[You must be registered and logged in to see this image.]

to simone

Kellemes volt a találkozásom Sophie-val. Ha tudná, hogy milyen is vagyok igazából.. Hm talán képes lennék még lenyűgözni. De olyan nőhöz soha nem nyúlnék, aki foglalt. Ez eszembe sem jutott. Mondjuk az, hogy vele egy étteremben találkoztam még inkább arra ösztönöz, hogy még egyszer meglátogassak egy ilyen helyet. Ki tudja? Lehet, hogy még egy újabb kellemes társaságba futok bele. Azonban most közel sem olyan előkelő helyet néztem ki, mint legutóbb. Most egyszerű gyorsétterem is megteszi. Annyi ember van mindig benn és kinn is, mikor elmegyek, hogy egyszerűen muszáj megtudnom mi olyan jó ebben az egész étkezdében. Bár emiatt lesz kellemetlen az emberek vérének az íze.. A sok zsír.. Fogalmazzunk úgy, hogy nem tesz jót a dolgok íz világának.
Egy darabig ácsorgok csak és nézem a választékot. De szerencsére senkit sem tartok fel, mert mondhatni a bejáratnál áll a sor. Könnyedén megigézhetnék mindenkit, hogy engedjenek előre vagy, hogy megkapjam, amit akarok, de egyszerűen nem érzem úgy, hogy ez szükséges lenne. Addig is figyelem, hogy ki mit visz el magával. Én valamiért a csibeburgerrel szemezgettem a kezdetektől fogva és végül pont azt is kértem ki magamnak. A statisztikám szerint ezt a nők választották többen hét az öthöz arányban. De nem számít. Bízom abban, hogy jó az ízlésük és képesek jót választani. Ez mellé egy kólát kértem magamnak sült krumplival. Vámpírokra szégyent hozó koszt. Tálcával a kezemben indulok meg az asztalok felé és egy pillanatra megtorpanok, mikor megakad a tekintetem egy ismerősön. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy többet nem jövök éttermekbe. Nem mindig olyan jó szerencsét hoz, mint legutóbb. Nyugodtan sétáltam tovább, mint aki észre sem vette, hiszen csak számomra lehet ismerős. Én elfeledtettem magam vele, mert túlságosan is komplikálta vált az ügy. Helyet foglaltam az egyik asztalnál, de már a kíváncsiságom is elszállt. Legalábbis ebbe az irányba. Inkább Simone gyönyörű vonásait kezdtem fürkészni.

Ƹ̵̡ megjegyzés Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.] Ƹ̵̡ szószám Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Az ujjaim összekulcsoltam az asztalon és álmodozva kimeredtem a falként működő üveglapokon keresztül a kék égre, amit néhány fehér felhő pettyezett. Néhány kellemesebb emléket kerestem elő az elmémből. De gyorsan el is hessegettem őket, hogy újakat szerezhessek anyucival.
- Az lehet, de legközelebb már nem állok meg ennyinél - mondtam vigyorogva, és már láttam magam előtt, ahogy lassan más országokba is eljutok. Persze ez még nagyon odébb van, hiszen egyenlőre tényleg ki kéne élveznem a hazatérésem Lucyhoz.
Majd a csomagjaim és dobozaim kerültek szóba. A mellettem ülő szépség viccesnek tartotta, hogy azzal húzza az agyam, az összes értékes kincsem elveszett az éterben valahol. És kétlem, hogy onnan bármi előkerülne...
- A legújabb divat szerinti ruhakölteményeket - húzom fel az orrom. - El kell, hogy keserítselek, de nincs nálam semmi régi csecse-becse, amivel fel lehetne kavarni ezt az unalmas kisvárosi életet - jelentettem be határozottan. Igazat is mondtam. Annak ellenére, hogy vámpír vagyok, a személyes tárgyaim eléggé hátköznapi kacatokra vannak korlátozva. Az ember ilyenkor már elvárná, hogy valami második világháborús ereklyét csomagoljak elő egy vászonzsebkendőből, aminek varázsereje van. De sajnos az a bazi nagy helyzet, hogy nekem semmi ilyen vackom nincs. Legnagyobb varázserővel bíró cuccom, az egy sötétkék egyberuha, ami remekül kiemeli a szemem és még bűbájra sincs szükségem ahhoz, hogy elcsavarjam a pasik fejét.
- Urh negatív - feleltem reflexből, viccelődve, majd mintha éppen csak akkor kaptam volna észbe, folytattam - Ja! Hogy hivatalosan! Benne vagyok, úgyis rég volt, hogy egészségtelen kajákkal hatalmas lakomát ültem volna. Nem mintha számítana... - a kínálat felé pislogtam - De mivel kezdjük?

