Nem akartam neki elmondani, hogy Michael újra a színen van. Egyáltalán szóba se akartam hozni, ezért is igyekeztem elhitetni magammal, hogy a világon semmi, de tényleg semmi jelentősége nincs a mi találkozásunknak, mert ha a fene fenét eszik, akkor sem képes elszakítani minket egymástól, ha már ennyi idő után végre ismét rátaláltunk a boldogságra. Igen ám, na de mi van akkor, ha a tudat, hogy ő is él, megmérgezi az én boldognak hitt perceimet?! Lehet, hogy ostobaságot követek el ezzel, de nem bánom, legyen. Legalább még egy kicsit abba a hitbe akarom ringatni magam, hogy csak mi vagyunk. Ezer év ide vagy oda. Az pedig, hogy azt hiszi, miatta vagyok még mindig zaklatott, jócskán a kezemre játszik..
- I-iigen.. Nekem ez az egész, nem olyan egyszerű... - értek vele egyet némi hezitálás után. Voltaképp nem mondok én butaságot és nem állítok valótlant. Tényleg kell ahhoz idő, hogy én megszokjam a világot, amit immár nem szellemként látok, hanem ténylegesen is a része vagyok. Élő, hús-vér emberként.
- Mehetünk.. - vágom rá gondolkodás nélkül, amint elválnak egymástól ajkaink. Egyetlen csók elég ahhoz, hogy meggyőzzön. Habár nagyon jól tudja, hogy én kislány koromtól kezdve mindig a csillagokban leltem vigaszt. - Esetleg a régi helyünkre? - vetem fel az ötletet, nem tudom, hogy ő milyen helyet ismer. Természetesen én a városnak ebben az új formájában nem találnám meg a mi tisztásunkat valószínűleg most, hogy már nem élvezem a szellemlét előnyeit. Mondjuk a mostani helyzetben, nem valami jó ötlet csak úgy kószálni, miközben ki tudja merre jár az én megtagadott férjem. Igazából mindig ott fog motoszkálni a fejemben ez, csillagok ide vagy oda... Nem fogok szabadulni az átkozott gondolattól, hogy bánthatja Kolt. Ezer halált halnék, ha történne vele valami.

Most, hogy már biztonságban tudom magam, egyáltalán nem is tűnik olyan borzalmasnak az a néhány kelletlen perc, amit kénytelen voltam Michael társaságában eltölteni... Vagy legalábbis nagyon igyekszem ezt elhitetni magammal, mert tudom, hogy Kolt átverni szinte képtelenség. Még legrosszabb formájában is könnyedén átlát a szitán, és nem segít a helyzetemen, hogy sosem tudtam őt sokáig az ingoványos talajon tartani, hadd tapogatózzon.
Kénytelen vagyok a szemébe nézni, bár egyáltalán nem füllik hozzá a fogam, hogy engedjem neki, hogy belém lásson. Ez általában nem szokott zavarni, mert előtte nincsenek titkaim. Vagy legalábbis nem voltak. Egészen eddig. Ezért szerettem belé.. Mert neki bármit elmondhattam, nem viselkedett velem másképp, mint.. Igen, szeretem, szívem szerelmének minden cseppjével, ő adja nekem az erőt ahhoz is, hogy most ne bukjon ki a számon a lehetséges végzete.
- Semmi komoly, tényleg.. Pár perc és jól leszek.. - bólogatok magamat megerősítve, de igazán én sem hiszem el, hogy ennyivel lezárhatjuk. Nem szokta annyiban hagyni, csak az a kérdés, mennyi ideig vagyok hajlandó és képes kitartani ahhoz, hogy Kolt már ne is érdekelje, hogy mi váltotta ki nálam ezt az állapotot. - Hidd el, hogy jól leszek.. - erősködöm most én, ahogy ő szokta, ha érvényesíteni akarja akaratát. És ebben a pillanatban azt hiszem, hogy tudom tartani a szám és képes vagyok arra, hogy egy nyikkanást se tegyek a férjemről. Persze az elmém ezt másképp gondolja és a Koltól kapott eljegyzési gyűrűm mint izzó parázs, úgy kezdi égetni az ujjam.

