Halkan felnevettem, de valami leírthatatlan "szinte tudtam" éllel, és szembefordultam vele, ahogyan leült a fotelba. Oké, láttam, és tudtam, hogy a hold rá is hatással volt, akárcsak Tylerre. De most egyelőre még más nyomta a szívemet.
- Bennem ne keress naív lánykát, mert nincs. Észrevettem, feltűnt, és mondhatni, nem tűnt véletlen egybeesésnek. Bár gondolom, nem történt semmi, ahogy az már lenni szokott. - szólaltam meg iróniával a hangomban.

- Azt hittem, hazahozod a kocsit - dobtam be az ital maradékát is, majd néztem, ahogy Erin egy bevizezett törülközőt dobott a vállamra.
Megtisztítottam vele az arcomat, és azt hiszem, ilyen fáradtnak, és ilyen kimerültnek már több száz éve nem éreztem magam. És valami azt súgta, hogy ennek az estének még nincs vége. Legalábbis ahogy hallottam, Erin hangja ezt tükrözte.
- Miről beszélsz? - néztem rá megütődve, ahogy felhozta Tatiát. - Oh, szóval észrevetted, hogy mindketten eltűntünk, ugye? - mormogtam, és kisétáltam a fürdőből, hogy azon koszosan levessem magam hálószoba foteljába.

Belefeledkeztem az időbe, csak azok a gondolatok cikáztak a fejemben, amik már Tyler távozása óta gyötörtek. És ezt az a zaj fojtotta belém, amit a nappali, majd a lépcső felől hallottam.
Az ajtó felé fordítottam a fejemet, és Klaus láttán az első érzésem az volt, hogy úgy leengedtem, mintha én magam is egy lufi lettem volna. Megnyugodtam, hogy nem esett baja, és jól van. Igaz, bennem volt a harag is, hogy nekiessek a mellkasának, és addig püföljem, míg fel nem fogja, hogy aggódtam érte, de jött bennem a megnevezhetetlen érzés, és ez minden efféle gesztust és reakciót elfojtott.
- A két lábamon. - vontam egyet a vállamon közömbösen, bár meglehetősen nehezemre esett így viselkedni.
Megfogtam egy törülközőt, a csap alá tartottam, hogy egy részét bevizezzem, közben végigmérve őt, és egy sóhajjal felé sétáltam, hogy a vállára tegyem a törülközőt, majd ki is sétáltam. - Tatia izzasztott meg ennyire? - kérdeztem. Na jó, azért ennyire nem kellene nyilvánvalóan felfedni, hogy mi a tüske bennem. De kijött. A féltékenység sosem állt jól.

(erdő, viking kripta)

Beletelt kis időbe, mire gyalog elsétáltam idáig. Vámpír sebességgel rohanni egyszerűen nem volt energiám. A ma este után semmiképpen.
Öntöttem magamnak egy hatalmas adag italt a nappaliban, és a teli pohárral feljöttem a hálóba, ahonnan Erin zaját hallottam.
A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, Erin pedig ott állt a tükör előtt. Megálltam a küszöbön, nekidőltem az ajtófélfának, és beleittam a whiskybe.
- Szia - köszöntem halkan, és ledörgöltem egy sárdarabot a nyakamról. - Hogy jöttél haza a bálról?

Elment, de egy mondatán megakadt a figyelmem. Mégpedig hogy dolgoznak, hogy megtörjék a köteléket, ami összeköti őket Klausszal. Ami szép és jó... de mégsem tarthatom magamban... vagyis... ez attól függ majd, hogy hogyan alakul a jövő. Mert ha Klaus a közeljövőben mégis úgy dönt, hogy inkább Tatiával múlatja az időt, a legjobb taktika, hogy befogom a számat, és nem mondok neki erről semmit. Igaz, talán nem lennék rá képes, mert... még akkor is szeretném.
Egy sóhaj, és már le is dobtam a kabátomat, majd a ruhám felső részét a padlóra, hogy egy szál melltartóban és alsóneműben sétáljak át a fürdőbe. Tyler jelenlétében egy kissé feloldódtam, de most, hogy egyedül maradtam, égtem a dühtől, és a keserűségtől. Miért hiszek én még neki egyáltalán? Vagy miért kezdtem el hinni neki? Mert most, hogy már körülbelül két és fél órája se híre, se hamva, hát kurvára nem nyugtatott meg. És ilyenkor képes vagyok olyasmit tenni, amit még én is megbánok később. Ez a tipikus szerelmi dráma. Ezer évig semmi, aztán jön valaki és elcsavarja az idióta fejemet, hogy utána átejtsen. Vagy én állok túl negatívan hozzá? Nyilván most kellene előkaparnom magamban valamit, amit úgy hívnak, bizalom. De most valahogy egyáltalán nem ment. Mert Tatiával volt, és ha vele van, ezek szerint hidegen hagyja, hogy velem mi van és éppen halálra aggódom magamat miatta... na jó, nevetséges vagyok, egy szánnivaló, nevetséges ősvámpír. De talán csak szokatlan ezer év után ez a pár érzés, amiket soha nem akartam újra érezni. Mégis kitártam a szívemet, és... most nem kezdem elölről.
Csak akkor vettem észre, hogy végigfolyt pár könnycsepp az arcomon, amikor odaléptem a tükör elé, és belemeredtem. Valld be, Erin! Hülye voltál, és ezennel ennyi. Bíztál valaki olyanban, aki egyértelműen mást szeretett előtted, és hülye voltál, hogy azt hitted, te elég lehetsz neki.
Te jó ég, most már skizofrén is vagyok...

