Kettőnk közül valószínűleg az én külsőm volt a megtévesztőbb és én voltam az, aki mérhetetlenül arrogáns hangon szólt hozzá, de nem volt abban a helyzetben velem szemben, hogy bármit tehessen ez ellen a viselkedés ellen. Plusz, nekem nem volt rá szükségem, ami a szín tiszta és kevésbé kedves igazság volt, míg én számára még jól jöhettem, ha élete párját csak én tudtam biztosra véve élni látni. Ő nem hitt benne, láttam rajta a kételkedést, amit a múltunk fényében csak még jobban ellenségesen reagáltam le. Hazudni sosem hazudtam, meglehet, hogy ez enyhe túlzás volt, de szerettem, ha tisztán látnak az emberek. Az, hogy ő ezt nem így látja, az már nem az én bajom. Ahogy elkezdi hadarni a szavakat, érthetetlen okokból, de arcomon először átsiklik egy addig is ott ülő, kissé lenéző fintor. Őszintén szólva hidegen hagyott az élete, a meséje az életéről. Nem az a típus voltam, aki napokig képes másnak a pszichológusa lenni. -Nos, most, hogy már hiszel nekem, azt hiszem nem számít, hogy akkor nem hittél, igaz? Hogy a csak egy átlagos pár meséből kirángattalak.-kopogtatok ujjaimmal az asztalon, szám szélét harapdálva, mely rossz szokásaim egyike volt.-Ha van kérdés, hallgatlak. Bár nem adhatok mindenre választ. Plusz, a tény, hogy már egyszer megkérdőjelezték, hogy igazat mondok-e, már megbocsáss, de nincs ínyemre. És igen, kifejezetten sért még most is, hogy először az elmúlt percekben is úgy kezeltél, mint egy hülyét.-kopogtatok idegesítően továbbra is. Igazság szerint valamiért eltöltött némi elismeréssel a lány kitartása, hogy a múltjához ragaszkodjon. De ennyi. A mi kis barátságunk sosem szólt az őszinteségről, hisz annyi titkom volt, mint égen a csillag. -Nem, valóban nem kellene olyan viszonyban lennünk.-nem mondtam ki, hogy megbocsájtok, de ez is egy előrelépés, nem? Végül is, ő nem volt olyan, mint Lucas, vagy bárki más, aki keresztülgyalogolt rajtam, ő csak nem hitt abban, amiben én igen. Ez még bocsánatos bűnnek tekinthető véleményem szerint. Engem kevésbé érdekelt az, mint oly sok boszorkányt, hogy ő mi volt. Engem az emberek érdekeltek, hogy kikké válhatnak, és miből építkezhetnek. Ajkamra egy némileg örömittas mosoly siklik, ugyanakkor kicsit enyhül is arckifejezésem, s mikor megszólalok, már hangom is barátságosabb, mint imént volt. Nem sokkal, de jóval több, mint amiről hittem, hogy képes leszek vele szemben kiállni. -Megteszek mindent. És azt tudod, hogy az adott szavam nem fogom megszegni. De ez a "mi boszorkányok különlegesek vagyunk" rész, kicsit sántít. Nem mindenki olyan, mint én, egyes boszorkányok pedig jobb lenne, ha nem mondanák magukat annak, amik. Ez a te fajodra is igaz. De kivételek mindig vannak.-nem voltam szemrehányó, nem feltétlenül ő okozta a maga baját, bár meggyőződésem szerint a kifogások keresése mindig könnyen ment mindenki számára. Könnyebben, mint belátni mondjuk azt, hogy mi is tehetünk arról, ahová jutottunk. S tudom, én is tettem, hogy ne higgyen nekem. De akkor sem ismertem volna be, ha kést fogott volna a torkomhoz, mert hiú voltam és önző.-Esetleg kezdhetnénk azzal is, hogy mutatsz pár régi emléket róla.-fájdalmas téma vagy sem, biztosra kell mennem, hogy minden fájdalma ellenére sikerrel járok. Az olyasmi, amire készülök, ugyanis nem kis erőt fog tőlem elvenni, s tetszik vagy sem, de még jóval sebezhetőbbé is tesz, mint amilyen most vagyok. ez pedig okkal nincs ínyemre.
Persze, hogy nem hittem neki. Hajlamos voltam megbízni az emberekben, szerettem azt hinni, hogy mindenkit a jó szándék vezényel és alapvetően senki sem hazudna a másiknak csak azért, mert jólesik neki, de mivel az életem egyik legfontosabb dolgáról volt szó, falakat állítottam magam köré. Nem tetszett a hangnem, amit Lilya megütött velem szemben. Lekezelő volt, gonosz, nyers és nem hiszem, hogy megérdemeltem volna csak azért, mert első reakciómként nem akartam tudomást venni arról, hogy az eddigi tudásom a saját életemről nem sokat ért. A lehetőség, hogy Jacob anélkül él ebben a világban, hogy érdekelné, mi történt velem, felért egy karóval a szívembe. Szerettem azt a férfit és azt hittem, tökéletes társak voltunk egymásnak, ám jelenleg ez az elgondolásom felettébb hamisnak bizonyult. Biztosan megvolt a magyarázat arra, ami történt. De mégis mi történhetett? Még véletlenül sem jutott eszembe semmi normális magyarázat arra, ami kialakult… teljesen kétségbe estem és sokkal könnyebb volt tagadni. Utólag bezárom, bolondság volt. - Tudom, hogy hibáztam. Bepánikoltam. Eszembe sem jutott végighallgatni téged, annyira szürreálisnak tűnt, amit mondtál… egyszerűen képtelenségnek. Jacob csak egy egyszerű ember volt, aki még véletlenül sem akarta volna, hogy belekeveredjek abba, ami a családjával történt és ő is lemondott annak a boszorkánynak a felkutatásáról. Csak… éltünk, mint egy normális pár, semmi több. Aztán a halálával véget ért az egész és… mire túltehettem volna magam azon, hogy ő nincs többé, te jöttél és azt mondtad, hogy az egész hazugság. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kell levegőt venni, nemhogy elhiggyem, amit mondasz és még kérdéseket tegyek fel vagy kérésekkel bombázzalak. – Nem tartottam magam rossz embernek, korcsnak pedig főképp nem csak azért, mert nem kezdtem a segítségért epedezni. Akkor éppen elég volt belőle annyi, hogy elmondta, amit tud vagy tudni vélt. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, ha már elhúzta előttem a mézesmadzagot, muszáj volt ismét beszédbe elegyednem vele. Ő kellett, rajta kívül senki mást nem tudtam és nem is akartam belevonni ebbe az ügybe, varázslatba, nevezzük akárhogy. - Sajnálom, hogy amikor elmondtad, mit tudsz, elhordtalak mindennek. A pillanat hevében tettem és ezért arra kérlek, hogy te se sértegess engem. Nem vagyunk olyan rossz viszonyban, hogy folyamatosan válogatott sértéseket vágjunk egymás fejéhez. – Sóhajtottam. Nekem is szükségem volt erre a bocsánatkérésre, akkor is, ha abban a percben jogosnak éreztem a kifakadásomat. Nem szerette rossz viszont ápolni az emberekkel, engem nem az éltetett, mint a legtöbb vámpírt. Soha nem volt tervben, hogy ellenségeket szerezzek, mindig én voltam a jókislány, aki igyekezett megmaradni a régi önmagának, de én is emberi természettel voltam megáldva, néha előtörtek belőlem az elfojtott indulatok. Az, amikor rátámadtam Lilya-ra, egy ilyen időszak volt. - Megígérem. Legalábbis megpróbálom. Tudom, hogy ti, boszorkányok különlegesek vagytok és azt is bevallom, hogy én nem értek a ti világotokhoz, de akkor te is ígérd meg nekem, hogy minden tőled telhetőt megteszel, hogy előkapard róla az információkat. – Kérleltem annak ellenére, hogy ő cseppet sem kedvesen nézett rám.
