Éreztem, hogyan csúszik keze az én vállamra, és ez valami szokatlan volt. MIntha eddig nem érintett volna meg saját magától. Pontosabban de, csak nem így.
A szemeibe néztem, azokba a gyönyörű csillogó szemekbe, és kedvem támadt újra megcsókolni Őt. De tudtam, hogy ez most valamiért akadályozva van. Én nem rohanom le. Lehetőséget adok rá.
- Mit akarsz csinálni ezek után? Kidobsz?

-Az utóbbi jobban tetszik. -vigyorodom el. Kevesen vannak, akik így szeretnek. Pontosítok, azok, akik szeretnek, még azok után is, amiket csinálok velük. Ez jól esik, és hiába mondom, hogy nincs szükségem, mégis valahogy imádom, ha valaki törődik velem. Ezt nem fogom megérteni, és soha sem fogom kimutatni, maximum egyszer-kétszer.
-Mostanában nem szokásom. -vetettem rá egy pillantást, majd felé kacsintottam. Kezemet a vállára tettem, majd végigsimítottam azt. Legszívesebben újra rámásztam volna, de tudom, hogy azt nem tehetem. Legalább is akkor buknék. Azt hiszem... Szememben tükröződhetett a vágyakozás, hogy újra megcsókoljam, de olyan szinten győzedelmeskedik felettem az akaraterőm, hogy az valami hihetetlen...

- Ennek azért örülök. De mivel ismerlek annyira, hogy tudjam, azt hiszem, vigyáznod kellene a férfiakkal. Vagy nekik kéne vigyáznia veled. - húztam el aszámat. A gondolatot sem tudtam elviselni, hogy valaki ránéz erre a gyönyörű testre, és birtokolni akarja... én fogom őt megölni, de kegyetlenül és nem fogom tűrni, hogy mással szűrje össze a levet!
- Remélem, ezt nem szívod mellre. - szisszentem még oda neki.

-Nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondja, Brian. -vonom fel a szemöldökömet, de végül elmosolyodom, hiszen mindig jól esik azt hallgatni, hogy az egeik magasztalják az embert. A keze a lábamra vándorolt, ami igencsak jól esett, tagadhatatlan, bár a kezére tettem az enyémet, de gyorsan el is húztam, hadd kényeztessen, amúgy is rám fér. Nagyot sóhajtottam, a fotel karfáját kopogtatva unalmamban.
-Nem terveztem mostanában elmenni. Igazán sok fantáziát látok ebben a városban... -körbenéztem a házban, majd elmosolyodtam. Túl sok minden köt ide, hogy elmenjek. Legalább is így érzem.

- Tudod, magam se vágyok már a magányra. - vonogattam a vállamat. - Vagy az a legnagyobb panaszom, hogy egyedül vagyok, vagy az, hogy nem. De te.. te midnig képes vagy engem levenni a lábamról, megőrülök tőled, Katie... - leheltem egészen halkan a nevét, miközben ujjaim a combjára vándoroltak, és gyengéden kezdtem őt cirógatni, ezzel is mutatva ki, mennyire örülök, hogy itt van. De mit ér mindez, ha ő nem akarja.
- Remélem, sokáig maradsz még a városban. - súgtam egészen halkan.

-Mondd, mit vársz tőlem? -húztam fel a szemöldökömet. -Te is tudod jól, hogy milyen vagyok, miért próbálsz megváltoztatni? Ha azt várod, hogy kimondjam, amit gondolok, arra várhatsz egy darabig, hiszen nem úgy ismersz te sem engem... -hangomban a válasz követelése csenghetett majd talán egy aprócskát elszólva magamat folytattam a magyarázást, na meg egy kis idegesség is volt a hangszínemben talán, hogy mit válaszol. Kissé feszengve éreztem magam ebben a helyzetben, nem tudtam mit mondani neki, a történtek után. Hülye helyzetbe hozott, bár ezt már megszokhattam volna tőle. Közelebb léptem hozzá, majd én is leültem a kanapéra, a lábaimat a combjára téve, úgy ültem, és gondolkoztam, mit is mondhatnék neki. Jól esett a közelsége, legszívesebben csak úgy ott ültem volna, pihenve egy kicsit..

