Megadó sóhajjal nyugtáztam, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Bár élveztem volna, ha most nem kell kivonulnunk innen és még egy kicsit kettesben lehetünk, mielőtt Kol bedobna a mély vízbe, a sok ember közé... Amíg én megtörölköztem és becsavartam magam a frottíranyagba, Kol visszament a szobába. Arra viszont nem számítottam, hogy mire én is csatlakozom hozzá, már teljes harci díszben lesz.. - Nem... Inkább hasonlítasz egy pingvinhez.. - vigyorogtam rá, hisz valóban jól nézett ki alkalmi öltözetében, meg kell hagyni. Hiába férfi, valami varázs körbelengi őt, amitől hihetetlenül csábító. És ezt valószínűleg nem csak én veszem észre.
Mire feleszméltem már előkészített nekem egy vörös ruhát és egy pár magassarkú cipőt.. Azt hiszem, ezekkel lesz még gondom. Nekem senki sem szólt, hogy gyorstalpalón kell megtanulnom benne járni. Ajajj. De ezt szóvá tenni nem maradt időm, mert megint elviharzott. Hihetetlen, mit meg nem kell majd szoknom mellette. Ez a gyorsaság egyszerűen rémisztő..
Kicsit közelebb léptem a ruhához, végigsimítottam az anyagán, és azt hiszem bele is szerettem egyből. Hihetetlenül szép volt. A cipő már nem kecsegtetett annyi jóval, de Kol biztosan tudja mit csinál. Legalábbis remélem.
- Persze... - feleltem a kérdésére, pedig azt sem hallottam, hogy ismét szobában van. - Ideje megtanulnia a nőseregnek, hogy mostantól nem legeltethetik rajtad a szemüket... - forgattam meg a szemeimet, de ideges voltam. Kétségtelenül. Végül ledobtam a törölközőmet és óvatosan a ruhába bújtam. Vajon mennyire fogja zavarni Kolt, hogy nincs alatta semmi?! Mindegy.. Az ágyra ülve a cipőbe is belebújtam, majd sikeresen talpra evickéltem benne. Nem tűnik olyan veszélyesnek, mint amilyennek kinéz.
- Nem vagyok éhes.. - ráztam meg a fejemet. - Inkább ideges.. - sóhajtottam nagyot és ismét végigsimítottam a ruhán. - A hajam?! - kérdeztem. Nem tudom, hogy mit szokás vele kezdeni ilyen alkalomkor...

/Kol fürdőszobája/
Miután beléptem a szobába, az volt a legelső dolgom, hogy magamra kapjak valamit. Az órára pillantva ugyanis csalódottan állapítottam meg a korábban is megismert tényt, mely szerint lassan ideje indulnunk. Kirángattam hát a szekrényből egy alsógatyát, majd az öltönyömért nyúltam, és olyan sebességgel kapkodtam őket magamra, hogy Freyának nyilván meglepődni sem volt ideje.
- Meg kell hagyni, én öltönyben sem nézek ki úgy, mint egy unalmas ingatlanügynök - kacsintottam rá, majd a táskájához léptem, annak reményében, hogy van közöttük néhány alkalmibb ruha is. Tatiát ismerve a kinézettel biztos nincs probléma, és bingo! Rövid kutatás után sikerült is kihalásznom egy meglehetősen sokat sejtető vörös ruhát. Vörös és szexi, ennyit tudtam róla, de ő pár hónap múlva nyilván jócskán felül fogja múlni az én átlag alatti szakértelmemet. A cipők között túrva találtam egy hozzá illő párt is, szóval azokat az ágy szélére helyezve néztem fel a meglehetősen gyorsra sikeredett választásból.
- Ha ezt felvetted, akár indulhatunk is. Majd fogunk egy taxit, amíg meg nem jön, ehetnél valamit - magyaráztam, és a következő pillanatban már ott sem voltam, mert leszaladtam a konyhába, némi ennivaló után kutatva. Minek van itt müzli? Na mindegy, fogtam egy doboz tejet, a müzlit, tálat, meg kanalat, és már vissza is siettem a szobámba.
- Biztos akarsz jönni? - kérdeztem, amikor láttam, hogy még mindig tanácstalanul áll. - Remélem nem baj. A ruha. Nem tudom, mennyire tudod, mi alkalmi, és mi nem - magyarázkodtam.

Bármennyire is felvillanyozott, hogy én is ismét a társadalom részét képezem, mégis láttam a dolgok hátulütőjét is. Be tudok illeszkedni? Egy biztos, nem fog könnyen menni...
- Ne nevess ki.. - ráncoltam a homlokomat és sértetten néztem rá. Igazán megfordulhatna a fejében néha, hogy valamiféle tapintatosságot illendő lenne mutatni, főleg felém, és főleg ez ügyben. - Jó mulatságnak.. - húztam el a számat. - Mivel táncolni régen sem tudtam, és a kort tekintve, most sem tudok.. Azt hiszem, mindenki más is mulatságosnak fogja tartani.. - szusszantottam nagyot. - El sem tudom képzelni, milyen lehet egy ilyen esküvő... - gondolkoztam hangosan, de gondolataim nem itt jártak. Épp ezért tűnhetett úgy, mintha nem figyelnék rá egy pillanatig..
- Most már semmi nem egyszerű... - sóhajtottam nagyot. Ez Kol kora, neki talán könnyű, de bennem ott van a félsz, hisz a legtöbb dolog új, én meg maradtam a régi. Néha... Elgondolkoztam azon, mégis hogyan vehetném fel én a versenyt a folyton megújuló világgal?! Nyilván sehogy..
- Azt hiszem az jót tenne. - bólintottam egyetértve. - Ezer éve nem voltam fürdeni.. - forgattam meg a szemeimet saját viccemen, ami igaz is volt, de egyre kezdett halványulni a sok rossz emlék, hiszen a sok új információnak teret kellett biztosítani. Meg valószínűleg az sem mellékes dolog, hogy az életre emlékezni akartam, a halálomra... Kevésbé.. - Tatia készített nekem ruhákat? - lepődtem meg egy pillanatra, aztán elmosolyodtam. Azt hiszem többet kell neki megköszönnöm, mint azt először gondoltam... Végül inkább én is felkeltem az ágyból, és magam is meglepődtem, hogy egyáltalán nem inogtam meg. Félig felé sandítva láttam, hogy Kol is engem néz és hatalmas mosoly terül szét a száján. Gyanítom nála még mindig a vére a sláger. - Meg ne szólalj... - forgattam meg ismét a szemeimet, majd elindultam abba az irányba, amerre Kol mutatott.

