Vártam izgatottan a válaszát kérdésemre. Amit hamarosan meg is kaptam, de amit mondott teljesen lesokkolt. Már az eleve ledöbbentett, hogy ők ketten ismerik egymást, de erre nem számítottam. Ezek szerint már jó régóta együtt lehetnek, hiszen ez mégsem történik egyik napról a másikra.
-Hogy a feleséged? néztem rá döbbent tekintettel, majd egy pillanatra Lucyra is pillantottam. Aki azért ezen a kijelentésen eléggé furcsán nézett rá. Érezhető volt, hogy nincs minden rendben ebben a kapcsolatban. Ez után folytatta Wyett mondanivalóját, amire újra ránéztem. Elmondta, hogy Lucy volt az a lány aki miatt otthagyott akkor. Szóval mindvégig róla beszélt, bár abból már gondolhattam volna, hogy a felesége, de nehezen jutott el ez egyenlőre az agyamig. Viszont ez után beugrott minden amit arról a titokzatos szerelméről mesélt akkoriban. Régen sokat áradozott róla és megosztotta velem azt is, hogy az ő keze által lett vámpír. Amikor ez eszembe jutott, döbbentség helyett hirtelen düh jelent meg az arcomon. Hiszen ezek szerint, miatta lett vámpír a lányomból. Wyett miatt kellett szörnyeteggé válnia, ahogy nekem kellett a bátyám miatt. Vagyis őt is belekényszerítették ebbe az életbe, ahogy engem is annak idején. És aki ezt tette vele, az a régi cimborám, akiből sok mindent kinézek, de ezt nem gondoltam volna.
Ez után megölelt, de én nem fogadtam ezt olyan nagy örömmel. Végig az járt a fejembe, hogy kitekerem a nyakát amiért ezt tette a lányommal. Amikor elengedett ez helyett, csak jól pofán vágtam, hisz ez a minimum amit megérdemelt tettéért. Wyett pedig a földre esve nézett rám, nem látszott meglepettnek, mintha számított volna rá. Viszont miután ez lezajlott én is megnyugodtam, amúgy is ez már rég történt. És az nem változtatna semmit, ha nagyobb ügyet kerítünk belőle. Láttam Lucy arcán, hogy valamelyest tetszett neki ez a kirohanásom. Hisz ez után be is hívott.
-Be persze.. mondtam neki már mosolyogva, belépve a lakásába. Úgy éreztem már nem haragszik annyira az előbbiekért és próbál ő is megbékélni a dolgokkal.

Nos, a szavaimat hallva tényleg visszafordult.. és pillanatokon belül már ismét a küszöböm előtt termett. Na Lucy, mostmár csak azt kell kitalálnod, mit akarsz mondani neki..! Mert mondanod kell valamit.., elvégre visszahívtad. Készen állsz te egyáltalán erre a beszélgetésre? - kezdett el faggatni a türelmetlenebbik énem. De igaza volt.. mivel valóban nem tudtam, hogy a hallottak után mit is mondhatnék már neki.. Mármint hogyha nem akartam hazudni Neki.. De szerencsére nem is kellett ezen többet agyalnom, mivel William megszólalt helyettem.
- Nos, igen.. és erre kiderült, hogy a barátom helyett az apám vagy.. - sóhajtottam égnek emelve a szemeimet. Ha ezt valaki néhány nappal ezelőtt az orrom alá próbálta volna dörgölni, tuti a nyakát szegem.. Mert semmiképpen nem hittem volna neki.. de helyette egy szellemtől kellett ezt megtudnom, aki ráadásul még állítólag az anyám is volt... Szerencséjére egy szellemnek még én sem tudom kitörni a nyakát..
- Hát igen.. valóban ciki - próbáltam elmosolyodni, de nem igazán sikerült. - Dehát ezt is meglehet érteni.. Nekem ezerszer jobb az önuralmam mint Neked valaha is volt.. - vontam vállat pimaszkodva. De ennek ellenére tényleg igaz volt.. Kívéva amikor rám jön a ripperkedés.. mint a bálon.. de az igazán elnézhető.. hm, vér.. most jut eszembe, hogy a bálon ittam utoljára! Sebaj, majd ráveszem valamelyikőjüket, hogy menjünk el egyet vadászni!! Vagyis.. Wyettet. Ő még úgyis tartozik nekem a bálon való kimaradásáért..
De ezek után hirtelen elveszítettem a fonalat.. William ismét megszólalt.. és először a Wyettel való kapcsolatomról kezdett el kérdezésőködni, majd egészen más irányba terelte a beszélgetést.. Állítása szerint legutolsó találkozásukkor Wyett azzal az ürüggyel hagyta ott, hogy elinduljon idézem 'valami lány után loholni' . Szent szar! A szó bennem rekedt..
- HAVER? - tört ki belőlem a kérdés, kíváncsian összeráncolva a szemöldökeimet. Na ne.. akkor mégis igaz lenne..., hogy ŐK ketten annak idején EGYÜTT vadásztak?! Az APÁM és az EXFÉRJEM? Ez aztán a tökéletes após-vej kapcsolat. Szerencsére Wyett viszont útba igazította, így nekem egyelőre még nem kellett megszólalnom.. Habár, a 'feleségem' megnevezés alatt hirtelen megemelt szemöldökkel pillantottam a 'férjemre'. NA ne... ezt még mindenképpen meg fogjuk tárgyalni a későbbiekben, drága férjecském! Szigorú pillantást vetettem Rá, ami a későbbiekben meg is enyhült, ugyanis bevallotta, hogy annak idején valóban utánam loholt.. Na igen, akkoriban még nem tudta, hogy életben vagyok.. Pimasz mosoly kúszott az ajkamra, habár az ölelkezős jelenet láttán furán néztem rájuk. Az egymásra találós pillanat után egy rövid ideig szóhoz sem jutottam.. aztán hirtelen eszembe jutott, hogy Will még mindig a küszöbön ácsorog.
- Öö.. bejössz, vagy inkább ácsorogsz még egy darabig a küszöbön? - kérdeztem rá a szokásos pimasz modoromban.