Felvontam a szemökldökömet, miközben terebélyesen elhelyezkedtem a kanapén és egy sóhaj kíséretében megvontam a vállamat. Nem tetszett hogy csak akkor jöhetek, mikor ő akarja, hogy jöjjek. Akokr akarok itt lenni, amikor én akarok..!

- Szóval szó sem lehet arról, hogy akkor jöjjek, mikor kedvem támad meglátogatni? - kérdeztem lebiggyedt ajkakkal, eléggé csalódva.

Eltöprengtem a kérdésén, miközben felállva a kanapéról járkálni kezdtem, hogy elűzzem a pár pillanata keletkezett unalmamat, majd egyre közelebb érve Brianhoz, fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen, azt sem tudom, hogy mit akarok. Viszont, egy dologban biztos vagyok, hogy akármennyire is nem akarok letelepedni valaki mellett, én akkor is szeretem őt. A levegő megfeszült körülöttem, a lábammal topogni kezdtem, és nem jött szó a számra, majd végül kinyögtem egy mondatot.

- Talán kapsz egy kulcsot a házhoz, hogy amikor szükségem van rád, bejöhess. Ennyi az egész. -vetettem felé egy mosolyt. Persze, hülye lettem volna elmondani neki, hogy mit érzek, hogy mit gondolok. Az már nem én lennék, nem akarom...

Egy pillanat alatteltűnt, miután csókot lehelt ajkaimra, csak meredtem utána bambán, mint akit parlagon hagytak. De míg ő öltözött, én magam is magamra kaptam nadrágomat, és ingemet, de Katie jó illata már ezeken is érezhető volt. Nem lesz ennek jó vége... de még mennyire, hogy nem... de akkor is érezni akartam őt. Mellettem. Magam mellett, minden pillanatban.

Visszatért, és szavai... valamelyest reményt adtak nekem. - Ezzel... mire célzol? Milyen változás... történhet? - kérdeztem, nyleve egyet.

Elért minket a beteljesülés,és a kalandunknak pillanatok alatt vége szakadt. Felsóhajtottam. Milyen jó is volt ez... Persze ezt neki nem áll szándékomban elmondani. Az előbbi kijelentésére elvigyorodtam, hiszen tudtam, hogy nem hazudik, és, hogy legalább olyannyira élvezte, mint én.
- Tudom. -jelentettem ki hetykén, mosolyogva. - Azért te sem vagy rossz. -kacsintottam rá, kissé kacérkodva, ahogyan már megszokhatta tőlem.

Miközben ő is öltözni kezdett, belebújtam a fölsőmbe.
-Egy pillanat, és jövök. -nyomtam apró csókot a szájára, majd felsuhantam a szobába, ahol pillanatok alatt felöltöztem, majd újra le az emeletről.
Beletúrtam a hajamba,és könnyedén lehuppantam a kanapéra.

-Változást? -kérdeztem még mindig mosolyogva. -Azt biztosan. -sóhajtottam, meggondolatlanságot színlelve, és tudtam, hogy bármennyire is hülyeségnek tűnik ezt tőlem kimondani,még mindig vonzódom hozzá valamelyest.

Próbáltam mérni az időt. Próbáltam rájönni, vajon mennyi idő telt el, mióta láttam őt újra, s mikor láttam őt utoljára ilyen arccal. Átszellemült volt, nem más... gyönyörű, olyan mint minden Petrova. Ezt nem is lehet más szavakkal elmondani, csupán ezekkel... egy gyönyörű, szépséges lány. Ha a korát nézzük, már nem is lány.
- Fantasztikus vagy, Katie! - suttogtam ajkaira, majd elengedtem őt, elszakadtam tőle, és letöröltem egy-két verejtékcseppet magamról, belebújva az ingembe.
- De nem tudom, remélhetek-e változást. - mormogtam az orrom alatt egyszerűen.

