Sóhajtottam. Barát? Lehetséges, de ehhez túlságosan kiterjesztett kereteket kellett volna adnunk ennek a fogalomnak. Mégis volt benne valami, mert nem tudtam úgy nézni rá, mint egy régi áldozatomra, valakire, aki megérdemelné a halált már csak azért is, mert vámpír. Volt benne valamiféle megmagyarázhatatlan tulajdonság, ami egyszerűen nem engedte, hogy karó után nyúljak, akárhányszor megláttam. Miatta felborítottam egy évekkel ezelőtt megalkotott, azóta fényesre és majdnem tökéletesre csiszolt kódexet, etikai könyvet, ami szerint a vadászataimat végeztem… úgy tűnik, volt rajta egy kis módosítanivaló, hiszen Emmettnek valahogyan sikerült kiskaput találnia, egy nagyon jót, tekintve, hogy még a lakásomra is eljött, ehhez sem volt szégyenérzete. Én pedig eljátszhattam a bolond szerepét. - Sybille nem csak vadász, hanem boszorkány is, rögtön kiszúrja, hogy vámpír vagy, ha hazaér. Bár nem tudom, mikor jön vissza, nem avatott be a jövőbeli terveibe. – Tekintve Sybille jelenlegi állapotát nem tettem volna arra a fejemet, hogy a legnagyobb problémája Emmett lesz és egyébként is, a szőke vámpír az én felelősségemmé vált abban a pillanatban, ahogy betette a lábát a küszöbön. Mit vettem a nyakamba… bele sem mertem gondolni akkor mi lesz, ha megtalálja a boszorkány, aki üldözőbe vette a gyilkosság miatt, amiért nekem sem csevegnem kellene vele, hanem sokkal inkább másfaja viselkedésre tanítani vagy megakadályozni, hogy egyáltalán levegőt vegyen. - Ha jól vettem észre neked sem okozott gondot, hogy egy porfészekbe kell jönnöd, amikor segítségre lett szükséged. – Állapítottam meg összeráncolt homlokkal. – Azért költöztem ide, mert itt él az egyik rokonom és még néhány dolog miatt, amihez neked semmi közöd. – Nem terveztem az orrára kötni, hogy még mindig az apám gyilkosát keresem, ez nem olyan információ volt, amit úton-útfélen mindenkivel megosztottam. Egyedül az anyám és Sybille tudott róla, ha vérdíjat tűzettem volna ki egy ismeretlen vámpír fejére, az sem segített volna az elkapásban. – De ha nem haragszol, szerintem te vagy az, akitől kérdezgethetnek, főleg, hogy szerinted nem úgy történt az eseted a boszorkánnyal, ahogy én gondolom. Én azt gondolom, hogy valamivel felhúzott és elvesztetted az önuralmadat… esetleg túlságosan éhes voltál, mondjuk ezt nem tartom túl valószínűleg, mert ahogy ismerlek gondoskodsz te arról, hogy mindig tele legyen a hasad. – Talán változott, mióta utoljára találkoztunk, csakhogy az első megállapításom sem volt teljesen helyes, az impulzív gyilkológép titulusa is elég messze állt tőle, ha az emlékezetem nem csalt. Azt sem tudtam, mit gondoljak. – Elmondod, mit történt pontosan vagy tovább tereled a szót, hogy naponta ötvenszer rákérdezzek majd és egyszer megunjam azt, hogy még mondani sem vagy hajlandó semmit a rejtegetésedért cserébe? – Kérdeztem kissé nyersen, ami nem csak neki, hanem annak is köszönhető volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogyan kezeljem a kialakult helyzetet.
