-Emily.. Azonnal fogd be a szádat. -hirtelen feltámaszkodok. Úgy masírozott le a lépcsőről, mint egy kilőtt bomba, azután pedig elkezdett mesélni, és nem volt ínyére abbahagyni. Már a köszönése is kiverte nálam a biztosítékot. Nem tudom, hogy mit gondol, vagy, hogy mit érez.. Ha én sem engedem, hogy anyának szólítson, akkor Katherine mit fog szólni a nagyizáshoz? Mindenesetre így belegondolva már annyira nem érdekel, hiszen, ha ez az én anyámnak rossz, akkor semmi baj sincsen. Mérges vagyok rá, arra is, hogy itt van, és nem tudok ellene tenni semmit. Nyűglődöm, habár, megittam egy pohár vizet, szóval már jobban vagyok. A színem is láthatóan ezerszer jobb, élettel telibb, de azért még nem bízom el magam e téren. Ezeket félretéve az utolsó mondata halvány mosolyra késztetett, még ha tudom, hogy én pont nem tartozok bele a családban jelen pillanatban jól kinéző emberek csoportjába.
-Sajnos több dologban is hasonlít rád, mint kéne. -megforgatom a szemem, majd folytatom.
-Látom egészen jól megtaláltátok az összhangot. Katherine, elvihetnéd valahová, jó messzire, magaddal együtt, egy csomó időre. -végén megköszörülöm a torkom, féloldalas, gúnyos mosolyra húzva a számat. Boldoggá tennének vele, ha mindketten lelépnének.
Még mindig össze vagyok zavarodva Emily téren, nem tudom, hogy mit érezzek, hiszen jó illetve rossz érzések is kavarognak bennem egyaránt, bár nem arányosan elosztva, hiszen az "anti Emily" gondolatok jóval több számban bombázzák az eszemet. Szeretném őt, és az egész körülötte zajló balhét elfelejteni, és onnan folytatni, ahonnan azelőtt. Kár, hogy ez nem lehetséges. Lehunyom a szemem, majd kifújom a levegőt, aztán újra kinyitom, és élvezem a hirtelen alakult csöndet..

Egy kisebb fajta csönd telepedett ránk, ami jó pár percig tartott. Nem csak ő, de már én se nagyon akartam megszólalni. Már legszívesebben el is mentem volna, de valami mégis megakadályozta, hogy elmenjek... valamiért úgy éreztem még egy kis ideig maradnom kell.
Megköszörültem a torkomat alig hallhatóan, és felsóhajtottam. Vártam hátha Katie mondani fog valamit, ami végül meg is történt. Csak hogy nem hozzám szólt, hanem a lépcső irányába mondta, hogy "Lejöhetsz" Kíváncsian vártam ki is fog előbukkanni a lépcső alján. Sebes léptekkel száguldott le egy kislány, és lépett elém igen csak hirtelen. Jézusom, ezek szerint ő lehet az! Az unokám?! A kifejezés is rosszul hangzott, hogy nekem van egy unokám, aki méghozzá előttem áll! Köpni-nyelni nem tudtam ebben a pillanatban, majd csak azután, hogy befejezte mondandóját.
Amúgy se nagyon tudtam megszólalni, de ez még csak rosszabb lett mikor nagyinak szólított. - Öhm... szóval te vagy Emily... - Szólaltam meg végül akadozva, keresve a szavakat, hogy mit is mondhatnék neki. Ahhoz nem fért kétség, hogy gyönyörű kislány volt. Így jobban megnézve ezt rögtön tudtam.
- Csak majdnem? Talán akkor nem sikerült annyira a Petrovákra ütnöd?! - Kérdeztem amint eszembe jutott ez a viszonylag értelmes kérdés, és enyhén felvontam a szemöldökömet, de arcomon mégis átfutott egy kisebb fajta mosoly amit aligha láthatott, mert nem sokáig volt arcomon.