- Kol fürdőszobája -

Úgy tűnt, igazán megleptem a mesémmel, amin meg nekem sikerült meglepődnöm, körülbelül egy pillanatra, amíg eszembe nem jutott, hogy nekem volt időm megszokni ezeket, neki meg az egész újdonság. Bár a csodálkozástól kitágult szemeit látva önkéntelenül is nevetni támadt kedvem. Semmi kétség, ő az a lány, aki még a legérdektelenebb mesét is csodálattal hallgatja, és ha tehetné, a csillagokat is magához ölelné az égből.
- Ostoba szokások ezek, de ha ott vagy, jó mulatságnak fogod tartani őket - jegyeztem meg végül egy mosoly kíséretében. Az előbbi haragomnak már nyoma sem volt, azt elfújta a szél, mintha soha nem is lett volna. - Csak Selena miatt megyünk. És igen, együtt voltak Elijahval, bár az sem éppen egy egyszerű ügy - bólogattam. A következő megjegyzésére muszáj volt igazat adnom. Mit tett velem a szerelem? Rávett, hogy támasszak fel egy ezer éve halott embert. Kiszámíthatatlanabbá tett. Úgy viselkedem, mint egy ostoba kisgyerek, de még élvezem is tulajdonképpen. - Ideje lenne készülődnünk. Mit szólsz egy közös zuhanyzáshoz? Aztán megnézzük, milyen alkalmi holmikat csomagolt neked Tatia, és választasz valamit - pattantam fel ismét az ágyból, a fürdő irányába mutatva.

- Meglepetést? Inkább tébolyt... - nevettem fel jóízűen. - Még annál is inkább néznének őrültnek, mint amennyire most annak tartanak.. - piszkálódtam, bár tudtam, hogy ezeket a megjegyzéseimet nem veszi komolyan. Sosem vette, nem is most fogja elkezdeni..
Figyelmesen hallgattam őt, miközben előadta feltételezem, a tervezetet, miként is kellene zajlania az egésznek. Itt-ott ráncoltam a homlokomat, hiszen akaratlanul is összehasonlítottam a mostani szokásokat az én kényszermenyegzőmmel, és több mint sok különbséget találtam. De.. Mindegy. - Rízzsel? - értetlenkedtem. - Ez komoly? - nevettem fel. Hihetetlen.. Rízzsel dobálni valakit.. Fura egy hagyomány... Megveszik a menyasszonyt.. elrabolják.. Egyre különösebb szokások.. Csokordobálás? Ez babonás dolog.. De talán ez az egyetlen, ami jópofa, a többit inkább.. Hagyjuk.. - Elég.. Érdekes szokások.. - pislogtam nagyokat a végén. Mindenre számítottam, azt hiszem, csak ezekre nem.
- Akkor csak Selena miatt mész? - kérdeztem, hisz.. Ezek szerint a leendő férjet, nem is ismeri. - ... megyünk.. - javítottam ki magam, mielőtt közbeszólhatott volna és ismét vitába keveredünk. - Selena és Elijah együtt voltak?! - hitetlenkedtem. Azt hiszem ezek az ügyes-bajos kapcsolatlisták nem fognak megmaradni egyhamar a fejemben.. Túl sok ez egyszerre. - A szerelem fura dolgokat művel az emberrel... - sóhajtottam nagyot. Itt van a mi példánk.. Vagy Tatia és Nik párosa. Meg az ezer év távlata, és mégis működik. Azt hiszem.

- Rózsaszínnel. Biztos nagy meglepetést váltanék ki vele -mosolyodtam el halványan, mikor láttam, hogy végső soron tetszett neki a dolgok ilyenfajta állása. Bár... talán egy kicsit így is úgy érezte, zsarolom, pedig erről kivételesen szó sem votl, csupán nem akartam feleslegesen jártatni a számat egy szertartásról, ami halál unalmas lenne, ha nem Selenáról lenne szó. - Nem nagy dolog. A menyasszony parádézik egy sort fehér ruhában, ami régebben a szüzességet szimbolizálta, ami nyilván a többségnek már nincs meg... Valaki oltárhoz kíséri, ahol már várja a vőlegénye, aztán jön a pap. Nagyjából hasonlít a dolog a mi szokásainkhoz. Egészségben, betegségben, szegénységben gazdagságban, míg a halál el nem választ... Unalmas. Az utána jövő események sokkal jobbak. Például, az ifjú párt rizzsel dobálják meg, a menyasszonnyal való táncért jelképes összeget fizetnek az emberek, elrabolják a menyasszonyt, meg ilyenek. Nem tudom, ők mit szándékoznak tenni ezek közül. Selenát ismerve csokordobálás biztosan lesz. Annak meg az a lényege, hogy aki először elkapja, az megy legközelebb férjhez. Ezek a szokások hosszú évek alatt alakultak ki, némelyiknek meg már alig van értelme - magyaráztam. Azért, ha néha elmentem egy-egy esküvőre, nem hagytam ki a dőzsölést, ami nálam igaz, hogy a vérből állt, de attól függetlenül jó volt.
- A vőlegényt meg nem különösebben ismerem. Talán egyszer találkoztam vele - folytattam a magyarázatot. Azon az estén nem keltett bennem sem jó, sem rossz benyomást. Egyszerűen csak egy Petrova, akinél emiatt furcsállottam, hogy egyáltalán jóban van vele Selena, a barátnőm. - Selena, meg a Petrovák bonyolult kapcsolata - nevettem fel egy szemforgatás kíséretében. - Nincs benne semmi extra. Elijah bátyám szintén szerelmes lett Tatiába, és emiatt faképnél hagyta őt, amit gondolom én a mai napig nem igazán tud feldolgozni. - Néztem a kíváncsian csillogó szemeit, és valahogy úgy éreztem, minden más. Én... legfőképpen én. Egyvalamiben voltam csak biztos, hogy az iránta érzett, kiolthatatlannak bizonyuló szerelmem igaz, és kiállta az idő és a tékozlásom próbáját.