//Nagyonnagyon szeretnék bocsánatot kérni!! De a szgépem beadta az unalmast és nem volt lehetőségem jelentkezni :SS  De itt a reag, remélem nem haragszol!//

Alig férek el a testemben, annyira vidám vagyok, hogy újra láthatom anyát, és már itt is ül előttem. Miután kiörömködtük magunkat egy hatalmas ölelésben, Lucy leült és máris faggatni kezdett.
- Pedig nem! - vágtam rá, hiszen kutakodva a múltamban semmi említésre méltót sem találtam, ami felérne az anyukám viszontlátásával. Az összes többi információ eltörpült és nem is éreztem a fontosságukat. Semmit sem változtattak se rajtam, se a dolgok jelenlegi állásán.
- Szinte mindenhol és mégsem olyan sok helyen. A világot sajna nem utaztam körbe, szóval csalódást kell, hogy okozzak. De az állam főbb helyeit sorra végigjártam - mondtam mosolyogva. Miért kell nekem mesélnem? Minden vágyam, hogy Lucy elmesélje mik történtek, miket kell tudnom erről a helyről és, hogy segítsen nekem leszervezni a lakhelyemet, vagy esetleg valami munkát is.
A csomagjaimról kérdeztem, mire ő értetlenkedni kezdett. A mosoly hirtelen fagyott le az arcomról, szemeim kikerekedtek, majd meg is kaptam!
- Haha, nagyon vicces, mondhatom! - löktek meg egy kicsit, majd a kezdetlegi sértődésen túltéve magam én is elnevettem magam. - Nem is tudom, hogy a szolgálatra lennék-e mérgesebb vagy magamra, ha tényleg elkeveredtek volna a cuccaim! Tudom, butaság tárgyakhoz kötni magunkat, de nekem akkor is nagyon sokat jelentő értékeim vannak közöttük! - nyafogtam. Rögtön el is szégyelltem magam, mert ez az öröm pillanata.

Lucy Montgomery
Ha lehetne, a tenyerem most biztos izzadna az izgalomtól és a szívem is erősebben verne. A várakozás szinte széttép, vadul ugrál a szemem az embereken, akik belépnek az ajtón. Az agyamban többször leperegnek a lehetséges találkozások, a köszönés, az első szavak. Tervezgetem, mit hogyan fogok neki mondani és mesélni, hiába tudom, hogy az előre eltervezett dolgok sose jönnek össze.
Már kezdek aggódni, hiszen még mindig nem érkezett meg, mikor karok fonódnak rám hátulról. A kezdetlegi ijedtség és meglepettség után eszmélek fel és pattanok fel a székről, hogy rávethessem magam anyára.
- Te is nekem! - szorítgattam, majd nagyon nagyon nehezen elengedtem, hogy meg tudjam nézni őt rendesen. Igen, tényleg semmit sem változott. Az emberek biztos azt hiszik ő egy rég látott barátnőm, nem pedig a nő, aki felnevelt engem.
- Ezt én is mondhatnám! Biztosra veszem, hogy itt sokkal több minden történt! - kiáltottam fel vidáman. Sajnos az én életem vajmi szürke volt, unalmas, ez a tény is üldözött ideáig, nem is beszélve arról, hogy Lucy mennyire hiányzott. Nagyon kíváncsi vagyok milyen állapotok uralkodnak itt, mibe kell majd belerázódnom.
- A csomagjaim ugye megérkeztek épségben?

Lucy Montgomery

Kissé elcsépelten löktem be a meki ajtaját, hiszen nem kis utat tettem meg. Csak egy nagyobb táska gyötörte a vállam, az összes többi cókmókom postán küldtem el, s ha semmi gond nincs, semmi sem keveredett el, akkor már meg is érkeztek anyuhoz. Imádom őt, és most, hogy nagyon sok ideig nem láttam, szívesen tölteném a napjaimat vele, de neki is megvan a magánélete, nem csimpaszkodhatok rá. Tehát a következő napokban jó lenne saját lakást is találnom, vagy... Kétségek a köbön! Fogalmam sincs mit kéne csinálnom. Annyira izgulok!
A lehető leggyorsabban foglalom be az egyik asztalt, ahol még nem ülnek. Alig bírok nyugodtan ülni, ahogy az ajtót fürkészem és várom őt, hogy megjelenjen. Idegességemben a napfény elleni gyűrűm babrálom.
Mikor megjelenik, nagyon megörülök, majd észre is veszem, hogy semmit sem változott. Régen is, mikor együtt mentünk akárhová, azt hitték a barátnőm, vagy a testvérem. Kicsit féltékeny is vagyok emiatt, noha igazából nincs mire. Én se öregedtem meg, nem lettem csúnyább. De fura látni a nőt, aki felnevelt engem, ugyanolyan alakban, mint mikor magához vett. Eközben pedig látom a családokat, ahol az anyák öregszenek, ráncosak lesznek, míg a gyerekeik felnőnek, s majd meghalnak. A mi családunk pedig mintha egy gimnázium valamelyik sportszakköre lennénk. Gyönyörűek, fiatalok és ügyesek. Szerintem ez igazán mókás.