Értetlenül álltam az események előtt. A dolgok csak történtek anélkül, hogy foglalkoztam volna velük. Will elment, aztán visszajött, de szavaira nem is figyeltem, csak akkor mikor már közvetlenül hozzám intézte azokat. Sokkal inkább az kötött le, hogy feldolgozzam: Az egyik legjobb haveromról kideült, hogy a feleségem apja... Az apósom?! Na ne... Tud rólam minden piszkos kis titkot.... Tudja, milyen szívtelen tudok lenni és hogy mennyit ötlem, félig megtébolyodott állapotban. Azt hiszem ezt nem most kellene Lucy elé tárni és csak azt reméltem, hogy Will sem akarja kiteregetni a szennyest. Innentől kezdve jobb lesz vele is vigyáznom. Bár.. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni szavaimra.
- Lucy a feleségem - jelentettem ki ellentmondást nem tűnő hangon, mintegy jelezve ezzel, hogy nem itt és most akarok erről vitázni, Will előtt meg pláne nem. A papírok érvényesek, én pedig még mindig a feleségemnek tartom, ennél több nem is kell.. De.. Később ezt még kitárgyaljuk.. Csak ne Will előtt kezdjen bele.. Bár, mág így is fel vagyok készülve egy alapos pofánverésre, azért jobb lenne, ha ez nem következne be. - Utána loholtam... - vigyorodtam el és kezet nyújtottam neki, majd félig magamhoz ölelve meglapogattam a vállát. Végül ismét visszahúzódtam Lucy mellé és átkaroltam a derekát. Nem mertem megkockáztatni, hogy behívom.. Lucy lakása, az Ő döntése én pedig tiszteletben tartom főleg most, hogy láttam, mennyire felvolt zaklatva az imént.

Sétáltam lassan a lakásom irányába... Azt gondoltam hiába öntöttem ki neki érzelmeimet, semmi haszna nem volt. Nem is tudom, mikor nyíltam meg valakinek ennyire, talán még soha. Ami azért is valószínű, mivel életem nagy részét érzelmek nélkül töltöttem. Amikor meg nem, akkor magányosan, rejtőzködve, kerülve mindenféle társaságot. Amikor érzelmek nélkül éltem, csak az élvezetekkel és vágyaimmal foglalkoztam. Erősnek éreztem, magam úgy gondoltam bármint megtehetek. Ami egy ideig működött is, de az idő elteltével, még ez is kevésnek bizonyult. A Lucy-val való találkozásomkor kapcsoltam vissza hosszú idők óta először az érzelmeimet. Ez volt az egyik legnehezebb dolog az életemben. Hiszen ekkor eszembe jutott minden egyes gyilkolás, az a rengeteg ártatlan ember. Minden egyes sikoly és elhalkuló szívverés, amit mindaddig élvezetesnek gondoltam. Elárasztott a bűntudat, amit odáig kizártam és lehetetlennek tűnt együtt élni tetteimmel. Annál nehezebb nincs, mint ennyi idő után, csak úgy visszakapcsolni. Ha Lucy nincs akkor ott, nem is lettem volna rá képes. De az ő segítségével, végül is sikerült egy ideig együtt élnem velük. Bár bűntudatom nem múlt el, Lucy képes volt elterelni róla a figyelmem. Már értem, hogy miért csak neki sikeredett... Hogy miért éreztem őt többnek a más vámpírnál, akikkel összefutottam. Miután külön váltunk egy ideig tartottam magam, de egy gyenge pillanatomban újra mészárlásba kezdtem. Aminek az lett a következménye, hogy újra megszabadultam érzelmeimtől és folytattam tovább. Onnantól megint úgy éltem, mint azelőtt, közben egész pontosan 1631 telén újra összefutottam Wyett-el. Akivel csak növekedett az a gyilkolások száma. Sokáig jártuk a világot ketten, városokat pusztítva el és mészárolva le. Vagy épp eljátszadozva az elszánt vámpírvadászokkal. Jó idők voltak, de Wyett egy bizonyos lány miatt újra elkezdett érezni. És ekkor váltunk külön, ő a lány után eredt, én pedig ott folytattam. Egészen 25 évvel ezelőttig, ugyanis az az éjjel újra ráébresztett arra, hogy nem helyes amit teszek. Azok az évek alatt éltem a legnagyobb önkontroll alatt. És ez a 25 év segített ahhoz, hogy azzá váljak aki most vagyok. Hogy érzelmeimmel együtt és kontroll alatt is élhessek élvezetdús életet.
Futott végig a fejemben, a velük együtt töltött idő és, hogy hogyan is jutottam el idáig. Már majdnem az ajtómhoz értem, amikor is meghallottam Lucy hangját. Már azt hittem, tényleg semmi értelme nem volt odamennem. De amikor visszahívott, úgy éreztem mégsem olyan reménytelen próbálkozás volt. Bár hangján még hallatszott egy kis ellenszenv, az már egy jó jel volt, hogy nem akarta annyiban hagyni a dolgot.
Szóval csak elmosolyodtam, majd vámpírsebességgel újra előttük teremtem. Ekkor elmondta, hogy nem könnyű ez most neki és nem tudja, hogyan is kezelje.
-Tudom, nem könnyű.. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy van egy lányom. Mi több márt több száz éve ismerem őt, eközben pedig mindvégig barátként tekintettem rá. És ő mentett meg, majd tanított először kontrollt tartani. ismertem el, hogy ezt a képet, amit az évszázadok alatt kialakítottunk egymásról. Nem lehet csak pár perc alatt megváltoztatni és hirtelen apa-lányaként tekintetünk egymásra. Ehhez idő kell, ami szerencsénkre van bőven...
-Ami amúgy, ha jobban belegondolok elég ciki.. mondta már viccelődve, azon, hogy a saját lányom tanított nekem önkontrollt. Mindegy, az viszont még érdekelne, hogy Wyett te mi az ördögöt keresel itt? néztem ez után Wyett-re, kérdő tekintettel. Kíváncsi voltam mi közük is van egymáshoz és arra, hogy mi okból van itt.
-Azóta nem láttalak, hogy elindultál valami lány után loholva. Mi történt veled haver? kérdeztem tőle mosolyogva, érdeklődő tekintettel. Örültem, hogy ennyi idő után újra látom, hiszen ő volt az egyike azoknak akikben megbíztam. Bár akkor még a vadabbik korszakunkat éltük, amiben a vér volt a legfontosabb tényező. Ennek ellenére, jól kiismertük egymást...

