Abban reménykedtem, hogy utánam jön, és végre megtudhatom a válaszokat eddig ki nem mondott kérdéseimre, ám nem így történt. Nem is hagyott nyugodni a gondolat, hogy ami most zajlik köztünk az minden, csak nem normális. A tény viszont, hogy az ajtót sem hallottam csapódni, arra engedett következtetni, hogy az első csatát megnyertem. Nem ment el. Abban viszont nem lehettem biztos, hogy a türelme meddig fog kitartani, így csak gyorsan megmosakodtam és levetettem magamról a koszos göncöket. A vízsugár alá is beálltam volna, de akkor elálmosodom és jelen állás szerint nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsit is veszítsek éberségemből.
Köntösben mentem vissza hozzá, némi nyugodtságot erőltetve magamra, és amint helyet foglaltam mellette, hangos sóhaj szakadt fel mellkasomból.
- Nem akarok veszekedni.. De ez.. így.. Ami most van, nem jó. Rendbe akarom hozni, Chriest.. És nagyon remélem, hogy partnerem leszel ebben, mert őszintén nem tudom, mihez kezdek, ha... - harapom el a mondat végét. Nem akarok arra a lehetőségre gondolni, hogy az útjaink különválhatnak.

Hiába vártam csendes választ, elkerülhetetlen, hogy éles vitába ne keveredjünk, hisz mindketten a magunk álláspontját akarjuk megértetni a másikkal.
- Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha nem jössz vissza?! - emeltem meg én is a hangomat. - Azt hittem, hogy... Mindegy, mit hittem. Látni a szemedben a csalódottságot, ahogy rám néztél.. Arra vártam, hogy lépj valamit, hogy tegyél valamit, amivel ráébresztesz, hogy még mindig nem undorodsz tőlem, hiába gyilkoltam újfent. Szükségem lett volna rád. Erre most azt hiszed nem vagyok hálás? - fakadok ki hitetlenkedve. - Miben méred a hálát? Azt hiszed talán, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy nagy valószínűséggel soha nem fogom tudni leróni a tartozásom?! De megpróbálnám.. Eddig sem azért voltam veled, mert mindenáron el akartam érni, hogy kiharcold a szabadságomat. Ha ezt nem hiszed, próbáld összeszámolni, hányszor kértem, hogy vesd el az ötletet?! - szinte észre sem veszem, hogy hangom egy oktávval megemelkedett. - Hányszor kértem, hogy ne menj oda? - hunytam le a szemeim egy pillanatra, aztán döntésre jutottam. Lehúztam a dzsekim cipzárját és lehámoztam magamról, csak aztán szólaltam meg ismét.
- Nem kényszerítettelek arra, hogy legyél velem vagy szeress engem. Megigézhettelek volna, de nem akarok hazugságban élni. Innentől a te döntésed. Ha nem hiszel bennem.. Bennünk.. - szorul el a torkom, de folytatom. - Ha maradsz, rendben van... Ha nem.. Nos, tudni fogom, az mit jelent.. - mondok csak ennyit és elindulok a fürdő felé. Ezúttal én adtam neki komoly ultimátumot és utólag rájöttem, hogy ismét csak az én verziómat vezettem fel... De ha nem érti meg az érveimet, hogy érthetné a legmélyebb érzéseimet?!

Hirtelen tehetetlennek érzem magam, annyira, mint még sosem. Egyik mondata a másik után rengeti meg a belsőmet. Azon kapom magam, hogy vissza akarok vágni, de nincs rá alkalmam, mert hiába látja rajtam, hogy szólni akarok, nem fejezi be egy pillanatra sem. Szemében szomorúság csillant, azonban túl nagy sokként ért a vád, hogy megjátszottam az érzéseket iránta. Azonnal el is engedtem és hátráltam egy lépést. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy messzire sodródtunk egymástól, most megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak én érzem így.
Első nekifutásra azt mondtam volna, hogy menjünk, hisz nekem mindegy hol vagyok, igazi otthonom sosem volt, de nem kerülte el a figyelmemet a fogalmazása. A napnál is világosabb, hogy azzal nem számol, hogy engem is magával visz.
- Én nem lettem más. Nem változtam meg.. - mutatok magamra. - Sok volt ez, de talán csak hagyni kell, hogy ... Nem is tudom. Szokni kell. Nem azért nem kérdeztem, mert nem érdekel, hanem mert nem akarok többet hallani arról a féregről. Meg akarok tőle szabadulni. Ez volt a célom mindig is.. De nem értem, hogy hiheted azt, hogy kihasznállak.. - rázom meg a fejem lemondóan. Ha tényleg azt hiszi, hogy csak egy eszköz volt a kezemben, aki épp kapóra jött, nem fogom győzködni az ellenkezőjéről. - Megkérdőjelezed a szavaimat? Vagy ...? - hirtelen egy másik lehetőség ugrott be. - Mondott valamit, igaz? Mondott neked valamit... Nem tudom, mi volt az, de nem adhatsz az ő szavára... Benedictnek azt sem lehet elhinni, amit kérdez. - húzom fel magam a feltevésen. - Azt hittem odaengedhetlek anélkül, hogy tartanom kellene attól, milyen marhaságokat mond neked. Főként attól, hogy el is hiszed... Erre az első adódó alkalommal lelépnél .. - húzom el a számat. Elpuhultam mellette, naivan azt hittem, hogy megérdemlek egy kis nyugalmat. Vele. Mellette. Talán tévedtem.

