot. - mondtam neki őszintén. - De ha ez megtörténne, és én félnék tőled, akkor az mást is jelentene, legalábbis a mi kapcsolatunk szempontjából. Ami egyelőre nem fenyeget. - kacsintottam rá, felé nyújtva a törülközőt.

Felnevettem, majd számolni kezdtem az ujjaimon.
- Egy: nem mernéd te azt megtenni, hogy ezt a sármos arcot megüsd. Kettő: erő kell, hogy kidobj. Három: ne is reménykedj abban, hogy valaha kiszeretek belőled. Jól bevásároltál velem - kacsintottam rá, majd elzártam a vizet, és csak ültünk a párás, meleg kis helyiségben.
- Ha ennyire tetszik neked a farkas énem, ne lepődj meg, ha egyik reggel arra ébredsz, hogy egy hideg orr bökdösi majd a kezedet, kérve egy kis simogatást - motyogtam. - Nagyon megijednél?

Lehúzott engem is magával a fürdőkád aljába, mikor már nagyjából megnyugodott a lélegzetünk, és halványan elmosolyodtam.
- Ha akkora fájdalmat okoztál volna, most nem bújnék ide hozzád, hanem egy, felpofoználak. Kettő, úgy kidobnálak, hogy a lábadat nem éri a föld. Vagy három, kipróbálnék valamit, amitől biztosan kiszeretnél belőlem, és nem kellene kidobnom, mennél magadtól is. - kuncogtam fel, és megfogtam a kezét. - Én úgy szeretlek, ahogy vagy. Még azt a vadállatot is... ami benned él. - adtam egy csókot a vállára.

A saját gyönyörömön át is éreztem, hogy őt is elérte a megsemmisülés, és percekig csak álltunk a zuhany még mindig ránk ömlő meleg vize alatt, ami lemosta rólunk az izzadtságot.
- Gyere ide - súgtam, és leültem a kádba, őt is magammal húzva. - Nagyon fájt, amit csináltam veled? - csókoltam meg a vállát szomorúan. - Kérlek, ne haragudj. Ilyenkor nem vagyok önmagam. Sosem ártanék neked, saját ösztöneim alapján. De.... ezek az ösztönök ilyenkor nem teljesen az enyémek.

Remegő teste volt számomra is a pont az i-n, és összeszorított szemekkel, az én testem is megfeszült. Próbáltam most kivételesen halkabb lenni, több-kevesebb sikerrel, de testem továbbra is remegett, miközben izmaim másodpercek múlva lassan újra elernyedtek... amit tudtam, és érzékeltem, hogy ő is velem tartott, de nem mertem másra megesküdni most... az agyamat egyelőre nem ezek foglalkoztatták...
Lassan leeemeltem egyik lábamat a csípőjéről, még mindig a vállába karolva, de nem olyan súllyal, hiszen... rá kellett nézni, hogy lássam, éppenhogy meg tudja tartani magát a lábán. - Ez... jó volt... - suttogtam.

Nem tudtam válaszolni a szavaira, de nem is akartam. Mint mondhattam volna ugyan? Minden szó csak rontott volna ezen a pillanaton. És energiám sem sok volt már rá, mert éreztem, hogy másodpercekre vagyok csak a gyönyörtől, ugyanúgy, ahogyan ő is.
- Erin! - kiáltottam fel, mikor végigvágott gerincemen az orgazmus hulláma, majd a csempének támaszkodva mozdultam még néhányat a testében, aztán fulladozva a levegőtlenségtől vállára ejtettem a homlokomat, és reszkető lábakkal vártam, hogy visszatérjek a földre. Csak reméltem, hogy ő is tudott követni engem a felhők fölé.

Láttam valamit változni a szemeiben... újra. És ez leírhatatlan volt. Tudtam, hogy a szavaim miatt történik mindez, pedig még csak nem is úgy fogalmaztam, ahogyan akartam. Először azt akartam mondani, hogy szeretem a másik énjét is... mert így volt. Csak most jöttem rá, hogy mennyire... te jó ég, ha nem tudnám, hogy ez én vagyok...
- Szeretlek... - suttogtam még mielőtt megcsókolt, majd a hajába túrtam, így tartva őt a számnál, de most már nem akartam, hogy leálljon... vészesen közeledett a bizonyos pillanat és ezután, ami most történt, még édesebbé tette az egészet...

Rámosolyogtam Erinre, ahogy láttam valaki kellemes meglepetést felgyúlni a szemeiben, amit pedig ő mondott nekem, szinte rakétát robbantott fel bennem, mélyen odabenn a lelkemben. Legszívesebben elsírtam volna magam, pedig utoljára talán kisfiú koromban tettem ezt. Azóta sem, még akkor sem, amikor Mikael bántott, vagy kínzott.
Elfogadott engem. Úgy, ahogy vagyok, annak, ami vagyok. És ez szebb volt minden beteljesült álomnál.
- Drága kicsi Erin - becézgettem őt gyengéden, kedvesen, és úgy csókoltam meg, mintha soha többé nem lennék képes elszakadni a szájától.

