- Én 24 éves voltam, mikor életemben először kezdtem el érezni mást is a haragon, és a gyűlöleten kívül - mondtam magamhoz szorítva, de ezúttal nem mondtam ki Tatia nevét. Minek? Egyrészt újra rosszul esett volna neki, másrészt meg nem volt semmi értelme. Tatia már csak a múlt, Erin pedig a jelen, és a jövő.
- Tanuljuk akkor meg együtt, mit szólsz hozzá? - emeltem fel arcát az állánál fogva. - És noha nagyon mérges vagyok, mikor feleselsz velem, valójában élvezem a dolgot. Az a tűz, ami benned van, az valami imádnivaló - csókoltam meg Erin száját. - Azt hiszem, soha többé nem találnák magamra, ha kidobnál valamiért. Szóval, kössünk kompromisszumot. Tanuljunk. Mondd el, neked mi esik rosszul, ha valami olyat teszek, ami szerinted nem jó, és én is ezt teszem - néztem a mellkasomra, majd megfogtam a kezét, bűnbánó csókot nyomva a csuklójára ott, ahol az előbb megszorítottam.
- Én sajnálom - dünnyögtem. - Nos... most már szeretkeztünk, vadásztunk, harcoltunk egymással... jöhet egy alvás a holnapi bál előtt? - mosolyogtam el végre magam.

A szavai sokkalta jobban estek, mint az előbbiek. És megnyugtattak, ez volt a legfőbb szempont. Valami ilyesmit éreztem én magam is. Álom...
Odamásztam hozzá, hogy a nyaka hajlatába dugjam orromat, és halványan elmosolyodtam. - Igazából most úgy érzem magamat, mint 15 évesen, amikor fogalmam sem volt az érzésekről. Hogy hogyan kell szeretni, és tisztelni az egész érzést. Mert ismerd be, hogy nem vagyok valami tisztelettudó. - mondtam keserű mosollyal. - Talán valamit együtt kell megtanulnunk. - cirógattam végig a mellkasát egy apró kis sóhajjal, leginkább azért, mert az előbb a mellkasánál fogva szorítottam magam alá, és mivel ő a nagy hibrid, nyilván nem fájt neki, de volt ott egy apró vörös folt. - Sajnálom.

- Én nem vagyok Christopher - válaszoltam rekedten, ahogy végigsimított az arcomon. - Én ezer évig egy álmot kergettem. Egy álmot Tatia képében. Ma már tudom, hogy nem kellett volna - támasztottam meg a hátam. - Találtam egy másik álmot. És nem akarok felébredni belőle - néztem rá olyan kedvesen, és szépen, mintha az előbb nem is én fenyegettem volna meg.
- Nincs kedved megölelni? - nyújtottam aztán ki felé az egyik kezem, hogy hozzám bújhasson, ha akar.

Nem igazán töltött el elégtétellel az, hogy kiadtam magamból, amit éreztem. Mert amint kissé feljebb ült, és odébb tolt engem magáról, valami nagyon furcsa és megnevezhetetlen érzelemmel a tekintetében. Ami még inkább sajdította a szívemet, akárcsak szavai, amik ezek után következtek.
- Talán így van. De velem sem könnyű. Ezer évig senkit nem engedtem olyan közel magamhoz, mint téged. És most, mikor végre megtettem, félek valamitől. Nem tőled, hanem attól az érzéstől, amit Christopher elveszítésekor éreztem. Nem akarom újra átélni. Utána már soha többé nem lennék képes emberi érzelmekre. - simogattam meg az arcát, megremegő kézzel.

Már azt hittem, nyert ügyem van, lazítottam hát egy keveset azon erőn, amivel az ágyba préseltem. Vesztemre. Mert mire észbe kaptam volna, máris én feküdtem hanyatt a takarón, ő pedig a csípőmre ült, és elég vehemensen bökdöste bele az ujját az arcomba. Amit pedig mondott, értettem is, meg nem is. Hát nem mondom neki ezerszer egy nap, hogy szeretem? Lobbanékony vagyok, forrófejű, tény... de ha nem őt akarnám, nem itt lennék vele.
- Sajnálom - mondtam már teljesen lecsillapodva, és kissé arrébb mozdítva őt magamon, felültem. - Ne haragudj - túrtam bele a hajamba. - Azt hiszem, nem való nekem a szerelem, Erin - mondtam nagyon rosszkedvűen. - Én egész életemben szinte csak bántást kaptam. Talán már magam sem tudok adni mást.

