Hagyott nekem időt, hogy hozzászokjak, de hiába, ha nem én irányítom a testemet. Persze nem is Kol lenne, ha nem akarná ebből is kihozni a legjobbat.. Nekem mindig azt akarja.. De hiába vezérli a jószándék, ha ez is fájdalmat okoz... Ahogy Kol teljesen belémnyomult, élesen szívtam be a levegőt és éreztem, hogy könnyeim megindulnak. Hiába volt minden ... Attól még fájt.
- Lassan... - kértem, mikor elmondta, mit fog csinálni. Jól esett, hogy gondol arra, hogy elmondja. Tudatosan tette?!
Csípőjét körkörösen mozgatta, mintha csak tágítani szeretne engem, és valószínűleg ez is volt a célja. Kevesebb fájdalommal járt, mint mikor elfoglalta a testemet, így kiszakadt belőlem egy mély lélegzet. Egyre... Egyre kevésbé szenvedtem tőle... Egyre inkább [i]éreztem[/] őt.. - Ez .. Jó... Így.. - nyögtem fel, és lehúztam egy csókra, mielőtt a következő lépést én tettem volna meg. Csípőmet mozdítottam, hogy félig kicsusszanjon belőlem, ami ismételten ... Talán nem volt jó ötlet. Sziszegtem a kellemetlensége miatt. Ujjaimat vállába mélyesztettem, bár körmeim kicsik voltak, sziszegésemet hallhatta.
- Csak.. Óvatosan.. Folytasd.. - leheltem halkan. Az imént bizonyosodott, hogy ha elég gyengéd a tapasztalatlan testemmel, akkor... Ha nem is most azonnal, de én is élvezhetem. Az pedig, hogy azt duruzsolta a fülembe, mennyire szeret, oldotta bennem a feszültséget.

Hagyott nekem időt, hogy hozzászokjak, de hiába, ha nem én irányítom a testemet. Persze nem is Kol lenne, ha nem akarná ebből is kihozni a legjobbat.. Nekem mindig azt akarja.. De hiába vezérli a jószándék, ha ez is fájdalmat okoz... Ahogy Kol teljesen belémnyomult, élesen szívtam be a levegőt és éreztem, hogy könnyeim megindulnak. Hiába volt minden ... Attól még fájt.
- Lassan... - kértem, mikor elmondta, mit fog csinálni. Jól esett, hogy gondol arra, hogy elmondja. Tudatosan tette?!
Csípőjét körkörösen mozgatta, mintha csak tágítani szeretne engem, és valószínűleg ez is volt a célja. Kevesebb fájdalommal járt, mint mikor elfoglalta a testemet, így kiszakadt belőlem egy mély lélegzet. Egyre... Egyre kevésbé szenvedtem tőle... Egyre inkább [i]éreztem[/] őt.. - Ez .. Jó... Így.. - nyögtem fel, és lehúztam egy csókra, mielőtt a következő lépést én tettem volna meg. Csípőmet mozdítottam, hogy félig kicsusszanjon belőlem, ami ismételten ... Talán nem volt jó ötlet. Sziszegtem a kellemetlensége miatt. Ujjaimat vállába mélyesztettem, bár körmeim kicsik voltak, sziszegésemet hallhatta.
- Csak.. Óvatosan.. Folytasd.. - leheltem halkan. Az imént bizonyosodott, hogy ha elég gyengéd a tapasztalatlan testemmel, akkor... Ha nem is most azonnal, de én is élvezhetem. Az pedig, hogy azt duruzsolta nekem, mennyire szeret, oldotta bennem a feszültséget.

Éberen figyeltem a reakcióját. A teste görcsösen feszült volt, és amikor nagy sokára végül kinyögte, hogy jól van, teljesen hiteltelen volt, így nem is csoda, ha rögtön kijavította magát. Persze, hogy fáj, hiszen ez újra az első neki. Én meg... Tudtam, mit kell tennem. Hiába vagyok tisztában a fájdalmával, ha most abbahagyom, akkor később is ilyen lesz neki.
- Most legalább kijavítom, amit elrontottam - csókoltam meg a homlokát, majd beljebb nyomódtam benne. Az egyik kezem közben a hajába túrt, a másik a combját simogatta, hogy javítsak a még mindig görcsös tartásán. Aggódtam érte, ugyanakkor a tény, hogy az enyém lehet, szinte megőrjített... Itt van ő, csodásan tapasztalatlanul, és én szinte szégyellem magam, amiért nem vele fedeztem fel ezeket a dolgokat, hanem több ezer, ha nem millió nővel. Akiknek a kilencvenkilenc százaléka soha nem tudta meg, miért éppen Freya... Miért pont így.
- Most mozogni fogok. Csináld a ritmusomban. És szólj, ha elég... - kérleltem, majd a szavaimhoz híven körözni kezdtem benne a csípőm segítségével. Kétségkívül élveztem a dolgot, még ha ő nem is. - Szeretlek... Imádlak... - nyögtem fel. Elértem oda, ahol már teljesen őszinte voltam, és most... Hogy egymáséi vagyunk, mérhetetlen extázis kerített uralmába.