Hetek teltek el a Sarahnál tett látogatás óta. Kínzóan lassan telő, unalmas hetek, amik során az anyám minél gyakrabban igyekezett elkerülni engem, nem úgy, mint Emma, aki már most igyekezett a kedvemre tenni. Anyámon meg egyre jobban látszódott a terhesség, amit... igen nehezen viselt, valljuk be, hiszen ha Emma nem lenne, talán már rég gondoskodott volna a nemlétezésemről, most emberként viszont erre esélye sincs, a saját életének veszélyeztetésén kívül. Még ez az én szerencsém...meg hogy remekül értek az időzítésekhez, mint például most is, amikor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet, amit kíváncsi természetemnél fogva muszáj volt kihallgatnom. Pierce vagyok, az istenért, persze hogy tudni akarom, mi történik éppen, főleg úgy, hogy tisztán hallottam, ahogyan az anyám kiejtette a száján a nevemet. Tömény gúnnyal természetesen, hozzáadva az elcseszett ivadék jelzőt. Meg persze a kihagyhatatlan idegesítő, hiperaktív, és makacs jellemvonásokat, amikkel amúgy tökéletesen tisztában voltam. Na tessék, még a nagyanyámnak is sérteget, aki még ha ismerne sem állna az oldalamra. Vagyis... arra azért tett említést, hogy Emma nem ok nélkül küldött ide, szóval nála talán van egy hangyányi esélyem, hogy még itt tartózkodásom alatt megkedveljen. Azt hittem persze, hogy nem fogok feltűnni senkinek, de az anyám, mint mindig, hirtelen gyanakvóba váltott, és körbenézett, felfedezve engem a lépcsőnél kukucskálni. Azt hittem, el fog küldeni a sunyiba, de nem, nem ez történt, inkább megadóan közölte, lejöhetek. Végre! Legalább aktív tagja lehetek a társalgásnak, még ha gyermeki testem miatt ezúttal sem vesznek majd túl komolyan.
Gyors léptekkel száguldottam le a lépcsőn, közben végig megtartva némi kecsességet magamból, hiszen ha úgy csörtetek le, mintha egy trampli lennék, akkor odalenne az első benyomás, meg különben is, világéletemben arra lettem nevelve, hogy a testbeszédem mindig legyen finom és nőies. Egyenesen a nagyanyám elé léptem, felvéve vele a szemkontaktust, mielőtt belekezdtem volna a mondanivalómba.
- Szia nagyi! - mosolyodtam el halványan, majd mély levegőt vettem, és folytattam. - Egy szavát se hidd el! Nem vagyok hétéves, csak az én drága Emma néném ilyen arccal küldött vissza hozzá. És különben is, csak azért idegesítem, mert tudja, majdnem olyan rossz vagyok, mint ő. De csak majdnem. Amúgy egészen jó bőrben vagy, mint körülbelül az egész család. - Rendben, ennyi szövegelés elég egyelőre, főleg mert fogalmam sincs, mi lesz majd a reakciója. Ha valaki nálam is jobban ért a hülyítéshez, az határozottan ő, hiszen világéletében ezt csinálta, így játszott mindenkivel, akivel csak kedve tartotta.