A helyzet már önmagában is bonyolult, nem hiányzik még bónuszként Cassidy nemtetszésének kifejezése is. Jogában áll megtenni, az ő lakására menekültem, így ő vált képletesen értve a főnökömmé, azt teszem, amit mond, azt eszem, amire engedélyt ad, és azért maradok csendben, mert ő erre kér. Saját magamnak csináltam problémát pár nappal ezelőtt, s az hogy miért ez a hely jutott elsőként eszembe, a lehető legjobb kérdés volt az eltelt napokban. Gondolkodtam megannyi lehetőségem, hogy hová mehettem volna, ha nem ide. Cassidy megkímélte az életemet, úgy vélem hogy talán még egyszer - lehet, hogy utoljára - egymás használra is lehetnénk, mert akkor is számíthatott rám, ez most sincs másképp. - Barát. Azt hiszem. -bukik ki belőlem őszintén, vállalva a szemkontaktust vele, de nem hiszem, hogy túl sokat ad a véleményemre azok után, ami történt. A gyilkolásom nem megmagyarázható ép érvekkel, a boszorkány radarom összezavarodott, mikor elvágtam a torkát, majd megízleltem a vérét. Először nem ezt akartam tenni, utólag mégis így alakult, s megástam saját vermemet a testemnek, ha utolérne a végzetem. De egy vadásszal egy házban amúgy sem lehet olyan rossz, nem? - Sybille? -kérdezek vissza meglepődött ábrázattal. - Két vadász? Vagy ő nem olyan mint te? - Sok kérdést teszek fel, de ha mégis az lenne az a lány, lehet, hogy még nagyobb biztonságban lenné. Igaz, boszorányok ellen a vadászok sem kész megoldás, de még mindig jobb, mint a semmi. Jobbnak látom teljes egészében biztonságban tudni magamat. - Bízol bennem, azért nem öltél meg. Ez a válasz arra a sok kérdésre. Ez a boszorkány sem... úgy történt, ahogy gondolod. Legalábbis ahogy gondolom, hogy gondolod. - vonok egyet a vállamon. A dolgok nehezebbik részén már úgy nézem, túl vagyunk. Ezek után mondjuk még mindig mondhatja, hogy hagyjam el az otthonát, de nem vagyok itt veszéllyel senkire. Nincsen gyereke, kutyája, macskája, senkije, azon a nőn kívül, akit említett, de tőlem neki se kellene félnie, mert nem az a fajta lennék. - Mióta vagy a városban? Amikor utoljára láttalak, nem egy ilyen porfészek volt a legnagyobb álmod.
Láttam rajta, hogy nem tetszett neki Sybille említése. Az egyik legnagyobb különbség köztünk az volt, hogy míg én szabályok sora között éltem az életemet szinte kamaszkorom óta, meghatározott célom volt és eltökéltség lengte körül a cselekedeteimet, addig őt csupán annyi vezérelte, hogy véget érjen egy-egy napja és azt csinálja, amihez kedve szottyan. Teljesen mások voltunk és nem hittem volna, hogy ha egy vámpíron meg fogok könyörülni, akkor az hozzá hasonló lesz. Azt képzeltem, hogy egy rendes személyiség lesz, aki egy véletlen folyamán változott vámpírrá, esetleg egy régi vadásztársam harc közben elesett és ő kéri, hogy kegyelmezzek meg neki. Emmett egyik csoportba sem tartozott bele, nem lett volna okom az élete megóvására, mégsem tudtam keresztül döfni a szívén azt a bizonyos karót. Valami megfogott benne és azóta is ezt a hibámat nyögöm, tekintve, hogy minden szívbaj nélkül kopogott be a lakásom ajtaján azért, hogy a segítségemet kérje. Nem sokan tennének ilyet... ez példázza a legjobban, hogy a kapcsolatunk messze túlment a vadász-vámpír kapcsolaton és nagy szégyen számomra a helyzet komolysága. - Nem maradt senkid? És én ki vagyok neked? - Felvontam a szemöldökömet a kérdésem feltétele közben. Nem tudtam azt mondani neki, hogy forduljon vissza és menjen, ahova akar, úgy nem, hogy már képben voltam az ittléte okával. Kergetik, a fejét akarják és nekem nem kellene ezzel foglalkoznom, figyelmen kívül kellene hagynom, mégsem voltam képes rá. Ez dühített a leginkább. - Csak akkor maradhatsz, ha nem leszel útban. Sybille nem tudhat arról, hogy ki és mi vagy, arról meg pláne nem, hogy miért vagy itt. És legközelebb ha lehet, ne ölj meg senkit, főleg nem úgy, hogy utána azt sem fogod tudni, mihez kezdj. - Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt és sóhajtottam egyet. Szidalmazások hadát fogalmaztam meg magamban és szerettem volna rázúdítani, de maradtam annál, hogy megcsóváltam a fejem. - Azt sem tudom, miért segítek neked. Meg kellene elégedned azzal, hogy nem öltelek meg. - Nyeltem egyet. Túlontúl megfogott a lénye már a megismerkedésünkkor is, ezek után nem volt a legkönnyebb elsétálni mellette