••• sajnálom a késést ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
Mikor nőtte ki magát ekkorára a ellenségeskedés? Nem tudom magam sem. Vámpír volt, én boszorkány, alapvetően ezzel sem lett volna semmi bajom, hisz minden akadály áthidalható. Valahol ott esett egy jó nagy kavics a fogaskerekek közé, hogy, amit mondtam, ő nem hitte el. Most pedig pontosan azon vagyok, magam sem tudom milyen indíttatásból, hogy megértessem vele, nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek beállít. Nem neki akartam rosszat, csak az igazat mondtam, amit mint már említettem, nem mindenkinek olyan könnyen elfogadható dolog, változás az életben. Pedig a legegyszerűbb dolog az igazság volt. Viszont tisztában voltam vele kicsi koromtól kezdve, hogy kettőnk közül a saját életem jóval megmagyarázhatatlanabb mederben csorgott, mint azt hittem, hogy valaha csorogni fog. Bárki is tette tönkre az életét, nem én voltam, nem fárasztottam magam azzal, hogy azt a nőt megtaláljam, amíg nem kért meg rá. Állítottam, hogy a hőn áhított férfi él. Üres fülekre talált, innentől a maradék szikráját is eloltottam annak, hogy a kettőnk között lévő helyzeten változtassak. Jelenleg pedig azt hiszem, hogy mégis elkezd valamit felfogni, s talán belátja, hogy meglehet és elismerem, a saját világom felülemelkedik a sokak számára normális világon, de nem állítottam sosem valótlant. A hazugságoktól én magam is ódzkodtam, hát nem is alkalmaztam azokat másokkal szemben. -Esetleg hallgattam volna az érvekre, amikkel ezt alátámasztja.-jegyzem meg kissé sértetten, mit sem törődve vele, hogy ez nem rólam szól. De a véleményemre várt. Plusz, mivel eddig sosem kerültem még ilyen helyzetbe, nem tudom mi lenne a jó válasz.-Talán, ha az illető boszorkány megkérdeztem volna tőle, hogy meg tudja-e találni. Talán, egészen véletlenül eszembe jutott volna, hogy megérdeklődjem, a segítségével láthatom-e az illetőt úgy, hogy az engem ne lásson...-sorolok további érveket, továbbra sem éppen a kedves hangot megütve, de annál jobban felhívva rá a figyelmét, hogy milyen opciókkal próbálkozhatott volna akkor, mikor elmondtam neki, hogy akit keres, éppenséggel él és virul, csupán nélküle. De ő inkább elhajtott és kis híján fejem vette. Ezt a kört még egyszer nem szeretném lefutni, sem vele, sem senki mással. -Látod? Megint megkérdőjelezed azt, amint mondok. A bizalom elsődleges ilyen ügyben, bár kétlem, hogy ezt egy vámpír fel tudná fogni.-megeshet ez kicsit nagy pofon volt, és talán néha rá kellene lépnem a nyelvemre, ennek viszont szükségét nem érzem.-Tudod mit, ha nem akarod elhinni, ne hidd el, nem te vagy az első ilyen. De igen, létezik. Boszorkány vagyok, sokkal több minden létezik, mint a magadfajta vagy néhány rühes korcs.-hívom fel a figyelmét a világegyetem végtelenségére fajok terén, ezzel nem kitérve sok olyan dologra, ami még felfoghatatlanabb lenne számára. Mosolyom cseppet sem kedves, inkább megvető kissé. Miért? Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ha az emberek akarnak valamit, előbb támadnak, és szegeznek kést a torkodnak, mintsem, hogy végiggondolnák az esélyeiket, és felmérnék, hogy nem megy minden egyedül. -Segítek. De egy feltétellel. Ha megteszem ezt soha többé nem kérdőjelezed meg azt, ami igaz.-ez nem is feltétel, inkább amolyan mihez tartás végett tisztázzuk a dolgokat rész. Mert valójában nem volt kedvem ismét falakba ütközni, inkább mostanában kikerültem azokat jó nagy ívekben.
Ha agyonütöttek volna sem tudtam volna megmondani, hogyan jutottunk idáig. Ugyan nem voltunk kebelbarátnők, de kedveltem őt, egyáltalán nem a kevéske ellenségeim között tartottam számon, hiszen megbíztam benne és segített, amikor arra volt szükségem. Ám most, mintha megváltozott volna... valószínűleg ő is így gondolkodott rólam, hiszen eddig nem ütöttünk meg egymással ilyen, számomra már durvának minősülő hangnemeket. Mindig ügyeltem arra, hogy megpróbáljak mindenkivel kedves maradni és most is ez a cél lebegett a fejem fölött, de egyre nehezebb volt tartanom magam hozzá. Nem tekintettem magamat különbnek tőle, egyszerűen csak nem értettem, miért mondta azt, hogy Jacob életben van, amikor a saját szemeimmel láttam a holttestét. Nem vagyok vak. Akkor sem voltam és úgy vélem, eltéveszthetetlen és megemészthetetlen látvány az, hogy a férfinek a vére, akit szerettem beterítette a konyhapadlót. Persze voltak hézagok a történetben... az a nő, az a boszorkány miért vitte magával és hol lehet azóta a teste? Talán Lilya mégsem állít valótlanságot, csupán én nem tudtam feldolgozni, hogy az elmúlt éveim hazugságban teltek el és ha nem hiszem el, hogy Jacob halott, akkor... akár most is itt lehetne mellettem, mert után eredhettem volna és megtalálhattam volna. Nem tudtam, mit gondoljak. Összezavarodtam. - Te mire gondoltál volna a helyemben, ha valaki azt mondja, hogy a halottnak hitt szerelmed él és virul, csak éppen elfelejtette, hogy te létezel és még közölni sem hajlandó veled, hogy semmi baja? - Kérdeztem tőle elcsukló hanggal. Nem zavart, hogy az arcomra kiültek az érzelmeim és a hanghordozásomban is megmutatkoztak. Ha neki jólesne az ezeken való gúnyolódás, hát rajra, én nem fogom megállítani benne. Nem voltam érzéketlen és büszke voltam rá, csak a bizonytalanságomat nem tudtam hová tenni, ami egyre nőtt és nőtt, főleg, miután meghallgattam a magyarázatát. Nem tartottam magamat egy agyatlan személynek, de kellett pár másodperc, míg nagyjából felfogtam, mit is akarnak jelenteni a mondatai. - Szóval azt várod, hogy higgyem el, létezik egy hely valahol a nagy semmiben, az elmémben, a képzeletemben, aminek van egy kollektív alapja és ott láttad Jacob-ot? - Vontam össze a szemöldökeimet. Ez nekem magam volt, a tarkómra csúsztattam a kezeimet és megmasszíroztam a nyakamat, hogy épp ésszel tudjak gondolkodni, ezzel is egy perc szünetet kérve tőle. Mit veszíthetek? Ha nem igaz, legfeljebb bolondot csinálok magamból és nevetség tárgya leszek a szemében, de azt ki fogom bírni. A lehetőséget viszont nem hagyhattam elúszni. - Csináljuk. Segíts nekem, kérlek. Ha már elmondtad, hogy létezik ez a hely és van esély arra, hogy visszakapjam őt, akkor... légyszíves, segíts. - Néztem rá kérlelően.
••• sajnálom a késést ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
Kinőttem a naiv kislány szerepét a szemében, aki semmi rosszra nem képes. De ezzel tisztában voltam. Talán épp ezért nem is erőlködtem annyira, hogy olyannak lásson, amilyen nem voltam. Viszont az, aki nem ma született erre a földre, ne akarja nekem megmondani, hogy hogyan viselkedjek. Az álcája neki is tökéletes volt, épp, mint nekem, ebben az egyben talán rokon lelkek voltunk. A közös bennünk még a másik iránt érzett megvetés lehetett. Miután engem beállított többek között ő is a hazug boszorkányok csoportjának közepére, nem is nagyon erőlködtem, hogy máshogy gondoljon rám. Mondhatni enyhe túlzással, hogy tulajdonképpen megszoktam már, hogy így állnak hozzám. Az, hogy másnak más volt a relatív valóság, mint nekem, már nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy egy kisebb győzködés után sem tudják elhinni, hogy amit mondok igaz. Az ember az ilyesmibe nagyon rövid idő alatt, szinte teljesen bele tud bolondulni, míg végül megtanulja kizárni és nem foglalkozni az ilyenekkel, vagy ha úgy tetszik más naivságával. Az én világomban ez olyan volt, mint régen azon vitatkozni, hogy a Föld tulajdonképpen milyen alakú, vagy a Nap kering a Föld, vagy a Föld a Nap körül. Mindenkinek más elmélete, teóriája volt dolgokról, nekem is. Csak ezt ő nem ismerhette és a saját világában lehetetlennek hatott az ilyesmi, holott ő is vámpír volt...én boszorkány. Mi a fene át a normális a világban? -Kár.-sóhajtok nagyot, mintha valóban sajnálnám, hogy így alakult, pedig nagyon nem teszek ilyesmit. -Valószínű valaki rólad ugyan ezt gondolja.-nem célozgattam én semmire, nem is gondoltam magamra sem, hogy én ilyesmire készülnék, de az, hogy álszenten én vagyok a rossz, és velem szemben ő a tökéletes... na, ezt enyhén szólva is túlzásnak éreztem. Miután a figyelmét százszázalékosan magaménak tudtam, bevetettem a legjobb fegyverem, amim lehetett ellene. Az őszinteségem megkérdőjelezhetetlen volt, szívverésem egy pillanatra sem mozdult ki a normális ütemből, és arcom olyan nyugalmat sugárzott, hogy valósággal eltüntette rólam a közönyt, amit éreztem felé és a mérhetetlen megvetést, amit éreztettem vele. Érezni is éreztem volna ilyesmit? Nem olyan nagy mértékben, mint ahogy mások felé érezhettem, de jelen volt bennem ez is. Viszont meglepve tapasztalom, hogy immár hozzám intézett szavai egy, már-már barátságosnak nevezhető, szinte gyengédnek mondható hangszínt ütnek meg. -Nocsak, nocsak. Csak nem hisz nekem a kisasszony? Egészen lenyűgöz ezzel a modorral, de komolyan.-húzom kicsit az időt a záporozó kérdései és az én adott válaszom között. Hogy hol találkoztam volna vele? Na, ha valóban hisz nekem, most jön az a rész, hogy ismét megingassam ezt a hitet. Mert, amit mondani tervezek neki, az most is az igazság.-Van egy hely, egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet. Ahol bárkivel összefuthatsz. ez más, mint a purgatórium vagy a szellemvilág, ahol a nyughatatlan lelkek laknak.-szavaim hallatán a mellettünk lévő asztaltól azonnal felállnak, így lényegében a környezetünk teljesen kiürül és nyugodtan elmondhatom, amit akarok.-Az inscape, a gondolatok világa. Ez a hely mindenki fejében ott van, de nem mindenki képes átlépni a kapuját. A relatív valóság adott, és az ember képzeletereje viszont határtalan lehet. Talán így adatott meg a lehetősége annak, hogy néhány boszorkány képes a két helyet összemosni valamilyen módon. Mondjuk azt, hogy innen bármi visszahozható. Tárgyak, emberek...bármi. Nos, Jacob valamiért itt ragadt. Nem mondom, hogy valami kedves jellem, de ott van. Visszahozhatom, de mindennek ára van. Plusz, először el kell, hogy hidd, hogy ez a hely létezik, még akkor is, ha ehhez aludnom kell, mert mint mondtam, ez egy álomvilág, amiben az elme a mágus és az elme irányít mindent.-válaszolok kérdésére viszonylag hosszasan kifejtve a lényeget, de ha ebből nem érti meg, nem biztos, hogy tovább fogok próbálkozni. Mint mondtam már, nem én vagyok az az ember, aki napestig győzköd bárkit is bármiről. Vagy hisznek nekem, vagy nem. Az embernek a döntésképesség adottsága, és ki vagyok én, hogy ebben befolyásoló tényező legyek?
