Milyen volt ez a pillanat? Számomra leírhatatlan. Erre vártam, ezért tettem meg újonnan olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, hogy minél előbb kikerüljek a koporsómból, és megtegyem. Szinte megszállottá váltam, de most a megszállottságom tárgya itt fekszik mellettem, és képtelen vagyok arra, hogy bármi olyanra is gondoljak, amik az elmúlt ezer évben irányítottak engem. Nincsenek gonosz dolgok... mintha csak megint egy kisfiú lennék, aki imád egy lányt... nőt. Egy ezer éves szeretőt és lelki társat. Az érintése az arcomon, és a teste közelsége teljességgel megbabonázott.
- Majd újra megszoksz mindent. Mindent, ami kimaradt számodra. - Figyeltem, ahogyan a pír végigfut az arcán a tulajdon szavaira az érintésekről és az illatokról, és csodálkoztam, hiszen ott lent ezt sem láthattam. Ott csak voltunk, de élet egyikünkben sem volt annyira, mint most. - Sok pótolnivalónk van - fogtam meg az arcomat cirógató kezét, hogy aztán azt is megcsókoljam. Puha, bársonyosan puha, és imádnivaló. Akár az örökkévalóságig csókolhatnám, akkor sem találnék a bőrén olyan dolgokat, amikre nem azt mondanám, hogy imádom. - Kezdjük itt... - tévedtek vissza az ajkaim újra az övéire, ám most nem húzódtam el tőle minél előbb, hanem ott maradtam, bebocsátást kérve a nyelvemnek.

Hát mégis sikerült felébresztenem őt, már csak azt remélem, nem a legédesebb álmából vertem fel... Szerettem nézni, ahogy alszik, ha valami, hát ez nem változott annyi év elteltével sem. Olyankor... Békés volt, nyugodt, kiegyensúlyozott, és sebezhetőnek hatottak kisfiús vonásai. Persze messze állt tőle minden gyermekded dolog. Bár tartottam attól, hogy Kol megváltozott, hogy az idő majd közénk áll, és minden tervünket a porba söpri, pillantása elfeledtette velem kétkedő gondolataimat. Tekintete nyílt volt, mint általában, mikor ébredezett. Ilyenkor lehetett a legkönnyebben olvasni a mélyéről, hisz nem koncentrált arra, hogy elrejtse az érzéseit. Színtiszta csodálatot és szeretetet láttam az ismerős íriszeiben, ami még inkább boldoggá tett. Azt hiszem, ha többé nem lenne lehetőségem arra, hogy megosszam az életemet Vele, a tudat, hogy szeret, mindenért kárpótolna. Nem féltem tőle, hogy ismét elveheti az életemet, mert boldogan halnék meg a kezei között. De azt is tudom, hogy most élek, itt vagyok, és nem engedem el őt. - Neked köszönhetem.. - mosolyodtam el én is, hisz az ő boldogsága késztet engem is mosolygásra. - Köszönöm... - néztem fel rá hálásat, és amennyire csak lehetett magamhoz öleltem. Olyan finom, könnyed csókot hintett ajkaimra, hogy nem voltam benne biztos, tényleg összeérintette-e szájainkat, én pedig arcára simítottam tenyeremet. - Annyira furcsa minden... - motyogtam zavartan. - Hogy ismét levegőt veszek, hogy érzem az illatokat, a te illatodat... - elpirulhattam, hiszen régóta nem beszéltem ilyesfajta érzelmekről. Nem csak neki, hanem senkinek sem. - Érzem a bőrödet az enyémen... - nevettem fel boldogan és tovább simogattam. Annyira hihetetlen, hogy mindez valóban megtörténik velünk.