---> Folytatás [You must be registered and logged in to see this link.]

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Mit ne mondjak Haiden elhívása egy italra, majd az újabb verziója ennek, egy séta, meglepett. Hiszen régen az évek alatt egyszer sem volt alkalmam megtapasztalni egy igazi találkozó élményét, amikor egy fiú minden reményét arra áldozza fel, hogy a választott lány igennel fog válaszolni egy randevú elhívásra. Az én életemben mindig csak külső szemlélőként láttam ezeket a jeleneteket, ahogy az iskola ebédlőjében a párok egymáshoz bújta, régiek és újak egyaránt. Voltak akik frissen jöttek össze, a boldogságuk szinte kiverte az ablakokat és voltak olyanok, akik már időtlen idők óta együtt voltak és külön-külön nem is lehetett látni őket. De bimbózó románcok is gyakran fordultak elő, ahol a felek szerényen és szégyenlősen viszonyultak egymáshoz és nem tudták mi lehetne a következő lépés, nem is mertek szinte mozdulni sem. Én pedig mennyiszer eljátszottam a gondolattal, hogy hozzám is közelít valaki ilyen szempontból. A gimnáziumi évek! Egyáltalán nem életem legszebb évei voltak. Könyvekbe és filmekbe temetkeztem, szándékosan roncsoltam önmagam. Sokszor képzeltem magam a hősnő szerepébe, aki hol bátor volt, hol csak simán reménytelenül szerelmes. De a vége mindig szép lett és mindenkit elért a teljes beteljesülés. Milyen kár, hogy a valóságban ez nem így megy.
Miután pedig felkerültem ide, vámpírrá változtam, egyáltalán nem is szántam időt vagy lehetőséget arra, hogy bárki közeledhessen hozzám vagy hogy én közeledhessek bárkihez. Lekötött, hogy megbirkózzak magammal, azzal amivé lettem és a tanulással. Miközben a legnagyobb önutálatban szenvedtem és küzdöttem a fajtámmal, valahogy pont nem maradt kedvem arra, hogy keressek magam mellé valakit, aki segít és megért engem. Hiába van a hosszútávú terveim között a házasság és a gyerekek, és hiába tudom, hogy ezek egyedül nem fognak megvalósulni, nem tudtam erre figyelni.
Haiden arca elbújt a kabátjának gallérjait mögött és természetellenes színre sápadt. Már-már ugrani akartam, hogy jól van-e, hiszen ha összeesik itt nekem, akkor ugrott minden és csak aggódnék érte. De a tartása továbbra is merev maradt és határozott, nem úgy tűnt, mint aki szívesen elterülne a padlón, így én is megnyugodtam.
- Imádok sétálni - mondom vidáman, mosolyom mögül már a fehér fogaim is kivillannak, ahogy szégyenlősen felhúzom egy kicsit a vállaim, majd visszaengedem őket a helyükre. - Hála az égnek csak hűvös van, de annyira nem szeles az idő, hogy ez engem zavarjon. Hát téged? - kérdeztem, miközben elsuhantam a tálcával, hogy a helyére rakjam. Továbbra is nehezen tudtam takargatni az örömöm, hogy még ebben az életben sor kerül egy ilyen dologra, amire nem is számítottam egyetlen percig sem. Ha ennek az a szenteltvizes tál kiborulása volt a fizetsége, akkor megérte. Különben is véletlen volt, butaság lenne ezért bárkit is okolni, Az Úr sem olyan kegyetlen, hogy ezért bármelyikünket megbüntesse vagy kérdőre vonja. Nekem meg a csupa jó szívem a mentségem Haiden megsegítésére.
De most közel sem erről van szó, hanem a véletlen találkozásunkról, majd az előre megtervezett sétánkról. Ami itt lesz percek múlva, mégis alig bírok magammal.
- Közel sem rossz ötlet! - kezdem tiltakozólag rázni a kezeim - A sétálás annyi mindenre gyógyír. Ha egyedül sétálsz remekül el tudsz mélyedni a gondolataidban, esetleg a gondjaidon is át tudod rágni magad. Ha meg valaki mással mész és jársz egyet, az remek alkalom a mély beszélgetésekre, és ha netalán kimerülnétek a témából a folytonosan változó környezet, akár újat is adhat a kezetekbe - mélyültem el a mesélésben. - Arról nem is beszélve, hogy az ősz egy gyönyörű évszak, amikor minden meleg barna és sárga színekbe borul, és mint tavasszal Japánban a cseresznyefák virágai, itt úgy hullanak az elszáradt levelek - ernyedt kezeim az asztalon pihentek, ahogy mellette álltam és ugyanúgy bámultam a műanyag asztallapot. Imádtam elveszi egy táj szépségének részleteiben, az évszakok pedig még jobban magukkal rántottak mindig. A költészetben is imádom, hogyha a szimbolikát alkalmazzák és akár az elmúlást az ősszel fejezik ki, egy bimbozó szerelmet pedig a tavasz beköszöntével.
Felvettem az átmeneti kabátomat, mielőtt még kiléptünk volna a hidegbe. Kedvesen Haidenre mosolyogtam, mintha bármitől is tartana és a kezem nyújtottam felé. Persze nem vártam el tőle semmi reakciót, csak biztatáskép.
- Tudok egy szép helyet - mondtam kedvesen, ahogy kinyitottam az ajtót, hogy kilépjünk rajta.