Sikerül egy rém röhejes arckifejezést magamra erőltetni, mikor valami kiképzőt említ. Nem mozogtam otthonosan azokban a körökben, ahol ilyesfajta dolgok fordulnak elő, vámpírként nekem sosem volt kiképznőm, csak sodródtam az árral oda, ahová mennem kellett. Folyton úton vagyok, nem volt megállásom már nem is tudom, hogy mióta. Egy ilyen utam folytán ismertem meg Cassidy-t is, majd egy ilyen kalandozás során sikerült megölnöm azt a boszorkány leszármazottat is. - Nem számít a kiképződ. - mondom közönyösen. Nem beszél róla túl bőven, nem tudok meg róla több információt, amely esetlet behatározná, hogy kiről és miről van szó, egy újabb vadászról vagy netán egy olyan egyedől, aki egy bizonyos faj képviselője. Reménykedni tudok abban, hogy nem boszorkány, mert akkor elvből elítélné azt, hogy mit tettem, és már csak a boszorkányi kötelességéből is értesítené azt, aki elől menekülni kényszerültem. Erre végképp nincsen semmi szükség. - Nem fogom bántani. - teszerm aztán hozzá ártalmatlanul. Igaz, ott van a sejtés a fejemben, hogy nem is igazán az ő testi épségét félti, sokkal inkább attól tart, hogy a vérem lesz a tapéta a falon ha az a kiképző tiszt meglát itt. Ilyesmi reakcióra számítottam. Cassidy hozzáállása teljesen normálisnak tűnik, és mire is számíthattam volna ezen kívül? A nyakamba biztosan nem ugrott volna, mert megöltem valakit, és más alternatíva nem is létezett volna. Nem az a fajta, aki felajánlja, hogy segít elásni a hullát, mert valljuk be, az ő feladata már réges régóta az, hogy kiiktasson, már csak a vadász törvények szerint is. Erre itt ülök a nappalijában - pontosabban állok - és cseverészek vele, vagyis most éppen pislogok, miközben ő kiadja a gondolatait, méghozzá cseppet sem nyugodtan. - Ki máshoz mehettem volna, már nem maradt senkim. - bukik ki belőlem őszintén, a hangom némi keseredettséget tükröz vissza, miközben tekintetét rabul ejtve veszek mély levegőt. - Nem azt kértem, hogy vállald helyettem a felelősséget, hanem hogy pár napig engedd meg, hogy itt maradjak. Amíg ki nem találom, hogy mihez kezdjek a helyzettel. - magyarázom tovább. Arra már ki sem tértem, hogy ajánljon be egy boszorkánynak, aki talán elrejt a másik elől. Vicces próbálkozás lehetne.
Igen, lehet, hogy túl sokat adtam mások véleményére, sőt biztosan, hiszen nem volt arra szükségem, hogy a vadásztársadalom megtudja, hogy én, aki nem a saját szavaimmal élve, de mindig is az egyik legeltökéltebb voltam közülük egy vámpírral haverkodom és csak úgy beengedem a házamba. Főleg, hogy tényleg senki sem tudott arról, hogy egyáltalán elengedtem már egyet is, amikor lehetőségem lett volna megölni… ennek a kiderülésére és az ebből fakadó szégyen elviselésére nem voltam felkészülve, ahogy arra sem, hogy karót merítsek Emmett szívébe, hiába nem láttam hosszú ideje és arról sem volt fogalmam, egyáltalán mi van vele. Csak ő lehetett képes arra, hogy felvegye az ázott kiskutya-tekintetet és azt az arckifejezést, aminek hatására még a legszívtelenebb emberi vagy természetfeletti lény is képes lett volna előcsalogatni magából a segítőkészséget, aztán beállítson és persze, hogy beengedtem a küszöbön túlra. A lelkiismeretem nem engedte volna, hogy rácsukjam az ajtót. - Jelenleg itt lakik az a személy, aki a kiképzőm volt, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy nem örülne egy vámpír társaságának. – Sybille tőlem is vaskalaposabbnak számított ezen a téren, minden, amit tanultam tőle származott és ha nem ettek volna elegek az én gyűlöletemből adódó ideáim, a tanításom során szépen beépítettem magamba a tanárom gondolatait is. Ám rá kellett jönnöm, hogy manapság már semmi sem úgy működik, ahogy régen, túlságosan árnyalt lett ez a világ és a szakmánk is. Minél több időt töltöttem benne, annál inkább lett bonyolultabb és kétségekre okot adó. Szólásra nyitottam a számat, de Emmett megelőzött, a kérésemnek eleget téve