-Már dolgozunk az ügyön, hogy ne kötődjön hozzá semelyik hibridje, de ez még kezdetleges és örülnék ha titokban tartanád. - jelentettem ki már az ajtó felé indulva.
-Gondolom még találkozunk valamikor. Ha csak addig nem öletem meg magam. -nevettem fel gúnyosan, majd elvigyorodtam.
-Jó éjt Erin! -vettettem felé még egy utolsó mosolyt, majd kiléptem az ajtón és a legjobbnak láttam, ha haza megyek.

[Lockwood birtok]

- Nem is tudom, hogy a helyedben mit csinálnék. Kötődni valakihez... húh, még a hideg is kiráz a gondolattól. Ha ő meghal, akkor meghalsz vele te is, és még másik tíz vérfarkas. Bár nem vagyok tisztában, hogy hány hibrid van a városban. - vontam egyet a vállamon.
- Nincs mit köszönnöd. Valamiért mostanság érzékenyebb vagyok, mint általában. - sóhajtottam mint egy dilis, és leültem a fotelba, így nézve fel rá.
- Azt hiszem, most én is lezuhanyozom. Ha gondolod, akkor... nem muszáj megvárnod, nem akarlak untatni. Talán majd jót tenne neked egy kis magány is, hogy véggiggondold ezt az érzelemmentességet.

-Én meg még csak most próbálkozom az érzéseim elnyomásával. Legyen már legalább ennyi haszna annak, hogy félig vámpír vagyok. -nevettem el magamat.
-Majd meglátjuk. -sóhajtottam- És még egyszer köszönöm, hogy megmentettél. -jelent meg egy hálás mosoly az arcomon. És igen tényleg hálás voltam neki, könnyebb lett volna meghalni, talán jobb is lett volna, de talán most zökkentem vissza a helyes útra.

- Valahogy én is így vagyok vele. Bár nálam az is újdonság, hogy képes vagyok szeretni. - sóhajtottam, és megfogtam a kezét, hogy elemeljem az arcomtól.
- Remélem, hogy Klaus legalább egy köszönöm-öt ki fog bökni, ha már megmentettem a hibridjét. - fintorogtam. Tényleg nem tudtam ,mire számítsak attól a férfitól. Ami biztos, hogy mééérges vagyok, még mindig.

Értettem a célzást amit mondott, és akarva akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Jól esett, hogy mostanában nem csak rosszat kapok a fejemhez, hanem valami jót is.
-Azt hiszem nálam is hasonló a helyzet..-simítottam végig az arcán jelképesen.
-De most egy jó darabig nem leszek képes szeretni senkit. -sóhajtottam. Caroline kiölt belőlem mindent, és mérhetetlenül csalódott is vagyok.

Mintha ő maga is örült volna annak, hogy nekem jobb a kedvem. Na ne... egy vámpír, és egy félig vérfarkas szimpatizál ágyon kívül? Érdekes...
- Azt hiszem, hogy ha nem lenne foglalt a szívem, és nem szeretném még mindig azt a beképzelt ősit, biztosan újra egy hibrid jelöltem lenne az ő helyére. - néztem a szemeibe célzatosan. Friss szakítás nála is, én pedig... még nem tudtam, mit tegyek. De éreztem, hogy ő megért engem.

-Sajnos ilyenek csak a filmekben vannak. Bár már azon sem csodálkoznék ha ez is megtörténne. -nevettem fel halkan és tekintetemet az övébe fúrtam. Látszott rajta, hogy nehezére esett sírni, de még ha csak egy könnycsepp erejéig is, de sikerült kiadnia magából a dolgokat, és amint láttam jobb kedve is lett...Legalábbis azt hiszem..
-Nincs jobb dolgom, és most olyan személy sincs akivel ilyen jól eltudnék beszélgetni mint veled, de ha szeretnéd, hogy menjek akkor nem tartalak fel. -néztem továbbra is szemeibe.

