Az ötlet, hogy mi az, ami keresztbe tehetett az eleve rossz ötletnek gondolt átváltoztatásnak, a nagynéném szerint is lehetséges volt. Anyám kiszámíthatatlan és makacs volt, akaratos, ha a saját ügyeit nézzük. Engem pedig saját ügyeként kezelt. Mielőtt meghalt, nem voltam már számára más, mint egy jól sikerült kísérlet két faj keresztezésére. Az érzés nem volt túl kellemes, de nem tudtam túllépni ezen, hisz soha nem éreztem, hogy "csak egy kísérlet" lennék. Lélegeztem, éreztem, bár utóbbit egy időben háttérbe szorítottam, de a puszta lényegen nem sokat változtatott ez sem. -Az utolsó hónapjaiban még én is megijedtem tőle, hogy mikre képes. És én még azt hittem, hogy megszabadultam tőle.-forgatom meg szemeim rosszallóan, és aligha hiszem, hogy változtatna a puszta tényen bármit is, ha véletlenül most is itt hallgatózna, mint szellem. Ha valamit el akar érni, tudom, hogy eléri, bármi árat is fizessen érte. De személy szerint és önző mód, jobbnak látom, ha ott marad ahol van. -Azt megtanultam már az életben, hogy semmire sincs biztosíték, hogy működne. De egy próbát minden megér.-sóhajtok, és példáját követve felállok. A könyvet, ami a családomé volt a táskámba süllyesztettem, a másikat visszatoltam a többi poros és ósdi könyv közé, majd intettem a mosolygós könyvtárosnak és Athena-val az oldalamon a kocsim felé indultam. Ideje megtudnia azt is, hogy a lánya, egy rend és tisztaságmániás, kissé öntörvényű, de a maga nemében kedves őrülttel költözött össze. És még ki tudja, hogy kit fúj abba a házba a szél...
Könyvtár. Ó, a régi könyvek poros, dohos szaga. A friss pergamen illata. A felszálló porszemek játéka a levegőben. Az izgalmas tollvonások és kerek, sokat mondó betűk birodalma amik puha és kemény fedél alatt is meghúzzák magukat az eső elől. Viharban tényleg hasznosabb a kemény tető a fejünk felett. Ó, a sok görbe, egyenes, dundi és vékony forma. Valami amely szemet gyönyörködtető. Egy hely, ahol nem válogatsz a kínálatból, mert minden egyes apró részlete megragad és magával visz egy másik világba. Ó, Szerelmem! Múzsám! Lelki békére leltem! Sokat utaztam azért, hogy eme híres-neves városkába érhessek. El kell ismernie minden természetfeletti lénynek, hogy bár vannak nagyobb városok, sok dolog van, ami itt köt össze minket. Egy nagy és fontos kapocs. Persze, léteznek nagyobb és érdekesebb könyvtárak is, amik sokkal kielégítőbbek lehetnek az ember, khm... akarom mondani animágus kíváncsiságának számára. Olyan dolgokat megtudhatunk a nagyok és ősök - nem a vámpír eredetiekre gondolva itt - kezei által írott, gyakran holt nyelvű könyvekből, amik elengedhetetlenek lennének a mindennapi életünkhöz. Ha! Ismernénk ezeket. Persze, amiről nem tudunk azt elkotyogni és hiányolni nem fogjuk. De, én most gyarapítani fogom a tudásomat még pedig ezen az apró és poros helyen. Ha már nincs több időm elutazni egy nagyobb, híresebb természetfeletti könyvtárba. Már ha, létezik egyáltalán ilyen és nem csak egy mese. Egyszer minden mese volt és legenda, mondhatnám, de azért van ami az is marad. A mai különleges alkalomra - kinek mi számít annak - normális külsővel jelentem meg a város könyvtárában. Olyannyira, hogy megborotválkoztam. Sima arcom láttán kiáltottam egyet. A szállás adó öreg néni szívrohamának örömére. Megijedtem saját magamtól. Miért? Mert rögtön letagadhattam tíz évet az életemből. Mármint külsőre. Ezt nevezem igazi varázslatnak. Látjátok, Gyerekek? Már nem nézek ki harmincasnak, csak egy 22 éves fiatal egyetemistának. Micsoda változás! Pláne, amiért elmúltam már száz éves is. Fiatalosabb külsőmet elegánsan normális öltözékkel egészítettem ki. Ezzel tökéletesítve a szívtipró, okos, jó tanuló, kedves srác megjelenésemet. Micsoda kombináció! Elegáns, mégis egyszerű nadrágomhoz egy szintén elegáns cipőt vettem fel. Ami azt illeti nem buliba vagy bálba megyek, így mindenből az olcsóbbik, ám mégis jól mutató darabot igazítottam magamra. Övem irodistához illően egyszerű, mégis mutatós. Fehér ingemet betűrtem, hogy a mellénnyel jobban nézzek ki. Még nyakkendőt is kötöttem a nyakam köré. Sminket vagy más egyéb kiegészítőt, mint nyakláncot vagy fülbevalót nem adtam magamra. Nem illet volna ehhez a látszathoz, ami be kell valljam nagyon jól összehoztam. Csak egy apróságot adtam még neki, egy karórát. De ez volt a maximum és a minimum is egyben. Megigazítottam a hajamat, még egy kis férfias illat és már mehettem is a könyvtárba. De, kinek akartam én most tetszeni? Ja igen, magamnak! Ha nincs más, mindig felelj meg önmagadnak! Azt hiszem ez egy elég fontos dolog. Különösen akkor ha egyedül vagy. Az összhatást még a felhőkarcolóra emlékeztető 190 centi feletti magasságom sem tehette tönkre. Vannak nagy növésű em... lények. Ez a szó. Mindig ott van, pedig rám és a magam fajtákra igazán nem mondható el, hogy az volna. Mégis, annyira belekotnyeleskedett a szókincsünkbe, mint én eme lány privát szférájába. Igen, igen. Épp a könyvespolcok között voltam és nézegettem a gerincekre írt címeket - ezeknek a papírkupacoknak legalább van, nem úgy mint más lényeknek - amikor levettem egy a polcról. A véletlenszerűen levett könyvet oldalra tartottam kinyújtott karommal, így kilógva a sorok közül a folyosóra. Épp a korábban említett lány orra elé tartva fedőlappal. Még ha nem is néztem meg mit veszek le a polcról, tudtam, ez az amit keres. Vagy legalábbis valami hasonlót kereshetett. Boszorkányság. Ha-ha. - Ezt keresed? - szólaltam meg a polc mögül. Oda sem nézve, elő sem bújva a kezébe nyomtam a kemény fedeles, idő rágta barátot. Utána behúztam karomat és egy másik könyvet levéve a polcról kinyitottam valahol a közepén és lassan lapozgatni, nézegetni kezdtem.
Ez a város számomra eléggé fura volt és szokatlan. Egyáltalán nem ismertem ki magamat és annyira idegennek éreztem az egész helyet, hogy csak na. Haza akartam menni, vissza Londonba, de ez nem volt lehetséges. Egyszerűen csak nem tehettem meg azt, amit szerettem volna. Kerestem valakit, de nem találtam meg. Egyszerűen olyan volt, mintha az élet elnyelte volna őt. Nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Mondjuk az is igaz, hogy sokáig a létezéséről se tudtam, de még az apám se tudott róla, így nem csoda ez az egész. Egyszer már beszéltem vele és akkor jól kijöttünk, de erről a szüleink nem tudnak. Majd egyszer csak hirtelen eltűnt és nem értettem, hogy miért. Jobb, ha hamarosan előkerül, mert egyre jobban kezdek éhes lenni és nem akarok megint hullákat hagyni magam mögött. Elég volt Olaszországban ezt megtennem. Még a mai napig nem tudtam magamnak megbocsájtani azt, amit tettem. Egy kisebb sóhaj keretében magamra kaptam a kabátomat, felkaptam a táskámat és sietve hagytam el a szállodai szobámat. Nem akartam tovább ottmaradni, abban a dohos zugban. Ki kell találnom valamit, amivel el tudom terelni a gondolataimat, mert ha ez nem fog menni, akkor elhet hamarosan be fogok dilizni. Egyetlen mentő övem volt, amint még a nap utolsó sugarait élveztem az utcán, hiszen hamarosan be fog köszönteni a tél. Egyetlen mentsváram pedig a könyvtár volt. Úgy hallottam, hogy sok érdekes könyvet lehet ott találni. Talán még az én kórságomról is tudok valamit találni és még több dolgot meg tudok saját magamról, arról ami vagyok. Egyszerűen segítségre van szükségem és néha egy-egy könyv lehet a legjobb megoldás. Meg amúgy is szeretek olvasni, így biztosan remek lesz. Lassan léptem be a könyvtárba, mert ahhoz képest, hogy nem volt hatalmas a város ez a könyvtár az volt. Gyönyörű volt. Egyszerűen teljesen magával ragadott. Kitöltöttem a szükséges papírok, aminek köszönhetően hamarosan megkaptam a kártyámat is és most már semmi se tartott vissza attól, hogy belevessem eme rengeteg könyv felfedezésébe. Alig, hogy beléptem az egyik sorba végig húztam az ujjaimat a könyveken s beszippantottam az illatukat. Sok olyan könyv volt, aminek a címét se ismertem, de érdekesnek tűntek, de most egy bizonyos könyvet akartam megtalálni, vagyis pontosabban mondva egy bizonyos témájú könyvet kerestem. Még egy picit meg is pördültem a sorok között mosolyogva, mert végre úgy éreztem, hogy otthon vagyok és végre valami nem annyira idegen eme ismeretlen országban, illetve ebben az ismeretlen városban. D hirtelen pár lépés után egy könyvet nyújtott valaki elém, majd meg is szólalt. Óvatosan kezdtem el közeledni, hiszen nem igen bíztam már senkiben se, meg amúgy is sokkal óvatosabb lettem. Elvettem a könyvet és szemügyre vettem. A témája majdnem jó volt, de még nem az igazi. Ez vámpírokkal foglalkozott, de nekem olyan kellett, ami a dámpírokról szól, mert tudni szerettem volna mindent erről a fajról. Nem, de azért köszönöm. - mondtam neki barátságosan, majd tovább indultam, de hirtelen megálltam és egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem, a kezem pedig a táskám pántjára siklott és újra visszasétáltam az ismeretlen férfihoz. - Esetleg olyan könyvel nem találkozott még, ami a dámpírokról szól? Hallottam róluk egy-két dolgot és gondoltam inkább még utána is olvasok. - mondtam neki ártatlanul és türelmesen vártam a válaszát. - Ohh, bocsánat még be se mutatkoztam. Magdalena vagyok, de szólíts csak Mag-nak. - tettem hozzá sietve és kicsit talán még zavarban is voltam, mert nem szoktam csak úgy idegenekkel beszélgetni, azóta az eset óta már nem.