Felettébb illúzióromboló volt a velem szemben ülő lány. Egy kívülálló nehezen tudta volna elképzelni róla, hogy amint megszólal csak gúny és megvetés ömlik a szájából, arról nem is beszélve, hogy felettébb szeretett az emberek idegein táncolni. Vagy lehet, csak engem ajándékozott meg ezzel a kivételes hozzáállással, erre igazán kíváncsi lennék, de még nem volt lehetőségem rákérdezni. Talán majd most. Én már nem dőltem be az angyali arcnak és annak, hogy úgy nézett ki, mint egy tinilány, akinek rossz gondolatai sincsenek, nemhogy olyan szándékai, amelyekkel keresztbe tehet másoknak. Rólam sem mondta volna meg senki, hogy majdnem két évszázada éltem az életemet és tizenhét évesen az éjszaka teremtményévé váltam, aminek eredendő feladata lenne a gyilkolás a túlélés eszközeként, ám én nem éltem ezzel a lehetőséggel... mindannyiunknak megvolt a saját története és egy ponton Lilya-val összekapcsolódott a miénk. Éppen azzal, hogy találkoztunk és valamilyen okból kifolyólag egyszer csak úgy döntött, olyat állít, ami számomra lehetetlennek bizonyult. - Ez nem kedvesség, Lilya, hanem puszta tényközlés. Nem lenne értelme elkezdeni fojtogatni téged sem ebben a tömegben, sem valahol egy utcasarkon, mert attól nekem nem lesz jobb. - Mondtam komolyan, elkergetve a nem túl szép, rá vonatkozó gondolataimat. Lehet, hogy álszentnek tűntem, hiszen nekem is megvoltak a magam hibái és természetesen az első lépésem szívesen lett volna az, hogy a kezeim közé kapom a nyakát, de visszafogtam magam. Mint mindig. - Legközelebb? - Rögtön felfigyeltem a szavaira, ehhez eléggé értett, csodáltam is érte. Egy külön jelenség volt attól függetlenül, hogy számomra néha felettébb idegesítő is volt, néha szívesen megtéptem volna magam, amiért egyáltalán kezdtem vele. - Ha igaz, amit mondasz... bár még mindig nem hiszem el és nem értem, miért pont te vagy felháborodva az én értetlenkedésemen, mivel te vagy az, aki azt állítod, hogy egy halottat láttál járkálni... tudod, hol van? - Kérdeztem rá a körítésem leginkább lényeges részére, de elengedhetetlen volt a szavak sokasága, ha zavarban voltam és nem tudtam mit gondolni, akkor túlságosan sokat beszéltem. - Múltkor nem hallgattalak meg és nem kérdeztem rá, hogy egyáltalán... hol láttad őt? Biztos vagy benne, hogy nem csak csaltak a szemeid? - Kedves hangon szóltam hozzá, elnyomva a kikívánkozó, de értelmetlen hisztériás tagadást.
••• sajnálom a késést ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
A város kezdett olyanná válni, mint egy végeláthatatlan rémálom, amiből a halál adj az egyetlen épkézláb kiutat, az élet már kevésbé. A világ furcsa, rendezetlen és meglehetősen értelmetlen körforgásában kismillió okom lett arra, hogy gyűlölettel nézzek dolgokra, emberekre. Utóbbiakra leginkább azért, mert hazudozónak neveztek. Engem, aki minden éjjel kisebb kivégzésen ment keresztül, hogy lássa, amit látni akart. Mert egyesek nem hittek az adott szavamnak, az nem azt jelentette, hogy hazudtam. Csak mindenkinek más volt a valóság, nekem pedig olybá tűnt, hogy a képzeletbeli, megfoghatatlan világ az egyetlen valóságszerű hely, ahol az igazat,s csakis az igazat láttam, hallottam, éreztem. És meglepő...odaát nem hemzsegtek emberek, nem úgy, mint itt. Ez a város a fertővel ért fel egyenlőre, ami annak köszönhetően ráaggatott jelző volt, amiért ellehetetlenítette még a nyugalmas, abszurd módon tanulással töltött szünetem is. Remek érzés volt. Csak épp a gyomrom fordult fel. A szőke hajú lány, ki úgy döntött ismét osztozik velem a társaságán, egyszerűen pontosan az a típusú ember volt, aki nem akart hinni nekem, s még csak próbálkozni sem volt hajlandó, hogy minimális bizalmat fektessen belém. Sajnos régóta nem volt törékeny a lelkiismeretem, hogy holmi szívbajos libától hasra essek és bocsánatért könyörögjek, amiért nem minden lépés jött ki úgy, ahogy azt tervezte, hogy kijöhet. -lenyűgözöl, de komolyan. Nem éri megölni...micsoda kedvesség. Bár lehetséges, hogy a szeretet ünnepén nem is várhatok még tőled se mást, csak nyájas szavakat. Igaz, ezt kötve hiszem, hogy ezért van.-szólalok mg, miután kétszer is tudtomra adja, mennyire nem vagyok az a lány, akit megölne, s közben mégis szívesen látna halottnak. Micsoda kétszínűség. Vagy csak szerintem alantas annak örülni, hogy valaki eltesz egy olyan személyt láb alól, akit nem kedvelek, és még örülök is neki, holott én is megtehettem volna ugyan ezt vele? -Nem is tudom...szeretek kicsi Cupidót játszani.-mosolyodom el kétszínűen, vállat vonva. Ha már helyet foglalt és kénytelen vagyok elviselni a társaságát, őszinte leszek vele.-Tudom, rendkívül meg fog lepni, de nem hazudtam. Tényleg él. Az, hogy te nem hiszel nekem, már nem az én bajom. De mit akarsz, hozzak bizonyítékot? Legközelebb vérét veszem, vagy egyből a szívét hozom bizonyítékba. Utóbbi igen látványos lenne, már-már abszurd módon mulatságos.-kislányos vigyorral nézek rá, sötét tekintettel, cseppet sem kedvesen. Az, hogy meggondolatlanul szóltam néha el magam, és kicsit morbid volt a humorom... nos, az a múlt hibáiból és az életem zavarosságából fakadó dolgok voltak. Vagy tetszett neki, vagy nem. -De szívességet illik meghálálni, neked pedig ekkora elég volt, hogy ne tegyek többet, mert csak vádaskodást és érthetetlen kételkedést kapok cserébe. Szóval más kérdés van még, vagy élhetünk boldogan tovább?-érdeklődöm, a hangnem nem változik, bár sokan épp nem ezt néznék ki egy olyanból, mint én, ő már ismert. Soha nem voltam mosolygós, felhőtlenül örülő kislány, mindig is határozott véleményem volt, amit mindenki tudtára adtam, ha kérdezték, vagy ha a pumpa elkezdett felmenni bennem.