Az égnek emelem a szemem, utána ránézek, hogy közöljem a tekintetemmel, én már elmondtam, amit akartam, még ha téged nem is érdekelt, viszont engem a te hülyeségeid nem érdekelnek. Emberkora óta nem érte szerelmi csalódás? Mily' meglepő! Az ilyen ribancokat mikor érné szerelmi csalódás, amikor semmilyen érzelmet nem képes magára aggatni? Tulajdonképpen nincs egyedül. Engem még emberkoromban sem ért efféle csalódás, hiszen mindenkinek kellettem, nekem viszont senki, csak a legjobbak, és ők is csak egy alkalomra. Egy apró, gúnyos mosolyt ejtek felé, majd hallgatom, miközben az egyik témáról a másikra szökken. Nemtörődömségem szinte már kézzel fogható, de úgy teszek, mintha valamennyire érdekelne, amit hablatyol. "Semmi izgalom, és ezért nem is akarnék ilyen életet. Inkább utáljanak és legyen izgalmas életem, mint hogy szeressen mindenki, és legyen unalmas. Sosem akartam unalmas életet, így mindig is tettem róla hogy ne legyen. Jobb ez így, és már ezt is szoktam, nem is akarom, hogy szeressen mindenki." Ejti ki a száján a szavakat, amivel betű pontossággal egyetértek, de nem mutatom, csupán bólintok egyet. Jó lenne, ha nem értenénk egyet semmiben, és nem lenne közös témánk, ám ez anya-lánya révén elkerülhetetlen, ergo, ha rajta múlik itt ülne éjfélig, ahogyan ismerem. Az ujjaimmal kopogni kezdek a kanapé oldalsó támláján, miközben körbenézek a lakásban. Nincs világos, viszonylag sötét van. A függöny között, és az ablak kilátszó résein beszűrődő fény barázdálja a falat, és ez valamilyen szinten nyugodt hangulatot kölcsönöz. Egyenesen a lépcsőig követem a fénycsíkot, ahol a fal mögül kibukkanni látok egy-két szőke fürtöt. Megköszörülöm a torkomat. Emlegetett Emily. Kis kezével a falhoz kapaszkodik, és látom, ahogyan a fél szemével lefelé kukucskál. Megforgatom a szemem.
-Lejöhetsz. -nézek rá, komoly arckifejezéssel, a hangomban csöppnyi kedvesség sem érezhető, csupán talán egy kis megvetés, amiért ő itt van. Homlokom kíváncsi ráncokba fut össze, ahogyan visszapillantok Katherinere. Kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá, hiszen valószínű eddig teljességgel hülyének nézett.

- Igen végül is mondhatni igen az elcseszett ivadékokra gondolok. Te is az lettél... - Sóhajtottam fel hangosan egy pillanatra félbeszakítva mondandóját. Jó sokat tudott beszélni mindenesetre, csak akkor hagyta abba mikor elfogyott minden levegője, és már nem bírta tovább. - Elena Gilbert-et ne is említsd... az anyatípus megtestesítője. - Forgattam meg szemeimet. Igaza van, még a csapból is az a csaj folyik ebben a városban. Ő az a lány akit mindenki szereti, minden nagy eseményen ott van és segít a szervezésben, de persze emellett tökéletes anya, és remek vámpír is most már. Hányinger, hogy lehet valaki ilyen látszólag tökéletes. Hát azért tényleg volt pár ellenpélda ami szépen mutatta, hogy a Petrova-k azért mégse olyan húú de jó anyák. Na és ezek a rossz példák miatt nem is lesz még egy gyerekem. Az kéne még! Egy gyerek... még csak véletlenül sem sikerülhet be, mint mondjuk Katie-nél, mert gondolom nem tervezte meg előre ezt a babát.
- Hát most mit mondjak erre? Tényleg igen csak kár, a te esetedben meg főleg. - Beszéltem úgy mintha nem is én lettem volna az anyja, hanem valaki más. Nem csak az a kár, hogy a szüleinket nem tudjuk megválasztani, hanem sok már is kár. Sokkal könnyebb lenne ha megválaszthatnánk a saját életünket, vagy esetleges változtatni. Nem kezdeném újra az életem semmiképp, de természetesen egy-két dolgon szívesen változtatnék benne.
Felvontam szemöldökömet mikor megkérdezte, hogy szerelmi csalódásom van-e. - Nincs itt szó semmiféle szerelmi csalódásról, főleg hogy én utasítottam vissza valakit. Max. neki egy szerelmi csalódás, én nem éreztem semmit. Megsúgom neked, hogy kb. ember korom óta nem volt szerelmi csalódásom! - Mosolyodtam el oldalra billentve a fejemet. Nem volt nekem semmi szerelmi csalódásom, remekül vagyok, csak nem érezte eléggé az iróniát a hangomban.