Nagy szerencsénkre a kanapé volt olyan széles, hogy bőven elfértünk rajta mindketten, így ezen már nem is kellett aggódni. Puha ajkai a nyakamat cirógatták, és ismét beleborzongtam mindenébe, amit nekem adott, és éreztem, hogy hamarosan elér a beteljesülés, és elönt minket a mámor. Egyre hevesebbé vált felettem, majd én is beletúrtam a hajába. Zihálva feküdtem a kanapén, miközben az ő ritmusát követve mozogtam vele. A kezeim a fejem felett hevert a kanapén, hogy jobban hozzám férjen, én pedig őhozzá. Egyre jobban éreztem, hogy szétrobbanok, darabokra hullok alatta, és hogy mindjárt, szinte pillanatokon belül meg is történik ez.
Már csak másodpercek kérdése volt, az időt szinte nem is érzékeltem. Ezek az apró másodpercek hosszú és gyötrelmes percnek tűntek, miközben az ember várja, hogy a mennyországba jusson.
De együtt értük el a csúcsot, és megállt a levegő egy pillanatra, majd hangos nyögéssel adtam tudtára, hogy elértem a azt, amire már percek óta vártunk. Én még mindig ziláltam,nem felébredve a mámoros érzésből, ami olyan szinten elöntött, hogy azt nem lehet elmondani, ő is így érezhetett, hiszen rajtam feküdve, éreztem a heves szívverését, ami még egy lapáttal rádobott az élvezetekre. Hosszú és göndör fürtjeim a testemre tapadva szinte égették azt.
Az az egy bizonyos. Brian érti a dolgát...

Ösztönöztem... őt, és testét, hogy reagáljon rám. Reagáljon, érje el a megsemmisülés, a beteljesülés, mely vár minket hamarosan... mindketten tudtuk már, hogy milyen az a mennyei érzés, az, mi nem hasonlítható semmihez.

Felsóhajtottam még, összeszorított szemekkel hajoltam nyakába, és beletúrva hajába, belecsókoltam nyakába, tüzesen csókolva meg őt újra, miközben gerincemben már éreztem, hogyan ér el a beteljesülés pár pillanat leforgása alatt.

Belém hatolt, én pedig vele együtt felnyögtem. Ismét mámoros érzés öntötte el minden porcikámat, ahogyan mozgott bennem, mozgott rajtam, egyszerűen ugyanolyan varázslatos érzés volt, mint régen. Éreztem, hogy lassan együtt elérjük a csúcsot, miközben én a hátába kapaszkodva húztam végig azon a körmeimet.

Nem kellett csalódjak benne, amit nem tudom hová tegyek. Örüljek neki, vagy mégsem?! Viszont ebben a pillanatban, nem érek rá ezzel foglalkozni, már-már gondolkozni sem bírok, csak simogatom és csókolom őt, egyre jobban fokozva az élvezeteket, ami hamarosan eléri a csúcspontját, és végeszakad... Minden megmozdulásánál jólesően felnyögök egyet, hogy tudtára adjam a dolgokat, és mert tökéletesen csinálja, amit csinálnia kell...

A csípőjét simogattam, miközben szenvedéllyel tapadtam ajkaira. Kívántam őt, tüzesen akartam tudni őt a közelemben... istenem, még mindig képes csodákkal megajándékozni a teste. Ez.. valami fenomenális. Nincsenek rá szavak, olyan jól érzem vele magam még mindig.

- Katie... - nyögtem ki a nevét mámorosan, beletúrva hajába, és tudtam, láttam arcán, hogy már nem kell sokáig kitartanom, mert hamarosan megérinti őt a mámor szele. Beleadtam hát mindent... egyszerre voltam gyengéd, mégis kíméletlen.

Belém hatolt, játszi könnyedséggel, én pedig felnyögtem, nem hangosan, de hallhatóan, hogy a tudtára adjam, mit is érzek perpillanat. És, hogy mit éreztem?! Szinte elöntött a mámor, egyszerűen tudta, hogy mit csinál, és már kiismert annyira, hogy tudja, mit szeretek. Ritkán vannak ilyen pillanatok...