Aludtam... vagyis a sötétség vett körül teljesen, nem igazán engedve a felszínre, de nem bántam különösképpen, mert ahányszor csak egy pillanatra magamhoz látszottam térni, a harapás okozta fájdalom teljesen átjárta a belsőmet. Tényleg rózsaszín pórázon fogom vezetni Klaust legközelebb. Aztán valamikor úgy tűnt, mintha elvágták volna a fájdalmat, egy gyengéd érintés hatására. Talán csak képzelődöm... talán az egész estét csupán elképzeltem azok után, ami ott, a kocsmámban történt. Őszintén nem tudtam, még akkor sem voltam biztos benne, amikor egy halvány, alig hallható hang a kettőnk közös mondatát kezdte suttogni... Lehet, hogy hazugság. Lehet, hogy csak így bűnhődöm. De aztán, ahogyan magamba szippantottam a levegőt, benne az ő illatával... valahogy már nem tudtam elhinni, hogy ez hazugság. A pokol nem lehet hazugság, hiszen én magam is megjártam az egyik legmélyebb bugyrát, ahol az égadta világon semmi nem található. És az az illat, amit magamba szippantottam, maga volt a megtestesült pokol.
- Olyan az illatod, mint a legédesebb virágnak emberkorunkból - mormogtam magamnak. Nem, nem fogom bántani, de attól függetlenül nem hagyhatta m figyelmen kívül, milyen csábító illata van. Aztán kinyitottam a szememet, amik így egyenesen az övéibe meredtek. Az, amit ott lent láttam és éreztem, semmi a valósághoz képest. Ez egyszerűen... csodálatos volt. És hihetetlen. Annyi év után, annyi nélküle eltöltött idő után végre látni őt olyan volt, mint amikor a vihar után feltűnik az égen a régen látott nap, ami ezer év pusztítás után igazán csodaszámba ment. - Üdv az újraírt életben, angyalom - mosolyodtam el, majd a tekintetem az immáron élettel teli ajkaira vándorolt. Meg akarom csókolni... és már megtehetem. Semmi, és senki nem akadályozhat meg benne, hogy megtegyem. Leheletfinoman érintettem a számmal az övét, aztán pár másodperc múlva el is váltam tőle, de a mosoly nem tűnt el rólam. - Mindennél jobban... - suttogtam.

Éreztem. Újra éreztem. Ahogy a tüdőm újra és újra megtelt éltető oxigénnel, ahogy érzékeltem, hogy valami puha és kényelmes dolgon fekszem, és ahogy tenyerem alatt a finom bőr végigfutott... Mindaddig nem is vettem észre, hogy tudatomnál vagyok, mindez csak megfordult a fejemben, bár azt hiszem ez mind megszokott dolog volt. Nekem most mégis újdonságnak hatott minden, ami feltámadásomat hirdette, és az ösztönös érzetek vezették a listát. A hallásommal sosem volt probléma, most még is úgy éreztem, hogy ezer évig burok vette körül lényemet, ami felszakadt, és mindent százszor, sőt ezerszer élesebben, már-már bántóan tisztán hallok. De nem volt ellenvetésem ellene, hisz mellőlem halk szuszogás hangzott, és az illatából, valamint a bőre tapintásából már kikövetkeztettem, hogy Kol óvó karjai ölelnek körbe. Akaratlanul is elmosolyodtam, hogy ennyire kiéleződtek Kolra az érzékeim, és még ennyi idő után is azonnal felismerem. Látnom nem is kellene hozzá, hogy tudjam, igazam van. Szempilláim mégis megrezdültek, és mikor felnyitottam szemeimet a lélegzetem egy pillanatra elakadt. Nem gondoltam volna, hogy Kol arca ennyire közel van az enyémhez. Muszáj volt... Muszáj volt mozgásra bírnom elgémberedett kezemet, hisz nem bírtam tovább. Meg kellett érintenem ahhoz, hogy biztos legyek benne, ez a valóság, nem pedig valami gonosz tréfa, ami gúnyt űz a fájdalmas emlékemből. De igazi volt. Ujjaim lepkeszárny finomsággal érintették arcát, ajkaim elnyíltak és éreztem, ahogy szemeim megtelnek a boldogság könnyeivel. Hát tényleg itt vagyok, tényleg én vagyok... - Mindennél jobban... - próbálgattam a hangomat, de igen halkan, nem akartam felébreszteni, inkább igyekeztem nyugton maradni karjai között, és csak figyelni az álmát.

