Teljes mértékben hidegen hagy a csipkelődése, és gúnyolódása, ahogy az iránt megfogalmazott, nem épp szívélyes véleménye is, amelynek minden adandó alkalommal hangot is ad. Egyszerűen lepereg rólam minden negatívum, az évszázadok alatt tökélyre fejlesztettem magamban ezt a képességet. Ellenkező esetben alighanem már néhány száz évvel ezelőtt én lettem volna az első vámpír, vagy az egyetlen Ősi, aki agyvérzésben patkolt volna el. - Nem tudom eldönteni Miss Charpentier, hogy az engesztelhetetlen gyűlölete kizárólag irántam irányul-e, vagy fajtám minden egyes tagja iránt. Sajnálom, ha én vagyok unszimpátiájának célpontja, de mint a mondás tartja, nem lehet az életben minden fenékig tejfel - jegyzem meg. - Ugyanakkor kérem, azt legalább feltételezze rólam, hogy a legmélyebb érzelmeimet nem hatalomszerzésre, vagy épp homályos, önös célokra és érdekekre szándékozom felhasználni. Mint már mondtam, és elmondom újra, egy dolog érdekel: Hayley és Hope boldogsága. Tudom, hogy mindaddig ez nem valósul meg, míg a népe nem nyer békét, és jogokat, ezért vettem a bátorságot, hogy egy olyan pozíciót ajánlottam önnek, amiért mások talán ölni is képesek lennének - gombolom be a zakómat, és én is felkelek, majd megállok vele szemben. - Tehát a válasza a határozott, és kategorikus nem, ha jól érzékelem - vonom fel a szemöldökömet. - Az ön szavaival élve, nekem talán nincs semmim, amivel rá tudnám venni önt a véleménye megváltoztatására, de önnek viszont van. Még akkor is, ha jelen helyzetben fogalma sincs róla. Sajnálom, hogy a saját maga iránt táplált önsajnálat, és a fajtám iránt érzett gyűlölete nagyobb, mint a fajtának sorsa, vagy boldogulása. Nem hiszem, hogy van értelme további perceket eltölteni egymás társaságában, még akkor is, ha hosszú életem alatt kevés méltó ellenféllel találkozom - indulok el, de néhány lépés után megfordulok, és halványan elmosolyodva szemügyre veszem alakját. - Csak egy mondatot engedjen meg még nekem. Talán néhány hét múlva már ön is tudatában lesz egy roppant váratlan információnak, amiben én az elmúlt néhány percben már megbizonyosodtam. Ha ez újonnan feltámadt tény esetleg arra készteti, hogy mások érdekében megváltoztassa előbbi döntését, tudnia kell, hogy a Mikaelson villa bármikor nyitva áll ön előtt. Önnel ellentétben, Miss Charpentier, én megadom a második esélyt is annak, akit érdemesnek tartok rá - biccentek egyet röviden, aztán távozom úgy, ahogy ideértem. Csak reménykedni tudok benne, hogy elültettem a bogarat a fülében, és abban is, hogy amint tudomást szerez a magzatáról, már nem csak engem fog érdekelni, hogy a város gyermekei békében, és ne vérözönben nőjenek fel.
- Jónak, nemesnek, különbnek tartja magát, én nem ezen az állásponton vagyok. Nem hiszem, hogy bármikor ki tudnánk egyezni. - És még visszafogtam magam, egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy nem hányja le a tükröt, ha belenéz. Arra már inkább nem is gondoltam, mennyi idő volt szükséges ahhoz, hogy elhiggye a saját maga hazugságait, de hát mindenki tudja, hogy az igazság relatív és attól eltekintve, hogy nagyon idegesített a személye, nem az én dolgom volt a személyiségének feltérképezése. Volt nekem elég bajom anélkül is, hogy rozzant vámpírokkal foglalkoznék. - Nem kell folyamatosan arra emlékeztetnie, hogy maga van erőfölényben. Tudok róla, de higgye el, ha valami nagyon ne fog tetszeni, akkor az fog a legkevésbé érdekelni, hogy az állítása szerint bármikor kitépheti a szívem. Talán most ember vagyok, viszont ez nem sok mindenen változtat. - Legutoljára akkor változtam át, amikor megtámadtam őt, azóta már kihagytam egy teliholdat, hogy megkeressem a lányt, akiről a hírek szóltak, de őszintén, most sok mindent megadtam volna azért, hogy kiereszthessem a körmeimet. Hiába voltam tisztában azzal, hogy nem okoznék neki túlságosan nagy sérülést, de a tudat, hogy ha csak egy éjszaka erejéig miattam szenved egy vámpír, nekem untig elég volt. - Kezdem megszokni, hogy mindenben ellentmond nekem. Nem is értem, miért jött ide, hogyha nem tud egyetérteni velem. - Bármit mond, jelenleg semmi esélyét nem láttam annak, hogy meggondoljam magam. - Vincent Griffith bármit megtenne azért, hogy felhívja magára a boszorkányok figyelmét és ez a kétségbeesett tartozni vágyás lehet az oka annak, hogy olyan mélyre süllyedt, amilyen mély gödröt maga kiásott neki. Nekem nincsenek ilyen hajlamaim. - Mondtam a lehető legőszintébben. Nem volt szükségem a segítségére, ami eleve olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy piromániást kértem volna tűzoltásra. Egy vámpír, az egyik Ősi ajánl nekem egy alkut? Nem hinném, hogy ebből bármi jó kisülhet, főleg, hogy árulóként tündökölni az embereim előtt még mindig nem volt a tervem része. Ugyanakkor széles mosolyra húzódott a szám, amikor kibökte az igazi, mélyre szántó indokait. Hát erről fúj a szél! Most már mindent értek... vagyis értenem kellene, de nem voltam otthon a szerelem témában, ezért nem is próbálkoztam annak megjátszásával, hogy együttérzek vele. - A vak is látja, hogy bele van zúgva a farkaslányba. Sajnálatos, magából azért többet néztem ki. - Megvontam a vállam. A gyengéd érzelmek mindenkit elrontanak, még a háborút is. - Szóval maga elrendezi a békét, hogy a lány felvehesse a koronáját és utána integethessen a kocsijáról a népének? Nagyon lovagias, csak egyetlen apró dolgot felejtett el, drága Elijah. - Felálltam a kanapéról, ha nem is szó szerint, de muszáj volt kinyújtóztatnom a lábaimat. Sétálgatni kezdtem, csupán a cipőm sarkának kopogás törte meg a beálló csendet: azon gondolkoztam, mennyit áruljak el neki, amivel letörhetem a szarvát, mégsem túlságosan sok, már ami a farkasok szövetségének jelenlegi állását illeti. - Talán a szerelme királynőnek született és Ön is úgy tekint rá, plusz magára is, mint egy uralkodóra, ez nem egy rossz mese. Nem ennyire egyszerűek a dolgok, ha azt hiszi, hogy igen, akkor sokkal ostobább, mint amilyennek most tűnik. És higgye el, már most is eléggé a béka feneke alatt van. - Elkaptam a pillantását, majd megálltam mellette. - Nem akarok magától semmit, nincs semmije, amivel az embereim jól járnának vagy ami megkönnyítené az életüket. Nem fogok részt venni a szerelmi hadjáratában és senki nem fogja elfelejteni, amit velünk tettek csak azért, mert maga nagyvonalúan úgy döntött, ajánlatokat tesz. - Biztos voltam abban, hogy a düh szikrája villant meg a tekintetemben. - És ha csak ennyit akart, akkor most takarodjon a birtokomról. - A kapu felé intettem és életemben először bántam, hogy nem vámpír vagyok: ha azt lettem volna, már ráugrottam volna a nyakára, hogy cafatokra tépjem.