Tudtam, hogy kapni fog az alkalmon, hogyha egy kicsit is lelkesebben kerülgetem majd ezt az egész témát, de hogy ennyire bezsongjon ettől az egésztől... Ezt nem tudtam elképzelni. Az előbbi mérges Kolnak már csak hűlt helye volt, hiszen most velem, egy boldog szempár nézett farkasszemet. - Szóval rózsaszínnel? - forgattam a szemeimet, és taszítottam rajta egy aprót, de nem bírtam ki nevetés nélkül. Végül ő is komolyra váltott és éreztem, hogy innentől kezdve hajthatatlan lesz. - Ez... Megint zsarolásnak tűnik.. - akadékoskodtam apró fontorral az arcomon, de jobb, ha nem kezdjük újra az iménti vitánkat, így reméltem, hogy csak elengedi a füle mellett... Néha korábban beszélek, mint gondolkozom, ez lesz a vesztem egyszer... - Szóval.. Hallgatlak... - pillantottam fel rá mosolyogva, hiszen tényleg érdekel a dolog hogyanja.
- Ismered a vőlegényét? - kérdeztem újból, hiszen azon egy kissé fennakadtam, hogy Petrova.. Petrova.. - Úgy, mint Tatia? - furcsálltam a helyzetet, hiszen ő az egyetlen Petrova, akit ismerek. - A rokona? - vidultam fel egy kissé. Ha a rokona, akkor Tatia is ott lesz, ha ott lesz, akkor pedig találkozhatok vele. - Mi baja Selenának a Petrovákkal? - tettem fel ismét egy kérdést, majd azon kezdtem agyalni, hogy túl sokat kérdezek, de nem írhatja a számlámra, hiszen ezer évig szinte senkiről sem tudtam. Ha zavarja a sok válaszolni való, majd úgy is szól...

Nyilván nem változtat a tényen, hogy erőszakos voltam. Na és? Nagyon is szoknom kell a helyzetet, de nem szándékoztam további szót fecsérelni a dolgokra, amikor hajlandóságot vélek felfedezni a gesztusaiban az esküvőt illetőleg.
- Az igazat megvallva szívesebben mennék egy rózsaszínű egyszarvúval, de akármelyik boszorkányt kérdeztem, azt mondta, nem létezik ilyen - próbáltam elviccelni a helyzetet, körülbelül pár pillanat erejéig, aztán a szemébe nézve immáron komoly arckifejezéssel magyaráztam a további dolgokat. - Akarom, hogy gyere. Maga az esküvő nem nagy dolog, meghívnak pár embert, örök hűséget esküdnek, gondolom egy kicsit tovább, mint a halál el nem választ, meg ilyenek. Van pár hagyomány is, ha megígéred, hogy eljössz velem, mesélek róluk - magyaráztam, ezúttal már egy cseppnyivel lelkesebben, mint azt korábban mondtam. Hiszen van rá esély, hogy minden makacssága ellenére hajlandó eljönni velem, aminek pedig rendkívüli módon örülnék is. Talán nem csak Selena... talán tényleg azért, mert büszkélkedni akarok vele, hogy igen, itt van a nő, akit szeretek, akinek meg nem tetszik, arról gondoskodom, hogy elmenjen a halálba. Szó szerint, természetesen. - Hát, nyilván nagy szerelem lehet az övék, ha Selena hajlandó megszegni az esküjét, és hozzámegy egy Petrovához - kacsintottam rá. Atyaég! Igaz, hogy a bál óta nem találkoztunk, de ott éreztem, hogy lesz valami közöttük. Na de ennyire?

Lerágott csont... Ismét olyanon vitatkozunk, ami felől már egyikünk sem tud változtatni. Ő akaratos volt, megitatott a vérével, én meg ... Én meg megittam. Ahj.. Miért kell mindent túlbonyolítani?!
- Talán... - adtam meg magam egy kis idő után. Valakinek mindig engednie kell és arra várhatok, hogy ő legyen az. - De ez még nem változtat azon, hogy erőszakos voltál.. - jegyeztem meg fagyos hangon, de testem valamennyire elernyedt és kezemet az övére simítottam. Mindig is szerettem, ha így ölel át, és most, hogy szorosabban tartott, nem tudtam türtőztetni magam, addig evickéltem, amíg szembe nem fordultam vele.
- Tényleg azt akarod, hogy menjek? - néztem a szemébe, hátha ki tudok belőle olvasni valamit. Valamit, ami magyarázatot ad erre az egészre.. - Én.. Nem tudom, mi hogy van, az ilyen esküvősdinél.. - sóhajtottam nagyot. Elég kellemetlen szituációknak nézek majd elébe, hisz sok mindenről nincs fogalmam, ami a mostani világot illeti... Még egy egyszerű esküvőről sem tudok semmit.. Egyszerű egyáltalán?! Oh..
- Tényleg örülne nekünk? - jelent meg apró mosoly az ajkaimon. Nem tudom miért töltött el örömmel az, hogy egy számomra ismeretlen nő örülne a párosunknak, de.. Talán azért, mert ezzel kinyilváníthatom, hogy Kol az enyém.. Annyi év után.. Újra. - Biztos? - néztem fel rá kétkedve. Még mindig irtóztam a sok ember gondolatától, hiszen ez nem az én korom, sőt, régen sem szerettem a nagy eseményeket, azt hiszem érthető, hogy miért.. Nekem már volt egy esküvőm, és nem ébreszt bennem túl szép emlékeket, hiszen akkor pecsételték meg a sorsomat, mikor egy idegenhez adtak. Azóta viszont ez változhatott.. - Szerelemből házasodnak? - tettem fel azt a kérdést végül, ami a leginkább foglalkoztatott. Igen, azt hiszem ez érdekel a legjobban. Ha ez is olyan belekényszerített dolog, mint amilyen az enyém is volt annak idején... Nos nem.. Akkor eszem ágában sincs elmenni.

Éreztem, hogy nem lesz ez könnyű menet, legalábbis ahogyan nem volt hajlandó ellazulni a karjaimban, már tudtam, a szavai csak megerősítettek ebben a sejtésemben.
- Nem, nem lettél volna jól. Hidd el nekem, hogy nem - bizonygattam a magam igazát. Miért nem képes megérteni, hogy néha olyan dolgok is vannak, amik számára esetleg rosszak? - Búcsúzkodni kezdtél. Én meg nem foglak még egyszer elveszíteni téged. - Észre sem vettem, és még szorosabban húztam magamhoz. Úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, aki attól tart, elveszíti a kedvenc játékát, és talán nem is állok tőle távol. Nehéz ügy... - Freya, kérlek... Nem kell bájolognod. Elküldhetsz mindenkit a fenébe, aki nem szimpatikus neked, csak gyere velem.- Ha velem együtt látják, akkor akármit is mond, úgysem meri majd senki bántani őt. Ahhoz a többség túlságosan is alamuszi, hogy magára haragítson egy hozzám hasonló korú és erősségű ősvámpírt. - Selena... Elijah exmenyasszonya volt, és nem dicsekedni szándékozom veled, csak tudom, hogy örülne, ha együtt látna minket. - Selena valóban örülne, efelől semmi kétségem sem volt. Ő végre megtalálta azt, akit szerethet, én pedig visszakaptam azt, akit szerettem, még ha időközben sikeresen el is felejtettem, milyen nehéz esetnek is bizonyul. - Csak elmegyünk, leszek Selena tanúja, egy kicsit elszórakozunk, aztán haza is jövünk, ha meguntad - magyaráztam. Rendben... akkor most próbáljuk ki a türelmet meg a megértést, hátha sikerül úgy rávennem őt. Emlékszem az ígéretemre, mely szerint soha nem fogom megigézni, és tartani is akarom magamat ehhez a fogadalmamhoz.