/Város temetőjétől és a rét közti dombos rész /
Olyan óvatosan jöttem  hazafelé, karomban az ájult testével, hogy  már azt hittem, soha nem érek haza. Az emberi tempót biztosan nem nekem találták ki, de van egy olyan érzésem, hogy muszáj lesz hozzászoknom a  közeljövőben, hiszen ő nem fog  úgy rohangálni,  mint  egy vámpír,  és  valószínűleg az időm nagy részét  úgyis  vele fogom tölteni. Meg persze  a haladást az is nehezítette, hogy  Klaus mérgének hatására egyre rosszabbul éreztem magamat. Szédültem, fájt mindenem, és tudtam, hogy  hamarosan  jön  majd néhány hallucináció is...  És aztán végülis elég hamar   kiheverem, azt  meg teljesen ki fogom bírni.
Aztán nagy sokára végül hazaértünk, és a létező leghangtalanabbul felsiettem vele a szobámba. Egyelőre  nem akarom, hogy  bármelyik testvérem is kérdezősködni kezdjen, mert ez túlságosan is nem rájuk tartozó dolog. Óvatosan letettem  őt az ágyamra, majd a zsebemhez   nyúltam.  Éreztem még  a vihar  közben, hogy  valaki  üzenetet írt,  és számítottam is rá,  Selenától.   Hm, a válasza egyáltalán nem volt valami meglepő. Ugye megmondtam, hogy valami fog történni? De te nem hitted el! Na, mindegy... De igen, olyannyira, hogy a csajt, akit párcserénél kaptál, sikerült kórházba juttatnom. Inkább meg sem kérdezem, hogyan sikerült visszajönnöd a halálból...megint. Hogy mi van velem? Egyrészt jól vagyok, mert az elmúlt negyed órában sikerült "közelebbről megismernem" a komornyikot. Másrészt elég szarul, mert Nashel -mielőtt továbbolvasod, inkább ülj le- már az esküvőt terveztük, de lelépett azzal a ribanc Katievel Vegasba. Már megint. És te hogy vagy? Mikor láthatlak legközelebb? Annyira  jellemző... utólag  mindketten okosok vagyunk.  Gyorsan nekiláttam egy választ írni neki, amíg megint teljesen magamnál vagyok, és semmi egyéb nem térít el tőle. "Büszke vagyok rád. A csaj igazán megérdemelte,  bár a halálát  is szívesen megnéztem volna. Milyen komornyikot ismertél te meg? Azt nem kérdem,  milyen közelről, mert azt pontosan  sejtem. És te Nash PETROVÁHOZ  mész hozzá? Eddig azt hittem, utálod  őket. Katie meg valóban egy ribanc, de  még a jobbik fajtából. Nem hiszem, hogy idővel megkedvelnéd, de hát ez van, le sem tagadhatná a  származását. Az  esküvődre meg szívből remélem, hogy hivatalos vagyok, mivel vinnék egy díszvendéget is. Szóval ott  láthatsz,  és remélem a tanúd lehetek, mert szeretnék   elbeszélgetni  Nash-sal,  hogy mit  is érdemel, ha  meg merészel bántani. Üdvözlöttel: A barátod, Kol."
Nos, egy kicsit hosszú lett, de hát hinné a fene, hogy én meghalok, ő  meg addig összejön azzal, akit az ellenségének vallott  eddig... A fene gondolná.  Vigyorogva tettem le  a telefont, ami körülbelül eddig is tarthatott, mivel...  olyan személyek vettek  körül engem teljesen hirtelen, akikre még  a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Vagyis... azt hiszem, ezek a hallucinációk úgy működnek,  hogy azokat a  dolgokat vetítik ki, amiket nem akarunk látni.  A francba is vele! Ennek  muszáj  megjelennie, amikor bárki mást szívesebben elviselnék magam körül... Őt meg szívesebben megölném, hiszen soha a büdös életben nem kedvelt engem különösképpen. Persze muszáj itt lennie a képzelgésemben, mivel a lányáról van szó... Bár  ő nyilván valóban nyugovóra tért, mint annak rendje és módja  van. Szóval... Nem  is tudom, mire  számítottam, de inkább   próbáltam  őt  kizárni a fejemből, és odafeküdtem  Freya  mellé az ágyba. Az egyik  kezemmel átkaroltam őt, a másikat pedig a haja környékére  helyzetem. Ezt kapja ki, Mr. Sigurrson! Nem sokkal később  pedig  már mély  álomba merültem... vagy nem is álom volt, csupán a  harapás végjátéka? Fogalmam sincs, de nem  érzékeltem semmit  sem magam körül, és öntudatlanná  váltam.