És hamarosan már meg is kaptam a választ mindkét kérdésemre.. mármint legelőször arra, hogy Wyett és William már régebb óta ismerték egymást.. Uramatyám, ez durva! Most akkor William lett Wyett apósa? Nem, hiszen Wyett és én már nem vagyok házasok.. azok a papírok már többszáz éve érvénytelenek, ráztam meg gyorsan a fejemet, mielőtt mégjobban belelendülnék a témába. De nem is kellett nagyon erőlködnöm, hogy eltereljem a gondolataimat, mivel William megszólalt és elterelte helyettem..
Most hirtelen mégis ismerné az anyámat? Na erre én hirtelen az ajtó előtt teremtem és éppen be akartam csapni előtte azt, persze csak ha hagyta volna.. Ezek után csak vállat vontam, majd egye fene figyelmesen hallgatni kezdtem a mondanivalóját. Azt állította, hogy Ana számára sokkal többet jelentett, mint bárki más az életében.. nos, hiszem ha látom... Lehet, hogy mindezt csak most találta ki, azért hogy megnyugtasson és elhitesse velem, amit hallani akarok. Gondolom rájöhetett, hogy mennyire fájhat nekem az a tudat, hogy az apám kihasználta az anyámat és csak egy éjszakára kellett neki?! Ennél nincs is fájdalmasabb érzés..
Nem szóltam közbe.. csak hallgattam.. mert kíváncsi voltam minden egyes szavára. Ha már átjött, annyit igazán megérdemel tőlem, hogy meghallgassam.. Ha már többet nem kaphat.. Mert az apai szeretetemet egyelőre hiába várja.. Legalábbis ezt gondoltam egészen addig a pillanatig, míg azt nem mondta, hogy nem akarja ugyanazt a hibát elkövetni velem is, mint amit tett az anyámmal.. Nem tudom miért, de amikor észrevettem, hogy bólint egyet majd megfordult és el akar menni, késztetést éreztem rá, hogy megállítsam.. Ekkor kinyitottam az ajtót, majd kissé flegmán ugyan, de utána szóltam.
- Nem is vagy kíváncsi a válaszomra? - kiáltottam utána olyan hangon, mint aki már képtelen felfogni a körülötte történteket. - Tudod, ez az egész... nekem most túl sok(k)... de.. ha eddig kibírtam, ezután is kifogom már valahogy... - Nem tudom hogyan és miért jöttek ki belőlem ezek a szavak, de mielőtt még meggondolhattam volna őket, már késő volt, mert kimondtam. Valamilyen különös okból kifolyólag hittem neki... lehetséges lenne, hogy Ő mindvégig tényleg nem tudott a létezésemről? Illetve a lányának a létezéséről, mert engem már régóta ismert.. Atya ég! Annak idején Én megmentettem a saját apám életét a vadászoktól, anélkül hogy tudtam volna, hogy kicsoda..!!! Na ezt tedd össze, Lucy!

Értetlenül álltam a helyzet előtt. Lucy. Will. Ismerik egymást.. Will.. A barátom. A cimborám, akivel szinte a fél életemet áttivornyáztam. Most meg itt áll.. Sok éve nem láttam őt, még talán.. Lucy előtt, igen.. De mi oka van itt lenni? Még mindig nem értem...
Lucy mellettem termett, én pedig szótlanul figyeltem a jelenetet. Nem... Az agyam nem képes egyszerre ennyi információt feldolgozni. Hol Willt, hol Lucyt néztem, és próbáltam rájönni arra a kapocsra, ami kettejük között lehet, de nem ment. Talán túlságosan is nyilvánvaló volt, mi a helyzet... Vagy csak nem akartam felfogni.
Ana? Ki az az Ana és mégis hogy a francba kerül ide? Nincs itt semmiféle Ana. Itt most Will van és Lucy, na meg Wyett! Hahó, én is itt vagyok! - dörmögtem gondolatban. Valaki már nekem is elmagyarázhatná, mi a helyzet, de valahogy úgy, hogy meg is értsem.. !
Áhh.. Érdekel is engem.. Rendezzék le maguk között.. - fordultam háttal. Nem a barátomnak és nem a szerelmemnek, csak a kis szóváltásuknak. Tapintani lehetett ugyanis a feszültséget. Lucynak pont erre nem volt most szüksége, épp eléggé ki van a szülei miatt..
A szülei! Az apja! Bassza meg! - álltam meg a mozdulat közben és úgy kaptam hátra a fejemet, mintha kötelező lenne.
- A lányod? - kérdeztem vissza élettelen hangon. Lucy és Will? Az apja? A lánya? Mi van? Ez valami hülye vicc.... Tagadhatatlanul a két arcot kezdtem vizsgálni, akaratlanul is kutatva a hasonlóságokon, de vajmi keveset találtam. Nem... Nem lehet az Ő lánya..
- A te lányod? - kérdeztem ismét hitetlenkedően és akadozva. Felfogni is nehéz volt, nem hogy még elfogadni ezt az egészet. Megdöbbentem? Az még enyhe kifejezés...

Csak vártam, hogy végre valaki ajtót nyisson. Eltelt közben pár perc ami elegendő volt arra, hogy elgondolkozzak azon mit is mondjak neki. Tudom, hogy nagyon nehéz lehet most Lucy-nak. Hiszen pár órával ezelőttig más embereket hitt szüleinek. Most pedig kiderül, hogy az anyja egy halott boszorkány, apja pedig egy a múltban kontrollálási problémákkal küzdő vámpír. Hát ez biztos, hogy ez most jócskán betett neki. Főleg, hogy nemrég még egy vérfarkas harapását is hordozta. Amiből fia gyógyította ki. Várjunk csak ha Lucy fia volt az a farkasfiú. Az azt jelenti.... úristen... szóval én vagyok a nagyapja. Huh végül is nem volt elég bonyolult ez a dolog eddig is. Most kiderül, hogy nem csak egy lányom, de egy unokám is van akiről nem tudtam.
Egyszerre elgondolkodásomat, a zár kattanása szakította közbe. Majd az ajtó is kinyílt, de nem az a személy állt előtte, akire számítottam. Wyett? Mégis mit kereshet ő Lucynál. Sosem említette, hogy ismernék egymást.
-Wyett? mondtam én is a nevét ledöbbent tekintettel. Már nagyon régóta ismerem őt. A múltam jó haverok voltunk, jó és elég véres időket töltöttünk együtt. Egy nap azonban lelépett, egy lány keresése miatt. Akit sokszor említett, de a nevét sosem osztotta meg velem.. Ez után nem is hallottam róla idáig, most pedig a Lucy lakásában találom. Jó volt újra látni a régi cimborámat és kíváncsi voltam mi köze is van a lányomhoz.
De ez után megpillantottam Lucy-t is aki hirtelen Wyett mellé szaladt. Bár Wyett arcán is láttam a kérdő tekintetet, de Lucy fel is tette a kérdést. Amire a pillanatnyi sokk után, amit Wyett itt léte okozott, el is kezdtem mondani, mi okból is vagyok itt.. Most nem tudtam Wyettel foglalkozni, hiszen egy fontosabb dolog miatt vagyok itt.
-Ja igen, amiért jöttem... mondtam hirtelen Lucra pillantva. Lucy, Ana akit az előbb említettel... hát kiderült, hogy még is ismerem. mondtam neki kissé hadarva, féltem ugyanis reakciójától. Ekkor elkezdte becsukni az ajtót, de megfogtam azt majd a kis résen folytattam mondanivalóm.
-Sajnálom.. oké? A múltban nem voltam önmagam. De ezt nem is tudhatná más jobban nálad. Ana pedig... ha azt hiszed az miatt nem tudtam, mert csak egy volt a sok közül... tévedsz. Ő volt az a nő az életemben, aki iránt vámpírrá válásom után először éreztem valamit. És pont ez volt az oka annak, hogy ott kellett hagynom. Nem akartam érezni... nem, azok után amiket tettem.... mondtam neki komoly tekintettel, kissé elkomorodva. Ekkor újra kinyitotta az ajtót. Nem lettem volna képes együtt élnem azokkal a dolgokkal. Könnyebbnek tűnt elzárni magamban, szóval úgy döntöttem otthagyom anyádat és elfelejtem még azt is, hogy valaha találkoztam volna vele. Ami mint látod sikerült is.... Szeretett annak, aki és ami vagyok.. Ahelyett, hogy félve elmenekült volna, ahogy a többi tette. meséltem neki tovább érzelmeim pedig megjelentek arcomon is. Az előbb még nem tudtam mit mondjak. Most pedig, hogy szemtől szembe kerültem vele. Csak úgy dőltek belőlem az érzelmek, amit szavakba is tudtam foglalni. Már régóta nem nyíltam így meg senki előtt. Sőt ezeket az érzéseimet mélyen elzártam magamba. De most szükségesnek tartottam megosztani vele.
-Ezáltal pedig az én szilárd és halott szívemet is meglágyította és újra elkezdtem érezni. Előtte csak a vér és a gyilkolás volt amit élveztem. Ami miatt szörnyű dolgokat tettem... mondtam a földre tekintve, visszagondolva elsősorban apám meggyilkolására és Odette-re, akit csúnyán eltaszítottam magamtól. Persze ezeken kívül még sok borzalmas dolgot tettem. De azokkal mára már megbékéltem, hiszen nem hagytam fel vele.
-De az Anaval való találkozásom visszahozta az odáig elzárt érzéseimet. Most már tudom, hogy hiba volt ezért otthagyni, de ez nem már változtat semmin. mondtam neki már újra a szemébe nézve.
-Bármennyire nehéz is ezt felfogni.. még nekem is. De te a lányom vagy és nem akarom ugyan azt a hibát elkövetni. Tudom, hogy most dühös vagy, de csak azt akarom, hogy tudd én itt vagyok. Rám bármiben számíthatsz... Bár nem tudom milyen is apának lenni, de azt hiszem ez a feladatom. A lányom mellett állni és segíteni őt.... fejeztem be ezzel a mondanivalómat, a végén már elmosolyodva. Ez után pedig mivel nem kaptam semmi választ, úgy gondoltam az amit elmondtam hasztalan volt. És még mindig dühös, szóval mivel elmondtam amit tudtam. Csak bólintottam egyet, majd visszaindultam újra a lakásomra. Bár érdekelt, hogy mi köze is van Wyettnek Lucyhoz. Fontosabbnak tartottam, hogy át tudja gondolni a dolgokat és remélem a haragja is elmúlik közben.