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Egy gyors mosollyal lezártam az iskola témát, noha nem hagyom annyiban, majd később jobban rászállok a dologra. Hiszen semmi tapasztalatom nincsen, Haiden meg ott tanít egy jó ideje, szóval biztos lehet benne, hogy fogunk még erről beszélni. Kell majd néhány tanács, olyan dolgok, amik neki beváltak.
Mivel láttam, hogy Haiden csak egy kávét iszogat, így próbáltam megkínálni a saját ételemből, de ő udvariasan visszautasította. Ez kissé rosszul esett, de nem tukmálhattam rá az egészet, így annyiban hagytam.
Majd Haiden feszengő fészkelődése után feltesz nekem egy kérdést. Én pedig nem válaszolok se határozott nemmel, se határozott igennel, csak kinyögöm, hogy egész nap ráérek. Igazából nem tudom, hogy mit is kellett volna válaszolnom. Hiszen, ha szigorúan vesszük sohasem voltam úgy isten igazából elhívva sehová sem, randevúra sem. Ha úgy vesszük későn is értem be. Gyerekkoromban lefoglalt a hitem, meg az, hogy az öcsémre vigyázzak, megtanítsak neki mindent, ami csak kellhet. Később, mire odaértem, hogy talán érdekeltek volna a srácok, már máshol éltünk és nem keresztény iskolába kezdtek járatni a szüleim. A vallásosságom miatt közröhej tárgya lettem, senki sem akart velem beszélni, csak lejáratni. Esélyem sem volt rá, hogy megismerjek valakit, bárkit, aki hajlandó velem rendesen beszélgetni, hiszen a közhiedelemmel ellentétben, nem csak Istenről tudok beszélni és a Bibliáról. Amit mindig is furcsálltam, hogy az öcsém, Drago is van olyan vallásos mint én, ennek ellenére ő mindig is népszerűbb volt, valamiért az embereket nála ez nem érdekelte. Mindig is sokan szerették, néha neki kellett engem megvédenie, hogy ne legyenek rosszabbak az állapotok, mint addig is voltak.
Amiket tudok a fiú-lány kapcsolatokról azokat is mind filmekből, könyvekből ismerem, amik az évek alatt a kezeimbe akadtak. Nem akarta kitörő örömmel igent ordítani mindenki füle hallatára, bele az éterbe. Próbáltam leplezni az örömöm. Hiszen a tény, hogy egy ilyen fiú tett fel nekem egy ilyen kérdést, teljesen felvillanyozott és feldobta ezt a napomat, ami pedig úgy tűnt, hogy hatalmas keserűségbe fog fulladni. De talán mégis rosszul reagáltam a dolgokra, és ebben az sem segített, hogy szomorú képek sorozata árasztotta el az agyamat, amik az arcomat is sötétségbe boríthatták. Nem akarom, hogy Haiden azt higgye ez az arckifejezés neki szól, hiszen köze sincs ehhez az egészhez. Illetve... ha van rá esély, hogy vele fogom ezt az utat megjárni, ami teljesen elvezet egy családhoz, akkor van köze hozzá. De egyenlőre korai lenne bármi ilyesmit kijelenteni.
- Semmiben sem tartasz fel! Egész napra nem lett volna semmi programom, jobb híján megnéztem volna egy-két filmet - kezdtem heves tiltakozásba, majd a mondandóm végére kissé megnyugodtam. Igyekeztem a mosolyommal újra az úriember felé sugározni némi kedvességet és együttérzést. Nagyon reménykedem benne, hogy ezt a meghívást nem vonja vissza, hiszen néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy teljesen belelovaljam magam a ténybe, hogy mennyi kellemes időt fogok Haidennel tölteni. Talán az italmeghívás kinövi magát egy sétára ebben a zord időben, vagy valami.
Hatalmas robajjal toltam ki magam alól a széket, azzal a lendülettel, ahogy felálltam. Kétségbeejtett, ahogy Haiden összeszedelőzködött és a szavai szerint nélkülem akart tovább állni.
- Miért? - kérdeztem riadtan, majd próbáltam visszarendezni az arcvonásaim. Nem akarok nagyon rámenősnek tűnni, nem tesz jó benyomást. Így újra egy kedves mosolyt varázsoltam arcomra.
- Nem erőltetsz semmit, bármiben benne vagyok. Hacsak neked nincs kedved hozzá.. - tettem hozzá a végét. Hiszen én nagyon szívesen találkozom vele, nagyon boldog lennék, ha ezt a napot nem egyedül kellene töltenem egy adag romantikus filmmel és könyvvel, hanem tényleg csinálhatnék valamit valakivel. Persze az más kérdés, ha ő gondolta meg magát és már neki nincs hangulata hozzám.
Ha Haidennek mégis kedve van tovább folytatni a véletlen találkozást, akkor gyorsan és vidáman elrohanok a tálcámmal, hogy a helyére rakhassam, majd elővarázsolom a kabátom, amit fel is veszek mielőtt kiléphetnék az utcára. Nincs nagyon kedvem egy ilyen alkalmat egy ilyen helyen tölteni, inkább keressünk rá alkalmasabb helyszínt.