/Tatia birtoka/
Újra itthon.. .és most jutott eszembe, hogy elég régen sikerült már tiszta ruhát felvennem, vagy úgy egyáltalán lefürdenem. Frankón, mégsem bűzlök, legalábbis Tatia nem szólt meg érte. Gyorsan lepakoltam hát a cuccokat az ágyra, találomra kivéve belőle egy egyberészes ruhát, aztán a saját szekrényemhez léptem, valami tiszta holmiért. Ezek után vettem egy gyors fürdőt, és átöltöztem, próbálva figyelmen kívül hagyni a hasogató fájdalmat, ami folyton vissza és visszatért. Érdekel is engem? Van elég önuralmam ahhoz, hogy meg tudjak maradni hülyeségek nélkül a vérfarkasharapástól. Talán jobb lenne elhalasztani a dolgot, de arról szó sem lehet. Most akarom, és most van szükségem Emilyre. A mobilom után nyúltam, és kikerestem a számát. Nyilván nem felejtett még el, főleg mert annyi mindent tettem a kis barátnőjéért, de ez talán az ő képességeit is meghaladja. De... bízom benne. Hiszen csak egy erős boszorkány, ha önmagát is feltámasztotta!
- Halló, Emily? Sürgősen találkoznunk kéne... Még most azonnal! Van az erdőben egy tisztás.. oda fogsz találni. Várlak. Kérlek... - magyaráztam bele a telefonba, majd mielőtt egyáltalán beleszólhatott volna, hogy igent mondjon, le is tettem. Majd ott mindent megbeszélünk, mert félő, hogy nemet fog mondani. És akkor tegye személyesen, mert látni fogom az arcán, hogy valóban képtelen rá, vagy csak hazudik, mert nincs kedve hozzá. Már éppen indulni készültem, amikor eszembe jutott a baártom, Selena. Basszus! Biztosan halálra aggódta magát értem, vagy rendelt valami csicsás sírkövet, esetleg olyat, amire valamilyen olyan szobor van rátéve, amin két szeretkező ember alakja vehető ki. Na jó... talán ő sem lenne ilyen elvetemült. Bár tény, hogy ez illene rám a legjobban.
"hey, Selena! Ugye nem hitted, hogy valóban meghaltam? A gonosz soha nem hal meg, drágám. Mi van veled?" - állt az üzenetben, amit hamarosan el is küldtem, majd zsebre vágva a telefont, kezemben a ruhával elindultam oda, ahová kértem a találkát. A tisztásra.
/Néptelen tisztás/

- Nekem mindig igazam van... kivéve, amikor nincs, de az ritkán van - jegyeztem meg, miközben kinyújtottam a könyökömet, hogy úgy karoljon át, mint egy kísérőt. Azt hiszem, nincs szükségünk kocsira... Minek is? A vámpírok gyorsasága még mindig ezerszer jobb a kocsin száguldásnál, nem mellesleg vagyunk olyan ügyesek, hogy ne mocskoljuk össze magunkat holmi piszokkal. Ha a vér nem jön össze, akkor ez sem. - Induljunk - indítványoztam, miközben már neki is iramodtam. Ez a bál.... azt hiszem, nagyon jó lesz. Legalábbis remélem.
/Lockwood-birtok/

-Remélem igazad van.- mosolyogtam rá kedvesen. Elhatároztam, hogy ma este semmi és senki nem ronthatja el a kedvemet. Még az is megfordult bennem, hogy Esther talán a bálon készül eltenni Kolt és testvéreit láb alól. De ez jelen esetben nem érdekelt. -Szerintem indulhatunk is. Való igaz, a mai fiatalok nem tudják, mit jelent igazából az, hogy tánc.-

/folyt. Lockwood birtok/

Végighallgattam az aggodalmaskodását, és bevallom, nekem is megfordult a fejemben a dolog, mégsem féltem... Ugyan minek? Az anyám csak az anyám, így azért mégsem hiszem, hogy nagyon bántani akarna. A többiek más esetek, de azért vagyok ősvámpír, mert meg tudom védeni magamat.
- Ne félj Selena... Nem lesz bajom. Ígérem - karoltam át. - Viszont ideje lenne indulnunk, ha meg akarjuk mutatni a többieknek, hogy milyen volt a tánc a korábbi időkben - kacsintottam rá cinkosan.