Nem olvastam. Igazából nem is érdekelt, hogy milyen könyvet tartok a kezemben. Még a címét se tudtam. Csak kinyitottam valahol a közepénél, és úgy tettem, mintha olvasnék. Mintha tényleg tudnám mi ez. Valójában szó sem volt erről. Csak, értek a jó megjelenéshez és az annál is jobb első benyomásokhoz. Akkor is, ha néha nem jön össze a dolog. Fiatalos külsőmmel még nagyobb szívtiprónak érzem magamat. Annak ellenére, hogy első ránézésre nem keltettem fel a hölgy figyelmét. Csak vissza tolatott! Ej, Drágaságom. Szavaira felpillantottam a könyvből, fejemet pedig enyhén oldalra fordítottam. Azt a hatást keltve, hogy valami érdekeset olvastam, amikor félbeszakított. Végig mértem barna szemeimmel és elégedetten állapítottam, hogy csinos. Így több eséllyel indul a "kinek segítek és kinek nem" skálán. Egy határozott és egyszerű mozdulattal csuktam össze a könyvet. Halk puffanással megadta magát nekem, majd visszatettem a helyére. - Dhámpírok? Érdekes választás. Látom, szereti a különlegeset. - léptem közelebb. Magam előtt ujjbegyeimet összeérintettem és kedves, figyelmes arccal kerestem a tekintetét - Én magam is így vagyok vele. - tettem hozzá, és küldtem felé egy apró, kedves mosolyt. - Azt hiszem láttam valami ilyesmit egy kicsivel arrébb. Megmutatom. - mondtam egy komolyabb hatásszünet után. Sarkon fordultam és elindultam. Amíg az imént említett helyet kerestem, a hölgy elárulta a becses nevét is. Nem valami gyakori név, de már találkoztam vele korábban is. Magdalena. Sok féleképpen lehet becézni. Azt hiszem a régi boszorkányismerősömről fogom elnevezni. Remélem kedvére való lesz, a Lena név is. A Mag-ről valaki más jut eszembe. Valaki, akit kevésbé kedveltem. Gondolataim egy mosollyal zártam le. Ezt persze nem láthatta, hiszen épp mögöttem sétál a fiatal, de nem is baj. Minél kevesebbet kérdez, annál jobb. Azt hiszem. Lássuk csak. Dhámpírok, dhámpírok, dhámpírok... Érdekes témába vágott bele. Egy faj, amiről én magam is keveset tudok. Tényleges információkat alig. Sokkal inkább a saját fantáziám adta lehetőségekkel tudok előállni. Az pedig nem feltétlenül lenne a Kisasszony hasznára. Ha már ilyen kellemes társaságom akadt, lehet én is komolyabban bele vetem magam a témába. Mi baj lehet az ismereteink terjesztéséből? Ráadásul, ez nem egy személy, hanem egy faj. Természetfeletti faj. Sosem lehet eleget tudni róluk. Ez a véleményem, erről. - Itt is vagyunk. - mondtam miután majdnem az egész könyvtáron végig sétáltunk és befordultunk két polcsor közé. Végig vittem tekintetemet néhány könyvön és máris lekaptam a polcról négy vaskosabb példányt. Magdalena kezébe nyomtam, majd keresni kezdtem még párat. Akadt több is. Én magam öt vékonyabb-vastagabb kötettel álltam elő és az egyik üres, nyolc személyes asztalhoz vittem a könyveket. Puffanásuk a fa asztalon megtörte a könyvtár harmonikus csendjét. Ez több volt annál, mint amikor becsukunk egy ezer oldalas lexikont. Levettem a kupac tetején lévő bőr kötésű, naplóra hasonlító, alig százötven oldalas apróságot és böngészni kezdtem a sorok között. - Egyébként, Chase vagyok. - mutatkoztam be én is, fel sem pillantva a könyvből.
Csendesen szemügyre vettem az idegent és próbáltam megállapítani, hogy vajon mi is járhat a fejében. De pár pillanat után inkább feladtam, mert úgy éreztem, hogy addig jó nekem is és neki is amíg nem tudom, hogy éppen mire gondol. Minden nő megnézi a pasikat, ahogyan a férfiak is felmérik a terepet, de én inkább nem akartam tudni azt, hogy mit is gondol eme felmérés után. Csendesen vártam ott a válaszára miközben néha újra és újra körbe pillantottam eme hatalmas nagy könyvtárban. Igen, igazán szeretem a különlegességeket és ennek igazán örülök. - mondtam neki egy barátságos mosoly kíséretében. Tényleg nem voltam az a tipikus lány, aki a hétköznapi dolgokat szereti, de ez talán a véremben volt. Türelmesen vártam arra, hogy mondjon számomra valami hasznos információt arról, hogy itt tényleg vannak ilyen könyvek, mert legfőképpen ez érdekelt. Nem akartam a vámpírokról, boszorkányokról és a többi lényről most semmi újat megtudni. Azt szerettem volna megtudni, hogy én pontosan mivé változtam és miként tudom féken tartani a bennem lakozó sötétséget. Köszönöm, igazán kedves, hogy meg is mutatja nekem. A legtöbben talán még szóba se álltak volna velem. Egyszerűen csak morcosan néztek volna rám, amiért megzavartam őket.. - mondtam neki még mindig kedvesen miközben mellette lépdeltem és egy-egy lépés után a cipőm hangosan kopogott a földön. Közben pedig próbáltam felfogni azt, hogy milyen könyvek mellett haladtunk el, mert lehet még egyszer hasznosak lesznek. Nem szólaltam meg, mert nem akartam az agyára se, mert még talán ő maga is tud egy-két dolgot nekem mondani ezekről. Megálltam vele szemben és figyeltem miközben a könyvek között kutatott. Hamarosan pedig egy-két könyv a kezemben landolt. Lassan elindultam egy közelben lévő üres asztal felé, hiszen azért volt eme könyveknek súlya. Amikor pedig elárulta nevét, akkor mosolyogva pillantottam hátra. Örülök, hogy találkoztunk. - mondtam neki barátságosan, majd kissé hangos puffanással tettem le a könyveket az asztalra. Lassan leültem és egy apró tincset a fülem mögé tűrtem. - Esetleg te is tudsz valamit róluk? - kérdeztem tőle kíváncsian miközben elvette a kupac tetejéről azt a napló szerű könyvet. Úgy gondoltam, hogy az hasznosabb lesz bármelyiknél is. Muszáj lesz valamit találnom, mert ha ez így megy tovább, akkor még jó pár hullát fogok hagyni magam után. Most is éreztem a vér utáni vágyat, de még tartottam magamat. Azt is mondhatnám, hogy próbáltam megóvni magamtól eme dolgot és eddig egész jól ment egy bizonyos pontig. Lassan végül felpillantottam a naplóból. - Remélem nem zavartalak meg semmiben se, mert nem szeretnélek feltartani se, ha te is kutatsz esetleg valami után. - mondtam neki sietve egy mosollyal az arcomon, mert hirtelen ki is ment a fejemből, hogy ő is nézett éppen valamit, amikor találkoztam vele.
Érdekes lány, érdekes téma. Nem tudom, hogy a témával vagy önnön magával sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, de van egy arany szabály: aki érdekel engem, annak segítek. Ha ő maga nem is volna figyelem felkeltő, a dhámpírok már azok. Egy faj, amely egyetlen példányával sem találkoztam korábban. Hallottam róluk néhány suttogást, egy-egy szellőként szálló szót a levegőben. Ám, ezek közül egyik sem tűnt komolynak. Sokkal inkább lekötött a tény, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermeke. És tessék! A legenda, miszerint az emberektől igen... érdekes. Persze, a történelem során sok hasonló esettel találkozhat az ember, avagy a természetfeletti. A halandók mindig is vágytak ezeknek a lényeknek a románcára. Az egyik legfelkapottabb téma a világukban. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezek a lények csak a fantázia szülöttei lehetnek. Soha, semmi nem utalt arra, hogy mégis élnek. Csak mesék. Lássuk be, azok nagy többsége nem a valóságot adja vissza. Noha, a téma önmagában is érdekes a lányra sem panaszkodhatok. Mindig is a fekete haj és a kék szem kombináció volt az ideálom, de ezek a barna tincsek és szemek! Bájos arca és finom puhatolózása... na, de ne kalandozzunk el. Koncentráljunk a feladatra! - Azt hiszem találtam valamit. - mondom fel sem pillantva a kezemben tartott könyvből - A dhámpírok egy vámpír férfi és egy halandó nő nászából fogannak meg. Külsőre olyanok, mint a teljesen normális és hétköznapi emberek, akárcsak a vámpírok. Utóbb említett felmenőiktől öröklik a vér iránti vágyat, melyre ugyanúgy szükségük van az életben maradáshoz, mint tisztavérű fajtársaiknak. A dhámpír gyermekek hétköznapi csecsemőként nőnek fel. - olvasom fel azt a kis részt, amit találtam róluk. Igazából ez valami elmebeteg tudós naplószerűsége lehet, mert bár én magam fogalmaztam át a leírtakat, ő sokkal kacifántosabban és betegebben írta le ezeket. - Borzalmasan visszataszító és undorító, amiket ez az ember leírt. Szerencsére kilehet venni a lényeget beteg elméjének firkája között. - adtam hangot véleményemnek a napló fogalmazásáról és külsejéről, de hamar elhallgattam és tovább kerestem. Lapogattam, de nem találtam semmi értelmeset a többi írása között. Volt szó valamiféle kiteljesedésről is, de ekkora minden bizonnyal annyira megőrült, hogy képtelen volt épp kéz-láb szavakat és betűket kanyarítani a naplójába. Végül beláttam, hogy ebből több nem derül ki és az asztal másik végébe dobtam a könyvet egy laza csuklómozdulattal. Nagyot sóhajtva támaszkodtam rá mindkét kezemmel a fa bútorra. - Nem zavartál meg semmiben sem. A te kutatómunkád egyébként is érdekesebb, mint az, amit én kerestem. A dhámpírok nehéz témakör. Ha feltételezzük, hogy léteznek ilyen lények... ritkák, mint a fehér holló. Néhány gyermeteg mesén és fantáziáláson kívül nem hallottam mást róluk. Mintha valaki csak kitalálta volna őket, mert vágyott egy kis vámpír légyottra. - magyaráztam diplomatikus hangon. Ahogy a fiatal nő arcát fürkésztem... valahogy arra sarkallt ennél több kell. Jobban bele kellene vájnunk magunkat a témába. Különösen ezekbe a könyvekbe. Így hát, kezembe vettem egy másikat és azt is átnyálaztam. Semmi. Semmi használható nem volt benne. Egy újabb laza csuklómozdulattal eldobtam a fejem mellett és meg sem néztem hová esik. Egy sóhajjal adtam hangot a kudarcnak. Lássuk, mit rejt a harmadik könyv. - Vámpír fanatikus vagy... vagy valamilyen másik okból érdekel a téma? Átlagos fiatalnak tűnő berögződés is lehet. A fiatalok mindig kitalálnak valamit, és az valahogy vagy az örök fiatalság melynek során boszorkányokat zaklatnak, vagy épp a halhatatlan és "világszép" vámpírokat kergetik. A fiatal éa csinos lányok csak a veszélyes emberekre buknak? - érdeklődtem, miközben barna szemeimet a könyv sorain vonatoztattam végig. Nem akarom megbántani, csak jobban megismerni. Még ha az utolsó kérdésem elég drámaira is sikerült.
Fura dolog az élet, hiszen akiktől eddig szinte mindenre választ kaptam, most azokat az embereket kerülöm, vagyis a szüleimet. Az elrablásom óta kétszer beszéltem velük telefonon. Először akkor, amikor előkerültem, majd utána pedig indulás előtt. Biztos voltam abban, hogy sejtik nem fogok hazamenni, hanem más terveim vannak, de ennek ellenére nem próbáltak lebeszélni róla. Talán sejtik, hogy történhetett valami és emiatt döntöttem így. Először is félek attól, hogy a barátaimat bántanám amiatt, ami vagyok, hiszen nincs túl sok önuralmam. Másodszor meg ott van a tény is, hogy úgy éreztem ezzel a dologgal nekem kell megbirkóznom. Ezzel egyedül kell szembenéznem, vagy esetleg még Sean segítségével, de őt meg olyan, mintha a föld nyelte volna el. Sehol se találtam eddig. A gondolataimból a szavai ébresztenek fel. Próbálom nem kimutatni, hogy ezt már tudtam, hiszen gyerekkoromtól kezdve tudtam azt, hogy mi vagyok és rajtam kellett volna múlnia annak, hogy kiváltom a dolgot, de mások döntöttek helyettem. Egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon a reakciójának köszönhetően. Tudod néha a legzavartabb elméjű ember mondja a legnagyobb igazságokat, csak az emberek képtelenek felismerni az igazságot és a valóságot. - mondom neki barátságosan, majd egy pillanatra oldalra pillantok, mert félek kicsit attól, hogy esetleg lebuktatom magamat előtte. Lehet segít nekem ebben a kutatásban, de még mindig nem tudom, hogy barát vagy ellenség, mert a puszta kíváncsiság is vezérelheti őt. Szóval, akkor egy ember nő és egy vámpír férfi gyermeke, aki úgy nevelkedik, mint ha csak sima ember lenne, de miként válik azzá, ami valójában? - kérdezem tőle kíváncsian, mert eddig amiket mondott stimmeltek. Viszont még mindig reménykedtem abban is, hogy ezt a dolgot vissza is lehet fordítani. - Esetleg arról nem ír ott, hogy miként lehet ezt az átkot visszafordítani? - kérdeztem a könyvem mögül kikukucskálva kissé túl izgatottam. Majd észbe kapva sietve hozzá teszem.- Csak szeretnék tisztában lenni mindennel, legalábbis azokkal a dolgokkal, amit eme könyvek író gondoltak ezekről a különleges lényekről. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás kíséretében és próbáltam olyannak tűnni, mint akinek nem az élete múlik ezen a dolgon. Az életem talán már nem fog, vagy talán még kicsit igen, hiszen a vadászok előszeretettel fognak most már rám is vadászni, így jobb lenne minél hamarabb megtanulni ezt az egészet. De az is lehet, hogy csak eltérnek a vámpíroktól és a boszorkányoktól. Egyszerűen az is lehet, hogy nem akarnak feltűnést kelteni. Ők nem vágynak hatalomra, hanem csak szeretnének olyanok maradni, mint amilyenek az átváltozásuk előtt voltak. - mondom neki kicsit elgondolkozva, hiszen dámfíroknak eddig is kellett létezniük és mégis szinte sehol semmit se lehet találni róluk. Bárcsak olyan sok forrás lenne, mint amennyi a vámpírokról van. Akkor máris sokkal előrébb lennék és minden sokkal egyszerűbb lenne, talán már túl egyszerű. Hamarosan újra visszafordulok a könyvhöz és azt kezdem el lapozgatni valami hasznos információ után kutatva, végül a szavain egy kicsit elgondolkodom, mert nem szeretek hazudni se, de az igazat meg nem merem elmondani neki. Figyelem őt, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Olyannak gondolsz, aki fanatikus és megszállott? Aki esetleg úgy rajong a vámpírokért, mint a legtöbb tinédzser? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd kicsit megráztam nemlegesen a fejemet. - Egyik se vagyok. Egyszerűen csak találtam egy régi forrást az egyetemem könyvtárában és emiatt még kíváncsibb lettem. Szeretek tájékozódni és szélesíteni a látókörömet, mert mi van akkor, ha nem csak mi vagyunk, hanem ennek a sok történetnek van valóság alapja is? - miközben beszéltem végig őt néztem. Részben igazat mondtam, mert tényleg találtam Londonban is a dámfírokról említést, de ennyi dolgot nem, mint amit most összeszedett nekem Chase.