beszélni kezdett, csakhogy nem tetszett, amit hallottam. Miért is lepődtem meg azon, hogy bajban van? Leginkább az vágott a padlóhoz, hogy volt bőr az arcán bekopogni hozzám, amiért keresik, miközben megölt egy embert. Én lennék a legalkalmasabb arra a feladatra, hogy mérhetetlen empátiával felé fordulva simogassam meg a hátát, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj? - Megöltél valakit és ide jössz? – Vontam fel a szemöldökömet elborzadva, azt sem tudtam, mit csinálnék legszívesebben. Ha ordítanék, észrevenné magát? Kár, hogy nem voltam az a hisztis fajta, aki patáliát csap, pedig most igazán lett volna okom rá. – Elment az eszed? – Tettem fel a költői kérdést megcsóválva a fejem, keserű kacajt hallatva. – Ezt nem hiszem el, komolyan... – Léptem hozzá közelebb. – Megölted egy boszorkány leszármazottját, aki valószínűleg nem túl békés állapotban éppen a nyomodban van? – Próbáltam összefoglalni a lényeget. – Már eleve a tény sem boldogít, hogy gyilkoltál és utána engem keresel fel, de hogy képes legyél arra, hogy rám hozz egy dühös boszorkányt… - A gesztusaim arról árulkodhattak, hogy én ezzel a helyzettel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni, az lett volna a legjobb megoldás, ha egyszerűen kilépnék belőle, viszont inkább ismét Emmett felé fordultam a tekintetemmel utasítva arra, hogy beszéljen tovább és mondja el, miért, mikor, hogyan tette.
A vámpírlétben egyedül azt nem szoktam meg eddig, hogy örökké fog tartani. Bármi, amit teszek, hatással lesz az öröklétre, s pontosan ezért vigyáztam a vérszívólétem minden pillanatában arra, hogy ne húzzam ki feleslegesen a gyufát senkinél. Főleg ne egy vadásznál. Cassidy egy tornádó erejével csalódott be az életembe, kis híján megfosztva attól, amit én életnek nevezek. Nem tart olyan régóta, mint másoké, és szánok még magamnak egy jó pár évet, de sosem szoktam ennyire nyílt lapokkal játszani, nem árulom el valós szándékaimat. Voltam már kegyetlen gyilkos is, az első pár áldozatom könyörgött az életéért, ám én mindezzel nem törődtem, megfosztottam őket a levegőtől, a vérüktől, mely lüktetve közlekedett testükben, s ezáltal kapták az életet, emiatt dobogott a szívük. Megszüntettem ezt az amúgy bonyolultnak tűnő biológiai folyamatot, csupán ömagam szórakozása és éhsége végett, de nem telik el úgy nap, hogy ne tanúsítsak halvány megbánást a történtek miatt. A külsőm érző lelket takar, amit el tudok rejteni a külvilág elől. Rajtam nehezen találnának fogást, pontosan ezért gondolkodtam úgy még pár napja, hogy nem akarok Cassidy után jönni. Ő egy vadász, mégis sokkalta többet jelent, mint azt szabadna. Nem nevezném magunkat barátoknak, hisz egyetlen ballépés kellene, hogy átszúrja a szívemet az egyik fakarójával. Képes lennék rászolgálni a bizalmára.. de arra is, hogy megöljön. - Azt hiszed, hogy bántanálak? Vagy félsz, hogy a szigorú, törvénytisztelő társaid kinéznének soraikból, ha megtudnák, hogy egy vámpír lépte át a küszöbödet? - kérdezem egyszerűséggel a hangomban, mintha nem éppen a szemére vetném azt, hogy túl sokat ad mások véleményére. Mindannyiunkban ott él egy kis ördög, míg a másik oldalt egy nagyon kicsi angyalka is ott időzik, ám van egy bizonyos határvonal, ahonnan végül mi hozzuk meg a döntést. Ez határoz meg bennünket, de egészen pontosan még nem látom, hol vannak Cassidy határai. Csak nagyvonalakban sejtem. - Köszönöm. - biccentek felé, mikor beenged. Próbálok nem túl együttérző lenni, inkább meghagyom a laza hűvösséget, hisz tőle is ezt érzékelem a találkozásunk első pillanatától fogva. Nem érzem azt, hogy szívesen lát, de most másra nem számíthatok. Átlépem a küszöböt, majd megállok az előszobában, de ahelyett, hogy körülnéznék, rögtön vissza is fordulok feléje, s megvárom, hogy bnecsukja az ajtót. - Megöltem valakit. - nyelek nagyot. - Egy boszorkány gyerekét. Ne, ne érts félre, nem egy gyereket, már felnőtt volt, de.. - túrok a hajamba. - A nyomomban van valahol. Nem tudtam máshová jönni. Még nem akarok meghalni. - jön ki belőlem elkeseredve. Túl sokat mutatok magamból, de jelenleg nem érdekel.
