Végre, eltakarodott már a fenébe... sokért nem adtam volna, ha nem is látom őt egy pillanatra sem, vagy ha fogalmam sincs róla, ki is ő. A bál varázsa számomra elszállt. Nem akartam beszélni senkivel, nem akartam látni senkit, és semmit. Egy dologra vágytam. Pihenésre, és felejtésre.
Nem voltam hozzászokva az érzelmekhez, főleg nem más vámpíroktól. Így eléggé érdekesen érintett a téma, hogy engem érdekel, mi van vele, meg azzal az ősi ribanccal. - Ahogy óhajtja, felséges... öö... uralkodó? - hajoltam meg előtte, ahogyan a középkorban megkövetelték maguknak egyes királyok, aztán Rebekahra kacsintottam, hogy ha gondolja a bálteremben megtalál.
- Mit tárgyaljak vele egy ezer évvel ezelőtti történeten? - morogtam. - Mellesleg, nem kérem a jótanácsaidból. Tartogasd csak meg magadnak. És most hordd el innen a beled, vagy a húgom láttára szedlek szét apró darabokra. Hidd el, megvannak hozzá a módszereim - villantottam felé a szemeimet.
Felnevettem. - Bocs, haver, de úgy nézek én ki, mint aki egy alkalomnál többet akar attól a nőtől? Neked kellett volna tudnod, hogy másra sem jó, csak erre. Nézz magadra, kicsinált téged, a nagy Elsőt! - sóhajtottam akkorát, mintha a kifúlyásnál egy egész léggömböt akarnék felfújni. - Húha, itt valami komoly történhetett... ahelyett, hogy itt forrongsz, mért nem mész vele megtárgyalni?
- Mit számít az neked? - kérdeztem felvéve az ő előbbi gúnyos modorát. - Hiszen alig várod, hogy elvidd Tatiát! Ez aztán a csodálatos lehetőség neked! - léptem elé, és kinyújtott mutatóujjammal mellbe böktem. - De egyet hagy mondjak el, barátom - nyomtam meg az utolsó szót dühösen. - Soha ne kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem. Légy résen, és mindig nézz a hátad mögé, mert akkor és üt majd rajtad, amikor és ahogyan el sem képzelnéd.
Na jól van, nem erre számítottam. Majdnem teljesen bizonyos voltam abban, hogy erre fog nagyot ugrani, és szétveri a szép kis pofikámat, azzal a szöveggel hogy az ő nője meg szívszerelme közelébe ne menjek. - Óha.. vihar a paradicsomban? - néztem rá felvont szemöldökkel, az este folyamán először nem gúnyosan szólva felé.
Ebben a pillanatban megszállt valami sosem tapasztalt, hűvös nyugalom. A földre köptem, a lábai elé, és vállat rántottam. - Menj csak - mutattam befelé. - A dolgozószobában megtalálod. Viheted azt a hazug ribancot. Kinek fog hiányozni? Nekem nem... vidd, és remélem veled is úgy fog majd elbánni, ahogy velem tette - mondtam keserű, és kemény arccal. - Na gyerünk, mire vársz még? - üvöltöttem aztán rá hirtelen.
Az ajkamhoz értem, és feltűnt hogy egy apró vércsík kifolyt az előbbi sebemből ami mára már el is tűnt. - Óóó, valóban? Hát lássuk.. de ha meguntad.. megyek és megkeresem Tatiát - túrtam a hajamba. - Múltkor se ellenkezett. - bosszantottam tovább.
A második ütésem már nem ért célba, mert ledobott magáról, és közben én is megéreztem, ahogy az ő jobbegyenese eltöri az orromat... ami néhány pillanat múlva össze is forrt. - Tudok ennél jobbat is - töröltem meg a vérző orromat. - De minek fárasszam magam verekedéssel? - vigyorogtam rá. - Van annál nagyobb adu ászom is.
Tudtam hogy fel tudom hergelni. Amúgy is kellett már nekem egy kis pasis akció is. Őket nem olyan könnyű legyűrni mint a nőket. És ez kihívást jelentett. Az edződés lehetőségét. Az ökle nyoma ott maradt az arcomon, felszisszentem, és nyilván valami hang is kibukott belőlem. Kinyitott szemeimmel láttam az újabb készülődő ütést, és úgy nyúltam az ökle után ahogy csak egy vámpír képes rá. Lelöktem magamról és talpra pattantam hogy előtte teremjek, és én is törlesztettem egy jobbossal. - Csak ennyit tudsz?