Fogtam a könyvet és ezt is félre hajítottam egy laza csuklómozdulattal. A következőt vettem a kezembe. Már a harmadik sornál rájöttem, hogy valami ócska regény lehet így azt is elhajítottam. Nem szokásom ezt tenni, de van egy olyan érzésem, hogy eléggé rendetlenül viselkedem. Pont én! Pedig szeretem a rendet és a könyvtárak bölcsességét és azt, amit jelentenek és sugároznak. A lényegüket. Az innen számolva harmadik, de valójában kitudja már hányadik könyv volt az, ami végül segített egy kis csipet információval. Valahol a tizenhetedik oldalon járhattam már, amikor a kíváncsi társaságom megszólalt. Abbahagytam az olvasást és a reményét, hogy felolvashatom azt, amit találtam. Helyette felpillantottam az ifjú nőre és miközben arcát, tekintetét kerestem odafigyeltem a szavaira. Érdekes egy személy, társaság meg kell hagyni. - Azt hiszem a választ a kérdésedre épp most találtam meg. - feleltem és felolvastam azt, amit találtam - A kiteljesedés nagyobb mennyiségű vér fogyasztásakor következik be. Akkor, és ott megpecsételődik a sorsuk és olyanokká válnak, mint az egyszerű vámpírok. Megkapják természetfeletti tulajdonságaikat. Az emberfeletti erőt, a kifinomult érzékeket, és éhséget a vérre. Továbbá, érzékennyé válnak a verbénára is. - mondtam hangosan és érthetően. Igen, mondjuk ezek elég egyértelmű dolgok. Kicsit tovább böngészve találtam még mást is, így azt is felolvastam a könyvből - A dhámpír dönti el, mikor és hogyan akar szert tenni azokra a képességekre, amelyeket eme faj képviselőjeként birtokolhat. Az is előfordulhat, hogy soha sem "váltja ki" azt, amelyet a atyjától kapott. Van választásuk, s szabadon dönthetnek, hogy akarják-e ezt az életmódot. Amíg nem történik meg a kiteljesedés, addig úgy öregednek, mint a halandó emberek. - hagytam abba az olvasást és felpillantottam érdeklődő társaságomra, hogy nem unja-e ezeket az általános információkat. Bár, hogy őszinte legyek ezek számomra mind-mind új ismeretek. Eddig ennyit se tudtam róluk. Mindig csak találgathattam. A kis szünet elég volt arra, hogy konkrét dolgot kérdezzen meg a Kisasszony. Ez a kérdés elborzasztott. Miféle kérdés ez? Hogy jut ilyesmi az eszébe? Mintha valamiféle erőszakos módon vámpírrá vált egyén lenne, aki gyűlölné magát. Micsoda szégyen. Bár, kétlem, hogy ez lenne a helyzet. Nem hiszem, hogy vámpír lenne. Mert akkor tudna néhány dolgot erről a fajról. Talán. Ebben a kérdésben elég bizonytalan vagyok. - Ez... merész kérdés volt. - jegyeztem meg, mire válaszul védekezett. Nem erőltettem a dolgot. Megosztottam a véleményemet vele. Elvégre fő a bizalom. És, nem akarom, hogy hiú reményeket tápláljon... habár... - Az vámpírság visszafordíthatatlan. Az egyetlen gyógymód az örök élet feladására a halál. Nem természetes lények. Épp ilyenek a vérfarkasok és valószínűleg a dhámpírok is. Hogy őszinte legyek, nincs olyan természetfeletti lény, akinek a képességei visszafordíthatók. Mondjuk a boszorkányok más kérdés, de... Persze, ehhez mind feltételeznünk kell, hogy ezek a lények léteznek. - küldtem egy barátságos mosolyt a nő felé miután bedobtam a vízbe egy mentő övet. Utána visszapillantottam a könyvbe és tovább keresgéltem információk után. Nem sokkal később Lena - mert ugye ezt a becenevet adtam neki - újra megszólalt. Rápillantva reagáltam a szavaira. Továbbra is ügyelve a kedves, lágy és barátságos hangvételre. Nem vagyok és nem is akarok az ellensége lenni ennek a bájos lánynak. - Ez nem ilyen egyszerű. Már maga a faj is elég bonyolult. Ha léteznek is, valószínűleg a legtöbben nem is tudják micsodák valójában és meghalnak a kiteljesedés előtt. Nem hinném, hogy olyan sok van belőlük a világban. Már amennyiben léteznek. - visszafordultam a könyvhöz a következő beszédtéma előtt - Csak érdeklődtem, Magdalena. Nem közöltem tényként, hanem kíváncsian megkérdeztem. De most, hogy ezt elmondtam már értem. - mosolyodtam el - Szeretnéd, ha léteznének ezek a lények? Örülnék egy olyan őrült világnak? Részese lennél? - érdeklődtem sejtelmesen és titokzatosan, mintha tudnék valamit vagy ismerném az utat Alice Csodaországába. Talán... így is van.
Nem szerettem soha se másokat esetleg becsapni, de jelenleg ez tűnt a legjobb megoldásnak, ha mindent tudni szeretnék. Úgy kell tennem, mintha semmit se tudnék erről a fajról, pedig az alapokat én is tudtam, de többre van szükségem. Meg akarok szabadulni ettől az egésztől. Nem akarok szörnyeteg lenni, de minél több dolgot tudok meg, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy ez esélytelen. Mosolyogva pillantok a társaságomra és lassan végig húzom az ujjamat a régi naplón, amit talált. Ismerős érzések kerítenek hatalmába ahogyan olvasom a naplót, de semmit se találtam még arról, amire szükségem lenne és ennek köszönhetően egy apró sóhaj hagyja el az ajkamat. Végül újra kíváncsian pillantok rá és lassan bólintok amikor beszélni kezd, hogy figyelek és értem amit mond. Szóval mondhatjuk azt, hogy ez egy fajta betegség amit soha többé nem lehet visszafordítani, ha egyszer valaki kiváltja ezt a dolgot. - mondom egy kisebb megadással és kissé talán túl vadul kezdem el lapozni a kezemben lévő naplót, de abban se találok semmi hasznosat, ennek köszönhetően pedig újra pár pillanat erejéig elveszítettem az uralmat az érzéseim felett és hangos csattanással landol az asztalon a tárgy. Idegesen a hajamba túrok, majd bocsánat kérően nézek Chase miközben próbálok újra lehiggadni. Maga esetleg találkozott már valamilyen fajta különleges lénnyel? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ahogyan elkezdte mondani a véleményét olyannak tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszél. Lassan hátra dőltem a székben és minden egyes figyelmemet most már ráfordítottam. Nem érdekeltek a könyvek, hanem ő érdekelt és az amit gondol, illetve tud. - Értem én, hogy elméleti síkon beszélt róla, de az elején annyira magabiztosnak tűnt, mint aki tud a eme lények létezéséről. - mondom neki habozás nélkül és még kicsit talán a szemöldökömet is felvonom miközben figyelem őt. Egy aprót az ajkamba harapok és elgondolkozom azon amit mond. Nem értem, hogy nekem a szüleim miért mondták el a kezdetektől fogva azt, hogy mi vagyok. Olyan, mintha mindig is tudták volna azt, hogy egyszer azzá fogok válni, aminek születtem akár szeretném, akár nem. Ember szerettem volna, átlagos lányként szerettem volna élni, de elvették tőlem és mostanában semmi másra nem tudok gondolni, mint a vér csábító illatára. Főleg akkor, amikor jó pár napig egy cseppnyit se juttattam a szervezetemben. Mi van akkor, ha már elve ilyen mértékben örült a világ és maga, illetve én is részesei vagyunk? - kérdeztem tőle egy ártatlan mosoly kíséretében, hiszen érzem rajta, hogy nem egyszerű ember, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda ő és ha esetleg elárulnám magamról azt, hogy minek is születtem, akkor ártana e nekem. - Chase, te hiszel bennünk? Hiszel abban, hogy a világ lehet másabb és ezekben a könyveknek van valóságalapjuk? - kicsit közelebb hajolok hozzá és kíváncsi tekintettel fürkészem őt. Tudni akarom, hogy ő hisz e benne, ha igen, akkor talán mesélhetek arról, hogy a dámfírok nagyon is léteznek és nem csak mese. Az tény, hogy ritkák vagyunk, de attól még mi is itt vagyunk és néha szörnyetegekké válunk anélkül, hogy akarnánk azok lenni. Szeretnék beszélni, de nem tudom kiben bízhatok. Azt hiszem most először életembe úgy érzem, hogy én vagyok Alice, csak én nem Csodaországban vesztem el, hanem eme káoszos világban.
Sejtelmes titokzatossággal érdeklődtem miközben tekintetemet mindvégig a fiatal nőn tartottam. Kíváncsi voltam a véleményére, a reakciójára és mindenre amit ebben a pillanatban meglehetett ragadni. Láttam az érdeklődést, amit szavaim felé mutatott és valahogy volt valami azokban a szemekben. Rejtélyes kíváncsiság és titokzatosság. Olyan dolgok, amik igazán felkeltik az érdeklődésemet. Tudom milyen egy tragikus élettörténet és általában nem vonz más emberek és lények magán élete, de a mese különleges, akkor a szereplője is az. Ugyanez fordítva is igaz. Mert fordított esetben, számomra, az eseménytelen történet is magával ragadó tud lenni a maga egyszerűségével. - Nem nevezném betegségnek. Minden fajnak megvan a saját különlegessége. Az előnye és a hátránya is. Értékelni kell a saját adottságait és azzal együtt kell tudni élni. Hozd ki a legjobbat önmagamból és abból ami vagy. Utóbbi mondatom nem csak akkor igaz, ha valaki nem emberi lény. - mondom kissé 'bölcs ember szava' stílusban. Nekem ez a véleményem, amit ha szükséges, tovább tudok boncolgatni és elemezni. Magdalena következő kérdése egy picit meglepett. Nem voltam felkészülve erre, ám apró döbbenetemet - amit akár a kérdés butaságnak való ítélése is kiválthatott volna belőlem - hamar eltűnt és egy széles, barátságos és szerény mosoly vette át a helyét. - Az ember a legkülönlegesebb lény a földön. - feleltem szelíden és őszintén. Valóban így gondoltam. A természetfelettiek sosem voltak vonzóak. Hamar kiismerhetőek és egyformák, nagy részben. Ellenben az emberekkel. Ők változatosak és mindig megtudják lepni az... ember. Noha az előbb kitértem a válasz elől egy kis ügyességgel és valódi őszinteséggel, a kérdést csak nem hagyta annyiban a bájos Kisasszony. Ugyanolyan szelíden és lágyan válaszoltam erre a kérdésre is, mint az előzőre. Ám, mosolyom már nem volt olyan széles. Inkább illedelmesség vette át a barátságosság helyét, megtartva a szelíd külsőt és hangot. Bár, én magam sosem voltam egy vad természetű lény. Finom érzéseim vannak. - Egyszerűen tájékozott vagyok. Megtanultam olvasni a sorok között, és mivel érdekel a természetfelettiek világa, elég sok dolognak utánanéztem ebben a témakörben. Egy adott dolog szakértőjének lenni nem egyenlő azzal, hogy létezik is az a bizonyos dolog, Lena. - tértem el jobban a témától az utolsó mondatommal. Tudományosabb hozzáállásom némi titokzatosságra és annál több ravaszságra való feltételezésre ad okot. De, a szerény és szelíd külsőm ezzel nagy cáfolatban áll. Hozzátenném azt is, hogy most először mondtam ki hangosan a Kisasszony általam választott becenevét. Remélem nem hoztam kényelmetlen helyzetbe ezzel. Habár, amilyen határozott előbb a számára fontosabb témán fog lovagolni, és csak utána azon, milyen jogon szólítom őt másként a megbeszéltnél. Újabb gondolat, újabb felvetés. Mindig is szerettem beszélgetni. Különösen akkor ha érdekes volt a téma. Vagy, különleges. Akárcsak a jelen helyzetben is. Ezért is örültem annyira, hogy találkoztam Magdalena-val és belemerültünk ebbe az egészbe. Még ha így veszélyeztetem a kilétemet is. Mondjuk, nekem már mit számít? Hangulatomat is befolyásolja, ezt aláírom. Mégpedig ilyen kellemesen. Mosolyom újra kiszélesedik, és hangom, illetve megjelenésem továbbra is azt az egyszerűséget és szelídséget sugározza, mint eddig. - A világ mindig őrült volt. Állandóan rohan, és a felszín alatt megannyi fertőt rejt magában. Nem kellenek természetfeletti lények ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk és rájöjjünk, nélkülük is van elég gond és baj. Mind részesei vagyunk ennek az ördögi körnek. A vasláncnak és lakatnak. A kérdés csak az, hogy ha ők léteznek, jobb vagy rossz lesz a világ tőlük? - nem tudom eldönteni, hogy most tényleg gondolkozom vagy csak filozofálok és játszom a nagy bölcsembert. Egy valamiben mégis biztos vagyok. Hiába éltem több, mint száz évet, nem vagyok bölcs. - Jaj, ezekről a dolgokról annyit lehetne még beszélni. - sóhajtok fel megadóan - Lena, mindennek van valóságalapja. A fantázia pedig egy képlékeny dolog, ami mindenkiben ott van és egyszerre valóság és álom. Nincs olyan dolog, aminek ne lenne valamilyen valóság alapja. Még ha az a bizonyos dolog valójában nem is létezik, csak egy papíron vagy az elménkben. Összetett és zavaros az, ami a fejünkben van. Úgy hívják: agy. - mutatok egyik mutatóujjammal a fejemre. Ha eddig nem zavartam össze, akkor most biztosan. Bár tudom, hogy kissé őrült, de mégis józan elmém helyesen és ügyesen beszél, valahogy mégsem tudom biztosan hol van ennek az egésznek az eleje és a farka. Remélem nem ijesztem meg a lányt. Nem örülnék neki. Különc vagyok, tudom. Talán ezért is vagyok magányos.