Derűsen csettintek, mikor arra terelődik a szó, hogy önzőnek lát, és nem bízik bennem, mert biztos abban, hogy csupán szerepet játszok. A múltbeli bűneim felidézéséről már szinte tudomást sem veszek. - Félreértett, Miss Charpentier - mondom tárgyilagosan. - Nem azt mondtam, hogy magam vagyok a földre szállt szentlélek, vagy hogy makulátlan évek sokasága áll mögöttem. Csupán arra céloztam, hogy családunkból talán egyedüliként képes vagyok eltekinteni bizonyos sérelmektől a nagyobb jó kedvéért. Ha csakugyan olyan gonosz, és vérszomjas lennék, mint ahogy ön ezt feltételezi, akkor most alighanem nem lenne beszélgetőpartnerem - mosolygok rá. Mégis mindig nem képes meglátni a különbséget az öcsém, és köztem. Ha Niklausba kóstolt volna bele, ő már kitépte volna a szívét. Persze, mindazok után, hogy az udvarra belépve köszönés gyanánt elsőként a fejét szakította volna le. - Ha még ezek után is úgy gondolja, hogy mintegy szerepjátszás gyanánt nem veszek revansot azért a nem éppen kellemes éjszakáért, akkor azt hiszem, nincs értelme győzködnöm önt az ellenkezőjéről. Visszateszem az immár üres poharat az asztalra, és látom a döbbent tekintetén, hogy nem tudja mire vélni a viselkedésemet. Alighanem kizárólag az tartja vissza a pofozkodástól, hogy van annyi józan esze, amivel felméri a jelenlegi erőviszonyokat. Hm... a jelek szerint Miss Charpentier momentán még nincs tudatában valaminek, aminek - hála a vámpírhallásnak - én már igen. Ugyanakkor nem tisztem felvilágosítani hányadán is áll jelenleg, azt hiszem, elég néhány hét türelmi idő ahhoz, hogy maga is rájöjjön a nyilvánvalóra. Remélem akkor, utólag visszatekintve jó pontnak fog számítani, hogy nem engedtem alkohollal mérgezni sem magát, sem a magzatát. - Bocsásson meg, de újra ellent kell hogy mondjak önnek - tárom aztán szét a kezeimet. - A boszorkányok körében is változnak a dolgok. Mr. Griffith tökéletesen képes rá, hogy megszilárdítsa a helyzetét. Noha tisztelem az ifjú Davina Claire-t, Mr. Griffithnek felnőtt férfi mivoltából fakadóan már más az értékrendje. Ugyanúgy, ahogyan én is, ő is képes rá, hogy ne önös érdekeket helyezzünk szem elé - szakítok le egy szál füvet a szépen ápolt pázsitból, és elgondolkodva forgatom ujjaim közt, míg beszélek. - Elárulok önnek valamit Miss Charpentier, ami után nem lesz alkalma felemlegetni, hogy nem élvezi feltétlen bizalmamat - nézem a fűszál fölött a szemeit. - A városban nyílt titok, még ha soha senki nem is mondta ki eddig, hogy szerelmes vagyok Hayley Marshallba, a félholdasok királynőjébe. Nem fedtem fel előtte az éjszakai támadóm kilétét, mert nem akarom, hogy belviszály törjön ki a farkasok között. Tudom, hogy számára mindennél fontosabb a falkája, és az egész faja boldogulása. Szeretném neki megadni a lehetőséget rá, hogy végre először életében belekóstolhasson, ha nem is a felhőtlen, de némileg vidámabb, és eredményesebb életbe, mint amiben eddig osztályrésze volt. Az ő kedvéért akarom ezt a koalíciót megkötni, és elhozni a békét a városba. És ha ön bármiféle biztosítékot akar, hogy nincsenek hátsó szándékaim, és minden szavamat őszintén gondoltam, akkor megadom önnek a lehetőséget erre is. Kérjen tőlem amit akar, teljesítem. Persze, józan kereteken belül - mosolygom el magam szélesen, mert nagyjából sejtem, mi jelenik meg azonnal a fejében. - Ne kérje, hogy költözzünk a világ másik végére, sem azt, hogy különféle eszközökkel élve semmisítsem meg családom tagjait, beleértve önmagamat is - döntöm a fejem oldalra. - Higgye el, nem akarok rosszat. Sem a vámpíroknak, sem a boszorkányoknak, sem a farkasoknak. Adjon lehetőséget, hogy bizonyítsam. Nem a barátságát kérem, csupán az együttműködését.
- Pedig én hallottam néhány történetet, amelyben maga volt a csúnya, gonosz, vérszomjas vámpír. Nem hiszek abban, hogy maga különb lenne, mint a többiek. Sőt, sokkal inkább rosszabbnak tűnik azzal, hogy megnyerőnek próbál látszani. Olyan, mintha folyamatosan szerepet játszana, Elijah. - Mondtam őszintén. Egy ócska színházban éreztem magam, ahol az előadás egyáltalán nem szórakoztatott, sőt, inkább csak feldühített. Képtelen lettem volna pontosan megfogalmazni, mi volt, ami nem hagyott nyugodni vele kapcsolatban, de azt éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem állt össze róla pontos kép, a magát mások fölé helyező stílusa pedig eleve nem engedte, hogy gondolkodjak. Nekem ez volt a vörös posztóm. - Véletlenül sem ismerteti az információkat, inkább csak beszél és beszél, de én ki tudom zárni a zavaró tényezőket, úgyhogy folytassa, kérem. - Mit mondott eddig, ami hasznomra válhatott volna? A nagy semmit, kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy a türelmemet akarta próbára tenni. Amit eddig kaptam az volt, hogy össze akarja fogni a fajokat, de miért? Hogy majd ott is kiskirálynak kiáltsa ki magát és koalíció ide vagy oda, bármit megtehessen, ha úgy tartja kedve? Ez a férfi ravasz, túlságosan is, én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy a kezébe tegyem a falkám, az embereim, a családom életét. - Ne tegyen úgy, mintha a fajtám érdekeit nézné vagy egyáltalán érdekelné, mi van velünk. Csak a sajátjai életét akarja könnyebbé tenni. - Az egyszerűbb út választása nem volt szokásom és ezt az embereim is elfogadták. Ha nem így lenne, nem tűrték volna meg, hogy vezessem őket, régen elástak volna a mocsár aljára. - Nem hiszem, hogy Vincent képes lenne akár egy területre terelni a boszorkányokat, nincs meg hozzá a tekintélye. Ő nem vezető, senki sem bízik benne, főleg nem azután, hogy hónapokig magánál sem volt. - Mit gondolt, jó ötlet lesz egy hitelét vesztett boszorkánnyal üzletelni? Ez már legyen az ő baja, de jelenleg nem tartottam attól, hogy a boszorkányok behódolnának egy ilyen ajánlatnak. Sokkal okosabb és nagyon régóta elnyomott faj volt az övéké is. - Csak ismételni tudom, amit az előbb elmondtam: maga önző. - Jelentettem ki apró mosollyal a szám szélében. Mosolyom hitetlenkedő volt, ugyanakkor jelezte, hogy inkább szórakoztatónak találom a helyzetet, mintsem komolyan vegyem. - Ha mindenki érdekeit nézné, akkor nem most kezdett volna el az egyesítésen dolgozni és nem azért, mert attól fél, mi lesz azzal a kislánnyal, aki jelenleg még totyog. Én is a következő nemzedékekért harcolok. - Előre dőltem. - Ennek a városnak nem muszáj haldokló királyságnak lennie, viszont az állítólagos királyi család és faj túlságosan sok ideig emelte magát piedesztálra ahhoz, hogy légből kapott ajánlatokkal mindenkit meggyőzzenek az álláspontjukról. Hol voltak akkor, amikor a háború elkezdődött és egyre tovább fajult? - Tettem fel a költői kérdést. Most akarja elkezdeni megváltani a világot? Jelzem, nem fog menni. Viszont belém fojtotta a szót, amikor kiöntötte a pohár boromat a fűre. Még a számat is eltátottam kissé, látva, ahogy a gondozott, zöld gyepet beborította a vöröslő folyadék. Komolyan, nem hiszem el ez a férfit. - Fogalmam sincs, hogy ezt miért csinálta és miért hadovál a káros szenvedélyekről, de gondolom ezen sem kellene meglepődnöm. - Forgattam meg a szemeimet. Bolond.