Felvontam a szemöldökömet és egy nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy valami nem éppen úri hölgyhöz illő megszólalás hagyja el a számat, de visszafogtam magam. Ám mégis mikor lettem én kisasszony? Soha nem voltam az, esetleg életem első tizenöt évében, de Emmett akkor nem ismert, sőt most sem húzhatnánk rá a kapcsolatunkra azt, hogy mindent tudunk a másikról. Nem. Véletlenül sem. Én egy vadász voltam, akinek ki kellett volna csinálnia őt, de sajnos túl későn jöttem rá arra, hogy a számomra ellenséges csoportba tartozik, ami miatt nem volt ideális helyzet, hogy két szónál többet beszéltem vele, ami nem éppen a viszlát a túlvilágon koncepciót fedte le. Nem tudtam őt megölni. Ma sem lennék képes rá és soha nem próbálnám meg ismét. Szomorú tény, de meg kellett küzdenem vele és feldolgoznom, hogy én sem vagyok mindenható, a szívem nem vált kővé azalatt az idő alatt, míg a vámpírok megölését tanultam és végeztem, az sem tudott jobb belátásra deríteni, hogy a vadásztársadalom minden bizonnyal kitagadna, ha megtudnák: elengedtem valakit. Mindig én voltam az, aki rendületlenül állt ki amellett, hogy a vérszívóknak márpedig pusztulniuk kell, soha nem kegyelmezhetünk, a gyengeség csakis rosszra vezet és a többi tan, amit Sybille és társai a fejembe vertek, valamint apám élettelen testének látványa segített megszilárdítani bennem. Az lett volna az utolsó gondolatom, hogy én leszek az egyik, aki futni hagy egy Emmett-hez hasonlót. De megfogott. Volt benne valami, ami megállította a karót a kezemben, nem engedte, hogy a szívébe döfjem. Akárhogy is, különleges srác volt és az összehúzott szemeim mögött most is ugyanezt gondoltam róla. - Én is bajban leszek, ha beengedlek. – Nyeltem egyet, de hiába próbáltam tartani magam, a hangja túl őszintének tűnt ahhoz, hogy elmenjek mellette és azt mondjam neki, hogy bocs, de nem érdekel, hogy mi bajod van. Ezért arrébb oldalaztam az ajtó közeléből és mély levegőt vettem. – Gyere be, nehogy a végén rosszul érezd magad, amiért kint kell ácsorognod. – Már késő volt visszavonni, ettől a pillanattól bármelyik percben besétálhatott a házamba attól függetlenül, hogy tudok-e majd az érkezéséről vagy sem. Groteszk, de eléggé bíztam benne ahhoz, hogy elhiggyem, mindössze az ajtón tervez közlekedni és azt is csak az engedélyemmel. Nem bolond, tudja, hogy halálos sebet nem ejtenék rajta, de fejbe verni bármikor fejbe verném. - Mit csináltál? – Kérdeztem rá rögtön, amikor már ő is bent álldogált velem az előszobában. A nappali egy másik szint volt a fejlődésben, muszáj volt beérnie azzal, hogy összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és figyeltem rá. Érdekelt, mibe keveredett és én hogyan lennék képes kihúzni belőle.