- Semmi izgalom, és ezért nem is akarnék ilyen életet. Inkább utáljanak és legyen izgalmas életem, mint hogy szeressen mindenki, és legyen unalmas. Sosem akartam unalmas életet, így mindig is tettem róla hogy ne legyen. Jobb ez így, és már ezt is szoktam, nem is akarom, hogy szeressen mindenki.
- Öhm igen megfordult a fejemben, és akkor komolyan gondoltam még ha nem is hiszed el. - Vontam meg vállamat.

-Volt fontosabb dolgom is, egy csecsemő pátyolgatásánál. -jegyzem meg szárazon, vállat vonva. Ez így kompletten nem a teljes igazság, csupán abból egy kiemelkedő részecske, ami valóban így is történt.
-Óó..ugyan! -aprót legyintek, miközben végiggondolom, hogy mit is szeretnék mondani, nehogy megint az legyen, hogy csak beszélek össze-vissza. -Az elcseszett ivadékokra gondolsz? Amilyen Emily is lesz, majd ha megnő? Vagy, amilyen az a szerencsétlen, álszent kis hasonmásod, Elena? -elgondolkozom egy pillanatra, majd folytatom. -Már amennyit hallottam róla.. Módunkban még nem állt összefutni. -hetykén megrántom a vállamat. Elvégre nem tudom, hogy milyen a kicsi Gilbert személyisége, de annyit hallottam már róla, hogy szinte a csapokból folyik. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ugyanúgy néz ki, mint az anyám. Ez nevetséges. -Vagy talán, Tatia lányának a kis botlására?! Kis botlás.. Miket is beszélek?!.. Egy csapás. Tulajdonképpen egy elveszett öt éves óvodás kislányra hasonlít szellemileg, és gondolkozásban. Folyamatosan váltogatja a hangulatát, illetve az akaratait is kedvével módosítja, elég furmányos módon. Fekete hajú baba, szőke baba.. -ironizálok, szemet forgatva, majd újra megállok egy picit, felszívva az ablakon beömlő friss levegőt. Úgy érzem, túl sokat beszéltem egyszerre, és ismét beszorult a levegő. Hogy én nem tudok normálisan megmaradni! Szerencsére ennek a jelét csupán egy fintorral adtam közre, nem vertem nagydobra, hogy nekem folyamatosan valami bajom van. Emilyvel együtt majd elmúlik.
-Na, úgy gondolom, hogy ők, és a már meglévő porontyaik biztosan még örömkönnyeket is hullajtanának, ha sikerülne felcsináltatniuk magukat, vagy, ha sikerülne felcsinálniuk egy szerencsétlen nőt. Az ilyen emberek, vagy jobb esetben vámpírok, a családunk "büszkeségei". Kár, hogy nem tehetünk ellenük, elvégre a rokonait, és még a saját Szüleit sem válogathatja meg az ember.-átjár rajtam a hideg. Az utolsó szót is éppoly gúnyosan és megvetően ejtem ki, mint, ahogyan azt illik, bár az utolsó szülős mondatomra rányomtam a hangsúlyt. Aztán jön a másik szívemhez szóló téma.. Egyenesen a szemébe fúrom az enyémet, miközben beszél, aztán, mintha semmi sem történt volna, dűlök hátra, és válaszolok.
-Merem remélni, hogy nem csak tévedésből varázsolta ide a jövőből. -jegyzem meg hidegen, majd égnek emelem a szemem. Látom rajta, hogy nem akarja tovább feszegetni a témát, hiszen úgy-ahogy ebben sem vagyunk egy állásponton, így inkább mond valami olyat, ami olyannyira meglep, hogy még a szemem is kitágul.
-Kár, hogy ezt nem akkor mondtad. -egy másodperces mosolyt villantok. -Mi van veled kislány, szerelmi csalódás? -lebiggyesztem az ajkaimat. Furcsa volt ezeket a szavakat kimondani, mintha nem is anyámhoz, hanem, mintha körülbelül egy régen látott kedves ismerősömhöz intézném a szavakat, kellő gúnnyal megfűszerezve. Jó volt ez így.