Csak egy lesajnáló mosollyal reagálom le, ahogy újra és újra a családunk kerül előtérbe nála. Ez valamiféle megszállottság lehet, kóros állapot, vagy egyfajta kényszercselekvés, miszerint minden egyes mondatban vissza kell kanyarodnunk egészen a Mikaelson villa jelenlegi lakóihoz. - Megbocsásson, ha ellentmondok önnek, de Niklaus öcsém általam történő felemlegetése kapcsán mindössze arra kívánok célozni, hogy nem vagyunk egyformák. Ő általában a gyors, és bárdolatlan cselekvés híve, míg én magam jobban kedvelem a meggyőzés, és politika intézményét. Nem osztom az öcsém azon álláspontját, miszerint minden végcél eléréséhez egy vérfolyamon kellene átgázolni - bólintok nyomatékosan. - Ami pedig a harag tanácsadói mivoltát illeti, azt kell, hogy mondjam: jelen helyzetben szerencséje van, hogy ebben is eltér a véleményünk. Ellenkező esetben, ha csupán a dühömre és sértett büszkeségemre hallgatok, az ön szívét ma este, de legkésőbb holnap reggel ezüst tányéron nyújtanám át Niklausnak - szélesedik ki a mosolyom, már csak azért is, mert látom, ahogy dühösen megvillan a szeme. Noha nem szándékom hogy kihozzam a sodrából, mégis élvezem a helyzetet, hogy szemmel láthatóan bármit megtenne azért, hogy kívül láthasson a birtoka határain. Nos, hívjuk ezt részemről nemes bosszúnak. Én nem tépkedek szíveket, török ki nyakakat - hacsak nem elkerülhetetlen - sokkal inkább a pszichológiai hadviselés híve vagyok. Ennek ellenére, mivel nem szándékom túlfeszíteni a húrt, aminek gyaníthatóan nem éppen békés lenne a végkimenetele, a tárgyra térek, és elmondom neki a ma esti látogatásom igencsak nyomós okát. Míg beszélek látom arcára kiülni a reakcióit. A szeme egyre nagyobbra kerekedik, és tisztában vagyok vele, hogy az első szava az lesz, hogy nyilvánvalóan ezer év ha külsőleg nem is, de mentális téren nyomokat hagyott rajtam. Tévedek. Felhorkanva egy nem éppen hízelgő tényt állapít meg velem kapcsolatban, amit apró nevetéssel reagálok le. - A felesleges beszéd és az információk teljes körű ismertetése közt hatalmas szakadék tátong, Miss Charpentier - jegyzem meg, és azt sem veszem fel, ahogy gúnyosan utánozza a stílusomat. Amúgy sem áll neki jól. Erre egyszerűen születni kell, ahogy ez nálam történt. - De summázva a lényeget: igen, egy koalíció, vagy ha úgy tetszik egy városvezetői triumvirátus harmadik helyét ajánlom fel önnek. Bár azt kell hogy mondjam, ön némileg keményebb dió, mint Mr. Griffith volt néhány nappal ezelőtt. Csak egy kérdésem lenne, Miss Charpentier: ha Vincent Griffith képes volt félretenni afeletti sértettségét és dühét, hogy ki volt téve annak, hogy testét Finn bátyám nem éppen kellemes társaságával kellett megosztania, ön miért nem képes félretenni a sérelmeket a fajtája érdekében? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. - Marcel Gerard, és az általa hozott önkényes törvények ideje lejárt. Én a béke lehetőségét és egy új, másfajta élet lehetőségét hoztam el önnek. És hogy lássa, nincsenek hátsó szándékaim, sem rejtett gondolataim, hagy mondjam el, hogy Mr. Griffith sem mondta ki még a végszót a felajánlásomra. A kovenek elé terjeszti a javaslatomat, így a boszorkányok népének összesítve lesz alkalma dönteni róla, elfogadják-e a baráti gesztussal feléjük nyújtott kezet. Ha kívánja, önnek is megadom ezt a lehetőséget a klánokat illetően. Úgy vélem, sokan sérelmeznék, ha a nevükben dönteni, és nincs szándékomban belviszályt szítani a farkasok között - dőlök hátra kényelmesen. - A legmélyebben őszinte leszek önhöz: nem akarom, hogy Hope egy haldokló királyság örököse legyen, és félelemben, halállal övezve kelljen felnőnie. Bízom benne, hogy a boszorkányok, és a farkasok sem ezt a sorsot szánják ivadékaiknak. Ha másért nem, legalább értük fontolja meg az ajánlatomat. Ha türelmet kér tőlem, míg meghozza a döntést, megadom. Gyanítom, egy-két hónapon belül előkerülnek olyan körülmények, amik miatt igent fog mondani nekem - szélesedik ki a mosolyom, aztán átnyúlok az asztalon, és az előtte lévő pohár bor tartalmát a fűbe öntöm. - Hogy jó szándékomat bizonyítsam, megóvom önt ezzel egy elhamarkodott cselekedettől. És ha hallgat rám - kérem hallgasson - a közeljövőben tartózkodjon mindennemű káros szenvedélytől. Ezek sem a barátságos tanácsadók sorába tartoznak - hunyorgok rá cinkosan.
