-Rendben, gyere csak. -mosolyodtam el végül, miután vette az adást. Nem szeretem, ha ellenőrizgetnek, de holnapra reményeim szerint vámpír leszek már, úgyhogy bármikor nyugodtan átugorhat.
Mielőtt elment, egy elég erős megjegyzést hagyott itt, amire aligha tudtam válaszolni. -Én nem is.. -be sem fejezhettem, már el is tűnt. Ránéztem az órára, fél hét. Még vagy háromnegyed óra, mire odaérek. Jól elrepült az idő.
Pillanatok alatt elkészültem, és mindenféle zaj nélkül igyekeztem kijutni a házból. Mikor sikerült, visszaindultam a kocsmába, Kolhoz.
Valami megváltozott... Valami, ami miatt Katie talán mégis mutat némi szeretetet a lánya iránt, és ami miatt nem haragszom annyira Kolra, pedig aztán elég nagy szemétség volt az, amit tett. Amikor Emma elment aludni, úgy döntöttem, még maradok egy kicsit, de amikor Katie is bejelentette elalvási szándékait, letettem ezekről. Régebben mindig ilyenkor jártunk együtt bulizni... de ez egy hosszú nap volt, ő meg ember, engem pedig vár otthon pici Will, a fiam. - Akkor megyek is. Holnap lehet hogy átjövök - utaltam arra, hogy talán egy kis őrizet nem fog ártani, és holnap talán Will-t is áthozom, hogy megismerkedjen jövőbeli szerelmével. Akár közös képeket is csinálhatnánk róluk, amikor egymás mellé fektetjük őket, villant át az agyamon. Csak hát a fiam egy izgő-mozgó csodalény, gyorsan fejlődök, és már felállni is próbálkozik, igaz, egyelőre nem nagyon megy neki. - Szia. És örülök, hogy mégis szereted Emilyt - mosolyodtam el még utoljára, aztán már itt sem voltam. /folyt valahol/
Emma már türelmetlenül várt minket a kocsinál. A hazafelé vezető, igen hosszúnak tűnő úton mindent meg kellett neki magyarázzunk. Persze, a vámpírrá változásomról egyikőjüknek sem tettem említést. Emma dühös volt, de Emilyt látva a dühe pár pillanat alatt el is párolgott. Mintha az övé lenne, úgy vette ki a kezemből a kislányt, és gügyögni kezdett neki, miközben hazaértünk. Nem bántam, hogy ezt tette, úgyis az anyja helyettem, ha már én olyan borzalmas szülő vagyok, mint az én tulajdon anyám. Amikor beértünk a lakásba, Em visszaadta Emilyt, azzal a címszóval, hogy "Fektesd te le, a te lányod.". Hát köszönöm. Mondjuk nem nagy cucc beletenni a kiságyba és betakarni, így hát nem esett nehezemre megtenni. Mielőtt álomba szenderült volna, nem bírtam ki, hogy megtegyem, amit akartam. Nem valami Katies dolog, de ott szorítja a mellkasom, amíg ki nem mondom. Tudom, hogy nem hallja, nem is nagyon lát még, de talán a nagy Emily valahol érzi, hogy annyira nem utálom, mint mutatom. Egy apró puszit nyomok a puha arcára. -Senkinek sem engedem, hogy bántson. -halvány mosoly ül ki a számra, majd betakarom. Azt hiszem az érzelgős résszel itt végeztem, miután Sarah elment, ki kell surranjak Kolhoz. Vámpír akarok lenni.
Visszamentem hozzájuk, a nappali másik részébe, elkülönítve a kiságytól, már csak Sarah volt ott. Emma lefeküdt aludni, azt mondta, hogy a varázslás kimerítette.
-Köszönöm a segítséget. -fordulok a barátnőm felé, megköszörülve a torkomat. -Szerintem én is lepihennék egy kicsit. -biccentek, finoman utalva arra, hogy lépjen le.
Emma nagyon koncentrált a varázslatra, amivel esetleg megtalálhatjuk Emilyt, és miközben ő szinte teljesen tudaton kívülre került, én már szinte az ajkaimat rágtam idegességemben, pedig még alig találkoztam a ténylegesen a jelenben élő, csecsemő Emilyvel, viszont a jövőből jött kislány énjét egészen megszerettem kevés beszélgetésünk alatt. Igazán... édes volt, és szókimondó, ami valószínűleg a felnőtt énjével sem volt másképp. Vérbeli férfifaló is lehetne, ha nem az én fiamat szeretné. Az én fiamat, egy ilyen gyönyörűség, ez már most büszkeséggel tölt el, hiszen a Petrovákról köztudott, hogy nem csak eszük van, hanem szépségük is. Végül Emma kimondott egy helynevet... Kol kiskocsmája, és így elég hamar összeraktam a képet. Az egy igen érdekes bár, amit nemrég nyitott meg "kedvenc" ősvámpírom, és imádják az idióták, mert külsőleg kissé horrorisztikus, belsőleg meg azért normálisnak tűnik. - Az a szemét dög! - sziszegtem. Kol sosem volt a kedvencem, de hogy még gyerekeket is elvigyen az anyjuktől, ez már nevetséges, és abszrud is, hiszen nem a törődéséről volt híres egyszer sem. - Tudom, hol van a hely. Nincs messzi, emberi tempóval is csak tíz perc - utaltam arra, hogy ha Katie velünk tart, akkor lassabban kell közlekednünk, de hát így sem valami hosszú folyamat a dolog... csa hát ideges vagyok, és legszívesebben kicsavarnám annak a szemét dögnek a nyakát... De mivel ezt nem tehetem, csak elindultam a kijárat felé, hiszen tudom, hogy a lányok úgyis követni fognak majd...