Szinte már tehetetlennek érzem magam, ahogy hagyom, hogy magával vigyen. A karjaiban minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. Nincs semmi, ami jobban foglalkoztatna, mint az, hogy velem van és nem engedi, hogy bántódásom essen. Megvéd engem. De őt ki fogja megvédeni Michaeltől? Alighanem ez az a kérdés, amire akkor sem tudnám a választ, ha mindenható lennék. Azt viszont még ezer év után is pontosan tudom, hogy ha Kol tudomást szerez arról, hogy az a mocsok él és ezek ketten egymásnak esnek, akkor valamelyik meghal. És valahogy nem vonz a gondolat, hogy én is megéljem, milyen volt Kolnak, mikor a karjai között fekve ért véget evilági létem.
Nem beszélek, fektemben mellé kúszom, testem még mindig az övének préselődik, mert egyszerűen szükségem van a testi kontaktusra, de arcomat mellkasába rejtem.
- Nem érzem jól magam. - nyöszörgöm a ruhájába zaklatottan, de tudom, hogy ennyivel nem fog megelégedni. - És nem akarok még egy ilyen veszekedést.. - folytatom, hátha elhiszi, hogy az borította fel a lelki békémet, hogy mi ketten nem túl szépen váltunk el egymástól. Talán túl komoly tüneteim vannak, mert még mindig remegek.. De. Ha mégsem válik be, akkor azt hiszem borítékolhatom, hogy vér fog folyni.

Egész addig fokozódik magányom, míg végül már az engem körülvevő csendtől is a frász jön rám. Olyan minden, mint eddig, mikor senki nem látott és senkinek nem voltam többé fontos. Most is ezt érzem, annak ellenére, hogy ez nem igazán így van. Nem teljesen így. Hiszen az életemet visszakaptam, annak ellenére, hogy nem kértem. De Kollal lenni maga a mennyország, már amikor nem becsmérli le egész fajom önnön büszkeségéből. Azzal is nehezemre esett megbékélni, hogy vámpír és nem öregszik. Nem lesz beteg, nem változik. De hogy életnek és halálnak is ura akar lenni, sőt, kihasználja a képességeit, hogy amit csak lehet saját javára fordítson.. Az a férfi, akibe én beleszerettem sosem tett volna ilyet. Nem voltam mellette, hát persze, hogy az én hibám is.. És már majdnem ott kötök ki gondolatban, hogy ha nem ellenkeztem volna annyira, hogy hozzámenjek Michaelhez, akkor most mindkettőnk élete máshol tartana. Ám a gondolatba is beleborzongtam. Ezer év távlatából még mindig nem látom járható útnak egykori sorsomat...
Arcomat Kol párnájába fúrtam és közben azon aggódtam, hogy merre járhat. Az illatát éreztem, de sokkal nyugtatóbb lenne, ha a közelségét érezném, nem egy aromafoszlányt, amihez néhány pillanat alatt hozzászokik az orrom és már el is tűnik.
Ha tudja is valaki a családból, hogy itt vagyok, nem teszi tiszteletét nálam, én pedig meg sem moccanok addig, míg nem nyílik az ajtó és meg nem pillantom a személyt, akiért az imént még néhány könnycseppet is hullattam. Igyekszem úrrá lenni érzelmeimen, de az események fényében erre alig van lehetőségem. Gyorsan pattanok fel, olyannyira hevesen, hogy bele is szédülök a mozdulataimba és szinte karjaiba zuhanok. Arra viszont ügyelek, hogy minden szó nélkül öleljem magamhoz és kapaszkodjak belé, mintha az életem múlna rajta. Tudom, hogy nem sokáig fogja hagyni, hogy titkolózzak előtte, főleg mivel sosem tudtam neki hazudni, de egyelőre nem tudok olyan mesét előadni, ami magyarázatot nyújthatna neki az állapotomra, így bölcsen hallgatok.