Nem hagyott sok lehetőséget: megyünk vagy megyünk. Persze nem volt ellenemre, hogy vele legyek összezárva, de úgy éreztem magam, mint aki jelen pillanatban egy szakadék pillérén tántorog. A másik oldalom pedig ott volt ő. Távolninak éreztem, nemcsak azért, mert egész úton alig szólalt meg, azért is, mert eddig soha nem hagyott volna ki egy lehetőséget sem, hogy megcsókoljon, hozzám érjen és megmutassa a világnak, mi bizony egy pár vagyunk. Abban sem voltam igazán biztos, milyen hangulatban van, hisz a csalódottság volt az egyetlen, amit le tudtam olvasni arcáról. Félelmem pedig csak fokozódott, mikor a hotelba érve a szobámba kísért. Csak a vállamat rándítottam válaszul, ezzel jelezve, hogy voltam már jobban is. Ezt tisztán láthatja rajtam. Nem így volt ez tervezve, mindent felborítottam, tudom én. Arról viszont szó sem volt, hogy a "mi"-ből hirtelen egyes szám lesz. Fel is kaptam rá a fejem és elkerekedett szemekkel néztem utána. Az ajtó felé indult, de gyorsabb voltam nála. A kezét kaptam el, és eszem ágában sem volt hagyni, hogy csak úgy elsétáljon.
- Hová mész? - kérdezem halkan. Csodálkozom, hogy hangom nem remeg meg, a szívem már-már fájdalmasan dobban. - Nincs több elintéznivaló. Vagy tévedek? A pihenés pedig rád is rád fér... - nézek rá, mintha nem vettem volna észre a nyilvánvaló utalását.

Nincs konkrét tervem, hogy mivel fogom elütni az időmet, míg ő kitudja mire vetemedik csak azért, hogy mentsen engem. Igazából hiába ígértettem meg vele mindent, főként azt, hogy amint balsejtelme támad lelép - nem tudok benne teljesen megbízni. Vagy talán a lehetőségben.. Már most úgy kapkodom magamra a ruhákat, hogy szétvet az ideg, pedig még el sem indultunk, azok az órák, amiket kétségek között fogok tölteni... Egyelőre nem is akarok belegondolni, mert eddigi életem során példa nélküli, hogy én valaha nyugton tudtam maradni.
- Még mindig meggondolhatod magad.. - ajánlom neki újra a visszakozás lehetőségét. Nem mintha nem tettem volna meg már jónéhányszor az elmúlt nap alatt, de most, az indulás küszöbén talán több esély van arra, hogy megadja magát. Ennek ellenére csókot lehel a kezemre, arra, amin a tőle kapott gyűrű is pihen, ami ezentúl csakúgy, mint a közelgő tette, azt a célt szolgálja, hogy.. élhessek.
- Nagyon remélem, hogy egy darabban kaplak vissza.. - sóhajtok nagyot, majd miután felkapom a táskámat és a piszkos, halálra ítélt nadrágjának zsebéből kihalászom a nyakláncomat, követem őt.

Nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy igaza van. Elég csak belegondolnom, mennyi időt töltöttem el Benedicttel ahhoz, hogy messziről felismerjen. Ezért is nem kockáztathatok azzal, hogy beteszem a lábam a városába. Egyébként is, ha ekkora a lebukás veszélye, mindez csak felesleges időpocsékolásnak minősül. És jelenleg abból nincs nekünk túl sok, az indulási tervhez képest csúszunk egy kicsit.
Figyelném még egy darabig, hogy kászálódik ki az ágyból és nyúl a tiszta ruhái után, aztán eszembe jut, hogy a tegnapi darabok még szerte szét hevernek a padlón és a fürdő járólapján..
- St. Louis-ban ismerek egy helyet, voltam már ott, mikor megszöktem... - gondolok vissza homlokráncolva, miközben szedegetni kezdem a kidobásra váró ruhadarabokat. - Nem akarom átlépni az államhatárt, úgy biztonságosabb.. - kezdek aztán én is öltözni. Bár nevetségesnek hat ebben a szituációban a biztonságról beszélni.