-Ebben viszont egyetértek. -egy pillanatra ráncolom össze a homlokom. -Mi izgalom lenne abban, ha mindenki szeretne, nemdebár?! -fészkelődök a helyemen, magamra húzva a takarót.
-Miért, valaha megfordult a fejedben, hogy változtass rajta? Ha igen, akkor azt komolyan is gondoltad? -kétlem. Fejezem be gondolatban, hirtelen rávágva a válaszomat az utolsó mondatára.

- Valahogy sejtettem, hogy nem te nevelted fel. - Vontam össze szemöldökömet. - Nem tudom, de azért te sem tudhatod. Az lehet, hogy én egy ribanc vagyok, és nem nagyon lehetek anyatípus, de rajtunk kívül azért van még egy pár emberke aki beletartozik a vérvonalba, és gondolom nem olyan kiállhatatlan mind mint mi vagyunk. - Kezdtem el magyarázni hogy nem biztos, hogy annyira igaza van. A fene se tudhatja, hogy az előttünk és utánunk lévő Petrova-k hogy nevelték fel a gyerekeiket. Nem tudhatja, ahogy én sem, és ebben igazam van, még ha el is kezd tiltakozni megint.
Hirtelen csattant fel szavaimra és kezdett beszélni, hogyan is tudná ez a kislány vigyázni rá. - Hát ha nem is tud vigyázni rád teljesen, de azért gondolom igyekszik, de lehet neked beszélni! Inkább nem mondok semmit, egyszer úgyis rájössz, hogy mi oka volt ennek az Emma-nak idehozni azt a kislányt. - Kezdtem bele, de aztán igen csak hamar abba is hagytam a mondandómat, nem akartam tovább húzni ezt a témát, mert ahogy látom csak ellenkezni kezd ennek hallatán. Inkább nem is erőltetem, a végén itt kap hisztirohamot, hogy ő rá aztán nem vigyázzon senki, főleg nem egy kislány, aki történetesen a lánya a jövőből.
- Pedig ezzel igazán megkönnyíthetted volna az életemet! - Mondom összeszűkült szemekkel. Persze ezzel nem azt akartam mondani, hogy jó lett volna ha megöl, de lassan már könnyebb lenne az életem ha inkább halott lennék. Sokak életét is megkönnyíteném egyúttal, szóval nem is lenne rossz ötlet. Talán meg kéne rendeznem a saját halálomat, mint a filmekben, és a föld másik oldalára költözni, úgy hogy senki nem tud róla! Na jó ez hülyeség... mindegy is.
- Az ellenségekből sose elég. - Mosolyodok el halványan belegondolva hányan is utálnak, és az ellenségeim ebben a városban, meg hát úgy az egész világon. Valahol mindig szereztem egyet, szinte elkerülhetetlenül.
- Rendben ha már Te eldöntötted, hogy nem akarok változtatni rajta... - Vontam meg vállamat, és hátráltam tőle egy lépést. Mindig is "szerettem" ha helyettem döntöttek. De hát legyen úgy ahogy ő akarja. Nem változtatunk ezen, én se, ő se!

Ostorként csattantak rajtam a szavai, tökéletesen vágott vissza, és teljesen igaza volt. Újra megforgatom a szemem, miközben emésztgetem a dolgokat. Egy cipőben járunk, tulajdonképpen.
-Végülis a másik Unokádat sem neveltem fel, azzal a különbséggel, hogy ő fiú volt. De ez lényegtelen. -megrázom a fejem, miközben rájövök, hogy gondolkozás nélkül beszélek, de nem nézek rá, a plafont bámulom. Megint megköszörülöm a torkomat. -Ezzel arra célzom, hogy valamilyen szinten egy cipőben járunk, még ha ennek a gondolata több is, mint elrettentő. De komolyan, melyik Petrova nő anyatípus? -hangom élesen cseng, miközben elszörnyedt arcot vágok, belegondolva, hogy valaha jó anya lehetnék, vagy, hogy ő az lehetett volna. Miközben hallgatom, a takaróm szélével játszok, olykor oda-oda sandítva a lépcsőre, hátha letéved Emily. Komolyan gondoltam, amit mondtam, csak egy szavába kerül, ha látni szeretné, többet amúgy sem lesz rá alkalma. Felcsattanok a szavaira.
