/Will lakása/

Amint elértem a szobámig, becsaptam magam mögött az ajtót, majd a kanapéra fekve kezdtem el eszeveszettől sírni. Ez.. ez még nekem is sokk.. Hogy az apám csak egy futó kalandnak tartotta az édesanyámat.. ráadásul az anyám miattam halt meg.. Nem, ezt soha nem tudom majd feldolgozni.. mert lehetetlen.. Arcomat a párnába temetve igyekeztem tompítani sírógörcsöm hangjait, mielőtt még valamelyik szomszéd átjönne megnézni, mi történt velem..
Így ültem perceken, vagy netán órákon át míg a tökéletes terv el nem kezdett körvonalazódni a fejemben. Mert eldöntöttem, hogy mindenféleképpen rá fogok jönni az igazságra.. ki fogom deríteni, hogy William az apám-e és ha igen, akkor olyan dolgot teszek vele, amit legmerészebb álmaiban sem nézett volna ki belőlem.

Kezeit ismét az arcomra helyezte.. és én pár másodperc erejéig mintha.. újra megéreztem volna a kezeit az arcomon. Szívem megtellt melegséggel, annyira jól esett most a jelenléte. Az édesanyám jelenléte.. és még ki sem akadtam, amikor elárulta! Ez hogyan lehetséges? Talán a belsőm is azt suttogta, hogy igazat beszél..? Meglehet.
- Köszönöm.. - szipogtam, mikor megígérte nekem, hogy soha többet nem hagy magamra.
- Rendben.. - kezdtem, de annyira nehezemre esett most elindulni.. és itthagyni Őt. De kénytelen voltam. Muszáj kiderítenem, hogy igaz-e az anyám állítása, miszerint William az igazi, vér szerinti apám.
- Ahogy akarod.. - vontam vállat, mikor eszembe juttatta amire korábban kért, majd egy mély levegővétel következtében magam mögött hagytam a lakásomat.

/William lakása/

Hatalmas szíve volt.. az arcáról könnyűszerrel le lehetett olvasni, hogy mennyire össze volt zavarodva. Újfent bocsánatot kért, majd hozzátette azt is, hogy neki mennyire nehezére esik most elhinnie ezt az egészet.. El is hiszem.
- El tudom képzelni, de ez az igazság.. - feleltem beletörődően, szomorkás hangon.
- Persze, hogy megígérem - próbáltam újra kezeim közé venni gyönyörű arcát és egy rövid pillanat erejéig mintha meg is éreztem volna puha arcának tapintását, bár sajnos ez nem tartott sokáig.
- Nem hagylak el.. soha többet.. csak hívnod kell és én ott leszek melletted - ígértem meg őszintén nézve a szemeibe, közben jobb kezemet a szívére helyezve.
- De most menj, jogod van meggyőződni az igazságról.. - szólaltam meg pár perccel később, kissé elhúzódva tőle. - ÉS ne feledd, megígérted, hogy nem fogsz túlságosan kiakadni! - juttattam eszébe amit korábban megígértettem vele.

Csak néztem Őt és hallgattam, amiket mond. Mintha kissé megsértődött volna elbizonytalanodásom láttán. Azt is mondta, hogy kérdezzek rá nyugodtan erre Willnél is, mert 100%, hogy ismerősen fog hangzani neki a neve. Anastasia Matthews, szóval így hívják az édesanyámat.
- Rendben, rá kérdezek nála.. - bólintottam kissé félszegen, mivel még mindig nem akartam elhinni a hallottakat. Hogy arról a férfiről, akinek több száz éve megmentettem az életét a vadászoktól, most kiderül, hogy valójában Ő az apám. És az anyám meg egy szellem, aki belehalt a szülésbe.. egyszóval, miattam halt meg.
- Sajnálom, hogy kételkedtem benned, de.. ha tudnád, milyen nehéz elfogadnom mindazt, amit az imént megtudtam.. - fakadtam ki,közben hol a plafont, hol a padlót tüntetve ki figyelmemmel. Ez nekem túl sok!
- Megyek.. de előbb ígérd meg, hogy nem mész el! Mármint, kérlek ne hagyj itt, szükségem lesz rád! - kérleltem immáron könnyes szemekkel.