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Milliónyi indokot tudnék találnia helyzetem okára. Embertől függően mindenki kitudna találni valamit, hogy miért történt ez velem. Mások szerint biztosan az élet pocsék humorérzéke tehet róla, de én Isten ítéletének tudom be a vámpírrá válásom. Egy bűn elég volt hozzá, noha egész életemben példamutatóan éltem. De sok minden eszembe jutott már, hogy Istennek talán célja van velem. Lehet azért tette ezt, hogy felderüljön előttem a titok, hogy vámpírok léteznek és pusztítanak, hogy segítsek neki a gonosz eltörlésében. Már lassan a hitemből is elkezdtem kitérni, nem egyszer merült fel bennem a tény, hogy talán nem létezik Isten, hiszen ha lenne nem hagyná ilyen lények létezését. De nem fogom egy ilyen szörnyű balsors miatt feladni hitem. Az Úr szeret minket és megbocsát, ha a kegyelmét kérjük. Habár engem már nem lehet visszaváltoztatni. Nehezen, de ebbe már belenyugodtam. S mivel már nincs előttem határ, vadászom a hozzám hasonló egyedeket, akik ölnek. És ezért félek. Esténként, mikor már magamhoz vettem egy kis vért, teljesen más leszek, főleg ha meglátom az áldozatom. Félek magamtól és nem tudom mi lesz velem, ha ez így folytatódik.
De ezzel most nem fogok foglalkozni, azért jöttem ide, hogy embert játszhassak. Hogy egy kicsit olyan legyen megint minden, mintha teljesen átlagos lennék.
Haiden végre nem magáz engem tovább és ettől rettentően megkönnyebbülök. Én úgy gondolom, hogy még mindig fiatal vagyok, nem helyénvaló, hogy magázzanak engem, főleg egy nálam idősebb férfi. Majd ezt a hozzáállást csak a diákjaimtól fogom elvárni. Habár még nem tudom, hogy milyen tanár leszek. Fogalmam sincs, hogy barátkozós tanár akarok-e lenni, aki jó viszonyt ápol a diákokkal vagy inkább szigorú. Az az igazság, hogy a szigorú tanárok úgyis többet tanítanak, mint aki nevetgél a diákokkal, jobban megmarad az ember fejében mind a tanár mind a tananyag. Ezt tapasztalatból mondom.
- Dehogy bánom, én kértelek meg rá - mosolygok rá kedvesen. Hiszem, hogy a mosolynak ereje van és próbálom ezt az erőt sugározni Haiden felé is, remélve hogy kellemesebben vagy kevésbé feszélyezetten fogja magát érezni tőle. Esetleg ezzel próbálom éreztetni, hogy kedves leszek hozzá, nincs mitől tartania. Ugyan mi mást is tehetnék? Nincs rá semmilyen okom, hogy bántsam vagy ne figyeljek arra amit mond, esetleg utáljam és ezt látványosan ki is mutassam. Ez hülyeség. Haiden eddigi ismereteim alapján igen udvarias úriember, noha elsőre kicsit hűvösnek és távolságtartónak tűnhet. De én hiszek benne, hogy a páncél alatt ő is olyan kedves és sebezhető, mint bárki más.
És most már úgy tűnik nekem, hogy én csak hinni tudok.
- Kicsit izgulok, hiszen ez lesz majd az első napom. Nem tudom milyen tanár leszek, hogy tudok-e majd rendesen tanítani. Picit félek - igen, félek az első tanítási naptól, ahol én leszek az új tanárnő, de nem félek elintézni egy vérszívót. Nem félek nekiesni pisztollyal, karddal, tőrrel. Ami akad.
Közben nekiállok enni, hogy ha lassan is, de fogyjon az étel előlem. Látom, hogy a velem szembeülő férfi kezében csak egy kávés pohár van így kissé közelebb tolom hozzá a tálcámat.
- Tudom, hogy nem ez a legegészségesebb étel a világon, s nem akarom kikészíteni a gyomrod ilyesmivel, de perpillanat csak ezzel tudok szolgálni - tolom közelebb hozzá a krumplinak nevezett vackot. Habár a burgeremen és a salátámon nem tudok vele osztozni, az még bőven ott van, ha beleeszik sem fogom megérezni a hiányát. Csak az ízek hiányoztak egy kicsit meg az érzés, hogy hétköznapi vagyok. Bármennyi mekis kaját elehet előlem, nem maradok éhen. Így is már sok elfogyott belőle, hiába, sosem tartoztam a lassú evők közé. Csak a csokit és a gumicukrot, esetleg a cukorkákat tudom sokáig enni, de azokat órákig. Azon ételek fölött, amik a főétkezés kategóriába számítanak, nem tudok órákig ülni.
A kólás poharam szívószáljába mélyedtem bele teljesen komolyan, amikor Haiden megszólalt. A kérdésére rögtön nemmel akartam válaszolni, mivel hétvége lévén a mai napom teljesen szabad, semmi dolgom sincsen. Rögtön felmerült bennem annak az esélye, hogy teszünk egy gyors iskolalátogatást, hogy ellát néhány tanáccsal mit szabad, mit nem, és merre mi a szokás. Esetleg megmutatja a saját asztalát a tanáriban, hogy annak a közelébe se menjek, mert nem szereti, ha a cuccai között turkálnak, vagy esetleg hozzáérnek. Ennek a gondolata, ahogy élénken láttam magam előtt Haident, ahogy szigorú arccal magyaráz és mutogat az íróasztalra, enyhe vidámsággal árasztott el. Komikus látványt nyújtott.
Persze mindez kívülről nem látszott rajtam, komoly ábrázattal tettem le a papír poharat a tálcám sarkába. Meglepetten vettem észre a férfi feszélyezett mozdulatait, amikről rögtön az jutott eszembe, hogy talán ideges, ezt pedig csak furcsállani tudom. De végül, nehezen de kiszakadtak belőle a szavak, nekem meg először csak az egyik oldalon, majd a másikon is felszaladtak a szám sarkai. Nehezen tudtam visszafogni a vigyorgást, hiszen ilyen kérdést sem hallok mindennap. Habár ki tudja még, hogy mi lesz ebből, így nem is gondolok bele előre.
- Ráérek egész nap - mosolygok rá, remélve, hogy ez visszaadja az elveszett önbizalmát vagy büszkeségét, amit ezekért a mondatokért cserélt el. Ez nagyon kedves tőle és életemben nem mertem volna gondolni bármi hasonlóra. Persze tervbe vettem már magamban, hogy majd lesz egy férjem, gyerekeim, egy egész családom. De a kezdetekbe még sosem gondoltam bele. És nem is tudom, hogy ilyen állapotban, ami az enyém ez lehetséges-e. Ahogy ez eszembe jutott, sötétségbe borult minden. Mintha egyedül maradtam volna az egész gyorsétteremben. Ha sikerül, ha lehetséges egyáltalán, hogy lehessen gyerekem, milyen életünk lenne? Milyen férfi tudna így elfogadni és akarna tőlem így is egy fiút vagy lányt? Elmondanánk agyereknek az igazat? Milyen élet lenne az? Borzasztó...
A keserűség másodpercek alatt kebelezett magába, hosszú, nyúlánk karokként nyúlt elő a hátam mögül és karolt át, húzott magához.
Mi értelme, ha nem lehet családom?