Egyszerre vad volt, valahogy mégis gyengéd. De diktálta a tempót, amit szerettem, és ő tudta, hogy szeretem. Mozgott bennem, én meg a csípőjére ráülve mozogtam rajta, vadul kapkodva a levegőt. A légkör egyre jobban felforrósodott körülöttünk, és habár számomra egészen hihetetlen, hogy még ennyi idő után is így élveztem a társaságát.
Érzékien de mégis vadul kezdtem el csókolni, és már-már elvesztette a fejemet, a bohóságával, a mohóságával és mindennel. Nem bírtam betelni vele, és tudtam, hogy ő is így van. Ráhajoltam, közel az arcához, és éreztem forró leheletét, miközben szenvedélyesen megcsókoltam, és mozgásommal követtem őt.

Valami lelki vívódást éreztem mellkasomban szavai hallatán. Megbeszéljük... ő nem így akarja hát? Már megint elmegy, és itthagy engem? Nem, ezt nem fogom neki megengedni. Mert... mivé válna a világom nélküle? Nem bírnám ki nélküle, egyszerűen lehetetlenség, hogy... hogy elképzeljem újra az örökkévalóságopt egyedül. Mégis miért bűntet ezzel az életem? Miért nem akarja végre nekem megadni ezt a nőt? És a választ már magam is tudhattam. Mert ő egy Petrova... és egy Petrova soha nem fog egyetlen férfi mellett maradni.

Megsimogattam még arcát, miután elszakadtam szája édességétől, majd még belenéztem gyönyörű szemeibe, miközben elmélyültem testében. Finom voltam? Csak egy kicsit... a vámpír még mindig bennem élt, s ő azt diktálta, legyek kemény és férfi.

Furcsa volt, hogy a nappaliban, a kanapén voltunk, de abban a pillanatban még az sem zavart volna, ha kint az esőben lettünk volna.

Minden feltétel nélkül vágytam rá, minden egyes porcikájára a testén, sőt mi több, már égtem a vágytól, a bőröm alatt a vérem tüzelt és érintésétől mély levegőért kapkodva, kaptam ismét az ajka után. Kezeim a férfiasságára csúsztak, jobban ingerelve őt.

Őt akartam, itt és most, nem akartam többet várni, miközben olykor-olykor halk nyögés hagyta el a számat, miközben simogatott.

-Ezt még majd megbeszéljük. -sóhajtottam halkan beledúdolva a füleibe.

A vágy már-már szétborzolta egész testem, és minden bizonnyal itt válok kővé, és égek el, ha nem teszem őt rögtön a magamévá. Már nem tudnék nélküle levegőt venni, már... kell ő nekem, mint folyadék a szomjazónak. Istenem, kivánom őt, talán úgy, mint soha senki mást.

Vágyamat méginkább fokozta, ahogyan letépte rólam az egyetlen elválasztó ruhadarabot, s ahogy szemeibe néztem, úgy fogalmazódott meg fejemben egy gondolat. Ezt a nőt nem fogom elengedni soha. Ha kell, boszorkányt szerzek, magamhoz kötözöm, de nem adom oda másnak! Még egyszer nem engedem el.

- Többé nem engedlek el. - ismételtem el gondolataimat, majd melleire tapadtam, míg ujjaim érzékeny pontját kezdték cirógatni.

Felnevetett, amire nekem is mosolyognom kellett. Kisfiús mosolya mindig is arra késztetett, hogy az én szám is felfelé görbüljön. Kérdezett valamit, halkan a fülembe búgva, de már válaszolni nem volt időm, hiszen a szája ismét az enyémre vándorolt. Igen, tegyük fel, hogy hiányzott. Egy kicsit. De ezt bevallani, úgy sem fogom soha senkinek.
-Így van. -válaszoltam a következő mondatára, ahogyan ő sem, én sem szerettem volna elrontani a pillanatot, így nem is beszéltem tovább. Az ujjammal végigsimítva izmos felsőtestén hevesen csókoltam, ismét le-le tévedve a szájáról a testére, mindeközben az érintésétől halk sóhajok hagyták el a számat. A derekánál fogva szorítottam magamhoz, majd végül egy mozdulattal téptem le róla az alsóneműjét, az egyetlen ruhadarabot róla, ami elválasztott minket egymástól.

