Cuki? Nekem nem ez a szó jutott az eszembe, amikor az a madár megjelent az ablakomban és addig nem tágított, míg ki nem ki nem nyitottam az üzenetet. Elég régi módszerről beszéltünk, szóval olyasvalaki küldhette, aki már régóta él és nem szeretne változtatni az üzenetküldési technikáin a modern kor függvényében sem vagy valakinek nagyon bejön a boszorkányság eme előítéletes mítosza. Már csak a seprű hiányzott volna, de ki tudja, lehet, hogy a találkozás alkalmával a csúcsos süveg is meglesz. Mert hogy elmegyek New Orleans-ba, efelől semmi kétség... nem tudok egy helyben ülni az invitálás után. - Csak vigyázzatok majd magatokra. Nem bírnám ki, ha túlságosan belekeverednétek abba, amiben nem is kellene, hogy érdekeltek legyenek. - Mondtam kis aggodalommal vegyítve a szavaimat. Semmi más nem hiányzott, minthogy belerángassam őket valamibe, amiről még én sem tudom, hogy micsoda. Először nekem kellene mindennek a végére járnom, de túl önző vagyok ahhoz, hogy egyedül vágjak bele a kalandba, magam mellett akarom tudni azt a két embert, aki a legtöbbet jelenti nekem a világon. Nélkülük nem lenne ugyanolyan. - Brad... furcsa a helyzet. - Nyögtem ki. - Örülök, hogy itt van és amikor együtt vagyunk eszembe sem jut, hogy mi történt... és nézz bolondnak, de ez ijesztő. Soha nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen túl tudok lépni, mindig azt gondoltam, hogy vagyok annyira erős és öntudatos, hogy nem hagyok magamból hülyét csinálni vagy ha mégis, akkor soha többé nem szólok ahhoz az emberhez. - Amikor saját magamat kell megkérdőjelezni és megváltoztatni a képet, amit a személyemről alkottam, nincs rosszabb. De talán megéri, ha most tényleg úgy fog alakulni a kapcsolatunk, ahogy elterveztem...
- Ó, ez nagyon cuki... valóban nagyon stílusos - mosolyodtam el még akkor is, ha ez nem volt egy vidám üzenet. Tudtam, hogy valami fontos lehet, mert különben miért keresnék meg őt ilyen hirtelen?! Mondjuk engem csöppet sem zavar, de az igen, hogy miért most, vagy éppen az érdekel jobban, hogy ki az, aki szeretne vele bájcsevegni, és mint tudjuk, általában az ilyen dolgoknak a hátránya az, hogy valami kell nekik, valami, ami legalább annyira fontos, mint az, hogy Candice elutazzon oda... - A Mikaelson név az tagadhatatlan, még akkor is, ha változtatnál rajta - én is megint jót vigyorogtam, mert láttam, ahogyan Candice is... Biztosan azt gondolja magába, mennyire őrültség az, hogy vele szeretnék tartani, mert biztosan félt némiképp ettől. - Bevágódunk melléd testőrnek - kacsintottam egyet rá, és még mindig vigyorogtam. - Hm, annak külön örülök, hogy Brad is ennyire törődik veled, és nemcsak egy maszk mögé bújt démon - mondtam neki most már őszintén.
...best friend is a sibling destiny forgot to give to you...