Ahogy hozzám simult.. Ahogy összeért a testünk és átkarolta a derekamat, kedvem lett volna hozzábújni, és hozzá igazítani az én testemet, hiszen tudtam jól, hogy pontosan illek a karjaiba, mintha csak oda teremtettek volna, mégsem tettem. Nem moccantam és nem akartam reagálni sem, de mégis ki kellett mondanom.
- Ha legközelebb sem adok, megint önkényeskedni fogsz... - kötöttem az ebet a karóhoz, hiszen még mindig itt tartunk. És valószínűleg a makacsságomra hivatkozik, ahogy általában, ha nem akar szembenézni azzal, hogy nem csak én lehetek hibás.. Ő is lehet az, sőt... Most kizárólag ő áll a dolgok hátterében. - Jól lettem volna... - motyogtam, persze már hiába, ami történt, az megtörtént...
- Selena? - néztem rá értetlenül. - Nem is ismerem.. - vágtam rá kapásból, mielőtt még átgondoltam volna, mit is mondok, vagy kiről alkotok véleményt. - Miért akarod, hogy én is menjek? Nem vagyok kirakatbábú, hogy dicsekedj velem és mutogass.. - Hát.. Ami azt illeti szépen elintézte, hogy morgós hangulatban legyek, és ilyenkor nem hat meg semmi.. Ezzel ő is tisztában van. Vagyis, most már biztosan..
Egy barátja? Az évek során biztosan sokan cserélődtek ebben a titulusban.. - Senki sem tart vissza... - rántottam vállat kissé epés megjegyzésemmel egyetemben. - Nekem viszont semmi kedvem megjelenni annyi idegen előtt, akik nagy valószínűséggel bámulni fognak.. Odajönnek majd beszélgetni, bájologni.. Én viszont.. Ugyan, mit tudnék kezdeni ott? - bosszankodtam. Tény, hogy kriminális egy nőszemélynek tűnök jelen pillanatban, de nem érzem magam úgy, hogy társaságképes lennék.. Nem.. - Kihagynám... - szögeztem le, és nem érdekelt, ha megbántom vele. Pedig valószínűleg ezt tettem....

Rendben, kétségkívül meg van sértődve rám, állapítottam meg, amikor puffogva elfordult tőlem. Tulajdonképpen igaza is volt valamilyen szinten, amikor azt mondta, nem kellett volna rákényszerítenem az akaratomat, de mi mást tehettem volna? Ha nem teszem, az önfejűsége miatt megint meghal, amit meg amúgy sem hagytam volna neki. És hiába tagadja, látom rajta, hogy sokkal jobban lett a vérem hatására.
- Nem döntök többet helyetted, de most nem adtál másik lehetőséget - húzódtam közelebb hozzá, majd átkaroltam a derekánál fogva. A szerelem játékában egyedül a testiségben vagyok igazán otthon. A gyengédség, a békítés, meg ilyenek nem igazán az én világaim... soha nem éltem velük. Mindig, minden úgy volt, ahogy én akartam, de a játék így csak nekem élvezetes. Eddig pontosan elég volt ez is, de most... kevés. Neki már ezer éve sem csak a testét, hanem mindenét akartam, amihez pedig elengedhetetlenek a fent említett játékszerek. - Hivatalosak vagyunk... Jobban mondva én, de boldoggá tenne, ha eljönnél velem. Azt akarom, hogy Selenának leessen az álla is, amikor meglát téged - vigyorogtam. Nem tudom, mennyire emlékeznek egymásra. Igaz, Sellynek meséltem róla, de az elég régen volt már, és általában nem beszédtéma közöttünk, ahogyan az Elijah-ügy sem. - Az egyetlen tervem, hogy oltár elé kísérem egy barátomat, és ellátom azokat a feladatokat, amiket normál esetben az apa tenne meg. Értsd ez alatt a felvilágosítást, hogy mi történik, ha rosszul bánik az újdonsült arájával. Muszáj - vigyorodtam el. Selena régi jó barátom, így mindenféleképpen meg akarok jelenni az esküvőjén. Freyának pedig jót tenne, ha ennyi idő után visszacsöppenne a város életébe, ami alaposan megváltozott, hiszen előbb lakatlanná vált, majd Mystic Falls néven újraszületett. Az emberek nagy részének fogalma sincs róla, hogy már előttük is volt itt élet.

Biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog rávenni arra, hogy önszántamból igyak a véréből. Ez.. Undorító.. Ragadós, sűrű és.. Minden egyes pillanatát utáltam, míg a torkomon végigcsurgott. Ugyan nem ittam többet néhány kortynál, mégis hánykódni kezdett az egész bensőm és félő volt, hogy azonnal vissza is adom, de mégsem ez lett a vége. Sőt.. Azt hiszem, mintha talán jobban lennék. Bár ezt így korai megállapítani és ha így is lenne, az azt jelentené, hogy igaza volt. Láthatta rajtam, hogy már nem vagyok falfehér, talán ez biztosította is róla, hogy kezdek rendben lenni, mivel én nem tettem meg. Hangosan szusszantam egyet, mint aki tudomást sem vesz a kérdéséről. - Remélem tudod, hogy ezért most nagyon utállak.. - morogtam halkan. Bár kétségkívül nem gondoltam komolyan, azért tudtára akartam hozni, hogy ha ezt így folytatja, nem ő lesz a szívem csücske. Megváltozott. - Azt ígérted, hogy vigyázol rám... - értettem egyet vele, aztán hozzáűztem saját gondolatomat is. - Nem azt, hogy döntesz helyettem vagy rám kényszeríted az akaratodat... - hangom már sokkal inkább volt megtört és csalódott, mint mérges, bár kétségtelenül az is közre játszott a viselkedésemben. Elfordultam tőle, hogy tudja, miként is állunk jelenleg, hogy nem óhajtok vele tárgyalni, és az sem érdekel, mit csinál. Vagyis érdekelni érdekelt, de nem fűztem hozzá kommentárt. Valamit matatni kezdett, már amennyit még láttam a mozdulataiból, én pedig.. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna neki, hisz tény, hogy utálok vele összekapni, de amíg nem érti meg, hogy nem vagyok báb, addig kár vesződni vele. Csak vita lenne belőle.
- Hivatalosak vagyunk? - fordultam vissza félig. - Úgy érted, hogy mi? Hogy te meg én? - néztem értetlenül, hiszen alig pár órája még halott voltam, halottaknak pedig nem küldenek meghívókat. - Különben is.. Nem értem, miért nem döntesz helyettem ebben is.. - makacskodtam. - Szerintem egy egész sor terved van már... - puffogtam és visszafordultam.