Tessék Katie, ezt akartad, Emily eltűnt a Föld színéről. Nem tudok megnyugodni, megnéztem mindenhol, felhívtam mindenkit. Keresek, sírok, nem engedem őt el! Ő az én Emilym! A jövendőbeli keresztlányom, a nyakláncom örökösnője, akinek, amikor az anyja ki van akadva, én leszek a mentsvára, mint egy második anyukája, most meg a születése után kb. egy héttel, eltűnik. Borzalmasan érzem magam, nem tudom hol keressem. Itt van Sarah is, ő is nyugalmát már-már majdnem elveszve tanakodik. Katie.. Ő meg, teljes meglepetésemre idegileg teljesen alul van. Aggódom őérte is. Nem tudom, hogy a fiánál mi volt a helyzet. Amint elvitte máshova, majdnem egy hónapra teljesen eltűnt, de frissen és tökéletesen tért vissza. Ekkor megszólal ő is, kissé remegő hangon. Varázslat! Hát ez az! Beletúrok a hajamba, majd gondolkozni kezdek. Nem olyan egyszerű ám.. Kell valami, ami az övé. Itt van a kiságyban egy apró, puha barna mackó, amihez már valószínű hozzáért. Felállok, kiemelem, majd visszaülök. Meredten nézek magam elé, koncentrálva a kislányra, a teljes alakjára, a szemére, a szavaira, felnőttkori énjére, tetteire, születésére és mindenre, amire lehet. Egy furcsa helyet látok.. Viszonylag sötét, halvány, az ablakon beszűrődő fények barázdálják a fából készült asztalokat. A pultoknál több lámpa is világít. Két ember van bent, beszélgetnek. Kocsmának tűnik a hely, de az emberek józanok. Annyira homályos minden.. Körbenézek.. Meglátok egy rózsaszín takaróba csomagolt aprócska kis valamit.. Emily.. Megvan! Tovább nézek, majd egy férfit is, a háta mögött a falon egy felirattal. -Kol kiskocsmája. -hangosan is kimondom amit éppen látok, Katie nem biztos, hogy értette, de Sarah egyértelműen. Motyogtam, majd az álmomból felébredve, rádöbbentem arra, hogy mi is a helyzet. Kol Mikaelsonnál van Emily! -Kolnál van Emily, egy kocsmában! -megrökönyödött arckifejezésemmel Katiere majd Sarahra nézek. Megkönnyebbültem, de a düh folyamatosan szaladgálja körbe a testemet..
Sarah képtelen volt megnyugtatni a "nyugodj meg" szövegével, hiszen az ilyennel, köztudott, hogy még hergeli is az ember érzelmeit. Emma... Bár Emma teljesen ki volt bukva, ő talán tud segíteni ezen a problémán.. A homlokomra tapasztom a tenyerem. -Emma, varázsolj. Hókuszpókusz. Gyerünk! Nézd meg hol van! -tapsolok egyet, miközben még mindig fel s alá járkálok a szobában, a parketta már szinte nyikorog a lépteim alatt. Emma felkapja a fejét az ötletre, könnytől áztatott, teljesen bizonytalan tekintetét ránk szegezi, gondolkozik. Gyerünk Emma, gyerünk. Mintha tényleg teljesen kifordultam volna magamból. Aggódom, a bőgés határán állok és tudom, hogy ezt egyszer már eljátszottam, csak akkor egyes egyedül. Nem volt közönségem. Ez történt azután, miután odaadtam valakinek a fiamat. Szinte megőrültem, pár hétig teljesen skizofrén voltam, így minden embert megöltem, aki a közelembe jött. Bármennyire is nem akarom belátni, kötődöm hozzájuk. Ez pedig még rosszabb, mert még azt sem tudom, hogy hol van... Ahhjj Katie, ezt jól összehoztad... Emma végre elkezd valamit, odaállok mellé, figyelek rá, türelmetlen vagyok, a kezemet morzsolgatom, már tiszta piros a bőröm, de nem is érzem. Ki vagyok készülve, Emma gyerünk már.
Láttam valamit Katie arcán... valamit, amit eddig egyetlen egyszer sem vettem észre, pedig láttam már őt embereket manipulálni, láttam már, hogyan hitette el Emmával is, hogy nincs semmi baj, vagy hogyan hitette el másokkal, hogy van benne emberség. A bibi az, hogy most tényleg emberséget láttam megcsillanni a szemeiben, és talán némi törődést is. Basszameg, ez törődik Emilyvel! ÉS tényleg aggódik érte. Talán a bolondját járatja velünk, de ahogy találkozott a tekintetem Emmáéval, őbelőle is csak azt tudtam kiolvasni, hogy hisz neki... persze, évszázadok óta barátnők, és ő tulajdonképpen jobban is ismeri őt, mint én. - Nyugodj meg - próbáltam csitítani, de persze közben én is egyre idegesebb lettem, meg Emma is, szóval mindenki, aki a nappaliban tartózkodott emiatt a kupaktanács miatt. - Ki tudott róla? Azt nem kérdezem meg, kinek lett volna oka elvinni őt, mert nyilván sokan vannak, akik azt hiszik, sarokba szoríthatnak a gyerekeddel, hogy iránta talán érzel valamit. - Kár, hogy ezek nem ismerik Katie-t, mert különben tudnák, hogy egy gyerek eltűnése nem rengeti meg különösebben az ő lelkivilágát... Na jó, talán egy kicsit. Vagyis nagyon, mert azt láttam rajta, hogy mindjárt sír, én pedig fel-alá kezdtem el járkálni a nappaliban. Mégis mi a jó büdös fene ez? Miért történt, és miért pont most?