Egy darabig csak öleltük egymást.. Mintha voltaképpen minden rendben lenne közöttünk.. És én már kis híján el is hittem.. volna, ha fel nem hozza azt a hihetetlenül rossz példát. Már majdnem bóknak vettem amit mondott, amikor egy idióta gondolat ki nem zavart a nagy nehezen stabilizált állapotomból. Ha lenne egy lánya.. Vajon nekem erről, miért egy fiú jutott eszembe?! Méghozzá a saját fiam, aki.. nos, lehetett volna az Övé is, annyi különbséggel, hogy Scott nem lenne most vérfarkas. Gyorsan megráztam a fejemet, bár kicsit elkéstem vele, mivel hirtelen valamiért magyarázkodni kezdett.. Szerencsére viszont nem sejtett meg semmit az igazságból. Talán el kellene majd mondanom neki is.. egyszer, de egyelőre még nem vitt rá a lélek. Különbenis mit mondhatnék? Ó, erről jut eszembe, nekem már van egy fiam, mivel hosszas vámpír éveim során egyszer rám jött az 'anya akarok lenni' életérzés. Szent szar, de rosszul hangzik..
- Hm.. pedig megnéznélek apaként.. - bukott ki belőlem a gondolat, amit talán soha nem szabadott volna hangosan is kimondanom. Olykor, száz évente egyszer újra és újra felevenedik bennem egy ' mi lett volna ha..?' típusú gondolat Velünk kapcsolatban.. mármint ha nem úgy történtek volna a dolgok, ahogy.. Ha ember maradtam volna.. vagy valamiféle csoda folytán születhetett volna egy kisbabám Tőle.. Nem, ilyenekre inkább ne is gondolj, mert a végén még újra rád tör a sírhatnék!!
- Mii? - néztem rá néhányat pislogva, mikor eszébe jutott valami. Aztán amint kimondta, széles mosoly terült el az arcomon. - Hm, sunyi vagy, de valamiért tetszik az ötlet - haraptam az alsó ajkamba közben végig mosolyogva. Azt hiszen egy hátmasszás most tényleg jól esne..! Naiv énem már reménykedni kezdett, hogy talán végre lehetőségem adódik néhány normális pillanatra, amit az átlag emberek csak 'szórakozásnak' hívnak, dee mint kiderült fölösleges volt. Mert amint megfordultam volna, hogy akár csak egyetlen egy lépést is tegyek a fürdőszoba felé, Wyett szájából már el is hangzott az az átkozott név. William! Várjunk csak! Akkor most Ők ismerik egymást?
- Te meg mi a csudát keresel itt? - néztem rá csöppet sem barátságosan,közben Wyett mellett teremve, hogy egyetlen pillantásomból is rájöhessen, hogy per pillanat egyáltalán nem érdekelt, mit akar mondani. De még mindig nem értettem, hogy honnan a fenéből ismerhetik ŐK ketten egymást..?

Védelmezőn öleltem őt, tudva, hogy nálam biztonságban van, és megnyugtatott, hogy - bár lehet, hogy csak a helyzetre tekintettel -, de ő is ugyanolyan szorosan ölelt magához.
- Sosem tudhatod biztosra.. - vetettem ellen. - Hidd el, ha valaki azzal állítana elém, hogy van egy ilyen gyönyörű felnőtt lányom, akiről eddig nem tudtam, nos, én is elképednék... - magyaráztam, aztán gyorsan leesett, hogy mit mondtam. - De, héé.. Nyugi.. Nekem biztos hogy nincs! - adtam a szavamat. Valahogy én meg egy gyerek.. Nem, tudtam magamról, hogy nem vagyok apának való..
- Hmm.. Tudod mit? Azt hiszem tudom, mi kell neked.. - simogattam kitartóan a hátát, és abszolút meg voltam elégedve magammal, hogy ilyen jó ötletem támadt. - Egy jó forró fürdő! - csókoltam homlokon. - Az majd rendbe tesz és közben megmasszírozom a hátadat... - ajánlottam fel. Nem tudom, mégis honnan jöttek ezek a gondoskodó szavak, de figyelemelterelést akart. Annak ez pont megteszi.. Még romantikusnak is mondhatnám ezt az egészet pedig én nem.. Jajj, én nem vagyok romantikus!
Miközben én Lucynek ecseteltem, hogy miként fogom őt ellazítani és elterelni a figyelmét erről az egészről, csengettek. - Menj csak, majd én nyitom! - ajánlottam fel vigyorogva, majd nagy nehezen elengedtem Őt és az ajtó felé indultam. A zár kattant egyet az érintésem alatt, aztán kinyílt. Én pedig csak álltam ott lefagyva. Will. Itt. Will. Az a WIll. Lucynél? A francokat keres itt? Oké, a féltékeny énem megint előbújt, de azt hiszem okkal... Lucy az enyém!
- Will? - néztem rá összezavarodottan. Persze jó haverom volt már régről, vele tudtam csak igazán jót bulizni és.. Na nem.. Azt hiszem a 'Mi járatban erre?' kérdésemet fel sem kell tennem, kapom rá a választ rögvest...

«William lakása»

Miután elfogyasztottam a halott szobalányt, elhagytam a lakásom, majd lassú lépteken elindultam Lucy-hoz. Hát nem sokszor, talán még nem is éreztem ilyet vámpírrá válásom óta. De most kicsit féltem ettől a találkozótól. Hiszen fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Most nem azon múlt milyen erős és idős vagyok. Egyáltalán nem számíthattam arra, amivel idáig félelem nélkül életem. Most a lányommal kell beszélnem, amire nem vagyok felkészülve. Főleg a történtek után, mivel most biztosan dühös rám. Amiért nem emlékeztem Ana nevére...
Azért is vagyok gondban, ugyanis én közel sem vagyok egy apa típus. Sosem kellett gondoskodnom senkiről, sőt pár "embert" leszámítva olyan sincs, aki felé én a véren kívül is érdeklődést mutattam volna. Szóval tapasztalatom sincs az ilyesféle dolgokról. Egyáltalán meg sem fordult a fejemben, hogy valaha nekem gyermekem lesz. És, hogy az Lucy, akit már oly régóta ismerek...
Mindegy, minél hamarabb meg kell ezt beszélnem vele. Nem lesz könnyű, de ő a lányom és tudnia kell a teljes igazságot. Nem hazudtam akkor, amikor azt mondtam nem tudom ki az a nő. Hiszen ő egy olyan személy volt az életemben, akit minél jobban ki akartam verni a fejemből. Ami sikerült is, de úgy tűnik hiba volt. Most azonban meg kell győznöm Lucy-t, hogy bár igazat mondtam, de még is ismerem Ana-t. Amikor odaértem, megálltam az ajtója előtt, majd egy perces várakozás után bekopogtam.

Hiába próbálta értésemre hozni, hogy ne hibáztassak senkit, mert nem ment. Az agyam nem volt képes felfogni a szavainak a jelentőségét. Nem akartam felfogni.. Valaki csak tehetett arról, hogy ennyi hosszú éven keresztül én mit sem sejtettem a valódi szüleim kilétéről? William? Vagy az az Anastasia? De egy szellemet mégsem hibáztathatok.. vagyis, miért ne? Elvégre ha időben értésemre hozta volna a kész tényeket, akkor nyugodt lélekkel és tiszta lelkiismerettel léphetett volna át a fénybe! De nem így történt.. és ez a tudat felemészt.. Nem elég, hogy van egy fiam és nemrég gyógyultam fel a vérfarkas harapásból, most még az is ki kell derüljön, hogy azok az emberek, akik felneveltek, nem is az igazi szüleim voltak? Ez még nekem vámpírlétemre is sokk!!
- Nem hiszem, hogy félreértés lenne.. láttam az arcán a teljes értetlenséget.. - folytattam, mivel teljesen biztos voltam abban, hogy Williamnek mindeddig fogalma sem volt a kilétemről! Vagy csak túlságosan is jól játszotta a szerepét..
Hirtelen támadt szerelmi vallomása hallatán pillanatokon belül elérte, hogy könnyeimet visszafolytva döbbenten nézzek fel Rá. Kezei az arcomra simultak.. miközben bennem néhány, rövid pillanat erejéig ugyan, de sikerült elterelődiük a gondolataimnak..
- Már éppen eleget segítettél... - bukott ki belőlem az igazság, egy apró mosoly kíséretében, és amikor közelebb húzott magához, én ösztönszerüen öleltem Őt ismét magamhoz.

- Ezért nem hibáztathatsz senkit sem, Lucy... - suttogtam békítően. Mit nem adtam volna, hogy higgadtan gondolja végig a helyzetét. Persze ebben a helyzetben nehéz bármit is higgadtan kezelni, főleg, mivel amúgy is elég temperamentumos teremtés.. Azért is szerettem bele.. De most nyoma sincs annak a nőnek, és ezért üvölteni tudnék. Ő az egyetlen,akiért mindent és bármit megtennék, minden teketóriázás nélkül, most mégsem tudtam mit mondani. Ugyan.. Itt a szavaktól nem lesz jobb...
- Ez biztosan csak egy félreértés, Kicsim... - próbáltam bemagyarázni neki, de kétlem, hogy ezt elfogadná magyarázatnak. Igazából semmi megnyugtatót nem tudtam mondani neki ezzel kapcsolatban. Hazudjam, hogy idővel jobb lesz?! Könnyebb?! Mi értelme lenne? Csak újra megrendülne a hite bennem meg a szerelmemben..
- Nem hazudok neked, Lucy... Fogalmam sincs, milyen érzés ezen keresztülmenni, de hidd el.. Én itt vagyok neked. Sosem szerettelek még ennyire, mint most.. - fordítottam szembe magammal és két kezem közé fogtam az arcát. - Sohasem, érted?! Mondd, hogy tudnék segíteni? Magamtól nem tudom... Nem vagyok ura a helyzetnek, nem tudlak megvígasztalni és ez kiborít... - túrtam a hajamba idegesen és magamhoz húztam, hogy hajába temethessem az arcomat.