Okééé, a második eshetőség igazalódott be, mégpedig az, hogy totálisan fel tud forrni az agya, ha épp arról van szó.
Egy pillanat, talán annyi volt, hogy az ágyra vágódtam, és a következő momentum már az volt, hogy ott feküdtem hason, ő pedig rajtam és épp a hátamat csókolta végig.
Halkan felsóhajtottam és lehunytam szemeimet. Ostoba lettem volna nem élvezni ezt, de bennem is tombolt az állat, amit ez az egész nap hívott életre.
Vártam, míg azt hiszi, lenyugodtam, majd egy váratlan mozdulattal fordultam meg, hogy én teperjem magam alá és a csípőjére ülve böktem mutató ujjamat az arcába, hogy ott hadonásszak vele. - Még egyszer... ne éppen ilyen helyzetben mondd, hogy Tatia megértene. Én is szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. De ez a mondat... fájt.. - motyogtam.

- HA MEREM? - üvöltöttem már kontroll nélkül. - HÁT RENDBEN! MAJD ÉN MEGMUTATOM! - kaptam meg Erin derekát, és úgy hajítottam az ágyra, mint a pelyhet, majd a következő pillanatban már rajta feküdtem.
- Kicsi Erin - fordítottam hasra, és a lapockáit kezdtem el csókolni szomjasan. - Ne dacolj velem... - kérleltem. - Hiszen szeretlek. Ne akard, hogy bántsalak...

Persze, ugyanúgy, mint ő. Talán ebben nyilvánul meg, hogy ki mellett is lenne a helye. És ha pofára kell esnem, még essek most, ne pedig hónapokkal később, mikor talán már nem lennék képes elengedni őt. Már most se nagyon lennék képes... legalábbis olyan könnyen nem.
- Na, ne mondd! - néztem a sárgán villogó szemeibe azzal a kiállhatatlan stílusommal, amit mindenki utált bennem. Még hogy én kiforgatom a szavait... nem vagyok idióta. - Hát gyerünk, mutasd meg... HA MERED! - mondtam rezzenéstelen arccal. Reménykedtem, hogy van benne annyi józan ész, hogy nem tesz semmit sem, de talán ezután a heves összeszólalkozás után már szívesen megfojtana.

- Megértene, mert ő úgy gondolkodik, mint én! - kiabáltam. - Ennyi az egész, nem volt hátsó szándékom ezzel a mondattal. Ne tekerd ki a szavaimat, vagy a szándékaimat! - emeltem meg a hangom még jobban. - És ne akard tudni Erin, hogy mire leszek képes, ha elvesztem a fejem - villant meg szememben a farkas sárgán villogó tekintete. Tudtam, hogy le kellene állnom, hogy ez nem önmagam vagyok, de a telihold, és a közelgő fogyatkozás mintha teljesen kifordított volna önmagamból.

Jól van, talán én fogok bedilizni előbb-utóbb, de ettől függetlenül is tisztán hallottam, hogy mit mondott, és nevezzen meg egy nőt, akinek ez nem esett volna rosszul. Én vérig sértődtem, és ilyenkor jobb, ha nincs a közelemben senki.
Ámde ő ezt gyorsan megoldotta azzal, hogy megfogta a kezeimet, és úgy utasítgatott, hogy higgadjak le. Ó, még nem is vagyok igazán ideges, de ő azt nem akarja megtudni, hogy én milyen vagyok, ha kikelek magamból!
- Nem, nem ment el az eszem. Te mondtad! "Tatia megértene." - ismételtem a mondatát nehéz szívvel. - Ezzel csak azt érezteted velem, hogy fele annyira sem érek fel az ő szintjére. - próbáltam meg kihúzni a kezemet a szorításából, de ezzel már kb azóta próbálkoztam, mióta leszorította a testem mellé. - Mert különben mit csinálsz, ha nem higgadok le? - kérdeztem feleslegesen. Hú, ezek után még jött volna belőlem néhány mondat, de azokat visszaszívtam.