Láttam az arcán, hogy megrettent a hirtelen hangulatváltásomtól. Vagy egyszerűen csak csalódott, mert úgy gondolja, régebben nem csináltam ilyeneket? Talán. Engem viszont egyedül az érdekelt, hogy ne legyen semmi baja, és ha másképpen hajthatatlan, akkor kénytelen vagyok megfenyegetni. Hozzászoktam már, bár vele szemben eléggé nehéznek bizonyult ez a dolog. Épp elég volt csak egy pillantást vetnem rá, amikor azt mondta, hogy a kényszerítéssel nem fair a dolog, hogy egészen újfajta érzelmek kerítsenek hatalmába. De végülis elértem a célomat, és bár arcán titkolhatatlan undorral, de kortyolgatni kezdett a véremből. Mivel emberként senki nem ihatott a véremből, soha nem volt vámpírként ellenvetésem a dolog ellen. Szerettem. Élveztem. Persze ő már nem annyira, de biztosra akartam menni, úgyhogy megvártam pár kortyot, mielőtt elhúztam volna a kezemet tőle.
- Jobb már? - érdeklődtem, egy halvány mosolyt erőltetve biztatásképpen az arcomra. Ha nem működött, akkor elég nagy gázban vagyunk, ha meg igen, akkor sem hiszem, hogy túlságosan meg fogja köszönni nekem a dolgot a későbbiekben. Bár, ha most még jobban vigyázok rá, mint terveztem, nem fog megint meghalni, ergó vámpírrá válni sem. - Nagyon sajnálom, de azt ígértem, hogy vigyázok rád, és el kell fogadnod, hogy így néha olyan dolgokat teszek, amik nem tetszenek. - És persze nem csak akkor fogok, de ezzel ő is tisztában van. Nem fogok megkegyelmezni az embereknek, ha éhes vagyok, vagy ha valaki átver, nem fogok kegyelmet adni neki. Arról szó sem lehet, még ha szeretné is. Ezek után hallottam meg a telefonomat, amit jelen esetben hangpostára kapcsoltam, de ugyebár azt is jelezte. Érte nyúltam, hogy lehallgassam Selena üzenetét, hogy szeretné, ha a tanúja lennék az esküvőjén. Feleslegesnek tartottam a visszahívását, ezért csak egy rövid üzenetet küldtem válaszol. Ott leszünk, akármi is lesz. Én is szeretlek. Szia!
- Na szóval... -fordultam vissza Freya felé. - Van egy esküvő, ahová hivatalosak vagyunk. Eljönnél velem? - érdeklődtem, széles mosollyal az arcomon. Jó lenne, ha velem tartana, mert legszívesebben az egész világnak bemutatnám, az ellenségeimet kivéve. Na jó, akkor így csak a fél világnak, de már az is valami.

Próbáltam felfogni, miért vet ellen nekem a hallucináció kérdésben, de egyre csak.. Azt hiszem nem vagyok képes felfogni, miért érzi jónak, hogy holtakat lát.. Vagyis.. Engem? Azért örült neki, mert.. Ohh.. - Itt vagyok.. Élek.. - mosolyogtam rá, de azonnal le is hervadt az arcomról, mikor elhúzódott csókom elől. Ezt.. Én nem értem. Szemein láttam, hogy mérges, testén éreztem, hogy megfeszül, miközben élesen szívta be a levegőt. De én... Hiába lesz tőle mérges, én nem akarom. Nem akarom kockáztatni a lehetőségemet. Nem akarok vámpír lenni... Hangja most nem tükrözött semmi megértést, keményen csattant köröttünk a feszült levegőben. Én pedig mi tagadás, egy cseppet megrettentem tőle. Ő nem az a Kol, akit én szeretek... Az a Kol nem erőszakos és megérti, mit miért teszek. Most pedig dühös... Nagyon dühös. Hiába is reagáltam volna... Erre mivel tudnék visszavágni, mikor tudom, hogy sokkal erősebb nálam?! Bár kétlem, hogy bántana, a fenyegetés mégis ott lógott a levegőben.
Figyeltem, ahogy arca megváltozik, miközben a csuklójába harapott, ahonnan aztán előtört a vére, én pedig ledermedtem. Felváltva néztem a sebre és a szemébe, majd mikor tudatosult bennem, hogy derekamat erősen fogja, így nem tudok meghátrálni, elgyötörten felsóhajtottam. Éreztem, ahogy megtörök, még mielőtt komollyá fajulnak a dolgok. Tudom, ha kényszerítenie kellene rá, hogy megigyam, azzal bűntudatot is keltenék benne, és azt hiszem, magamban is, mivel miattam érezné. Én pedig utálom az érzést... Kérlelve néztem a szemébe, hogy ne kelljen megtennem, mert már tényleg jobban vagyok, de az is lehet, hogy ez csak pillanatnyi kilengés, és rosszabb lesz... De hiába. Itt és most én veszítettem. - Ha nem adsz választást, az nem fair... - leheltem keserűen, majd mielőtt reagálhatott volna, közelebb húztam sebzett csuklóját és nem törődve azzal, hogy véres lesz a ruhám, rátapasztottam a számat. Óvatosan, mintha csak csókot lehelnék rá, aztán inni kezdtem. De hiába akartam elhúzódni már az első korty után, nem engedte, én pedig émelyegni kezdtem. Még jobban, mint eddig. A vére meleg volt és ismeretlen ízű, kissé sós, vagy talán fémes.. Nem is tudom.. Borzalmas..