Talán nekem is jobb lesz, ha kibeszélem magamból a történteket. Utáltam magamban tartani azt, ami nyomaszt, de ugyanúgy nem szerettem olyan személyek vállára rakni a saját súlyaimat, akiket szerettem és akiknek a boldogsága mindennél fontosabb volt nekem. Gen egy ilyen ember volt. A legjobb barátnőm, a bizalmasom, a fogadott testvérem, egy normális, igazi családtag még akkor is, ha vérségi kapcsolat nem kötött össze vele. Sokkal fontosabb volt az, hogy mindent meg tudtam beszélni vele és az is elég volt, ha csak bólogatott vagy elaludt a mondanivalóm közben, bár ilyesmire még nem volt példa. Ki tudja, egyszer majd biztosan megunja a szájjártatásomat. - Fogalmam sincs, ki lehet. Az üzenetküldő eszméletlenül stílusos volt, egy madár lábára csavarta rá a lapra írt üzenetet. - Ezen én lepődtem meg a legjobban, nem gondoltam volna, hogy varjak fognak repkedni a villa körül postagalamb szándékkal. - Úgyhogy lefogadom, hogy valamelyik régimódi koven boszorkánya, ők szoktak ilyeneket csinálni még ebben a században is. - Megcsóváltam a fejem és kénytelen-kelletlen ismét előtört belőlem egy sóhaj. - Elég rejtélyes volt, semmi konkrétat nem írt, csak hogy beszélni akar velem. Ha tudja, hogy Mikelson vagyok, akkor ez nem egy vicc.. nem szoktam nagydobra verni. - Kínomban megvontam a vállam és apró nevetés tört fel belőlem. El sem hiszem, hogy Genevieve még az oroszlán barlangjába is velem tartana, csak hogy ne legyek egyedül. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ezer éve éltem már, de eddig nem sikerült kialakítanom ilyen szoros kapcsolatokat. De hogy ő és Brad itt vannak nekem... máris jobb. - Ha gondolod, gyere. Nem tervezek sokáig ott maradni, mert... megígértem Brad-nek, hogy nem megyek sehová. Bár ő is azt mondta, hogy bárhová velem jönne, de ebbe az útba nem biztos, hogy bele akarom rángatni. - Dőltem hátra a széken.
Jól érzem magam, hiszen nincs senki, aki bámulná a tetteimet, és tenne dolgokat ellenem. Én egykor eg gyenge nő voltam, amiért hagytam magam behálózni, most azonban nem tudna senki ilyen módon becsalni egy sikátorba sem, mely világítás nélküli lenne. - Köszönöm - ismét egy apró mosoly látszott rajtam, de örömmel vettem észre, hogy Candice arcán is megjelent egy nagyon széles mosoly, mert ő neki nagyon is jól áll. A családtagjai között szerintem ő az egyetlen, aki megüti az emberség fogalmát. Nem ismerem igazából a Mikaelson családot, de elmondásai és a dolgok, miket tudok róluk... Hát az nem semmi. Nem híresek arról, hogy jóakaratúak lennének, mert minden tettük és mimikájuk mögött lappang valami hátsó szándék. - És nem említették, mi történt? - kérdésem egyszerű volt. - Ismered azt, akitől az üzenetet kaptad... vagy totál ismeretlen személy? - nos, most már belerágtam magam a kenyér szélébe, és nem fogok leállni. - Ha gondolod, én elkísérlek téged, nincs más dolgom és nem is terveztem a lazulás mellett semmit sem, de szívesen veled tartok, mert jóha tudod, én itt vagyok neked - próbáltam bizalommal állni feléje, mint ahogy mindig is.
...best friend is a sibling destiny forgot to give to you...
Az őszinte öröm tükröződhetett az arcomon, amikor elmondta, milyen jól van. Sokkal jobban szerettem volna örülni az ő örömének, mint a saját problémáimmal foglalkozni és most, hogy lehetőségem adódott erre nem voltam rest kiélvezni a barátnőm újdonsült szabadságát, akadálymentes életét. Amikor először találkoztunk a mostani gesztusainak teljes ellentétét láthattam rajta, a kétségbeesést, az elnyomást, a félelmet, de mára olyan érzésem van, mintha láttam volna őt felnőni. Legalábbis kinyílni, mint egy virág, aki fényt kapott az életébe a szabadsággal és emiatt manapság már szívesen osztja meg a nagyvilággal is a boldogságát. Talán életem egyik legjobb cselekedete volt az, hogy nem hagytam magára és segítettem neki. Mi mást tehettem volna? Nem lett volna szívem hátat fordítani neki, ma pedig már nincs olyan felsőbb hatalom, ami miatt ilyesmit tennék. Még a gondolat is abszurd. - Ennek örülök. - Pillantottam rá. - Ez a ház most már a te otthonod is, szóval akkor és oda bújsz el, ahová akarsz. - Mosolyodtam el szélesen. Igazat adtam neki és mióta családom egy adott százaléka itt hagyta a várost, azzal együtt a birtokot is, a ház nem csak csendesebb, hanem sokkal nyugodtabb is. Mintha a béke szigete lenne, ami felőle elúszott a Mikaelson-viharfelhő. Persze tudtam, hogy semmi esélyem elbagatellizálni azt a témát, amelynek rólam kellett szólnia, ezért pár másodperces hallgatás után megpróbáltam elejét venni a dolognak és megkímélni őt attól, hogy tovább kelljen kérdezgetnie. Csak a jókedvét nem akartam elrontani. - Tegnap kaptam egy elég rejtélyes üzenetet, amiben a családomról volt szó. Semmi konkrét, csak egy cím New Orleans-ban és egy kérés, hogy minél hamarabb utazzak oda, mert a családomról akarnak beszélni velem. - Aprót sóhajtottam. Ebben a pillanatban eléggé nagy tehernek éreztem azt a köteléket, mi ezer éve azokhoz az emberekhez köt.