Már éppen kezdtem megszokni, hogy a vérfarkassá változott énje hiába nem bántott, de.. ez az énje képes rá. Persze nem mondanám, hogy nem tudnék hozzászokni, de mire ezt végiggondolhattam volna, már Klaus hangja megváltozott, és meglepve kaptam fel a fejemet a nyakából. Valami furcsa melegség járta át a testemet, ahogyan a tekintetében már láttam az imént köddé vált férfit, és megkönnyebbültem.
- Én is szeretlek. - suttogtam a fülébe, még szorosabban fűzve lábaimat a csípője köré. Oké, ez így feltűnően jobb, de az iménti sem minősül bántásnak, ha azt vesszük... legalábbis számomra a fizikai fájdalom soha nem jelentett semmit.
Tovább mozgott, mire kellemes sóhajok hagyták el a számat, néha-néha megejtve egy nyögést is, de nem bírtam ki, muszáj volt újra a füléhez hajolnom, hogy valamit beismerjek... ami talán neki is jólesik, vagy akármi. - Elfogadom a másik énedet is... - motyogtam lázas lihegéssel.

Felszisszentem, mikor megéreztem Erin körmeit a hátamban, ráadásul pont az egyik régi sebhelyemben. De érdekes módon, ez a fájdalom ki is józanított hirtelen... mert megálltam a mozgással, és úgy néztem rá, mint aki épp mély álomból ébred.
- Ne haragudj... - suttogtam bűnbánóan. - Nem akarlak bántani... - motyogtam, belemélyedve Erin tekintetébe. - Szeretlek - csókoltam meg, és csak ekkor kezdtem el újra mozogni, továbbra is vadul, de már jóval kíméletesebben, mint ezelőtt.

Ezt az oldalát még nem ismertem, és most be kellett ismernem, hogy amikor vámpírként vad, az semmi ahhoz képest, hogy milyen vérfarkasként. Vad... nem is kicsit. A szavaim pedig nyilván még tovább is hergelték, hiszen még vadabb lett, és mintha tényleg az lett volna minden célja a benne lakozó állatnak, hogy nekem fájdalmat okozzon. Vagy talán saját magának csak így képes gyönyört okozni, mittudomén.
A nyögéseimbe egyszerre vegyült bele a fájdalom, és a kéj érzése, hiszen valamennyi maradt abból a normális férfiból benne, és lehunyt szemekkel tapadtam a szájára, magam is valami piócaként, körmeimmel közben végigkarmolászva hátát és karjait.

Hallottam a fájdalmas nyögését, és torokhangon kezdtem morogni hozzá, mint egy igazi vadállat. Imádtam, mikor kiengedtem magamból a bennem lakozó szőrös vadászt. És nem értettem, hogy tudtam ezer évig élni nélküle.
- Kapsz még többet is - hörögtem, olyan vadul mozogva benne, hogy az már tényleg fájhatott neki, de közben kezemmel lenyúltam, és érzékeny pontját kezdtem simogatni. A vámpír is ott élt bennem, és a vámpír gyönyört akart neki adni, nem (csak) fájdalmakat.

Nem teketóriázott sokáig, egyetlen határozott és már-már kegyetlen mozdulattal merült el bennem. Felnyögtem, meglehetősen hangosan. És azt el kellett ismernem, hogy még soha senki nem bánt ilyen durván vagy vadul velem, de a fájdalomküszöböm jóformán is az egeket súrolta, így ez a húzása nem számított olyan 'vészesnek'. A hirtelensége végett kellemetlen volt pár másodperc erejéig, ezt bevallhatjuk, de a tetőpontjára csakis akkor hágott, mikor a vállamba harapott. A két érzés szinte egyszerre összpontosult bennem, és ez már tényleg fájt... egy apró hang ki is szökött a torkomon, amivel ezt jeleztem, de szemmel láthatóan most nem ez érdekelte.
Tekintete megváltozott, már nem az nézett rám, aki az imént. A farkas eluralkodott rajta, de a vámpír ösztöneim szinte azt diktálták, hogy a farkasoknak soha nem szabad megadni azt az örömet, hogy lássák: képesek fájdalmat okozni nekünk is. - Csak ennyit tudsz? - kérdeztem zihálva, és suttogva.

Éreztem magam is, hogy ez itt most nem a lovagias, úriember Klaus, sőt, még csak nem is az ember Klaus. Kívülről igen, de belülről a farkas üvöltött jogos prédája után.
Egy mozdulattal hatoltam Erin testébe, kissé kegyetlenül, azonnal tövig mélyesztve belé magamat, és közben a vállába haraptam. Igaz, nem serkent vér utána, de a fájdalom mégis végigcikázhatott a testén.
- Az enyém leszel - hörögtem, és a farkas sárga lángú tekintete villant fel a szememben. - Az enyém vagy, Erin... - mozdultam benne máris.