Haragudhatnék rá ezek után, hogy a saját érdekei is szem előtt tartja? Ugyan már, sokkal többet köszönhetek neki, mint azt már most, eleve illendő lenne.
- Azt hiszem, ettől kell legkevésbé tartanod.. - nyugtatom meg azonnal, amint végigjátszom magamban a lehetőséget. Nem lennék képes arra, hogy önszántamból elhagyjam, ami az erőltetett változatot illeti, abban biztos vagyok, hogy ő nem hagyná. Tehát semmiképp nem fenyeget minket ez a veszély.
- Még nem mondtad, hogy mennyire kell álcáznom magam.. - nézek rá tanácstalanul. Legszívesebben annak örülnék persze, ha ilyesmire nem lenne szükség, hisz illat alapján azonnal felismerhető vagyok. Nem tudom, mennyit ad a látványra. Akár ő vagy a többiek..

Alig várom már, hogy tényleg vége legyen ennek az egésznek és csaj magunk legyünk. Kettesben. Rettegés nélkül. Elvégre cseppet sem egészséges, hogy minden pillanatban görcsben áll a gyomrom, mert nem tudom, mi lesz a végkimenetel. Mindig is hittem abban, hogy a jövőnket mi alakítjuk és nincs semmiféle felsőbb hatalom, ami irányítja a szálakat.
- Kérj bármi mást, azon kívül, hogy ne féltselek.. - sóhajtok nagyot, ahogy hozzám bújik. Biztos vagyok benne, hogy érti, hogy tudja, mit érzek most. Ha ő nem féltene engem attól az alternatív jövőtől, amitől most készül megvédeni, nem kockáztatna miattam mindent.
Arra viszont nem vagyok felkészülve, hogy arcát hasamba fúrva, hullat néhány könnycseppet. Főleg nem előttem. Hitetlenkedve pislogok csak először, majd mikor megbizonyosodom arról, hogy a levegőt is másképp veszi és a hideg csepp a bőrömhöz ér, már semmi kétségem afelől, hogy a legmélyebb érzései futották el elméjét. Sőt, ami fontosabb, hogy nem szégyenli előttem. Felém is közvetít valamennyit gondolataiból, puszta mozdulataival, azzal, ahogy magához szorít és igyekszik megnyugodni. Olyan most, mint aki oltalomra vágyik és tőlem meg is kapja, szívem minden szeretetével együtt. Nincs más, aki jobban megérdemelné.
Csendesen simogatom hát felváltva haját, hátát és karjait, mígnem csillapodni kezd és szépen lassan megnyugszik. Mindennél többet jelent nekem.
- Köszönöm, hogy mindezt hajlandó vagy megtenni értem.. - motyogom halkan, miközben magam elé bámulok. Simogatását egy pillanatra sem hagyom abba, de nem nézek felé. Még mindig rosszul érint, hogy olyan személybe szeretett bele, aki sosem lehet számára az, akit mások is elismernek párjául. Mondjuk a családja.. A falkája.

Csak sikerül tisztáznunk, hogy semmi panaszom nincs rá, sőt.. Nagyon is elégedett vagyok vele, hisz emlékezetem szerint sosem figyelt rám ennyire senki.
- Nem vagyok bolond, csak aggódom. Sajnálom, hogy belekevertelek. Egyszerűbb lenne, ha nem kísértenénk a sorsot és eléldegélnénk, amíg lehet.. Bármennyi idő is legyen az. Legalább tudnám, hogy biztonságban vagy.. - mormolom magam elé a szavakat. Innentől kezdve viszont esélyes, hogy úgy kell tekintenem magunkra, mint egy párra. A gondolat pedig egyáltalán nem rémít meg, annak ellenére is, hogy sosem volt normális kapcsolatom.
- Óh, igen?! - vonom fel szemöldököm terveit hallva. - Nos, ez egy visszautasíthatatlan ajánlat.. - válaszolok buja mosollyal ajkaimon. Akaratlanul is elképzelem, mennyire összeolvadnának bennem az érzések. A szívem pillanatok alatt feldübörög a puszta gondolatára is. - Na, és az hogy hangzik, hogy szeretlek? - cirógatom végig állának ívét, és én magam is megborzongok, mikor átjárnak az érzelmek.