Attól eltekintve, hogy nagyon nem esett jól a kis lelkemnek a vámpír jelenléte, viszonylag nyugodt voltam. Majdnem kezdtem elhinni, hogy nem támadó szándékkal jött, de a figyelmeztetés kis piros égője szüntelen villódzott a szemeim előtt: ez a férfi ravasz, kinézném belőle, hogy először a gyanúmat próbálná elaltatni, utána pedig abban az egyetlen pillanatban, amikor nem figyelnék rá kellőképpen, rögtön a fejemet venné. Ugyanakkor ő is felettébb nyugodtnak tűnt, kimértnek, amitől majdnem frászt kaptam. Utáltam az e fajta viselkedést, a visszafogottság, elfojtás soha nem a jót hozta ki az emberekből… már ha lehet feltételezni, hogy ezer év elkövetett bűnei után egyáltalán maradt szemernyi jó is a velem szemben üldögélőben. Főleg, hogy ostobának nézett, szavai kioktatóak voltak, ami az egység fogalmát illette. Mély lélegzetvételt engedtem meg magamnak, apró mosoly munkálkodott a szám szélében, ám szigorúan csak egy pillanatra. Ha tovább hagytam volna fent, még a végén elárulom magam és nem azért taposom a malmot hosszú hetek óta, hogy kibukjon belőlem, a farkasok sokkal inkább készen állnak az egyesülésre, mint ő vagy bárki gondolná. A régi vámpírvezetőség nem csak a fajokat diszkriminálta, hanem a farkasok egységét is megcincálták, remélvén, nem lesz senki, aki összefogná őket. Most, hogy a félholdasok megmenekültek a rájuk szórt átoktól és végre közös nyelvet beszélhetünk, csak a maradék begyűjtése hiányzik és készen lesz az egység, amire Mr. Mikaelson készségesen felhívta a figyelmemet. Talán emiatt voltam nyugodt és gondoltam úgy, hogy egye fene, mit árthat nekem? - Ugye észrevette, hogy egyáltalán nem érdekel, mit gondol rólam és a döntéseimről? – Kérdeztem mellékesen. – Az viszont nagyon érdekelne, miért próbál mindig mindent az öccsére kenni? Ezzel akarja tisztára mosni a saját kezeit? Azt hallottam, hogy a Mikaelson-ok családi köteléke kikezdhetetlen, de én inkább hasonlítanám az egységüket egy molyrágta ruhához, mint igazi családhoz. – A dinamikájuk feltérképezése végképp nem az én dolgom volt, ám a fülemet rendre megcsapta a vagdalkozás és a másikra való utalgatás. Milyen vezető az ilyen? Álszent és mesterkélt, főleg ezzel a mosolygó gyilkos fizimiskával… eszméletlen. - Szerintem a harag igenis jó tanácsadó. Képzelje el, mi lenne, ha mindig megfontoltan cselekednénk. – Megvontam a vállamat. – Egy idő után megőrülnénk, én pedig nem tervezek diliházban kikötni azért, mert felidegesít, hogy terrorizálják a falkámat. Nem tagadom, kifejezetten jólesett maga után menni és megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy a szeretett nővel volt elfoglalva. Tudja, akit ha megharaptam volna, akkor most nem ilyen békésen beszélgetnénk. – Elmosolyodtam. Jaj, a szerelem mikre nem képes! A hangjából tisztán lehetett hallani, mennyire fontos volt számára a lány, aki az öccsének szült gyereket. Szappanopera a köbön, nekem pedig nagyon tetszett, hogy a drága, ősrégi vámpírnak nem volt kőből a szíve. Mennyire szánalmas. Ahogy az is, amilyen ötlettel előállt. Egyáltalán hogy jutott eszébe az, hogy csapot-papot magam mögött hagyva, feltétel nélkül megbízva benne és egy kijelölt boszorkányban kezet rázok vele és mehet a pecsét a papírra? Próbáltam rá figyelni, bár nem láttam értelmét annak, hogy a beszéde összes elemét megjegyezzem, főleg, mert a válaszom már akkor megfogalmazódott bennem, amikor szólásra nyitotta a száját. - Jézusom, maga mindig ennyit beszél? - Bukott ki belőlem őszinte megrökönyödöttséggel. Most már értem, miért félnek tőle: lyukat beszél az ember hasába. - Engedje meg, hogy a maga cseppet sem idegesítő szokásával élve összegezzem a dolgokat. - Mondtam gunyorosan, kellett pár másodperc, míg nagyjából összeállt a fejemben a kép és a rengeteg körítésből ki tudtam hámozni a lényeget. - Szóval arra kér, hogy lépjek be egy koalícióba, amit maga és Vincent Griffith alkotnak. - Állapítottam meg és ezután nem bírtam türtőztetni magam, nevetés tört ki belőlem. - Miért gondolta, hogy meggyőzhet egy olyan beszéddel, ami egy teleshop-os rekláméra hasonlít, annak is a rosszabb fajtájából? - A jövőre való utalgatás és az, hogy a döntésemen múlik minden annyira elcsépelt volt, hogy az agyam teljesen kiégett. - Maga a legádázabb ellenségeim királyi családjának a tagja, míg Griffith testét megszállták, arról nem is beszélve, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos férje volt. Már a tagok sem kecsegtetőek, arról nem is beszélve, hogy az egyedüli biztosíték a maga szava lenne, ami nekem annyit sem ér, hogy egyáltalán figyeljek rá. És még azt sem árulta el, egyáltalán magának miért lenne jó ez a szövetség vagy mit akar tenni annak érdekében, hogy minden olyan legyen, mint egy valóra vált álom. - Hátradőltem a kanapén, hitetlenkedő mosollyal csóváltam meg a fejem. - Felejtse el, nem csatlakozok semmilyen vándorcirkuszhoz.
Nos, az eddigi jelek alapján az ifjú Miss Charpentierrel némileg nehezebb dolgom lesz, mint a boszorkányok mesterével. Noha Vincent Griffith szintén nem rejtette véka alá nem épp hízelgő véleményét fajtámról, azon belül is családom tagjairól, képes volt némileg gyorsabban belátni és osztani az igazamat, miszerint addig a városban nem lesz béke, míg a vezetők példát nem mutatnak a többé-kevésbé normális egymás mellett élésre. Miss Charpentier viszont keményebb diónak tűnik. Talán a fajok közötti különbség ennek a belátásnak legfőbb megakadályozója, vagy éppen a farkasok sérelmének meglehetősen jókora nagysága. Generációik születtek, éltek, és haltak meg egy olyan bűzös mocsárban, ahol még az állatok is csupán átutazóban állnak talán meg. Generációkon állt szált szájról-szájra köztük a véresen valóságos mese, miszerint kinek - vagy épp kiknek - köszönhető áldatlan létezésük. Generációkba nevelték bele a zsigeri gyűlölet alapjait, és ezt alighanem nem