Nincs, akivel megoszthatnám boldogságomat, bánatomat, nincs az, hogy odarohanjak édesanyámhoz, elmesélni neki, mi történt velem az elmúlt időben. Nincs ilyen. Sokáig volt, de már nincs. Most már nem számít semmi, nem tudnak, mivel megfélemlíteni. Ez a csodaszép, kedves és bájos nő, aki rengeteg évet tudhat mögött, ő rá mindig számíthattam. Az életemet, szabadságomat kaptam vissza. Alap, hogy én is segítőkész vagyok vele. - Mesélj, mi az, ami ennyire foglalkoztat? És a semmi vagy a semmi újdonság, immáron már nem ér - haloványan mosolyogtam. - Valami belül megesz téged, aminek egy részét ismerem, és tudom az okát, viszont... érzem, van ott még valami más is. Mi jót alkotottmegint a családod? Vagy esetleg Braddal van valami?! - fogtam meg kezét automatikusan, próbáltam őt bátorítani, de sosem erőltetném azt, hogy kiteregessen mindent, csak mégis, nem tölt el sok jóval az, ahogy látom rajta a nyomást, mely a családja miatt van rajta. Aztán bezzeg terelni kezdett, mint mindig. Hogylétemről kérdezett... - Fantasztikusan vagyok, szabadnak érzem magam, amit neked köszönhetek - őszinteség volt az arcomon. - Végigsétáltam az udvaron, kertben... Hát, hatalmas ez a hely. Könnyen el lehet itt bújni, hogy napokig ne is vegyék észre, hogy hol is vagy - nevettem egyet.
...best friend is a sibling destiny forgot to give to you...
Délelőtt a városban jártam, ahol ugyan semmi érdekfeszítő nem történt, de jólesett kimozdulni a falak közül és járni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem és átgondoljam azokat a dolgokat, amelyek nemrégiben történtek velem és valószínűleg történni fognak. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy New Orleans-ba menjek, a testvéreim túl nagy hanggal és felfordulással vannak odaát ahhoz, hogy tétlenül ücsörögjek. Klaus-nak gyermeke született és még nem is tudja, hogy mi várhatott volna arra a kislányra, ha nem halt volna meg. Már ha egyáltalán így történt, hiszen nagyon gyanús volt nekem ez a hirtelen keltett hír. A lány, aki várandós volt egészségesnek tűnt, az öcsém pedig úgy védte őt és a gyermeket, mint egy egész armada, amelyet nem könnyű áttörni. Meg kell tudnom, mi folyik New Orleans-ban. De ehhez a hátam mögött kellene hagynom Mystic Fallst, amit már csak azért sem tennék, mert itt van Brad, Curtis és természetesen nem utolsósorban Genevieve. Az ablakon kipillantva pont észrevettem őt, ahogy fürdőzik a délutáni napsütésben és mivel reggel óta nem láttam én is kisiettem az udvarra, hogy helyet foglaljak mellette és ne csak a D-vitaminból, hanem az ő kisugárzásából is erőt nyerjek. Szükségem volt arra a nyugalomra és jókedvre, amit manapság árasztott magából és amit nem is csodáltam, elvégre hosszú idő óta először érezheti magát biztonságban. És az, hogy ehhez hozzájárulhattam boldogsággal töltött el. - Csak a gondolataim... egyedül maradtam velük és valószínűleg az ijedtségem ült ki az arcomra. - Halványan elmosolyodtam, amikor a hogylétem felől kérdezősködött. Hátradőltem a székben és felé fordítottam a fejem. - Nem tudom, mitévő legyek, de hát ez nem újdonság. - Szegényt nem akartam az állandó aggodalmaimmal traktálni, annak ellenére, hogy tudtam, sohasem mondaná, hogy elege van belőlem. És a végén úgyis kihúzza belőlem, hogy mi bajom van. - Hogy vagy? Jó látni, hogy végre nem félelem van az arcodon, amikor rád nézek. - Mondtam a lehető legőszintébben.