Ahogy az állam alá nyúlt, valami hangulatbéli változás ment végbe a helyiségben, és nem bántam most ezt. Nagyon nem akartam negatívumokat érezni ebben a pillanatban, sőt! Úgy általánosságban nem akartam őket érezni, és egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak.
- Hát, ha feltalálják az időutazást, együtt már indulatunk is. - mondtam, letörölve egy könnycseppet a szememből. Jóságos ég, én már lassan ezer éve nem sírtam!
- Köszönöm, hogy itt vagy... de nem akarlak itt tartani. Ha van jobb dolgod egy hisztis, rinyáló ősvámpírnál, akkor... nem tartalak itt. - suttogtam.

-Elhiszem.. Én is sokszor szeretnék újra visszautazni a múltba és ott is ragadni örökre. Amikor még nem az volt a legnagyobb problémám, hogy mások őrült kéréseit teljesítsem, de szerintem minden okkal történik. Pontosan azért, hogy tanuljunk belőle. -csúsztattam a mutatóujjamat Erin álla alá, hogy úgy terelhessem vissza a tekintetét az enyémhez. -Bár van olyan amiből már nem lehet kimászni. Itt vagyok erre az élő példa én. -néztem színpadiasan végig magamon, majd kínomban elnevettem magamat.
-Tedd azt amit jónak látsz és ne félj attól, hogy önmagad legyél.. -mondtam biztatóan. Bár azt hiszem régóta nem voltam ennyire együtt érző mint most.

Megértően néztem rá, hiszen nem beszélhetett Klaus ellen. Így nem is vártam el tőle, hogy ok-okozati helyzeteket kezdjen sorolni.
- Tudod, mire vágynék most? Elmenni innen... meg nem történtté tenni ezt az egészet, elfelejteni Mystic Fallst. Visszamenni Bulgáriába... az apámmal, akiről tudom, hogy ha gyerekkoromban nem is éreztette velem mindig, de mégis szeret. És soha nem hagy el. - szorult el a torkom. - Elfelejteni Klaust, Tatiát és az egészet. Én most erre vágyom. Újra az akarok lenni, aki régen. De nincs bátorságom hozzá. - hajtottam le a fejemet.

-Biztosan meg tudja majd magyarázni a dolgot. -vontam egyet a vállamon, majd észbe kaptam. Most mégis mi a francot csinálok, próbálom megmenteni Klaus kapcsolatát? Azt hiszem teljesen megbolondultam hiszen gyűlölöm Klaust.
-Az biztos, hogy nem esne jól, de nem tudom, hogy most te mit élhetsz át. Mert két külön világ vagyunk. Bár én is most vagyok túl egy szakításon, de az teljesen más volt. -sóhajtottam.
-De neked kell eldöntened. Azt hiszem ebben már nem tudok segíteni bármennyire is szeretnék, de nem szólhatok Klaus ellen. A mai nap folyamán így is elég okot adtam arra, hogy megöljön.

Na jó, egy kicsikét sajnáltam, hogy nem az orrom előtt öltözött fel. Már csak azért is, mert... hűséget fogadtam (bár ezt még átgondolom, mert nem kicsit érintett rosszul az a ma este), és nem vakságot.
- Mióta? Nem régóta. És ha jól sejtem, már nem is sokáig. - rántottam egyet a vállamon nemtörődöm stílusban. Persze a szívem cseppet sem így állt ehhez, de "ő" most le volt szavazva. Amit az ész diktál, mostantól az lesz a fő.
- Te mit gondolnál a helyemben, ha valaki, aki azt mondja neked, hogy szeret... és ha mégis összekerül azzal, akit előtted szeretett... ha az a valaki még annyira sem méltat, hogy írjon két rohadt szót, hogy jól van? Neked sem esne jól, ugye? Azt hiszem, megbolondulok. Vagy minimum túlreagálom. - mondtam, már egy hajszállal a sírás határán.

-Köszönöm! -vettem el a kezéből a ruhákat és visszamentem a fürdőszobába egy pillanatra, hogy felöltözhessek, majd úgy mehessek vissza Erin-hez.
-És mióta vagytok együtt Klaussal? Már ha szabad megkérdeznem. -érdeklődtem- Mert azt hittem, hogy ő nem az a szerelmeskedő típus. -tettem még hozzá, majd az ágy szélére ültem.