Látszólag belenyugodott a ténybe, hogy legjobb lesz, ha most inkább nem veszi el tőlem azt a nyavajás üveget. Jobban is teszi.. habár a későbbiekben már én magam tettem le az asztalra azt. Tényleg jobban járok, ha nem iszom.. Már ígyis éppen elég alkohol van bennem ahhoz, hogy felbátorodjak és az elejétől a végéig mindent részletezhessek neki..
Ezek után vígasztalni próbált, meg azt mondta, hogy nem kell ŐT az anyámnak tekintenem.. Ezzel nem is lenne baj, mert nem tekintem őt annak.. Anélkül is elég pocsékül érzem magam miatta..
- Igen, tudom.. de akkor is.. talán ez nem az ő hibája, de akkor meg kié? - kérdeztem kétségbeesetten ismét a könnyeimmel küszködve. Elvégre senki nem tehet a saját haláláról, hiszen az öngyilkosokon kívül, senki nem akar meghallni! És nem hiszem, hogy Ő meg akart volna hallni...? Viszont Wyettnek egy dologban igaza volt. Hogy az igazi szüleim, azok akik felneveltek, na Ők tényleg szerettek engem és ott álltak mellettem jóban és rosszban. Egy nagy, boldog család voltunk! Főleg Wyett megjelenése óta.. mert a legelső találkozásunk után kezdtem el magamat teljes értékűnek érezni! Miután megtaláltam a másik felemet.. kár, hogy a sors közbe szólt és így még egy happy endinget sem érdemelhettünk meg..
- Nem.. Ó nem ettől félt.., sőt Ő semmitől sem félt .. -javítottam ki először Őt, majd saját magamat, majd teljesen átadtam magamat az érzésnek, ami akkor fogadott, amikor átölelt hátulról. - Rá kérdeztem Nála, de a legrosszabb dolog történt.. letegadta, hogy ismerte volna azt a nőt, aki az anyámnak mondta magát.. - panaszoltam Neki fájdalmasan. Ennél rosszabb dolog már nem is történhetne velem.. hogy a saját apám nem ismeri fel az anyámat.. Vagy hogy csak egy egyéjszakás kalandból születtem..

Vehemensen ellenállt és akaratomnak ellenszegülve vette magához ismét az üveget.. Nem akartam látni, ahogy fájdalmában lerészegedik, de az a tudat vigasztat, hogy legalább itt vagyok neki, és vigyázok rá.. Bármennyi időről is legyen szó, az most nem számít. Az sem érdekel, ha személyesen dob ki a lakásból, nem engedem, hogy hülyeséget csináljon. Ezért is jobb, ha én most nem iszom többet. Mindkettőnknek. Tudtam, hogy hiába minden tiltakozásom, nem fog hallgatni rám. Most és ebben nem, így hagytam, hogy az üveget magához szorítva kezdjen mesélni. Neki szüksége volt a piára, nekem meg az információra. Mégsem éreztem úgy, hogy jó cserét csináltunk.
De hiába akartam tanácsot adni neki, azt hiszem ez a szituáció borzalmasan hatott rá. Már azt megtudni, hogy a szülei nem az igazi szüleik, akiket én ismertem.. De hogy beállít hozzá az anyja és csak úgy mindent a nyakába zúdít. Könyörgöm, mit hitt?! Bármilyen erősnek is tűnik ez a nő, olyan könnyen törik össze belül, mint egy kristálypohár...
- Sss... Nem kell őt az anyádnak tekintened.. Jobb, ha azokat az embereket tekinted a szüleidnek, akiket eddig is.. - motyogtam halkan. - Semmin nem változtat, Lucy.. - mosolyogtam rá bátorítóan, de kétlem, hogy hatott volna. - Figyelj rám! A szüleid, még akkor is, ha nem a vér szerinti szüleid voltak, szerettek téged.. Mindenki szeret téged.. Az apád.. Biztosan csak a közeledben akart lenni.. - magyaráztam. - Valószínűleg félt, hogyha megtudod, ki is ő valójában, ellököd magadtól, vagy ellene fordulsz.. Tudom, hogy ez most sok, Kicsim.. - öleltem meg ismét, igaz most hátulról. Fejemet vállának támasztottam és békítően ringatni kezdtem, hátha megnyugtatja.

Csak beszélt és beszélt, de én nem tulajdonítottam túl nagy ügyet a dolognak.. egészen addig a részig mig ki nem ejtette a Rebekah nevet. De jelen helyzetben most nem volt kedvem a kettőjük viszonyáról elmélkedni, vagy arról hogy egyáltalán mi köze lehet egy Eredetihez? Nem sok mindent tudok arról a lányról.. nem is igazán találkoztam még vele, csupán egy kép röpke infó suhant el a fülem mellett róla az évek alatt. Bármi is legyen közöttük.. az engem most nem tud meghatni. Majd.. ha jobb állapotban leszek, tuti rákérdezek a dologra Wyettnél.
A tószt után egy kortyintásra kiittam a pohár tartalmát. Már készültem volna újra megtölteni a poharat, amikor Wyett hirtelen előttem termedt és akaratosan kivette a kezemből az üveget. - Az engem nem érdekel, hogy megoldja-e vagy sem, de nekem most ez kell.. mert ezt nem lehet már józanul kibírni - panaszoltam kissé ingerülten, közben lassacskán kiügyeskedve a kezei közül az üveget, hogy aztán újra ihassak belőle. Ezuttal nem foglalatoskodtam a pohárral, minek is? Ugysem lenne nekem elég annyi alkohol, amennyi egy pohárba belefér.. Majd letettem az üveget és egy megadó sóhaj kíséretében beszélni kezdtem.
- Kb egy órával ezelőtt megjelent előttem az anyám szelleme.. nem azé, akit ismersz, hanem egy annál sokkal fiatalabb nőé.. és elmondta, hogy a születésem pillanatában Ő életét veszítette, ezért sem tudott felnevelni engem. Úgy is kerültem annak a londoni házaspárnak a birtokába, hogy Ő annak idején rájuk bízott.. Először nem akartam elhinni amiket mond, de végül valamiért mégis megtettem. Aztán jött az újabb csapás.. mikor kiderült, hogy az apám az a férfi, akit már évtizedek óta ismerek és jóbarátomnak tartottam.. - Itt hirtelen megálltam, mert nem volt mivel folytatnom. És nem is akartam tovább folytatni.. esküszöm, ha még történik velem valami.. ilyesmi, ezeken kívül, akkor kikapcsolom majd az érzéseimet és csak az élvezeteknek fogok élni. És még a fiam sem fog tudni visszatartani attól.. Apropó, a fiam.. nem, legjobb lesz ha arról még inkább nem szerez tudomást..

Mélyet sóhajtva kezdtem magyarázkodásba.
- Tudom, hogy elvártad volna, hogy ottlegyek.. Tudom, hidd el.. De nem sokkal előtte találkoztam Bekahval és.. Nem hiszem, hogy jó ötlet lett volna, ha ismét összefutok vele.... - folytattam is volna, de szavaira, amik félbeszakítottak, mégis elhallgattam. Milyen ivócimbora? Az agyamat ellepte a köd, már arra is, hogy Lucy valaki mással volt a bálon. Hát persze.. Nem várhatom erl tőle, hogy otthon üljön, de ... Mi?
Olyan hirtelen pattant fel, hogy eszembe se jutott megállítani. Ebben az állapotban nem, még nekemugrana. Én pedig nem akarom bántani.. Azt a legkevsébé sem. Végigkövettem mozdulatait, ahogy kapkodva italt önt mindkettőnknek, majd köszöntőre emeli a poharát. Na ezt abszolút nem vártam.. Az .. Az apja? Vele ivott? Vele volt a bálban?
Néhány másodpercet vártam, az érintetlen poharamat letettem a dohányzóasztalra, majd komótosan elé sétáltam és kivettem a kezéből az üveget, amiből a második kört akarta tölteni magának.
- Az nem old meg semmit, ha leiszod magad.. - néztem komolyan a szemébe. Ennyire.. Még sosem láttam kétségbeesni. - Mégis.. Honnan veszed, hogy az apád? Ez.. Mármint lehetetlen bizonyítani.. Pontosabban, nem az.. De.. Ennyi év után.. Ez képtelenség.. - ráztam meg a fejem és a poharát az enyém mellé tettem. - De nem tudok segíteni, ha csak foszlányokat tudok a történetből.. Meséld el, kérlek! - húztam magamhoz ismét. - Kérlek..