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Sokkal könnyebb embernek éreznem magam, hogyha egy ismerős arccal is találkozom, akivel valamennyire el tudok beszélgetni. Főleg, hogy van egy közös kalandunk, már ha ezt annak lehet nevezni. Már bele is lovalom magam a gondolatba, hogy milyen kellemesen fogunk csevegni, esetleg mélyebb témákba belemélyülni, s milyen lassan fog elfogyni előlünk az étel. Erre készülök fel, hogy mennyire ki fogok tárulkozni neki, habár nem is igazán értem miért. persze a vámpír-énem nem fedem fel. És ez a keserűség bujkál meg a hátérben, motoszkál az agyam hátsó szegletében állandóan észrevétlenül, de mégis tudni, hogy ott van. Ez pedig nem hat rám kellemesen, zavaró nagyon. De igyekszem nem foglalkozni vele, kellemesen fogom érezni magam.
- És milyen hely? Mármint milyen a többi tanár és a diákok? - érdeklődöm, mivel úgy néz ki lassan én is ott fogok tanítani. Már alig várom, nagyon kíváncsi vagyok. Igazából csak kezdenem kell majd valamelyik nap. Kicsit tartok tőle, ki tudja mennyire fogok majd tudni bánni a gyerekekkel, de talán menni fog.
- Nem lehetne tegeződni? - kérdezem szenvedve, hiszen még olyan fiatal vagyok, legalábbis annak érzem magam. Nagyon furán érint, hogy egy néhány évvel idősebb férfi magáz engem.
- Ugyanoda fogok járni, mint te... maga - örömömben pattogok a széken egy picit, majd visszafogott mosollyá szűkül az örmöm, hiszen hirtelen nem is tudom, hogy én hogyan viszonyuljak Haidenhez. Ő eddig magázott engem, én az előbb kértem meg, hogy tegezzen.