Egy pillanat, csak ennyi kellett neki, hogy elboruljon az agya, és siker koronázza a bűvészkedésemet. Nyilván hozzá kell még szoknom, hogy az ő vérfarkas énje mennyire különböző attól a Klaustól, aki akkor volt vad, amikor először szeretkeztünk a szobájában, de volt egy olyan sejtésem, hogy a kettő köszönőviszonyban sincs egymással, mégpedig a vérfarkas javára.
Ahogy beértünk újra a zuhany alá, már rögtön a falra is kent, lábaimmal pedig kézségesen fogtam közre csípőjét, így karolva át nyakát egyik karommal.
- Csak csináld... ne beszélj... - simítottam végig ujjammal az alsó ajkán, és a fejemet is hátrahajtottam, hogy a csempét érintsem vele. Már most felettébb izgató volt a helyzet. És ha csak neki lesz jó, akkor úgy lesz, már ha a "gyors leszek" alatt erre akart utalni. Én kihúztam belőle az állatot, ez volt a cél.

- Bassza meg, Erin - tört ki a torkomból egy rekedt hörgés, mikor a mellére húzta a kezemet, és ekkor már minden önfegyelem nélkül csaptam le a szájára, vadul szívva az ajkát, a nyelvét, és érezhette minden mozdulatomon, hogy a gyengéd Klaus most bárhol lehet, de itt, a fürdőszobában nincs nyoma.
- Gyere ide... gyere - csalogattam be a zuhany alá, és nekinyomtam hátát a csempézett falnak, közben két lábát felemelve már a csípőm köré fontam.
- Vad leszek, és gyors - lihegtem. - Magadra vess.

Egy pillanatra lebiggyesztettem az ajkaimat, de éppencsak egy pillanatra, hiszen... valamiben megegyeztünk: mindig megkaptuk, amit akartunk.
Csak pár centire húzódtam el tőle, hogy megfogjam kezét, és ártatlan nézéssel húztam a mellemre, hiszen szemmel láthatóan ezt próbálta annyira elkerülni. - Úgy nézek én ki, mint valami ártatlan kisvirág? - hajoltam centikre a szájától. - Akkor okozz fájdalmat... - tapadtam rá hirtelen. Nos, eddig több kontroll volt benne, mint amennyit kinéztem belőle, talán ettől sem törik meg a jég, de hát amit kapunk, azt kell szeretni.

Koppant a gerincem az ajtófélfán, mikor a mellkasomnál fogva nekinyomott, és noha életre kelt bennem a vágy, tudtam, hogy jobb ha most józanságot erőltetek magamra.
- Tudod, mit szeretnék, Erin - súgtam, és hogy félreértés ne essék, belemarkoltam a fenekébe. - De talán ez most nem a legjobb ötlet. Most nem tudnék veled olyan gyengéd lenni, mint akarok. Fájdalmat is okozhatok neked. Talán... várjuk meg a telihold végét, rendben? - sóhajtottam nagyot, és igyekeztem nem a melleire figyelni, mert azonnal elvesztettem volna a fejem.

- Ha éjjel el szeretnél majd menni, nem fogom az utadat állni. De most nem engedlek el. - suttogtam a fülébe, majd vontam egyet a vállamon, mint aki nem is csinált semmi rosszat, csak éppen ártatlanul vadászik.
- Addig jó, míg tudunk meglepetést okozni egymásnak, nem? - mosolyogtam rá, és elengedtem a törülközőt, hogy az is a földre hulljon, Klaust pedig a mellkasánál fogva nyomtam az ajtófélfának, hogy felnevessek. - Igaz, ha ellenzed... hát, én nem tudom azt mondani, hogy "az lesz, amit én akarok és úgy csináljuk, ahogy én akarom". - mélyítettem el a hangomat, őt utánozva.

- Én sem szeretnék elmenni - ráztam a fejem. - De lehet, hogy az elkövetkező néhány napban teszek, vagy mondok olyasmit, amit majd nem kellene. Azt akarom, hogy tudd, nem igazán önmagam mondom ezeket - vettem fel az elszakított felsőjét a földről. - Talán ma este kimegyek az erdőbe, farkasként. Ha ma éjjel engedem ezt az énem kicsit életre kelni, lenyugszik majd - gondolkodtam el, és arra tértem magamhoz, hogy szétnyitja rajtam a törülközőt.
- Tényleg meg tudsz lepni - morogtam. - Az előbb még pofonnal fenyegettél.

Szerencsére nem kellett behajtanom a szavaimat. Bár valószínűleg a pofon jobban felhergelte volna, de arra az esetre ott van a térdünk. Viszont ő magához tért, és ettől megkönnyebbültem. Megszoktam hogy én diktálom a szabályokat és most furcsán érintett, hogy hirtelen valaki más ront nekem így, miszerint minden úgy lesz, ahogyan ő akarja.
- Oké. - szólaltam meg végül. - Semmi gond, láthatod, hogy megvédem magam. - léptem aztán ki mellé, hogy megértő tekintettel nézzek rá. - Nem szeretném, ha emiatt elmennél, vagy valami. - nyeltem egyet, megfogva az egyik kezét, majd a másikat is, amikkel a törülközőt tartotta magán. - Ami azt illeti... így utólag felettébb szimpatikus az iménti éned. - vigyorodtam el, miközben szétnyitottam a törülközőjét, és odasimultam hozzá.