Össze vagyok zavarodva, próbálok kutatni az emlékeim között, de az egész annyira hiábavaló. Ki tudott arról, hogy terhes vagyok?! Nézzük csak.. Akikből még talán ki is nézném az Selena és Nash, de nem hiszem, hogy érdekelné őket annyira, hogy elrabolják, nem mellesleg okuk sincsen rá, lényegtelen. Katrina. Szerintem ő már régen elhúzott a városból. Katherine?! Áhh. Én sem kellettem neki, nemhogy az én lányom. Sarah, Emma, Kol, ők mind olyanok, hogy nincs okuk megtenni, szeretik Emilyt, nem vinnék csak úgy el.. Más pedig nem tud róla, viszonylag sikerült jól titokban tartsam. Lerágtam mind a tíz körmömet, százszor végigjártam a lakást újra és újra megnézve minden zugot, még olyat is, ahová be sem fér, de megnéztem és kutattam őt. Elvégre már olyan természetfelettitől elzüllött világban élünk, ahol akkor sem lepődnék meg, ha Emily tündérré változott és elrepült volna valahol a lakásban. Én tényleg nem ilyen életet szántam neki. El akartam vinni, de normális szülőkhöz, normális életre, most meg elrabolják, legalábbis minden bizonnyal ez történt. Nem tudom hol van, mit csinálnak vele, megölték-e már, szét vagyok esve. Le kell üljek egy percre és végiggondoljam az egészet. Tenyérbe temetett arccal ülök a kanapén, miközben megérkezik Emma, majd pár másodperccel utána toppan be Sarah is. A hajamba túrok, miközben kérdésekkel kezdenek bombázni. Emma kétségbeesetten szipog, mindjárt sír, szitkozódik, toporzékol, ki van kelve magából, szinte már őt kell nyugtatni helyettem. Emellett Sarah megőrizve a hidegvérét, higgadtan esik nekem. -Semmit nem tudok.. -sóhajtok, meg-megremegő hanggal. -Maximum fél órája, kimentem kaját csinálni, mert nem állhatok mindig felette és mikor két perc múlva visszaértem, már nem volt itt. Ebben a kiságyban. -mutatok a babaágy felé, ahonnan nem csak a gyerek, hanem a kis takarója is hiányzik. -Valaki elvitte. -nem is tudom megmagyarázni mi játszódott le bennem és mi volt érezhető a hangomban. Keserűség, félelem, felháborodottság, kimondhatatlan düh, csalódás és még évekig sorolhatnám. Emmát leültetem, hogy nyugodjon meg, majd Sarahoz lépek, akinek megragadom a kezét. -Meg kell találjuk. Én nem ilyen életet szántam neki, Sarah! Boldognak kéne lennem, hogy végre elvitték, de nem vagyok az, mert nem tudom, hogy hol van és mi történik vele. -ez hihetetlen! Katie a sírás küszöbén van. Újra a hajamba túrok, majd meg sem várva Sarah válaszát, járkálásba kezdek. Próbálom hívni anyámat, Kolt, de mind ki vannak kapcsolva. Kétségbeesett vagyok. Nem tudom mihez kezdjek...
Viszonylag nyugalmasan teltek a napjaim... gyereknevelés, vadászgatás, meg minden egyéb, ami kiteszi egy alig ötszáz éves vámpírmama életét. Na meg persze az elmélkedés, hogy talán ideje lenne bébiszittert fogadnom, és egy kicsit visszarázódnom a régi bulis életembe, ami már kezdett nagyon hiányozni. Pici Will-re olyan régóta vágytam, és tudtam, mennyi mindenről kell majd lemondanom őérte, és most is azt mondom, hogy megéri, de a régi énem legszívesebben visítva menekülne a gügyögésemtől. Az idősebb Will meg tőlem menekülve visítva, de mindez addig eszembe sem jutott, amíg pár nappal Emily születése után Katie fel nem hívott. Hogy Emily eltűnt? Hogyazisten! Na, ez egy olyan dolog, amiért azonnal rohannom kellett, mint az őrült, hiszen a fiam jövendőbelijéről van szó, meg egyáltalán a jövőjükről, amiről tudnunk sem kéne. Felhívtam egy bébiszittert, aki a közelben lakott, és tíz perc alatt kiért hozzánk, elmagyaráztam neki mindent, amit tudnia kell a fiamról, és a biztonság kedvéért belé is igéztem, hogy vigyáz rá, majd el is indultam Katie-ék otthonába, ahol már ott is voltam fél órával a hívás után. - Siettem - léptem be a nappaliba, noha ez egyáltalán nem látszott rajtam. A vámpírlét egyik legnagyobb előnye, hogy soha, semmiben nem tudok elfáradni - Mit tudsz? Mikor történt? Mit csináltál, hogy nem vetted észre? Egyáltalán véletlen volt, vagy így akarod elpasszolni Emilyt valahová? - rontotta neki, hiszen még azt is képes vagyok kinézni belőle, hogy aggodalmaskodót játszik meg, közben meg soha többet nem látjuk a kislányt, mert megegyezett valakivel, hogy magához veszi majd.
Tésztasaláta. Mikor ettem ilyet utoljára? Talán a nyolcszázas években. Őszintén szólva az íze ugyanolyan csapnivaló, mint volt. Mondhatni teljesen íztelen, de legalább nem leszek éhes tőle. Az isten se tudja, hogy Emma mit szeret rajta annyira. Belevágom egy kis tányérba, majd visszasétálok a nappaliba, félkómában, teljesen álmosan, hiszen az este alig aludtam Emilytől valamit. Alig várom már, hogy végre elvigyük. Még csak a gondolat, - hogy ez idő alatt megszeretem, amíg vigyázok rá... Elrettent. Semmilyen módon nem áll szándékomban kötődni hozzá és a legjobb szülőket szeretném nekik, akik felnevelik őt, hiszen engem is jó kezekbe adtak. Azt akarom, hogy sohase tudja, hogy nem azok az igazi szülei akik felnevelték. Megfordult az is a fejemben, hogy odaadom az igazi apjának, de őt nem lehet elérni, meg aztán valószínű el tudom képzelni, hogy hogyan reagálna, hogy a mi kis beteljesületlen afférunkból egy gyerek született. Oké, erre még én is megszédültem.
Mielőtt átlépném a nappali küszöbét, hangos nyöszörgést hallok, amit egy sóhajjal nyugtázok. Ennek a gyereknek megint valami baja van. Éhes, tele van a pelenka, álmos, vagy már isten tudja.. Annyi volt a furcsa az egészben, hogy gyorsan abba is hagyta, mindenesetre letettem a dohányzóasztalra a tányért, és a kiságyhoz ballagtam, hogy kivegyem és a látványtól megdermedt bennem a vér. Egy másodpercre megráztam a fejem, majd felemeltem a takarót is. Semmi. A nagy büdös SEMMI. Első gondolatom az volt, hogy valami csoda folytán kiesett a kiságyból. Lenéztem a földre, körbejártam a nappalit, benéztem még a párnák alá is, bár, hogy hogyan kerülhetett volna oda, azt nem tudom, hacsak nem növesztett szárnyakat.