- MOST MI A FENE BAJOD VAN? - kiáltottam, mikor az arcomba repült az ingem, és Erin villámló szemekkel kipattant az ágyból. - Eszem ágában sincs Tatiához menni! Ha akarnék, nem itt lennék, hanem már nála! - ugrottam ki magam is a takaró alól, és úgy, meztelenül odapattantam Erin elé, újra megragadva mindkét karját, leszorítva a teste mellé.
- Nyughass már! - morrantam rá dühösen. - És higgadj le! Maradj már, amíg szépen mondom! - ráztam meg kissé. - Nem fogom elmenni Tatiához! Itt akarok lenni veled. Neked is elment az eszed, mint anyámnak?

Elengedett, és már azt hittem, végre vége ennek a patthelyzetnek, de a hideg zuhany csak ezután jött úgy igazán. És ezt nyilván az arcom is tükrözhette. Ő talán meggondolatlanságból mondta, de megállapított tény, hogy ilyenkor a legnagyobb az őszinteség. És a többi szavára nem is figyeltem már, mert a legelsőn kattogott az agyam. Olyan megbántottságot éreztem, amilyet már régen nem. Ahogyan tényleg csak az tud bántani, akit szeretünk, ezért is nem volt részem benne már közel ezer éve.
- Rendben. - jött ki belőlem ennyi úgy, mintha egy gombóc lenne a torkomban, és kipattantam az ágyból. - Akkor Niklaus Mikaelson menjen Tatiához, ha ő megértené! Menj és légy boldog vele! - vágtam hozzá a saját ingét.

- Tessék - engedtem el a kezét, majd hanyatt feküdtem, és néztem a kinti éjszakai fény játékát a mennyezeten, de éreztem, hogy mintha valami különös fal épült volna közénk hirtelen.
- Tatia megértene - szaladt ki a számon anélkül, hogy meggondoltam volna, mit mondok, vagy teszek. - Ő egyetértene velem. Tudná, hogy kinek, és minek születtem. Tudná, hogy a világ élén a helyem. Emberek, boszorkányok, vámpírok, és farkasok felett. Hogy az én sorsom az, hogy lerángassam a csillagok közül az eddigi isteneket, és én lépjek a helyükre! - kiáltottam, a mellkasomra vágva. - Én, Niklaus Mikaelson.

Úgy látszik, ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy egy részem mindig is félni fog ettől a férfitól. Valami megnevezhetetlen ok miatt. És még mindig jobb félni, mint megijedni.
- Oké. - mondtam csak ennyit, mikor befejezte, és ugyanolyan komolyan néztem a szemeibe, mint ahogyan ő szónokolt az előbb.
Lenéztem a csuklómra, amit még mindig szorított, és újra megszólaltam. - Engedj el, kérlek. - mondtam komolyan, de rángatni most nem akartam a kezemet. Úgyis elenged. Remélhetőleg.

Meglepve pislogtam Erinre, ahogy feltérdelt az ágyban, és olyan vehemenciával beszélt nekem, amit eddig még talán sosem láttam nála. Vagy max akkor volt ilyen heves, mikor Tatiát kellett utálnia.
- De hát az isten szerelmére, nem megölni akarom a családomat! - tártam szét a kezem. - Ide hallgass Erin - kaptam el a csuklóját komolyan. - Vannak, akik uralkodónak születnek, és vannak, akik szolgának. Mi lenne most ebből a világból, ha nem lettek volna nagy királyok a történelme folyamán? És minden királynak a testvérei a szolgái voltak. Egyszerű ennek a magyarázata: csak egy lehet az első! És ebben a családban én vagyok az. Mindenki más csak utánam jöhet. Akár elfogadja ezt anyám, akár nem, ez a történelem igazsága. És az én igazságom is.