fogom tudni az ittlétem percei alatt lebontani. Noha látom a hölgy tekintetén, hogy a kínhalálok legrosszabbikát kívánja nekem, és ha boszorkány lenne, vagy hasonló erővel bírna, már átkok tucatjával repített volna ki innen, a meglepően okos és csípős nyelvét mégsem képes kontroll alatt tartani. Bár azt hiszem, mégis van némi önfegyelem Miss Charpentierben, mivel szavai egyelőre csupán a csipkelődés és gunyorosság szintjét ütik meg. Talán ő is felmérte, hogy - nem lévén telihold - jelenleg én vagyok erőfölényben, még akkor is, ha ezt az erőt nem szándékozom ellene fordítani, legalábbis addig nem, míg rá nem kényszerít. - Ha megbocsát, botorságnak tartom, hogy épp egy farkas oktasson ki arról, milyen is a rivalizálás - jegyzem meg magamban mulatva, amikor első szavaival felemlegeti az öcsémet - legfőképpen úgy, hogy tudtommal a klánok megtesznek minden elkövethetőt azért, hogy védjék a területüket, és magánéletüket a betolakodóktól. Továbbá úgy látom, a farkasok népének sincs meg az egysége, ami pedig - bocsásson meg, hogy én világítok rá erre - de alapfeltétele lenne a túlélésüknek - teszem aztán hozzá, majd kényelmesen meglazítom nyakkendőmet. Kezdem magam egyre otthonosabban érezni, ami már csak azért is meglepő, mert láthatóan velem szemben ülő tárgyalópartnerem szeme szinte szikrákat szór ittlétem puszta tényétől is. Bárhogy is érezzen irántam, a kérdésemre mégis - vagy talán épp ezért - csakhamar megkapom a választ. Erősen hajlok arra a verzióra, miszerint alig várta, hogy végre emberi szavakkal is az arcomba szórja magyarázatát, még akkor is, ha meglehetősen ingatag lábakon áll. Tehát vámpírok támadták meg a farkasait, és eszetlen, első dühében belemart abba, akinek köze sem volt a támadáshoz. - Tehát összegezve - sóhajtok fel aztán - néhány vámpír, bár ha családomra utal közben, akkor talán megkockáztatom, hogy öcsém hibridjei közül néhány, belekötött az ön farkasaiba. Ennek mi sem természetesebb, hogy vérontás lett a vége, ön pedig úgy döntött, bosszút áll valakin, aki akkor a helyszínen sem tartózkodott. Roppant elmés és bölcs döntés - bólogatok némileg gúnyosan. - Nem tudom hallotta-e már Miss Charpentier a mondást, miszerint a harag roppant rossz tanácsadó. Ugyanakkor azt hiszem, mégis volt logika a gondolatmenetében. Niklaus öcsémen nem hatott volna a farkasméreg, ahogy Hayleyn sem. Azt sem rejtem véka alá, hogy eme utóbbinak a megtámadása engem is olyan cselekedetre sarkallt volna, amelynek végeredménye jelenleg nem egy viszonylag barátságos csevej lenne - villan meg a szemem egy pillanatra a feltételezés tényétől is, hogy Hayleynek baja eshetne. - Nem tudom, ön tisztában volt-e azzal, hogy egy ősi számára a vérfarkas harapás nem halálos, vagy éppen megleptem önt jelenlétemmel, nem számít. Vegyük úgy, hogy megfizettem családunk nevében a vámpírok bűneiért - tárom szét a kezeimet. - Nem ismeretlen számomra a teher, Miss Charpentier. Higgye el, egy évezred alatt megvolt a lehetőségem megszokni a vállamon nyugvó terheket. Az ön támadását is ebbe a kupacba sorolom innentől - támasztom ujjaimat az ajkamnak. Beáll néhány másodpercnyi csönd. Én a gondolataimat szedem össze, ő pedig összehúzott szemekkel, fürkészőn néz rám. Arca nem árulja el érzelmeit, bár sejtem, hogy mit sem változott véleménye rólam, csak épp nem találja a szavakat, hogy mély megvetését kifejezze. Úgy döntök, nem is adok neki időt erre. Legjobb, ha végre kerek perec elmondom neki, miért is vagyok itt. - Köszönöm a kimerítő, és talán a kelleténél nagyobb őszinteségét, Miss Charpentier - vonom fel szemöldökömet. - És mivel megadta nekem a választ, amit kértem, akkor hát hagy teljesítsem a rám eső kötelességet, és hagy mondjam el, miért is tiszteltem meg önt jelenlétemmel, még akkor is, ha ön erre nyilván más szavakat használna - mosolygom el magam, és újfent előre dőlök, hogy egy másodpercre se veszítsem el vele a szemkontaktust. - Nyilván ha másban nem is, de abban egyetért velem Miss Charpentier, hogy ami a városban folyik, nem mehet így tovább. Hatalmi harcok, küzdelmek az életben maradásért, villongások, és minden utcasarkon a halál... Lehet, hogy vannak, akiknek a háborúskodás az élete, de bármit is tartson rólam, én nem vagyok a konfrontáció, és eszetlen küzdelem híve. Úgy sejtem, mi véget vethetünk az áldatlan állapotoknak. Így hát egy koalíciót ajánlok Miss Charpentier, egy szövetséget, ha úgy tetszik. Egy három tagból álló triumvirátust a város élére. A vámpírokat jómagam képviselném, a boszorkányokat illetően Mr. Vincent Griffithre ruháztam eme roppant felelősséggel bíró feladatkört, és mivel ön bátorságával és tettrekészségével elnyerte tiszteletemet, önnek ajánlanám fel a vérfarkasok tisztségét. Mi hárman biztosíthatnánk egy újfajta szövetséget, és azt, hogy mindhárom faj jogai egyelő arányban legyenek elosztva. Úgy hiszem, mi hárman gondoskodhatnánk róla, hogy bármely fajhoz tartozzon is, senkit ne érjen megkülönböztetés, vagy jogsérelem. Kérem - emelem fel a kezem, látván, hogy közbe akarna vágni - engedje, hogy végigmondjam, amit szeretnék. Tudom, hogy az ön számára ez olyan, mint alkut kötni az ördöggel, de biztosíthatom, hogy a szándékom, és minden szavam, amit most Önnek elmondtam tiszta, és mentes a hátsó gondolatoktól. Azt ajánlottam Önnek, amit hallott, sem többet, sem kevesebbet. Eljött az idő, hogy mi hárman megfordítsuk a városban élők sorsát. Mind a boszorkányok, mind a farkasok megkapják azokat a jogokat, amit az itt élő vámpírok, azokat a jogokat, amiket Marcel Gerard elvett tőlük. Itt a lehetőség, Miss Charpentier. Döntse el, hogy szeretne-e változtatni népének az életén. A jövőjük kizárólag az ön döntésén múlik. Nyilván az ön számára sem mindegy, hogyan születik és nő majd fel az új generáció - villantok fel ismét egy mosolyt. Nyilvánvalóan érti az állapotát érintő célzásomat.