-Ez hízelgő.- mosolyogtam, miközben végigmért engem. - Hát, igulni nem izgulok. Viszont van egy olyan érzésem, hogy ma este valami fog történni. Valami, ami...- a mondtomat nem fejeztem be, mert túl szörnyűnek érztem. - Kol, ígérd meg, hogy nem csinálsz a bálban semmi hülyeséget. - védelmezően átöleltem. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy nem lesz semmi gubanc ma este, mégis tudom, hogy valami készélüdődik. Talán éppen Esther...?

Hamarosan meg is érkezett Selena, önmagán egy lélegzetelállítóan gyönyörű ruhával.
- Köszi - vigyorogtam az öltönyömre tett megjegyzésén, majd felé fordultam, és le sem tagadhattam volna, hogy őt mérem végig, tetőtől talpig. - Komolyan mondom, legalább ezer évet letagadhatnál - kacsintottam rá, egy még szélesebb mosoly kíséretében. Ebben a ruhában a fene sem hinné róla, hogy egy közveszélyes őrült, aki nem mellesleg vámpír is. - Izgatott vagy? - kérdeztem.

Vásárlás után egyből vissza is mentem a villába. A ruhámat ( [You must be registered and logged in to see this link.] ) csak később akartam felvenni, de ez most történetesen annyira tetszett, hogy muszály volt felpróbálnom. Mivel a folyosókon nem találtam tükröt, (mert valószínűleg ennyire béna vagyok) ezért Kol sobájába mentem be. -Szia. Jól áll.- utaltam az öltönyére. A többi cuccomat ledobtam az egyik székre, és én is a tükör elé álltam. - A két éretlen kamasz.- mosolyodtam el, miközben magunkat tanulmányoztam a tükörben.

Nem voltam különösebben ideges a bál miatt. Persze volt egy olyan érzésem, hogy az anyánk nem fogja kihagyni az alkalmat, de elég erős és ravasz vagyok, hogy védekezzek ellene. A tükörbe benézve elégedetten tapasztaltam, hogy bár nem az én stílusom, az öltöny egészen jól áll nekem, és még véletlen sem tűnök Elijahnak benne. Na igen, azt hiszem, elég szemét voltam vele, de legalább megtette, amit kértem. Ez is már haladás, gondoltam, miközben Selenára vártam. Nem tudom, elmondjam-e neki, hogy Elijah még csak nem is emlékszik rá. A barátok őszinték, de ez már túlzottan az lenne.

Selena után hamarosan én is elaludtam.
Szokás szerint álomtalan álmom volt: Ez már annyi éve ment így, hogy nem is számítottam semmiféle álombeli képzelgésre, mert minek is? Nekem egyébként sincsenek éber álmaim sem, nem hogy alvósak. Talán ez is egyfajta vámpírokra jellemző dolog, de nem igazán bántam, éppen elegek voltak a hallucinációk a farkasméreg hatása alatt. Mázli, hogy azt is bármikor túlélem.

Másnap reggel még Selena előtt ébredtem. Nem akartam felkelteni, de volt egy kis elintéznivalóm, így nagyon halkan a szekrényemhez osontam, felöltöztem, majd kivettem neki is egy pólót, emlékezve, hogy a tegnapi nap alaposan szétszedtem az övét, majd elindultam.
/Grill/

-Elhiszem.- vigyorodtam el. Egyszer tényleg megnézném valamelyikük arcát ilyen helyzetben.
- Mondjuk engem nem harapott meg mostanság vérfarkas, úgyhogy ez nem tudom mitől van.- sóhajtottam. -Lehet, hogy ez lesz a legjobb.- mondtam, majd újra odakuporodtam hozzá, és pár percen belül elnyomott az álom.

- Egyszerű... nem tudnám tovább piszkálni őket. Tudod, milyen élvezetes néha látni az arcukat, amikor olyat mondok? - nevettem én is. Nos, igazából azért sem mondjuk el, mert nem vagyunk az az érzelgős família. Minek is? Addig jó, amíg nem borulunk egymás nyakába, mert így sosem unatkozunk, ha véletlenül össze vagyunk zárva.
- Különben, egy vámpír tud hányni... hánytam már, de akkor igen erősen farkasméreg hatása alatt álltam, és azt hiszem, más esetben nem vagyunk képesek. Szerintem aludjunk, aztán reggelre már semmi bajod nem lesz, oké? - ajánlottam fel. Hosszú nap volt, még egy magamfajta halhatatlannak is... És holnap, amikor új nap jön, újabb terveket kell kieszelnem, hogy túléljem anyám idióta tervezetét.

-Értem.- néztem magam elé. Bár már nem igen emlékszem arra az időre, amikor még én is újdonsült vámpír voltam (igazából emlékszem, de nem szívesen), de azt tudom, hogy olyankor a legnehezebb, az a vérszomj legyőzése, és néhányan a kezdetekben nem igen tudják kontrollálni a szomjukat. Ezek szerint ez történt Kollal is. Mikor befogta a számat, na, akkor igazán meglepődtem.
-És neked abból milyen károd származna?- kérdeztem meglepetten, aztán hangosan nevetni kezdtem. Mikor láttam, hogy Kol "ezen meg mi ilyen vicces?" arcot vágott, megjegyeztem: -Nyugi, nem rajtad nevetek, csak elképzeltem a helyzetet...- mondtam folytott hangon, majd újra felnevettem. Aztán, amikor megemlítette az alapítók bálját, elhalgattam. Csodálkoztam, hogy pont engem hívott meg. - Hát, ha ez meghívás, akkor szívesen leszek a partnered.- Meglepett arccal néztem rá, aztán elfogott egy érzés. Majdnem olyan, mint amikor valaki rosszul lesz, de valahogy mégis más. -Kol, a vámpírok képesek hányni?- kérdeztem megrémült arccal, mert úgy éreztem, hogy enek nem lesz jó vége.

Ezer év alatt, soha, senki nem kérdezte meg, hogy mi késztetett arra, hogy megöljem azt, akit elméletileg szerettem, én pedig nem sűrűn gondolkodtam el ezen. Mi értelme lett volna? Igazából... semmi okom nem volt rá, és nem is ezt tartottam hangsúlyosnak a dologban. Az fontosabb volt, hogy halottá tettem, miközben én magam mondtam neki, hogy nem szeretném, ha meghalna.
- Nem is tudom... talán az, hogy nem tudtam kontrollálni magam. Úgy értem, azt sem tudtam mit teszek, csak nagyon éhes voltam, neki meg valami fergeteges íze volt. Bízott bennem, és így háláltam meg. Kedves, nem? - kérdeztem egy cseppnyi csalódottsággal. Liznek megemlítettem ugyan a dolgot, de vele sem igazán boncolgattam. Mondhatni ez volt az utolsó szikra, ami az emberségemre emlékeztetett, és az esetek többségében a megismétlésével csak el akartam oltani. Nem akarok emberi lenni, de ahogy itt beszélgetünk róla, inkább érzem magam annak, mint egy vérszomjas vámpírnak.
- Pszt te! - tettem a szájára a kezemet, amikor az említette, hogy így szeretjük Elijah-t. - Még a végén meghallja Klaus, vagy valamelyik másik testvérem, és rájönnek, hogy szeretem őket - vigyorogtam, majd el is húztam a kezemet. - Különben, lesz ez az alapítók bálja a jövő héten. Nem gondolod, hogy az igazi alapítóknak is meg kéne jelennie? Ezt tekintsd meghívásnak, hogy lehetnél a partnerem - jegyeztem meg.