Nagyot nyeltem. Hm, most kétesélyes a folytatás. Vagy őszintén beszélek, vagy hazudok. De egyik sem kellemes. A hazugság saját magammal szemben ocsmányság, az igazság viszont talán vele szemben az. Végül a szívem döntött, és sóhajtottam egyet, mielőtt belekezdtem.
- Igen. Én azt hiszem, értem. - bólintottam egyet, még ha tudtam, hogy lehetségesen ez nem fog neki tetszeni. - Klaus, csak képzeld magad két percre az ő helyzetébe! - térdeltem fel, hogy így nézzek a szemeibe. - Ő adta neked az életet. Gondozott téged, ápolt, ha beteg voltál, megvédett, ha Mikaelnek épp olyan kedve szottyant, és mindent, amit tett, érted tette, és a testvéreidért. Az anyád egy jószívű nő, aki mindennél jobban szereti a gyerekeit, ez a bálon feltűnt nekem. - nyeltem egyet, bár most nem vettem vissza a hangom vehemenciájából. - És gondolj bele, hogy a fiad azt mondja neked, hogy ő lesz a mindenki felett álló, és a saját testvéreit a saját szolgáinak akarja. - ültem vissza. - Az anyád pontosan azért adta neked azt a pofont, amiért én is megtettem volna néhány napja, mikor még féltem tőle. Azért az énedért, amit uralkodásra teremtettek... az anyád az anyád. És mit érezne ő, ha felajánlanál egy helyet magad mellett? A fia vagy, és egy anya nem ilyen sorsot szán a saját gyerekének. Nem a hatalomból származó elvakultságot, nem a hírnevet... ő a boldogságot akarja a gyerekének, a nyugodt életet... - fejeztem be végül. Oppá, ez kissé heves lett.

- Egy időben abban is biztos voltam, hogy egyszer majd Mikael is megkedvel. Tévedtem - mondtam tömören. - Anyám akkor ütött meg, mikor azt mondtam, hogy én, a hibrid, uralkodásra termettem. És vannak, akik a szolgálatomra, így a családom is. A testvéreimnek megengedem, hogy szolgáljanak, de anyámnak helye lesz az oldalamon. Erre felpattant, és úgy pofon vágott, mintha azt parancsoltam volna, hogy térdeljen le előttem, és imádjon istenként - vágtam magam vissza a párnára mérgesen. - Mondd, érted te ezt?

Kissé feljebb emelkedtem, és így néztem a felkönyökölt alakjára. Átéreztem a helyzetét. Pontosabban próbálkoztam ezzel, mert ami azt illeti, én nem tudtam, milyen az anyai bánásmód. Soha nem éreztem. Csakis egészen kiskoromban, amikor még újszülött voltam, de amúgy meg... soha.
- Szeret téged, Klaus. Annyira biztos vagyok ebben, mint abban, hogy most veled vagyok itt. - nyújtottam oda a kezemet, hogy megsimogassam az arcát. - Én nem tudom, hogy milyen az, amikor a férjem gyűlöli a saját véremet... nem tudom átérezni az ő helyzetét. De biztosan okkal tesz mindent, amit megtesz. Arra jogosan nincs bocsánat, hogy megütött téged. És nem tudom, hogy milyen okkal lehet rászolgálni erre, de ideje lenne talán beszélnetek róla. - hajoltam oda, hogy kedvesen megcsókoljam. Tudtam, hogy én nem vagyok túl meggyőző, de nem ismertem személyesen az anyját. Vámpírként amúgy sem voltam annak a híve, hogy egy kapcsolat akkor válik 'hivatalossá', ha találkozom a szüleivel. De sajnáltam és féltettem Klaust ezektől az érzésektől... ő mondta néhány napja, hogy szereti az anyját... és ezért sem lehet csak úgy hagyni ezt az egészet a levegőben.

- Akkor ezennel a ma esti reményeimet a sutba dobhatom - sóhajtottam, majd én is plafonra meredtem, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnék ott, és megvontam a vállam.
- Nem tudom. Nem úgy fest, mintha anyámnak is őrülten hiányoznék. Eszébe sem jutott még megkeresni engem - mondtam el ami fájó pont volt. - Megütött, Erin. Érted? - könyököltem fel. - Engem annyiszor ütöttek már meg életemben. Úgy értem, emberi életemben. Annyi bántást viseltem el Mikaeltől engedelmesen, csak a fogam csikorgatva tehetetlen haragomban és megalázottságomban. Úgy hittem, ma már nem kerülhet sor erre. Anyám mégis megütött. És tudod, miért fáj ez mindennél jobban? Mert nemcsak hogy a bennem még halványan élő emberi mivoltomnak fájt ez, de ő az anyám, és még csak a torkát sem téphetem fel miatta. Nem tehetem, mert ő szült a világra.