//Elnézést, de ez nagyon gyalázatos lett//

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Noha a lelkem és az elmém teljesen megvan zavarodva, még jobban fokozta emberségem hatását a semmiből felbukkanó ismerős arc. Vámpír vagyok, ezt nem tudom tagadni, hogy vétkeztem Isten ellen, azt még annyira sem. Ebben a nagy zűrzavarban, csak egy napra akarok újra normális lenni, érezni, hogy milyen volt emberként. Erre a "nagy felhajtás", hogy egy ilyen gyorsétterembe jövök. Sajnos ezek után úgyis minden esze,be fogja juttatni, hogy semmi sem olyan, mintha ember lennék. Emlékszem régen szerettem mekibe járni, noha mindig rosszul voltam utána az egészségtelen kajától. Most egyáltalán semmi bajom sem lesz. De egykicsit legalább olyan, mintha normális lennék. Szóval ezt a hatást fokozza, hogy Haidenre lelek az embertömeg kellős közepén és ő nem utasítja el a társaságom, hanem udvariasan invitál meg az egyetlen fennmaradt üres helyre.
A Rossi megszólításra kicsit zavarba jövök, nem nagyon kedvelem, ha így hívnak. Habár lehet csak azért, mert szokatlan. Hiszen mindenki Gemmának hív, aki pedig jobban és mélyrehatóbban ismer, vagy csak a vallásosságommal tisztában van, simán Crossnak szólít.
Ahogy helyet foglalok a műanyag széken, lesütöm a szemem, hiszen Haident nem láttam, mióta volt az a szerencsétlenség a templomunkban. Azokban az időkben mindig csak távolról láttam őt, nagyon ritka volt, hogy beszélgettem vele, de engem minden emberhez fűz valami földöntúli, hogy megismerjem és segítsek rajta, akár kell, akár nem. Ő pedig egy nap felborította szenteltvíz tartó edényt, én pedig igyekeztem úgy megmenteni, hogy ne legyen belőle katasztrófa. Semmi okom nem volt rá, utána is csak zavart voltam. Ez nem tartozik a fő bűnök közé, de bizonyára véletlen volt, így nem vádolhatom és büntethetem őt. Nem is akarom. Talán ha nekiállnék felhúzni magam, előtörne belőlem az istengyalázó szörnyeteg, aki erőszakos és vért ont, Istenért. Isteni elleni bűnöket követ el Istenért. Nehéz bevallanom, hogy az is én vagyok.
Kérdésemre Haiden válaszol én pedig csak halványan elmosolyodom, továbbra is az asztalt kémlelve.
- Véletlen volt - nézek fel rá, mintha ez vigaszt nyújtana neki a bűnéért. Habár pont ez az. Nem direkt tette, nincs ezzel semmi gond. Isten jószándékú és megbocsát.
- Kicsit sötét időket járok, de majd Isten megsegít, nem? - válaszoltam neki egy költői kérdéssel. Igazából más reményem nem is maradt, én nem tudom mit tehetnék. Habár az ördögűzés egyértelműen nem segített, ahogy semmi más módszer sem. De majd biztosan lesz valahogy.
- És mi vonzott egy ilyen helyre? - teszem fel a következő kérdést. Hiszen sohasem gondoltam volna, hogy egy ilyen finom férfi egy ilyen helyen fog mutatkozni. Valahogy nem tudom róla elképzelni, hogy az ő stílusa lenne.
- Hol is tanítasz? Mert felvettek engem is az egyik közeli iskolába, mint tanárt - mondom örömködve, már amennyire ez tőlem és a viszonylag visszafogott stílusomtól kitelik. Végre nem csak vámpírokat ölök, majd veszem el tőlük a pénzüket, hanem rendes életet is élhetek. Gyerekeket taníthatok.