Eltelt egy kicsi idő azóta, hogy a Candice-nél vendégeskedem, és ez a Mikaelson ház pedig csodálatos. Évek óta ez az első rendes, nyugodt épület, ahol én lakom. Nem érzem magam otthon, mert nem az én otthonom, mégis az, hogy egy szeretnivaló hölgyemény is itt van mellettem, valamelyest mégis annak érezhetem, mert nincs bennem jelenleg semmi félelem afelől, hogy bárki újra fenyegethetne, zsarolhatna vagy épp az uralma alá vésne engem. Candice valódi barát, nem pedig egy álarc mögé bújtatott rosszakaró. Azokból volt részem már, nem is egyszer. Még a mai napig bennem van az, hogy bármikor ismét az életemre törhet valaki, aki eddig is azt éreztette velem, az övé vagyok. Nem. Nem lesz ilyen többé. Nem hagyom magam soha többé. Nem leszek áldozat többé, hiszen már nincs kiért az lennem. Családom halott. Ha csak a szemétláda nem követ, és megpróbál engem azzal visszatéríteni, hogy megfenyeget, megöli Candice-t. Azt sem fogom engedni. Gondolataim kusza világába csúsztam, amikor az udvaron üldögéltem, és reméltem, hogy hamarosan felbukkan valaki már végre ebben a gyönyörűséges időben... Hatalmas vigyor áradt belőlem, amikor a hosszú, ragyogó szőke hajtincseket megláttam a távolból. - Azt hittem, magányosan kell eltöltenem ezt a szép napot. Láttam, mikor elmentél, és eléggé furcsa arcod volt. Valami történt? Vagy csak siettél? - aggódó pillantást vetettem rá, mert érdekel minden, és mert nemcsak a megmentőm, hanem a legjobb barátom is.
...best friend is a sibling destiny forgot to give to you...
Figyelem a nőt, ahogy magabiztosan, kedves arccal közelebb sétál. Butaság lehet, de már a jelenléte is megnyugtatólag hat rám kicsit. Csak szükségem volt valakire, aki normálisan beszél velem, és nem támad hátba, amint elfordulok. - Én.. én csak... Nem tudom - a vállamat vonogatom. Nem is gondolkodtam, mit mondjak majd neki, miért rángattam ide. Bár tényleg nem vagyok jól. - Szédülök és émelygek, és... - a hasamra bökök - az előbb nagyon görcsölt, bár egy kicsit már kezd alább hagyni. Csak megijedtem, hogy esetleg baja történik. - A gyerek épségét illetően még most sem lehetek biztos. Nem tudom, hozott-e magával ilyen kütyüket, amivel megvizsgálhat, vagy mit tudom én. Egy-két vizsgálathoz az is elég, ha csak megtapogat az orvos. Örülnék, ha mondana valami biztatót. Gondolom nevetséges vagyok, hisz nem is olyan régen még azt hittem, készen állok, hogy elvetessem, most meg azon izgulok, hogy jól van-e. - De menjünk beljebb - terelem a nappali felé. Ott azért kényelmesebb, mint a bejáratnál.
Gyorsan ettem valamit, mielőtt megint el kell mennem valahová, mert sosem tudhatom, mikor mi lesz... Leültem a nappalimban, és már épp fogyasztani kezdtem a finom kis melegszendvicset, amit hirtelen összedobtam, amikor is jött egy üzenet számomra. Hm... Hayley az. Azt hiszem, már indulhatok is, mert megint csak ugribugri üzemmódomba tehetem magamat, és már az autómban ültem. A Mikaelson villához értem néhány perc múlva. Nagyon szép épület, nem semmi. Nem voltam még itt sosem, most legalább ide is eljutottam. A bejárati ajtónál ott állt már Hayley, aki üdvözölt, de nagyon rossz passzban van... - Ez... csak természetes - válaszként ezt mondtam ki. - Mi történt...? - kérdeztem tőle, miközben beléptem a ház ajtaján.
