Lassítok ahogy a bejárat felé érek. Nem ismerős az illat. Nem anyám jött. Érzem, ahogy a csalódottság kiül az arcomra. De legalább nem Mikael tért vissza. Aztán megpillantom az ajtóban az egyik Petrovát, és azonnal magasba szöknek a szemöldökeim. Bármelyik hasonmás is az, fogalmam sincs, hogy mit akarhat itt. Talán jöttek kárörvendeni? Igaz, egyáltalán nem biztos, hogy tudnak róla. Nem hinném, hogy anyám Nik halálhírével járna odakinn. - Tatia? - teszem fel a bizonytalan kérdést. Neki lehet a legtöbb oka itt lenni, bár Elena is szokott néha erre járni. Viszont jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy tippelgessek. Csak remélem, hogy Tatia az, mert azzal megkímélne pár felesleges körtől. - Mit akarsz itt? - puhatolózok, mielőtt bármit is lépnék.
Képtelen voltam elhinni, hogy Klaus megölte Esthert, Esther pedig Kolt. Mi lett ezekkel? A család még számukra is szent volt, mindig szerették és óvták egymást, tökéletes példa volt erre Klaus és Rebekah szövetsége,valamint Esther cselekedete is, miszerint örök életet adott a gyermekeinek. Egyedül Mikael lógott ki a sorból, akinek feltett és megrögzött életcélja volt, hogy elpusztítsa a fiait és a lányát. Normális az ilyen? A többiek is ezzé váltak? Nem tudtam napirendre térni efelett, pedig vámpírlétem alatt én sem voltam soha egy normális kislány, mégis... hihetetlen. Csoda hát, hogy idejöttem, hogy utánajárjak, mi is történt valójában? Tudni akartam, hogy Esther és Kol tényleg halott-e, Klaus még mindig Chicago-ban tanyázik-e és hogy egyáltalán mi folyik itt? Nem vesződtem a csengetéssel, túlságosan sokat jártam már ebben a házban ahhoz, hogy a bejárati ajtónál ácsorogjak és várjam, hogy kinyissák előttem, beinvitáljanak, majd utána elkezdjek arról beszélni, hogy miért jöttem. Már ha van itt valaki egyáltalán. Apró hangokat hallottam valamerről, szóval biztosan kell itt lennie valakinek, így sóhajtottam egyet és elkezdtem sétálgatni az előszobában. Valaki majd csak észrevesz.
Órák vagy percek. Fogalmam sincs, mennyi ideje gubbaszthatok már a bátyám kocsijában a kormánykerékre borulva, mintha azzal, hogy kizárhatnám a külvilágot, és vele együtt minden szörnyűséget, melyek mostanában lejátszódtak, valóban meg nem történtté tudnék tenni mindent. Ebből a tehetetlen önkívületből egy ismerős és szívszaggató hang tép ki. Anyám hangja. Anyámé. Lehetséges ez? De ami ennél is borzasztóbb, az a szó, amit kiált. Klaus. Ne ne ne. Nem. Csak ne az legyen, aminek hangzik. Csak ne az! A pillanat tört része alatt kerülök kívül az autón, és iramodok meg a hang irányába, a pince felé.
|| Pince ||
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 23, 2013 11:55 pm
Nem kevés erőfeszítésembe kerül, hogy végig figyelni tudjak az útra vezetés közben. Nem mintha komolyabb kárt tudna okozni bennem egy autóbaleset, de tény, hogy nagyban lelassítana, azt pedig most nem engedhetem meg magamnak. Végtelen időnek tűnik, mire végre visszaérek a városba. És ekkor döbbenek rá, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább. Hol keressem apámat és a bátyámat? Tulajdonképpen bárhol lehetnek. És kitől kérhetnék segítséget? Már csak Elijah és Finn maradt nekem, nem mintha bármelyikkel is tartanám a kontaktust. Ráadásul ki garantálhatja, hogy még életben vannak? Úgy döntök, első lépésnek jobb ha hazatérek, szétnézek a villában, hátha találok valakit, aki segíthet, vagy egy nyomot, amin elindulhatok. Nik kocsija hamarosan bekanyarodik a ház elé. Úgy érzem, közel állok hozzá, hogy összeomoljak. Pár pillanatra a kormányra borulok, és lassan ismét rám tör a remegés. Rettegek. Mi értelme lenne tagadni? Borzasztóan félek, hogy végül pár nap leforgása alatt mindenkit elveszítek. Ezer év után csak ilyen egyszerűen. És elveszítem az utolsó esélyeimet is, hogy valaha boldog családban élhessek. Nem is annyira a saját életemet féltem. Inkább ezeket az álmokat, melyeket Mikael szépen lassan apró darabkákká zúz. Mintha minden reményem szertefoszlana... teljesen kiürülök.