-Emily!? Emily, hol vagy? -legalább tízezerszer kiabáltam végig a lakást, mindenhol megnézve, de sehol sem volt, én pedig csak a legrosszabbra tudtam gondolni. Meghalt, elrabolták, bántani fogják, és én pont ezt nem akartam. Azt akartam, hogy normálisan nevelkedjen, úgy, mint én, csakhogy éppen nélkülem, mert nekem nem kell gyerek. Most tudatosul bennem, hogy én végig ezt akartam. Eltüntetni őt, most meg halálra izgulom magam, hogy nem találom. Ennek csak három oka lehet. A legvalószínűbb, a már ezerszer elmondott, hogy lehet, hogy nincs szükségem Emilyre, de akkor is a vérem, nem érdemel rossz életet, jó nevelésben és tudatlanságban kellett volna leélnie az életét. A másik kettő pedig hát nyilvánvaló.. Az egyik az, hogy mit fogok én kapni ezért Emmától. Még egy gyerekre sem tudok vigyázni. A másik meg a teljesen kizártnak tartott verzióm, hogy annyira megszerettem, hogy a hajamat fogom tépni, ha estére nem kerül elő.
Háromszor megnéztem a lakás minden pontját, mire eljutottam arra a szintre, hogy remegő kézzel, sík ideg állapotban felhívtam Emmát és Saraht, hogy azonnal jöjjenek ide. Erre nem lenne szükség, ha vámpír lennék. Újra vámpír akarok lenni, de hogy legyek vámpír makacs és önimádó vámpírok fogságában?
Nem tudom hol lehet. Teljesen kétségbe vagyok esve, Emma még nem tud hazajönni, legalábbis siet, de messze van innen, Sarah pedig azt mondta, hogy mindjárt jön. Körmeimmel a dohányzóasztalon kopogok, ahol az érintetlen ebédem kihűlve ácsorog. Az ajtó nyitódik. Felkapom a tekintetem, topogni kezdek, a tenyerem a homlokomra van tapasztva. Emily.. Hová az istenbe tűntél?...
A felnőtt Emilyvel való beszélgetésem után komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon megártott-e nekem az a bizonyos ezer év, hogy már jövőből jött embereket látok, akik utasításokat adnak nekem, amiket szerintük valóra is fogok váltani. Emily legalábbis erre célzott, de könyörgöm, ki ő, hogy megmondja, mit csináljak? Katie nyavalyás kis porontya, aki most csecsemőként és felnőttként is megtestesült... Bár felnőtt alakjában nagybna hasonlít az anyjára, mg a beszédstílusa is, csak ő sokkal emberibb, ami emberségének tudható be leginkább. Első hallásra, sőt, másodikra is azt mondtam, hogy szó sem lehet róla, én nem vagyok valami piti gyerekrabló, aki elrabolja más szaros kölykét, hogy az a másik mutasson irányába néminemű anyai érzelmet, mert hol érdekel engem? Én nem vagyok, nem is leszek mintaszülő, nem szeretek senkit Freyán kívül, megvetem azokat az idióta emberi érzéseket. De aztán láttam Katie-t, és láttam a megmásíthatatlan undort az arcán, ahogy kihozták a gyereket a kórházból... És akármi is van anyám meg köztem, én ezt soha nem kaptam, ahogyan egyik másik testvérem sem. Anyánk sosem undorodott tőlünk, legfeljebb meg akar változtatni minket, annak ellenére, hogy tudja, sikertelen lesz minden próbálkozása. Mert végülis ilyenek az anyák...
És vagy én őrültem meg, vagy az egész világ, és csak én maradtam normális, de végülis úgy döntöttem, teljesítem, amit kértek tőlem. Erre ritkán van példa... És talán egy kicsit Freya miatt is teszem, mert ha elrabolom, akkor egy kicsit dajkálhatja... ÉN úgyse tartom magamat alkalmasnak arra, hogy gyereket csináljak neki, és hogy jó apa legyek... Faith-tel sem ment, messziről próbálom elkerülni, mert jobb neki, ha nem tudja, milyen igazából az édesapja... De pár óra, pár nap szeretgetés még nem árthat meg neki. Legfeljebb Emma meg Sarah kitöri a nyakamat, de emberi érzelmet természetesen nem várok el Katie-től. Igaz, a tervem már megvolt az elrablásra.
Ott álltam tehát, a ház előtt, várva, hogy minden tökéletesen menjen... hosszú időt töltöttem a figyeléssel, hogy kifigyeljem a rutinjukat, és természetesen az sem gond, ha az a mindenlében kanál, kotnyeles Emma sincs otthon, mert ő sokkal előbb meghallana, mint Katie. És igen, hamarosan eljött az én időm, Miss. Prescott távozott, isten tudja hová, egyedül hagyva kedvenc barátnőjét. Ő meg nem igazán figyelt a kislányra, aki a bölcsőjében szunyókált. Ez az én időm. Hangtalanul osontam be a bejárati ajtón, elsuhantam a nappaliban, és hamarosan a kislány szobájában találtam magamat, aki még mindig aludt. Szép. Hosszú szőke haj, a szemeit így sajnos nem láttam. Vajon Katie is ilyen volt régen? Egy ártatlan kislány, akit aztán elvettek az anyjától? Aki régen szintén jó volt, és akiből szintén kiirtottak minden emberséget. Talán lenne néhány közös pont a múltunkban is, ha jobban belenéznénk, de egyikünk sem a múltban él, sokkal inkább a jelenben. És a jelen jövője azt akarja, hogy gyereket raboljak, mint egy piti, őrült ember. Az őrült stimmel, a piti ember nem igazán... és még mindig millió kérdőjel volt bennem, de akkor a kislány kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám nézett... persze valószínűleg csak az árnyékomat látta, mert olyan fejlett még nem lehet a látása, de az épp elég volt... hogy elmosolyodjon, vagy valami olyasfélét próbáljon meg imitálni. Nem tudom, tudtommal a kisbabák még nem tudnak mosolyogni, bár nem igazán érintkeztem még kisbabákkal. Oké, menni fog ez... most eggyel több, vagy kevesebb ellenség, mit számít az? Végülis Katie sem igazán a barátom, inkább csak egy szövetségesem, aki nem mellesleg káprázatos az ágyban. Legalábbis az volt... Felvettem Emily-t, magamhoz öleltem, igyekeztem minél gyengédebben tartani, de mégis nyöszörögni kezdett. Nyilván rájött, hogy itt valami van, nem csak ismerkedős délutánt tartunk... A következő másodpercben pedig már bömbölni is kezdett. Áucs. Gyors menekülés, ablakon keresztül. Még jó, hogy nyitva volt, mert kisétálhattam az erkélyre, majd egyszerűen leugorhattam onnan. Igaz, ez gyerekkel nem volt olyan egyszerű, de megoldottam.... aztán valami gyorsabb fajta menekülés, lehetőleg minél kevésbé feltűnő utcákon.