Lebotorkálok a lépcsőn, közben letörölgetem a könnyeimet, bár a szemeim vörösségét aligha takarhatom ezzel el. Ennél jobban nem tudom összeszedni magam, de nem is az a lényeg, hogy valami fényesen nézzek ki. Az orvosom előtt legalábbis nem. Kinyitom a bejárati ajtót, hogy Meredith elé siessek. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide értél - üdvözlöm, és megpróbálkozom egy mosollyal is. Az eredményt illetően bizonytalan vagyok.
Amint belépek a házba, és becsukódik mögöttem az ajtó, hátamat neki vetve szusszanok egy kicsit. Nem tudom, mit tegyek. Tatiának igaza van. Nem bízhatok senkiben. De nincs más választásom, mint együttműködni a Mikaelsonokkal. Éppen emiatt... el kéne mondanom Klausnak, hogy kivel futottam össze. Sóhajtok egyet, majd felpillantok az emelet felé. - Klaus? - szólalok bele kissé felemelt hangon a házba. Az ő hallásával arra tippelek, hogy ennyit is meg fog hallani, amennyiben itthon van. Ha viszont esetleg aludna... akkor jobb, ha nem zavarom. Végül is a hírek megvárják...
Kissé elmosolyodom Hayley viselkedésén. Annak ellenére, hogy erős nő, néha olyan, mint egy kislány. Mint aki soha nem kapott jót az élettől. És ez ugye így is van. - Nekem szokni kell, hogy ha valakivel kedves vagyok, ne legyenek hátsó szándékaim - közlöm vele, miközben vállal belököm az ajtót. - És ne bízz soha senkiben. Bennem sem. Tudod, néha én is kiszámíthatatlan vagyok - teszem még hozzá.
Magamban kissé hátrahőkölök, visszakozok. Nem akarok kötekedni vele, főleg most nem, hogy tényleg próbálkozik figyelmes lenni velem. Ha leállítom, képes visszatérni a korábbi goromba viselkedéshez, arra meg tényleg nincs most szükségem. Egy pillanatig pislogok csak a szemeibe zavartan, aztán halvány mosollyal visszadőlök a vállára. - Köszönöm, hogy törődsz velem - mondom végül csendesen, ezzel utalva arra is, hogy nem bánom, hogy nem két lábon megyek be. - Tudod, azért én is kicsit hasonlóan vagyok: sosem törődtem senkivel magamon kívül, de én se sok figyelmességet kaptam. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ha valaki kedves velem, akkor hátsó szándékai vannak. A rossz tapasztalatok. Másik dolog pedig, hogy szeretek önálló lenni mindenben. Bármiben. Tartok attól, hogy ha megbízok valakiben, ráhagyatkozom valakire, akkor előbb utóbb csalódni fogok, és a padlón végzem - suttogom a vállába őszintén. Talán még nem is voltam soha ennyire nyílt senkivel. És nyilván ez nem is jelenti azt, hogy ezentúl nyitott könyv lennék előtte, csak most kikívánkozott ez a vallomás. Kinek beszélnék ilyenekről, ha nem neki, akivel olyan hasonlóak vagyunk?
- Elena azt mondta, törődjem veled - dünnyögtem. - De mivel ezer év alatt ez a fogalom kimaradt a szótáramból, ezért nem tudom, hogyan kell. A végletek embere vagyok. Vagy egyáltalán nem tudok, vagy nagyon tudok. Válassz, melyik tetszik neked jobban - torpantam meg, még mindig Hayleyvel a karomban. - Szóval, bejössz így, vagy akarod, hogy letegyelek?