Ha eddig.. Lett volna bármiféle kételyem az érzéseivel kapcsolatban.. Bármi.. Csak egy apró.. Csak egy pici is.. Az most mind eltűnt. Igaz, hogy már akkor örömkönnyek táncoltak a szememben, mikor annyi ember előtt.. Mikor ott.. Megkérte a kezemet, pedig.. Sosem gondoltam volna róla, hogy így fogja megtenni. De most nem volt senki, csak mi ketten, egymás karjaiban és a forró levegő mindkettőnket átjárt..
- Ezer éve is a tiéd voltam... És most is az vagyok.. - helyeseltem rá azonnal, édes csókja után. Fel sem fogtam igazán, hogy a kezem elkerült a vágyáról, és automatikusan csúsztattam mellkasára, ösztönös volt mindez. Azt hiszem. Nem kellett rajta gondolkoznom. Csak a fájdalom ért olyan sebesen, mint egy villámcsapás. Ennek.. Nem kellene így lennie.. Ez.. Nem fájhat ennyire. Ez nagyon fáj. Most nem jó. Miért nem jó?! Ott lent nem fájt ennyire, mikor.. Mikor neki adtam magam ismét. Olyan érzés volt, mint akkor.. Mint régen.. Mikor még mindketten tudtuk, hogy ártatlan vagyok és az első együttlét elkerülhetetlen fájdalma kiült az arcomra. De én nem akartam, hogy Kol ezt lássa. Így szemeimet szorosan lehunytam, mélyeket lélegeztem és megdermedt testemet próbáltam kontrollálni. Nehezen ment, hiszen combjaim szorosan zárultak köré, hogy meggátolják őt a további mozgásban, ez is reflex volt. Mert fájt.. Mikor én mozdítottam meg a csípőmet, azt is éreztem, hogy még nincs bennem teljesen, és én nem vagyok elég mély.. Tudtam, hogy továbbra is fájni fog, és legszívesebben azt mondtam volna, hogy hagyjuk abba, mert nagyon rossz így.. De mégsem tettem. Egyszer mindenképpen túl kell esnem ezen... És nem éri meg miatta kétszer szenvedni.
- Jól... - bólintottam, de hangom nem lehetett túl meggyőző. - Csak fáj... - suttogtam és erőt véve magamon nyitottam fel a szemeimet. - De el fog múlni, csak meg kell szoknom az érzést! - próbáltam megnyugtatni Kolt illetve magamat is, hiszen még mindig görcsösek voltak a tagjaim. De azt nem akartam, hogy Kolt ez visszatartsa..

Miattam van... Rendben, sok nőnek okoztam már örömöt, de egyik szavai sem estek ilyen jól.
- Nekem teremtettek... - motyogtam a szájába egy újabb csók közepette. - Csak ezer év kellett, hogy megérjek hozzád. Ezer éve szeretlek, Freya! Ezer éve csak téged vágylak. És most itt vagy. Most... Az enyém leszel - húztam el a kezét a férfiasságomról, hogy a következő másodpercben beléhatolhassak. Valami furcsa volt... Túl szűk, mintha... Aztán még a frissen kiserkenő vér illatát is megéreztem, ami akkor ezer éve teljesen elvette az eszemet. De ez... Lehetetlen. Vagy nem? Hiszen új testet kapott. Azt hiszem, a szemem eléggé kerekre tágult, amikor a tekintetét keresve aggódva néztem rá.
- Jól vagy? Minden rendben? - kérdeztem. - Mit érzel? - érdeklődtem tovább. Fogalmam sem volt erről... Hogy mit kéne kérdeznem, vagy mit kell tennem. Erre nem voltam felkészülve. Egyáltalán nem, és emiatt le is voltam blokkolva. A válasza... Az talán majd segítene.

Miattam van... Rendben, sok nőnek okoztam már örömöt, de egyik szavai sem estek ilyen jól.
- Nekem teremtettek... - motyogtam a szájába egy újabb csók közepette. - Csak ezer év kellett, hogy megérjek hozzád. Ezer éve szeretlek, Freya! Ezer éve csak téged vágylak. És most itt vagy. Most... Az enyém leszel - húztam el a kezét a férfiasságomról, hogy a következő másodpercben beléhatolhassak. Valami furcsa volt... Túl szűk, mintha... Aztán még a frissen kiserkenő vér illatát is megéreztem, ami akkor ezer éve teljesen elvette az eszemet. De ez... Lehetetlen. Vagy nem? Hiszen új testet kapott. Azt hiszem, a szemem eléggé kerekre tágult, amikor a tekintetét keresve aggódva néztem rá.
- Jól vagy? Minden rendben? - kérdeztem. - Mit érzel? - érdeklődtem tovább. Fogalmam sem volt erről... Hogy mit kéne kérdeznem, vagy mit kell tennem. Erre nem voltam felkészülve. Egyáltalán nem, és emiatt le is voltam blokkolva. A válasza... Az talán majd segítene.