Imádtam a karácsonyt és ennek folyamatosan hangot is adtam. Nekem bőven elég volt, hogyha csak a szót magát hallottam meg kisgyerekké változtam, aki naphosszat üldögélt volna az ablak előtt várva, mikor esik le a hó és borítja fehérbe az egész tájat. Átéltem már jó néhány karácsonyt és amikor egyedül kellett töltenem nem tagadom, direkt azokra a helyekre utaztam és illeszkedtem be, ahol ezer százalékig biztos volt, hogy fehér lesz a karácsony. Mystic Falls-ban borítékolhatóan nem ez vár majd rám, de nincsen jobb érzés attól, mint átgázolni a szakadó havon, majd egy faházban üldögélve, meleg italt kortyolgatva a kandalló mellett beszélgetni. Idealista lennék? Igen, nem tagadom. Úgy éreztem, megérdemelnék egy életet, aminek a középpontjában ha nem is a tökéletlenség, de legalább a boldogság áll és messzire képes voltam elmenni ezért, arról nem is beszélve, hogy cselekedni is akartam a saját jólétemért. A legcsodálatosabb ünnepem volt, amit azzal a személlyel tölthettem, akit feltétel nélkül szerettem és akit elvettek tőlem… most nincs más, mint a legjobb barátom visszarángatása a sötét oldalról, ha egyáltalán nem késtem már jócskán el. Elszomorított a tény, hogy Stefan megint nincs jól. Ha foglalkoztam volna vele és mellette lettem volna a közelmúltban… talán meg tudtam volna győzni, hogy a legkönnyebb út nem mindig a jó út. Így sokkal nehezebb lesz az eszére, leginkább a szívére beszélni. A belvárosban sétálgatva a szívemet melengették az ünnepi fények, de a kirakatokat nézegetve egy idő után lefagyott a mosoly az arcomról. A mai estére ismét egy hegyibeszédnek hangozhatót terveztem és fogalmaztam meg, ehhez kellett a lelki feltöltődés és a friss oxigén, ám azzal, akit megpillantottam az egyik gyorsétterem ablakán keresztül, nem volt kedvem találkozni. A szívem kihagyott egy ütemet a felismeréstől, hogy az a nő néz velem farkasszemet, aki az egyik legnagyobb fejtörést és lélekszaggatást okozta nekem az elmúlt napokban. Nem mehettem el mellette, pedig azt kellett volna… sokkal jobb lett volna, ha folytattam volna az utamat, de nem, én bementem hozzá. - Nem bántanálak akkor sem, ha ketten lennénk. És nem azért, mert boszorkány vagy, hanem azért, mert nem érné meg. – Összevontam a szemöldökeimet. Ismerhetne annyira, hogy tudja, az öldöklés nem volt szokásom. – Kettőnk közül jelenleg inkább te vagy az ellenséges, pedig nekem tényleg lenne okom legyilkolni téged, ha már így fogalmaztál. – Nyeltem egyet és egy sóhajtást megengedve magamnak ültem le vele szembe. Az ujjaimat az ölemben fontam össze azért, hogy ne legyen túlságosan látható, hogyan nyomorgatom őket. Feszültté váltam, ez az arckifejezésemet is látható volt. - Mi jó származik neked abból, hogy azt mondod, életben van? – Kérdeztem rá rögtön. Jacob nem élhet, meghalt, nincs az a hatalom, ami elhitethetné velem az ellenkezőjét… abba én magam halnék bele, ha igaz lenne, hogy eddig valahol a világba járkált és eszébe sem jutottam.
••• sajnálom a késést ••• [You must be registered and logged in to see this link.] •••
A kajáldába mentem, ahová amúgy nem mennék, mert ez kaja, nem étel. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem itt. Igazából tudtam, emberek között akartam lenni, hogy ne aludjak ismét. Bár így biztos, hogy belekeveredek valamibe, ahogy mindig. Nevetségesen könnyen ment az ide út, de ahogy belépek kicsit elbizonytalanodom. Emlékszem erre a helyre, jártam már itt, bár lássuk be, minden ilyen gyorskajálda ugyan úgy néz ki. Késő este van, nincsenek sokan, többségében magányosan eszegető, vagy inkább zabáló emberek vannak itt. Emberek. A pulthoz sétálok és kérek egy fagylaltot, majd leülök az ablak mellé és kibámulok rajta a karácsonyi fényekben játszó térre. Nevetséges, még december sincs, máris minden ebben az ünnepi bigyóban úszkál. Kinézek az ablakon, elkalandoznak a gondolataim, miközben egyik falatot nyelem a másik után kanalazom számba eszembe jutnak a városban ismerős emberek. Köztük az egyik épp szembenéz velem az ablakon keresztül. Összerezzenek, aztán mégis úgy döntök, hogy kihúzom magam, mert nincs félnivalóm. Én igaz, bogarat ültethettem bárki fülébe, de tudtam, hogy mit láttam egyik éjszaka. Figyelmeztettem, de ellenséges lett. Ennyi. Ilyen könnyen lesz barátságból ellenségeskedés. Neki akartam jót, senki másnak. Állom a pillantást, miközben nem zavartatva magam tovább eszegetek. A testvérem pedig nem sok mindenben tudott segíteni, ideges, sértett, és kissé makacs, de kevésbé hiszékeny vámpír lánnyal kapcsolatban, aki épp, mint a többiek, nem lát tovább az orra hegyénél. -Ugye most csak szórakozol velem?-suttogom a kérdést, mikor végre már nem csak az üvegfal választ minket el, csupán a levegő. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez.-Mondtam már, hogy igazam van, ha te nem is hiszed el. De nem kerestelek, szóval mielőtt legyilkolnál egy rakás ember előtt, akik mellesleg szívrohamot kapnának a lehetséges látványtól, ami nem következhet be, tekintve, hogy boszorkány vagyok... Mit akarsz?-vázolom fel a helyzetet, majd szegezek neki egs elég egyértelmű kérdést, amire egyenes választ várok, miközben az utolsó falatokat is kikanalazom a pohárból, hogy a hűs fagylalt az eleve szeles, hűs éjszakán még inkább átfagyaszt.
Tell me that you love me 'cause I need you so much
Már egy hete egy olcsó kis motelszobában húzom meg magam. Anya napjában ötször hív. Na de, persze nem miattam, azért aggódik csupán, hogy ha esetleg apám megengedi, hogy nála maradjak, bizony megszűnnek azok a kis csinos összeget ábrázoló csekkek, amiket azért kap, mert gondomat viseli. Aha, jó vicc. Nem is tudom, mikor viselkedett utoljára rendes anyaként. De, talán neki van igaza. Talán csak haza kellene mennem, és végre elfelejtenem az Apámat. Nem, nem fogom a nevén hívni. Talán azt érdemelné, hogy így tegyek. Mégesnek kellene lennem? Valószínűleg. Én viszont csak boldogságot érzek, ha Rá gondolok. Mosollyal az arcomon lépek be az étterembe, bár nem tudom, valóban megilleti- e ez a név, sosem voltam igazán oda érte, de ez a legközelebbi hely, ahol kaphatok egy kis kávét, és azért az az Álom pite sem a rossz, és undorító ételek táborát erősíti. Körül sem nézek, miközben a pulthoz sétálok, és elmondom a srácnak, mit is szeretnék pontosan. Érzek magamon pár tekintetet, de, hogy őszinte legyek, nem igazán foglalkoztat. Az emberek ilyenek, mindig, néha teljesen ok nélkül bámulják a másikat, ilyenek vagyunk, különösebb értelme nincs ezen felháborodni. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben átnyújtom a kártyámat, hogy lehúzza, és kifizessem a reggelimet. Amit valószínűleg nem tudok majd leerőszakolni a torkomon, akármennyire is korog a gyomrom már egészen tegnap este óta. Folyton összeszorul a torkom, mikor arra gondolok, hogy ezután egyenesen az Apámhoz megyek majd. Hát tényleg itt vagyok. Megteszem ezt, és ezután már nem lesznek bugyuta álmok arról, hogy vajon szeret- e. Egy kicsit is. Vagy, hogy netalántán gondol- e még rám? Vagy gondolt- e valaha. Végigsimítok a hátsó zsebemen, érzem a kép körvonalát, amit a nagynéném adott át, mikor egyáltalán nem a kedves énem kereste fel, hogy árulja el, hogy hol van az Apám. Megeresztek egy mosolyt, mikor átveszem a rendelésem, gyorsan körbepillantok, és leülök egy üres asztalhoz. A képet kiveszem a zsebemből, az asztalra teszem, ajkamba harapva nézem meg, vagy úgy másfél milliárdszorra ezen a héten. Beleszórom a kávéba a cukrot, majd megkeverem, és a poharat a számhoz emelve felnézek. Ajkaim a pohárnak nyomódnak, szemeim elkerekednek, ahogyan a szemben lévő asztalnál ülő férfire pillantok. Ez.. egyszerűen nem lehet igaz. Annyira.. ismerősek ezek a vonások, az a mosoly ami elterül az arcán. Ő az, ez egész biztos. A képre pillantok. A fenébe is, még szép, hogy Ő az. Remegve fújom ki a levegőt, érzem, hogy gombóc növekedik a torkomban. Remegő kézzel simítok végig a hajamon, ahogyan felkelek a székről. A képet lassan felemelem az asztalról, félbehajtva csúsztatom a a farmerom hátsó zsebébe. Begombolok még egy gombot az ingemen. Apró fekete szívek díszítik. Mit is gondoltam? A kávémat és a pitémet hátrahagyva, apró lépésekkel indulok el az asztala felé. Kezd eluralkodni rajtam a pánik. Mégis mi a fenét mondjak neki? Szia, én vagyok a lányod, aki sosem kellett, de most jó lenne, ha befogadnál, mert nincs hova mennem. Elég gyatra szöveg, ha engem kérdeztek. Mély levegőt veszek, mielőtt leülök az asztalhoz, vele szemben. Hát itt van. Egy karnyújtásnyira tőlem, és életemben először meg sem tudok szólalni. Annyira más, mint amilyennek képzeltem, és mégis annyira... jó. - Maga.. maga Kevin Godbert, nem igaz? - hangomból sugárzik az izgatottság, és a mosoly azonnal az arcomra kúszik. Kezd elmúlni a a remegés, ahogyan az arcát tanulmányozom. Ő tényleg az én Apám. Érzem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, miközben az a bugyuta mosoly ott csüng az ajkaimon. - Én Grace vagyok. Grace Odell. A lányod - halkan ejtem ki a szavakat, mondatom végén beharapom az alsó ajkam, hogy visszafojtsam az előtörő könnycseppeket. Innen már tényleg nincs vissza út.