Nem úgy tűnt, mintha nagyon meghatotta volna a róla szóló véleményem, ám nem is ez volt a célom. Ha pszichológiai hadviselésre készülnék, akkor sokkal jobban odatettem volna magam, jelenleg egyszerűen azok a szavak buktak ki a számból, amelyek gyönyörűen leírták a róla, családjáról, fajtájáról kialakított gondolataimat. Ha ők diszkrimináltak, nehogy már én legyek az, aki megérti a lelki világukat és azt, mit miért csinálnak. - És mint látja, engem teljességgel hidegen hagy, hogy valamilyen, számomra titokzatos okból kifolyólag magának az a leglényegesebb, hogy véletlenül se hasonlítsák össze az öccsével. Rivalizálás? Bizonyítási vágy? Felsőbbrendűségi érzés? Abból, aki annak ellenére kulturált lénynek tartja magát, hogy sérteget egy nőt, bármit kinézek. – Hányingerem támadt ettől a tenyérbemászó, modoros stílustól, amiben az volt a legrosszabb, hogy nem is játszott rá, hanem eredetileg ilyen volt. Biztos összezavarta szerencsétlent a sok évszázadnyi élet és keverte-kavarta a fogalmakat és tulajdonságokat, a végére pedig ez lett belőle. Még a végén megsajnálom. Persze csak akkor, ha előbb nem visz el a mentő attól a szövegtől, amit előadott nekem. Muszáj volt felkapnom az asztalról a bort és belekortyolnom, pedig csak mutatóba hoztam ki: úgy tűnik a vámpírokat szemtől szemben mindössze kissé tompított agyműködéssel vagyok képes elviselni. Új helyzet volt nekem, hogy szinte tárgyalási pozícióba kerültem egyikükkel, legutóbb Marcel ült velem szemben akkor, amikor kiharcoltam, hogy az embereimet ne küldje a többiek közé a mocsárba és viszonylagos szabad bejárást kaphassak a negyedbe. Nem néznek rám szépen azóta sem azon a környéken, de elértem a célomat és ez volt, ami igazán számított. - Magának tényleg fogalma sincs arról, miért támadtam meg. - A megállapításom engem is meglepett. Azt hittem, hogy ő, mint az uralkodócsalád tagja mindennel tisztában van és annyira intelligens, hogy képes felállítani egy-két nem túl bonyolult összefüggést is, ám úgy tűnik, tévedtem. - Ebből is látszik, mennyire önző és nemtörődöm. - Mit is vártam, hogy majd figyelemmel kíséri, ki árt az ellenségeinek? Bár részben megértettem, a saját csapatát pártfogolta, nem lehetett az én embereim védelmezője. Ezért is volt túlságosan furcsa az a levegőbe feldobott ajánlat, ami a népemet segítené. - A sleppjének egy része összetűzésbe került az én embereimmel és megöltek három farkast. Az eset a mi területünkön történt, a maga édeskéi rossz betolakodók módjára belekötöttek az enyéimbe és meg sem álltak addig, míg vér nem folyt. - Görcsbe rándultak az ujjaim, a hangon veszélyes élt vett fel. - Nem tartott sokáig kideríteni, hogy a családja keze alá tartoznak, bár bevallom, gondolkodóba ejtett, hogy több választásom is volt. - Rezzenéstelenül álltam a tekintetét, vigyorát hasonló, színpadias gesztussal utánoztam. - Mehettem volna az öccse után, de benne ott van a farkasvér, ahogy abban a lányban is, aki a gyermeke anyja. Plusz, kisgyerekes anyukákat nem bántok. - Tettem hozzá. Főleg úgy nem, hogy a lány a félholdasok leszármazottja. Nekem is megvolt a saját erkölcsi kódexem. - Ha Marcel-t haraptam volna meg, az nem vert volna nagy visszhangot, de maga újdonság az étlapon és szerettem volna megkóstolni. Kár, hogy nem volt annyira finom, mint reméltem. - Hanyagul megvontam a vállam. - Elégedett a válasszal?
A bűbájos Miss Charpentier szemmel láthatóan törekszik arra, hogy kihozzon a sodromból. Hogy azért teszi-e meg, mert az ösztönös gyűlölet vezéri irányomban, vagy azért, hogy ha elvesztem a fejem, ezzel is bizonyítsa önmaga és a világ előtt is, hogy semmivel nem vagyok jobb Niklausnál, nos akkor be kell ismernem, erre a kérdésre nem tudom a megfelelő választ. Ugyanakkor úgy hiszem, én jobban meglepem őt a viselkedésemmel, mint ő engem. Azok után, hogy megjelent farkasként az edzőteremben, és megtámadott, én tudom, mire várjak vele kapcsolatban. Ő ha tombolást, és vért akar látni, nem jó személynél keresgél. Kedélyes mosollyal hallgatom hát a nekem szánt csípős szavakat. Nem szándékozom rá felhívni a figyelmét, hogy én ezt akár századokon át is képes lennék folytatni úgy, hogy tizedet sem emelkedik a vérnyomásom. - Mint már mondtam, Miss Charpentier, kérem ne tévesszen össze Niklaus öcsémmel. Könnyen lehet, hogy nála már célját érte volna a szavaival, nálam nem fog. A tombolás, és a gátlások nélküli gyilkolás nem az én ismérvem - jegyzem meg, mikor elhallgat. - Oh, és higgye el, az ő viselkedése jóval bárdolatlanabb lenne, mint az enyém. Ő legalábbis nem elégedne meg azzal, hogy besétál ide, és kulturált társalgást folytat önnel úgy, ahogyan én, még akkor is, ha a kulturáltság jelen helyzetben csak engem jellemez - teszek egy könnyed kézmozdulatot, aztán kényelmesen hátradőlök. - Köszönöm a kedves invitálást, de azt hiszem, inkább lemondanék a borról. Noha az elmúlt egy percben kifejtette, hogy milyen könnyű önt szórakoztatni, egyrészt nem szándékozom burleszkszereplővé avanzsálni, másrészt nem azért jöttem ide, hogy hozzám méltatlan magatartással vesztegessem az időmet. Csakugyan időt áldoztam rá, hogy megtaláljam, ki is volt a névtelen, némileg botor, ámde roppant bátor merénylőm. Nem volt könnyű, de higgye el, remekül rendelkezem azzal a képességgel, hogy megnyíljanak nekem mindazok, akiktől információt várok - nézek bele a szemeibe. - Bármennyire is igyekszik azonban elhitetni magával, hogy a családom minden tagja velejéig romlott, mint már mondtam, nem a bosszú által vezérelve jöttem el ide. Nem szeretem ismételni önmagamat, de ahogy elmondtam: egy kérdéssel, és egy roppant kecsegtető ajánlattal érkeztem ide. A kérdésem meglehetősen személyes, az ajánlatom viszont a farkasok összességének érdekét szolgálja. Ha megbocsátja az önzőséget egy Ősinek, elsőként szeretném a mindeddig megválaszolatlan információt megkapni Öntől. A kérdésem roppant egyszerű: tudom szeretném az okát, hogy miért én voltam az alanya a... nos, hogy úgy mondjam, roppant meglepő, és eredményes támadásának - mosolygok szélesen, jelezvén, hogy nem kell tartania tőlem. Igazából némileg szórakoztat is a helyzet. Nem sok magamhoz illő ellenfelet találtam az elmúlt évszázadok alatt. Ellenfelet? Nos, jelenleg épp azon igyekszem, hogy ne az legyen, és meggyőzhessem róla, hogy bármily renoméja is legyen családunknak - köszönhetően javarészt az én csodálatos öcsémnek - én a régi, vértől borított csatabárd elásásának híve vagyok.