Elegem van az egész világból, legszívesebben újra zokogni lenne kedvem, az új könnyített a mellkasomra nehezülő fájdalmon, de így, hogy Emmával kiabáltam, az is lenyugtatott valamelyest, s bár lelkifurdalást is keltett volna, mégsem történt meg, hiszen ő nem haragudott, akkor nekem miért legyen emiatt lelkiismeret furdalásom? A fürdőszobába vezet az utam, ahol megmosakszom. Még szerencse, hogy Sarah ellátott elegendő vérrel, habár először nem állt szándékában, ha nem tette volna, most alig bírnék mozogni, fájna mindenem a szülés miatt, de így jobban vagyok, mint a szülés előtt.
Miután végeztem, a nappalit közelebbinek tartottam a szobámnál, ezért visszamentem az előző helyemre, ledőltem, és pár pillanat múlva el is aludtam, abban a tudatban, hogy egy önző, nemtörődöm, undorító ribanc vagyok, amiért ezt teszem a gyerekemmel. Szeretném ezt tenni? Nem. Vagy igen? Már csak azért is, amiért velem ezt tették? Azt hiszem. Nem baj, ezt már eldöntöttem, keresünk neki jó helyet..
***
Eltelt pár nap, minden úgy, ahogyan kell. Nagy Emilyt nem láttam egyszer sem, annál többet a picit. Persze, szoptatni kellett, stb.. Habár nem akartam, Emma belém igézte, sokat nem tehettem ellene. Egyre jobban megkedveltem, ezért egyre jobban el is akartam passzolni őt már valahová. Nem élhetek sokáig ezzel a fattyúval, habár tényleg olyan, mint én. Legalábbis kívülről. A belső tulajdonságait nem ismerem, nem is fogom soha. És keresni sem fogom, ahogyan a fiamat sem kerestem. Ahogyan Katherine sem keresett engem. Egyrészt melegséggel tölt fel a látványa, hiszen ő..én vagyok, másrészt konkrétan elborzadok tőle, mert az anyámat látom benne. Nem kell nekem.
Én egyre jobban vagyok, Emmával is beszélünk, vissza akarok már változni, de azt mondja, hogy még nincs itt az ideje. Tud valamit, amit én nem és nem tudom kiszedni belőle. Felrobbanok.
Em vett egy kiságyat Emilynek a nappaliba is, ezért nem kell sokat mászkálni. Tervezi, hogy a szobámba is vesz, de oda be nem lesz víve ez a csecsemő!
...
Emma nincs itthon, elment vásárolni. Nagy Emilyvel még mindig nem találkoztam, én pedig éhes vagyok. A kis Emily sír, most altattam el. Nem megy nekem ez az anyaság. Beleraktam a kiságyba, és kisétáltam a konyhába valami harapnivalóért..
Oké, Katiebe visszatért az élet, ezt kétségkívül megállapítom, úgy beszélt velem, ahogyan mindig is és habár kissé felkaptam a vizet, ezt nem mutattam, hiszen egyrészt azért kelt ki magából, mert sokminden nyomja a mellkasát, másrészt félig-meddig igaza volt, harmadrészt azért mert örülök, hogy jól van, szóval a többi már csak mellékes. -Emily, menj fel. -kérem még mindig ugyanolyan nyugodt hangszínen, bár picikét hangosabban, amikor elindult Katie kezéből kivettem a pici Emilyt. -Nyugodj meg, Katie. -biccentek teljesen higgadtan. -Lefektetem Emilyt, te is menj aludni, pihend ki magad, rád fér. -magyarázok, majd Emilyvel felviharzok a saját szobámba, ahová addig átraktam Emily ágyát, amíg a nagy Emily itt tartózkodik. Te jó ég, ebbe még én is beleszédülök...
Egy pillanatra felcsillant bennem a remény... talán már most is akarna engem, csak túl büszke ahhoz, hogy bevallja mindezt nekem, vagy bárki másnak, de legfőképpen önmagának. egyszerűen csak nem akar jobb lenni, mert akkor talán éreznie kellene, az pedig nem fér bele az ő érzelemmentes, sivár világába. - Nem csak tettekkel lehet ártani. Nem csak gyilkolással. Azért, mert én képtelen lennék embert ölni, ne becsüld alá a képességeimet... Anya. - Jelen helyzetben nem szívesen mondtam ki ezt a szót, nem tiszta szívből, de tudtma, hogy idegesítő, idegesíteni is fogja, és nekem csak ez számított, mert idegesíteni akartam. - De ha megbocsátasz, most dolgom van -motyogtam, majd sarkon fordultam, és feltrappoltam a szobánkba, ahol remélhetőleg már Will is felnőtt állapotában van jelen. Hiányzik a felnőtt arca... és most kell, hogy megvigasztaljon. /Emily és Will szobája/
Teljesen el vagyok fáradva, hazaérünk, ledobom magam a kanapéra, ott relaxálok egy picit, miközben Emmáék csinálnak valamit. Nem foglalkozom velük, Sarahhoz sem szólok, habár tudván tudhatja, hogy mérhetetlenül hálás vagyok neki Mindenért. Emma ül le mellém, odaadja nekem Emilyt, papol egy sort, amire muszáj megszólaljak, ám kivárom a megfelelő pillanatot, hogy Sarah elmenjen. Ez meg is történik, elköszön, és Willel a karjában elviharzik. A nagy Emily pedig közelebb jön hozzánk. Látom, ahogyan megnézi a kiskori önmagát. Nem bírom ki, hogy ne nézzek én is rá, így hát alaposan megnézem. Valóban gyönyörű, zöld szemek, apró kezek, szőke haj, és olyan puha volt, hirtelen melegség öntött el, mégis elborzasztott benne valami, aminek hangot is adok, azzal együtt, amit Emmának szánok. -Emma, kedvesem..-kezdem el bárgyú mosolyt erőletve magamra. -Azt teszek a gyerekemmel, amit akarok. Még ha erősebb is vagy nálam, Emily még mindig az enyém. Nem vagy a főnökünk. Azért mert átmenetileg ember lettem, még nem cseréltünk szerepet. -vágom a fejéhez, teljesen nyugodt hangon, miközben Emily kis rózsaszín ruháját igazítom meg. -Mit is mondtál? Olyan vagyok mint az anyám? Hát persze! Neki sem kellettem, nekem sem kell Emily. Miért kellene, mi jót okozna az én rohadt életembe már amúgy is? Gonosz vagyok Emma, nekem nem hiányzik egy kisgyerek, aki meglágyítja a szívem. Nézz csak rá..-bökök a jövőből jött Emily felé, dühösen szuszogva, kis megvetéssel a hangomban. -Olyannak tűnik, mint aki segíthetne bármiben is? Nem. Olyan, mint egy ma született bárány. A légynek sem tudna ártani, nem hiszem, hogy olyan életre lenne szüksége, mint amilyen nekem van. -fejezem be, miközben teljesen kimerülök, szédülök, rosszul vagyok. Fel akarok állni Emilyvel, de csak visszaesek a helyemre. Azt hiszem elég volt ebből a napból..