Sejthettem volna, hogy nem fogja első hallásra elhinni.. Miért is hinné, elvégre Őt ismeri régebbről, egyelőre én még csak egy ismeretlen szellem vagyok a szemében.. de remélem ezt a véleményét a közeljövőben sikerül majd megváltoztatnom.
Némán hallgattam kifakadását, egyetlen szó nélkül tűrtem, de amikor már abban is kételkedni kezdett, hogy tényleg én vagyok az anyja, muszáj volt megszólalnom. Nem bírtam tovább néma maradni.
- Igen Lucy, én vagyok az.. - mondtam teljesen nyugodtan. - De ha nem hiszed, nyugodtan kérdezz rá Williamnél, hogy ismerősen cseng-e neki az Anastasia Matthews név - folytattam egy apró éllel a hangomban, mivel hirtelen támadt kételyeivel teljesen elszomorított. Hogy abban az ex ripperben jobban megbízik, mint bennem, az édesanyjában. Vagy ez csak nekem tűnik furcsának..?
- Nem téveszted össze senkivel.. - jegyeztem meg határozottan. - De menj és bizonyosodj meg saját magad az igazságról.. - intettem a fejemmel, hogy kérdezzen rá a férfinél. - Azt nem fogja tudni, hogy a lánya vagy, de engem ismerni fog.. és a születési éved is passzolni fog - soroltam neki, hogy mi alapján győződhet meg könnyűszerrel arról, hogy igazat mondtam neki.
- Az ajtaját nyitva találod.. - emeltem meg a bal kezemet, közben szellemi képességeimmel ki is nyitva Will lakásának ajtaját.

Csak álltam ott és néztem tátott szájjal, csodálkozva a hallottakon és kb úgy éreztem mint akit a szívinfarktus kerülget. Először megígérteti velem, hogy ne akadjak ki, aztán olyan nevet ejt ki a száján, ami már alapból kiakaszt engem.
- WILLIAM? - kérdeztem vissza olyan tekintettel méregetve, mintha kérdőre vonnám az épelmélyűségét. - William, az apám? - folytattam ugyanazt a kérdést feltéve, csupán kibővített verzióban. Majd a végső verzióval.. - Az a William, akivel az imént voltam? - kérdeztem, majd hirtelen felnevettem. - Nem, az lehetetlen.. Az a férfi nem lehet az apám.. lehetetlen! - jelentettem ki határozottan, bele se gondolva, hogy esetlen a nő szavainak lehet némi igazságértéke is. Majd hirtelen eszembe jutott egy sokkal jobb magyarázat erre az egészre.
- Te bizonyára összetéveszted Őt valaki mással.. - vontam le a legegyértelműbb következtetést, ami megfordult a fejemben.
- Egyébként, ha tényleg te vagy az anyám - kezdtem ismét bizalmatlankodni, hiszen amiket a legutóbb mondott, mégis mi mást tehettem volna?! - , megtudhatnám a nevedet..? - tereltem el a témát, mivel ha igaz amit az előbb mondott, csak egyféleképpen kérdezhetek erre rá Willnél, ha megkérdem ismeri-e ezt a nőt?!

Mintha örült volna annak, hogy a dolgokat már nem lehet megváltoztatni.. bizonyára a vámpír suhanc, Wyett miatt. Na de ezen még igazán ráér töprengenem, helyette inkább le kellene lepleznem Lucy előtt az apjának a kilétét.
- Rendben, elmondom - bólintottam rá a kérdésére. - De mielőtt még megtudnád a nevét, kérlek ígérd meg, hogy nem fogsz majd nagyon kiakadni rajta.. , elvégre még Ő sem tudja, hogy született egy lánya - magyaráztam meg neki, hogy miért ne szökjön rögtön neki és kérje számon azért, amiről egészen máig fogalam sem lehetett. De a mai napon mindez megváltozik! Mert én fel fogom nyitni mindkettőjük szemét és felfedem előttük az igazságot!!
- Az apád neve.. William. Az a férfi, akivel az imént oly' meghitten beszélgettél.. - mondtam ki egyszerüen, kertelés nélkül, türelmesen várva a reakcióját, bármi is legyen az.