Nem is gondoltam volna, hogy eljön majd az a pillanat is, amikor Wyett engem ismét abban az emberien gyenge és naiv pillanatomban fog találni, amilyen már ősidők óta nem voltam. Pláne nem a mi közös kis múltunk után. De megtörtént.. és most.. valamiért nagyon is jól éreztem magam a közelében. Tényleg megnyugtatott a közelsége..
Aztán elárulta, hogy miért is látogatott meg, ezzel együtt tönkre is téve azt kevés kis jót, amit tett az imént.. De próbáltam inkább nem törődni vele.. Mert ma este nem akartam még emiatt is felidegesíteni magamat! Ígyis akadt most elég bajom..
- Naná, hogy ott voltam, ki nem hagytam volna - feleltem helyeslően és most először sírás nélkül. Hm, tetszik ez a fajta figyelemelterelője.. a gyötrelmeimről inkább magára irányítsa a figyelmemet. Ez jó, mármint nekem. Neki már kevésbé. - Ahogyan azt is elvártam volna, hogy te is megjelenj, dee te mégsem voltál ott - igyekeztem a lehető leghiggadtabb hangot megütni, csupán belül őrjöngeni, mert nem jött még el a legjobb alkalom egy újabb kitörésemre. A világ még nem készült fel arra. - Amiért dühöngtem is egy rövid ideig, de nyugi, végül minden jól alakult. Találtam valaki mást, aki elszórakoztatott, egy Náladnál sokkal jobb ivócimborára bukkantam - itt hirtelen felpattantam az öléből és a minibárhoz sétáltam. Gyorsan elvettem két poharat az asztalról, majd a minibárból kivettem a legerősebb italt. Whisky. Sebaj, most ez is megteszi. Megtöltöttem a két poharat, majd az egyiket átnyújtottam neki, majd koccintásra emeltem az enyémet. - Erről a férfiről derült ki az imént, hogy az apám! - mondtam ki azt a bizonyos tósztot, ami annyira kiakaszt, hogy legszívesebben karót döfnék az illető szívébe.

Ismét váratott magára, én meg csak frusztráltam magam, amiért nem tudok javítani a helyzetén. Kívülről nézve, hát.. Pocsékul érezheti magát, én meg osztom az észt, hogy könnyebb lesz. Egy frászt lesz könnyebb...
- Héé, itt vagyok, ne aggódj.. - csitítottam tovább. - Nos.. Azért jöttem, hogy ... Biztos észrevetted, hogy nem voltam ott a bálon.. Te ilyen eseményt biztos nem hagytál ki.. - mutattam rá a tényre, hiszen azelőtt is egy bulin találkoztunk, igaz, az más jellegű volt, de a lényeg ugyanaz. - Nem igazán voltam abban a hangulatban, hogy megjelenjek, gondoltam, kiengesztellek valamivel.. - sóhajtottam nagyot. - Csak arra nem számítottam, hogy ilyen állapotban talállak.. - simítottam végig arcán. - Miért nem mondod el mi bánt? - kértem halkan, de nem erőszakoskodtam. Bár tényleg kíváncsi voltam, mit zaklatta fel ennyire, tiszteletben tartom azt is, ha nem akarja elmesélni. Bízhat bennem... Szeretem. Mindig is fogom.. - Utána, ígérem.. Elterelem a figyelmedet.. - biztosítottam és homlokon csókoltam.

Annyira gondoskodó volt, hogy nem is tudom mióta nem láttam Őt ilyennek. Határozottan állíthatom, hogy fura volt.. néhány röpke másodperc erejéig mintha visszatértünk volna a múltba, a 14. századba és minden a legeslegnagyobb rendben lenne közöttünk. Csitítani és nyugtatgatni próbált, majd leült a kanapéra és engem az ölébe húzott. Azt javasolta, hogy sírjam ki magam, de én nem akartam már többet sírni.. Annyira szánalmas, hogy könnycseppet hullatok azokért a személyekért, akiket soha életemben nem tartottam a szüleimnek. Nem is értem, miért visel meg egyáltalán ennyire a dolog?
- Nem akarok többet sírni - szólaltam meg rövid szünet után először, szemeimet törölgetve, majd kicsit bátrabban folytattam. - Amúgy meg, minek köszönhetem a látogatásodat? - néztem fel rá kíváncsi tekintettel. Tényleg érdekelt.. habár bármi is legyen az oka a hirtelen felbukkanásának, biztosan nem számított rá, hogy engem majd ennyira pocsék állapotban fog találni, és hogy pátyolgatnia kelljen. Én sem. Ahogyan arra sem számítottam, hogy Willről ki fog derülni, hogy az apám! - Tereld el a figyelmemet, légyszi - tettem hozzá kérlelően, remélve hogy nem mond nemet.

Azt hiszem joggal rémülhettem meg, mert ennyire még sosem volt kiborulva. Persze próbáltam én palástolni, de jobban aggódtam az ő viselkedése miatt, minthogy az én reakciómat takargassam. Meglepetésként ért, hogy hozzámbújt, hiszen arra számítottam, hogy el fog lökni magától, és minimum elküld a francba...
Épp tiltakozni akartam, azt hittem, hogy a mi közös múltunk a gond, bár azt nem értem, hogy pont most mi az, amin ennyire kibukhatott. Hát a választ meg is kaptam, amire azonnal nem is tudtam mit felelni. Nem csoda, hogy ilyen ramaty állapotban van.. És.. Nekem most valami vígasztalót is kellene mondanom?! Jesszusom...
- Sssss... - csitítottam, ahogy újabb könnyek lepték el a szemeit. Otthonosan mozogva vezettem a kanapéhoz, arrébb dobáltam a párnákat és leültem, Őt pedig az ölembe húztam. Karjaimmal szorosan átöleltem, ha sírni akar, előttem megteheti. - Sírd ki magad... Meglátod jobb lesz... Ne félj, itt vagyok.. - minden egyes mondatom után végigsimítottam a hátán, majd lágy csókot leheltem a hajára. Mással, máskor, máshol fix, hogy nem így viselkedtem volna, de Lucy nem akárki, Ő az egyetlen, aki előtt felvállalom az érzelmes énemet.