Azt hiszem, most már nincs itt keresnivalóm... egy pár napig legalábbis egészen biztosan nincs. Emily nem ezt érdemli, ezt már most látom rajta, ezt viszont nem nekem kell rendeznem... én nem ítélkezhetem, nem próbálhatok meg hatni Katie-re, hiszen az Emma dolga, és ha ő képtelen rá, akkor én is. Emily visszaadta a kezembe a fiamat, igaz vonakodva egy kissé, majd még egy mosolyt is megengedett irányomba. - Megyek. Will is fáradt, és ezt most egymással kell rendeznetek. Hívjatok, ha bármi érdekesség történik. - Mihelyst elmondtam, amit akartam, már indultam is volna, de akkor eszembe jutott még egy fontos dolog, Emilynek célozva. - Mondd meg Will-nek, hogy szeretem, és bármikor meglátogathattok, ha kedvetek tartja, tudjátok, hol lakom - mosolyogtam rá, aztán tényleg elindultam hazafelé, mert ez nekem is egy hosszú nap volt, nem csak a barátnőmnek... /Sarah háza/
Épp, hogy leindultam Sarah hangját hallottam meg. Vámpírsebességgel kerültem eléjük, Sarah kezében meglátva a pici Emilyt, mögöttük a nagy Emilyt a kicsi Willel a kezében, Katie pedig emberhez képest ereje fejében, ölbetett kézzel sétált előttük, és vetette le magát a kanapéra, mindenféle köszönés nélkül. Haragudna rám? Mindegy, nem teljesen érdekel jelen pillanatban. Óvatos ölelést adok Sarahnak, és elveszem a kezéből Emilyt. -Édes istenem, de gyönyörű.. -már amúgy is téboly az egész, nem tudtam melyik Emilyre nézzek, mindkettő annyira szép volt. A jövőből jött Emily annyira Katie volt... Nem hiszek a szememnek. Könnyen eső hullámos haj, zöld szemek, szív alakú arc, vékony alak, és úgy tartotta azt a csöppséget, mintha a sajátja lenne. Mégis máshogy, isten egymásnak teremtette őket, ebben biztos vagyok, habár így kicsit morbid belegondolni. A pici Emily az én karomban, ő pedig maga a megtestesült ártatlanság, mintha a szemén és az arcformáján kívül semmi köze nem lenne az anyjához. Kis szőke haja van, meglepően sok, a szemei pedig mintha a lelkembe látnának. Teljesen elérzékenyültem. Leülök Katie mellé. -Nézz rá. Ne mondd, hogy nem vagy rá képes, Katie ő a te lányod. Nézd meg, egyszerűen gyönyörű baba, te meg elutasítod? Olyan vagy, mint az anyád Katerina, hagyd ezt abba, kérlek. Úgysem megy sehova, nem engedem. -lágy hangon szólok hozzá, majd odaadom neki Emilyt, mindenféle félelem nélkül. Bízok benne, habár talán nem kéne. Sarahékhoz fordulok. -Annyira hálásak vagyunk, még ha ez rajta nem is látszik. -elfolytok egy gúnyos mosolyt, majd megforgatom a szemem és újra megölelem. -Kérsz esetleg valamit? Emily, szerintem add vissza Willt mostmár Sarahnak, úgyis eleget fogdossátok majd egymást a jövőben. Menj és pihend ki magad, sokáig már úgysem leszel itt. -bökök az emelet felé, halvány mosollyal a szám szélén.
/Kórház/ Alig vártam, hogy megérkezzünk. Egy kicsit olyan érzésem volt ugyanis, mintha valami idióta komédiába kerültem volna, egy pszichopata anyával, egy csecsemővel, meg egy jövőből jött lánnyal, és csak a kandikamerások megjelenése hiányzik, hogy kijelentsék, ez csak egy rossz tréfa. De nem azok voltak, úgyhogy kénytelen voltam teljes feszültségben végigülni a kocsiutat Katie-ék házáig. A házat már nagyjából ismertem, igaz, egyszer vagy kétszer jártam erre, de a barátnőim ízlését tükrözte, így azonnal megtaláltam a nappalit. - Emma! - kiáltottam fel másik, régi barátomnak, akinek - valljuk be - sokkal jobban állt volna az anyaság, mint Katie-nek. - Megjöttünk, Katie, pici Emily, nagy Emily, pici Will, meg én! - A kiabálás természetesen felesleges volt, Emmának tökéletes a hallása, ez valahogy mégis egy régi, emberi hagyomány, amit azért nem érdemes elfelejteni, mert gyakran kerülhetünk olyan emberek közelébe, akiknek kiabálni kell a távolba. Vagy valami ilyesmit tudnék rá mondani.