Válaszát hallva, csak bólintottam egyet. Igaza volt, teljesen igaza. Talán ha anno nem halt volna meg a saját anyám, én sem kerültem volna annak annak a kedves londoni házaspárnak a házába, de így Wyettel sem találkozhattam volna. Úgyhogy inkább nem morfondírozom többet a 'mi lett volna, ha?' típusú kérdéseken, minden jól van úgy, ahogyan az megtörtént. Soha nem változtatnám meg az eseményeket, még ha megtehetném akkor sem, ha azzal a Wyettel való találkozásomat kockáztatnám.
- Hát, a dolgok alakúlásán már nem lehet változtatni.. - sóhajtottam fel, bár némi elégedettség is kihallatszodhatott a hangomból.
A következő válasza alapján azonban tátott szájjal meredtem rá. Azt mondta, már volt szerencsém megismerni az apámat, csak éppen nem tudtam róla, hogy kicsoda is valójában. - Tessék? Ki az a férfi? - fordultam hozzá mérhetetlenül nagy kíváncsisággal, kissé ingerülten. - Tudni akarom, kérlek mondd el! - kérleltem, remélve, hogy elárulja, elvégre jogom van tudni, hogy ki az igazi apám. Legalább most! Tudni akarom, hogy hol volt ezidáig és miért nem volt mellettem, amikor kellett volna?

- Tudom és emiatt csak még rosszabbul érzem magamat.. mert ha másképp történtek volna a dolgok, nem kellett volna neked sem ennyi szörnyűséget átélned.. - hajtottam le a fejemet fájdalmasan. És most nem csak a vámpírrá válására céloztam, hanem rögtön azelőtt a férj választására is.. Az a Wyett egy szemétláda volt. Bár, igaz hogy szerette a lányomat, de akkor sem érdemelte meg Őt. De a szerelem nagy úr volt akkoriban, de manapság talán még nagyobb hatalommal bír az átlag és átlagfeletti emberek életében..
Következő kérdésével kissé meglepett. Bár, sejthettem volna, hogy előbb utóbb fel fogja tenni ezt a kérdést, mégis váratlanul ért engemet..
- Az apád.. - kezdtem, de elakadtam. Nem tudtam, hogyan folytathatnám. - Egy olyan férfi, akit Te már régóta ismersz... csak nem jöttél rá, hogy kicsoda is valójában. Ahogyan Ő sem tudja még ezt rólad. - végül ezzel a válasszal rukkoltam elő.

Könnyes szemeim láttán mindkét kezét az arcomhoz helyezte - csak most tűnt fel, hogy mennyire hiányzott is az érintése.. -, majd újból bocsánatot kért, amiért nem lehetett részese az eddigi életemnek.
- Megértem.. - szipogtam, mivel teljesen elérzékenyültem. Még mindig nehezen fogtam fel a történteket.., hogy az édeasanyám egy szellem.. és csakis emiatt nem lehetett mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Különös, de egyáltalán nem haragudtam rá emiatt. Sőt, inkább örültem a jelenlétének. - Én is sajnálom, mert borzalmas egy életet tudhatok magam mögött.. - sóhajtottam fel keserűen, elvégre minek is tagadnám? Ez az igazág.
- Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg ismét, egy két percig tartó hallgatás után. - Akkor most ki is az igazi apám? - kérdeztem rá kíváncsian, mert tudni akartam, ki volt az, és Őt mi miatt kellett nélkülöznöm, az eddigi életemből..