Értekezés címszó alatt igazán sok mindent lehet érteni, és az én megfogalmazásomban ez nem jelent mást, mint azt, hogy nem akarom, hogy bárki is megzavarjon abban, amit csinálok. Kifogás? Ugyan, én megtehetem, hogy akkor és azt pattintok le, akit csak akarok. És hogy miért? Az indok roppant mód egyszerű, de tényleg. A reggeli kávémat iszogatom papírpohárból, négy omlettel telerámolt hamburger felett ülve. A rutin már csak ilyen.. Hát tudod ki fog otthon reggelit gyártani, mikor ez a megoldás sokkal kényelmesebb és valószínűleg ehetőbb is, mint amit én tákolnék össze az otthoni cuccból. Való igaz, hogy a hűtőszekrényem is csak azért van, hogy díszítse a konyhát, más egyéb funkciót nem lát el, olyan sok időt töltök otthon mostanság. De ez így mind szép és jó, az üzlet elszólít és amúgy sem tartozom senkinek elszámolással. Nem vár otthon senki, hogy számításba kelljen vennem, és élvezem is az agglegény életet, minden egyes előnyével együtt. Az asztalon fekvő újságot széthajtom, és magam elé veszem, hogy átfuthassam a napi híreket. A java része engem nem érint, ami meg mégis, arról már tegnap tudtam, mégis jó érzés tölt el, mikor a találgatásokról olvasok, vagy a tényként beállított baromságokon rágom át magam röhögve. Igazi üdítő napindítás ez nekem, bőven elég ahhoz, hogy vigyor telepedjen a képemre. Nem az a fajta, amit akkor villogtatok, ha egy üzletem sikeresen révbe ér, csak az átlagos, amivel a szebbik nem tagjait vizslatom végig. Kora reggel ellenére elég szép a felhozatal..
Menni fog ez nekem, hiszen annyira sok ideig nem lehettem megfosztva a testemtől és az akaratomtól, de ennek ellenére minden egyes másodpercben úgy érzem, hogy hamarosan elfogok bukni és ki fog derülni az igazság. Nem tartok attól, hogy valaki rájön arra,hogy a tudtom nélkül ölök meg másokat,hanem attól féltem, hogy egyszer valaki rájön arra, hogy több száz éves vagyok. Még annak ellenére is, hogy nem látszom annyinak. Sokkal egyszerűbb volt az én időmben, mert ott nem volt ennyi fajta ketyere és még hely se. Szerettem ott élni, Nassau-ban, de aztán hirtelen minden boldogságom szertefoszlott. Kalitkába zártak és több száz éven különböző testekben raboskodtam egy boszorkánynak köszönhetően. Hát, nem volt túl jó érzés de szerencsére nem olyan régen sikerült megszöknöm. Most már csak be kell illeszkednem ebbe a fura és szokatlan világba. Mosolyogva nézek a lányra és próbálok barátságos arcot vágni minden egyes mozdulatomhoz, de picit nehezen megy, mert minden apró és szokatlan zaj képes teljesen megijeszteni, így részben teljes mértékben arra kell figyelnem, hogy higgadt és természetes maradjak. Faj? Szerintem sok nő él a bolygón, de lehet tévedek. - mondom neki még mindig mosolyogva, mert a világért se árulnám el neki, hogy mi vagyok és azt se, hogy tudom ő micsoda. Egyszerűen nem bízok benne és anélkül pedig ilyen információkat nem fog megtudni. Bocsánat, de én azt hiszem most megyek és elfogyasztom az ennivalómat. - mondom neki még mindig barátságosan, majd felkapva a tálcámat elindulok az egyik üres hely felé, ahol hamarosan már helyet foglalva neki látok a vacsorámnak.
Zene || Tetszett! & Lesz még jobb is. || [You must be registered and logged in to see this link.]
Tapasztalatból tudom, hogy nem szabad ráakaszkodni az emberekre, jobb kivárni a pillanatot, míg ők szólnak hozzád. Bár, nekem ez néha eléggé a nehezemre esik, pláne akkor, ha egy fajtársamba botlok bele a McDonald's kellős közepén. Elég ritka fajnak minősül a miénk,mivel csak abban az esetben örökölhető a tündéri gén, ha mindkét szülő magában hordozza. Szerencsére nem kellett sokáig várnom arra, hogy észrevegyen. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem tudja hová tenni a gyorsétkezde fogalmát. Ami fura.. áh, biztosan csak félre értelmeztem valamit. Ugyanazt kérte, amit én, mire én egy barátságos mosolyt küldtem feléje, afféle jelzésként, hogy jó szándék vezérel. Nem sokkal később az első nekem címzett kérdése is elhangzott. Hogy találkoztunk-e már korábban? Kötve hiszem. Hm, ezek szerint ő nem érzi rajtam azt, amit én őrajta.. vagy, még csak rövid ideje tud a fajunkról. - Nem hiszem - felelem őszintén a kérdésére. - Ha találkoztunk volna már korábban, biztosan emlékeznék rád. Elég kevés fajtámbelit ismerek - folytatom csevegő hangnemben beszélve, persze figyelve arra is, hogy az utolsó szavakat halkabban ejtsem ki a számon. Nem szeretném, ha a pincér olyan dolgokat is meghallana, amihez az ég világon semmi köze sincsen.
१ Bocsi a késésért.. १ sok १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Még mindig kicsit fura volt számomra ez a város, de talán a helyesen ez úgy hangzana, hogy fura volt ez a kor és világ. Minden annyira másabb lett, mint amire emlékeztem, de még se mehetek vissza a 18. századba, hiszen arra senki se lenne képes vagy tévedek? Fogalmam nincs, de az biztos,hogy jelenleg nem akarok boszorkányok közelébe menni. Elegendő volt az egyikkel összeakadni sok évig, hiszen ennek köszönhetően még mindig úgy nézek ki, mint 21 éves,mert megfosztott a testemtől és bezárt egy másikba. Gyűlöltem érte és talán még Hamupipőkének is egykoron sokkal jobb sorsa volt, mint nekem egykoron. Nem is értem, hogy miként voltam egykoron szeretni őt, hiszen szemmel láthatóan egy bestia volt, aki uralni akart mindent és mindenkit. Csendesen ülök az épülettel szemközti padon és próbálom megfejetni, hogy vajon mit szeretnek annyira az emberek azon, amit ott bent kapnak. McDonald’s... Hmm, érdekes neve van, de ahogy elnézem mindenki elégedetten távozik onnét. Hónapok óta szabad vagyok, vagyis már elég régóta, de eddig nem nagyon próbáltam szerencsét a városban. Ott volt nekem Sky és a kórház, illetve szerintem mindenkinek biztonságosabb az, ha nem vagyok a közelében, hiszen gyilkos vagyok. Mondhatnám azt is, hogy sorozat gyilkos és fogalmam nincs arról, hogy mit tehetnék ellene. Lehet egyszer megöltem valakit, de abban a korban szinte természetes volt. Végül egy kisebb sóhaj keretében felállok és elindulok oda, ahova szinte minden ember beteszi a lábát. Mosolyogva nézek a tükörképemre, hiszen még mindig annyira fiatalnak nézek ki, pedig több száz éves vagyok... Amint belépek szemügyre veszem a helységet, majd pedig elindulok oda, ahol lehet ételt kérni. Fogalmam nincs mit rendeljek, vagy mit kellene mondanom, de majd megoldom. Nem lehet ez se olyan nehéz dolog. Kiváncsian fürkészem a menüt, amikor feltűnik, hogy valaki figyel engem. Óvatosan a lányra pillantok, s nem sokkal később megérzek valami ismerős illatot, de a lányt nem ismerem. Ebben biztos vagyok, akkor mi lehet annyira ismerős? Végül közelebb lépek hozzá, s amikor megkérdezik mit kérek, akkor könnyedén megszólalok. - Ugyanazt kérem, amit őt. - mondom egy kisebb mosoly keretében, majd a lányra pillantok. - Esetleg találkoztunk már korábban? - kérdezem tőle kíváncsian és közben a szemeit és minden apró rezdülését figyelem.