Érdekes volt hallani egy más fajta véleményt is erről az egészről, de vajon tudja milyen érzés lehet az, hogy vágyik a vérre? Mintha semmi más nem létezne a véren kívül és ha megérzem, akkor minden megszűnik és mondhatni állatias ösztönök veszik át az uralmat. Számomra ez az egész olyan volt, mint egy betegség, amiből nincs kiút. Lehet kissé durva hasonlat, de számomra olyan volt, mint a rák. A lelkem szép lassan meghal és még talán még a személyiségem is. Fogalmam nincs arról, hogy egyszer képes leszek e igazán uralni ezt az énemet vagy esetleg örökre elveszek a pokol mardosó tűzében. Csendesen hallgatom őt, de közben egy pillanatra nem veszem le róla a tekintetemet. Szeretném megfejteni és azt is, hogy mi lappang minden egyes kimondott szava mögött. Biztos vagyok abban, hogy nem mondott el mindent és minél tovább hallgatom őt, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy ő se ember és pontosan tudja azt, hogy miről beszél. Mintha már találkozott volna minden féle lénnyel, de van egy olyan érzéseim, hogy ő se sima halandó. Szerintem nem egy-egy faj érdekes, hanem sokkal inkább minden egyes személy, hiszen mindenki másabb és mindenki egyedi, mind külsőleg és mind belsőleg. – mondom neki könnyedén és egy pillanatra még magam is meglepődök azon, hogy mennyire könnyű vele beszélgetni. Régóta nem volt normális társaságom már, meg amúgy se nagyon akartam senkivel se beszélgetni. A beszélgetés részben ahhoz járul hozzá, hogy az ember megismerje valamennyire a beszélgető partnerét, de én jelenleg mindenkiben csak a potenciális veszélyt láttam, a vadászt, de benne valahogy még se. Ő másabb volt és egyre inkább kezdte felkelteni az érdeklődésemet. De másképpen látni ezeket a lényeket, mint ahogyan le vannak írva a könyvekben eléggé azt sugallja, hogy maga vagy hisz bennünk vagy többet tud, mint amit elmond. – mondom neki azonnal, minden gondolkodás nélkül. Lehet tévedek, bár eléggé jól kiismerem az embereket. Mondhatjuk ez is egy újabb mellékhatása az új életemnek. Nem kellene talán ennyire negatívan látnom az új énemet, mert elég sok mindent megtanultam a fogságom alatt, de még akkor se igazán tudom szeretni azt, hogy félig meddig vérszívóvá változtam. Egyszerűen csak egy szörnyeteg vagyok. Kicsit előrébb hajolok és becsukom a naplót, amit nem régen olvastam. Úgy érzem, hogy most már nem a könyveket fogjuk bújni, hanem sokkal inkább tényekről beszélünk, amint mind a ketten pontosan tudunk, de még is próbálunk úgy tenni, mintha az egész csak egy feltételezés lenne. Vajon ő is fél felfedni magát? Fél attól, hogy esetleg veszélyben lenne? Ha így van akkor azt hiszem téved. Amíg nem tör az életemre és amíg nem derül ki, hogy ő valójában egy vadász, amire megint kicsi esélyt látok, akkor addig biztonságban lesz. Meg a vére se igazán csábít, mint ahogyan az emberek vére szokott. Szerintem egyik se lesz. Lehet, hogy vannak őrült vámpírok, farkasok és boszorkányok, de ugyanakkor köztük is vannak jók, ahogyan az embereknél is vannak őrült, rossz emberek és jók. Inkább pontosan talán ez a kettőség teszi egyensúlyba a világot és ennek köszönhetően lesz még érdekesebb és színesebb a világ. – mondom neki egy kisebb vállrándítás keretében és úgy, mintha éppen csak az időjárásról beszélnénk, de közben azon gondolkozom, amit mond, majd magamat se értve hirtelen újra ránézek, összefonom a karomat magam előtt és olyat teszek, ami még talán engem is meglep. Damfír vagyok és ezt szerintem te is sejtetted, Chase. – mondom neki még mindig komolyan és nem eresztem el őt a tekintetemmel. – Azt is pontosan érzem, hogy te se vagy sima, egyszerű ember, de nem tudnám megmondani, hogy mi vagy . Soha nem akartam ennek a világnak a részese lenni, de mások döntöttek helyettem és most meg minél többet szeretnék tudni. Úgy érzem, hogy te sok mindent tudsz és talán segíthetnél nekem beilleszkedni. – vallom be neki őszintén és amikor végére érek a dolgoknak, akkor döbbenek csak rá arra, hogy mit is mondtam és tettem. Felfedtem előtte magamat, de talán ez még inkább érdekesebbé teszi az egész dolgot.
Mondom a magamét. Filozofálok, vagy csak játszom a bölcs embert, már magam sem tudom. A téma érdekes, a hangulatom barátságos, érdeklődő és szelíd. A társaságom tökéletes. A környezet megfelelő. A könyvtárba jöttem kutatni. Újabb és újabb információt szerezni arról, ami érkezésem pillanatában foglalkoztatott. De, most hogy itt vagyok már nem érdekel az a bizonyos valami. Őszintén szólva, már nem is emlékszem rá miért jöttem. Figyelmem teljes mértékben leköti a furcsa mód megismert és leszólított Magdalena, kinek érdeklődési köre felettébb szórakoztató s érdekes. Ezért is szentelem neki szabadidőmet. Kutattam több könyv között is. Egészen addig, míg ki nem lyukadtunk a filozófiai beszélgetésnél. Ez csupán apró foszlánya az igazi filozófusok nagy munkájának, így inkább egy másik jelzővel illetném. Eszmecsere. Kissé őrült személyem nem rémíti meg társalgó partneremet, ami kiváltképp kedvemre van. Mi több! Szavaitól felcsillannak szemeim. A személyek egyéniségéről alkotott szavaira csak ennyit felelek. Noha, véleménye igen tetszetős számomra. - Tetszik ahogy gondolkozol. - mutattam rá mutatóujjammal, ami az imént még a halántékomra fókuszálva erősítette meg szavaimat. Leengedve kezemet figyeltem tovább a fiatal nőt. Fürkésztem barna szemeimmel és egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy megkedveltem. Következő szavaitól először egy döbbent 'ó'-t formálok ajkaimmal, majd barátságosan elmosolyodom. A vád kivédése végett, és kicsit sem hazudva ezzel, szavaimmal megpróbálom elterelni a gyanút. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy harmadik szemmel nézem a világot. Igyekszem minden irányból megismerni a dolgokat és nem hiszek el mindent előre. Másképp ítélem meg a dolgokat. - mondom barátságosan és könnyedén. Hangom kedves, mosolyom nem különben. Nem tudom szándékosan akarja-e kicsikarni belőlem az igazságot, vagy csak tapogatózik, de minden esetre igyekszem nyitva tartani a szememet. Mindazok ellenére, mennyire megkedveltem rövid ismeretségünk alkalmával. Vád, gyanú, tapogatózás vagy csak üres szavak... nem vagyok biztos benne ezek közül hová is tért ki beszélgetésünk, de nem hátrálok ki belőle. Miért is tenném? Titkolnom kellene ki s mi vagyok? Néhány ostoba ember, vagy természetfeletti előtt biztosan. De, szerény személyem mégis csak legendás! Valamelyest. Így kilétem rejtettsége nem maradhat fent sokáig. Kérdés, ő vajon megérett-e az igazságra? Hallgatom értekezését a természetfelettiek létezésének következményeit illetően, és úgy hiszem, van benne valami. Bár az emberek igen rosszak tudnak lenni, gyakran egy-egy nem emberi lény az, ki hatást gyakorol rá. De ők lehetnek az ok is a jóra. Minden esetre, a létezésüket tagadni nem lehet. Ahogy azt sem, a világ nem sokat változna ha nem lennének. Barna íriszeim a velem szemben lévő, az asztal túloldalán ülő nőn állapodnak meg. Változatlanul figyelem a reakcióit, a mozdulatait és azok segítségével próbálok olyan következtetéseket levonni, melyek segítségemre lehetnek. Akár a következő szavaimban, akár a cselekedeteimben. A mozdulatokhoz lassan újabb hangok társulnak. Hangok, melyek szavakká, majd mondatokká állnak össze. Egyszerűen közli a tényt. Valamit, amit még ha sejthettem is, sosem lehettem benne biztos. Ő most mégis kijelentette azt, amit mások, a helytől függetlenül, nem tennének meg. Óvatlan lépés ez, mely pontosan visszaadja fiatalságát és ostobaságokra hajlamosságát. A mondattól, akárcsak más ember tenné, hangosan felnevetek. Jó ízűen nevetek. Nem tennék ilyet, de a hely adta varázs ezt diktálja. Komolyan, Lena! Ilyen körülmények között akár azt is mondhattad volna, hogy sárkány vagy! Ha ember lennék nem hinnék szavaidnak, de erről az érzésemről nem kell tudnod. Gondolj csak bele, milyen nevetségesen hatott most ez a mondat, Kedvesem. De, nem hibáztatlak. Mindenki szokott hibázni. Megpróbálok komolyságot erőltetni magamra, miután jóízűen nevettem egyet. A könyvtártól eltérő csendesség tökéletes ellentétének erejével. Mélyet sóhajtok, és úgy emelem tekintetem a még mindig komolyan engem figyelő nőre. Arcából leszűröm, valóban úgy gondolta a történeteket, ahogy nem reagáltam rá. Most mit tehetnék? Meg kell őriznem a jó híremet, és a tudást mindig is ki kellett érdemelni. Magdalena töretlenül folytatja amit elkezdett. Komolyan néz a szemembe és közli a továbbiakat. Szavai között sikerül visszaszereznem a komolyságomat és viszonozva mélyre ható tekintetét, meghallgatom szavait. Komoly arcom barátságossá és megértővé változik. Lágyan pillantok le rá. Ez ugyan nem elég ahhoz, hogy kijelentsem miféle különlegesség vagyok, de arra igen, hajlandó legyek az általam már annyira megkedvelt ifjú nőnek segíteni. Mindketten különlegesek vagyunk a magunk fajában, és a természetfelettiek sorában. De, ő vajon van-e elég különleges és elég őrült a tömegből való kiemelkedéshez? - Nem tudom miféle játékot űzöl velem, Magdalena. De! - kezdek bele halkan és lágyan. Végén felemelve mutatóujjam, ne merjen közbe vágni. Emberként viselkedem továbbra is. Mert a mivoltunk felfedése egyetlen játszmában sem számít jó döntésnek - Minden birtokomban lévő tudásomat bevetem, hogy kielégítsem tudásszomjadat. Nagy szerencséd, hogy a természetfeletti egyik megszállott kutatójával akadt dolgod. Hogy másként szerezhetnéd meg a tudást, amit az ezeknek a lényeknek életüket szentelt emberek megszereztek? - helyet foglalok és fenn tartva emberi álcám, segítő kezet nyújtva fordulok a nő felé. Noha simára borotvált arcom jóval fiatalabbnak mutat, valódi koromnál, látszik mennyire komolyan beszélek. Ne lehet kizökkenteni a szerepemből. Még ha okot is találnék rá...
