Zavartan köszörülöm egy kicsit a torkom. Igen, végülis megértem. Ez nem azt jelenti, hogy csillagos ötöst adnék a terveire, de értem benne a logikát. Silas és Mikael együttes erővel összefogtak ellene, a hibridek pedig túl közel állnak Klaushoz, körülveszik őt, és ha megigézik őket, nagy károkat tudnak okozni.
- Értem - bólintok lassan, aztán eltűnődöm egy pillanatra. - Gondolkoztál már azon, hogy...? Szóval Mikael és Silas egyaránt fenyegetés a számodra, nem is kicsi, már külön-külön is, ugye. Ketten ha összefognak, pedig még rosszabb. De... gondolkodtál már azon, hogy te is gyűjtesz magad köré hasonló szövetségeseket? Olyanokat, akiket nehezebb befolyásolni, akiknek ugyanúgy érdeke lenne szembenézni az ellenségeiddel. Ilyen helyzetben nyilván nehéz bízni bárkiben, de ennek nem is a bizalomról kell hogy szóljon, hanem a közös érdekről, amely mindenkit ugyanúgy érintene. Magad mondtad, hogy egyszer megtetted ezt: sereget építettél hibridekből. Esetünkben a hibridek csak zsákutca. De lehetnek mások, idősebb, erős vámpírok talán... Ezzel kicsit visszavehetnéd Silas és Mikael magabiztosságát. Bár... mindegy, ez csak egy ötlet. Úgyis mindig a saját fejed után mész, és a saját módszereiddel intézed az ügyeidet - vigyorodom el. Eszem ágában sincs beleszólni a dolgaiba, csak elgondolkoztam. Mindenesetre ha csapatot kellene választani, mondjuk a túlélés érdekében, hogy Team Sikael vagy Team Klaus, akkor nyilvánvaló, hogy az utóbbit választanám. És tuti nem én lennék az egyetlen.

Hallottam a közeledő lépteket, és azt a hatalmas robajt, amivel Klaus becsukta maga mögött az ajtót, de már csak a lelki nyugalmam megőrzése miatt sem akartam, hamarabb kinyitni a szemeimet, mint muszáj.
Aztán felpillantok Klausra, amikor megszólít, és csak egy bólintással nyugtázom a szabadkozását. Nem vártam, hogy magyarázkodjon, igazából jól elvoltam itt kint a kocsiban. Meglehet, el is szunnyadtam egy pillanatra. Fene tudja. A Mikaelson ház felé vezető úton folyamatosan pörög az agyam, hogy mit is gondoljak erről az egészről, aminek Salvatore-éknál tanúja voltam. Ha belegondolok, pár hónappal ezelőtt még Shane is azt akarta elérni, hogy a családomról szerzett infókért cserébe válasszam le a hibrideket Klausról, és érjem el, hogy jelentéktelenek legyenek a számára. Sőt... egy részüket fel akarta áldozni. "A családért mindent" címszó alatt először azt hittem, képesek leszek rá... aztán mégsem tudtam megtenni. A sors iróniája lehet, hogy most ennyi idővel később ezen háborodok így fel. Talán csak magam miatt vettem így magamra a dolgot. De szerencsére én nem vagyok Klaus egyik hibridje.
- Jól vagyok - válaszolok kicsit zavartan a kérdésre, ahogy hirtelen kiszakít a gondolatmenetemből. - Nem éreztem jól magam. De már jól vagyok. - Nem áll szándékomban érzelgőset játszani Klausszal... egyébként sem vagyok ilyen. Kivéve az utóbbi pár napban, idegesítően szeszélyes lettem, mármint magamat meglehetősen idegesítem vele. De hát csak elmúlik előbb-utóbb.
- Igazából eltűnődtem egy kicsit... - kezdek bele a szavaimhoz mérten is merengve, magam elé bámulva, mintha az előttünk lévő házat nézném én is. - Ha mostanra én is egy lennék a hibridjeid közül, engem is ilyen könnyen a Salvatore-ék vadásza elé löktél volna? - teszem fel a kérdést szemrebbenés nélkül, látszólag teljesen közömbösen, mintha csak azt kérdezném, mennyi az idő. De még mindig előre meredek, kerülöm Klaus pillantását. Ha belegondolok, nem is biztos már, hogy megrázna, bármi is lesz a válasza. Csak kíváncsi vagyok. Nem képzelem be magamnak, hogy többet érnék Klaus szemében bárki másnál. És sosem vártam el, hogy pátyolgasson. Sőt... valószínűleg ha kedvel is, ugyanolyan könnyen beáldozna a tervei érdekében, mint másokat. Azért mert ez ő. Ennyi.

Egyszerre tudnék sírni és röhögni, ahogy megszólal. Ez az önelégült magatartás elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak az igazamban. Hát persze, hogy Tatia az. Köszönöm, nagyban megkönnyítetted a dolgom, hogy nem nekem kellett utánad loholnom.
- Nos... meglehet, hogy ez az utolsó találkozásunk is egyben - görbülnek mosolyra ajkaim, de jelenleg ebben a gesztusban az ég világon semmi nincs. Se gúny, se fölényesség, és főképp egy cseppnyi öröm sincs. Inkább mint egy automatikus mozdulat. Nehéz bármit is éreznem... a letargián kívül. Ám amikor Niket emlegeti... bizony megrándul az arcom, aztán sűrű pislogásba kezdek, nehogy ismét könnyek csillogjanak a szemeimben. Azt már nem! Előtte nem.
- A bátyámat... - még én is hallom, mennyire reménytelenül színtelen az arcom. Hogy is volt Mikael üzenete? - Nik elment... és nem tér vissza többé - mondom ugyanolyan hangsúllyal, aztán megköszörülök a torkomat. Ha ki kell mondanom, hogy meghalt, félő, hogy valóban elsírom magam. Inkább megmutatom neki. Az lesz a legegyszerűbb.
- Azt hiszem, jobb is ha magad látod, mire kell felkészülnöd - mondom, mintha részben csak magamban beszélnék. Mikael úgyis olyasmit szán neki, mint Niknek. Legalább tudja majd, mire számíthat. Mielőtt akár felfoghatná a szavaim értelmét, mellésuhanok, erősen elkapom a karját, és villámgyorsan lecibálom a pincébe.