Moderálom magam, elhitetve saját magammal, hogy ez a legjobb, amit tehetek ebben a helyzetben. Hívatlan vendégként én vagyok az, akinek csendben kell maradnia, s engedelmeskednie, főleg mert igaza van, s nem is felejtette el a tényezőt, mley szerint vámpírként nekem kinn kell maradnom, míg be nem hív a házába. Itt lakik, ő birtokolja ezt a lakást, s erről majdnem teljesen megfeledkeztem. De rájöttem volna, ha megpróbálom átlépni a küszöböt, mely annyira látványosan elválasztotta a kinti világot a bentitől. Onnan valami isteni illat szűrődik kifelé, érzem Cassidy lágy illatát a levegőben, mely mindig megrészegít. Még ma is, pedig hosszú ideje nem láttam. Talán ezért. - Azért hoztam a bort, hogy azzal kiváltsam ezeket a zaklató kérdéseket! - felelek egyszerűen, de tekintete elég gyorsan elárulja, hogy nem erre kíváncsi. Jobb lenne visszafogni magam, mielőtt előveszi a frankó kis pisztolyát, és bele nem ereszt valami fa vackot a halántékomba. Akkor aztán lesz nemulass, és sajnos én leszek az aki nem mulat. - Még jó, hogy tudom. Nem vagyok agyilag teljesen retardált. - fintorodom el, gyerekesen, levakarva arcomról az előbbi jókedvemet, hisz már semmi okom nincs az örömködésre. Mégis minek örüljek, hogy nem enged be? Hosszú utat tettem meg, és még egy annyit sem enged meg nekem, hogy besétáljak a házába. Én mikor tagadtam meg tőle bármit is a múltban? - Engedj be, és elárulom. - próbálok meg alkudozni, mintha nem tudnám, hogy nála ezzel aztán tényleg semmire nem megyek. Új taktikát kell választanom, s ideje lenne megtalálnom azt. Lehetőleg még ma este. - Bajban vagyok! - jön ki belőlem az igazság kissé hevesebben, majd homlokomra szalad a két szemöldököm. - Ezt akartad hallani? Most már tudod. Másra most nem számíthatok.
Nem akartam úgy kinézni, mint akit földhöz vágott a megjelenő vendége vagy éppen ha három másodpercen belül nem hívnak mentőt hozzá, akkor összeesik, ezért mély levegőt véve pislogtam kettőt és próbáltam emberi arcot magamra erőltetni, valószínűleg kevesebb, mint több sikerrel. Nem gondoltam volna, hogy pont ennyi idő elteltével fog felbukkanni... az első hetekben még óraszinten számítottam arra, hogy bármikor megjelenhet mellettem, amikor nem tette elmaradoztak az ilyen irányú gondolataim és elkönyveltem magamban, hogy Emmett talán túltesz magán, megértő lesz és neki sem fogok hiányozni annyira, hogy megerőltetve magát keresni kezdjen. Akkor miért most? Akar valamit? Hát persze, hogy akar valamit. Én is ebben az esetben kerestem volna fel újra... ettől függetlenül nem vettem le róla a tekintetemet. Az arca ugyan nem változott, mert miért is tette volna, mégis muszáj volt megnéznem őt magamnak. Olyan régen láttam már és nem hittem, hogy valaha fogom.. lehet, hogy nem is annyira rossz ez a meglepetés ahhoz, hogy rácsapjam a ajtót. - Kösz. - Kaptam el a kezembe nyomott bort és nem is kellett sok ahhoz, hogy a mosolyával egyetemben megjelenjen az a lazaság, ami mindig is jellemezte és ami annyira üdítő volt benne, hogy normális esetben az én ajkaimra is széles mosolyt csalt volna, de ebben a türtőztetős fázisban, amibe belekényszerítettem magam inkább nem engedtem meg. Nem azért szakítottam meg vele a kapcsolatot, hogy kedve szerint betáncoljon a lakásomba. - Nos, muszáj leszel kibírni a küszöbön addig, amíg legalább röviden nem válaszolsz a kérdésemre. - Vontam meg lazán a vállaimat. - Te is tudod, hogy az engedélyem nélkül nem jöhetsz be. - Istenem, ha Sybille itt lenne egy másodperc alatt rájönne, hogy egy vámpír toporog a bejáratban. Akkor aztán magyarázkodhatnék. - Szóval hallgatlak... miért jöttél? - Kérdeztem felvonva a szemöldökeimet és kedvesebb szájtartás engedtem meg felé. Jól van, valami mosolyszerűt, ha úgy nézzük.