Zene || Tetszett! & Lesz még jobb is. || [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, őrültségnek hangzik, hogy folyton visszatérek Mystic Fallsba, mindazok ellenére, hogy semmi okom nem lenne idejönni, de valamiért én mégis megszerettem ezt a maroknyi kis városkát. Egyetlen vámpír sem tud engem elijeszteni innen, mikor annyi szép emlékem köt ide. Az egyetemista élet egyik előnye, hogy hétvégente azt tehetek, amit szeretnék, feltéve ha időben elvégzem a háziimat. Ha megtanulod jól beosztani a szavadidődet, semmi nem állíthat meg! Jelenleg úton vagyok a McDonald's fele. Hogy miért? A válasz egyszerű: imádom a mekis kaját! Kész csoda, hogy nem látszik meg rajtam, amit megeszek.. mert ha látszana, búcsút mondhatnék a lapos hasamnak. Boldogan, széles mosollyal az arcomon léptem át a meki küszöbét, majd indultam el a bárpult fele, feladni a rendelésemet. - Egy Happy Meal menűt kérek - mondom érthetően a pult mögött álló srácnak, miközben egy ismerős illat csapódik az orromnak. Ilyen nincs.. kutya legyek, ha nem egy fajtársam tartózkodik a közvetlen közelemben. Fél szemmel oldalra sandítok, puszta kíváncsiságból, majd rájövök, hogy egy lány áll nem messze tőlem.. Őt éreztem magamhoz hasonlónak.. Egyelőre nem sétálok oda hozzá, hanem megvárom, hogy kiszolgáljanak, plusz adok időt neki arra, hogy észrevegyen. Nem szeretnék ráijeszteni.
१ Remélem tetszeni fog :3 १ sok १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyenes választ adok neki, ezzel valószínűleg elérve, hogy utáljon, de vállalom a kockázatát. Ha már hazudni képtelen vagyok, az a legkevesebb, hogy őszinte vagyok, mivel érezni érzek iránta valamit. Ez a valami nem csak az, hogy megbízom benne, hanem az, hogy igenis szeretem, csupán nem tudom eldönteni, hogy mi is az, amit az életemtől vagy tőle akarok. -Kiakadtam...Még szép, hogy kiakadtam. Egyszerűen összepakoltál és leléptél. Nem várhattad, hogy örüljek annak, hogy leléptél. A családom a családom, még ha nem is jövök velük ki úgy, ahogy te...-akadok ki ismét, ahogy azon az estén, és esélyt sem adok neki arra, hogy beleszóljon a kis mondandómba. Elfogadtam, hogy elment, majd kikapcsoltam egy napra mindazt, amit éreztem, mert azon az estén megléptem volna azt, amit ma megtehetek ismét. De furcsa lett volna ezt hangosan is beismerni, így csak hibáztatni tudtam, hogy ezt tette. Elmondom, hogy mit tettem, kiejtve minden gondolatot, ami a helyzettel bennem kavargott és mintha a mellkasom megkönnyebbülne, és a múlt elszállna a nyilvánvaló hibáim hangos kifejtésével.Ahhoz képest, ahogy hangzok, meglepően könnyen fogadta, amivel engem szinte lesokkolt, de nem különösebben zavart, hogy így történt. Sőt. Örültem neki, hogy nem kínoz a lelkiismeretem, és ahelyett, hogy békává varázsolna, inkább megbocsájt. Fogalmam sem volt, hogy akkor mi most mik vagyunk, ezért csak bólintok kisfiús zavaromban, és remélem, hogy a fagyhalál nem üt be, mert ha így folytatjuk mind a kettőnk így végzi majd. -Akarom én azt? Mármint az apáddal találkozni? Na meg az anyáddal... én...-kezdek neki a dadogáshoz, mert bár jó lenne megismerni a családját, a kelleténél jobban tartok tőlük. Ez pedig nem olyan jó. -Nem úszod meg, akkor inkább bemegyek veled, de nem rabollak el, mert a szüleid meg fognak érte ölni. És nincs olyan meleg a kocsiban sem, mint a házatokban.-érvelek a hazavitele mellett, ezzel vállalva a kockázatot, hogy a szűrömnél fogva tesznek majd ki az ajtó elé. Bár remélem nyakörvet és kajás tálat nem kapok mellé, egy pokróccal karöltve. Magamhoz húzom és a kocsi felé indulunk, majd kinyitom neki az ajtót és én is beszállok a kormány mögé. -Szóval hová legyen a fuvar?-érdeklődöm, a kocsiba ülve, elindítva a motort és a fűtést feltekerve a kocsiban.
A szavai a szívembe marnak, majd összezúzzák, kicsavarják azt, majd mintha valami labda lenne eldobják, hogy aztán a porcelánok mintájára újra és újra összetörjön. Egyszerűen nem értettem, hogy miként gondolhatta és miért érezte ezt. Lehet leléptem és otthagyta, de attól még szerintem soha se éreztettem volna vele azt, hogy nem lenne fontos számomra. Nem szoktam kiabálni, de mos még se bírtam uralkodni magamon. Egyszerűen úgy éreztem, hogy veszítettem és nyert a nyers érzések és a fájdalom. Tényleg így gondolod? Azt gondolod, hogy nem vagy fontos számomra? Lehet nem volt családod, de én esélyt kaptam rá és mindent képes lettem volna elkövetni, hogy te is a családom részese lehess, de te egyszerűen kiakadtál és ellenezted a dolgot. - mondom neki kissé ingerülten, majd mit sem törődve otthagyom és elsétálok, vagyis jobb szó rá, hogy elfutok onnét. Talán a családom egyesítésével részben azt szerettem volna megmutatni, hogy vannak normális családok a faji különbségek ellenére is. Mintha csak ezzel is azt szerettem volna megmutatni neki, hogy egyszer nekünk is lehet családunk. Talán ostoba és gyermeteg ábrándozás volt ez az egész. Ami pedig az étterem előtt következik arra egyáltalán nem számítottam. Vagyis ez csak részben igaz, mert szerettem volna azt, ha utánam jön és megállít, de arra egyáltalán nem álltam készen, hogy halljam azt, amit tett. Szerettem volna bemosni neki, leüvölteni a fejét, de egyetlen egy szó se jött ki a torkomon miután a sokk egyre nagyobb lett. Lehet egy-két szót motyogtam, de nem hiszem, hogy túl sok értelme lett volna azoknak a szavaknak, vagy egyáltalán hallotta azt a motyogást, végül pedig megcsókolom. Nem tudom, hogy miért tettem, talán azért mert már túl régóta halogattam ezt a dolgot. Szerettem őt,de abban is biztos voltam, ha még egyszer képes lenne görbe éjszakát tartani, akkor nem sok jó várna rá másnap. Igen, dolgunk. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében, majd zavaromba a hajamba túrok, majd újra szemeit fürkészem. - Akkor mi... most... - kezdek bele megint az értelmetlen szövegelésbe, de nem tudom kimondani azt a szót. Tudni szeretném, hogy akkor pontosan mi is a helyzet, de még se találom a megfelelő szavakat. Csak akkor, ha te is velem együtt hazajössz. - mondom neki komolyan, majd pedig a hideg elől szorosan hozzábújok és nem mozdulok meg. Egy darabig csak ott állok, majd végül felpillantok rá.- De ha nem, akkor menjünk valahova mielőtt én leszek az új jégember. - mondom neki egy kisebb kuncogás keretében.
Tettem dolgokat, amiket megbántam. Nem is egy ilyen dolog volt az életemben. Vele mégis más volt a helyzet, és nem akartam ezen változtatni. Végre volt valaki, aki mást látott meg bennem, mást gondolt rólam, de még őt is képes voltam egy hülye lépésemmel felidegesítenem. A pláne, hogy a titkolózás előtte olyan volt, mint a hamis szavak a hazugságvizsgáló ellen. Magam felé fordítom, erős kezekkel tartom, és mondom nyíltan a szemébe, hogy mit is csináltam, őszintén, még ha ezzel csak a saját helyzetemen rontok, akkor is. Olyat is a fejéhez vágok, amit talán nem is gondolok igazán jogosnak ellene, mégsem gondolom végig a mondanivalóm, csak azzal szembesítem, amit éppen abban a pillanatban helyesnek gondolok. -Hát bocsáss meg, hogy nem vagyok olyan srác, aki elviseli, ha csak úgy bejelentik neki, hogy máshol van dolguk. Elhiszem, hogy a családod a fontos, de azt hittem, hogy én is azok közé tartozok, akiknek adsz a véleményére. Sajnálom, hogy az én realitásom nem lát már rózsaszín felhőt, ha a családról van szó.-mondom, mintha legalább őt okolnám azért, hogy neki megadatott az, ami nekem nem. Valamiért inkább féltékeny vagyok arra, hogy neki van családja, nekem pedig lényegében egy személyben kimerült, és épp vele vitatkozom, hogy őt is elveszítsem. Végül felmondom a szolgálatot titkolózás terén és nyílt lapokkal játszva mindent beismerek, amit tettem, miután elment. Felesleges lett volna tovább tetézni a bajt, így is kételkedtem benne, hogy ezen tovább tud e lépni, de a kockázatot az őszinteség vele szemben megérte. A reakciója nem lep meg, de nem teszek semmit, csak csendben tűröm, hogy összeszedje magát, ökölbe szorulnak kezeim, és próbálok lehiggadni, mielőtt a farkas, ki bennem lakozik, végleg elvenné a józan eszem. -Pedig az...-dünnyögöm, mintha magam is szégyellném, amit tettem, s bár egy részem ezt érzi, egy önzőbbik felem, a legkevésbé sem törődik tetteim súlyával. Felém fordul, és nyakamba font karokkal hajol közelebb hozzám, megcsókol, ami hirtelen ér, de nem hagyom viszonzatlanul. Derekára font kezekkel vonom magamhoz még közelebb, a pillanatot mégis ő töri ketté. -Dolgom? Inkább dolgunk, nem?-vonom fel szemöldököm, és törlöm le könnyeit arcáról. -Én is szeretlek.-a szavak olyan könnyedén hagyják el szám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondanám valakinek, mégis nem hazug szavak, hanem őszinték. Körbenézek, és bár világosabb van, a télnek köszönhetően nem érzem, hogy melegebb is lenne. -Hazavigyelek? Biztos nem örülnének a szüleid, ha nem találnának az ágyadban, mikor felébrednek.-érdeklődöm, mert nem tartom magam annak a személynek, aki tönkre akarja tenni más családját, egy pitiáner lányszöktetéssel.