Sok dolgot hallottam már erről a városról, a múltjáról és a jelenéről is, de egyik se keltette fel annyira az érdeklődésemet, mint ez az idegen. Lehet, ha erről a városról kérdeztem volna, akkor nem így gondolnám, de helyette egy egészen érdekes téma került elő. Örültem annak, hogy nem éppen egy szűk látókörű emberrel találkoztam össze. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog az, amit mond, de mindig jobb pozitívan csalódni, mint fordítva. Persze, nekem sokkal könnyebb jó irányba csalódni, hiszen eleinte senkiben se bízok. Mindenkivel szemben gyanakvó vagyok, de ez talán nem is akkora baj. Jobb óvatosnak lenni, mint utána akkora slamasztikába kerülni, amiből nincs kiút. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon a szavainkat köszönhetően, de inkább erre nem mondok semmit se. Örültem annak, hogy még nem fordult sarkon és annak is, hogy pont vele akadtam össze, hiszen nála kellemesebb társaságot ilyen téren szerintem nehezen találtam volna. Főleg, olyat nem aki ilyen szakértője lett volna ezeknek a dolgoknak. Ez érdekesen hangzik. - mondom egy kissé elgondolkozva, mert néha tényleg jobb más szemmel nézni a világot, mert olyankor az ember sokkal több mindent észrevesz. Olyankor képesek vagyunk a legapróbb mozdulatokból is olvasni, ahogyan a pillantásokból. -Akkor te olyan vagy, aki szereti saját maga felderíteni a dolgokat, illetve utána járni a halott információknak. Biztosan érdekes lehet, de abban is biztos vagyok, hogy nem lehet mindig könnyű. Hiszen néha talán olyan dolgokat is el kell fogadni, vagy legalábbis megérteni, ami talán sok ember számára emészthetetlen lenne. - mondom neki könnyedén eme szavakat is és közben azon gondolkozok, amit mondott. Talán nekem is többször kellene ezt gyakorolnom, akkor könnyebben menne minden. Akkor esélyem is lehetne arra, hogy eleinte ne mindig mindenkiben a veszélyt és a gyilkost lássam. A szavak szinte egymást követik, mondatot formálnak miközben egy-egy gondolat menetemet, esetleg tény megállapításomat adják át a másik félnek. Amikor elneveti magát, akkor kissé urán pillantok rá, de arcom hamarosan újra ugyanolyan érzések ülnek ki, mint pár perccel korábban. Figyelem őt és mikor kisebb szünetet tartok, akkor elgondolkozom azon, hogy mi volt a célja ezzel. Talán ostobának tart, hogy nyílt lapokkal játszom, vagy legalábbis valami olyasmit tettem. De sokszor egy nevetés is többet elárul, mint azt szeretnénk. Lehet, hogy nem hisz nekem, de az is lehet, hogy csak ezzel akarja leplezni azt, hogy rájöttem valamire. Azt hiszem jobb lesz, ha nyitva tartom a szememet, mert talán Chase sokkal több mindennel szolgálhat, mint én azt a beszélgetés elején hittem. Felvonom a szemöldökömet, amikor megszólalt és picit előre is dőlök. Már éppen mondanék valamit, de inkább szót fogadok és csöndben maradok. Kicsit hátra dőlök, összefonom a karomat magam előtt lezseren, de a tekintetemmel nem engedem el őt. Hallgatom őt úgy, mint egy jó diák tenné az iskolában. Kész csoda, hogy még senki nem szólt ránk amiatt, hogy beszélgetünk. Persze Chase nevetésén leszámítva, egészen halkan zajlott ez a fura beszélgetés közöttünk, de akkor is egy könyvtárban voltunk. Amikor pedig befejezi a mondandóját, akkor egy pillanatra elgondolkozom, hiszen pontosan azt kínálja fel, amire vágyom, amire szükségem van ahhoz, hogy el tudjak igazodni ebben a káoszban, de mégis valami azt súgja, hogy jobb óvatosnak lenni. És mi ebben a csalafintaság? Nehezen tudom elhinni, hogy csak egy ilyen tudást minden ellenszolgáltatás nélkül megoszd velem. - mondom határozottan, majd egy pillanatra meg is rázom a fejemet. Kicsit közelebb hajolok hozzá, de még mielőtt bármit mondani tudna újra megszólalok.- Egy dolgot megtanultam, hogy az információ az egyik legnagyobb kincs ebben a világban, így érthető a feltételezésem, hogy biztosan nem "ingyen" tennéd meg. Illetve honnét tudom azt, hogy mindent megosztasz velem és nem versz át? - kérdezem tőle kíváncsian és közben minden egyes mozdulatát fürkészem. Nem akarok csapdába esni, hiszen annyira könnyen megtaláltuk a hangot és annyira könnyen felajánlotta a segítséget, hogy egy pillanatra újra gyanú ébred bennem.
Könyvtárak….annyit jártam már könyvtárakba, hogy teljesen megutáltam őket. Míg tanultam addig muszáj volt, szerintem volt olyan, hogy napokat is töltöttem el itt, és szinte észre sem vettem, de ez kifizetődött, hiszen kitűnőként végeztem, egyenes út vezetett ide. Most már meg van mindenem, amire gyerekként vágytam. Pénz, kocsik, hatalmas ház…. minden megvan, de sajnos soha nem voltam az a fajta ember, aki beérné kevéssel. Nem, én az a fajta vagyok, aki folyton célokat tűz ki maga elé, akinek soha semmi nem elég, akinek mindenre szüksége van, amit csak meglehet szerezni. Nekem most Mystic Falls kell. Ezért vagyok itt. Többet kell tudnom erről az isten verte városról. De a könyvek nagyjából ugyanazt írják, és kezd már elegem lenni a sok babonás semmiből, én soha nem voltam vallásos ember, ellenben a szüleimmel. Náluk nagyobb hívők szerintem nincsenek is. Emlékszem, hogy mennyire így neveltek minket is, de nem sikerült, se én, se a testvéreim nem követtük őket ezen az úton, és hiába akar apám még mindig beleszólni az életünkbe, nem megy neki. Vagyis…nem, az enyémbe nem akar, már kitagadott párszor, furcsamód pedig ez nem elszomorított, hanem inkább megörvendetett engem. Soha sem szívleltem az apámat. Egy arrogáns, öntelt, hatalommániás, agresszív, kigyógyult piás. Nem hinném, hogy ő neki kéne alárendelni az életemet. És mindezt azért kaptam tőle, mert eljöttem, mert nem voltam soha sem az a gyerek, akire vágyott. Mindegy, soha nem is akartam olyan lenni, mint ő, hiába próbált meg a saját képére formálni. Én nem akartam egy istenháta mögötti porfészekben megrohadni, én alkotni akartam, valami nagyot elérni, és sikerült, itt vagyok, és apám azért utál, mert azt látja bennem, ami ő soha nem lehetett. Mégis milyen apa az, aki megfosztaná a gyerekét az álmaitól, csak mert irigy azokra? Szerintem az ilyen apa rossz, és az én apám is az volt. Persze, ő csak azt mondja, hogy kemény volt, de… nem. Nem csak az volt. - Francba. – dőlök hátra mérgesen a székben, miközben a számítógép monitorjával szemezek. Hát persze, hogy jelszót kér. Pedig nem akarok semmi államtitkot sem meglesni, én csak egy-két…nos mondjuk úgy, hogy a nyilvánosság elől rejtett dokumentumra vagyok kíváncsi, de amilyen az én szerencsém, ezek a tökkelütöttek ebben a városban ismerik a számítógépet. Én viszont annyira nem ismerem őket, hogy csak úgy feltörjek egy kódot. Ügyvéd vagyok nem pedig informatikus, aki szabad idejében hackerkedik.
Könyvek…őrület, hogy én egy könyvtárba betettem a lábam, de megígértem a havernak, hogy elhozom azt a lexikont ami annyira kellett neki. Hadovált valami könyv-fóbiáról, de nem vagyok olyan hülye, hogy ezt be is vegyem. Nagyjából akkora sületlenség, mint amit nemrég olvastam a neten, hogy van olyan fóbia, amikor egy ember attól fél, hogy egy kacsa nézi. Mi van? Őszintén szólva nekem is volt egy ilyen fóbiám: utáltam a kamut. De persze a haver kérése minden esetben szent és sérthetetlen. Nem szerettem ezt a szagot, arra emlékeztetett ami már elmúlt, és a múltban sosem szerettem eltemetkezni, az sosem tesz jót, úgyhogy egy darabig csak tébláboltam, és úgy tettem mint aki rohadtul tudja mit keres, pedig az igazság az volt, hogy egy cetlin volt felírva a címe de ha agyon vernek sem vagyok képes kisilabizálni a csávó macskakaparását. Ehhez egy komplett fordító program kellett volna tokkal meg vonóval. Mikor a kis vörös szemüveges csaj már negyedszer szúrt ki magának kezdtem nagyon zavarban lenni. Na többek között ezért nem járok könyvtárba. Itt aztán hemzsegnek az olyan csajok akiknek nem csak a könyveik porosodnak, csak tudnám mi a fenét akar tőlem? Illetve nem, nem akarom tudni, úgyhogy gyorsan irányt váltok és bemenekülök az egyik polc mögé. Végigpillantok a könyvek vaskos gerincén, és megállapítom, hogy a tudományos fantasztikus részlegen kötöttem ki. Pazar kilátások. Na a helyzet az, hogy valahogyan vissza kellene keverednem a történelmi témájú, főleg a francia történelem témakörbe tartozó cuccosok felé. Hogy képes itt bárki eligazodni? Számomra kész káosz volt. Betűrendben volt minden ez eddig stimm, de mi alapján betűrendben? Megvakartam a fejem, és lekanyarítottam a vállamról a farmerkabátot, majd megkötöttem a derekamon. Az élénksárga blúz egy kicsit feltűnő volt azt hiszem, de a fene sem figyelte, csak találomra kikaptam a szekrényből ami a kezem ügyébe esett, magamra rángattam az egyik még tiszta farmeremet ( a hétvégén mosnom is kell a francba, keríteni kell egy mosodát, mert ebben a pici lakásban nem fért el egy tisztességes gép, a pincébe meg le nem teszem a lábam) és már robogtam is a könyvtárba. Persze ez nekem kábé olyan volt, mint csupasz bokával bemerészkedni a viperafészekbe, de a cimborám ezért jönni fog egy szívességgel és én szerettem ha nekem tartoznak, mert akkor van mit behajtani. Forgattam a fejem mint a szélkakas és a táblák alapján igyekeztem eligazodni. Én hozzászoktam a logikus elgondoláshoz a szokásos programozó észjárás: IF-THEN. De itt aztán minden volt csak az előbb említett kapcsolat nem, számomra egy idő után már szédítő össze-visszaságban következtek a dolgok. Ezért szeretek én mindennek a jó kis masinámon utánajárni, és nem efféle idejétmúlt molyrágta helyeken kutatgatni régi könyvek között. Én az új kor gyermeke voltam, számomra egy papírlap is virtuális post-it volt. Mikor aztán kikeveredtem a polcok közül és megfordultam egy csomó berregő és igen munkálkodó könyvtári számítógéppel találtam szemben magam, a legtöbbnél ültek. Wáó, azannya, azért már ide is betette a lábát a XXI. század, éljen a cyber forradalom, meg az összes