Haiden Loyd & Gemma C. Rossi

Hála a beköszöntő ősznek, ami kellemesen színesbe öltözteti a tájat, egyre hűvösebb lesz. Nem elég már a nyári ruha, a top és a rövidnadrág, a vékony kis ingek. Hosszú nadrág és egy pulcsi a minimum, amit ajánlatos felvenni. Így cselekedtem én is. Reggel egy hosszú csőnadrágot vettem fel, egy gumis derekú inget és egy szövet-kabátot. A fülhallgatómat csatlakoztattam a telefonomhoz, hogy hallgassak valami zenét, miközben beszívva a hideg és friss levegőt, elsétálhassak a mekiig. Kellemes blues számok kúsznak a fülembe, én pedig azt is mondhatnám, hogy remekül érzem magam. De mégis mindig bekúszik az elmémbe és a lelkembe az a jeges rémület, tanácstalanság. Reggel visszafogott tanárnő, éjszakánként véres gyilkológép. Nem elég, hogy így is pokolra fogok jutni, amiért ebbe az elátkozott fajba kerültem, még teszek is érte. De reméljük Isten megbocsát, hogyha segítek megtisztítani a Földet ezektől a bűnös szörnyektől, akik a saját megélhetésükért másokat ölnek.
Beleborzongok ebbe az egészbe, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy elkárhozom és a pokolra jutok. Az egész életem abból állt, hogy eleget tegyek az Istenem elvárásainak maximálisan és egy apró hiba... Máris vége az egésznek és hiába volt az a sok erőfeszítés. De hátha még megbocsátást nyerhetek nála.
A gyorskajáldában enyhén befűtöttek így lekaptam magamról a plusz adag ruhát, mielőtt elvettem volna az egyik eladó nőtől a tálcát. Noha eléggé mélyponton vagyok, rámosolyogtam és reménykedtem benne, hogy észrevette, hiszen mindenkinek kell egy kis mosoly, főleg azoknak, akik ilyen helyen dolgoznak. Hátha jól esik nekik és kicsit jobban érzik maguk tőle. Én szoktam szeretni, ha random emberek mosolyognak rám, vagy megköszönnek nekem valami olyan dolgot, amit mások természetesnek gondolnak. Például volt, hogy egy diákom megköszönte nekem az órát, amit tartottam. Kaptam tőle egy meleg mosolyt is, alig jutottam szóhoz és hihetetlenül jól esett. Jobb színben telt utána a napom.
A nagy zsúfoltság miatt egy ismerős archoz fordulok, remélve hogy megtisztel egy szabad hellyel, ami vele szemben árválkodik az asztalánál. Tisztes távolságban álltam meg tőle és tettem fel a kérdésem.
Előtte egy szál cigaretta maradéka füstölgött, őmaga pedig tisztelettudóan állt fel, nekem ez az udvariasság pedig igen csak jólesett.
- Csak Ms, de igen - mosolyogtam rá teljes szívemből, mintegy köszönetkép, hogy emlékszik a nevemre. Ezt igazán értékelem. Kezet is fogunk, majd az asztalához invitál, én meg elhelyezkedem a széken és megpróbálom elrendezni a tálcámon egybefolyt dolgokat. Sültkrumplinak nevezett műanyag, valami sajtburger és az üdítő. Meg egy saláta abban a tipikus műanyag pohárban ezersziget öntettel.
- Köszönöm - mosolygok Haidenre mégegyszer. - Megtenné, hogy Gemmának vagy Crossnak hív? És ha kedve tartja tegezhet is - mosolygok tovább, remélve, hogy nem tűnök tolakodónak a szemében. Nem akarok senkire sem rossz benyomást tenni.
-És hogy van? - kérdezem, remélve, hogy hosszú választ kapok és nekem nem kell beszélnem. Én ugyan mit tudnék válaszolni egy ilyen kérdésre? csak hazudni tudnék.

Hangosan nevettem fel, hisz mindig is szerettem, ha ha valaki dicsér, főleg ha olyanért, ami tény és való, hogy igaz. - Mindenhol összetört szíveket hagyok magam után.. - sóhajtottam színpadiasan, mintha legalább bánnám a dolgot, de kétségtelenül élveztem inkább. - Hmm.. Az is lehet, hogy egyszerűen csak béna.. - vigyorodtam el gonoszkásan.
- Hogy? - néztem rá, hisz néhány pillanatra valóban elbambultam. - Nemrég iratkoztam be a gimibe.. - forgattam a szemeimet. - Valami kihágáson töröm a fejemet, amivel bemutatkozhatok... - rántottam vállat. De azt hiszem... Pont a jó embernek mondom ezt...