Szinte már meg se hallom azt, amit mond, de még hallom azt ahogyan az asztak kis híján megadja magát neki. Nem nézek már hátra, még akkor se, amikor szinte ijedten álltam meg pár másodperce. Biztos vagyok abban, hogy most mindenki minket néz, de nem érdekelt. Sietve léptem ki a korai reggeli időbe, s hamarosan a hideg szellő meg is csapta az arcomat. Próbáltam abba hagyni a sírást, de nem ment. Egyszerűen úgy éreztem, hogy apró darabokra sikerült tépnie a szívemet. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és fogalmam sincs, hogy hova indulok el vagy mit szeretnék, de nem akarok még hazaenni. Nem akarok még szembe nézni azokkal a dolgokkal. Egy kis időre lenne szükségem, de nem sokkal később lépteket hallok, mire még gyorsabban kezdek el menni és most már még inkább csendesen sírok. Viszont mindennek ellenére hirtelen elkapja a kezemet és nem éppen finoman tartja fogva azt, majd pedig megfordít. - Megfutamodtam? Én voltam az, aki próbált keresni utána, de mintha a föld nyelt volna el és újra felhúztad volna a falaidat magad köré, amiket annyira nehezen sikerült lebontanom. Nem én voltam az, aki a másik fejéhez vágta azokat a dolgokat, de mégis én voltam az a személy, aki helyre akarta hozni az indulás előtt. - mondom neki kissé hangosabban, majd kirántom a kezemet a kezéből és próbálom letörölni a könnyeimet. Majd mire megszólalnék újra beszélni kezd. Majd egy-két pillanat múlva el is jut a tudatomig, hogy mit mond, mert tudom, hogy mire céloz és mit tett. Ismertem azt az énjét is, azt amelyik nem félt inni és megkapni azt, amit bármelyik lány annyira megadna neki. Egy pillanatra még a kezem is ökölbe szorul, majd megrázom a fejemet. Ez nem, nem lehet igaz. - mondom szinte magamnak és a kezem az arcomra siklik, majd a következő pillanatban hátrálni kezdek. Nehezen tudom elhinni, hogy alig, hogy elhagytam a várost és úgy összevesztünk így tett. Nem értem, hogy miért nem akart küzdeni az érzéseiért és miért hagyta, hogy egy éjszakára újra valakiben örömét lelje, ami valójában csak pillanatnyi öröm, mert ezek szerint szeret. Próbálok ebbe az egy szóba kapaszkodni, de nehezen megy. Végül hátat fordítok neki és levegő után kapkodok. Szeretem őt, de ezek után fogalmam sincs arról, hogy képes leszek e valaha igazán boldoggá tenni őt. Végül hirtelen megfordulok, pár pillanat múlva újra előtte állok, a karomat a nyaka köré fonom és megcsókolom őt. Szeretlek te idióta, de azért nem lesz könnyű dolgod azt helyre hozni. - mondom neki még mindig könnyekkel áztatott arccal, majd lassan felpillantok rá. Hiszek abban, hogy minden helyre hozható, de ahhoz az kell, hogy ő is akarja ez.
Azzal, hogy kötözködtem a saját lelkiismeretem próbáltam elrejteni, ami egy ideig jól is működött, de ezt most, mintha nem vette volna már be a gyomra. Enni kezdek, és igyekszem a rágásra fókuszálni, nem pedig a gondolkodásra, de visszafordíthatatlan gondolatáradat ébred a fejemben. -Nem kell felkapni a vizet.-dünnyögöm, mint egy sértett kisfiú, de továbbra sem próbálok a stílusomon változtatni, hisz eddig jó úton haladok, hogy megőrüljek, de saját magamtól. Végül a gondolataim előtörnek a dobozból, aminek a tetején elszakad a cellux, és előzúdul belőle minden, amit eddig rejtegetett magában. Nem tudtam, hogy hogy fogalmazhatom meg, amit akarok, úgy, hogy ne boruljon ki, de hamar rájöttem, hogy ezt nem lehet úgy megfogalmazni. Figyelem a reakcióját, már épp reagálnék, mikor feláll és kiviharzik az asztal mögül. Megrázom a fejem, öklöm az asztalra csapom, mire az a kevés ember is elkapja a fejét, aki a helységben tartózkodik, s rosszalló pillantások közepedet nézik, ahogy én is távozom, az asztalon hagyva a tálcákat. Majdnem a kocsim és a kajálda közötti félúton érem csak utol, határozottan, talán kicsit erősen is, de megragadom karját, és magam felé fordítom, hogy könnyektől áztatott szemébe nézhessek. -Pár? Könyörgök, megfutamodtál, az első adandó vitalehetőség előtt. Én türelmes vagyok, pedig nem vagyok olyan típus, hiába hiheted azt elsőre. Miattad vagyok türelmes, de nem másokkal.-az összezavarodottság helyett némi düh uralkodik felettem, szememben pedig megcsillan a farkas, akivé könnyedén változhatnék, hogy magam mögött tudjam ezt az egészet.-Hűséges típust keresel? Megkaphattad volna, de sajnálom, ha nem rohantam utánad, és inkább egy üveg aljáról néztem a világot egy éjszakára. Sajnálom, hogy szeretlek, mert nem érdemellek meg, és azt kívánom, bárcsak elfelejtenéd, amit mondok. De ha csak egy éjszakára is, újra az a hülye gimis fiú voltam, és ugyanazt a hülye hibát követtem el.-engedem el a kezét, majd legszívesebben hátat fordítanék és eltűnnék, de mégsem teszem. Állom tekintetét, szavaim viszont olyan ridegek, kivéve egy résznél, ami valamiért úgy csúszik ki a számon, mintha mindig is ott lebegett volna a gondolataim között. És az igazság az volt, hogy ott lebegett, újra és újra megfogant, hogy kimondom, de valamiért jobbnak tűnt nem hangosan kiejteni a számon. Azok után, ami az előző éjszaka történt, pedig tökéletesen tudatosodott benne, hogy nem vagyok méltó erre az egészre.
Felvontam kicsit a szemöldököm és úgy néztem őt. Ennyire elveszítette volna az időérzékét, hiszen lehet köd volt és még mindig sötétség honolt kint az utcákon, de hamarosan a nap gyenge sugarai fogják beragyogni a várost, s ezzel felébresztve minden alvó embert és természetfeletti lényt. Semmi se lesz olyan békés, mint amilyen most. Nem bántam azt, hogy egy kis nyugalom is van, mert egy nap alatt sikerült arra rájönnöm, hogy ez a város magában hordozza, mind azt ami egy természetfelettivel jár. Csendesen figyeltem őt, majd megráztam a fejemet, mire a szőke fürtjeim táncra keltek. Reggel hat óra van, így szerintem joggal hívom reggelinek ezt a dolgot. - mondtam neki komolyan, majd újra visszafordultam a rendelt ételhez. De valójában amennyire éhes voltam eleinte, annyira nem voltam most az. Minél több idő telt el ilyen nyomasztó hangulatban annál inkább kezdett elmenni a kedvem és az étvágyam is. Egy részem azt sugallta, hogy minden az én hibám, de a másik részem meg Seb-et hibáztatta, mert olyan könnyedén hagyott elmenni és azok után amit mondott, azt hiszem nem csoda, hogy így tettem. Figyelem őt, amikor elkezd beszélni, de amikor nem fejezi be a mondatott, akkor egy pillanatra oldalra pillantok, mert részben fáj az, hogy nem mondja ki. Mi miért nem lehetünk egy pár? Vajon ő soha nem tudott úgy nézni rám? Nem lennék elég csinos vagy okos? Én régen mindig azt hittem, hogy számára én lehetek az a személy, aki teljesé teheti az életét, aki a boldogságot becsempészheti az életébe, de talán tévedtem. Lassan újra rápillantok. De nem egy pár? - kérdezem vissza rezzenéstelen arccal, de közben minden egyes porcikám szinte darabokra törik. Mindennél jobban szerettem volna azt, ha tévedek és azt mondja, hogy velem akar lenni, de elnézve a mostani helyzetet ez lehet, hogy esélytelen. - Miért ne lehetnénk azok? - szólalok meg újra kissé sietve, de sokkal inkább csak hangosan kimondom azt, amit gondolok. Sietve észbe kapok, hogy mit is tettem. Eltolom magamtól a szinte alig megkezdett ételt és sietve felállok. - Mindegy, inkább felejtsd el azt amit mondtam. - mondom neki sietve, majd gyorsan kicsúszok az asztaltól, de még mielőtt távozhatnék újra ránézek. - Remélem egyszer megtalálod azt a személyt, aki képes lesz teljessé és boldoggá tenni az életedet. - mondom neki egyre halkabban, majd elfordulok, hogy ne lássa a fájdalmat az arcomon. Nem tudok tovább ottmaradni, hogy esetleg azt halljam, ahogyan azt mondja, hogy sajnálja, de nem lehettünk többek barátnál. Ha nem indul utánam vagy nem állít meg, akkor sietve hagyom el a kajárdát könnyek kíséretében.