Úgy néz ki, az idegessége alább hagy, amint látja, hogy jól vagyok, ami arra utal, hogy valóban miattam aggódott. Átveszem a holmimat, amit összeszed nekem, aztán... talán mondanom sem kell, mennyire meglep, amikor a karjaiba kap, és így készül bevinni a házba. Öhm... kissé zavarba ejtő, hogy ennyire gondoskodni akar rólam, azért talán még járni tudok, annyira nem fáradtam el. De eszem ágában sincs kötekedni, főleg mert most sem hazudtolja meg magát, és a következő pillanatban már számon is kér. - Eltartott egy ideig a vizsgálat. Kértem pár tanácsot is a dokitól, hogy mikre kell figyelnem. Meredith nagyon kedves volt. Aztán be kellett még vásárolni is ezt azt - pillantok le az ölemben levő vitaminokra és immunerősítőkre. Aztán eszembe jut az ultrahangkép is. Még mindig nem tudom, Klaus vajon mit szólna hozzá, ha az orra alá dugnám. Egyelőre a táskám mélyén lapul. - De tényleg jól vagyok, tudok járni - jegyzem meg csendesen, bár továbbra is a vállára dőlve kapaszkodom belé.
Kissé lenyugszom. Látom, hogy karikásak a szemei, de nyugalom van az arcán. Ez engem is lehűt valamennyire. - Aha - válaszolom tömören, majd a hátsó ülésre esik a tekintetem. Gyógyszerek, meg könyvek. - Na gyere - húzom ki a kocsiból Hayleyt, aztán a kezébe nyomom a holmikat, és egy mozdulattal az ölembe kapom, így indulok el vele a ház felé. - Hol voltál ennyi ideig? - morgom azért közben, nehogy már azt higgye, páncélos lovag vált belőlem.
Nem sietek. Csak kell még pár perc. Úgy vagyok vele, hogy már megérkeztem, Klaus nyilván hallotta is az érkező kocsi hangját, tudja, hogy itt vagyok, nem csavargok. Megnyugodhat. De azt egy percig sem gondoltam volna, hogy odaront, és letépi nekem a kocsija ajtaját... vagy olyasmi. - Jól... jól vagyok - pislogok meglepetten, nagy szemekkel. - Minden rendben, csak kicsit kimerültem. De tényleg... - bizonygatom, de nem is értem. Valaki felhúzta volna, vagy most mitől ilyen ideges? Csak azt ne mondja, hogy miattam aggódik, mert aligha hiszem. Olyan sokáig azért nem maradtam el.
Hát, ez nem túl biztató. Ahogy ott ül lehunyt szemekkel, attól elfog az idegesség. Feltépem a kocsi ajtaját, hogy csaknem a kezemben marad a kilincs, és végighordozom a tekintetem az alakján. - Hayley - szólítom meg, mire felpattan a szeme. - Mi a fene történt? Valami baj van? Nem vagy jól?
Beletelik egy kis időbe, mire sikerül mindent beszereznem, amire szükségem lehet. Eleve a receptek beváltása, a vitanimok meg a többi beszerzése... De tekintve, hogy Klaus szerint egy jó ideig még maradunk Fallsban, és nem árt, ha hosszútávra tervezek, kellett vennem még ezt-azt, amitől legalább kicsit otthonosabban érezhetem magam itt. Végül csak megérkezem, és bekanyarodok Klaus kocsijával a villa elé. Elkezdem összeszedni mindazt, amit be kell cipelnem... aztán mégsem indulok azonnal. Muszáj egy-két levegőt vennem, időközben kicsit kimerültem, tőlem szokatlan módon. Csak hátra hajtom az ülésen a fejem, és lehunyom a szemeimet pár nyugodt pillanatra.
- Tudod, végignézve életem ezer évét, kisebb csoda lenne ha az általad vázolt elképzelés valóra válna. Félek, ha a régi ismerősöket megkeresném, gondolkodás és habozás nélkül Silas és Mikael mellé állnának. Egyrészt, mert nem ismered az életem történetét. Másrészt azért, mert mind beszari, gyáva alak, aki így próbálná menteni a saját életét - vontam vállat, és úgy döntöttem, ezt a témát jobb most berekeszteni. - Gyere menjünk... adjunk esélyt anyámnak, hogy szörnyülködjön egy újabb sort az életemen - indultam el Hayleyvel a ház felé.