Michael látogatása épp annyira rázott meg, mint az, hogy Kol szemében én is csak egy ember vagyok. Halandó, múlandó, jelentéktelen. Most viszont, mikor épp újra átéltem a múltamat, ezer év után, semmire sem vágyom jobban, minthogy Kol az ölelésébe zárjon. Bár aligha mondhatom el neki, mi történt, az ő érdekében. Nem tehetem ezt, és nem kockáztathatom, hogy Michael iránt érzett gyűlölete elragadja tőlem. Most mégis.. Itt állok egy darabig a birtok határában. Az is elég körülményes volt, míg eljutottam idáig. Egyszerűen a félelem miatt leblokkoltam és hiába akartam visszaemlékezni, merről jöttem, a töredéke sem jutott eszembe. Arra viszont nem akartam újabb lehetőséget adni, hogy Michael rám találjon. Így is undorodom tőle, és magamtól is, mert hozzám ért. Gyanítom, hogy addig fogom sikálni a bőrömet, míg véraláfutásos nem lesz. Vagy még tovább.
Az pedig, hogy Kol nem jött utánam.. Nem sok jót ígér. Azt mondta vigyázni fog rám, erre az első adandó alkalommal hagyja, hogy egyedül lelépjek, annak ellenére, hogy természetesen én kértem, hogy ne kövessen. Mérges vagyok rá, kétségkívül az vagyok, de a félelem erőteljesebben munkál bennem, még akkor is, mikor átlépem a ház küszöbét. Nem találok itt senkit, vagy talán vannak és ők hallják, hogy én itt kóválygok, de nem hagyok időt arra, hogy meggondoljam magam és újra lelépjek. Egyenesen Kol szobájába megyek, lerúgom a cipőimet és Kol ágyának a végébe kuporodom. Csak remélni merem, hogy nem kell rá sokat várnom.

- Ti vagytok Nik testvérei. Nálatok jobban senki nem ismeri őt, és nem tudja senki jobban, milyen bonyolult személyiség - léptem közelebb Kolhoz, de fél szemmel figyeltem Freya-t is. Nem akartam egyiküket sem szem elől téveszteni, és ez most pont jó hozzáállás volt. - Mindannyian van okotok gyűlölni őt. De van okotok szeretni is... Mikael az egyetlen, aki ezt nem képes felfogni. De ne legyetek olyanok, mint az apátok - nyeltem egyet, majd Freya-ra pillantottam.
- Ezer év után a sírból is nehéz felkelni, nemde? Mégis járok én magam is, jársz Te magad is. Úgy véled, ezer év után bonyolult lenne vámpírból ismét olyan ember lenni, ahol nincsen vér, de talán lenne... szeretet? A vámpírság változtatott titeket azzá, akik mára lettetek. Ez szüli a gyűlöleteket is.

- Kezdem eléggé eltúlzottnak érezni mindezt - jelentettem ki egyszerűen, miközben úgy néztem rájuk, mintha nem én, hanem ők lennének megáldva ezer év őrületével, hiszen ezer év a sírban... minden boszorkány hangja ott időzött a fejemben, és nem hittem volna, hogy ezt mondom valaha, de ez rendkívül bosszantó. Főleg mikor oylasmire akarnak rávenni, melyhez nekem semmi kedvem.
- Azt mondod, képtelen lennél ismét ember lenni? - néztem Kolra úgy, ahogyan már régen nem. - Erről te is így vélekedsz? - kérdeztem a lány felé fordulva hirtelen.

- Valamire felhívnám a figyelmedet, Kol. Én is ezer éven keresztül arra vártam, hogy újra veletek legyek. És voltak bolond pillanataim... de nem értem el azt, amit akartam. Szerettem volna, ha emberként lesünk egy család.. talán jobb lett volna végre minden - sóhajtottam fel, majd a lány felé fordítottam a fejemet.
- A fiam bizonyára másképpen gondolja - mondtam csupán ennyit. - Nem tudtam, hogy ön még egyáltalán életben van... vagyis, megakadt a két világ között, de a fiamtól feleslegesen várok ezúttal köszönetnyilvánítást. És nem is várhatom el tőle azok után, ami történt - billent oldalra a fejem. - Esetleg lenne valami bejelentenivalótok számomra is?

- Elég ebből a hangnemből, Kol Mikaelson! - elégeltem meg azt, amit művelt, majd egy apró sóhajtással próbáltam megnyugtatni a megtépázott idegeimet. Egyértelmű volt, hogy sajnálatos módon utál engem. Nem ez a tipikus anya-fia kapcsolat, de hát... nem tudok ellene tenni. A múlt még midnig nem lehet semmis.
- Csupán látni akartam, hogy jól vagy-e. Jól vagytok-e... - tettem aztán hozzá, mikor végigmértem Freyát. - Kol, nem akarom, hogy azt hidd, hogy... nem bántam meg ezerszer azt, amit apád és én veled tettünk...