Jelen pillanatban nem volt valami nagy kedvem a társasághoz, de ha már Wyett meglátogatott.. miért küldjem el? Ráadásul ha a gondolataim eltereléséről van szó, akkor Wyettnél jobb társaságot akarva sem találhattam volna. Mint mindig, most is teljesen meglepett a reakciójával... Megragadott, majd magához húzott és átölelt. Nem tudom miért, de soha nem esett még ennyire jól a közelsége.. Rögtön viszonoztam is az ölelését, arcomat ösztönszerüen temetve a vállába. Mintha megérezte volna, hogy most erre van szükségem.. Aztán elhúzódott és én ismét elszomorodtam. Némán álltam a pillantását, mikor arcomat a kezei közé emelte. Nem tudtam, mit mondhatnék neki.. az igazságot? Miért ne, elvégre mi okom lenne ezt eltitkolni előle?
- Egyszerüen csak.. mintha kísértene a múltam - feleltem neki tömören és velősen összefoglalva a lényeget. De éreztem, hogy ennyi magyarázat még édes kevés, ugyhogy hát folytattam. - Olyan dolgok kerültem napvilágra, amiket álmomban sem képzeltem volna.. az igazi szüleimről - mondtam, miközben minden erőmmel próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Meglehetősen sokat kellett ácsorognom félig a falnak vetett vállal, és ez felettébb gyanús volt nekem, de türtőztettem magam. Bár nem értettem mi tart ennyi ideig, hiszem mégiscsak vámpír...
A bentről kiszűrődő mozgolódást tisztán hallottam, azt nem tagadhatja le, hogy itt van, az érzékszerveimet nem hazudtolhatja meg... Már épp azt terveztem, hogy udvariasság ide vagy oda, beengedem saját magamat, mire nagy sokára ajtót nyitott.
Értetlenül bámultam az előttem álló zaklatott, zavarodott, némiképp megtört, kisírt szemű lányra, aki csak árnyéka volt önmagának. Mi a franc történt itt? - értetlenkedtem, majd a feje fölött benéztem a lakásba, hátha itt van a gond okozója. Már csak az kellett volna, biztosan letéptem volna a fejét...
Idegesen a hajamba túrva léptem beljebb, majd miután becsukta az ajtót hirtelen csuklója után kaptam, magamhoz húztam és átöleltem. Lehet, hogy ezt most nem tőlem kellene megkapnia, hogy nem nekem kellene vigasztalnom, minden esetre, én vagy itt, csak én tudom most megtenni.
- Mi történt, Lucy? - emeltem fel állát, hogy szemébe tudjak nézni. Utáltam őt sírni látni... - Bántottak? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

Miután belefáradtam az önsajnálatba, bekapcsoltam a plazmát és a maximumra tekertem a hangerőt, de így sem értem el a kívánt hatást - a gondolataim továbbra sem hagytak nyugodni -, úgyhogy hogytam az egészet a fenébe. Kikapcsoltam a tévét, majd visszadőltem a kanapéra plafont bámulni.. Ezt a "szórakozásomat" sem űzhettem néhány percnél huzamosabb ideig, mivel hamarosan ajtókopogásra kaptam fel a fejemet. Ez meg ki a csuda lehet? Mert ha William az.. akkor legjobb lesz, ha be sem engedem. Most egyáltalán nincs kedvem az unalmas értetlenkedéseihez, már ha valóban nem ismerte Anastasiát. De szerintem ismerte.., elvégre mi a francért hazudna nekem egy szellem?? Figyemen kívül hagytam a kopogtatást, úgy tettem, mintha mély álomba lennék merülve, de pechemre az ajtó túloldalán ácsorgó személy túlságosan is kitartó volt..
- Megyek! - üvöltöttem végül eléggé ingerültem, majd kinyitottam az ajtót. A kisírt szemeimmel nem is törődtem, akárki is legyen az, vagy elfogja vagy nem. Tökmindegy, hiszen ha akarnám, sem tudnám most teljesen megjátszani magamat. Aztán döbbenten vettem észre, ki áll előttem.. - Wyett, hát ez remek..! - emeltem égnek a szemem, majd intettem, hogy ha már annyira akar, jöjjön beljebb. - Minek köszönhetem eme váratlan látogatásodat? - kérdeztem kissé erőltetett mosollyal az arcomon. Nem is próbáltam tagadni, hogy mennyire rosszkor érkezett.

/..../

Azt hiszem nem volt túl szép dolog, hogy a történtek fényében még csak Lucy felé sem néztem, de ... Nem volt hangulatom egy bálhoz. Vele vagy nélküle.. Az már mindegy volt. Nem volt hangulatom győzködni őt, hogy szeretem, és mindig is szerettem. Ha nem érzi, nem tudja magától, minden szó kevés. Most mégis bocsánatot kérni jöttem... Elhanyagoltam, pedig nem ezt érdemelné.
Lazán, zsebre dugott kézzel sétáltam be a hotelbe, hogy aztán komótos léptekkel felcaplassak hozzá a lépcsőn. Persze előtte bugyiolvasztó mosolyt villantottam a recepciósra, hogy mégis tudjam, merre kell mennem. Nem voltam nagy romantikus alkat, nincsen se lufi, se bonbon... de.. azt hiszem talán egy szál rózsát megengedhettem volna magamnak. Abba nem haltam volna bele. Most már mindegy.. - sóhajtottam fel az ajtaja előtt állva, majd koppantottam az ajtón és nekitámaszkodva vártam, hogy ajtót nyisson. Azért remélem, hogy nincs nála valami szemétláda kéjenc, mert még a végén vérfürdőt rendezek...

Mikor megláttam Lucyt milyen állapotban tért haza, hirtelen ingerült lettem és eszeveszettül dühös.. Na jó, azt hiszem most jött el az én időm, hogy elbeszélgessek az ex ripper, egykori kalandommal. Mármint ... nem, nem akarom kalandként emlegetni, hiszen az olyan szajhásan hangzana.. És én soha nem tartottam magamat annak. Csak és kizárólag azért adtam akkor oda magamat neki, mert nem volt más választásom.. bár, soha nem bántam meg, hogy megtörtént. Lucyért megérte tovább küzdeni!! Kibírni minden fájdalmat! Még ha a halálommal is végződött a dolog.. ha tehetném, sem változtatnék a dolgok alakúlásán.
A lányomra néztem, majd pillanatokon belül már a folyóson is voltam, hogy ismét megszállhassak egy szobalányt. Mert tudtam, máskülönben semmi esélyem nem lenne beszélgetni Williammal..

/William lakása/