Ugyan a hátam közepére sem kívántam a találkozásunkat, meg kellett nyugtatnom magam: még mindig jobb, hogy eljött hozzám, viszonylag civilizáltan és most tette, nem a távollétem alatt és nem a családomat vette célba. Hallottam már történeteket Elijah Mikaelson-ról, a magát nemesnek és tisztességesnek kikiáltó vámpírról, aki nem volt több vagy különb más vérszívóknál. Elmondások szerint ugyanúgy megtorolta az őt ért valós és vélt sérelmeket, mint a testvérei és teremtményeik, csupán azt hitte, hogy az öltönyével és a tenyérbemászó modorosságával kedvezőbb színben tüntetheti fel magát. Aztán, hogy voltak olyan ostoba személyek, akik nem láttak át azon a bizonyos szitán... én semmi mást nem vettem észre, mint az örök életű sátán egyik földi megnyilvánulását, aki valamiért roppant mulatságosnak és kifizetődőnek tartotta, hogy a hozzám hasonlókat büntesse. - Talán nem ölné meg, de okozna pár kellemetlen másodpercet. Ahogy a harapásom is, vagy tévedek? Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy jókedvem legyen. - Vallottam be és hallhatta, ahogy összekoccantak a fogaim, amikor helyet foglalt velem szemben. Remek, a fotelt locsolhatom is le benzinnel, hogy felgyújtsam a fertőtlenítéshez. - Mivel én sem lennék szívesen látott vendég a maga otthonában, én sem repesek az örömtől, amiért önkényesen bejött a kapun. Valószínűleg nem nevelték meg vagy csak szimplán annyira bunkó, hogy ez ne érdekelje. - Mély levegőt vettem. Egy meghatározott területen tartózkodni vele felért gerinccsapolással, főleg, hogy sejtelmem sem volt, mit akarhatott valójában. A helyében be sem jelentettem volna az érkezésemet, tőből téptem volna le az egykori támadóm fejét. Ki tudja, a fejében több ezer ötlet is megfordulhatott a kivégzésem módjával kapcsolatban, csupán visszafogja magát. Én csak a magam vehemenciáját tudtam adni, emiatt történt az is, hogy apró kacaj hagyta el a számat. - Szolgálja ki magát. A konyhában talál poharat. - Nekidőltem a a kanapé háttámlájának, hirtelen földöntúli öröm töltött el amiatt, hogy képtelen volt belépni a házba. A természet rontást szabadított a földre, de azt nem engedte, hogy beférkőzzenek az emberek tágabb értelemben vett magánszférájába. Semmi más nem hiányozna, minthogy azon töprengjek, mikor lépheti át egy vámpír küszöbömet vagy bárkiét, aki fontos nekem. És most, hogy az egyik Ősi a szemem elé került, a bortól is hányingerem támadt. - Ha nem a bosszú miatt van itt, akkor miért fáradozott azzal, hogy kiderítse a nevem és megtudja, hol lakom? Nem hiszem, hogy a farkasalakomban nyilvánvalóvá vált Önnek, hogy ki vagyok, mivel a pár héttel ezelőtti incidensig hála legye minden hatalomnak, de nem találkoztunk. - Gúnyos mosoly ült ki az ajkaimra. - Arról nem is beszélve, hogy egy magafajta undorító féreg nekem nem tudna semmit ajánlani. - Ő nézné a népem érdekeit? Kicsi választott el attól, hogy ne ugorjak talpra és borítsam rá az asztalt, a berendezés megsérülése tartott vissza a vehemens viselkedéstől.
Szinte a pillanat törtrésze alatt egyenesedik ki a háta, aztán ledobja a könyvét az asztalra. Minden mozdulatából, minden szavából amit kiejt, süt felém a maró, tömény, és tagadhatatlan gyűlölet. Ezt tekintve jelen helyzetben kisebbfajta csodának kellene történnie, hogy elfogadja a roppant kecsegtető ajánlatot, amivel érkeztem. Ugyanakkor számomra ez kihívást jelent, amik elől sosem hátráltam meg eddigi életemben. Most sem szándékozom másképpen. Mosolyom szélesebbé válik, kezem kihúzom zsebemből, és lassú léptekkel közelíteni kezdek egy fotel felé, ami átellenben van a kanapéval, ahol ő éppen üldögél. - Nos, megértem hogy nem lelkesedik túlzottan az ittlétem iránt - foglalok helyet, jelezvén ezzel is, hogy nem kell tartania, nem támadás, fenyegetés, vagy éppen a nyakának kitörése a szándékom. - Ugyanakkor hagy hívjam fel rá a figyelmét, hogy a modern világ egyik legnagyobb vívmányaként hívott magasfeszültség ugyanúgy nem lesz végzetes számomra, mint az az ajándék, amit az elmúlt telihold alkalmával kaptam öntől - gombolom szét zakómat, hogy kényelmesebben üljek, majd előrehajolva belenézek a szemeibe. Ha csakugyan ez a lélek tükre, lássuk, mi lakik Charpentier kisasszony pszichéjének legmélyén. - Egyébiránt engedjen meg számomra még egy apró megjegyzést: technikailag kívül vagyunk - válik szélesebbé a mosolyom, mivel a "kívül tágasabb" kifejezés ezáltal érvényét veszti. Látom, ahogy arcizmai és állkapcsa megfeszül. Bizalmatlan, gyanakvó és óvatos, és a jelek szerint nem tudom eltántorítani attól a tévhittől, miszerint én úgy távozom ma innen, hogy a kitépett szívét trófea gyanánt viszem magammal. Nem tudom, a vámpírok és farkasok közti ösztönös ellentét táplálja-e eme érzését irányomban, vagy Marcell hosszú évekig tartó zsarnoksága idézte elő, hogy képtelen legyen megbízni egy magamfajtában. Bárhogy is, szeretném értésére hozni, hogy nem minden vérszívó eredendően gonosz és halálra méltó. Reménykedem benne, hogy sikerrel járok eme célom elérésében. - Kérem - tolom elé vissza a pohár bort, talán az alkohol kissé lenyugtatja majd zilált idegeit. - Folytassa csak, amibe belekezdett, és bocsássa meg, ha megzavartam ebben. Szívesen feltételezném, hogy engem is megkínál, de az eddigiek után ezt hiú reménynek érzem - nézem a bor bíbor színét, és ahogy a poháron megcsillannak a kert éjszakai fényei. - Nyilván jelenleg az a kérdés fogalmazódik meg önben, hogy miért a körítés, ahelyett, hogy gyorsan a tárgyra térnék, és bosszú gyanánt egy másodperc alatt elvenném az életét? - kérdezem aztán joviális mosollyal. - A válaszom egyszerű, Miss Charpentier: nem a bosszú vezetett el ide. Még akkor is ez az igazság, hogy egyetlen szavamnak sem hisz. Csupán választ szeretnék kapni néhány kérdésemre, és ennek fejében olyan ajánlattal állok elő, ami új alapra helyezheti a new orleans-i farkasok létezését, és biztosítja számukra azon jogokat, amelyeket Marcell önjelölt királysága, és Niklaus öcsém... nos, mondjuk úgy, nem mindig beszámítható viselkedése elrabolt. Az öné a döntés, hogy meghallgat-e engem, vagy távozásra szólít fel, megfosztva ezzel népét a normális élet lehetőségétől.