- Sajnálatos módon még nem jártam Dél-Amerikában, hogy egyéb óriási kígyókat is megismerjek... de állítólag ott élnek a leghatalmasabbak. - vigyorogtam két értelműen, és a vállára hajtottam a fejemet, ahogyan szorosan magához ölelt, és ez egyebet is engedett éreztetni velem, kissé lejjebb.
- Talán megbocsájtok a kígyónak. Ma este békén hagyom, holnapra kell az energiád. - nevettem fel, a mennyezetet bámulva. - Nem gondoltál még arra, hogy beszélj anyáddal? Úgy értem, hogy talán tisztáznod kellene vele a múltkor kialakult helyzetet. - súgtam a fülébe. - Hiszen szereted őt.

- Szóval kígyó... annak viszont óriás - mondtam kajánul, és felemeltem a karom, hogy hozzám bújjon, közben másik kezemmel behúztam a takaró alá.
- Tudod, abszolút nem vagyok osztozkodó típus. Gyűlölök osztozni, de veled kivételt teszek. Kaphatsz a takaróból - simultam hozzá szorosan. - A kígyó nevében is bocs - fintorogtam aztán egyet.

Elgondolkodtam. Na, ezen tudtam volna nevetni. Engem teljes határozottsággal állíthatom, hogy soha nem öltöztetett a saját anyám. Erről nem is gondolkodom tovább, még magamat hergelem vele, arra pedig nem vágyom semmilyen mennyiségben.
- Hm? - kérdeztem tőle, ahogyan már ott feküdt az ágyban, a takarón magával. A lábaim előtt hevert a nadrágja is. Míg gondolkodtam, szépen levetkőzött, és már ágyba is bújt. - Ja, neeem... csak éppen egy bazi nagy kígyó mászott ki az ablakon. - böktem abba az irányba, jól kihangsúlyogva a "kígyó" szót és jelzőit, egy pimasz mosollyal.
Ledobtam magamról a felsőmet, majd a nadrágomat is, és fehérneműben feküdtem oda mellé. - Adsz nekem is a takaróból, vagy fagyoskodhatom egész éjjel? - kacsintottam rá.

- Nem vagyok ehhez hozzászokva - néztem a kezeit, amikkel a felsőt cibálta le rólam. - Mióta az eszem tudom, mindig magam öltözködtem. Tényleg - ráncoltam össze a szemöldökömet - anyám vajon öltöztetett valaha? Mert egyszerűen nincsenek emlékeim erről. Azt hiszem, ez egy ezer éves rejtély - dobtam le magamról minden ruhadarabot, hogy egy szál semmiben kényelmesen elfeküdjek az ágyon, a takaró alatt.
- Na most ott állsz, vagy ide is jössz mellém? - fordultam Erin felé. - Bár megértem, hogy nem tudod levenni a szemed sem a mellkasomról, sem arról, amit eltűnni láttál a takaró alatt.

- Konyha és nappali -

- Gyere, te nagy gyerek. - sóhajtottam fel mosolyogva, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, és megállva Klaus előtt, lehúztam róla a felsőjét. - Ne haragudj, néha talán előtör belőlem az anyáskodás. És te vagy a közelben. - kuncogtam fel, ellépve tőle, hogy hagy folytassa egyedül a vetkőzést.

- Szóval az álmos képemet? - fontam karba a kezem, majd hirtelen Erin előtt pattantam, és a vállamra dobtam, mint egy nagy zsákot. - Most kalimpálj drágám - indultam meg vele a háló felé, majd játékosan a fenekébe haraptam. - Öltözz, és gyerünk, mert ha így folytatjuk, a bálra sem jutunk el.

(hálószoba)