okosságos vívmánya. Nézegettem az emberkéket akik a gépek mögött ültek és némelyik megmosolyogtató lassúsággal pötyögött rajta. Ha arra gondoltam én mit műveltem ha egy ilyen elé kerültem…anya azt mondta szerinte biztosan valami furcsa tápszert vehetett a boltban egykor, hogy így megfertőztek ezzel a „számítósizével” ahogyan ő nevezte. Persze szerintem ehhez inkább annak volt köze, hogy ötödikben úgy belezúgtam a mustársárga hajú szeplős Cody-ba, hogy még arra is hajlandó voltam, hogy bejárjak délutánonként több órára az infós különórákra. Aztán egy idő után Cody eltűnt, én meg egyszerűen a rabja lettem a programoknak és mindennek amit ezzel össze lehetett bűvészkedni. Webprogiból mindig vacakul álltam, de minden ami kódolt és minden amit emberek terveznek, na azok érdekeltek igazán, így vetettem bele magam a témába. Most ahogyan az asztalok mellett elhaladok és vigyorgok mint a vadalma a legtöbb emberke kínlódásán megakad a szemem egy idősebb muksón, aki valahogyan nem illik az egyetemisták vagy éppen lediplomázott alakok közé. Mondjuk úgy alaposan kilóg közülük. Ahogyan mellé érek és a szemem sarkából a monitorára sasolok úgy elvigyorodom, hogy ha akarnám sem tudnám leplezni a derültségemet. Ugye nem egy szimpla login fogott ki a tagon? De bizony! Úgy ül ott hátradőlve és a homlokát ráncolva, mintha a Federal Bank központi széfjének számkombinációját kérné tőle a rendszer. Nem mintha azt nem lehetne feltörni, de több benne a rizikó mint a haszon, a francnak se hiányzik,.hogy a „Men In Black” (értsd FBI) eljöjjön érte és pár napra csevegőre vigyék. Lelassítom a lépteimet és némiképp visszafogom a veszett nagy vigyorgásomat, hogy ne gondolja a férfi, hogy így első nekifutásból kiröhögöm – pedig de!- és próbálok a lehető legudvariasabban közeledni felé – udvarias, értsd még köszönni is képes vagyok és nem egyből nyitok azzal, hogy odahajolva a billentyűzethez bepötyögöm neki a kért logint és pass-t – - Hahó-helló!- tyű, de kedvesen cseng a hangom, nahallod, már nem röhögök, legfeljebb csak belülre, és tényleg sikerült felvennem a jólnevelt és segítőkész kislány álcáját. Megy ez neked Meri, haladás! – Ha jól látom problémái akadtak a belépéssel. Na ja, a könyvtárosok azt hiszik mindenki zseni, és alapból be tud lépni a hálózatba.- most tehetnék megjegyzéseket arra, hogy a külsejéből ítélve ő még egy jó kis Comodore-on játszhatott punch emberkével, ami amúgy nem is volt akkor rossz játék, de inkább nem teszem, tényleg segíteni akarok neki. – Tudja a legtöbb helyen default belépő adatok vannak, hogy ne okozzon problémát a hozzáférés, és meg vannak róla győződve, hogy ez mindenkinek egyszerű és könnyen megjegyezhető. Megengedi?- pofátlanul hajoltam a billentyűzet fölé, és ha csak nem tiltakozik, márpedig remélem nem fog ha használni akarja a gépet. Még egy kedves mosolyt is megeresztek felé biztatásnak, hogy ne ijedjen meg nem harapok. Kezemmel a kiengedett hajamat összefogom és a férfival ellentétes oldalra rendezem, majd gépelni kezdek és közben magyarázok rendületlen. – A nyilvános helyeken a belépő név, vagyis a login szinte minden esetben az „user” ez azért van, hogy minden olyan felülethez hozzáférjen amely ez alatt a felhasználó név alatt engedélyezve van. Aztán jön a password, ami 7-8 számjegyű és 0-val kezdődik, és értelemszerűen 6-7 a vége.- jelen esetben 8 számjegyű. A végén leütöm az entert és megjelenik a könyvtár rémesen randa barna színű háttere, meg a logója. Atyaég ezt milyen borzasztóan idegesítő! Tudnék valakit aki szebbet csinálna, persze nem ingyen, na mindegy is. Újra a férfira pillantok, majd mosolyogva mutatom meg neki a bűnronda hátteret, és azt, hogy most már hozzáfér a géphez, bármit is szeretett volna csinálni vele. – Bocs, amúgy Merinda vagyok. Ha segítség kell csak nyugodtan szólj, még itt fogok szerintem téblábolni amíg rá nem bukkanok arra amit keresek.- és hogy mikor lesz ez? Hát ha végre sikerül a cimborám macskakaparását kibetűzni. Addig csak találgatni tudok.
Az a baj, hogy életemben nem használtam még szerintem olyan számítógépet, ami nyilvános lett volna. A munkám megköveteli azt, hogy mindent saját számítógépen tegyek, ez itt most egy kivételes eset, de nem igazán értem, hogy ha amúgy is nyilvános ez a számítógép, akkor miért kell kóddal és felhasználó névvel levédeni. Ez csak nekem ennyire idegesítő? Persze, megpróbálhatnék segítséget is kérni, de azt én utálok, sőt, soha nem is szoktam, nem igazán illik hozzám, magam oldom meg a dolgaimat, maximum olyan mérges leszek, hogy földhöz vágom a számítógépet, és majd veszek valami jobbat ennek a könyvtárnak. Ne mondja senki, hogy nem foglalkozom a jövendőbeli városommal. - Hello. – köszönök rá kissé meglepetten a lányra, mert nem igazán értem, hogy miért jött ide, és hát… mondjuk úgy, hogy kissé fura ez a megszólítás, azaz inkább köszönés, én ennél hivatalosabbakhoz vagyok szokva. Viszont az tényleg nem egyértelmű, hogy mit akar, aligha azzal fogja folytatni, hogy ő a lányom, akivel soha nem találkoztam, mert kissé idősnek tűnik ahhoz, hogy a lányom legyen. Szerencsére. De arra még véletlenül sem gondolok elsőre, hogy esetleg segíteni akarna, ismerem az embereket, a legtöbbjük önző, és szeretik mások szerencsétlenségét nézni, így töltve magukat fel önbizalommal. Gyerekes, de az ember ilyen. - Igen, fogjuk rá. – bólintok egyet a szavaira. Na igen, nem fogom azt mondani, hogy tudom hogy kell ide belépni,mert nem, nem tudom, és innen kifelé jövet szólni is fogok a könyvtárosnak, hogy nem kell levédenie egy olyan számítógépet, amit amúgy bárki használat, ha akar. – Nem igazán használok nyilvános számítógépeket. – azaz soha nem használom őket, lassúak és utálom azt, ha bárki láthatja, hogy mit csinálok, így hát általában az irodai, vagy az otthoni gépemet használom, vagy a laptopomat, ha beülök valahova enni, de akkor általában sarokba ülök, nekem… kell ez, a legtöbb emberrel bizalmatlan vagyok, és ez nem véletlen vagy így. - És így van? – kérdezek rá. Na igen, ha egyszerűek, ha nem, ez nem változtat azon, hogy én soha nem használok nyilvános gépeket, és még csak véletlen sem raktak ki ide valami papírt, hogy tudja az ember mégis hogy lépjen be ebbe az istenverte számítógépbe! – Úgy tűnik igen. – mormolom magamban, de nem rosszindulatúan, de elég fura ez nekem, ritkán kapok segítséget, főleg fiataloktól, ők általában nem igazán mutatnak érdeklődést az idősebb generáció felé, bár ez soha nem volt baj, imádom zöldfölű kezdőkkel feltörölni a tárgyalótermek padlóját, szóval amíg a fiatalság oktalan és ne tiszteli az idősebbeket elégé, addig minden rendben van. - Ügyes. Talán informatikus? – nem abból, ahogy kitalálta az amúgy pofon egyszerű kódot, ami nekem nem jutott eszembe, hanem amiatt, ahogy beszélt róla, nekem ez jött le, de persze lehet tévedek, viszont a megérzéseim általában mindig bejönnek,é s soha nem fordult még elő, hogy ne bíztam volna bennük. - Ha már felajánlottad… mennyire értesz a gépekhez? Egészen pontosan arra vagyok kíváncsi,hogy… mennyi idődbe telne feltörni valaki email címét? – onnan már nekem is megy, csak vissza kell keresgélnem a levelek között, szerencsémre a mostani városi vezetőség elégé…nos, tény és dokumentum mániás, mindent rögzítenek, ez pedig felesleges, de… ez esetben szerencsés lehet.
Végre sikerült valami áttörést elérni. Természetesen nem mondhatom el senkinek sem, hogy a nővérem ügyében is nyomozok, mert egyből a vezetőség fülébe jutna az, én pedig csúnyán megütném a bokámat, már pedig az nem lenne most valami jó. Fiatal vagyok, ennek ellenére már igen sokat másztam a ranglétrán, és nem most kívánok mélyrepülésbe kezdeni. De aki nem kockáztat, az nem is nyerhet, igaz? Nem hiszem el, hogy egyszerű állattámadás lett volna az, ami a nővéremmel történt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de… egyszerűen csak megérzés. Ennyire sok állattámadás nem történhet ebben a városban. Ha a kollégák képtelen rájönni, hogy mi történt, majd rájövök én. Ezt teszem most is. Épp egy hasonló állattámadás túlélőjénél voltam, aki ugyan nem emlékszik semmire sem, de elmondta azt, hogy kitalált rá. Épp ehhez a nőhöz tartok most is. Nem mondanám, hogy lerí rólam a munkám. Öltönyben vagyok, mint mindig, de nem hinném, hogy egyből lejön valakinek az, hogy rendőr vagyok, ha rám néz. Nem mondom, hogy ez előny, de azt se, hogy hátrány. Nem mintha rejtegetni akarnám a foglalkozásomat, egyszerűen csak nem szeretném, ha visszajutna a kollégák fülébe az, hogy valaki egy lezáratlan ügyben folytat privát nyomozást, mert ha ránéznek az ügyre, és látják az áldozat nevét, akkor még egy csimpánz is képes összekötni azt velem. Nem tudom, hogy mennyi esélye van annak, hogy itt találom a hölgyet, akihez jöttem, mert ugyan ide irányítottak azzal, hogy a legtöbb idejét a könyvtárban tölti, de nem feltétlen jelenti ez azt, hogy most is itt van. Mindenesetre köszönök a könyvtárosnak mikor belépek és elindulok a polcok között figyelve arra, hogy mikor pillantom meg a szóban forgó nőt, feltéve, ha itt van. Kis híján sikerül tovább mennem, de szerencsére időben torpanok meg, és mosolyogva nyugtázom, hogy itt van, és nem kell tovább keresgélnem. Barátságos mosolyt varázsolok az arcomra miközben közelebb lépdelek hozzá. – Ön Miss Raynor, igaz? Elnézést, hogy zavarom. Daelon nyomozó vagyok… - felmutatom az igazolványomat, hogy láthassa igazat mondok, majd ha látom már rajta, hogy megnézte és ismét magaménak tudhatom a tekintetét, el is rakom. - … lenne önhöz pár kérdésem egy lezáratlan üggyel kapcsolatban. Esetleg tudna rám időt szakítani, kérem? – nekem akár itt is jó, mindössze csak szeretnék pár kérdésemre választ kapni, és remélem, hogy ő tud nekem ezekkel a válaszokkal szolgálni, mert túl sok zsákutcába jutottam már, hogy most ez is az legyen.