-Kifejtenéd nekem? Nem véletlen van itt?! Szerintem elég nagy tévedés volt Emma részéről, hogy ideküldte. Mit tudna vigyázni rám egy hét éves hiperaktív, mindig vigyorgós roppant idegesítő és makacs szőke kislány? -felemelem a hangomat, teljes erővel ellenkezve. Majd a végén kifújom a levegőt, és idegesen szuszogok. Emily egyre jobban rugdos, mintha már most ki akarna törni a helyéről. Jó is lenne végleg túlesni rajta.. Emma pedig teljesen be van zsongva. Utánanézett, és azt mondta, hogy a második szakasz végén járok, és attól érzem magam energikusnak, és azért rugdos annyit Emily. Sokkal jobban lennék, ha ennék valamit, és Emily is jobban lenne akkor. Hiszen a fent lévő lány ugyanolyan sápadt, mint én. Kész röhej. Pedig ő a sápadtságán kívül kicsattanó formában van. Semmivel sem lehet lenyugtatni, annyira tele van energiával. Azzal persze tisztában vagyok, de egyszerűen alig megy le az emberi kaja a torkomon, és, ahogyan már említettem, a vért nem fogadja be táplálékként az emberi szervezet.
-Nem, én pontosítva, meg akartalak ölni, ott helyben, de végül mégsem tettem. Nem értél annyit. -vállat rántok, a tekintetét keresve. Oké, ez lehet, hogy durva volt, de valamilyen szinten mégis fáj, amit tett velem. Soha nem éreztem ezt, hidegen hagyott, talán most tör újra elő, hogy ember vagyok. Bár, szerencsére ez még nem olyan nagy hűhó, hogy kiakadjak rajta.
-Nem vagy egyedül. -nyugtázom egy hamiskás mosollyal. Több ellenségem van, mint hajszálam, pedig aztán nagyon dús és hosszú hajam van.
-Tudom, hogy jogos. És ez nem is fog változni. Mivel nem akarsz rajta változtatni. -ahogyan én sem, de ezt már nem fűztem hozzá, csak azért sem. Nem érdekel ez a nő, eddig sem emésztett fel a hiánya, ezután sem fog.

- Nem mondanám, hogy ez örökletes, én sose voltam anya úgy igazából, így az sem derült, ki hogy mennyire vagyok anyatípus. - Gúnyosan ejtve szavaimat. Végül is ez volt az igazság, tulajdonképp sosem voltam anya. Nem neveltem gyereket, nem voltam ott ahogy felnőtt, úgy kellett tennem mintha nem létezne még ha ez szar érzés is volt. Nem pont most fog kiderülni, hogy mennyire vagyok anyatípus mikor kiderül, hogy én a lányom, aki útközben egy nővé cseperedett.
Kissé ledöbbentett, hogy ezt mondta. Fent az emeleten? Mi az? Megőrjítette a terhesség, és már képzelődik? Már akartam is kérdezni, hogy az mégis hogy lehet, de nem kellett megkérdeznem mondta, még mielőtt kérdeztem volna. - Tudod mit? Jól teszi, mármint gondolom csak te gondolod úgy hogy megkeseríti a napjaidat. Nem véletlen van itt feltehetőleg... - Vontam fel szemöldökömet felsóhajtva.
Figyelem ahogy épp szerencsétlenkedik a kezein lévő sebeivel. Egy komplett elsősegély dobozt kéne ide mellé rakni, mert habár egy helyben ül csak, mégis tud magában kárt tenni.
