Pislogok párat, hogy megszokjam a nappali fényt, ami beviláglik a szobámba. Mennyi lehet az idő? Fogalmam sincs, mennyit aludtam, de sokkal jobban érzem magam. Talán emiatt talált rám ez a kis optimizmus is, hogy remélhetőleg már nem vagyunk veszélyben, hogy anyánk itt van, hogy biztonságban vagyunk a közelében, és amint Kolt is visszahozza, szinte minden olyan lehet, mint régen. Persze ez nem ilyen egyszerű, semmiképpen nem, főleg a sok dráma után, apám fenyegető tervei és szavai után. De szeretném, igazán szeretném, szebbnek látni a holnapot mint a tegnapot. A lényeg, hogy Nik ismét él és virul, valószínűleg még az igazak álmát alussza nem messze tőlem a szobájában maga is. És anyánk is él, és mellettünk áll. Remélem.
Csapongó ondolataimba merülve veszem kézbe a hajkefémet, és nyugodt, precíz mozdulatokkal fésülöm fényesen egyenessé a hajamat. Valahogy most megnyugtatóak ezek a mozdulatok. A reggeli készülődés további pontjait is ugyanezzel a nyugalommal hajtom végre. Egy utolsó pillantás a tükörbe, aztán lesietek a nappaliba.

Útközben a szobám felé erős dilemmában esek: ágy vagy fürdő? Ágy vagy fürdő? Fürdő vagy ágy? Jobb lenne előbb rendbe szedni magam végre, de attól tartok, amint megpillantom az ágyikómat, egyszerűen belezuhanok, és onnantól mint akit leütöttek.
Belépve a csábítás valóan nagyon nagynak bizonyul, de mégis erőt veszek magamon. Remélhetőleg jobbat alszom, miután vettem egy forró fürdőt. Alig merek belenézni a tükörbe, és hát őszintén el is borzaszt, amit ott kell látnom, de nincs mit csodálkozni rajta.
A meleg víz végül jobban esik, mint gondoltam volna, de amint végre fejemre húzhatom a takarómat, már semmi nem számít igazán...

Amint kiteszem a lábam a helyiségből, vámpírtempóra kapcsolok. Talán csak pillanatok kérdése, hogy Mikael ráébredjen, a tervük nem vált be. Van ebben elég tapasztalata, bármikor megsejtheti, hogy valami nincs rendben, és ha ez megtörténik, ki tudja mennyi időnk van még. Klaust legyengíti a pezsgőbe csempészett méreg, nem vagyok benne biztos, hogy elég erősek lennénk Mikael ellen. Remélem, elmúlik a szer hatása ha kitisztul a bátyám véréből.
A bőröndömet az ágyamra dobom széttárva, majd villámként cikázva a szobámba beledobálok mindent, ami fontosnak tűnik. Hamar megtelik. Ha valami hiányzik, majd megvesszük útközben, vagy Chicagoban. Ezen most nem akarok idegeskedni. Felkapom a táskát, és már suhanok is tovább a bátyám szobájába.

|| Klaus szobája ||

Meg sem lepődtem a bátyám gyors hangulatváltozásán, és hirtelen távozásán. Igazából szívességet tett nekem, már szükségem volt egy kis egyedüllétre végre. Persze örülök, hogy jól van, túlélte a mérgezést, meg minden, és igaz, hogy szeretem a bátyámat, de számomra sem kellemesebb az, ha huzamosabb ideig egymás nyakán lógunk. Legalább tisztáztuk a dolgainkat.
Távozása után befejezem a fésülködést, és felveszek valami kényelmes, de szexi darabot a szekrényemből. Annak ellenére, mennyire meglepett tavaly, hogy mennyit változott a divat a '20-as évek óta, már egészen jól boldogulok a bátyámtól kapott kártyáimmal, amikor belépek egy-egy ruhaboltba. Ma már sokkal egyedibben és választékosabban lehet öltözni, nem úgy, mint egy-két évszázada. Bár ahogy Nik is megmondta Chicagoban, én sosem arról voltam híres, hogy beledughattak az átlag skatulyájába.
Pihenésképpen egy könyvvel készülök lefoglalni magam, amikor meghallom a kopogtatást a bejáratnál. És aztán semmi. Mármint senki nem jelentkezik ajtót nyitni, pedig elvileg ez a ház tele van megigézett ember és egyéb, valamint a bátyám hibrid szolgáival. Mégis nekem kell betessékelni a vendégünket? Unottan dobom félre a könyvet, és indulok meg a földszintre.

|| Bejárat ||

- Ebben igazad van. Egyszer elutazhatnánk együtt is valahová ismét... akárcsak régen... vagyis... gondolom hármasban. - A végére elbizonytalanodom a mondatban, hiszen már nem csak ő és én vagyunk. Fogalmam sincs, mennyire él most a régi fogadalmunk. "Összetartozunk egyként. Mindig és örökké." Mennyiben akadályozhatja ezt az új kapcsolata. Furcsán érzem magam, akárhányszor ebbe belegondolok. Meglehet, máshogy érezném magam, ha nekem is lenne valakim. De nekem ő akkor is ugyanígy a bátyám marad. Azért Párizst és Chicagot emlegetve kicsit megjött a kedvem az utazgatáshoz. De mit érne az egész egyedül?
- Ha már Erinnél tartunk, tudja már, hogy jól vagy? - pillantok Nikre kíváncsian. Ha jól sejtem, nem sokkal a visszaváltozása után feljött a szobámba, kérdés, vajon közben eszébe jutott-e értesíteni a szerelmét.
- Nem nagyon találkoztam mostanában velük. Nem is tudom, hogy tudom mindenkivel így elkerülni egymást, miközben egy házban lakunk - vágok értetlen képet. De hát tényleg... nem különös? Mintha mindannyian más-más dimenzióban élnénk.
- De addig jó, amíg Mikaellel nem futok össze. Nem is tudom, mit kezdenék vele. Az állandó próbálkozásai, hogy megöljön, tönkretegyen minket - ingatom a fejemet. Ha csak eszembe jut az a vénember, elfog a mérhetetlen düh és gyűlölet.

- Sajnálom - csak ennyit tudtam kinyögni a hallottakra egy kisebb fintorral az arcomon. Nem lehetett kellemes így megtudni. El sem tudom képzelni, mit élt át akkor a bátyám, mennyi dolog átsuhanhatott a fején. Sosem csíptem túlzottan Tatiát, és ettől a hírtől sem lett szimpatikusabbb a számomra.
- Hát... nem azt mondom, hogy nincs senki a városban, akivel szórakozhatok, de... egyik sem tud lekötni pár óránál tovább - vonogatom a vállam ismét csak. Mondanám, hogy túl kicsi ez a város, bár mostanában mintha egyre csak népesülne. Ettől függetlenül elgondolkodom néha, hogy inkább valamelyik nagyvárosba kellene költöznünk. Hiányzik az igazi pezsgés.
- Néha úgy érzem, szívesen visszamennék Chicagoba. Persze az eredeti felállás nélkül nem lenne az igazi, de attól még biztos több izgalom várna, mint ami itt van - mondom egy kis mosollyal. Így belegondolva talán azért is nem tudnak úgy lekötni a férfiak most, mert még mindig nem tudtam teljesen túl tenni magam Stefanon. Vagy csak leköt a suli, a szervezések, amiben részt veszek, meg a rivarizálás az iskola másik üdvöskéjével, Carolinenal.

- Hát igen. Az eléggé összekuszulta volna a dolgokat. Bár ami azt illeti, ezer év után megtudni se semmi... - ingatom a fejemet. Elképesztő, hogy maradhatott ez titokban ilyen sokáig.
- Mit tettél volna ha... tudod... ha még akkor tudomást szerzel róla? - pillantok kíváncsian a szemeibe. Most már egyébként is mindegy, de.. Nik akkoriban még nem volt ilyen... hogy is mondjam. Sokkal emberibb volt, hisz akkor azok is voltunk. Tudom, hogy őszintén szerette Tatiát. Ha nem így alakulnak a dolgok, talán a gyereket is vállalta volna. De ezt csak ő tudhatja. Furcsa belegondolni, hogy lehetett volna teljesen másképp is.
- És ezt mikor mondták el neked? - jut eszembe megkérdezni, mert ez még nem derült ki. Ha jól sejtem, ő is csak rövid ideje tudhat róla.

Ahogy Niknek jobb kedve lett, úgy nekem is. Egész feldobódok az ötlettől, annak ellenére, hogy tegnap még milyen morcosan álltam az egészhez. Örülök, hogy Nik beleegyezik a hármas dologba. Persze még mindig vannak aggályaim, de a helyzet jó oldalát próbálom nézni.
- Én is valami hasonlóra gondoltam - bólogatok, és magamban már szövögetem is terveket, aztán választ kapok a kérdésemre, és egyszerűen leesik az állam.
- Hogy mit mondtál? - Talán csak nem jól hallottam. Ez nem lehet... Nem hiszem el. Lassan mintha forogni kezdene velem a szoba, és valami kaparó, maró érzés kúszik fel a torkomba. Nik majdnem apa lett? Ez... ez... Nem tudom, miért sokkol ennyire. Azt hiszem azért, mert egész életemben annyira vágytam a normális életre, vagy legalábbis kicsit emberibbre, és hallva, hogy Nik mennyire közel állt egykor ahhoz, hogy családja legyen, mint egy átlagembernek, és... Ez most egyszerűen megrázó... és egyben szürreális.
- Te jó ég! De mégis mi... mi történt? Mármint a gyerekkel? Nem értem. Ha az volt a terv, hogy életben marad és gyereket szül... akkor... - Egek! Így belegondolva Erinnek majdnem lett egy testvére Niklaustól. Ez rémesebb a legnevetségesebb latin szappanoperáktól is. A fejemet rázva próbálok észhez térni az elképesztő információk miatt érzett sokkból.