Csak intettem neki. Nem érdekel ez a nő, nem érdekel ez az egész, csak már túl akarok lenni rajta. Elmegyek sétálni, ezután a beszélgetés után levegőre van szükségem. Emily pedig nagyon rugdos ott belül.. Felhívom Emmát, megbeszélem vele, és eltűnök..
Nem válaszoltam egyik kérdésére sem... Nem akartam, és nem is nagyon tudtam volna válaszolni rá. Inkább kivártam a végét, és fürkészű tekintettel figyeltem, ahogy kimondja a szavakat. Még csak fel sem húztam magam azon amiket mondott, pedig tudtam volna rá mit mondani, ha nagyon akartam volna, de ehhez nem nagyon volt kedvem, mert akkor csak tovább fűznénk egy olyan témát, ami azt igazolja, hogy milyen egy szemétláda voltam, hogy nem lehettem igazi anyja Katie-nek. És ehhez volt most a legkevésbé kedvem, így inkább hallgattam, és egy-két mondattal intéztem el a dolgot. - Milyen igaz... hisz nincs közünk egymáshoz, így hát a kérdéseidre se kell válaszolnom, és nem is kell különösebben reagálnom erre az egészre! - Vontam meg vállamat egy szinte már vidámnak mondható széles mosollyal az arcomon. Persze a helyzet korántsem volt olyan vidám, de ha akartam se tudtam volna ezt a mosolyt levakarni az arcomról. Nem érdekelt hogy mit mond, vagy csinál ezek után. Eljöttem, de többet se fogok, mondjuk ha meggondolja magát Emily-vel kapcsolatban, akkor már csak azért el fogok jönni, hogy elmondjam milyen igazam volt! De más okból szerintem nem nagyon fogom ide betenni a lábamat. Normálisan amúgy sem tudunk beszélgetni, így nincs is sok értelme az egésznek úgy érzem... Itt és most befejeztem, azt hiszem! De ettől függetlenül én teljesen nyugodt vagyok, úgy is reagáltam, és úgy is fogok szépen kisétálni ebből a házból. - Szóval viszlát Katie! - Mondtam ezt most már egy sokkal kisebb mosollyal az arcomon, hátat fordítottam neki, és kisétáltam a házból, még mielőtt bármit is mondhatott volna.
Hallgat. Néma megfigyelő, majd akkor szól, amikor a legalkalmasabb, amikor a legütősebb dolgot tudja mondani, pont, ahogyan én is szoktam. Bár van amikor kilépek az efféle türelmi zónámból.. A legelső hozzám intézett mondatát sem tartotta sokáig magában. Hiába is vagyok pocsékul, megerőltetve magamat nevettem fel, apró legyintés keretében, közben pedig a megszólalni vágyó Emilyre intek, hogy most nincs itt az ő ideje. Megköszörülöm a torkomat. -Te meggondoltad magad, Katherine? -húzom össze a szemöldököm, a nevét enyhe gúnnyal kiejtve. A hangomban vélek felfedezni némi fájdalmas kérdőre vonást és talán egy kis gúnyt is. -Azt tudtad, hogy anno ugyanaz volt a nevem, mint a tiéd? -vonom fel a szemöldökömet, elterelve a témát, majd kényelmesen hátradőlve vigyorgok a képébe. Gondolom ezzel megleptem. Elvégre ötszáz évvel ezelőtt senkit sem hívtak Katienek, a hülye is gondolná, hogy nem ez volt az első nevem. -És azt, hogy nem Emily az első unokád? -mondjuk, ez tök egyértelmű. -Semmit se tudsz rólam, és semmit nem is akarsz tudni. Szóval még csak sejtésed sem lehet arról, hogy meggondolom-e magamat vagy sem. -böktem ki végül, amire eredetileg is célozni akartam. Kifejezetten meglepődtem azon, hogy a hangszínemben semmi szemrehányás nincsen. Békésen mosolygok rá, lassan kiejtve a szavakat. -Persze, neked semmi közöd nincsen hozzánk. -vállat rántok, még mindig nyugodt vagyok. Ha ő így gondolja, nem érdekel. Ha nem képes érezni, az sem. Mert tulajdonképpen nekem sincsenek érzéseim, csak most gyülemlik fel pár az emberségemből kiindulva...
Nem szóltam inkább bele további beszélgetésükbe, én inkább csak mélyen hallgattam és figyeltem az eseményeket. De ezt amúgy sem fogom sokáig tenni, mert előbb vagy utóbb, hisz nemsokára távozni fogok. Elég volt nekem itt eddig. Megkaptam amit akartam, beszéltem Katie-vel, és bár nem számítottam rá, de az unokámmal is találkoztam. Még mindig rossz azt kimondani, hogy az unokám... persze ehhez a gondolathoz már hozzászokhattam volna az évek során, mivel jó pár leszármazottam van, így nem csak nagymama vagyok, hanem sok már is, amit inkább jobb ha nem mondok ki. A kedvesebb viselkedésemet csak annak tudom be, hogy kivételesen jobb hangulatom van, mivel nem akarnak valami sokan keresztbe tenni nekem, ami igen csak jót jelent! Bár ez kitudja meddig marad így... Katie talán ebbe a kedvességbe többet is beleképzelt. Bár még mindig egy kisebb célom, hogy azért ne utáljon annyira... csak erre ki tudja mennyi az esély. Ez nem csak rajtam múlik! Szavai hallatán, szinte rögtön kikívánkozott belőlem egy mondat, amit nem is sokáig tartottam magamban.- Csak aztán nehogy meggondold magadat időközben... - Mondtam komoly hangon, rezzenéstelen arccal. Szerette az orrom alá dörgölni, hogy nem éppen neki volt a legjobb gyerekkora, és egyértelműen ki is jelenti, és hiszi hogy erről csak én tehetek... Pedig ha máshogy alakultak volna a dolgok.. De nem alakultak máshogy, így felesleges is lenne arra gondolni, hogy mi lett volna ha... - De nekem ehhez nincs közöm... azt hiszem, szóval én lassan mennék is! - Sóhajtottam fel halkan Katie szemeibe nézve.