A harag végképp elvette az önmérsékletemet, és a józan eszemet. A fickó szemeibe meredtem, és éreztem, ahogy az arcom vámpír módra változni kezd... a következő pillanatban pedig heves vicsorgással rávetettem magam, és a földre döntöttem, menet közben egyenesen a képébe nyomva az öklömet. - Megdöglesz, rohadék - lihegtem, és újabb ütésre lendítettem a kezem.
Megragadta a galléromat, és szinte köpködte felém a szavakat. Gondolkodó pofát vágtam. - Nem kellett nekem nagyon csábítgatni a nődet, jött magától is. - rántottam egyet a vállamon, mielőtt ellökött. PÁr másodperc múlva nyertem csak vissza az egyensúlyomat, már jó pár méterrel tőle, de még mindig nem féltem tőle eléggé ahhoz, hogy csak itt hagyjam a szitut. - Úgy nézek én ki, mint aki könyörületért könyörög? Hát gyere.. te nagy és erős első! - vált sziszegővé a hangom, és összeszűkültek a szemeim.
Felhördültem, és megragadtam a fickó öltönyét. - Inkább szétverem azt a mocskos, aljas pofádat - hörögtem a képébe. - Te voltál az, aki elcsábítottad Tatiát! - ráztam meg, mint a rongyot. - Mit keresel itt egyáltalán? Hogy volt merszed idejönni? - engedtem el magamtól, és löktem rajta akkorát, hogy néhány méternyit hátratántorodott. - Takardj innen, amíg így mondom. Két perc múlva már ne kérd, hogy legyen könyörületes.
Csak egy széles vigyorgás volt a reakcióm, ami nyilván nem tetszett neki és nem erre számított. De tessék, engem így tanítottak a vámpírrá válásom után. Már nem fogom kiheverni. - Tényleg? És mit csinálsz? Szomorú történeteket kezdesz mesélni, hogy én is ilyen bánatos fejet vágjak? - fintorogtam felé.
Ahogy Tatia nevét kiejtette, abban a pillanatban rájöttem, ki ez a férfi. Őket láttam egyszer az erdőben együtt... mikor farkas alakjában néztem őket végig a fák és bokrok, meg a sötétség takarásából. - Hallgass - hörögtem, utolsó erőmmel féken fogva magam. A vágy, hogy üssek, pusztítsak, gyilkoljak, egyre erősebben dobolt a halántékomon. - Hallgass, vagy nagyon rosszul jársz!
láttam a szemein hogy végigmér, legalábbis én ennek neveztem volna ezt a tekintetet. Ami biztos, hogy felcsillant valami a pillantásában. És ez.. egyszerre tetszett, ugyanakkor eléggé baljós tekintet volt. - Óh, már értem! - jutott eszembe nagy sóhajjal valami, és körülbelül egy méter távolság lehetett kettőnk között. - Tatia nem adta kölcsön a zsebkendőjét? - kérdeztem tőle ártatlan pofával.
- Akkor tőlem egész éjjel itt állhatsz, és bámulhatod ezt a rózsabokrot - horkantam fel dühösen. - Szállj már le rólam, te rohadék - néztem rá dühösen, és valahonnan ismerősnek tűnt ez a pasas. Csak rá tudnék jönni, hogy honnan... Mintha láttam volna már egyszer.... egy sötét éjszakán.
Nem kérdőjelezhette senki hogy imádtam a feszkós helyzeteket. Ennek a pasasnak valaki alaposan borsot tört az orra alá. Hmm.. tudom én hogy mire van neki szüksége. - És ha nem megyek, akkor mi lesz? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, ravasz kiskutya pislogással.
Olyan fekete harag tombolt a lelkemben, hogy se láttam, se hallottam tőle. Fejben már az ezredik kínzásnemmel gyötörtem éppen Tatiát és anyámat felváltva, így csak arra kaptam fel a fejem, mikor elém állt egy lenyalt hajú fickó. - És ha igen, akkor mi közöd hozzá? - vetettem oda mint egy dühös kutya. - Törődj a magad dolgával, meg - vetettem egy pillantást a válla fölött hátrébb - a húgommal.