Annyira megértő volt.. , ráadásul amikor megérintettem, egy röpe pillanat erejéig lehunyta a szemeit és úgy tett, mintha tényleg megérezte volna az arcára simuló kezemet. A szívem hirtelen megtelt boldogsággal és szeretettel, sőt pár másodperc erejéig sikerült megfeledkeznünk a külső körülményekről is.. nem számított sem a hely, sem az idő, sem az hogy én szellem vagyok, csupán Ő és Én.
Könnyes szemei láttán meghatódtam. Nem haragudott rám, ráadásul még fel is tette a kérdést, hogy miért kellene Ő rám haragudjon? A temperamentuma annyira hasonlított az enyémhez. A szíve oly' hatalmas és megbocsájtó..
- Kicsim.. - hajoltam közelebb hozzá és ezuttal mindkét kezemmel próbáltam megérinteni gyönyörű arcát. - Úgy sajnálom.. , hogy nem segíthettem rajtad, amikor szükséged lett volna rám.. - mondtam a tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel a hangomban.

Közelebb lépett hozzám, majd a tekintetemet keresve vallotta be, hogy fogalma sem volt róla, hogyan mondhatná el mindezt, vagy hogy értésemre tudná-e azt hozni.
- Értem.. - mondtam kissé félszegen. Mi mást mondhatnék erre? Hiszen nem okolhatom Őt egy olyasmiért, amiről nem Ő tehet!! Elvégre senki nem szeretne meghalni, pláne nem a gyerekének a születése pillanatában!
Ezek után meg is próbált érinteni, persze nem sikerült neki, de egy röpke pillanat erejéig mintha megéreztem volna az érintését.. mintha.. ott lett volna a tenyere az arcomon. Ennyi elég is volt nekem ahhoz, hogy rájöjjek, nem hazudik. Tényleg Ő az igazi anyám..
- Én nem haragszom.. miért is haragudnék? - tettem fel a költői kérdést, immáron könnyes szemekkel. - Te.. igazán nem tehetsz arról, ami történt.. - folytattam kisebb szüneteket tartva a szavak kiejtése között, mivel a könnyek meggátoltak engem a beszédben.

Nem akadt ki.. legalábbis nem mutatta.. ez már egy biztató jelnek számított, mármint hogy van esélyem a megbocsájtására. Mert azt szerettem volna elérni, ez volt a legfontosabb célom.. emiatt sem sikerült még továbblépnem, hogy esélyt találjak rá.
Meg sem lepődtem azon, hogy megígézte a szobalányt, hogy felejtsem el mindent amit látott és hagyjon magunkra. Ésszerűnek tűnt, elvégre bizonyára ő sem szeretné, ha egy vadidegen kihallgatna minket. - Vagyis csak Őt, mivel a nő szemében, én nem létezem. Miután a nő lelépett, tettem néhány lépést a lányom felé és csak azután válaszoltam a kérdésére, hogy a tekintetünk találkozott.
- Mert ezidáig fogalmam sem volt róla, hogy hogyan mondhatnám el ezt neked .. és hogy egyáltalán sikerülhetne-e elmondanom, tekintve hogy már szellem vagyok - itt reflexzerüen hajtottam le a fejemet elszomorodva.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem voltam részese az emberi életednek.. - kérleltem, ezuttal megpróbálva hozzá érni, az arcát érinteni és simogatni, persze sikertelenül.

Láttam az arcán, hogy mennyire felderült, amikor észrevette, hogy már látom őt.
De a szavait már képtelen voltam megemészteni.. Azt állította, hogy Ő az igazi, vér szerinti édesanyám, aki annak idején belehalt a szülésbe. És emiatt nem tudott mellettem lenni és felnevelni engem, ahogyan azt egy normális szülő tenné.
- Öö.. - egyelőre csak ennyire tellett tőlem, majd hirtelen a szobalány elé suhantam és megígéztem, hogy felejtsen el mindent és lépjen le. Nem hiányzott még egy szemtanu is akinek ez úgy eshetne le, hogy voltaképpen én magamban beszélek. Mert Ő nem láthatta a szellemeket..
- Ha ez igaz, akkor ezt miért csak most kell megtudnom? - érkezett a következő kérdésem. Még mindig nehezen tudtam feldolgozni a hallottakat.. de mi van ha tényleg igaz? Hiszen mi másért állhatna most itt egy szellem előttem?!

Sikerült!! A lányom végre észrevett engem! Széles mosoly jelent meg az arcomon. Ezekben a percekben legszívesebben a nyakába is ugrottam volna, dehát.. az úgysem sikerülhetne nekem. Max átmennék rajta.. képtelen vagyok megérinteni Őt. Nem is kellett sokat várom az első kérdésére... ami természetesen az volt, hogy ki vagyok.
- Az édesanyád.. - mondtam egyszerüen, mivel nem akartam sokáig kerülgetni a forró kását. Jobb minél előbb túlesni a nehezén..
- Mert nem annak a londoni házaspárnak a gyermekeként láttad meg a napvilágot, akik annak idején felneveltek.. Az igazi anyád, mármint én.. már nem élhettem túl a szülést - magyaráztam felsóhajtva a fájdalomtól. Mivel a sírásra képtelen voltam..

Egy darabig csak álltam ott mint egy idióta és vártam a hangokra.., egy suttogás félére, amiből leszűrhetnék valamit. Bármit. De helyette, pár perc múlva egy számomra teljesen ismeretlen szobalány lépett be a hotelszobám ajtaján és szólított rögtön a nevemen. Kitágult pupillákkal, néhányat pislogva kezdtem el méregetni a nőt, értetlenül. Aztán még hozzátette azt is, hogy Ő szólított az előbb. Na ezek után még zavarosabbá vált számomra az egész. Ha ember, akkor meg miért szólítgat egy szellem..?!
Egy bő másodperc után aztán leesett, hogy miről lehet itt szó.. a szellem bizonyára megszállta ezt a nőt. Hát persze, mégis mi másról lehetne szó? Mikor arra kért, hogy próbáljam meg az érzelmeimre támaszkodva elképzelni az illetőt, csak néztem és pislogtam rá. Na jó, egy próbát megér... - vontam vállat, majd lehunytam a szemem és próbáltam azt tenni, amit mondott. Kitisztítani az elmémet, hogy láthassam a nő arcát. Lelki szemeim előtt hirtelen anyám ismerős körvonalai jelentek meg. Aztán kinyitottam a szememet.. és csodával határos módon a szobalány mellett egy ismeretlen szőke hajú huszonéves lányt is láttam.
- Ki vagy te..? - tettem fel a legelső kérdést, ami perpill eszembe jutott.

Annyira próbált kapaszkodni a földi világhoz, hogy azt már fájt hallgatni.. Sőt, még mindig nem volt biztos benne, hogy itt vagyok. Most akkor hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy próbáljon meg kissé elrugaszkodni a földről és a rációtól és helyette az érzelmeire támaszkodjon?! Próbálja meg maga elé képzelni az anyját - ne azt a nőt, aki felnevelte -, az érzelmeire támaszkodva.
Tudtam, ezt úgysem értené meg, ezért hát úgy döntöttem, hogy néhány másodperc erejéig átlépek az ajtón és magára hagyom. Úgysem tűnik majd fel neki.. és mire fel is tűnne, én már vissza is térek. A folyósón bolyongva hamarosan találtam is egy éppen erre fele tartó szoba lányt, akit aztán könnyűszerrel meg is szállhattam. Így, az ismeretlen nőnek az alakjában tértem hát vissza a szobájába.. Kopogtatás helyett, csak egyszerüen beléptem az ajtón.
- Lucy... - szólítottam rögtön a nevén, hátha leesik neki, hogy ki vagyok. - Lucy, én vagyok... a nő, aki szólított Téged az imént.. - kezdtem el magyarázkodni, majd mielőtt még közbevághatott volna én már folytattam is. - Kérlek próbálj meg elrugaszkodni a valóságtól.. és az érzelmeidre támaszkodva elképzelni Engem - kérleltem, mintha az életem függne tőle. Elvégre mindkettőnknek jobb lenne, ha a saját testemben - még ha csak szellemként is -, tudnánk beszélgetni.