Az egész napom rohangászással, pakolással telt, mindenféle emberi, hétköznapi dologgal, amelyek biztos kiakasztottak volna egy idő után, ha állandóan csak velük kellett volna foglalkoznom. Egyáltalán nem voltam nyugodt: holnap egy másik földrészre utazom és emiatt nem tehetek mást, minthogy rövid időre kiengedem a teljes irányítást a kezeimből. Kontrollmánia? Bevallom, dobjuk hozzá a többi rossz tulajdonságomhoz. Bíztam azokban, akikre készültem ráhagyni a boltot, az életemet is egyetlen szó nélkül felajánlottam volna egyetlen megmozdulásukért, nem is ezzel volt a baj: saját magamat éreztem árulónak, amikor a háborús helyzet kellős közepén a csomagjaim szépen sorban állnak a bejárati ajtó mellett. És az, hogy este egyedül voltam a házban, csak megnehezítette a dolgomat, a saját bejáratú terapeutámnak, vagyis a húgomnak sem tudtam kifakadni. Nem mintha olyan sokszor ömlenének belőlem az érzelmek vezérelte szavak, sokkal jobb voltam a magamba fojtásban. Ennek okán ültem ki az udvarra, mintha egy könyv és egy pohár bor bármit is segítene a problémámon. Szkeptikus voltam a lazítás gyógyító erejével kapcsolatban, tekintve, hogy utáltam tétlenül ülni és üres fejjel meredni a semmibe. Csakhogy most már nem volt semmi dolgom, mindenkivel beszéltem, akivel szükséges volt, elköszöntem a húgomtól, aki a fene se tudja, hol töltötte az éjszakát, de arra készültem, amint lehetőségem adódik rá, kifaggatom. A farkasoknak meghagytam, hogy ne csináljanak semmi őrültséget és ha meghallom, hogy a hátam mögött szervezkednek vagy nem hallgatnak azokra, akikre rábíztam őket, amint visszajövök, velem fognak számolni. Nem szerettem felölteni magamra a család előtt a nagy és erős vezető szerepét, ám néha muszáj volt gatyába rázni őket, ahhoz pedig a "kérlek" és a "légyszíves" nem volt elég. Persze elég bűntudatot okozott nekem az egyszemélyes hadjáratom, amelyek néhány héttel ezelőtt indítottam el azzal, hogy teliholdkor megtámadtam az egyik legidősebb vámpírt, a Mikaelson-család tagját. Mire megnyugodtam volna, addigra mindig eszembe jutott, hogy mi lesz, ha éppen akkor kezd megtorlásba, amikor nem vagyok itt, hogy megvédjem az embereimet? Nem élném túl, ha nekik miattam esne bántódása, a saját döntéseimért az én tisztem volt vállalni a felelősséget. És ahogy ez a gondolat beférkőzött a fejembe, úgy éreztem meg egy számomra orrfacsaró illatot. Ugyanaz, amit nem is olyan régen azért követtem, hogy fellelhessem a gazdáját és végül megcsócsáltam a nyakát. A vámpír betette a lábát a birtokomra, laza félig ülő, félig fekvő helyzetemből egy tizedmásodperc alatt egyenesítettem ki a gerincemet és néztem az érkező felé. Mit is mondanak a szamárról és az emlegetésről? - Mr. Mikaelson, nem látta a kerítésen a "Vámpíroknak belépni tilos!" táblát? Eddig is gondolkodtam azon, hogy bevezettetem az áramot a kovácsoltvas közé, de most már intézkednem is kell. - Ha azt várta, összerezzenek, amiért a csúnya, gonosz vámpír megtalált, rossz lóra tett. Sokkal inkább örültem annak, hogy szemből szemben lehetek vele, mondhatni megnyugodtam. - Mielőtt túlságosan belejönne a bókolásba, elmondom, hogy annyi kedvem sincs magához, minthogy elvágjam a torkom, tehát kívül tágasabb. - A könyvet az asztalra dobtam, egyébként sem kötötte le a figyelmemet. És a férfi mi mást akarhatott volna, mint revansot venni a múltkori alkalmon?
Mindig is kedveltem az éjszakát, mióta csak az eszemet tudom. Már emberként is szerettem, néha órákon át álltam a kunyhónk ablakában, míg családom tagjai már aludtak, vagy feküdtem épp a falu terének közepén, és néztem fel a telihold mosolygó arcára, mellette a csillagok gyémántos ragyogására, mintha csak varázslatos kövekkel hintették volna tele az égboltot. Volt az éjszakában valami vonzó, valami mesebeli, és megmagyarázhatatlan. A nappal, a maga világosságával egyértelmű, és egyszerű. Minden tiszta, egyenes, olyan, mint az emberi arcba kiáltó igazság. De mikor a sötétség ráborul a földre, az árnyak életre kelnek. Hol rettegést hoznak, hol egy gyönyörű történetet mesélnek. Az éjszaka nem más, mint a fantázia alakjainak keringője, amit mi magunk teremtünk, hogy adottságaink és kedvünk szerint borzongjunk tőle, vagy épp elgyönyörködjünk benne. Vannak, akik nem választhatják meg az éjszakát, vagy annak hozadékát. Nincs lehetőség a törvények megkerülésére, sem a meghunyászkodás, sem a kérlelés, sem a kétségbeesett fájdalom hangjai sem segítenek az elkerülhetetlen eljövetelén. Igen, havonta egyszer, a legfényesebb Hold éjszakáján a sötétség azon árnyakkal telik meg, akiknek gazdái nem mi vagyunk. Ezek az árnyak a természet átkozott törvényeinek engedelmeskednek, már hosszú-hosszú századok, ezredek óta, ahogy a vérükben áramló sejtek mélyen a testbe írják bélyegüket. Elképzelni sem kívánom fájdalmukat, amin minden hónap zenitjén át kell essenek, ugyanakkor tudom, hogy ez a fájdalom az, ami utat mutat számukra. Ugyanúgy ahogy a mi létezésünknek, a farkaslétnek is megvan a szépsége, és tisztasága, és tagjai éppoly büszkék származásukra, mint a régi korok királyai, és királynői. A közös sors, a szenvedés, és az éjjel éppúgy összekovácsol, mint a vérfolyam, amin át a családunk megszületett. Igazából hatalmasat tévednek azok, kik azt hiszik, semmi hasonlóság sincs a farkasok, és a vámpírok között. Talán épp ez a téveszme az, ami meghatározza a köztünk dúló harcot, immár ezer esztendeje. És itt és most, az én kezemben van a lehetőség, hogy ennek az értelmetlen háborúnak véget vessek mindörökre. Elismerő biccentéssel veszem tudomásul a jókora házat, ami előtt megállok. Noha az ajtó zárva, így mindössze elképzelésem lehet a berendezésről, a kert pazar bútorai megmutatják, hogy nem minden farkas él a mocsárban rejtőzködve. Vannak, akiknek a bátorsága odáig is elterjed, hogy a városban verjenek tanyát, dacolva Marcel határozott, és idejét múlt törvényeivel. Hogy ennek a bátorságnak az elkeseredettség, vagy épp a dac a tápláló talaja, azt nem tudom. De ennek a bátorságnak volt fokmérője az a nemrégen elszenvedett éjszaka is, ami ráébresztett arra, hogy a háborút másképpen kell megnyerni, mint ahogy Niklaus eltervezte. Igazából nem is a győzelem fontos igazán, hanem a béke, aminek épp ideje már megszületnie vérben ázott évek után. Az alkony lassan átadja helyét a szürkületnek, majd a sötétségnek, a levegőt pedig megtöltik a nyár illatai, a kertben nyíló virágok, és a new orleans-i vörösfák édes, semmivel össze nem téveszthető illata. És ebbe a fűszeres levegőbe belevegyül egy harmadik illat is. Ez már az övé, tagadhatatlanul... a szél egyenesen felém hozza hajának kókuszos illatát, bőrén a parfüm nyomai szinte kikövezik felé az utat. Faye Charpentier, a bűbájos, büszke, és roppant bátor farkaslány. Megkerülöm a bambuszból sűrűn ültetett falat, hogy immár megálljak előtte. Csupán egy apró asztal, és néhány méter a távolság, ami köztünk áll. Látom, ahogy lassan felemeli fejét, arcára először kiül a megdöbbenés, majd némi ijedtség, aztán a tagadhatatlan gyűlölet, és megvetés. Csalódtam volna, ha nem így lenne. - Csodálatos a ma éjszaka, nemdebár? - mosolygom el magam halványan, és megállok, zsebemre dugott kezekkel. - Alighanem nem csak én gondolom így, ha Ön is megtalálta a pihenés legmegfelelőbb formáját - célzok az ölében heverő könyvre, és az asztalon álló pohár borra. - Üdvözlöm, Miss Charpentier - hajtom meg fejem alig érzékelhető gesztusként. - Örülök, hogy immár emberi külsővel is láthatom. Ha megenged nekem egy apró megjegyzést: így sokkal vonzóbb a látvány, mint utolsó találkozásunk alkalmával.
Kezdőlap