Csendben hallgattam, ahogy Freyáról beszélt. Átéreztem a helyzetét, mert valamilyen szinten én is ilyen helyzetben voltam. - Tudom, hogy ez nem igen tartozik rám, de... mi történt akkor? Mi késztetett arra, hogy ezt tedd vele?- kérdeztem kicsit félve, mert nem tudtam, hogy mennyire kínos számára ez a téma. Megbánást véltem felfedezni az arcán. Néhányan el sem tudnák képzelni, hogy Kol ilyen is tud lenni. Vagy csak simán lenéznék érte. Én viszont igazán meg tudtam érteni. Tudom, hogy nem híve a baráti dolgoknak, de ez engem most nem érdekelt. -Igaz barátra van most szükséged, és én itt vagyok neked.- gondoltam magamban, majd megöleltem. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy az előbbi mondatomat nem csak gondoltam, hanem hangosan ki is mondtam. Na, mindegy...
-Köszönöm.- súgtam, amikor azt mondta, hogy beszél velem kapcsolatban Elijah-val. -Ő és az erkölcsei...De hát mi ezért szeretjük.- mosolyodtam el. Még mindig szeretem Elijaht, és bármikor kész lennék visszamenni hozzá.

- Nos, ő maga igazából több volt, aminek látszott... És néhanapján, amikor egyedül vagyok, elgondolkodom azon, hogy talán én tettem tönkre. Annak idején, ha anyám jobban hagyott volna felnőni, nem ölöm meg, nem cseszem el, és most vámpírként lehetne közöttünk. Úgyhogy persze, hogy ilyen lettem... Tudod, vele talán más lennék - vallottam be, amit már elég régóta magamban tartottam. Tényleg, akkor milyen lenne az életem? Nos, korántsem olyan unalmas, mint Finn-é, de nem is olyan izgalmas, mint most, valahol mélyen azért mégis erre vágyom. Valakire, aki képes megszelídíteni. Azt hittem, majd Liz képes rá, de őt ellöktem magamtól azzal, hogy nem is kerestem. Nem bíztam abban, hogy tényleg tudna szeretni.
Aztán Elijahról kezdtünk el beszélni, és ha akarta volna sem tagadhatta volna a könnyeit. Nehéz téma, főleg mert a bátyám szereti a hasonmásokat.
- Nem ígérhetek neked semmit, hiszen ismersz... Az én szavam ebben a famíliában. De ha találkozom vele, beszélni fogok veled kapcsolatban a bátyámmal. Talán csak nem tudja, hogy még van esélye, így nem is akar lépni. Őt meg az erkölcseit ismerve sosem lehet tudni. - Bírtam Elijaht, meg titokban az összes testvéremet, Finnt is beleszámolva, de mindannyiunknak volt valami beütése. Én például imádom a pszichopata dolgokat, a vért, a szexet, meg a többiek bosszantását.

Először nem értettem, miről beszél, de aztán rájöttem, hogy Freyáról. - Hát...nem tudom. Bármire gondolhatna...Örülhetne, mert végre újra veled lehet. De gyűlölhetne is. Igazából, akkor, ezer évvel ezelőtt bírtam őt, meg kedves lánynak tartottam. De amióta szellem, még nem találkoztam vele, és így..nem igazán tudok véleményt mondani.- Látszott az arcán az aggodalom. Számított a segítségemre a Freya témában, de ebben tényleg nem tudtam neki segíteni. Aztán feltette az aduász kérdést, amit egy "jó vagy" arckifejezéssel és egy "príma" kézjellel illettem.
- Nehezen.- mondtam őszintén. - Kezdetben a tudat, hogy jóformán ott van melletem, de mégsem, elviselhetetlen volt. Rengeteg álmatlan éjszakám volt emmiatt. Vagy ha el is aludtam, azt is csak úgy, hogy álomba sírtam magam, de akkor is rémálmok gyötörtek, úgyhogy sehogy sem volt jó. Idővel aztán kezdtem beletörődni, hogy talán... talán már soha nem leszünk együtt.- nem bírtam tovább. Elérzékenyültem. Ettől zavarba jöttem, és könnyes szemmel a plafont kezdtem bámulni.

- Még egy menetet én is bírnék, de azért a szobát szeretném meghagyni teljes épségében, remélem megérted - jegyeztem meg újabb kósza vigyorral az arcomon. Tényleg, hányszor is mosolyogtam, mióta velem van? Hát, elég sokat, ami azt illeti, és a nevetőizmaim ha emberiek lennének már régen elfáradtak volna. - Örülök, hogy meggyőztelek - jegyeztem meg, miközben odabújt hozzám. Aztán dúdolni kezdett. Furcsa, ezt még egyszer sem hallottam tőle, bár az is igaz, hogy éjszakára sem igazán marasztaltam még. Mindenesetre tetszett a hangja, meg hogy ilyen felszabadult volt velem, szóval egy furcsa kérdés kezdett megfogalmazódni bennem. - Szerinted... szeretne, ha feltámasztanám, aztán örökre magam mellé láncolnám? Vagy gyűlölne, mert ezer év alatt vagy tízezer nőt dugtam meg őhelyette, és emellett ennél többet meg is öltem?- utaltam Freyára. Azt hiszem, most ebben a pillanatban nem kéne rá gondolnom, de tulajdonképpen, amióta találkoztam a szellemével, szinte csak rá tudok gondolni. Anyám előtt is elvette az eszemet. - Azt hiszem, mi ketten tényleg szerencsétlenek vagyunk. te hogy tudtad elviselni a tudatot, hogy Elijah ezer év alatt mindig ott volt, és közben mégsem? - tettem fel a tízezer pontos kérdést. Azért ezt jobb most feltenni, amikor viszonylag nyugodtak vagyunk mindketten, mint később, amikor meg nem.

-Hát, öhm.. igen, azt terveztem.- mondtam meglepődött arccal. Mikor magához húzott, visszamásztam az ágyra, és odabújtam hozzá.- Éjszakára?- Néztem fel rá értetlenül. - Mondjuk, én bírnék még egy menetet, de azt valószínüleg a szoba berendezése bánná.- vigyorogtam. Miközben arra kért, hogy maradjak, és még érvekkel is szolgált, én amolyan "biztos vagy te ebben?" nézéssel néztem rá. Amikor kiült az arcára az a mosoly, amit annyira imádok, megenyhültem , és így szóltam: - Na jó, meggyőztél.- néztem magam elé önelégült vigyorral. A hajamba túrtam, majd macska módjára összegömbölyödtem, és csak úgy spontán dúdolni kezdtem.

- Hé, hát máris mész? - kaptam fel a fejemet, ahogy arra célzott, szüksége lenne egy pólóra tőlem. Hát, az amúgy van bőven, mert ha nem is női szinten, de szeretek néha ezt-azt megvenni magamnak. Nos, hozzá kell tennem, a nagy részük márkás, de egyáltalán nem bánom, ha valami történik velük, főleg mert pénzem van bőven, mióta megtaláltam azokat a régi pénzeket, amiket én dugtam el még vagy száz éve. - Maradj velem éjszakára... Kérlek - húztam vissza magamhoz finoman. Ritkán aludtam együtt a nőkkel... Sőt, talán csak néhány példát tudnék mondani, ami ezer év alatt... hm, kevés, főleg azoknak a számát nézve, akikkel viszont együtt voltam. - Nem vagyok rossz alvó, bár elég éber vagyok... De simán átalszok pár órát úgy, hogy alig forgolódok. - A biztos győzködés mellé még bevetettem a "szépen nézek rád, mert attól úgyis elolvadsz" tekintetemet.

- Pedig végződhet így is.- néztem fel rá. Felkeltem, majd lehajoltam, és felemeltem a pólómat.
- Öhm.. azt hiszem, ezt nem igen tudom felvenni.- néztem először a szétszaggatott pólóra, majd Kolra nevetve. De legalább a melltartóm, a bugyim és a gyatám egyben maradt- gondoltam magamban, miközben fölöltöztem.
-Nincs egy felesleges pólód, amit fel tudnék venni? Mert, nem igazán van kedvem ahhoz, hogy egy szál melltartóban és gyatában flangáljak az utcákon.- néztem rá segítségkérően. Odamentem az ágyhoz, letérdeltem, majd a hajamba túrtam, és egy könnyed csókot leheltem ajkaira.