Míg Tyler zuhanyozott, megfogtam a telefont. A szívemből elmúlt a szúrás, de a hívás nem jött... az legalábbis nem, amire vártam. Oké, ez viszont már ténylegesen rosszul esett. Ésha nem ismerném magamat, most minden bizonnyal azt mondanám, hogy könnyekkel telt meg a szemem. Mert bárhol is volt, bármilyen körülmények között, Tatiával együtt volt ott. Ebben az egyben voltam biztos. És még csak... eszébe sem jut, hogy aggódom miatta. Vagy hogy megnyugtasson. Ám legyen... szavak nélkül is tudok fájdalmat okozni én magam is. Már ha neki a ma este után még tudok.

- Persze, várj csak! - pislogtam Tylerre, ahogyan megpillantottam őt az ajtóban, és elővettem egy fekete pólót és egy farmert, hogy a kezébe nyomjam. Nem kerülte el a figyelmemet a feszes has, és a kigyúrt váll, de most még ribancként sem tudtam szexre gondolni. Csak valami másra... aminek semmi köze nem volt Klaushoz. És éppen ez volt a lényeg. Magamhoz volt köze. Mert önző vagyok. És soha többé nem engedem, hogy ez a tulajdonság kivesszen belőlem.

-Nincs mit! -mondtam miközben egy mosolyféleség jelent meg az arcomon. Sajnáltam mert látszott rajta, hogy szereti és egyúttal bűntudatom is volt amiért hagytam, hogy a mai este idáig fajuljon kettőnk között. Ha tudtam volna, hogy Klaus az a személy akkor inkább nem tettem volna ezt.
-Akkor igénybe venném. -vigyorodtam el és el is indultam a fürdő felé, hogy vehessek egy gyors zuhanyt.

Lekaptam magamról a fölösleges ruhadarabokat és megengedve a meleg vizet perceken belül le is zuhanyoztam. Kikászálódva a kádból a derekam köré csavartam egy törülközőt és úgy sétáltam ki a fürdőből.
-Akkor tudsz adni tiszta ruhákat? -néztem rá kérdően, mert nem akartam turkálni a szekrényében.

- Köszönöm! - pislogtam rá hálásan, és sóhajtottam egy aprót. - Ha gondolod, még mindig áll a zuhany javaslata. A sminked elkenődött a verejték miatt, ha szeretnéd, lemoshatod magadról, van itt tiszta ruha. - böktem a szekrény felé mosolyogva. Bár még mindig bennem volt a félelem... de még életben van. Klausnak sincs baja.

Szemmel követtem ahogy visszaül az ágyra és közelebb sétálva megálltam előtte. Nem tudtam mit mondhatnék még biztatásképpen ezért inkább nem is mondtam eleinte semmit.
-Nem megyek el. Ha kell megvárom veled amíg Klaus megjön..- már ha egyáltalán megjön..-mondjuk ezt már csak magamban tettem hozzá, nem akartam ezzel is tetézni a dolgokat.

Próbált bizalmat kelteni bennem egy mosollyal, legalábbis egy halvány mosollyal, és közben lassan visszaültem az ágyra, már minden gondolatot elfeledve, amit az előbb gondoltam Klausról és Tatiáról. Én is meg akartam őt keresni... de így mit tehetnék? Nem tudom, hol van... induljak a vakvilágba?
- Ugye nem mész el? Nem akarok most... egyedül lenni. - szólaltam meg rekedten. Az ilyesmi mindig nehezemre esett.

-Igen még él.. Legalábbis remélem. -sóhajtottam megkönnyebbülten amikor láttam, hogy a holdfogyatkozás véget ért.
-De attól még, hogy én élek az nem jelenti azt, hogy ő megmenekült. -mondtam kissé zavartan.
-Így, hogy nem tudom hol van nem tehetek semmit. Reménykedjünk, hogy valaki már előbb cselekedett. -néztem fel Erin-re és egy halványabb mosolyt erőltettem az arcomra biztatásképpen. Elvégre én voltam rá a biztosíték, hogy még él, ha halott lenne már én is az lennék.

- Nem, fogalmam sincs. - kezdtem el magam is aggódva fel-alá járkálni, és kinéztem az égre, de... azt vettem észre, hogy a holdfogyatkozás végetért. Hiszen soha nem tart sokáig, csak pár percig, míg a hold a föld árnyékában áll. És ez... nem tart olyan sokáig.
- Ugye... ha te még élsz, akkor... ő is... ugye? - néztem Tylerre vissza, ahogyan már ő is láthatta, hogy a holdfogyatkozás végetért.