Talán.. Nem voltam olyan ügyetlen, mint amilyennek éreztem magam, amiért én magamtól nem tudtam, mit és hogyan kellene tennem Kol örömére. Azt hiszem elég sok türelem kell majd hozzám és remélem, nem adja fel egykönnyen. Biztosra azért nem veszem, csak azt, ami épp most történik... Az pedig.. Hihetetlen. Kol útmutatása olyannyira bevált, hogy minden mást kizártam. Csak ketten voltunk és ez iszonyúan boldoggá tett. Az pedig még inkább, amit velem művelt. Ujjaival másodperceken belül megtalálta a pontot, ami végtelen gyönyörhöz juttatott, én pedig ösztönösen mozgatni kezdtem alatta a csípőmet.
- Miattad van... - motyogtam halkan és felhúztam a lábamat, hogy kényelmesen közéjük férkőzhessen, és tudtára hozzam azt is, hogy én Őt akarom ott érezni. Most... Akarom... - Kol... - sóhajtottam a nevét és lehúztam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. - Vágyom Rád... - suttogtam a szájába, de egyik kezem sem állt le. Férfiasságát kényeztettem és a vállát szorongattam pontosan olyan ütemben, ahogy a kéj hullámai elöntötték a testemet..

Elégedetten tapasztaltam, hogy érti, mit kell tennie, és még élvezi is, akárcsak én. Ahogy a kezei fel-le csúszkáltak rajtam, éreztem, amint egyre erősebb lesz a forróság ott. És baromi jó volt, sőt, isteni az érzés, amikor már tényleg az a nő okoz nekem örömöt, akire évek óta vágytam. Igazság szerint annyira elmerültem ebben az élvezkedésben, hogy majdnem el is feledkeztem abbéli szándékomról, hogy viszonozzam neki ezeket a dolgokat. Egyik kezem a dereka alá nyúlt, a másik visszatévedt a nőiességéhez, ahol ezúttal nem álltam meg enyhe cirógatásoknál, hanem hagytam, hogy ujjaim belécsusszanjanak.
- Milyen forró vagy... És nedves! - Bár ezt normálisan próbáltam kimondani, inkább csak nyögésre futotta, hiszen amíg az én ujjam mozogni kezdett benne, addig az ő keze továbbra is a legérzékenyebb testrészemen volt.

Szemeiben csalódott fény csillant, én pedig elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen? Mást nem is akarok, csak őt boldoggá tenni. Mindig is ezt akartam, de csak csalódást okozok neki. Nem kértem bocsánatot, hirtelen megszólalni sem tudtam.. Elszoruló torokkal figyeltem, ahogy Kol elvigyorodik. Ő meg kinevet?! Remek. Ez a hozzáállás nem igazám segített, sőt, ha van ilyen opció, csak tovább feszélyezett a tudat, hogy ő azt is kitapasztalta már, neki mi és hogyan jó, nekem meg arról sincs fogalmam, hogy én mit szeretek, nemhogy arról, neki mi nyújt örömöt. De nagyon akartam, hogy neki én magam legyen az öröm forrása, így mikor kezemet visszavezette férfiasságára, kicsit megnyugodtam, hogy talán én sem vagyok reménytelen eset. Ujjaimmal Kol kulcsolta körül magát, én közben azt hiszem elképedtem az ismeretlen érzéstől, hisz ez az első, hogy a kezemben tartottam őt. Óvatosan simogattam volna végig újra, de nem hagyta. Helyette mozgatni kezdte a kezünket, egyenletes ritmusban fel-le, aztán az ő keze ... Nem is tudom mikor került ki a képből, de biztató szavai nagyon jól estek. Talán még segítettek is. Ismeretlen, vegyes érzelmek száguldoztak a testemben. Egyrészt lefoglalt az, hogy Kol ott sokkal forróbb, mint bárhol máshol és hogy tisztán éreztem bőrére simuló tenyerem alatt, ahogy a vére áramlik. Másrészt pedig.... Azt hiszem. Felnyögtem?! Igen, ez én voltam.. Jó hangos... Nőiességem Kol ritmusára lüktetett, már nagyon... Nagyon vágytam rá, hogy együtt legyünk és nem érdekelt semmi más. Vagyis de.. Jelen pillanatban az, hogy örömet okozzak a szerelmemnek.