A fejemet rázom, aztán elnevetem magam. És még én tartom magam makacsnak. Bár mondjuk... nem is makacsságnak nevezném ezt a dolgot Klaustól, egyszerűen csak... bizonyos dolgokban mintha csak egyféleképp látná a dolgokat, pedig mindennek van legalább két-három oldala. - Tényleg nem akarok az idegeidre menni ezzel a témával, de én, ha a helyedben lennék... Uhm... vagy már vagy ezer éves, nem igaz? Biztos rengeteg ismerősöd van, és nyilván sokan vannak, a hátuk közepére sem kívánnak, de biztos akadnak páran, akik nem futnak rögtön a másik irányba, amikor meglátnak. Nem tudom, talán a testvéreid közül, vagy mittudomén... az exeid? - vigyorodok el egy kicsit. Te jó ég, el tudom képzelni, ha listát csinálna az exeiből, abből kijönne egy könyv is. - Na jó, mindegy. Ha a helyedben lennék, megpróbálnám elérni valahogy, hogy ezek a személyek melletted akarjanak állni, önszántukból, a saját érdekükben, Silasék ellen, például azzal, hogy rámutatnék, miért lenne nekik is rossz az, hogy azok ketten elérik a céljaikat - sóhajtok. Tényleg befejeztem. Nem vagyok Klaus helyében, nem akarom megmondani, hogy mit tegyen, és már amúgy is bőven kifejtettem a véleményemet. - Bátor... vagy vakmerő, nincs nagy különbség. Nem akarsz bemenni? - bökök fejemmel a ház felé egy kisebb mosollyal.
- Aha - mondtam tömören. Értettem én, hogy Hayley mire céloz, csak azt nem tudtam, ezt hogyan képzelni el. - És van valami tipped, hogy kezdjem? Álljak ki szórólapozni a sarokra, vagy adjak fel hirdetést? "Hé, ha te is régi vámpír vagy, és utálod Silast meg Mikaelt, gyere, állj mellém, harcoljunk együtt. Jó buli lesz, meglátod" - gúnyolódtam kissé keserűen, aztán legyintettem. - Ezt már megette a fene, szépségem. - Szóval, nemcsak az ágyban ügyes kisfarkas vagy, de a tetejébe bátor is. Ezt szeretem.
- Legalább rá számíthatsz. - Nem akarok hozzátenni olyanokat, hogy neki legalább van ilyen személy az életében, vagy hogy neki legalább van édesanyja. Ezeket csak magamban fűzöm oda. - De épp ezt mondom, nem barátokról beszélek. Hmm... hogy is magyarázzam...? Tudod, én is sokszor kerültem már olyan helyzetben, megfordultam olyan helyeken, amikor csupa idegen vett körbe, vagy olyanok, akiktől tartanom kellett volna. Végülis csak egy kisfarkas vagyok, nem is olyan nehéz a fajtánkat félresöpreni az útból. De erősebbé tesz, ha tudok magam köré gyűjteni pár szövetségest, akik segítenek nekem, csak mert nekik is érdekük, mégha nem is barátok. - Ennél jobban nem tudnám, és nem is akarom leragozni a dolgot. Vagy érti, vagy nem. Úgyis mindegy, az ő dolga, ő tudja, hogy csinálja. - Azt hittem, ez már nyilvánvaló - nevetem el magam az utóbbi kérdéseire. Úgy néz ki, a mosolyomból áradó jókedvből rá is ragadt valamennyi. Még kiderül, hogy tudok jó hatással is lenni másokra. - Persze hogy melletted állnék... Az élet meg veszély nélkül nem is az igazi - vágok kissé dacos képet, de továbbra is fülig ér a szám.
- Szép logika, és jó ötlet - bólogatok Hayley kérdésére. - De nem tudom feltűnt-e, hogy az egyetlen, akire számíthatok, az anyám. Nem vagyok bővében a barátoknak - dünnyögtem, de már kissé vidámabban, hogy láttam végre Hayley arcán egy vigyort. - Hé... - nyújtottam ki a kezem, és magamhoz húztam, hogy megöleljem. - Szóval... ha így állna, te mellettem állnál? Úgy is, hogy tudod, könnyen halál lehet a vége? - kérdeztem. És kissé meg is voltam lepve. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy engem bárki féltsen - már ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán - vagy bárki is az oldalamra álljon, hogy védeni próbáljon.
Kezdőlap