Hosszú volt az út visszafelé. Hosszabbnak tűnt, mint odafelé, bár ennek már részben nyilván a türelmetlenség volt az oka. Mert már alig vártam, hogy visszavonszoljam a fattyút a Mikaelson villába... Az mindenesetre pozitívuma volt a hosszú útnak, hogy Niklaus kezdett magához térni. Néha sóhajtott, és nyögött egyet, mikor odanéztem, a szeme is mintha meg-megrebbent volna. Hiába, még mindig én vagyok a legjobb vadász. Tökéletes nitrát adag. Kiszámolni sem lehetne másképpen. Ahogy megálltam a ház előtt, ugyanolyan "kíméletesen" és "finoman" szedtem ki a kocsiból, ahogy belöktem. Kiegészítve azzal, hogy mindezt már érezte is. - Na gyere, Niklaus - mosolyogtam rá kedvesen, és ezúttal a kezénél fogva rángattam befelé. Hát, legalább felsöpri az udvart meg a házat is, míg a pincébe érek vele...
(pince)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 23, 2013 11:28 am
- Mostanában kezdem csak hiányolni azokat az időket, amikor még a távolból figyeltem őket. - Sóhajtottam egyet és bezártam az ajtót. Természetesen nem bántam, hogy a családom a közelemben van (vagyis most pont nincsen), de mivel ők még nem tudják, hogy ki vagyok, ezért kicsit bonyolult a helyzet. Egyedül az anyám ismert... na meg biztos voltam benne, hogy apám is felismert volna, ha találkozunk, de ez már részletkérdés. Most is azzal lehet elfoglalva, hogy elpusztítsa Niklaust. - Pontosan melyik öcsémre gondolsz? Van belőlük néhány. - Vontam meg a vállamat, majd figyelni kezdtem Curtis arcát. Furcsa volt az a kifejezés, ami táncolt rajta, viszont ismertem ezt a nézést. Nagyon is. - Egyikőjük sincs itthon, csak én. De ugye beavatsz abba, hogy mi történt? - Kérdeztem rá egyenesen. - Ne is tagadd, látom, hogy van valami. Vagy... inkább kérdezzem úgy, hogy mit csináltál már megint? - Vontam fel a szemöldökömet, de a hangom nem volt vádaskodó. Éppen ellenkezőleg. - Addig van időd összeszedni a gondolataidat, míg átérünk a másik szobába. - Jelentettem ki és megindultam a dolgozószoba felé.
Legalább ő képes volt viszonozni az ölelésemet. De mindenkinek kell egy barát, vagy ezt nem így mondják? Nekem Candice volt, és valamiért... köztünk soha nem is volt több. Talán mert minket nem arra teremtettek hogy férfit és nőt lássunk egymásban, hanem egy köteléket kössünk. Furcsa, hogy ahhoz képest, hogy tud rólam mindent, mégis kitart mellettem. Ez valami... ritkaság lehet, vagy hogy is mondjam már ezt... - Oké, szóval áll a bál. Ez olyan természetes ennek a háznak a táján - forgattam meg a szememet. - Remélem, a köcsög bátyád, vagy öcséd, vagy tudom is én a családfádat, nincs itt - fintorogtam, miközben átléptem a küszöböt.
Megforgattam a szemeimet, de persze csak viccelődve. Curtis az Curtis, őt semmi nem változtatja meg, mindig ilyen marad. Ezt szerettem benne a legjobban, meg persze azt, hogy a barátom volt. Kevés embert tudhatok a barátomnak, sőt azzal, hogy kevés eléggé sokat mondtam, de ő köztük volt és mindig is köztük lesz. Ez van. - Ne is kérdezd... - Sóhajtottam, amikor megölelt, amit készségesen viszonoztam. - Áll a bál a Mikaelsonok-nál, de az élet gy jó, ha zajlik, nem? - Vontam meg a vállamat, majd kibontakoztam az öleléséből és én is végigmértem úgy, ahogy az előbb ő tette velem. - Te sem változtál semmit az évek alatt. Ne ácsorogj ott kint, gyerek be. - Intettem a fejemmel befelé.
Hamar nyílt az ajtó, és megjelent a szőke hajtömeg, amit már ezer közül is felismertem volna, ha elém kerül. Istenem, gondolta volna valaki még tegnap, hogy én megjelenek ennek a háznak a küszöbén? Ugye, hogy nem? - Hát, Candice... mi tagadás, öt év alatt még mindig nem változtál semmit. Dögös vagy, amilyennek egy nőnek lennie kell - mértem végig újra és újra, persze hogy férfi szemekkel nézve meg, majd nem érdekelt, hogy mit szól hozzá, barátok lévén húztam magamhoz és átöleltem. - Majd jössz egy magyarázattal, hogy mit keresel itt - súgtam a fülébe. Azok közé tartoztam, akik ismerték a titkát. Hogy Ő... Esther és Mikael halottnak hitt lánya.
Már teljesen fel voltam készülve arra, hogy hogyan fogom elküldeni az ajtó másik oldalán álldogáló személyt melegebb éghajlatra, ám ez a felindulás csak addig tartott, míg le nem nyomtam a kilincset és meg nem láttam, hogy ki ácsorog a küszöb előtt. Nem hittem a szememnek, azt hittem, hogy képzelődöm. Na ne, Curtis komolyan a városban van? Istenem végre valaki, akit ismerek! - Ezt nem hiszem el... - Vigyorodtam el Curtis arcára bámulva. - Téged is lehet látni néhanapján? - Kérdeztem fejcsóválva, de a mosolyom nem tűnt el az arcomról. Pár éve már annak, hogy nem láttam őt. Azt hiszem 3-4, avgy talán 5 éve. Ki tudja már.
Nem voltam biztos abban, hogy jó lépés idejönni. Ha Klaus itt van, akkor megszívtam, mert ismer engem. De úgy értesültem, hogy... Candice itt van. És hozzá igenis szép emlékek fűztek. Hiszen mindketten boszorkányok vagyunk, volt egy közös ügyletünk, amit... nem zártunk le. Vagy mégis? Nem, nem neveztem lezártnak. Megálltam és megnyomtam a csengőt. Most már csak várnom kellett. És bíznom a szerencsémben.
Mire kiértem, Bekah már a kocsiban ült, én pedig a volán mögé vágtam magam, miután a bőröndök a csomagtartóba kerültek. - Akkor indulás hugi - adtam ki a vezényszót. - Vár ránk a nagyvilági élet.
Mint akit már szó szerint űznek, úgy sietek ki az udvarra. Egyenesen Nik kocsijához megyek, és elfoglalom a helyem a vezetőülés mellett. Türelmesen várok rá, amíg elpakolja a bőröndöket, és csatlakozik hozzám. Közben próbálok minden gondolatot kiűzni a fejemből. Legalábbis mindent, ami ide köt, vagy a történtekkel kapcsolatos. Jobb, ha az utazásra meg Chicagora összpontosítok.
Miután Kol otthagyott engem az erdőben, egyedül.. Fogalmam sem volt róla, mihez kezdjek. Hiszen tudta, hogy visszatértem, jobban mondva, hogy végig itt voltam.. Ő pedig.. Ki tudja mit művelt megint.. Napok teltek el, és én nem mentem utána.. Azt hittem ő fog majd keresni, most, hogy.. De nem.. Azt hiszem még mindig túl büszke hozzá. Vagy csak.. Fogalmam sincs. Nincs más indokom. De azt hiszem én is túl büszke voltam, hogy megkeressem. és azt hiszem féltem is a következményektől. De.. Szembe kell néznem velük, elvégre itt vagyok és nem tudok csak úgy a Fátyol másik oldalára kerülni... Ha akarnék se menne.. Elhatároztam, hogy megkeresem Kolt.. Meg én.. De fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Biztosan nem a belvárosban lakik, így a külterületeken kezdtem. Próbáltam összpontosítani és úgy megtalálni, de minden hiábavaló volt. Talán.. Igen, talán most is ott élnek, ahol ezer éve állt a házuk.. Nem veszíthetek..
Végignéztem a házon. Oké, abszolút nem ilyenhez vagyok szokva.. Nem is voltam benne biztos, hogy jó helyen járok-e, de nem adtam fel. Muszáj megtalálnom...
Elmosolyodtam a bókját hallva és én is végignéztem rajta. - Köszönöm. Neked pedig jól áll az öltöny. - Állapítottam meg, miközben a táskámért nyúltam, aztán belekaroltam a kinyújtott karjába. - Igen, indulhatunk. Sok dolgom lesz ma este. - Jegyeztem meg. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog elsülni anyám terve. Vagyis nem is kíváncsi voltam, hanem inkább.... aggódtam.
- Öhm... - szólaltam meg, ahogy kinyílt az ajtó, és elém tárult a látvány. Gyönyörű volt. Ilyen szép nőt talán én még soha nem láttam. Vajon mivel érdemeltem ki, hogy ilyen előkelő lány kísérjen engem erre a bulira? - Káprázatosan szép vagy, Candice. - mondtam neki lenyűgözve, majd karomat nyújtottam felé. - Indulhatunk?
Pont akkor hallottam meg a csengő hangját, amikor kiléptem a vendégszoba ajtaján. Connor pontos volt, ennek hatására pedig elmosolyodtam. Az ajtó felé lépkedtem, aztán lenyomtam a kilincset és elmosolyodtam, amikor kinyitottam az ajtót és megláttam a férfit. - Jó estét. - Köszöntem neki illedelmesen.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 11:06 pm
Megálltam a ház előtt. Ezt a címet adta meg Candice, akivel összefutottam néhány napja. Nem is ház... inkább valami villa, vagy kastély, de... látszott, hogy előkelő emberek élnek itt. Olyanok, akik méltóak ahhoz a lányhoz, és ahhoz a nőhöz, akinek az ősi boszorkánynak lennie kell. Megindultam a lépcsőzet felé, majd megálltam és kissé feszengve, de becsöngettem.
Próbáltam felfogni a szavakat, amiket mondott nekem, míg végül bólintottam. Szóval vérfakras-harapásról van itt szó. Nem túlságosan bizakodó a helyzet... de... megoldjuk. - Gyere - suttogtam neki, majd a dolgozószoba felé indultam vele.
Amikor elmondta, hogy fogalma sincs merre lehet, nem tudta mi tévő legyek. De aztán megemlítette azt is, hogy ő Klaus édesanyja. Ekkor újra felcsillant bennem a remény, hogy talán mégis segíthet. -Rendben, hát anyám vérfarkas harapás áldozata lett és az a helyzet, hogy ő egy vámpír. meséltem el neki, hogy mi is történt, majd gyorsan a tárgyra is tértem. Ezért Klaus vérére lenne szüksége, hogy túlélhesse. mondtam neki ugyancsak elszomorodott tekintettel. Mondhatni én tettem ezt vele, ha nem is én haraptam meg, de ha nem találkozik velem ez meg sem történik. Jobb lett volna ha még a vadászok végeznek velem akkor. Ha így történik még nevelőanyám is élne.
Ezt a viselkedést még mindig nem tudtam mire vélni. Mégis... honnan kellene tudnom a fiam minden lépéséről? Bár... már féltem, hogy megint bekavart valahol, és ez a fiú issza meg éppen a levét. Jó kérdés, hogy tényleg merre járhat. Valószínűleg Tatiával van megint. - Nem, sajnos nem tudom. De ha elmondja, mire van szüksége... higgye el nekem, hogy én is tudok segíteni - néztem határozottan a szemeibe. - Én vagyok Niklaus édesanyja. És ha bármit is tud a családunkról, hát azt is tudja, hogy kevés olyan dolog van, amiben én nem tudok segíteni - mondtam neki teljesen őszintén. Kíváncsi voltam, így beavat-e végre.
Csak vártam a válaszát, már legszívesebben berontottam volna a házba, féltem, hogy túl késő lesz mire visszaérek. És még meg is kéne győznöm egy több száz éves hibridet, hogy adjon a véréből. Amit még fogalmam sincs miként fogok, de bármit megteszek amit csak kér, hiszen anyám élete múlik rajta. Aztán megkaptam választ, ami nem az volt amit vártam. Elmondta, hogy jelenleg nincs itt, amire eléggé kétségbeestem. -Esetleg nem tudná megmondani merre találom? Nagyon sürgős lenne... mondtam neki egyre nyugtalanabbul. Felajánlotta a segítségét is, de Klaus az egyetlen aki képes rá. -Nem, sajnos ebben sajnos csak ő tud segíteni. mondtam neki kissé elszomorodott tekintettel a földre nézve. Csak arra tudtam gondolni, hogy Lucy most bizonyára szenved és ez csak az én hibám.
Jól kezdődik... bár egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz, ha Klaust keresik, mindenesetre, egyelőre nem tűnt rossz szándékúnak ez a fiú. Vagy férfi, hiszen csak nem kellene lebecsülni, eléggé... megtermettnek tűnt. Ebből is következtettem, hogy talán vérfarkas lehet. - Öhm... Niklaus jelenleg nem tartózkodik itthon - adtam választ a kérdésére, de láttam rajta, hogy nagyon fontos, amit akar. Talán... na jó, nem kellene mindenbe beleszólnom. - De talán én is tudok segíteni - mondtam neki felajánlva a saját tudásomat. Igaz, valószínűleg azt sem tudja, ki vagyok.
Végre valaki ajtót nyitott, de nem az a személy akit vártam. Egy középkorú nő volt az aki mosollyal az arcán kérdezte, hogy miben segíthet. -Ha jól tudom Klaus Mikaelson itt lakik, vele szeretnék beszélni. mondtam a hölgynek aki látszólag elég barátságosnak tűnt. A lehető leghamarabb el kell juttatnom Klaus vérét Lucynak, nincs vesztegetni való időm. Már csak ő maradt nekem a családomból, meg persze a védelmező nagybátyám, akiről viszont már napok óta nem hallottam. Nem értem mégis mi történhetett vele, lehet mégsem olyan fontos neki ez a dolog, ahogy azt akkor elmondta.
Miután Mikael távozott, eléggé a gondolataimba merültem. Leginkább azért, mert... nem tudtam, mi volt nála ez a hirtelen változás. Miért akarná most elfogadni Klaust, mint gyerekét? Hiszen nem az... és féltem, hogy át akar verni, csak meg akar téveszteni, de ha így lesz, isten a tanúm arra, hogy meg fogja bánni... meg fogja bánni azt az ezer évet, amit bűntetés nélkül töltött el, az én büntetésem nélkül, amit most mindenkinek kiosztok. Egy sóhajjal léptem az ajtóhoz, ahonnan a csengőt hallottam és kíváncsian tekintettem ki az apró résen, amennyire kinyitottam az ajtót, és egy fiú állt ott... nem is tudtam, hogy... láttam-e már egyáltalán. - Igen? Miben segíthetek? - kérdeztem tőle egy halvány, de barátságos mosollyal. Amíg nem ellenséges, addig talán én sem leszek az.
Kezdőlap