Örültem, hogy nem kérdezett rá újra a Tatia-Klaus ügyre. Klaus egy idióta, ha nem bízik benne, én meg még nagyobb vagyok, hogy okot adtam rá. Jobban érdekelt a másik kérdése, hogy mi jó lehet a hallucinációkban. Kismillió okot tudnék rá mondani, de a legjobbat talán maga is tudja. Ő... Arra az esetre viszont, ha mégsincs tisztában vele, inkább hangos szóvá is tettem a gondolataimat.
- Mert azt hiszed valóság, és olyanokat hihetsz élőnek, akinek a halálát képtelen vagy ép ésszel kibírni - jegyeztem meg. Közben ismét szóvá tette, hogy nem akarja a véremet. Ez idáig még rendben is volt... Majdnem. Csakhogy amikor szinte már búcsúzkodni kezdett, a düh elég erős hullámokban kezdett elönteni. Amióta csak vámpír vagyok, a hírem nem éppen a jó indulatkezelő és türelmes ember képéből állt. Mit hitt? Ha már odáig elmentem érte, hogy egy Bennett-boszorkány adósává is hajlandó voltam válni, nem fogom sutba dobni a vele kapcsolatos terveimet. Elhúzódtam a csókjától, és egy kicsit el is toltam magamtól.
- Adok választást. Vagy megiszod a véremet magad, vagy én kényszerítem le a torkodon. Nem fogsz ma itt meghalni, értetted? - kérdeztem dühösen, majd a csuklómat a számhoz helyeztem, hagyva, hogy a fogaim előbújjanak, és megharaptam magam, hogy a vérem kiserkenjen. - A döntés rajtad áll, angyalom. - Jobban teszi, ha nem dühít tovább. Azért az indulataim ugyanúgy megmaradtak, és bár tudom, hogy nem kéne így viselkednem vele, a mézesmázos hangnemre egyelőre képtelennek érzem magam.

Némileg furcsálltam, hogy milyen semlegesen beszélt Tatia és Nik kapcsolatáról, de nem vitatkoztam. Én, azt hiszem... Egy részem csodálni kezdte őket, amiért együtt vannak. Ezek szerint az ő szerelmük útjába sosem állt a halál... De egyikük sem egyszerű eset, meg kell hagyni. Pont mint mi....
- Nem értem, hogyan lehetne jó dolog olyan képeket látni, amik csak játszanak az elméddel... - borzongtam meg egy pillanatra a gondolatától is. - Az nem valóság... - motyogtam, és lelkiekben felkészültem rá, hogy kibírom, bármi vetüljön is elém, hisz meg tudom különböztetni a valóságtól, mindaddig, míg Kol ölel, és érzem a karjait magam körül. Bármi jön is, a többi csak hazugság.
De... Igaza volt. Hazudni nem tudok neki. Soha nem is tudtam, így ilyenkor általában csak csendben voltam és nem feleltem. Kíméletesebb módszer az igazságnál. De most nem tehetem ezt, hiába szeretném... Az pedig, hogy én a véréből igyak. Mit hitt, hogy megteszem?! - Nem akarom a véredet, Kol... - suttogtam alig hallhatóan, hisz tudtam, hogy ezzel egyrészt megbántom, másrészt magamra haragítom, mivel épp eléggé dühös emiatt, így hozzátettem még azt a mondatot, ami talán ismét vétek volt ellene.. - De ha én most mégis... - hallgattam el jelentőségteljesen, hangom nyugodt volt, hisz egyszer már megtörtént velem, emlékszem hogyan zajlik és érezni fogom, ha jön. - Szeretnék veled lenni, még egyszer, mielőtt... - elég halkra sikeredett ez is, de féltem tőle, hogy tajtékozni kezd, meg eléggé zavarban is éreztem magam, így csak fészkelődtem egy darabig az ölelésében, amíg viszonylag szembe nem kerültünk és meg nem tudtam csókolni.

Ajaj. A Tatia és Klaus ügy az elmúlt ezer évben ha lehet, még bonyolultabb lett a miénknél. Bujkálás, hazugságok, hasonmások, csak hogy a három legtalálóbb szót mondjam.
- A még nem túl pontos kifejezés. Inkább azt mondanám, hogy épp - jegyeztem meg. Igazából a dolog az én részemről szinte semleges volt. Jó, hogy együtt vannak, de a világot úgysem fogják megváltani. - Hallucinációk - bólintottam. - A harapás okozta fertőzés egyik legkellemetlenebb mellékhatása. Bár nem minden esetben - tűnődtem el. Amíg nem tudtam róla, hogy itt maradt szellemként, volt pár harapásban részem, és akkor mindig az ő arca jelent meg előttem. Bár utólag belegondolva azok csak torz képek voltak, mert az igazi szépségét képtelen volt visszaadni.
És most itt ellenkezik, hogy nem hajlandó a véremből inni, csak mert nem vámpír. Nem is lesz az... De talán ez segít rajta, mint úgy saccperkábé mindenki máson a vérem.
- Ne hitesd el velem, hogy nem rossz, mert olyan jól még nem tudsz hazudni, főleg nekem nem - suttogtam a fülébe, a kelleténél talán mérgesebben. Fogja már fel, hogy a javát akarom! És ha nem akarja így, hát megkapja másképp, az ellenkezése nem érdekel, ha épp az újdonsült élete fog múlni rajta. - Ettől nem leszel vámpír, csak ha megint meghalsz, azt pedig nem fogom hagyni. Rendben? - kérdeztem, bár már előre sejtettem, milyen választ fogok kapni rá. Úgysem akarja majd megengedni, mert túl makacs.

