Megbotránkoznék, hogy leendő anyósom annyira sem méltat, hogy viszonozza a köszönést, vagy egyáltalán a szemembe nézzen, ha nem kerültem volna épp egy kisebb családi dráma közepébe. Nem mondanám azonban, hogy Kol vádjai nem jogosak. Elvégre.. Milyen anya az ilyen? Megöli a gyerekét... Bár nem szólaltam meg, a szemeimen talán látni lehetett a rosszallást vagy épp az eziránti gyűlöletet...
- Nyugodj meg.. - keltem fel az ágyról és léptem Kol mellé, hogy oldalához simulva éreztessem vele, mellette állok. - Szeretnéd, hogy lent megvárjalak? - kérdeztem aztán megadva az esélyt, hogy beszélni tudjanak négyszemközt, bár talán nem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy Kol könnyen elveszti a türelmét. Arra viszont nem számítottam, hogy azonnal el is mondja Esthernek, hogy jegyesek vagyunk. Azt hiszem most kezdtem csak el tartani az anyjától. Hát még ez a támadó hangnem.. Nem én leszek a kedvenc menye, az már biztos..

Anyám bejövetelének egyetlen előnye az volt, hogy legalább Freya gondolatait elterelte arról, amire készültem. Az enyémeket természetesen nem, mert a tudatom egyik egyre erősödő részéből soha nem tudtam, és nem is próbáltam kiirtani a gyilkolási ösztönt.
- Az időpont számodra soha nem alkalmas... anyám? Vagy nevezzelek nemes egyszerűséggel csak Esthernek, mert anyámként lássuk csak... - emeltem fel a kezemet, kettő ujjamat felmutatva. - Legalább kétszer megöltél. Azt bele sem számoltam, amikor csupán próbálkoztál, mert feleslegesnek tartom. Egyébként meg... - néztem vissza Freyára, aki tanácstalanul ült az ágy szélén, nem tudva, hogyan is reagálhatna erre a szituációra. - Ő a menyasszonyom, és nem holmi ringyó, ha erre számítottál. Freya. Freya Sigurrson, akire természetesen te nem emlékszel, pontosan tudod, miért. - Pontosan tudtam, mit akartam elérni a szándékosan bántó szavaimmal. Sértegetni akartam, dühös voltam rá, azt akartam elérni, hogy legalább egy percre lássam átsuhanni az arcán a megbántottságot, amit én értem el nála... Mert megérdemli. Igazán megérdemli, mert az anyám... és szeretem, de hátbaszúrt, és bár ennek köszönhetem, hogy végül nagyrészt megoldódott az életem, a tüske még mindig bennem mraadt.

Feszengve vártam a választ, kicsit talán túlzottan is, holott tudhattam volna, hogy Kol nem adja alább.. Neki ez túl egyszerű lett volna, mintsem valóban megtegye és az én véremet vegye. Pedig mennyivel nyugodtabb lennék.. Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy ha akarnám se tudnám meggyőzni arról, hogy az én verziómban több észérv van, minthogy engedjen a hóbortjának, de.. el kell fogadnom, muszáj megtennem, mert csak így lehetek vele. - Részletes beszámolót nem kérek.. - húztam el a számat, az nem titok, hogy vadászként, én is rettegnék tőle..
Kopogtak.. Kissé értetlenül néztem Kolra, nem tudtam, mégis ki lehet az, aztán felvetődött bennem, talán a családtagjai tényleg kifogásolják, hogy ilyen hosszú időt tölt a szobájában. Bár valószínűleg tudják, hogy nem egyedül... Mégis.. A női hang, ami fülembe kúszott, arra késztetett, hogy másszak ki az ágyból, és belebújjak az egyik Tatiától kapott egyszerű ruhába, mielőtt még meztelenül fogadnám az ajtónyitást. És bár nem tudhattam volna, ki áll az ajtó másik felén, Kol reakciója sokat elárult. Ennek ellenére sem állt szándékomban közelebb menni, nem tudtam, hogyan reagál majd az anyja erre az egész feltámasztósdira, és rám, mint leendő menyére.. Ó anyám, még nem is ismer.. A nevemet sem tudja, de már a fia jegyese vagyok. Csak remélni tudom, hogy nem lesz ebből semmi gond.
- Jó napot.. - köszöntem halkan, az ágyon ültem, de Kol mellett elpillantva tisztán láttam a nőt, akit régen is, a falunkban.. Ez pedig azt jelenti, hogy Ő is lát engem. Már csak az a kérdés, van-e bármilyen nyoma az emlékezetében annak, hogy nem most lát először..

Hogy igyak belőle? Úgy, hogy önként és dalolva ajánlotta fel magát? Csábító ajánlat, nyilvánvalóan, hiszen a vére talán még a tündérekénél is édesebb számomra... hiába, az első, ebben a tekintetben is. Akarom őt... nagyon is akarom, ugyanakkor mégis hiányozna valami, ha belőle innék. A vadászat izgalma. Az ölés öröme, amit ha nem is fog megérteni, soha nem mondanék le róla. Túlságosan is én lettem. Én vagyok... gyilkos, élvezethajhász. Boldoggá tesz a dolog. És bár szeretem őt, a lényemnek ezen része nem lesz hajlandó megváltozni miatta.
- Azt hiszem, jobb lesz egy kicsit ellenkező kedvűbb harapnivaló után nézni - vigyorodtam el, talán egy cseppnyi gonoszsággal is az arcomon, amikor is kopogásra lettem figyelmes. Aztán egy hangra, amit legszívesebben a pokolba kívánnék. Nos, ha Freya nem lenne jelen, azt hiszem, nem sok esélyt adnék anyámnak a "beszélnünk kell" dologban. De előtte nyilván nem ölhetem meg anyámat, meg egyébként is, annyira messzire nem mennék, csak kapna egy kis leckét abból, miért nem érdemes eltenni láb alól a jelenleg is élő legkisebb fiát. Az ajtóhoz léptem, kinyitottam az ajtót, és egyenesen szembetaláltam magamat a tekintetével.
- Remélem nincs nálad semmiféle olyan eszköz, amivel el tudnál tenni láb alól - vetettem oda gúnyosan. Ő még nem is találkozott Freyával. Azt hiszem, nem is örülne neki, hogy egy ezer éves halottat feltámasztok, akinek nem volt akkora jelentősége a misztikus világban, mint neki. Más számára tényleg jelentéktelen... de nekem nem. Az én lelkem világosabb oldala.

(Elijah hálószobája)

Régóta készültem már, hogy meglátogatom Kolt. Már ha egyáltalán bízhatok abban, hogy élve fogom elhagyni utána a helyiséget, hiszen nem kizárt, hogy nemes egyszerűséggel megfojt utána. Bár nem tudhatom... talán nem így lesz. De megérteném, ha gyűlölne. Hiszen megöltem őt... nem is akárhogyan. Az apja segítségével.
- Kol? - kopogtam be az ajtón, és türelmesen megálltam, hogy megvárjam, kinyissa, vagy kiszóljon. - Beszélnem kellene veled - köszörültem meg a torkomat.

Automatikusan csókoltam vissza, de nem járt át az az önfeledt érzés, ami napokig lebegtetett. Most valahogy más volt. Nem is tudom, miért ... De aggodalommal töltött el, hogy ismét távolabb húzódott tőlem és, mikor elmondta, hogy.. Ő is éhes, egy kicsit szégyeltem magam..
- Oh.. - szaladt ki a számon. Napokig csak azzal volt elfoglalva, hogy nekem mindent megadjon, és én sem gondoltam a dolog visszájára. Önző vagyok.. És egy kicsit még tartottam attól, hogy egyszer majd felülkerekedik rajta a mérhetetlen, visszafoghatatlan fenevad, de nem rettegtem.. Meg kell tanulnom elfogadni őt olyannak, amilyen.. Szeretem.. Szeretnem kell minden oldalát, még akkor is, ha ez nem veszélytelen.
- Öhm.. Szeretnél belőlem... ? - kérdeztem kissé sután és eltűrtem a nyakamból a hajamat, hogy lássa szándékom komolyságát. Meg az is közre játszott benne, hogy nem akartam, hogy bárkinek baja essen. Azt a részét mindig is nehezen fogom elfogadni...
Nem tudtam erre vajon mit fog lépni, de az a lehetőség, hogy külön kell válnunk, már most nem tetszik. Annyira még nem érzem magaménak az új életemet, hogy.. Vásárolni menjek.. Azt meg főleg nem tudom, mit... Így inkább megvártam, hátha sikerül eltéríteni a céljától.

Mihelyst felkelt, az volt a legelső dolga, hogy visszabújt hozzám, annak ellenére, hogy elhúzódtam tőle. Hát... értem én, hogy szeret, én is szeretem, de most ezt tényleg nem kéne.
- Nincsen semmi baj - csókoltam meg végül, bár különösen nagy erőfeszítésembe került, hogy közben ne áruljam el, mennyire is vagyok igazából éhes. - Csak szükségem volna egy kis számomra is laktató harapnivalóra, ennyi az egész - keltem ki az ágyból végül, hogy valami aznapra megfelelő ruhanemű után nézzek. Abban persze biztos voltam, hogy nem hagyhatom egyedül itt, de még talán máshol sem, de az itthoni légkör, meg ha esetleg találkozik valamelyik testvéremmel, ki tudja, milyen dolgokat vonna maga után. A tárcám után nyúltam, ami szokás szerint teli volt pénzzel. Áldozatok... nekik ugyan minek kéne már a pénz, ha meghaltak? Nyugodt szívvel nyúltam le tőlük mindent, úgyhogy a bankban is szép kis pénzösszeg állt a rendelkezésemre. - Te pedig vásárolj magadnak valamit. Amit csak akarsz, ha kifogsz a pénzből, az sem baj. A bevásárlóközpontban veszünk neked egy telefont, és ha bármi van, megmutatom, hogyan hívhatsz fel, amíg én elintézem a dolgaim. Megfelel? - érdeklődtem.

Jóleső érzés volt a karjába bújni. Annyi hideg, haszontalan év után végre érezni, hogy van valaki, akinek fontos vagyok és aki számomra is fontos.. Érezni az ölelése melegét, a bőre puhaságát és megremegni minden érintésére. Azt hiszem sosem voltam még ennyire szerelmes, mint ebben a pillanatban.
- Tudom.. - kacagtam fel vidáman és csókot nyomtam nyakára, de arra nem számítottam, hogy elhúzódik tőlem. Sőt, hogy feláll és az elszórt ruháihoz megy.. Nem értem.. Talán, valamit.. Nem jól csináltam?!
De mielőtt még túlságosan belemélyedhettem volna elmélkedésembe arról, mit tettem és hogyan törtem meg a pillanatot, rájöttem, hogy voltaképp semmi nem az én hibám. Mi több, ezt támasztotta alá, hogy Kol azon nyomban vissza is jött hozzám, de most csupán az ágy szélére ült, én pedig a takarót magam elé fogva automatikusan ültem fel. Nem tudom mihez hasonlítani az érzést, mikor az ujjamon megéreztem a fémkarika furcsa hidegét, ahogy végigcsúszik, hogy a helyére kerülhessen, ahonnan remélhetőleg sosem tűnik el. Legalább olyan euforikus érzés volt ez, mint érezni a csókját, miközben suttogja, hogy szeret.. ez a gyűrű.. Minden egyes pillanatában azt súgta nekem, hogy Kol szeret..
- Igen... - bólintottam meghatva és nem is tudom, mondtam-e még valamit... Az öröm minden mást felülírt bennem, hiszen.. Nem sokszor történik olyan, hogy életem szerelme a hűsége zálogát adja nekem. De ebből a pillanatból tökéletesen megelégszem egyetlen egyel is. Feltéve, ha az utána következő örök marad.

Innentől kezdve nem érdekelt, hogy ki mit mond vagy gondol.. Hogy az emberek biztosan beszélnek Kol elvetemült lánykéréséről.. Hogy.. vannak rosszakarói is. Végre annak a férfinek a menyasszonyának mondhattam magam, akit szeretek. És Ő is szeret.. a gondomat viseli és próbálja minden percét, másodpercét, milliszekundumát velem tölteni.. Olyan édes, és vágyik arra, hogy szeressem... Én pedig sosem tudnám kevésbé szeretni. Tökéletes nappalok és fenséges éjszakák sorozata váltotta egymást, én pedig csak úgy lubickoltam az eszményi pillanatokban.. Nem gyötörtek rossz álmok, az a világom is tökéletes volt és színes.. És.. Ott volt Kol.. És nem is kellett senki más, mert elég volt nekem. A szerelmem.
Napok teltek el így.. Kettesben.. És úgy tűnt, Kol családját sem zavarta, hogy napokig nem látták Őt,vagy ha igen, akkor is csak futólag, hiszen csak akkor hagyott magamra, mikor ténylegesen szükség volt arra, hogy ételt hozzon fel. Nem mintha nem lennének lábaim.. De Kol, az Kol.. Makacs.. Egyetlen szerencséje, hogy ezt a tevékenységet rendszerint akkor űzte, mikor én az álmok birodalmában örömködtem szintén Vele, így mire felébredtem, már ismét mellettem volt.
Most viszont megriasztott, hogy elhúzódott tőlem. Ahogy.. Nemrég ettem.. És ő is evett.. És.. Nem akarom, hogy elmenjen... Bár félig még aludtam, de az azonnali tiltakozó reflexem életbe lépett. Nem akartam egy kicsivel sem távolabb kerülni Tőle.
- Ühm.. - nyögtem álmoskásan. - Jó reggelt.. - ásítottam nagyot és a takaró alatt kinyújtóztattam a tagjaimat. Mostanában elég sokat feküdtem vagy épp.. ültem..
- Valami.. baj van? - néztem rá értetlenkedve, mert.. Minden porcikája sokkal feszültebb volt és ez megrémisztett. Bár azt ki nem találtam volna, hogy voltaképp mi is a gubanc.

Lassacskán kitisztult a fejem, és végre eljutott a tudatomig, hogy nem csupán álmodom, hanem tényleg itt van... úgy, ahogy soha nem gondoltam volna a karjaim között. Jó volt... és az este emlékeit figyelembe véve csak még jobbnak éreztem.
- Azt az éjszakát rengetegszer megismételhetjük, erre mérget vehetsz - ígértem. Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy a legfontosabb dolgot kifelejtettem előző nap, az esküvőn. Te jó ég, hogy lehettem ekkora marha? megkérem a kezét, a gyűrűt meg elfelejtem, ez igazán jellemző rám. Gyorsan az előző napi öltönyömhöz léptem, és kihalásztam belőle a kis dobozt, amit már korábban oda kellett volna adnom, majd kivettem belőle a gyűrűt, és visszaültem hozzá az ágyra, megfogtam a kezét, és az ujjára húztam a gyűrűt. - Most már teljes mértékig az én menyasszonyom vagy - adtam csókot a puha bőrére.

Napok teltek el így, ketten, egymással... napok, amik egyszerre voltak végtelen hosszúak, és végtelenül rövidek is. Nem tudtam betelni vele, a szerelmünkkel, az ő szerelmével... pedig már kezdtem átkozottul megéhezni, hiszen csak az ő étkezéséről gondoskodtam ezekben a napokban, a sajátomat elhanyagoltam egy teljesen más, szintén csillapíthatatlan étvágy miatt, hiszen ezt a fajta dolgot, a szerelmet legalább ezer éve nem etettem meg igazán úgy, hogy teljesen jóllakjon. Ugyanúgy feküdtünk egymás mellett, mint pár nappal ezelőtt, de most sokkal korábban keltem, akkor, amikor akaratlanul bár, de hozzám bújt úgy, hogy édes illata rögtön megcsapott. Most... senki nem tudja még, hogy életben van, és talán ha eléggé elterelném a figyelmét valami álommal, észre sem venné, ha megkóstolnám... De félő, hogy képtelen lennék megállni. Márpedig egyszer még biztosan meg fogom kóstolni a vérét, mert nem tudok ellenállni neki. Elhúzódtam tőle, minél messzebbre, ám arra nem számítottam, hogy erre meg ő fog majd felébredni az édes álmából. Áucs.
- Jóreggelt, angyalom - cirógattam meg a hátát.

Nem szólaltam meg, csak néztem, ahogy ébredezik.. Ahogy lustán nyitogatja hosszú szempilláit, ahogy ajkai bezárulnak, megnyalja őket, és... aztán rekedt, karcos hangján megszólal.. De nem illett hozzá ez a mélység. Jobban szeretem, mikor lágyabb, olyankor szinte simogatja minden porcikámat. Most is csak az ébredés hatása, tudom...
- Háát.. - húztam el a számat. - Megkérted a kezem, és... ennyire még soha nem voltam boldog.. - hallattam egy elégedett sóhajt. - És.. Soha nem éreztem még, hogy ennyire szeretsz.. - pirultam bele a válaszba.. - Azt hiszem,tegnap volt életem legszebb éjszakája... - haraptam be ajkamat játékosan, majd viszonoztam gyengéd csókját. - Kár, hogy véget ért.. - fúrtam arcomat nyakába, hogy belélegezhessem bőre illatát.

Nem tudom, meddig aludhattam... vagy hogy egészen pontosan mikor váltott nappalra az éjszaka, mivel egészen nyugodt éjszakám volt. Sőt, fel sem keltem volna, még sokáig, ha meg nem érzek egy meglepően puha ajkat az arcomon játszani. Kinyitottam a szememet, és pontosan tudtam, kit fogok magam mellett találni. Freya úgy bújt hozzám, akár egy védtelen kiscica, és bár még nem voltam teljesen magamnál, ösztönösen öleltem magamhoz még sokkal szorosabban közel. Mmm... ezt el tudnám viselni, bárhol, bármikor, feltéve, hogy vele, mert más amúgy sem igazán tud bújni halottan.
- Jóreggelt... - motyogtam félkómásan, a szanaszét álló hajfürtjeit tanulmányozva. - Jó éjszakád volt? - csókoltam meg lágyan.

Azt hittem, az első emberként töltött éjszakámon, majd színes, kínzó álmok fognak gyötörni, de nem így lett. Szerencsére. Álomtalan álmom volt és késő délelőttig fel sem ébredtem. Legalábbis úgy hiszem, hisz a napfény lustán sütött be, kellemes őszi varázst csiholva.. Olyan mesés volt. Vagy csak azért, mert Kol mellett ért a reggel és éreztem, ahogy mellkasa a hátamnak nyomódik, tenyere pedig a mellemen pihen. Csak a vékony takaró volt felettünk, mégsem fáztam. De azt sejtettem, hogy visszaaludni már nem tudok, így óvatosan megfordultam az ölelésében, és elámultam békés, alvó alakján. Ilyenkor olyan gondtalannak tűnt. Nem akartam felébreszteni, de nem tudtam megállni, hogy ne hintsem bőrét apró csókokkal állától kezdve. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyitől felébred.
- Jó reggelt, Hercegem.. - mosolyodtam el és bújtam szorosan hozzá, mielőtt még teljesen magához térhetett volna.

Nem kellett sokáig várnom, és a légzése egyenletes szuszogássá vált, jelezve, hogy már aludni tért. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az álmaiban birizgáljak, aztán elvetettem az ötletet. De aludni sem tudtam... Egy kis birizgálás pedig nem árthat. Ugye? Remélem... Nem is fogja megtudni, ha gondoskodom az eléggé álomszerű környezetről. Csak aztán... Majd később, most én is álmos vagyok. Aludni akarok... És ígéretet tettem neki.
- Mindennél jobban - suttogtam szinte öntudatlanul, majd engem is elnyomott az álom.

Szavai szívemig hatoltak és megnyugtattak. Minden.. Minden kételyemet elmulasztották, ami még bennem lappangott, már az is eltűnt. Megígérte. Tartja a szavát. Hiszen én is itt vagyok. Az én életem is egy ígéret volt...
Álmodni akarok.. Vele. Vele lenni, Őt ölelni, miközben Róla álmodok és tudom, hogy az enyém. Azt akarom.. Csak azt.
Bevackoltam magam a takaróba, amit ránk terített. Finom volt, puha és meleg.. Azonnal elálmosodtam tőle, így már csak hümmögtem szavaira, de többre nem telt. Szépen, lassan teljesen lehunytam a pilláimat, és hagytam, hogy a színes álmok világa vigyen engem messzire.

- Nem foglak elengedni. Itt alszom majd, és melletted leszek, mikor felkelsz - ígértem, mikor kettőnkre borítottam a takarómat, hogy mégsem fázzon az éjszaka. Meg aztán, ha valamelyik testvérem esetleg ránk találna nyitni, az sem lenne valami kellemes, az ő számára legalábbis. Nekem mindegy, már egyébként is láttak meztelenül a családtagjaim.
- Álmodj szépeket - adtam még egy utolsó csókot az ajkára, majd beletúrtam a hajába, és behunytam a szememet. Igaz, addig nem szándékoztam elaludni, míg ő nem tette meg azt.

Ígéretére nem reagáltam.. Vagyis úgy indult, hogy nem reagálok, de muszáj volt közbekotyognom. - Én.. Élveztem, hogy örömet okozok neked.. - ismertem be fülig pirulva, még szerencse, hogy az arcomat a nyakába fúrtam, ami így jótékony takarásban volt, tehát.. Nem láthatta mindezt. Bár talán érezte. Nem tudom. - Megígéred, hogy nem engedsz el? - kérdeztem tőle, miközben lekászálódtam mellkasáról, de nem távolodtam el tőle, csak szorosan mellé bújtam, és fejemet mellkasára hajtva vártam a válaszát, mielőtt még elaludnék. Kell az érzet, a tudat.. Kell, hogy mellettem legyen és ne eresszen és nem csak most, hanem soha, mert szükségem van rá.

Boldog voltam... Vagy legalábbis elég nagy örömöt éreztem ahhoz, hogy azt gondoljam, az vagyok. Újabb csókunk, amit ezúttal ő kezdeményezett, pedig ismét ugyanezt az érzést keltette bennem. Régebben sokat gondoltam az ajkaira. Még akkor is, mikor már meghalt, és mikor már éreztem őket az enyémeken. Akkor mindig puha volt, és csábító, de itt a valóságban még inkább kiéleződött mindez.
- Legközelebb sokkal jobb lesz... Akkor addig nem hagyjuk abba, míg nem élvezed - szorítottam magamhoz ismételten, olyannyira, hogy megint éreztem a vérének hívogató lüktetését, most azonban semmi nem árulkodott róla, hogy el is akarnám venni azt. Mindkét felem teljes mértékben kielégült, neki köszönhetően. - Szeretnél aludni? Hosszú volt az új életed első napja. Nekem meg a sokadik volt hosszú - vigyorodtam el. Selena esküvője, meg minden egyéb. Nem fárasztott ki, meg jó is volt, de aludni kéne. Meg valamelyik nap összefutni Tatiával.

Újra és újra simítottam mellkasán és hasán, miközben heves mozgásomtól egyszerre nyögtünk. Bár kétségtelenül nem ugyanazért. De nem bántam, hogyha fáj. Majd elmúlik... Minden más feledhető, ha itt van velem és most.. Rám bízta magát. Éreztem tagjait megfeszülni, és hogy csípőjét feljebb emelte, nem sokkal, csak egy kicsit.. és .. Testem mélyén forróság ömlött szét. De tudtam, hogy ez nem az, amit vártam, ez nem az én örömöm, hanem Kol élvezete. De a kettő nagyon hasonló, hisz boldog voltam, hogy neki örömet okoztam.. És megtenném újra, még akkor is, ha ismét fájna.. Ha nem húzott volna, bújtam volna én magamtól is a mellkasához, ugyanis nem akartam eltávolodni tőle egy centire sem. Csak rádőltem a testére, mint egy kis bábu és nyakába temettem az arcomat.
- Tudom és én is szeretlek.. - mosolyodtam el halványan. Nem hittem volna, hogy ennyi erőt kivesz majd belőlem ez az éjszaka. De ez talán csak az esetlenségem miatt van... Hogy még csak azt sem tudom, nekem mi a jó, nem hogy másnak..Pontosabban Kolnak. De idővel majd kitapasztalom azt is.
- Szörnyen ügyetlen voltam.. Sajnálom.. - motyogtam a nyakába és csak szorítottam magamhoz. Bőre a bőrömön olyan varázslatos érzést keltett.. - De.. Legközelebb már biztosan könnyebb lesz.. és jobb.. - csókoltam vissza és reménykedtem, hogy igazam van és nem maradok örök életemben ilyen.. Ilyen.. Hogy tudni fogom ösztönből, mit kell tennem.

Félelem. Jobban mondva kezdeti bizonytalanság, ami csak úgy áradt a mozdulataiból. Pedig igazán... Jó volt. Egyre szaporábban kapkodtam a levegőt, ahogy ő is egyre biztosabbá vált a dolgában, és a mozgása is felgyorsult. A szemében elszántság csillogott, ahogy örömöt akart okozni nekem. Csak nekem... Mert az enyém volt, és teljesen átadta magát nekem. Én pedig élveztem. De még mennyire, hogy élveztem! A forróság egyre erőteljesebbé vált az ágyékomnál, testem megfeszült, a gondolataim már szinte teljesen szétestek... Egyedül az járt a fejemben, mennyire szeretem őt... Mennyire odavagyok érte, és mit okozott nekem...
- Szeretlek, Freya! - csúszott ki a számból egy meglehetősen hangos nyögés kíséretében, amit követett is azonnal a megkönnyebbülés... Önkéntelenül kaptam a kezei után, arra sem emlékezve, mikor húztam őt le magamhoz, mikor szorítottam a karjaimba... Csak arra eszméltem, hogy végül a karjaimban tartom, mint a legféltettebb kincset a világon, és vége az együttlétünknek. Rendben, ha tapasztaltabb lesz, nyilván jobb lesz mindkettőnknek, de így most... Nekem így is csodás volt.
- Nagyon ügyes voltál... Igazán megérdemelnéd, hogy valami hasonlót érezz, mint én az imént - emeltem meg az állát, hogy egy csókot adjak a varázslatos ajkaira.

Segítséget nem igazán kaptam tőle másodjára, ekkor döbbentem rá, hogy valóban azt akarja, hogy én irányítsak és biztató szavai is ezt támasztották alá. Szaporán kapkodtam a levegőt, amennyit csak magamba tudtam szívni, megtettem. Önbizalom?! Ebben a helyzetben? Ez egy kissé ellentmondásos, de nem akadékoskodtam. Mozgásomat tovább folytattam, és amint éreztem, hogy nem fáj, hogy képes még több szenvedélyt befogadni, megtámaszkodtam mellkasán. Térdeim csípője két oldalán voltak, így nem volt nehéz kissé feljebb tolni magam, főleg, hogy támaszom is segített ebben. De ez sem tartott sokáig... Újra leereszkedtem a síkos testrészére és... Azt akarta, hogy legyek biztos a dologban... Legyek biztos magamban... És legfőképp legyek az övé.. Azt hiszem mindegyik terljesült. És bár tudtam, hogy nekem ez most nem lehet teljes, mert a testem arra még nem áll készen, neki még lehet jó.. Nem érdekelt, hogy jelen pillanatban ismét felszisszentem a fájdalomtól, mert a gyorsuló tempót nem bíztam.. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy akarja, hogy csináljam. Hogy akar engem..

Tetszett a zavara, ahogyan a helyzet váratlan megfordulásától nem igazán tudta, mit csináljon. Még ügyetlenkedett is, úgyhogy végül segítettem neki annyira, hogy ismét visszakerültem belé. Hm... Csodálatos látványt nyújtott, ahogy óvatosan előre, majd hátra billentette a csípőjét. Még mindig zavarban lehetett, és nem tudta, mit csináljon, hiszen ismételten a segítségemet kérte, olyan angyalian ártatlanul nézve rám, hogy lehetetlen volt ellentmondanom neki. Legalábbis egy kis útmutatást, hiszen itt most ő az irányító.
- Jól csinálod... Csak legyél biztosabb magadban. Érezni fogod, mikor kényelmes - biztattam, bár nem tudom, ez mennyire volt sikeres. Ha az is volt, ez az önbizalom nem tudom, meddig tart ki. Igaz, már nem kell sokáig, mert elég csak pár mozdulat, és nekem teljesen végem van...

Ahogy szorosan átfogta a derekamat, először azt hittem, a mozgásan akar gátolni. De persze ez felesleges lett volna, hisz nincsenek mazochista hajlamaim, nem szeretem a fájdalmat. Mégsem azért tette, amire először gondoltam, így meglepetésként ért, hogy hirtelen felette találtam magam. Azonnal megszeppentem, karjaimat magam elé kaptam, holott nem egyszer látott már ruha nélkül.
- Én? - hűltem el egy pillanatra. Hiszen azt sem tudom, hogyan jó neki.. Azt sem igazán, hogy nekem hogyan jó. Most mégis én.. Én irányítok. Mire ez valójában eljutott a tudatomig, már ott játszott a pír az arcomon. Meg kellett erőltetnem magam, hogy melleim elől elvegyem a kezeimet, majd önkéntelen cselekvésként simítottam hátra felszabaduló karjaimmal a hajamat, ami előre bukott, egyenesen a szemeimbe. Ha eddig ideges voltam, az most sokszorozódott, nem tudom tudok-e neki akkora örömet okozni, amekkorát érdemel.. Ez.. Eléggé nyomasztott, sőt már frusztrált, hogy nem tudom, mit vár tőlem. Alsó ajkamat harapdálva simítottam végig mellkasát, majd hasát, aztán óvatosan megpróbáltam ráereszkedni a férfiasságára, de az idegességtől nem ment elsőre. Ráadásul nem is voltam túl gyakorlott a témában, így kínosan érintett a dolog.
- Se.. Segítenél? - húztam vissza kezeit a csípőmre és ismét megemelkedtem. Mázli, hogy nem nevetett ki az ügyetlenségem miatt, pedig megtehette volna. Ehelyett ismét megéreztem őt ott lent, majd fokozatosan magamban, és bár most is megrándultam a rám törő érzéstől, most fel is nyögtem. Teljesen éreztem őt. Lassan, nagyon lassan megbillentettem a csípőmet előre, majd hátra. Fogalmam sem volt, mit csinálok, de ki kellett tapasztalnom, hogyan jó mindkettőnknek.
- Segíts... - kértem ismét, félénk mosollyal. Úgy tűnik, elsőre nem igazán jön be ez az 'én irányítok' dolog.

A könnyek, amiket először észre sem vettem, zavartak. Idióta hülyeségek, amik az új testével jöttek. Előbb a harapás hatása, aztán most ez... Igaz, Emily megmondta, hogy lehetnek következmények. Amikor a mozgásomra azt mondta, jó, valamennyire megkönnyebbültem... Egészen addig, amíg az önkéntes mozgásának köszönhetően megint ki nem csusszantam belőle. Akkor a sziszegése, meg a kezeinek egyébként gyenge próbálkozása teljesen elárulta, hogy megint kellemetlen neki.
- Van egy ötletem - fogtam át szorosan a csípőjét, aztán lendületet véve átfordultam a hátamra, hogy ezúttal ő kerüljön felülre. - Innen te irányítasz... Te fogod tudni, mi jó neked - magyaráztam a helyzetváltoztatásom lényegét. Nekem így is jó volt... Így is közel jártam ahhoz, hogy elélvezzek, és hát... Neki erre azt hiszem, nincs sok esélye most. Majd később... Később még mennyire, hogy lesz rá esélye!