Halkan felkuncogok, nem tehetek róla, hogy épp olyan képet vág, mint egy sértett tini.
- Arról vitatkozhatnánk, kinek lenne oka ezt feltételezni.. - nézek fel rá jót mulatva. Számtalanszor érzem még most is, hogy sosem lehetek elég hálás mindazért, amit értem tesz és tett. Képes volt arra, hogy néhány nap alatt teljesen magába bolondítson őszinteségével, kisugárzásával, mindazzal, amitől utánozhatatlanná válik.
- Jesszus! Ezt nem kérdezheted komolyan, Chriest.. - nézek nagyot, mikor kiböki eleve rossz sejtését. Homlokomat ráncolom a feltevésre és nagyot szusszanva arra jutok, hogy ez a férfi logika és csak a fejem rázom.
- Hogyne akarnám.. - hangom békülékeny, nem akarom, hogy emiatt rossz érzés legyen benne, de attól tartok, túlságosan aggódom érte ahhoz, hogy élvezni tudnám.. - De folyton az lebegne előttem, hogy ez az utolsó... - sóhajtok fel végül. Nem búcsúzom... Főleg nem így. Inkább fekszem még néhány percig hozzásimulva, csendben.

Még mindig csak rá koncentrálok, szinte már áhítattal nézem elernyedt testét, vonásait. Ölelem magamhoz, kizárva a külvilágot, az idő sem érdekel. Tulajdonképpen mindig és mindenkor képes teljesen lekötni a figyelmemet. Nyirkos bőre az enyémhez tapad, én pedig nem szólok semmit, csak végigcirógatom izmos mellkasát.
- Az vagy.. - értek egyet hümmögve. - De nem most akarom behajtani.. - nyúlok el mellette, hogy teljesen felé tudjak fordulni. Bár nehéz visszafognom magam, hogy ne teperjem le és érjem el, hogy ezúttal ő csillapítsa a bennem tomboló vágyat legalább olyan odaadóan, mint én az imént. De erre van szükségem, jobban mint az élvezetre. Úgy él bennem ez, mintha tényleg felvérteztem volna, bár még nem látszik rajta, mert elég alélt, de pezseg benne az élet. Annak ellenére is, hogy megdolgoztam őt és talán elvettem egy kis energiáját.
- Úgy hiszem te mondtad, hogy tartani kell magunkat a fél órához.. - mormolom bőrébe álmatag hangon. Ámbár tudom, hogy nem aludhatok el most, de az álmatlan éjszakát most kezdem megérezni.

Részegítő látványt nyújt, ahogy szinte öntudatlanul lök egyet a csípőjével. A szíve kalapál, csakúgy, mint az enyém. Közös ütemre dobban. Csakhamar azonban már nem erre figyelek. Izmai összerándulnak, többször is egymás után, majd megérzem, hogy torkomba engedi élvezetének nedvét, mire fojtott nyögés szakad fel belőlem, mielőtt még egyetlen nagy kortyban eltüntetném.
Nem várok sokat, feljebb kúszom testén, ügyelve arra, hogy a kielégülés hullámai csillapodni tudjanak, így félig az ágyon, félig rajta heverek. A számat megtörlöm ugyan, és hiába akarok csókot váltani vele, abban nem vagyok biztos, hogy miként érintené, ha saját ízét érezné nyelvemen, így miközben piheg, nyakát csókolom meg.
- Jó reggelt.. - súgom közel a füléhez.

Torkából egyre hangosabban feltörő nyögései elégtétellel töltenek el. Nem vágyom másra, minthogy mindene legyek, amire épp szüksége van. Az övé a testem, a szívem, a szerelmem és minden csepp szenvedélyem. Azt akarom, hogy ez számára is legyen teljesen világos.
Bár figyelmeztet, hogy hamarosan gátat vet benne a szenvedély, egy pillanatra sem hagyok fel ténykedésemmel. Végigviszem tervem.. Látni akarom, hogy esik darabokra világa kényeztető ajkaim és kezeim nyomán, aztán ahogy épül újra benne és végül visszanyeri a kontrollt.
Nem tudok megszólalni, így csak tekintetemből láthatja, hogy én nem ilyen véget terveztem és ebből nem is engedek. Ahhoz pedig, hogy ne is tudjon ellene tenni, ajkaim mögé bújtatott fogaimat végighúzom férfiasságán. Szinte alig érintem hozzá, hisz most érezhet mindent a legintenzívebben, de ezek után érzem meg igazán lüktetését.