A csend, mely kísért minket a meleg kocsi és a még melegebb gyorskajálda között, elég volt ahhoz, hogy gondolataim rendezzem, és ne próbáljak meg azon rágódni, amit nemrég tettem. Bár azért, ez messze volt még attól, amit kapcsolatnak lehetett nevezni, azt hiszem, ahhoz elég szoros köteléket jelentett, hogy a lelkifurdalásom felébressze valamennyire. A kelleténél jobban legalábbis biztos. S miután ismert, mint a rossz pénzt, nem tartott sokba, hogy eláruljam magam, az igyekvés, hogy mégse legyen így, viszont igen erősen munkálkodott bennem. Megkaptam a reggelim vagy inkább a vacsorám, és enni kezdtem. A kérdés, amit neki szegeztem, egyszerre volt érdeklődő, és egy kicsit arra irányuló, hogy tartottam a vérfarkas énemnek köszönhető ellenszenvektől. Valahogy ez most mégis hidegen hagyott, és elkezdett az érdekelni, hogy valójában Vele mi van. Azt hiszem, hogy pár nap elég volt arra, hogy rájöjjek, ha nincs valaki, akivel megtárgyalhatom az elcseszett életem elcseszett darabjait, akkor üres lesz a világom, mert az álarc, amit hordok, csupa kényszerismertséget, mintsem barátságot tartogatott számomra. -Reggel? Akkor kicsit sietned kell, ugyanis szigorúan véve már hat óra van és az pont a reggel és a hajnal között van félúton.-veszek számba egy sülkrumplit, de tekintetem a helységen futott körbe, s kerültem övét. A kérdés, amit feltett, szinte fejembe hasított, és a szendvicsem, aminek több, mint a felét sikerült két nagyobb harapással eltüntetnem, majd kicsúszott a kezemből, de megállítottam a folyamatot, és én magam helyeztem a papírdobozába. Összevontam a szemöldököm, mintha nem érteném, hogy mire akar kilyukadni. -Pedig nincs semmi. Komolyan.-szürcsölöm az innivalóm, és megvonom a vállam.-Igazad van, minden megváltozott. Soha nem gondoltam, hogy itt fogok ücsörögni veled, hajnalban, és arról próbálunk beszélni, hogy mi változott. Tudjuk jól, hogy mi változott. És előbb, vagy utóbb, de ki kell mondani a dolgokat.-nézek végre szemébe, és abbahagyom az evést. -Tulajdonképpen most mi mik vagyunk? Mert a helyzet úgy néz ki, hogy többek, mint barátok, de nem...-rázom meg fejem, vállammal újabb mozdulattal egyesítve, mert én magam sem tudtam, hogy mik vagyunk és mik nem. Kicsit olyan a helyzet, mintha barátok lennénk, bizonyos extrákkal, de a filmmel ellentétben, ezek az extrák más módon nyilvánulnak meg. Próbálok rájönni, hogy mire gondolhat, és testem felett a teljes nyugalom látszatán túl, valamiféle zavarodottság is érződik végigfutni. Tudom, hogy mire vonatkozott a kérdés, és nem túl nyilvánvaló mód tereltem, de ez is újabb kérdéseket vethetett fel, és még közelebb sodort a teljes összezavarodottsághoz, mind a kettőnket. A helyzetet viszont tisztázni kellett, és voltam annyira hiú, hogy ne én legyek az, aki ezt a lépést először megteszi.
Legalább nem ért meglepetésként. - mondtam neki ártatlan hangon és ártatlan tekintettel. Nem akartam túlzottan megjátszani magamat. Részben még mindig éreztem a tegnap este dolgait, hiszen kicsit fájt a fejem, de ennyi. Szerencsére hányingerem nem volt, pedig nem keveset ittam. Illetve ott volt az a tény is, hogy szinte majd megfagytam és úgy remegtem. De ez meg szerintem az álmosság miatt volt, hiszen mindig is szerettem aludni és ezt már ő is pontosan tudja, mert nem egyszer aludtam el közös filmnézés közben. Lassan sétáltam mellette és egy apró mosollyal pillantottam rá, de nem mondtam semmit se. Nem bántam soha se azt, ha kicsit csönd van, de valamit miatt úgy éreztem, hogy ez a csend nem jó. Ez most rossz és nagyon nem kellene. Mintha hirtelen valami megváltozott volna és eltávolodtunk volna egymástól. Magam sem értem, hogy mi történhetett, de nagyon reménykedtem abban, hogy minden olyan lesz idővel, mint régen volt, vagy talán jobb. Kértem egy csibeburgert, illetve egy Big Mac-et és innivalót, de a sült krumplit nem kértem ki, mert nem igazán szerettem. Követtem őt az asztalig, majd leraktam a tálcámat és leültem vele szemben. Egy darabig csak ültem ott és figyelem, de szép lassan én is enni kezdtem. Megtöröltem a számat és megrántottam a vállaimat. Azt hiszem még annál is jobban sikerült, de nem akarok semmit elkiabálni, meg szerintem reggel majd kiderül. - mondtam neki higgadtan és próbáltam nem ezen agyalni, mert lassan kezdtem úgy érezi, hogy szétrobban a fejem. Egyszer ott volt a család dolog, illetve most itt volt Seb dolog is. Nem bírtam tovább csöndben lenni, így újra megszólaltam. Mi a baj? És ne mond, hogy semmi, mert látom rajtad. Annyira másabb minden. Mi történt? - kérdeztem tőle komolyan és a tekintetemet nem vettem le róla. Leraktam az ételt is vissza helyére, de nem mozdultam meg. Féltem attól, amit mondani fog.
Ƹ̵̡ Bocsi, ez most gyenge lett Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem erőltettem volna semmit, de erőltetnem kellett magam, hogy amit titkolni kell előle, azt titkolni is tudjam előle. Más kérdés volt, hogy ismert, mint a rossz pénzt, ami hátrányt jelentett eleve, ha a rejtegetésről volt szó. Ismerhettem volna magam annyira, hogy tudjam, a ballépések és a rossz döntések meghozatalában jó voltam, de ennyire... Az az éjszaka nem elég, hogy kiesett, de épp elég volt ahhoz, hogy ha kiderül, akkor romba döntse az egyetlen valódi kapcsolatom, az egyetlen barátságot, ami nem a gimis imázsra épült. Összevontam szemöldököm, és amikor kipattant a kocsiból, megforgattam a szemeim, és megráztam a fejem. -Jellemző...-dünnyögöm, követve őt, és lezárom az autót, majd mellé érve átkarolom vállánál. A hideg ellenére is éreztem forró bőért, és ahogy mi sem voltunk átlagosak, úgy a helyzet sem volt annak nevezhető. Sőt. Tudtam, vagyis inkább gondoltam, hogy lábai merre felé viszik, s mikor az ajtó elé ért, kinyitottam előtte azt, s ahogy azt az illem diktálja előre engedtem. Láttam, hogy mit csinál, de igyekeztem nem tudomást venni róla. A gondolataim viszont ugyan a körül forogtak, ami körül valószínű az övéi is. És itt nem a kajára gondolnék elsősorban. -Mindent?-kérdezek vissza szinte automatikusan, és rá kacsintok. Nem a legjobb megjegyzés volt tőlem, de tudhatta volna, hogy mindenben a humorforrást keresem, így nem kellett egy pofontól tartanom. -Részemről egy Big Mac és egy Dupla sajtos mcroyal lesz nagy krumplival és kólával.-adom le a rendelést, és várom, hogy Carrie is eldöntse, hogy mit kér, majd miután megkapjuk a reggelink(?), a rengeteg szabad asztal közül választok egyet és elindulok felé. Helyet foglalok, és kibontom a csomagolást, ami az egyik szendvicset borítja, és hatalmas falatot harapva belőle, elkezdek enni. Az éhség közös jellemzőnk volt, legalábbis ebben a pillanatban annak bizonyult. -A családod úgy egyesült, ahogy vártad?-teszem fel az első eszembe ötlő kérdést, hogy ezzel is megtörjem a beállni készülő csendet és elkerüljem a kínos percek további létezését. Amennyit tudtam, hogy az apja vámpír, az anyja, akárcsak ő, boszorkány, így a családba aligha fért olyas valaki, mint én, egy bolhazsák az ő szemszögükből nézve és nevezve a fajtám. Aztán ki tudja, csodák léteznek, csak hinni kell bennük.
Kezdőlap
••• 
☇ 
& Lesz még jobb is. 
|| 
Ƹ̵̡