És ekkor váratlanul egy ismeretlen női hang suttogását hallottam a levegően.. vagy csak a szél játszadozik velem? Az ablak elé léptem, hogy becsukhassam azt, majd ismét körülnéztem, de senkit nem láttam magam előtt. Egy váratlan ötlettől vezérelve lehunytam a szememet és próbáltam magam elé képzelni egy nőt. De hogy kit kellene, azt nem tudhattam.. Szőkét kék szemmel, barnát, feketét esetleg vöröset?? Hosszú a haja vagy inkább rövid?? Netán zöld szemű? Így elég nehéz képzelődni..
- Bocsi, már ha van itt egyáltalán valaki.., de fogalmam sincs hogyan nézel ki.., hogyan képzelhetnélek így el? - tettem fel a .. költői kérdést, elvégre az volt. Hiába vártam volna rá a választ, mert nem kaphattam meg. Hiszen az Isten szerelmére, nem tartózkodik itt rajtam kívül senki - senki élő!

Annyira boldog voltam, mint még soha, amikor Lucy meghallotta a hangomat, vagy legalábbis hallott valamit... az most mellékes, hogy nem tudja, hogy ki vagyok, hiszen hamarosan így vagy úgy, de fel fog nyílni a szeme és rájön, hogy ki vagyok! Most csak az számított, hogy valahogyan látható állapotba kerülhessek a számára, hogy észrevegyem engem. Beszélni akartam Vele, mert tudnia kellett róla, hogy kivel haverkodott ezidáig..!
- Lucy - léptem közvetlenül eléje, bár sejtettem, hogy nem fog még észrevenni -, Lucy, kérlek koncentrálj! Képzelj el magad előtt, mintha itt lennék.. - mondtam, mintha hallana. Dehát ha átjött ide, akkor valamit hallania kellett, nem? Különben tudomást sem vett volna a létezésemről.

/Will lakása/

A hotelszobámba érve az első dolgom volt a bárszekrényhez sietni és megtölteni egy poharat a legerősebb itallal, amit odabent találtam. Rögtön egy gyors húzásra ki is ittam a tartalmát, aminek következtében kissé felbátorodtam. Nem tudom mi volt az a dolog odaát, de ha tényleg igaz, akkor valami komolyabb dolog állhat annak a háta mögött.. Egy szellem? Naná, most komolyan már csak egy szellem hiányzott az életemből, horkantottam fel kelletlenül.
- Oké, na most bolondultam meg - nyeltem egyet, majd fennhangom megszólaltam. - Ööö, ha van itt valaki.. legalább jelenjen meg most itt előttem - mondtam körben szétnézve. Na szuper..

/Will lakása/

Amint hazaértem gyorsan írtam egy sms-t Wyettnek, hogy a bálon találkozunk, majd magamra kapva a legszebb fekete ruhacsodámat, már indultam is a Lockwood birtokra.

/Lockwood birtok/

Mikor megébredtem, annyira elgémberedtek a csontjaim, hogy muszáj volt rögtön felszökkennem és megjárnom magamat. De előtte még a hűtőből kiemeltem egy zacsis vért, hogy még véletlenül se legyek szomjas az elkövetkezendő pár órában. Nem tudom miért, de valahogy most nem volt kedvem gyilkolászni, sőt az utóbbi alkalommal is inkább életben hagytam azt a csajszit a halloweeni buliban.
Gyorsan átöltöztem, valami kényelmesebb, de vastag cuccba - csupán a látszat kedvéért -, majd felkaptam a táskámat és elhatároztam, hogy a nyakamba veszem a várost. Addig is kiszellőztethetem a fejemet és gondolkodhatok az elmúlt nap eseményein.

/Főtér/

/Wyett lakása/

Hazaérve első dolgom volt lekapni magamról Wyett cuccait és beállni a fórró zuhany alá. A meleg víz segített átgondolni az elmúlt pár óra történéseit. Ezuttal igyekeztem józan ésszel felfogni a dolgokat, kisebb nagyobb sikerrel. De hiába, nem bírtam ki nevetés nélkül... még mindig abszurd dolognak számított, hogy pár perccel ezelőtt még a boxerét viseltem.. és az ingje volt rajtam. Ezeket biztos, hogy nem fogom vissza adni neki, max ha ruha hiányban fog szenvedni és nem lesz mit viselnie.. Több órás lubickolás után, mikor már a bőröm is igen megöregedett és a víz is kihült, valahogyan rászántam magamat, hogy elhagyjam a fürdőszobát. Persze csak egy régi sortot, meg egy nyúzott pólót kaptam magamra, majd lehuppantam a kanapéra - elméletileg tévét nézni, de kusza gondolataimnak nem lehetett parancsolni, újra és újra visszakúszott a tudatomba Wyett, emberi életem legfontosabb személye.. és itt inkább megállok, mielőtt olyat mondanék, ami simán beleillene valamelyik szappanoperába.
Valami vigjátékféleségre kapcsoltam és azt kezdtem el bámulni, míg bele nem aludtam.

Másnap reggel miután kimásztam az ágyból, az első dolgom volt összekapni magam, már amennyire az lehetséges volt a tegnapi alkoholmennyiség elfogyasztása után. Vámpírság ide vagy oda, én másnaposnak éreztem magamat. És mindemellett szomjasnak is... Az első problémát sminkkel oldottam meg, míg a másodikat csak vérivással tudnám tompítani. Tehát, miután elfogadható állapotba kerültem, gyorsan felöltöztem viszonylag vastag ruhákba, hiszen elég furán festhetnék egy bőrdzseki a tél közepén. Habár.. amennyi emberrel én találkozni fogok, annak sem hinném hogy sok kedve lenne rólam pletykálkodni. Max holtan, de az nem lehetséges.
Gyorsan megráztam a fejem és még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre - mintha nem vadászni mennék... -, majd magam mögött hagytam a lakásomat.

/Erdő/

/Morning Star Pub/

A pubból hazaérve egyenes út vezetett a fürdőkádba, hogy minél előbb lemoshassam magamról az alkohol bűzét. Hát, annyira azért nem reménykedtem a sikerben, viszont addig is csak józanodok.. mert az elmúlt pár órában minden voltam, csak józan nem. Oké, annyira részegnek sem éreztem magam, hogy szédüljek és ne tudjak magamról, de nekem már ennyi is számított... főleg hogy elég régen ittam utoljára. A forró fürdő után, felkaptam sortot és felsőt és a hálóba tartottam. Alunni aligha tudnék most, ezért inkább bekapcsoltam a tévét, hogy valamivel elterelhessem a gondolataimat.. de nem jött össze. Folyton folyvást kattogtak az agytekervényeim, hol Seven, hol a múltamon. Volt egypár dolog, amit kikotyogtam a nap folyamán, és hát megvallom nem is értem el az eredeti tervemet. Sev nem egykönnyen megnyíló típus. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy amit meglehetett tudni róla, azt sikerült kiderítenem. Más titkolni valója aligha lehet. Viszont a mivolta semmiképpen nem hagyott nyugodni. Hogy lehet, hogy kutyaszagja volt, de nem annyira, mint egy farkasnak.. Valami másnak tűnt... de minek? Netán animágus lenne? Felnevettem az ötletre... nem hiszem, azok csak a mesékben léteznek. Vagy mégsem? De annyira nem izgatott, hogy tovább töprengjek a dolgon, mert hamarosan már el is aludtam.