Pár másodperc alatt megannyi lehetőség suhant át, miként tudna fogadni engem. Előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesz ínyére az ittlétem, s ráadásul ki is fog tessékelni otthonából. A másik lehetőségre, mely szerint behív s együtt elfogyasztjuk ezt a bort, nem túl egyértelmű, és mi több, nem is győződhetek meg róla egészen addig míg nem tudom, hogyan fog fogadni engem. Rám vágni az ajtót nem lenne túl jó nyitány, nem is nézem ki Cassidyből hogy bármilyen meglepődés mellett így cselekedne. Nem süllyedhet le ilyen szintre, annak ellenére, hogy mikor utoljára láttam, nyilvávalóvá tette, hogy új életre vágyik, majd köddé vált. Eltűnt az életemből, eltűnt a városból. Nem volt könnyű megtalálnom, de itt állok, s tudom hogy meglepetést fogok neki okozni. - Cassidy! - jött meg a hangom, s féloldalas mosoly jelent meg ajkaimon. Arca tükrözte azt, amire számítottam, a döbbenet minden apró kis jelét, amiért nem hibáztathatom, nem számított rám, és mi több, legalább olyan arcot fest, mintha szellemet látna. - Hát, fogalmazzunk úgy hogy nem volt egyszerű megtalálni, de egy olyan szimatú vámpírnak, mint én, ez nem okozhat problémát. - köszörültem meg a torkomat tárgyilagosan, mintha egy megbeszélésre készülnék. A diplomácia nem erősségem, de még mindig nem tudtam a reakcióit kiolvasni pillantásából. Az ajtó még nyitva, és nem csapódott az orrom hegyére. - Ezt neked hoztam. - nyújtottam át neki az üveg bort, majd a háta mögött körülnéztem. Egészen otthonosnak tűnik az új otthona, már amennyit az előszobából látni vélek, de amíg azt bámultam, próbáltam elvonni figyelmemet arról, hogy valójában őt kellene minden pillantásommal ostromolni. Gyönyörű volt. Nem változott ilyen tekintetetben, talán a smink az egyedüli, ami valamiben most más, de csak kiemeli azt, amit vadászként nem gyakran mutogatott. - Már ha.. bemehetek. Tudod, hogy úgyis bemegyek! - vontam egyet a vállamon, mikor pillantásom összeakadt az övével, s laza vigyort villantottam. - De gyökeret is verhetek itt a küszöbön. - Nem kezdtem hosszú regélésbe, miért vagyok itt. Nem a bejáratban fogom megtárgyalni az indokaimat.
Egyszerű, a mostanában megszokottan nyugodt és eseménytelen nap volt a mai, a délutánba egy könyvvel a kezemben kezdtem bele. Régebben minden szabadidőmet arra áldoztam, hogyha papírokat fogtam az ujjam közé akkor azok csakis nyomok, bizonyítékok lehettek, amelyek az apám gyilkosának nyomára vezethetnek, de mióta megakadt a nyomozásom semmi értelme nem volt újra és újra a régi dolgokon átrágni magam. Ismétlés a tudás anyja, mégsem ilyen szinten. Betűről betűre, szóról szóra, helyszínről helyszínre tudtam már mindent, ami az eddig összegyűjtött információmról szólt és szégyen, nem szégyen elakadtam. Megrekedtem. Hogy máshogy fejezhetném még ki azt, hogy jelenleg nagyon kudarcgyanús az, hogy megvalósítsam életem célját? A csengő zökkentett ki a gondolatmenetemből. Összevontam a szemöldökömet, hiszen nem vártam semmi, teljesen lustálkodós-lazulós pénteket terveztem, olyat, amikor a rendes, fizető munkámmal sem kellett foglalkoznom. Kinek jut eszébe pont ilyenkor felkeresni, amikor általában a madár sem jár a házam felé? Az én hibám, nem igazán keveredtem bele annak ellenére a város ügyeibe, hogy a Gilbert család az alapítója volt Mystic Fallsnak. Talán megérne tennem egy próbát bekerülni az igazán belső körökbe. Felálltam a kanapéról, az ajtóhoz siettem és kérdés nélkül nyitottam ki azt. Nem kellett volna. Legalább egy "ki az?" kérdést fel kellett volna tennem, hogy ne csapjon arcom a meglepetés tapasztalhatóan hatalmas ereje, elvégre egyáltalán nem számítottam arra a személyre, aki az ajtó másik oldalán ácsorgott. Mit csinál itt? Honnan tudja, hogy itt lakom? Mit akar egyáltalán? Kismillió kérdés fogalmazódott le és pörgött végig a fejemben, miközben a férfit méregettem. Még abban sem volt biztos, hogy valódi. - Emmett? - Szokásomtól eltérően nem éppen értelmes módon reagáltam, de egyszerűen lefagytam. - Hogy kerülsz te ide? - Ez volt a legelső gondolatom, csak nem lehetett olyan rossz. Főleg, hogy tényleg elképzelésem sem volt, miért jött... a legutolsó találkozásunk során próbáltam pontot tenni annak a végére, amit kettőnk között játszadoztunk, hogy megkönnyítsem a saját dolgomat, de úgy látszik, Emmett nem éppen volt vevő az ötleteimre.
Vannak helyek, melyek nem vonzzák magukra hétköznapi emberek figyelmét. Akadnak emberek, kik kalandozni kívánnak, s egy olyan placcot választanak, amelyről jót még aligha hallottak. Mystic Falls. Mikor meghallottam, nem keltett bennem érdeklődést. Semlegességet árasztott magából, mégis, mikor utánajártam, s rádöbbentem hogy megannyi rejtély fűződik a nevéhez, már annál inkább volt bizakodó rám nézve. Felsóhajtottam, mikor kiszálltam a kocsimból, és irányba vettem az egyik italboltot. Belépve rögtön egy jó minőségű whiskyt rendeltem, miközben elgondolkodtam. Cassidy. Hol lehet ő? Tudom, hogy a városban tartózkodik. Mintha menekülne valaki elől, mintha tudná, hogy a nyomában voltam már ott, abban a messzi nagyvárosban is. Nem vagyok könnyen eltéveszthető jelenség. Nem ártottam neki semmit. Csupán annyi írható a számlámra, hogy.. vonzalmat éreztem iránta? Az életemet bizonyos értelemben neki köszönhetem, hisz annak idején nem vetett véget neki. Fiatal volt még, tapasztalatlan. Könyörögtem. Megesett rajtam a szíve. Védtelen külsőm azóta is gyakorta rohan a segítségemre, ha arról van szó, hogy valaki nekem akar támadni. Ki nézné ki belőlem, hogy egy vad vagyok? Egy vámpír, kinek vér tapad az ajkaihoz... Az ital üvegét elém tették. Belekapaszkodtam a nyakába, fizettem, majd távoztam a szűk helyiségből. Abból pár nem lesz probléma, hogy nem lesz mivel megkínálnia. Nem vagyok egy olyan alkat, aki virágot vesz, számomra egyáltalán nem lételem a romantika. Főleg egy olyan nővel szemben, aki menekül előlem, s akinek soha nem vallanám be, hogy milyen éles vonzalmat érzek iránta. Lehet, hogy én értettem félre, s valójában nem is előlem, hanem valami más elől menekül. Hanem.. nem is menekül. Abból sosem akadt probléma, hogy kombináljak és valódi elméleteket gyártsak, ha szükséges. A bökkenőú az, hogy jelenleg egyáltalán nem lenne szükséges. Újra megálltam az autóval. A lakónegyed igencsak szép ebben a városban, senki nem gondolná, hogy itt emberek veszítik életüket napról napra, éjszakáról éjszakára, és mind egy ártatlan állat számlájára van írva. Kegyetlen tud lenni az ember, főleg ha saját szájíze alapján kreálja a történetet. Felsóhajtottam. Ismét. Végigsétáltam az úton, amely sorban kövekkel volt kibélelve, s megálltam az ajtó előtt. Ezt a címet kaptam. Megnyomtam a csengőt. Már csak várnom kell.
Kezdőlap