A reakciója, ahogy széjjelebb nyitotta a lábait, elégedettséggel töltött el, hiszen újabb jele volt annak, hogy nem csak én akarom ezt az egészet. Neki sokkal egyszerűbb megállapítani a dolgot, hiszen ha akarnám sem tudnám titkolni a vágyam. Túlságosan elárul a testem. Az ő reakcióit viszont figyelni kell. Felgyorsuló légzés, szapora szívverés, ellazult végtagok... És tudom, hogy ő nem azért akarja a dolgot, mint a többiek. Őt nem kell megigéznem, hogy azt tegye, amit akarok, mert ő nem csak a testemre vágyik, hanem arra is, aki régen voltam. Testestől-lelkestől, és képtelen vagyok mellette arra gondolni, hogy az aki voltam, már régen megszűnt. Mert vele minden olyan, mintha az az ezer év meg sem történt volna. Aztán amint nincs a közelemben, mindjárt "tisztán" tudok gondolkodni. A kezei a férfiasságomra siklottak, amitől egy pillanatra teljesen elállt a lélegzetem. Aztán... Semmi. Láttam a szemében a tanácstalanságot, aztán ahogy elhúzta a kezét, egy pillanatra enyhe csalódottság ült ki az arcomra. Jól esne a dolog, ugyanakkor... Ő még tapasztalatlan. Eddig csak kétszer voltunk együtt, és ez még nem került sorra.
- Hát, nagy kárt nem tehetsz benne - ült ki vidám arckifejezés az arcomra, miközben megfogtam a hasamon pihenő kezét, és visszavezettem oda, ahonnan az előbb elhúzta. - Megmutatom - vigyorodtam el, majd a kezét az én kezemben tartva fel-le kezdtem csúsztatni. - Rá fogsz majd érezni - húztam el a kezemet, várva arra, mit fog most lépni.

Nem lepődtem meg, mikor erre is kész magyarázatot kaptam. Kezdem úgy érezni, hogy bármit kérdezhetnék tőle, valami frappáns szöveget találna ki. De van benne igazság is.. Minden bűn, ami jó. Legalábbis az volt... De milyen régen.. A világ változott, Kol is változott, csak én maradtam ugyanolyan.. Ez a szörnyű helyzet.
- Még szoknom kell ezt a ... - kezdtem volna, mikor hirtelen nőiességemen simított végig. Nem számítottam rá, ilyen hirtelen.. Gyorsan.. Testem egy pillanatra megremegett az ismerős-ismeretlen kényeztetésre, de megszólalni nem tudtam, meg ajkaival tapasztotta be a számat.
- Én.. Nem tudom... - kezdtem, amint újra levegőhöz jutottam. - De nem érdekel... - nyögtem fel az érintéseire. Vágytam rá és vele akartam lenni... A lábaimat kissé széjjelebb nyitottam, hogy könnyebben utat találjon magának a keze, míg az én kezem végigsiklott mellkasán, majd a hasán, és megállt az alsójánál, ami még mindig rajta volt, bánatomra. Félénken simítottam végig rajta az anyagon keresztül, mire ismét nagyot nyelve megtaláltam a hangomat.
- Nem tudom, hogyan... - sütöttem le a szemeimet, hiszen tudnom kellene neki örömet okozni. Tapasztalatlanságom tanácstalanságot szült, de még mindig nem mertem csinálni semmit. Nem tudtam, hogyan jó neki.. Azt viszont az anyagon keresztül is éreztem, hogyan lüktet az ujjaim alatt. Istenem.. Milyen kemény... - Mi van, ha kárt teszek benne?! - húztam vissza a kezeimet hasára. A tudatlanság átok.. Én meg ráadásul még tapasztalatlan is vagyok.. Azt hiszem nem túl okos ötlet emlékeztetni magam arra, Kol hogyan szerzett ekkora gyakorlatot...

Az ivás után már legalább a vérét nem kívántam annyira. Az agyam eldugott szegletében persze ott volt, hogy akármelyik pillanatban a vérét vehetem, de tartottam magam, és önuralmat gyakoroltam. Minek is ide tündérvér, ha az övé még annál is édesebb? Hagytam, hogy visszahúzzon egy újabb édes csókra, amit elég hamar megszakított egy kérdéssel. Hát persze, a régi szép idők, amikor a házasság volt minden testiség alapkövetelménye.
- A bűn fogalmát azért találták ki, hogy az élvezetes dolgokat megvonják maguktól az emberek, és unalmasan éljenek - forgattam meg a szemeimet. Minden, amit bűnnek tartanak, élvezetes. A gyilkolás, lopás, manipulálás, hazugság, szex... Én mindet élvezem, hiszen a világ a kezeimben van tőle. - Különben is, szerinted ez bűn? - siklott a kezem a nőiességére, majd cirógatni kezdtem azt. - Vagy ez? - csókoltam meg újra. Tudom, hogy élvezi... És akkor ez az egész nem bűn, hanem öröm. Vágy... Úgy vágyom rá! Sokmindenkire vágytam életem során, de egyikre sem annyira, mint most rá. Vagy mint ezer éve, még ártatlanul rá.