Halkan és rekedten felnevettem pimasz és makacs megjegyzésén. Na igen. Hát íme az, hogy a legszebb pillanatokban is képes mosolyt csalni a másik arcára, egy makacskodó pillantással. Ezt külön szerettem benne. Bár jogos volt az észrevétel: nem ismertem más Petrova nőt, csak őt. De ami késik, az nem múlik.
- Mondd, hogy ez... hiányzott. - suttogtam a fülébe, ujjaimmal elkalandozva oldalán és csípőjén, majd combját simítottam végig, így nyúlva kettőnk közé, hogy alsó neműn kereszül érintsem meg őt, de már szájára is tapadtam közben, vigyorogva csókolva őt. Nekem hiányzott. Nagyon.
- Most újra.. az enyém vagy.. még ha nem is örökre - néztem szemeibe. Nem akartam elrontani a pillanatot, nem arra ment ki.

Nem is értem minek vackolódom az övével amikor egy kis erőfeszítésembe sem telne lerántani róla a ruháit, így nem is vártam tovább, leszakítottam róla a farmernadrágot egyetlen röpke mozdulattal. Ő egyre közelebb vont magához, az arcára pedig kiült, így tisztán látható volt, hogy majd megbolondítom. Arcomra elégedett mosoly ült ki. Hullámos hajamba túrt, és motyogott valamit amit tisztán értettem. Ismét vigyor ült ki az ajkamra, és válaszra nyitottam a szám.
-Rajtam kívül egy Petrovát sem ismersz..-makacskodtam pimasz mosollyal az arcomon, majd újra a puha szája után kaptam, hogy csókolni tudjam őt. Ekkor végigfektetett a puha bőrkanapén, ami egy átlagember számára túl hideg lett volna, s ő is megszabadított a nadrágomtól, így egy szem alsóneműben voltunk egymáson. Ahogyan a teste rásimult az enyémre jóleső sóhaj hagyta el a számat, majd az ajkaimmal a testén végigmenve csókoltam, direkt kínozva az őrjítő lassúságommal.

Megszabadított ő is a felsőmtől, és ez széles vigyort váltott ki belőlem. Pompás, pontosan erre vágyom. Rá vágyom...
Belemarkoltam feszes fenekébe, mellei mellkasomnak nyomódtak, mellyel majdnem elvette minden eszemet, majd hajába túrva tűrtem, ahogyan szétkapcsolta a nadrágom övét.
- Le sem tagadhatnád, hogy... Petrova vagy.. - húztam le őt a kanapéra, és végigfektettem rajta, hogy ráfeküdjek és kettpnk közé nyúlva, én is leszedjem róla a nadrágját, és egy szál alsóban maradt előttem.

Tudom, hogy nem lenne szabad, dehát Katie Pierce mikor tartotta be a szabályokat? Puha szája az enyémet falta, miközben én is vadul csókoltam. Bár minden vágyam az volt hogy elküldjem a házamból valami melegebb éghajlatra, de egyszerűen minden porcikám kívánta őt.
A következő percben pedig már az egyszerű, lezser, szinte már áttetsző fehér fölsőm landolt a darabokban a földön. Az ajkai már a nyakamat járták. Eközben én sem tétlenkedtem. A kezeim a fölsője alá siklottak, majd egy könnyű mozdulattal megszabadítottam tőle, egyre hevesebben közelebb préselve magamhoz, hogy a hideg felsőtestünk egymáshoz simuljon. Eközben mondott calamit, amire nem értem rá válaszolni, így most szóltam hozzá.
-Én nem, ne reménykedj. Csak.. -kezdtem el, sóhajtva, de nem fejeztem be. Gondolom tudja mit mondtam volna. Ehelyett a szabad kezem az övével kezdett babrálni, hogy megszabadítsam a nadrágjától is.