Figyeltem még Bekah arcát pár másodpercig míg hangot nem hallottam a hátam mögül. Egy vámpír, méghozzá.. ismerős volt a búrája. Beugrott hogy honnan. Hát Ő az a nagy ősi, aki a világ istenének képzeli magát! És legyeskedik az eredeti hasonmás körül. Meg kell hagyni, tényleg jó bőr az a nő. - Bocsáss meg Rebekah, de megismerkednék a jó öreg bátyáddal is. - kacsintottam a lányra, végül otthagytam. Majd megkeresem máskor, és letesztelem az ágybéli képességeit. Megálltam az éppen dühös vámpír előtt, és nagy sóhajjal néztem rá. - Paprikás kedvedben vagy? - vigyorodtam el.
Vámpírsebességgel rohantam ki idáig, mint akit űznek, és az sem érdekelt, ha a vendégek közt előforduló emberek felkapják fejüket az elmosódott alak láttán. Csak akkor álltam meg a kertben, mikor hajszál híján keresztülzuhantam egy kerti padon, és egy rózsabokorban landoltam. Miközben néztem a karcolásokat eltűnni a bőrömön, a szívem veszettül zakatolt a mellkasomban. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, amit most hallottam. Tatia és anyám hazudtak nekem... ezer évig őriztek egy titkot, amire ma este fény derült. Fiam lehetett volna annak idején... vagy talán egy lányom, ki tudja. De a család ígérete, amire annak idején úgy vágytam, még sosem tűnt olyan elérhetetlen távolságba, mint most, mikor megtudtam azt, amiről sosem kellett volna tudomást szereznem. A becsapottság érzése mindennél erősebb volt bennem. Csak egy dolog tudta elmosni. A gyilkolni vágyó harag.
- Van valami ebben a "ugyanilyen lettél volna, ha tudod a nevemet"-dologban - vigyorogtam pimaszkodva. Nem szokásom nekem élesen nők szemébe nézni. Egyikébe se. Elbűvölni őket... kihívás. Ágyba csábítani őket utána? Pite feladat. Ennek a nőnek meg van hírneve. Őt se kell sokáig fűzögetni. És ezer éves már, hát ha valaki, neki aztán vaaaan.. gyakorlata! Ki kell próbálnom! Muszáááááj...! - Hát menjünk, sétikáljunk. - indultam el nagy sóhajjal, végighúzva a kezemet egy rózsabokron, de nem fájtak a sérülések mert rögtön gyógyultam is. - Az én nevem Jade. És ha annyira a család tagja vagy, hát ismered a bátyuskád egyik legnagyobb ellenségét, legalább hírből. Oliver.. nos, miatta vagyok most a városban. - dörzsöltem az államat. - Hallottál már róla?
- Aha persze! Ha tudtad volna akkor ugyanilyen lettél volna.. - Nevettem fel halkan. Ígyis-úgyis ilyen lett volna, de talán nem is baj. Nekem is így is elég szimpatikus. Úgysem bírtam a nagyon kedves férfiakat, és Ő nem az a fajta volt, így talán még jól is jártam vele. Később már csak egy embert kell magamnak találni akinek kiszívhatom a vérét, így oltani szomjamat, ami így emberek között most már még nagyobb lett. - Nem szeretek egy helyben állni, akkor legalább sétáljunk egy kicsit.. - Vontam fel szemöldökömet, és megittam azt a maradék pezsgőt ami a poharamba volt. Eldobtam valamerre a poharat, ami a földre érkezéskor szilánkokra tört. - Vagy van jobb ötleted? - Kérdeztem egy kicsit közelebb hajolva hozzá, egy pajkos mosollyal az arcomon.
- Tudod, nem szeretek igézgetni. Legalábbis nőket nem. Minek? Jönnek azok maguktól is. Ebben a mai világban mindenki majd' meghal, hogy áttérhessen egy kis csalfa-üzemmódra. A házas nőknél nincs is jobb. - vigyorogtam, majd ráleheltem a csókot a kezére, és elengedtem. - Szóval az egyik házigazdához van szerencsém. Szólhattál volna hamarabb, akkor nem kezdek el szájhősködni. - nevettem, de még mindig nem vettem vissza a magam gonoszkás stílusából. Engem egy ezer éves ősi ribanc se fog megfélemlíteni! Ma este.. egye kutya, megpróbálom visszafogni magamat. A többi meg múljon rajta, meg a szép kicsi száján. Meg azon hogy szimpatikus vagyok-e, avagy sem.
- Majd csak találsz valakit egyszerűen. Végül is vámpír vagy tudtommal.. - Mondtam sajnálkozva, és lebiggyesztettem alsó ajkamat. - Rebekah. Rebekah Mikaelson.. - Mutatkoztam be és halványan elmosolyodtam, ahogy kézfejem után nyúlt.
Kezdőlap