Ember vagyok, beteg vagyok, terhes vagyok, itt van az anyám, aki eldobott magától, és a meg nem született lányom is leszívja minden energiámat. Tulajdonképpen mi jöhet még? Hátradőlök, és miközben Emily a nagyanyjával társalog, lehunyom a szemem. Mintha egy pillanat alatt álmodtam volna, úgy, hogy nem is aludtam. Azt láttam, hogy Katherine meg én jóban vagyunk, együtt ülünk a parkban, miközben egy lányról beszélgetünk, akit nem szeretünk, és meg akarunk ölni. Mindketten vámpírok vagyunk, és Emilyt is láttam, amint a park előtt fogócskázik másik három gyerekkel. Szúrósan néztem őket, nehogy bántani merjék, közben fél füllel az én anyámra figyelek. És melegség öntött el. Tetszett az, amit látok, de végül meghallottam azt, ami fölkeltett az álmomból. Emily nyávogós hangja, amint anyának szólít. Megforgatom a szemem, és ülésbe tolom magam. A kis Emily, ott belül kegyetlenül rugdos, ezért az egyik kezem a hasamon van. Borzalmas érzés. Mostanra már az álomra visszagondolva is felfordul a gyomrom, hiába csak percekig tartott, ráadásul még csak nem is aludtam. Remélem nem Katherine csinálta, vagy nem látta ezt az egészet. Én is rengetegszer másztam bele más emberek fejébe, és manipuláltam a képzeletüket, most pedig fogalmam sincs, hogy velem is ez történt-e. Gyorsan elhessegetem a gondolataimat, majd rájuk figyelek. -Fogalmam sincs, hogy mit akar Emma, arról sincs fogalmam, hogy egyáltalán mi értelme van ennek az egésznek. -megrázom a fejem, majd beletúrok a hajamba. Megköszörülöm a torkom. -De szerintem nem fog sokáig várakoztatni téged, és a felnőtt önmagadat.. -bólintok. Felnőttként jobban tud hatni az emberekre? Ezt talán megcáfolnám, csak részben van igaza, hiszen kislányként a gyermeki bájával, felnőttként pedig a szépségével és a határozottságával tud könnyebben hatást gyakorolni az emberekre. Ha egy picit is hasonlít rám. Katherine bájos mosollyal az arcán beszél hozzá, amin magam is meglepődöm. Tényleg olyan, mint aki változtatni akar, vagy ismét manipulálni próbál, mivel nem törődik bele, hogy eddig nem járt sikerrel. Azt sem értem, hogy miért keresett fel ismét, az előző nem éppen fényes találkozás után. Elhessegetném azt a gondolatot, hogy hiányzom neki. Kizártnak tartom, mégis a mostani viselkedéséből kiindulva el tudom képzelni. -Ülj le, Emily. -utasítom, felhúzva a lábamat, hogy elférjen a kanapén. Addig legyen csak kényelemben, amíg meg nem születik. Utána úgyis megy oda, ahová viszem. És nem fogom jó helyre vinni. Odaadom valakinek, ahogyan anno velem is tették, és ennek hangot is adok. -Egy darabig jó helye van itt. Pár hónap múlva viszont már nem itt lesz. -rezzenéstelen az arcom, kicsit ingatom csak meg a fejem. -Ugyanúgy fog járni, ahogyan én. Kidobom, ahogyan engem kidobtak. Én sem kellettem senkinek, nekem sem kell a lányom. -érzem, hogy beleremeg a hangom, de állom mindkettő tekintetét. -Viszi majd aki akarja, ahogyan engem is vittek. -a végére halkulok el, kegyetlenül csöng a hangom. A padlóra vándorol a szemem, azt kezdem stírölni. Fáj az összes szó, amit kimondtam, kegyetlenül fáj, de nem tudok ellene mit csinálni. Ha vámpír lennék, talán nem hatna meg ennyire, de most..
Tudtam, hogy Katie csak azt szeretné, hogy végre elmenjek innen, és ezt a tudtomra is adta nem is egyszer. Például most, és annak csak jobban örült volna, ha Emily-t is vittem volna magammal. De ezt elfelejtheti... Emily nem véletlen van itt még ha Katie-t halálra is idegesíti. Bár ezzel igazán nem kéne foglalkoznom, és emiatt hamarosan távozni is fogok, eleget voltam drága kislányom társaságában! - Hát pedig nem így lesz, nem viszem sehová Emily-t, jó helyen van itt! - Néztem egy bájos mosollyal lányom felé, de aztán újra Emily-re néztem. Gondolom mennyire zavarhatja Katie-t, ha anyának szólították, és ezt a lánya pontosan tudhatta, mivel direkt kiemelte, és már szinte vártam Katie reakcióját erre a megszólításra. - Miért, hány éves vagy a jövőben? - Kérdeztem egy kis kíváncsisággal a hangomban. Ha tényleg felnőtt, akkor nem lehet valami kellemes egy hétéves testében élni, már ki tudja mióta!
Láttam a nagyanyám - persze Katherine-nek szoktam szólítani a jövőben - arcán a döbbenetet, ahogy elé masíroztam. Persze a kérdése egy kicsit elvett a jókedvemből, de hát én magam mondtam, hogy nem mindenben hasonlítok rájuk, nem igaz? Ergo, semmi gond nincs ezzel. Anyám persze rögtön elcsitított volna, és szinte könyörgött neki, hogy vigyen el, de annyira nem hatott meg, hiszen azért jöttem ide, hogy rá vigyázzak, amíg megszületek, meg megszerettessem magamat vele. És a többi, és a többi... - Csak pár apró dologban nem hasonlítok rátok... jelen pillanatban a méreteim is ide tartoznak. Apropó, anya... - fordultam felé, különösen kihangsúlyozva az "anya" szót, hogy tudatosuljon benne a dolog, és mert tudom, mennyire idegesíti. - Emma mikor adja vissza az igazi méreteimet? Jobban szeretek felnőtt lenni, már csak, öhm... Hagyjuk. - Kislányként nem igazán lenne illendő ilyenfajta dolgokról beszélnem, főleg mert ha csak ennyire lennék érett lelkileg, nem is tudnék semmi felnőttes dologról. - Felnőttként könnyebb hatni az emberekre - mentettem ki magamat végül. Mondjuk ez is pontosan így van, és tökéletesen igaz is.
Kezdőlap
:
