- Ezt most komolyan kérded? - vonom fel a szépen ívelt szemöldökeimet. Nem csak arról van szó, ahogy nagyjából nyolcszáz éve megvezetett, és kihasznált, hanem arról, hogy azóta is folyton a bolondját próbálja járatni velem. Mikor tanulja már meg, hogy én nem vagyok akárki? Nem egy naiv kis halandó vagyok, akit bűvölgethet, sem egy ártatlan bébivámpír, akit olyan könnyen az ujjai köré csavarhat. Egy első vagyok. Én vagyok az, aki megigézheti őt... vagy csak egy egyszerű, gyors mozdulattal véget vethet az életének. Végre meg kell tanulnia tisztelni engem.
- Ne érj hozzám! - lököm el határozottan magamtól a kezét, bár a tekintetemben láthat némi dacot is, ami arról árulkodik, hogy sajnos még mindig az érzéseimmel viaskodok, amikor így hozzám ér. - Már nem vagyunk ilyen jóban, emlékszel? - ingatom a fejemet, végül némileg megadóan a nappali felé veszem az irányt, ahová valószínűleg követni fog, hisz szinte lehetetlen lerázni.

|| Nappali ||

- Vendégszeretet? Nos, az már kimerült abban, hogy még nem csaptam rád az ajtót - felelem szúrós tekintettel. De nem igazán zavartatja magát, besétál mellettem, mielőtt még elküldhetném a francba. Miért nem lep meg? Mindig is ilyen öntelt alak volt. Őszintén, pár évszázada ez volt az egyik, amit a legjobban szerettem benne. Ezt a határozottságot. Nem mintha nem venne körül egyébként is épp elég olyan férfi, akik túl sokra vannak magukkal. Igen, a bátyáimra gondolok itt. Egyiket sem kell félteni. Talán épp ezért örültem Wyett magabiztosságának, mert tudtam, hogy nem hagyná magát még a bátyáimmal szemben sem.
- Ugye nem várod, hogy itallal is megkínáljalak? Mit akarsz? - fonom keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt, és várakozón pillantok rá.

|| Bekah szobája ||

Leérve a földszintre rosszallón nézek körbe. Hát tényleg egy bejárónő vagy hibrid sincs ebben a házban, aki ajtót tudna nyitni? Nik talán magával vitte volna mindet az új, idilli kis otthonukba? Könyörgöm, rajta kívül is még négy másik vámpír él itt, és mire való a hatalmunk, ha még egy bejárónőt sem engedhetünk meg magunknak?
Kedvetlenül tárom ki a bejárati ajtót, és az sem javít a helyzeten, hogy láthatóan senki nincs itt. De aztán megpillantok a fánál egy árnyékot, majd meghallom az ismerős hangot is.
- Wyett? Mi szél hozott hozzánk? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén, még nem tettem magam túl a köztünk történteken, pedig már több száz éve történt, de sajnos a bosszúm sem segített. Sosem viseltem jól, ha átvernek, főleg ha így. Ő időről időre mégis visszatér ide jópofizni, talán hogy az orrom alá dörgölje, hogy mit tett. Nem is értem, miért nem karóztam már meg.

Szavaitól összeszorul a szívem. Van rá esély? Van rá esély?! Szóval az ellenkezője is megtörténhet? Nem hiszem el. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Minden dühöm, keserűségem, félelmem, kétségbeesésem, aggodalmam... mind-mind lassan kitörni látszik. Valamit tennem kell. De ha azt hittem, hogy ennyivel megúszom, hát tévedtem, mert Erin már záporozza is rám az újabb infóit.
- Mikael. - Ejtem ki halkan a nevet, de így is úgy hangzik, mint valami káromkodás, annyi düh vegyül ebbe az egy szóba. És én még valaha apámként tekintettem erre az emb... erre a szörnyetegre. Ma már számomra nem más, csak az az őrült, aki tönkretette az életünket és a családunkat. És most, amikor lenne esélyünk újra egyesülni, békében élni, ismét megjelenik, és ismét mindent romba dönt, amit Nikkel felépítettünk.
Minden feldúltságom ellenére sem siklok át a tény felett, amit Erin csak úgy mellékesen közöl velem. Ő Tatia lánya. A megdöbbenés teljes csodás valójában kiül az arcomra. Niklaus Tatia lányával....? Hirtelen kitör belőlem a nevetés, majd megrázom a fejem.
- Most már tényleg innom kell egyet - jelentem be, és megindulok a nappali felé, de előbb remegő kezemmel csukom be magam mögött az ajtót. Remélem, ez egyértelmű utalás Erin számára, hogy még nem mehet el.
- Anyánk itthon van még? - pillantok hátra a kérdéssel, mielőtt továbbmennék a következő helyiségbe.

|| Nappali ||

- Micsoda? - kérdem elvékonyodó hangon, és érzem, hogy közben teljesen elsápadok. Méreg a számára? Ez meg mit jelent? Hisz neki semmi nem árthat, nem igaz? Ő egy első, és hibrid, és és... Nem eshet baja. A korábbi dühömről megfeledkezve aggódva faggatom tovább Erint.
- Méreg a szervezetére? Hogy érted ezt? Vissza tud változni? - A legnehezebb kérdést egyszerűen képtelen vagyok feltenni, annyira abszurd: belehalhat? De hát ez az egész egyszerűen képtelenség. Mégis ki... mármint oké, van egy pár ellensége, ahogy mindannyiunknak, de ki lehet elég erős és agyafurt egy ilyen méreg kikeveréséhez.
- Ki mérgezte meg? - Hangom némileg ismét eltökéltebb. Senki nem szórakozhat bűntetlenül a bátyámmal. Még akkor sem, ha ő mostanában teljesen megfeledkezett rólam, csak hogy ezzel a nővel legyen. Gondolatmenetem végére egy adag keserűség is kiül a tekintetembe.

Jól hallottam? Most vagy kezdek megsüketülni így túllépve az ezret, vagy Erin tréfál velem... esetleg teljesen idiótának néz. Amit egyáltalán nem díjazok.
- Farkas. - Nem kérdés, inkább kijelentés, de olyan hangsúllyal ejtem ki a szót, mintha ennél nagyobb hülyeséget életemben nem hallottam volna. És így is van.
- Ugyan miért lenne vérfarkas alakban? Az átváltozás mindennél fájdalmasabb, a bátyám pedig nem hülye. Miért akarna állat formában mászkálni? - teszem fel az ide vágó leglogikusabb kérdéseket, de közben rossz érzésem támad. És a szomorú az, hogy a megérzéseim sosem csalnak.
- Történt vele valami? Mit tettél vele? - kérdezem közelebb lépve. A hangom egyszerre rémült és fenyegető. Egy hajszál választ el attól, hogy ne kezdjem el fojtogatni Erint.

Viszonylag jól fogadja a kirohanásomat, nem próbál támadásra támadással válaszolni, de talán ez az ő szerencséje. Milena után már nem lenne türelmem még egy szócsatához, és félő, nem úszná meg egy nyaktöréssel.
- Erin? - kérdezek vissza azon tűnődve, ez a név honnan kellene hogy ismerős legyen. Nem jutok előbbre... csak amikor elárulja, melyik bátyámtól jön. Hát mégis igaz?
- Szóval te lennél a bátyám új barátnője... akivel állítólag össze is költözött? - vonom fel a szemöldökömet, majd végigmérem, és minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne ugorjak azonnal a torkának. Nagyon rossz időpontot választott arra, hogy belém ütközzön. Legalább egy éjszakát hagyhatott volna rágódni az új infókon, talán holnapra valamennyire lehiggadtam volna. Meg ami azt illeti... előbb Nikkel akartam beszélni, tőle hallani... Nem így.
- Ő hol van? Talán csak nem hazaküldött? - billentem oldalra a fejem, és tekintetemben kíváncsiság csillan. Tényleg, ha Nik ennyire oda van ezért a nőért, és együtt is laknak, miért engedi útjára egyedül?

Az ajtón belépve szó szerint beleütközök valakibe. Egy nő, egyáltalán nem ismerős, ha tippelhetek, valamelyik bátyámnál járt, bár nem láttam még itt soha, szóval talán csak vacsi... illetve... Hmm... a vacsijaik ritkán távoznak két lábon. Vagy ha mégis, akkor nem ilyen energikusak, és ezen egyetlen harapásnyom sincs ráadásul.
- Nézz a lábad elé! - morranok rá azonnal, mert már eleve nem vagyok túl jó kedvemben, aztán ahogy sikerül végigmérnem, kibukik belőlem a kérdés. - Te meg ki a franc vagy?! - Tudom, lehetnék udvariasabb is, de Milena bogarat ültetett a fülembe Nik jelenlegi csajával kapcsolatban, és nevezhettek paranoiásnak, de ez a csaj akár az említett nő is lehet. Egyébként is eltökéltem, hogy kiderítem, mennyi igaz a hallottakból, szóval minek finomkodjak? Tudni akarom az igazat, méghozzá mielőbb!

Nem mondhatom, hogy jó kedvvel érkezem haza "szeretett" otthonunkba... de legalább kitörtem annak az idegesítő, nagyszájú libának a nyakát. Egy cseppet kárpótol mindazért, amit az orrom alá dörgölt. Nem tudom, mennyi igaz belőle, de ha rajtam múlik, hamar ki fogom deríteni, és aztán... Aztán még fogalmam sincs, mihez kezdek.
Az egyetlen épkézláb tervem a jövőt illetően egy kellemes fürdő, és remélhetőleg ma már nem akadok össze senkivel, mert kénytelen leszek kettéharapni az illető torkát...