Foga olyan könnyedséggel siklott a bőröm alá, hogy meggondolni sem volt időm, talán rosszul döntöttem. Nem sokat éreztem az ivásából, még azt is meg merem kockáztatni, hogy nem kezdte szívni a véremet, csupán annyit ivott, ami a torkába folyt a sebemből.. A szavai viszont elgondolkodtattak. Miközben őt a vérmámor kötötte le, végigfutott az agyamon, hogy akarnék-e egyáltalán visszajönni, ha újra megölne?! Egyszer megtette. Baleset volt. Fiatal volt. Nem volt tisztában a tetteivel és azok kövezkezményeivel. Most viszont már tudja, legalábbis reméltem, hogy ez lebeg a szemei előtt és nem valami ostobaság. De ha megtörténik... Az egy jel lesz. Egy jel, hogy késő már helyrehozni a dolgokat és nincsen közös jövőnk. A lelkem is belepusztulna abba, ha tovább kellene lépnem, oda, az ismeretlenbe...
Végig a tarkóját cirógattam, és úgy éreztem, joga van tudni, mit érzek.
- Ha történne.. Bármi... Nem jönnék vissza... - súgtam halkan. Egyszer már átéltem a lassú halál gyötrelmeit és néhány évtized múlva ismét meg fog történni. Részben ezért is akarom kihasználni az időt, amíg még önmagam vagyok és nem egy öregasszony. És remélem, Kol legalább erre az időre hűséges lesz hozzám...
Megbabonázva figyeltem, ahogy felemelkedik a nyakamtól, arca visszaváltozik, és száját nyalogatja. Talán káprázik a szemem, de mintha ajkai sokkal vörösebbek lennének, mint néhány perce. Vagy csak a kósza vércseppek teszik?!
- Tudom... Én is szeretlek! - fogtam két kezem közé az arcát és magamhoz húztam egy önfeledt, megkönnyebbült csókra. Még az sem zavart, hogy szájában érzem a vérem ízét.
- Mondd, hogy ez nem bűn! - kértem halkan testi közelségünkre utalva. Hiszen hivatalosan még mindig másnak a felesége voltam. Elévül egy beteljesületlen házasság ezer év alatt?!

Éreztem a nyelve hegyét a fogaimon, ami igazából csak még jobban feltüzelt. A vér... Akartam. Ő pedig nem tudom miért, de úgy döntött, engedelmeskedik nekem. Azt hiszem, ha teljesen normális lennék, akkor most tiltakoznék, hiszen a szavaiban ott volt, hogy fél attól, ami esetleg még egyszer bekövetkezhet. De nem... Én nem tiltakoztam.
- Nem tudom, vissza tudlak-e hozni, ha bármi történik - nyögtem ki, majd egy pillanat alatt, már-már gyakorlottan siklottak a fogaim nyakának arra a pontjára, ahol tudtam, hogy elegendő vér folyik, ugyanakkor nem vérzik el pillanatok alatt. Pedig az ütőere sokkal hívogatóbb volt... Egy gyors mozdulattal sértettem fel a vékony bőrt, ahonnan máris csurogni kezdett a vér az én torkomba. Elég volt csak egyetlen korty, hogy megállapítsam, ilyen csodálatosat már régen ittam. Maga volt a mennyország. Extázis dögivel, minden mást elfelejtő extázis, az egész testemre kiterjedve. Másnál tudtam, hogy képes vagyok abbahagyni, bármikor, de nála... Egyszer már képtelen voltam. Egyszer... A szemeim előtt megjelent az a bizonyos ezer évvel ezelőtti éjszaka. Az ő teste, amiről előtte annyit ábrándoztam, nem mozdult többé... És miattam. Volt pár pillanat, amikor a csuromvér holttestét ölelve elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Nem akarom ezt újra... Nem akarom elvenni az életét. Elhúzódtam a nyakától, akármilyen nehéz is volt, majd a nyelvem hegyével lenyaltam a maradék vért a fogaimról és a szám széléről. Az arcom végre visszaváltozott, így már gond nélkül nézhettem a szemeibe. - Mindennél jobban. Mindig - mosolyodtam el.

Kezemet óvatosan csúsztattam fel a mellkasán át a vállaira, majd onnan tovább a tarkójára, ahol hajába túrtam. Éreztem, hogyan feszül meg a teste, és hogy szinte erőnek erejével húzódik hátrébb a testemtől. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán mégsem kíván, de ez hülyeség volt. Teste egészen nyilvánvalóan a tudtomra adta a célját, így ezt a verziót hamar ki is zártam. Mikor viszont felpillantottam rá, lederedtem. Kezeim megálltak a simogatásban, ajkaim halk pukkanásszerű hangot hallatva váltak szét, hogy kifejezzék meglepettségemet. Vágyott rám, de nem csak abban az értelemben, amire először gondoltam. Jobb lett volna ezt inkább figyelmen kívül hagynom, és elfogadnom, hogy van egy vámpír énje is, de ez nem ment könnyen. Senkinek sem lett volna egyszerű elfogadnia...
Csókra kínálta ajkait, ugyanúgy, ahogy eddig én pedig nem tudom honnan vettem elég bátorságot, hogy nyelvemmel végigsimítsak megnyúlt fogain, persze vigyázva, hogy ne sértse. fel a számat. Teljesen átszellemültem, miképp ujjaimat végigvezettem megváltozott arcán és magam sem tudom miért kértem tőle, de megtettem. - Igyál belőlem... - nyöszörögtem. Amíg nem engedem neki, addig nem tudok benne feltétel nélkül bízni, akkor pedig felesleges minden erőfeszítés... - Félek, Kol... - magyaráztam. - Harapj meg, hogy tudjam, le tudsz állni és bízhatok benned... - túrtam ismét a hajába, és közelebb vontam fejét a nyakamhoz. Tudtam, hogy az életemmel játszok, de valami azt súgta, hogy semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy. Szívem vadul kalapált, mintha csak célpontnak jelentkezne, én pedig nagyot nyelve hunytam le szemeimet. - Azt akarom, hogy vedd a véremet! Most! - nyomatékosítottam a szavaimat és testem ellazult az ölelésében. Innen már csak két út van.

Tompán érzékeltem, ahogy leoldja rólam a nadrágomat, de túlságosan el voltam foglalva vele ahhoz, hogy erre figyeljek. Meg hát úgyis így kellett volna tennie, ha már szavak nélkül megegyeztünk az esti programunkban. Csókjaim közben, amik ezúttal visszavándoroltak a nyakára, hallottam, ahogy a szíve vadul verdes. Vajon az enyém is ilyen heves lenne? Ezen még soha nem gondolkodtam el, de most nem is gondolkodnom kéne. Vér. Úgy áramol a bőre alatt, olyan kívánatosan, hogy az már szinte fáj... Vagyis nem fáj, inkább bizserget, ahogyan a fogaim elő akarnak bújni a helyükről.
- A francba! - húzódtam el tőle, ahogyan már teljes mértékig átváltozott az arcom. Ezt nem így akartam, de a vére túlságosan is csábító volt. El akartam venni... Magamnak akartam a vérét... Ugyanakkor tudtam, hogy tilos, mert ezzel mindent elrontok, és halálra is rémítem vele...
- Nyugalom. Bízz bennem - suttogtam, mikor némiképp már kitisztult a fejem az épeszű gondolkodáshoz. A fogaim ugyan nem húzódtak vissza, de az ajkaihoz hajoltam, csókra kérve őt. Akarom, hogy így is elfogadjon... Így is vágyjon rám, hogy tudja, bármikor, egy pillanat alatt elveszíthetem a kontrollt.

Akartam őt. Vele akartam lenni. Nem csak most, hanem örökre. De arra nem számítottam, hogy a szenvedély majd ennyire magával ragadja... Kissé megriadtam, mikor eltűnt rólam az az egyetlen rétegnyi ruha, ami testemet fedte, Kol pedig fölém gördült. Visszaemlékeztem, mi történt első alkalommal és nem tudtam folytatni. Legutóbb semmi kárt nem tehetett bennem, hiszen szellem voltam. De most, hogy ismét hús-vér valót öltöttem.. Nem tudom mire számíthatok. Egy biztos... Félek. Félek attól, ami történt és ami ismét megtörténhet. Kolt hajtja a vére, ahogy engem is, bár hiszem, hogy én nem részegültem meg annyira, mint ő... Ennek ellenére nem hagytam abba a ténykedésemet, csupán szaggatott légvétel közepette lassítottam le kissé. Nadrágját nagyon lassan oldottam ki, hogy aztán még lassabban toljam a lábáig, miközben ő folyamatosan csókolt. Szorosan hunytam le a szemeimet, hogy ne láthassa benne a pillanatnyi kételyt, bár reakcióm talán feltűnt neki. Mégsem szóltam egy árva szót sem. Szembe kell néznem a félelmemmel, de legfőképp a múlttal. És ahhoz az kell, hogy bízzak Kolban. Bízom benne...

A határozatlanságától kénytelen voltam lopva elmosolyodni. Majd megszokja, de ha jól számolom, eddig talán egyszer vetkőztetett, mert az elsőnél nemigen hagytam neki. Hagytam, hogy ajkai előbb a nyakamra, majd az ajkaimra vándoroljanak, de amikor éreztem, hogy a kezei a nadrágom környékén matattak, már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Fölé gördültem, kezeim megmarkolták a ruhadarabot, pár pillanat alatt lecsúsztatva róla, feltárva teljes szépségét.
- Annyira szép vagy... - sóhajtottam fel, a következő másodpercben pedig már le is csaptam a felsőtestére. Akartam őt... Vadul, állatiasan, de nagyon akartam, hogy az enyém legyen, ennek köszönhetően a csókjaim is meglehetősen szenvedélyesek voltak.

Féltem, hogy ha felemlegetem a múltat, lőttek a hangulatnak. Egy pillanatra el is hittem, hogy megtörténik, hisz tekintete vadul villant meg. De sürgető mozdulatai nem éppen erről árulkodtak, sőt. Ahogyan végigsimogatta testemet, felsóhajtottam. Mióta nem éreztem ezt.. Akkor és ott, a semmiben, nem éreztem őt ilyen intenzíven, mint most. Vagy csak annyi ideje történt már, hogy azt sem tudom milyen érzés volt, ahogy akkor szeretett engem.
A gombjaival ismét elvacakoltam egy ideig, mert kezeim kissé remegtek, mikor bontogatni akartam őket. Az inget kicibáltam a nadrágjából, hogy végül azt is lesimogathassam róla a nyakkendővel együtt. Egyikre sincs szüksége. Egyébként is imádom remekbeszabott felsőtestét. Ha tehetném sosem hagynám abba a simogatását... Olyan.. izmos.. és erős. Én pedig annyira szeretem..
- Mindennél jobban... - suttogtam nyaka bőrébe, majd ajkára hajoltam, de kezeimmel már a nadrágjánál matattam. Minél hamarabb meg akartam szabadítani a ruháitól.

- Azok a következmények most nem fognak megtörténni - sötétült el a tekintetem, amikor visszagondoltam a férjére. Bár ha arra gondolunk, hogy a nász elhálása soha nem történt meg... De persze megöltem őt, mielőtt bármit is tettem volna.
- Nincs másik nő - bólogattam, bár közben akaratlanul is eszembe jutott, miként is vallhatnám be neki Milenát, meg hogy hogyan is szabadított meg a tőrtől. Na de ez a gondolat csak addig tartott, amíg meg nem szabadított a zakómtól, és az ingemért nem nyúlt. Nekem mennyivel könnyebb, csak ettől a ruhától kell megszabadítani, az meg nem olyan sok... Csak egy kevés. Akár le is szaggathatnám róla, de akkor Tatia ölne meg. Biztos Prada. Vagy Chanel, vagy tudomisén, nem nézek női divatmagazinokat. A kezem hirtelen irányt váltott, és a vállára siklott, türelmetlenül lecsúsztatva róla előbb az egyik, majd a másik pántot.

Ismét sikerült meghatnia a szavaival, de elhatároztam, hogy nem tántoríthat el az elhatározásomtól. Lesz még időnk ezt átbeszélni. Azonban, nem árt, ha emlékeztetem a dolgokra.
- Én már voltam egyszer férjnél... - sóhajtottam nagyot. - ... és az senkinek nem jött be. Ismerjük a következményeket... - motyogtam halkan. - Ha mindegy, hogy kid vagyok, akkor... Mi lenne, ha szoknád először, hogy én vagyok... ?! Hogy nincs másik nő?! Hmm? - viszonoztam odaadóan a csókját. Nem akartam bántani őt a szavaimmal, saját bevallása szerint is nőcsábász, vegyék a fejemet azért, mert kételkedem benne. Nem mintha egy apró kétely bármin változtatna. Nekem akkor is ő a Szerelem. - Nem akarom, hogy csak miattam vegyél el. Házasság nélkül is a tiéd vagyok, ahogy mindig is voltam... - mutattam rá, hogy bizony csak ő ért hozzám.
Érintése nyomán felforrósodott a bőröm, talán apró remegés is végigrázta a testemet. De az is lehet, hogy vágyakozó szavai váltották ki belőlem ezt a reakciót.
- A tiéd vagyok... - búgtam a szájába sürgető csókja közben. Kezemet vállára csúsztattam, majd óvatosan lecsúsztattam róla a zakóját, hogy ingéhez férhessek. Azt viszont már most megállapítottam, hogy utálom, mikor ennyi ruha van rajta.