Láttam rajta, hogy nem igazán akar most az én kérdéseimmel foglalkozni, sokkal inkább az hajtja, hogy valami rögtönzött gyógymódot találjon erre a... rosszullétre?! Lehet ezt így nevezni? Viszont megnyugtatott, hogy ő legalább rendben van. Én is kevésbé aggódtam, főleg mert ringatott és tudtam, most nem fogja megszegni az ígéretét. Hogy vigyázni fog rám... - Tatia? - kérdeztem tőle mosolyogva. Istenem, de régen láttam, és... Talán ő volt az egyetlen személy az életemben, aki nem ellenezte a Kolhoz fűződő viszonyomat. Ő volt a titokgazdánk, és a sorstársam is egyben.. És.. ezek szerint még ő is életben van. - Együtt vannak Nikkel? Ennyi idő után is?! Hiszen ez csodás... - lelkendeztem, egy pillanatra minden bajomról elfeledkeztem, mert kettejükben akaratlanul is magunkat láttam. És ez a kép azt ígérte, mi is együtt lehetünk. Nagyon, nagyon sokáig...
- Hogyan? - hallucinációk? Azokról nem volt szó. Én nem akarom.. Nincs igazán képem a mostani világról, így a múltat látnám, az pedig borzalmas lenne.. - Nem akarom, Kol... Nem akarom.. - mondogattam félve attól, hogy a megemlítésétől valósággá is válik. - Mi az? - kérdeztem a megoldásra utalva. Bár most, hogy nem rá összpontosítottam, kevésbé éreztem, mégis ott volt még a remegés és a szédülés is.. De.. A véréből? Azt hiszem ez volt az a pont, amin kiakadtam.. - Kol, én nem vagyok vámpír... - háborodtam fel kissé, hogy ilyen ötletei támadnak. Valószínűleg attól is rosszul lennék, sőt már csak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy vért kellene innom.. Én elfogadom azt, hogy ő ezt teszi, de nem jelenti azt, hogy én is megtenném. - Annyira nem is rossz... - próbáltam megnyugtatni, hátha letesz a vérivásról.

Kérdéseket kezdett feltenni. Hogy én mennyire elfelejtettem ezer év alatt, hogy milyen kíváncsi természet lakozik az ő csinos kis fejében. Pontosabban mondva szereti tudni a dolgok miértjét, de jelen pillanatban jobban érdekelt, hogyan mulaszthatnám el ezt a remélhetőleg pillanatnyi kellemetlenséget. Csak abban reménykedtem, hogy nem tud belehalni, mert akkor hiábavaló lenne a feltámasztására irányuló igyekezetem.
- Tökéletesen lennék, ha nem így reszketnél a karjaimban. - A hangom teli volt aggódással, ezt le sem tagadhattam volna, akármennyire is szerettem volna. Minden bizonnyal várnom kellett volna, de a harapás hatása alatt teljes mértékig elveszítettem a türelmemet, pedig nekem még okom sem volt a haláltól félni, hiszen a testem nem úgy reagál bizonyos dolgokra, mint az átlagvámpíroknak. Az elsőség előnye. - Klaus egyszerűen imádja félreérteni a dolgokat, és nem szereti, ha a barátnője egy régi barátjával szórakozik. Gondolok most itt Tatiára, aki volt szíves támogatni engem a te ügyedben - magyaráztam, kihagyva azt a részt, hogy a félreértésnek az oka az volt, hogy édes kettesben, a részegségünket kipihenve egy ágyban aludtunk. Ő az, aki a legjobban tudhatja, hogy semmi olyat nem akarnék Tatiától, de ezek olyan részletek voltak, amik elég kínosak kettőnk számára. - Őszintén, remélem, hogy legalább hallucinációid nem lesznek. Nem egy kellemes dolog. De talán van megoldás... - gondolkodtam el. Az én vérem által támadt fel...Ami akkor még fertőzött volt. Talán, ha most is kapna belőle, akkor minden következmény nélkül meggyógyulna. Csakhogy nem hiszem, hogy bízik bennem az elfogadásához. Hiszen ha ezek után bármi történik vele, akkor akár vámpírrá is változhat, amit nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar. Arról meg nem tud, hogy minél tovább akarom a ténylegesen élők sorában tartani őt. - Innál a véremből, ha attól elmúlna? - érdeklődtem.

Elszoruló torokkal vártam, mi lesz a vége ennek, és naivan azt hittem már ott tartunk. Valamivel kevésbé rázkódott már a testem, miután Kol bekúszott mögém és magához vont. Vagy csak úgy éreztem, hogy csillapodik?! Minden esetre továbbra is csak szaggatott levegővételre voltam képes, mintha ez így lett volna kódolva bennem. Hiába próbáltam igazodni Kol lélegzéséhez, nem ment. Úgy éreztem, menten megfulladok, ha nem kapkodom az oxigént, és meg is ijedtem saját magamtól. Észre sem vettem, hogy közben Kol felsőjét és kezét szorongatom, mintha az életem függne tőle, egészen addig, míg el nem kezdtem emésztgetni a hallottakat. Niklaus?! - Miért bántott? - kérdeztem azonnal Kolt, most csak az érdekelt, vele mi van. - Jól vagy? - néztem rá aggodalmaskodva, habár tudtam, hogy szidni fog, amiért most nem magammal foglalkozom, de nekem ő a legfontosabb és az is marad. - Nem értem...- nyeltem nagyot, mikor arcon csókolt. Valóban nem tudtam, miért lettem ramatyul.. Az ő mérge miatt lenne?! A harapás miatt?! Miért tette egyáltalán?! - Miért harapott meg? - tettem fel a következő kérdésemet. - Hiszen a bátyád.... - értetlenkedtem nagyot szusszanva és kissé kienedtem görcsös izmaimat. A szédülés továbbra is fennállt, a hányinger és a remegés kevésbé lényegesen, és tudtam, hogy komolyan gondolja.. Hogy nem fogja engedni, hogy bajom essen. Hogy vigyáz rám. Én pedig megpróbálok minél kisebb problémát jelenteni. Most példának okáért azzal, hogy sikeresen rendezem a légvételemet. - Tudom, nem lesz... - jelentettem ki magamnak. - Amíg itt vagy, nem lesz...

Ki voltam akadva. Főképp Klausra, de magamra is eléggé. Hogy én miért voltam képtelen várni, amíg el nem múlik a harapás okozta fertőzés? A válasz persze szinte azonnal megfogalmazódott a fejemben: mert képtelen voltam... És most legszívesebben összetörnék valamit, annyira ideges voltam. Annyira ostoba... Komolyan képes vagyok öt perc után mindent elcseszni? Valahogy azért sikerült lenyugtatni magam, valamennyire. Annyira egészen biztosan, hogy képes legyek nyugodtságot erőltetni az arcomra, visszalépni az ágyhoz, majd beülni mögé, és úgy átkarolni.
- Azt hiszem, volt egy kis galiba, aminek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget - kezdtem bele a mondanivalómba. Igyekeztem rövidre fogni, mert közben folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan gyógyíthatnám meg minél előbb, Nik segítsége nélkül. - Mielőtt Emilyhez mentem, sikerült beszereznem egy harapást az én drága Niklaus bátyámtól. És a vérem miatt lettél újra ember. Csak én magamtól meggyógyulok, így nem hittem volna, hogy ez lesz.Nem... Nem lesz semmi baj. Ígérem - adtam egy puszit az arcára. Oké, akkor most a lehetőségek. Talán magától meggyógyul. Van rá esély, de mikor? Valami felgyorsító folyamat kéne.