A felvételi.. Talán ostobaság, hogy már most nekiálltam tanulni, főleg, hogy még semmit sem vehetek készpénznek, de senkinek sem árt, ha felfrissíti kicsit a tudását, ugye? Egyelőre nagyon pozitívan állok a célomhoz, bár néha úgy érzem, hogy nem fog összejönni, ha azok ketten - az anyám és a bátyám - összefognak ellenem. Ugyan felnőtt vagyok, de eléggé beszabályoz az, ahogy ők élnek, és amit tőlem is elvárnak. Vagyis inkább az, amit az utóbbi személy elvár. Ő mindent jónak lát, amiből én kimaradok, beleértve az egyetemi éveket is. Persze, mellette nem volt ott egy bébicsősz, nem loholt a sarkában és nem érezte azt, hogy minden pillanatban figyelik. Nagyon jól tudom, hogy Norman arról is tud, hogy mostanában egyre többet járok a könyvtárba. Ezt nem teheti szóvá nekem, de valószínűleg ez az egyetlen. Meg az, ha Sammel lógok. Micsoda egy kétszínű ... Engem bezzeg kihagy abból, amit ő művel, mondván, hogy nem az én ügyem. Pedig igenis az. Rám is tartozik, és amíg ő belekotnyeleskedik az én életembe és nem hagyja, hogy végre felnőttként kezdhessek neki, addig tőlem se várja el, hogy nem okozok neki néha némi meglepetést... És tessék.. A biokémia megint nem volt képes arra, hogy lekösse a figyelmemet, elmerengtem azon, ami a leginkább bosszant mostanság. De vajon mennyi esélye van annak, hogy a felvételit beadhatom a tudtuk nélkül?! Izgalmas lesz, az egyszer biztos. Mintha csak tilosban járnék... Hát persze, minta hogy szinte mindig. De végül rájövök, hogy ha már a gondolataim ennyire elkalandoztak és nem tudom visszatéríteni őket az ismétlés felé, akkor már ennyi volt az önkéntes száműzetésem és a könyveimet elpakolom, a könyvtáriakkal pedig elkezdek lavírozni a sorok között. Szépen sorban megtalálom mindegyiknek a helyét is, másoknak talán ijesztő, milyen otthonosan mozgok itt, engem viszont felvidít. Páran talán meg is mosolyognak, ezért nem veszem magamra, hogy egy fickó is ezt teszi, csak akkor fordítok rá figyelmet, mikor a nevemen szólít. - Emma.. Csak Emma.. - vágom rá automatikusan és visszamosolygok rá, aztán pakolnám tovább a könyveket vissza a polcra és gondolatban már a végén járok, mégpedig ott, hogy milyen könnyed olvasmányt vigyek haza estére... Pontosabban járnék, mert az elmémbe villanó könyvcímek közé odakeveredik egy nem várt mondat is, ami meglehetősen éberré tesz. Daelon.. nyomozó? Azt mondta, igaz? Azt hát, naná... Még az igazolványát is az orrom alá tolja, nincs is sok időm megnézni... Meg különben is.. Honnan a fészkes fenéből tudnám, hogyha hamisítvány? - Hozzám? Csináltam valamit? - nézek rá zavartan. Értetlenül állok az egész helyzet előtt, de persze nem mondok nemet. Egyszerűen csak, kicsit hirtelen ér, hogy egy nyomozó - nem is akárki - engem keres. Név szerint. Engem. Az arcvonásaimat próbálom rendezni, de örülnék neki, ha nagyobb sikerrel menne. - Kérdése? - visszhangzom őt, mintha nem tudnám pontosan, hogy mit is jelent ez.. Mindenesetre örülök, hogy nem egy tipikus rendőr fickó, egyenruhában. A következő órában már mindenki arról beszélne a városban, hogy le fognak tartóztatni... - Persze - rázom meg a fejem végül. Gyanús lenne, ha nemet mondanék, mikor még azt sem tudom, miről van szó. Talán csak valamelyik hangoskodó szomszéd miatt indult eljárás.. Igen.. Biztosan. A könyvekkel együtt megindulok a félreeső asztal felé, ahol a többi cuccomat is hagytam, majd csinos halomban az asztalra pakolom. Gondolom, követ. A ruhámat lesimítom, és mielőtt helyet foglalnék, azért körbepillantok a teremben. Nem szeretik, ha zaj van, de majd halkan leszünk.. - Miben segíthetek, nyomozó? - kérdezem halkan, immár ültömben és várom, hogy beigazolódjon a sejtésem, miszerint a bajos szomszédság mindennek a találkozásnak az oka.
Soha nem voltak kitűnő tanuló, ami azt illeti a jegyeim inkább voltak közepesek. Nem azért, mert nem tanultam, hanem azért, mert nem volt bennem több, valahogy képtelen voltam az iskolapadban úgy teljesíteni, ahogy az elvárható lett volna, így könyvtárba is igen ritkán jöttem el. Persze, végül csak sikerült valahogy kiharcolnom a helyemet az akadémián, és egy percre sem bántam még meg, hogy ezt az utat választottam. Mindig is rendőr akartam lenni, és most sem változott a véleményem, hogy már az vagyok. Minden munka nehéz kissé, ha az ember nem szereti, de én szeretem ezt csinálni, jóval könnyebb így felkelni reggelente és szolgálatba állni. - Értem, elnézést érte, Emma. – mosolygok rá, immár úgy hívva ahogy azt kérte. Igaza van, jól gondolja, nem tudhatná sehonnan sem azt, hogy hamisítvány vagy sem, amit megmutatok neki, de… a szabályzat előírja, hogy bizonyítsam előtte a hatáskörömet, így hát ezt muszáj megtennem. Szerencséjére azonban nem szélhámos vagyok. – Nem, legjobb tudomásom szerint nem csinált semmi olyat, ami törvénybeütköző lenne. Nincsen bajban. – rázom meg a fejemet. Még ha van is valami olyan dolga, amiről nem kéne, hogy tudomást szerezzen a rendőrség, én nem azért vagyok itt. De azért kétlem, hogy lenne ilyen, nem annak az embernek tűnik, aki a törvény ellen áskálódna. – Csak néhány, egy lezáratlan üggyel kapcsolatban. Reméltem, hogy segíteni tudna nekem. – sokat jelentene nekem, persze ez aligha meggyőző érv, illetve nem is szívesen mondom ki, mert minél kevesebben tudnak arról, hogy személyesen érintett vagyok egy általam indított magánnyomozásban, annál jobb. Nem szeretnék bajba kerülni és mást sem kívánok bajba juttatni. – Köszönöm. – megkönnyebbülten mosolyodom el, mikor válaszol. Nem kötelezhetem őt arra, hogy beszéljen, tehát egyáltalán nem lenne muszáj, hogy mondjon nekem bármit is. Sokan vissza is utasítják ezt, nem szeretnek rendőrökkel beszélni, amit meglehet ugyan érteni, de nem tud a rendőrség úgy működni, ha a polgárok nem segítik a munkáját. - Az ön barátnője, Rosie, nemrégiben egy állattámadás áldozata volt, azonban nem emlékszik részletekre. Azt mondta viszont, hogy ön volt az, aki megmentette. – szüneteltetem a mondanivalómat, csakhogy lássam ahogy rábólint a dologra. Igen kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy Rosie csak leakart pattintani engem, ezért elküldött az első emberhez, aki eszébe jutott. – Elmondaná kérem, hogy mit látott? Bármi fontos lehet, a legapróbb részlet is. – remélhetőleg látott valamit, akármit. Nekem még az is jó, ha a fák fajtáját felsorolja, csak… ideje, hogy valamilyen konkrétumot tudjak meg. Akármilyet.
Egy kissé talán nem a helyzethez illően viselkedem, de az első döbbeneten úrrá kell lennem. Semmi kétség, hogy csak és kizárólag azért kérdezek vissza minden egyes mondatára, mint valami idióta. Sok minden eszembe jut, ami miatt kérdéseket tehetne fel nekem, de egyik sem olyan jellegű, hogy a rendőrségre tartozzon. Nem szoktam tilosban járni, én nem.. Én néha kiszököm otthonról, de csak azért, mert ha tehetnék, akkor hét lakat alatt őriznének engem, legalább fél méter vastag páncél mögött, amin még a gyémánt fúrófej se hatol át, nem hogy vámpír, vagy bármiféle mágia. Senki.. A családom egy kissé talán betegesen félt. Kissé. De csak akkor mosolygok vissza rá, mikor megerősíti az én elméletemet, miszerint az égvilágon semmi rosszat sem tettem. Egy kicsit megnyugszik hánykódó lelkem is. De további kérdések ott motoszkálnak még a fejemben, hogy ha én nem tettem semmit, akkor miért akar velem beszélni? Nem vagyok olyan népszerű, mint a helyi pletykafészkek, a legtöbb eseményből kimaradok, vagy egyszerűen lemaradok róla. Egyáltalán nem vagyok sem közkedvelt, sem olyan mindenlébenkanál, aki bármiféle információt tudna neki nyújtani, de ha más nem, hát a kíváncsiságom hajt. - Bármiben szívesen segítek, amiben tudok.. - jegyzem meg halkan. Eszemben sincs úgy tenni, mint akinek rejtegetnivalója van, na meg nem akarom hátráltatni a nyomozást sem, bármiről is legyen szó. Nem áll érdekemben. Vagy legalábbis egészen addig nem állt, míg szóba nem került a barátnőm. Innentől kezdve pedig már minden világos előttem. Tudtam, hogy nem maradhat minden annyiban, hogy lesz valaki, akinek előbb vagy utóbb feltűnik a véletlen egybeesés, és majd szaglászni kezd. Csak arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Én... Erre nem készültem fel. Lelkileg sem, nemhogy még erről társalogjak. Annyira jó színésznő azért nem vagyok, hogy a mesterkedésemmel megvezessek egy rendőrnyomozót. - Igen.. Volt neki egy szerencsétlen találkozása egy vadállattal.. Csúnya sebei voltak, de az túlzás, hogy megmentettem, én csak... Rátaláltam. A többi az orvosok érdeme.. - próbálom hárítani még az elismerést is. Ha már ilyen szituációba kerültem, amit nem tudok egyszerűen letagadni, az is valami, ha megpróbálom elodázni a dolgot. - Nem tudom, mire kíváncsi pontosan... Tudja, nem sok mindenre emlékszem.. Én csak. Nagyon megijedtem, mikor megláttam őt. Véres volt, meg piszkos és eszméletlen. Nem is nagyon figyeltem másra.. - emlékszem vissza az estére, ami azóta már számtalanszor megismétlődött, csak én nem jártam sikerrel az esetek többségében. Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy nem csak rémült voltam, hanem mérhetetlenül dühös is, amiért Norman el akart szakítani engem a legjobb barátnőmtől. Tudja, milyen fontos nekem, mennyit jelent az, hogy nem csak a családom fogadott be és tekint a sajátjának. Mégis.. És mégis őt védem. A bátyám nem rossz, csak rossz módszerrel próbálja levezetni a feszültséget. Viszont nem kell ide a rendőrség, én majd.. Kezelem a helyzetet. - De Rosie ügyét lezárták.. - nézek rá végül értetlenül, mikor rájövök, hogy igazából nem is volt ügy, amit ki kellett volna vizsgálni. A közbenjárásom ugyan nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mert csak az előzményeket tudtam elfeledtetni vele, önmagamat már nem. Így marad a mese, hogy az ösvénytől nem messze találtam rá..
- Köszönöm, ez igazán sokat segít. – mosolygok rá. Az a nagy baj az emberekkel, hogy hajlamosak elhallgatni az igazságot, így nem csak mások, de még a tanúk szavahihetőségét is be kell, hogy bizonyítsuk, ami lassítja az eljárást, és esélyt ad a tettesek számára, hogy meglépjenek és felkészüljenek az ellen a hajtóvadászat ellen, amit indítunk ellenük. Nem egyszer esett már meg, hogy nekem is a tanúk igazságát volt muszáj bizonyítanom, mintsem az érdemi dolgokkal foglalkozni. De persze ez aligha fog változni, az emberek nem szeretik a rendőröket, ezt valahol meglehet érteni, azonban a felbukkanásunk nem mindig vonja maga utána azt, hogy egy bűneset miatt kérdezünk. - Ő azt mondta, hogy csak maga miatt nem jött vissza … az állat, ami megtámadta őt. Nincs valami ötlete, hogy mégis mi lehetet az állat, ami megtámadta? – sok mindenről hallottam már, de az egyik nagyobb sületlenség, mint a másik,nekem pedig ideje lenne, hogy valami tényszerűt adjanak a kezembe. – Találkoztak volna? Vagy esetleg véletlen botlott bele a barátnőjébe? – az aktába a legtöbb dolog le van írva, de szeretném hallani a saját fülemmel. Nem igazán szoktam első pillantásra mindent elhinni egy papírnak, jobb az ilyen dolgokat feleleveníteni, és addig ütni a vasat, míg az forró. Így jutunk előre. - Ezt megértem, teljesen érthető a dolog, mindenki megijedt volna a helyében. – én is, mindenki, nem mindennap találunk úgy rá egy számunkra kedves emberre, hogy rátámad egy vadállat, ami könnyen lehet, hogy meg is ölhette volna, ha nem vagyunk ott. De azt, hogy ez vadállat lenne… nem akarja bevenni a gyomrom. – Tehát nem látta, hogy mi támadott a barátjára? Nem vette üldözőbe önöket, vagy nem támadott újra? – a legtöbb vadállatot ellehet ijeszteni, ha az ember érti a módját, de egy olyan állat, ami ezt teszi az emberrel, az nem igazán ijed meg. Épp ezért nem is akarom elhinni, hogy ez állat lenne. - Igen, lezárták, azonban történt a múltban már egy hasonló eset, és utána kell járnom mindennek, hogy teljes képet kapjak és jó munkát végezhessek. Felteszem megérti. Ha megtenné, hogy megnézi ezt… - veszem elő az öltöny belső zsebéből az aktát, amit felé nyújtok. A nővérem aktája, benne van minden és… láttam Rose aktáját. Ugyanaz támadta meg őt, mint a nővéremet, ebben biztos vagyok. – Szeretném, ha nem történne több ilyen, és még inkább szeretném, ha segítene nekem. – lehet, hogy nem tud közvetlen, de ha van valami olyan információja ami fontos lehet, akkor azt tudnom kell, hogy végezhessem a munkám.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 23, 2015 12:56 am
Igyekszem úrrá lenni a felismerésen, hogy ez az alak a bátyám után szaglászik. Tudok ezekről a dolgokról, persze, hogy tudok. Mindenről tudok, ami azt illeti, és tényleg ott voltam a helyszínen. Az viszont, ami akkor ott történt, mindenki számára tabu. Én nem beszélek, Rosie pedig nem emlékszik. Okkal. Nem egyszerű dolog stresszhelyzetben megbűvölni valakit, hogy felejtse el a látottakat és mindent, ami vele történt. Ezért is sikerült egy kissé félre és keveredtem bele én. Magamat nem tudtam elfeledtetni vele, viszont elértem, hogy a bátyámra ne emlékezzen, meg arra se, hogy együtt töltötték az éjszakát, de ennyi tellett tőlem. - Fogalmam sincs.. - hazudom könnyedén. - De jó nagy lehetett, azt mondták az orvosok a karmolások méretéből, hogy kisebb medvefajta. Amit furcsállok, mert erre nem honos egyik faj sem.. - magyarázom a jól betanult szöveget. Túl közel van és engem túlzottan meglepett, hogy kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban, ráadásul nem is a helyi rendőrségtől jött, szóval még sokkal jobban oda kell figyelnem, nehogy a kelleténél több figyelmet szenteljen a dolognak. - A barátnőmmel? Ja, nem volt megbeszélve előre, de mindenki tudja, hogy amikor csak tehetem, elcsatangolok. Szeretem az erdőt, van ott egy csendes kis ösvény, ami igazán csodás.. - próbálom elterelni a figyelmét azzal, hogy lényegtelen dolgokról csacsogok neki, persze azért nem túl feltűnően, de érdemi információval nem nagyon szolgálok. - Nem messze onnan találtam meg. Nem láttam, mi támadott rá, addigra elment.. Én nem igazán mértem fel a terepet, csak az érdekelt, hogy Rosie-val mi van. Tudja, hogy van ez ilyenkor.. Azt hiszem az adrenalin miatt kicsit óvatlan voltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy az a valami ott lehet még.. - adom elő magam és reménykedem abban, hogy nem sejt semmit abból, hogy egy mesét mondok most el neki. Azt hiszem, jó nagy bajba kerülnék, ha kiderülne, hogy hátráltatom a nyomozást és hamis vallomást tettem Rosie ügyében is. - Ouhh.. Hasonló eset? Én erről nem hallottam. A rendőrök sem mondták.. - értetlenkedem látványosan, pedig nem vagyok én meglepett, csak úgy teszek. Ha tudná, hogy tulajdonképpen hány ilyen eset történt már itt, akkor különleges különítménnyel karöltve szedné darabjaira a várost. Legalábbis ezt tippelem az elhivatottságát látva. Az elém tolt aktát szemügyre véve elnehezedik a szívem. Sosem szembesítettek még tényszerűen azzal, amit Norman művel. Sosem láttam még képet az áldozatról, aki hullafehéren, összemarcangolva fekszik. Egy pillanatra szorosan lehunyom a szemeimet, mert ez az első eset, hogy hullát látok. Ha nem is testközelből, de fényképről. Mikor kinyitom a szemeimet, már nem is az aktát nézem, hanem újra a férfire vetek egy pillantást és állom a tekintetét. - Igen, én is szeretném, hogy ilyen ne történjen többé.. - reagálok szavaira most őszintén. Én magam is azon vagyok, hogy ezt elérjem, de nem épp olyan eszközökkel, amikkel ő. De már ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, ő nem hiszi el azt, hogy állattámadás van a háttérben, másra is gyanakszik, csak még ő sem tudja, hogy mivel áll szemben. És ha rajtam múlik, akkor bizony ez így is marad. Közel kell tartanom magamhoz, hogy tudjam merre és hogyan halad a nyomozás. Nem érhet még egyszer meglepetés, olyan kaliberű legalábbis nem, mint a megjelenése. A bátyám nem lepleződhet le. - Hogyan tudnék segíteni? Elvihetem esetleg oda, ahol történt mindez, de másban.. - tanácstalanul várom a válaszát. Benne vagyok a dolgok sűrűjében.
- Igen, nekem is ezt mondták, ugyanakkor én nem tartom valószínűnek azt, hogy egy eltévedt medve lenne a városunkban, és a vadászoknál is körbekérdeztem, nem találtak semmi medvére utaló nyomot. Tehát…valami másnak kellett lennie. Vagy valaki másnak. – teszek egy apró, de szembetűnő megjegyzést. Akármilyen lehetetlennek is tűnik, de én nem vetem el azt, hogy ember tette ezt. - Esetleg egyszer megmutathatná. Kíváncsi lennék rá. – mosolygok rá. Persze, nem parancs ez, nem is parancsolhatok neki, kötelezhetném arra, hogy mutassa meg , de… sokkal egyszerűbb úgy, ha szánt szándékból mutatja meg nekem azt a bizonyos kis ösvényt, amit annyira szeret. – Fura. Egy ilyen…valami, megtámad egy embert, kis híján megöli, de megijed attól, hogy valaki más jön? Az lenne a logikus, hogy egy ilyen állat önre is rátámad, nem? Félre ne értsen, örülök, hogy biztonságban van, de… több a kérdés, mint a válasz, attól félek. – és ő sem segít nekem ezeket egyelőre eloszlatni, aminek az indítatását még nem tudom hova rakni. - Sok mindent nem mondanak, szerintük a nyomozást segíti a titkolózás. De a rendőr a polgár nélkül nem ér semmit. – szükségünk van a segítségre, bármennyire is utálja ezt néhány ember bevallani. Az pedig, hogy meglepi a többi hasonló eset… nem igazán tudom elhinni. - Akkor a céljaink azt hiszem itt összeérnek. A város polgárai megérdemlik, hogy ne kelljen attól félniük ki a következő áldozat, mikor kilépnek az utcára. – mert ez nem fog csak úgy abbamaradni, ilyenkor kezdenek el csak igazán szaporodni az ilyen esetek, akkor pedig tényleg gond van, és már késő orvosolni. - Az igen hasznos lenne, köszönöm! – mosolygok rá. A tett helyszínén ugyan már voltam, de mégis mi baj lehet abból, hogy kicsit alaposabban megnézem magamnak a helyet? Könnyen lehet, hogy elsiklottam valami felett, úgyhogy mindenképpen hasznos az, ha visszamegyek oda, talán találok valamit, amivel új ajtókon kopogtathatok majd, legalábbis remélem. – Ha esetleg eszébe jutna…bármi, kérem mondja el, már ezzel is rengeteget segít. Szeretnék ennek az egésznek pontot tenni a végére, és remélem számíthatok a segítségére. – remélem, de hát mi mást is mondhatna, mint igent, igaz? Nem hinném hogy csak úgy a szemembe mondaná,hogy ne is számítsak rá.
Határozottan imádok vámpír lenni. Mindig is az alkohol volt a mindenem, de most még amiatt sem kell aggódnom, hogy esetleg túlságosan sokat fogyasztok, mert a határaim valahol a csillagok között vannak. Most mégis kicsit sikerült az agyamba szállnia a piának és bármennyire is próbál Ezio kemény maradni látom azért, hogy rá is hatással volt az a sok maszlag, amit magunkba öntöttünk a Grillben. De végre valahára nem azért ittam le magam a sárga földig, mert egyszerűen elcseszett egy életem van, hanem most végre azért, mert boldog vagyok. Teszek az apámra, teszek a kamuzós anyámra. Az egész családom egy elcseszett, szerencsétlen bagázs és őszintén egyikből sem kérek egy fikarcnyit sem. Tartsák meg magukat önmaguknak. Ez aztán az értelmes gondolat, de foghatom a piára. Meg hát amúgy is, ki a fene hallgatózik? Hahóóóó. Hát itt aztán nincsen senki. Csak én. Jaj, de jó! A könyvespolcok között sétálgatok, de szinte folyamatosan kapaszkodom egybe, hogy orra ne bukjak. Érzem magamon az elégedetlen tekintetteket, de különösebben nem zavar engem. Most baj, hogy jól érzem magam, miközben a könyvgyűjteményt vizsgálom? Ez nem mindenkinek jöhet alapból, vannak akik egy icipici ösztönzésre szorulnak ezen a téren. - Tudtad, hogy a félmillió papirusztekercset őrző egyiptomi Alexandria könyvtár volt az ókor leghíresebb könyvtára? Kár, hogy a gyűjteménye megsemmisült még időszámításunk előtt negyvenháromban egy tűzvészben. - Az alkohol határozottan jó hatással van rám. Olyan tudást kaparok elő az elmém mélyéről, amiről még nem is tudtam, hogy létezik. Nagyon szépen elbújt, de nem tudom kivel játszott bújócskát. Lehet, hogy még velem évekkel ezelőtt és az alkohol kimosta a búvóhelyéről. - A rómaiaknál pedig már a negyedik században megjelentek a közkönyvtárak. Kapásból huszonnyolc a városban. Nem tudom ki olvasott ennyit. - Felkuncogok, majd megtámaszkodom az egyik polcnál és magamhoz húzom Ezio-t, hogy megízlelhessem az ajkait röpke, de szenvedélyes csók erejéig.
Igyekszem figyelni minden egyes szóra, ami csak elhagyja a száját, hátha valami következtetést tudok levonni arra vonatkozóan, hogy milyen sejtései vannak. Először amiatt lepődök meg, hogy teljesen úgy beszél, mintha csak a helyi rendőrség oszlopos tagja lenne, másodsorban pedig nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy úgy véli, akár ember is lehet a tettes... - Úgy... Gondolja, hogy ember tette, nyomozó? - nézek rá úgy, mintha még nem láttam volna fehér embert. Tulajdonképpen az ilyen esetek nem ritkák, sok a tébolyodott ember, aki szabadon kószál, de itt nem történt ezelőtt ilyen eset. És ha rajtam múlik több nem is fog. Egyelőre még a módszereim sikerességét meg lehet kérdőjelezni, de amíg nem hoz összefüggésbe több eltűnést ezzel az üggyel, addig alaptalan a félelmem. A bátyámig sosem jutna el, ha pedig közel kerülne hozzá, megoldanám.. Találékony vagyok, még akkor is, ha a törvény emberét kell átvágni. - Nem igazán ismerem a vadállatok szokásait.. - rántok vállat végül. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert ha tovább boncolgatjuk a témát, hogy miért nem támadt meg engem is, akkor csak újabb kérdőjelekbe ütközik és még elszántabban fog kutatni. Már a jelenléte is egész sok rosszat sejtet... Az lenne a biztos, ha valamivel alá tudnám támasztani, hogy miért nem támadt rám a vadállat, de nem hiszem, hogy elfogadná azt válasznak, hogy a bátyám inkább törné le tőből mindkét karját, minthogy szándékosan ártson nekem. Minél kevesebbet tud, annál kevésbé fáj a fejem utána.. Ennyi az egész. Pedig igazán határozottnak tűnik, és céltudatos, tettre kész.. Fogalmam sincs, meddig tudom feltartóztatni, a nyomozást a lehető legóvatosabban hátráltatni és úgy befolyásolni, hogy neki se legyen baja és a bátyám ügyei is a homályban maradjanak. Nem annyira egyszerű.. - Nagyon örülök, hogy végre tesz is érte valaki, hogy ne kelljen félnie senkinek és nem csak kampányolnak érte... - mosolyodom el én is. El kell érnem, hogy megbízzon bennem és ezt úgy tudom megtenni, ha minél őszintébbnek és segítőkészebbnek látszom a szemében. - Igen.. Nos.. Az ösvény.. Ha gondolja, akár most is megmutathatom.. - ajánlom a lehetőséget azonnal, hogy elvezetem oda. - Úgyis szünetet akartam tartani, mielőtt besokallok a biokémiától.. Szóval, ha van most ideje... - hagyom nyitva a mondatot, aztán becsukom a könyveket, amik eddig nyitva feküdtek mellettem az asztalon. - Csak akkor előbb rendet kell tennem magam után... - mutatok a könyvek hadára, ami arra vár, hogy visszategyem a helyére a különböző polcokon. De egyelőre még arra várok, hogy mit mond. Ráérek utána is visszalavírozni a sorok közé.
Kezdőlap
• 
• 
☇ 
redit