Valahogy gondolhattam volna, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog, mint azt hittem. És valóban, csak arra kellett várnia, hogy kettesben legyünk, és máris kételkedni kezdett. Mindig is tudtam, hogy nehéz eset, ennek ellenéra hajlamos voltam elfeledkezni arról, mennyire.
- Mert te erre vágysz - csókoltam meg finoman. - Nekem pedig teljesen mindegy, kim vagy, amíg tudom, szeretsz. Úgyhogy egy kis házasság belefér - vontam vállat könnyedén. Igaz, nem tartottam valami sokra a házasságot, és egyéb dolgokat. Sőt, egyenesen irtóztam tőle, mert olyan dolgokra kell esküt tenni, amit igazából senki nem garantál. Csak hát, ő Freya. Egy másik világban nőttünk fel, ahol arra vágyott, hogy szerelemből házasodjon. Egy házasság nekem meg már nem számít, úgyis őrültségeket várnak tőlem.
- De... Én tudod mire vágyom jelen pillanatban? Rád... - motyogtam átszellemülten, újabb, ezúttal jóval hosszabb és szenvedélyesebb csókot adva neki. A kezeim közben a szoknyája széléhez csúsztak, feljebb tolva azt, majd cirógatni kezdtem a combját. Hm... Mintha nem vett volna alsóneműt az induláskor. Az meg már egészen biztos, hogy eléggé félbehagytuk a dolgokat indulás előtt.

Egészen addig örültem, hogy Kollal lehetek végre, míg rá nem jöttem, hogy a nagy kérdés óta most vagyok vele először kettesben. Nem töltött el túlságosan nagy boldogsággal, hogy tudatalattim máris gyártani kezdte a mentségeket neki, az indokokkal, hogy miért csinál hülyeséget. Ezer év alatt ő megváltozott, én pedig nem várhatom el, hogy semmibe vegye mindezt.
A karjaiban vitt fel az emeletre, engem pedig ismét fejbecsapott az illata. Olyan sokáig nélkülöztem őt, hogy nehézen szoktam hozzá ismét a jelenlétéhez.
- Az édesanyád is Mrs. Mikaelson... - világítottam rá a tényre elhúzott szájjal, majd fészkelődni kezdtem az ölelésében. - A nőcsábász... - sóhajtottam nagyot. - Miért csináltad ezt? - utaltam a lánykérésre. Tudta, hogy igent fogok mondani.. Tudnia kellett.. Szeretem őt, ezért kár volt a gőzért. - Eltelt ezer év. Te pedig megváltoztál, Kol. Én elfogadom és nem akarom, hogy miattam kibujj a bőrödből. Már nem az vagy, aki voltál... Nem várom el, hogy feleségül vegyél. - nyögtem ki a végére, bár valószínűleg megviselne, ha most visszamondanánk a jegyességet. De megérteném. - Én anélkül is szeretlek... - öleltem magamhoz szorosan. Minek tagadjam?! Féltem a reakciójától...

/Cranford birtok/
Hazafelé a taxiban már egyre jobban érzékeltem az idő múlását, meg azt, hogy igazából mennyire utálom én az ilyen hacacárékat, pláne ha én is erősen része vagyok ezen folyamatoknak. Kifáradtam, de nem fizikailag. Persze, hogy most sem úgy... De ma boldog voltam. És szerelmes... Túl sokat éreztem, túlontúl olyan dolgokat, amiket nem volna szabad. És akármennyire is elég volt, akárhogy is ki akartam zárni a dolgokat, csak oldalra kellett pillantanom az immáron menyasszonyomra, hogy megüssön az érzés, szeretem.
A taxiból kiszállva azonban úgy ítéltem, sokkal gyorsabb lesz, ha a karjaimba veszem, és úgy viszem fel a szobámba. Késő este volt, Klaust most sem hallottam, meg igazából senki mást sem. Úgyhogy az én tempóm szerint igaz, hogy lassan, de felértünk a szobámba.
- Mintha máris Mrs. Mikaelson lennél, úgy hozlak át a küszöbökön - forgattam meg a szemeimet, majd közvetlenül ezután elmosolyodtam, és letettem az ágyra. Az ágyunkra. Gyorsabb tempóra váltottam, és az ágyat megkerülve mellé feküdtem, majd átkaroltam. - Szóval a nagy nőcsábász. Kár, hogy egyik sem ismerheti a történetünket - jegyeztem meg. Talán volt egy cseppnyi él a hangomban, de közben számítottam is erre.

Megvontam a vállamat a pingvinis megjegyzésére. Azok általában cukinak tartják az emberek, bár arra még nem jöttem rá, miért. Ha meg úgy érzik, az vagyok, sokkal nagyobb meglepetést okoz majd az ellenkezője. Figyeltem, ahogy magára veszi a ruhát, és nem vesz alá semmi egyebet. Hm... Azt hiszem, van ott bőven vendégszoba, ha végképp nem bírnám ki.
- Ragyogóan festesz - dicsértem meg, amikor teljesen elkészült. Selena max engem fog kinyírni, amiért túlragyogtatom nála, de valahogy túl fogom élni. A fiókjaimhoz léptem, kihúztam belőle egy apró, ámde értékes tárgyat, majd a zsebembe tettem, és visszafordultam felé. - A hajad is megfelelő. Gyere, induljunk - karoltam át, majd elkezdtem őt kifelé vezetni a szobámból, le a lépcsőn, át az előszobán, a ház elé, ahol már várt minket az autónk.
/Cranford-birtok/