Kol reakciója legalább annyira megrémített, mint a hirtelen változó köz- és előérzetem. Éreztem, hogy ennek nem kellene így lennie, ő is így gondolhatta. Nagyon nem. Nem jó. Hirtelen szorítani kezdett magához, de ölelével sem tudta tompítani a reszketésemet. Szinte megbénultam a sokktól, amit kaptam. Mi ez? Mégis mi ez? Idegenkedtem a gondolattól, miszerint valami balul sült el, és ez az állapotom csak ideig-óráig adatik meg, mégis számításba kellett vennem a lehetőséget, hogy mi van, ha.... Nem akarom, hogy legyen ha!
Aztán sebesen engedett el és úgy pattant ki mellőlem, mintha minimum leprás lennék, de sokkal inkább aggasztott, ahogy fel és alá járkált, mint valami tébolyult, én meg... Nem értettem az egészből semmit... - Mi az, Kol? Mi ez?! - tornáztam fel magam félig ülő helyzetbe az ágyon, közben a takaróba kissé belegabalyodtam, de most nem törődtem azzal, hogy kiszabadítsam magam. A fogaim összekoccantak, és a takaró ráncait szorongattam, miközben egyre inkább lett hányingerem és szédülni kezdtem. Hogy mitől lett egyszeriben ez a változás, arról fogalmam sem volt, de reméltem Kol tudja mi ez, mert ha ő sem, akkor senki... - Te tudod, ugye?! - kérdeztem egyre inkább kétségbeesve, szinte sírós hangon. Még csak most kaptam vissza, nem akarom azonnal elveszíteni a lehetőségünket. Én.. Nem...

Csodálatos volt a csókunk. Olyan, amit soha, senkitől nem kaptam az ezer év alatt, hiába kerestem. Próbáltam mindent, de ezt a fajta megtestesült szerelmet egyik csók sem adta vissza. Még az érintések és ölelések sem. Semmi... Örökké akartam csókolni, a száját a számban érezni, ízlelni, kóstolgatni, de váratlanul eltolt magától, amit először nem is igazán tudtam mire vélni. Eddig ő is akarta...Aztán feltűnt, hogy reszket. Mi ez? Én is tanácstalanul néztem, hogy mi történhet vele, miért lett hirtelen ilyen sápadt, ugyanakkor miért izzadhat. Mintha lázas lenne, de amikor a homlokára tettem a kezemet, inkább azt éreztem, hogy hidegebb, mint lenni kéne.
- Mi a jó büdös fene? - kérdeztem a kelleténél egy kicsit hangosabban, de ekkor már az idegesség elkezdte szorongatni a belsőmet. Ez már egészen biztosan nem normális, mert nem szabad annak lennie. Az oké, hogy a feltámadását követően elájult, de azóta regenerálhatta magát, és nem kéne rosszul lennie. Gondolkodni kezdtem, igen erősen, miközben igyekeztem szorosan magamhoz ölelni, hogy ne hűljön már ki a teste olyannyira... Aztán hirtelen bevillant, mi lehet a probléma, és olyan sebesen pattantam ki az ágyból, mintha legalábbis bombát robbantottak volna mellettem. - A jó büdös kurva életbe! - kiáltottam fel magamból kikelve. Igen, ez nem a legjobb alkalom, hogy a harapás hátulütői visszajöjjenek.

Nincsen annál szebb pillanat, mikor a kedvesed karjában fekhetsz, és olyan csodálattal tekint rád, mintha legalábbis valóban az lennél. Sosem volt még ilyen meghitt a környezet kettőnk között. Sosem éreztem még ezt a békét végigvonulni a testemen, mikor vele voltam, hisz mindig attól tartottam, hogy megbélyegeznek majd a tiltott szerelem miatt. Egész eddigi életemben rettegtem, ezer éven át pedig reménytelenül szerettem egy alakot, akiről azt sem tudtam, él-e még. A jelenléte... Felülmúl mindent. Az ép ész szabályait és a szerelem határait is. Mindent.
- Remélem tudod, hogy elég sok mindenről van szó... - ráncoltam a homlokomat, hiszen valójában tanúja voltam én a történelemnek és a világ fejlődésének, már amikor épp nem magamba temetkezve ringattam a múltat emlékeimben.
- Van egy olyan sejtésem, hogy te majd a kezedbe veszed az irányítást.. - nevettem fel boldogan. Kétlem, hogy ne tudná már most, hogy mit és milyen sorrendben fog megmutatni, pontosan, ahogyan megígérte. Bár azok után, hogy most teljes valómban érinthetem, úgy érzem, az még csak meg sem közelítette a mostani helyzetet. Hiába voltam vele együtt, hiába beszéltem vele, hiába ígért nekem csodás dolgokat. Mind kissé tompa emlék csupán.
Ajkaival ismét az enyémeket csábította és ha akarnék sem tudnék ellent mondani neki, de nem is akarok. Olyan régen nem érezhettem már, akkor is olyan rövid ideig, hogy minden percéért meg kellett erőltetni magamat, hogy vissza tudjak gondolni rá. De most nem akartam a múltba temetkezni, hiszen itt van, a jelenben csókol, én pedig azonnal viszonoztam neki, utat engedve elnyíló ajkaimmal a nyelvének. Forró lehelete a számba tódult, a szívem pedig -ami már így is hevesen verte a bordáimat- teljesen megbolondult. Tenyeremet a mellkasára fektettem, pontosan a szíve fölé, érezni akartam, milyen reakciót váltok ki belőle én. Csak... szeretni akartam. Ám a csóknak most én vetettem véget. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Furcsább, mint a többi furcsaság, ami most körülvett. Nem tudtam hová tenni, egyszerűen reszketni kezdtek a tagjaim, de ez nem a jóféle remegés volt. Nem az, amit akkor érez az ember, mikor örömében és izgalmában rázkódik, sokkal inkább a vészterhes időket idézte. Én pedig újra megrettentem, hiszen ez nem idevaló érzelem. Hogy kerül ide, és miért rontja el a pillanatot? Miért teszi tönkre? Hiába akartam leküzdeni, nehogy Kol megneszelje, éreztem, ahogy hideg izzadtságcseppek ülnek ki a bőrömre.
- Mi ez, Kol? - néztem fel rá félve, hátha ő tudja a magyarázatot rá. Elvégre, ez az ő világa... Tudnia kell...