- Mintha te nem akartál volna nekem esni.. - Köszörültem meg a végén a torkomat. Majdnem megfojtott ott a grill-ben, tulajdonképp nem is tudom mi fogta vissza, arról nem is beszélve, hogy a tekintetével kb. ezerszer megölt azalatt az egy óra alatt míg ott voltunk. - Én aztán semmit, és nem akarom elérni, hogy ne gyűlölj. Gyűlölj csak ha akarsz, sokan gyűlölnek. - Emeltem égbe a tekintetem, de újra szemeibe néztem kis idő múlva. - Bár a te gyűlöleted jogos! - Állapítottam meg és tettem még hozzá. - Nem hittem, hogy rögtön elmúlik minden gyűlöleted irányomba. Ennyire már én se vagyok naiv. - Fintorodtam el a végére.

-Aztán majd valaki átnevezi, akihez kerül.. -megforgatom a szememet. -Nem gondolod, hogy megtartom?! Már most is az agyamra megy. -felsóhajtok. -Nem vagyok anyatípus, 500 évvel ezelőtt sem voltam. Gondolom.. ezt is volt kitől örökölni. -mosolyt villantok felé. Ez amolyan őszinte mosoly, kevesebb gúnnyal, mint a hangomban. Majd eszembe jutott valami, ami hirtelen jött, és kikívánkozott belőlem. Ismét feljebb toltam magam a kanapén, miközben a lépcső felé nézek.
-Fent van. -vártam, hogy kiüljön a meglepődés az arcára. -Hívd le, gondolom látni szeretnéd, "Ms. Megjavultam - anyavagyok Katherine", itt az első, és egyben az utolsó alkalom. -megvillantom a hófehér fogaimat. Valószínű meghökkent, ám mielőtt kérdezni akarta volna, rávágtam a választ.
-Itt van, a jövőből, hogy már most megkeserítse a születéséig visszalévő napokat. Olyan, mint te. -oldalra biccentem a fejem, miközben a tenyeremen lévő vágásokat kezdem tapogatni. Nem vérzenek már, csak egy picikét, viszont még mindig nem sikerült beforrniuk.
-A rohadt életbe! -szisszenek fel, mintha ott sem lenne. Megrázom a kezem, majd miután megszólal, csak akkor nézek rá.
-Nem, nem hiszem, hogy kellett volna a Grillben történtek után, amikor majdnem nekem estél.. -kissé eltúlzott drámaisággal sóhajtok fel. -Mit akarsz ezzel a viselkedéssel? Elérni, hogy ne gyűlöljelek? -oldalra billentett fejjel fürkészem az arcát. -Ahhoz kicsit több időre van szükséged. -nyugtázom le, teljesen nyugodt hangon.

Azt akarta, hogy minél előbb húzzak el innen, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Már többször láttam rajta ezt az arckifejezést, de én már csak azért sem mozdultam. Bele kell törődnie, hogy még egy kis időt el kell velem töltenie egy légtérbe, mivel ő nem tud egy lépést sem tenni, így nekem kell elmennem, ha meg akarunk szabadulni a másiktól.
Olyan bunkónak kellett volna lennem mint a grillbe mikor először találkoztunk, de hát azóta történt egy pár dolog az életembe, így aligha volt kedvem bunkónak lenni. Persze ezt nem azért csináltam, hogy megkedveljen, mert tudom hogy ez úgysem fog bekövetkezni, hanem mert így volt kedvem viselkedni, ennyi az egész. Meg persze hozzászoktam hogy ő a lányom, meg kellett békélnem a gondolattal. Nem tudok mit csinálni ha mindig is utálni fog, ez ellen nem tudok sokat tenni úgy érzem.
Hirtelen vágta rá a választ, hogy már "csak" három hónap. Azért az mégis csak egy hosszabb idő lehet a számára. Nem lennék a helyében az biztos, bár nagy valószínűséggel ezt az állapotot kívánja nekem. Biztos tetszene neki ha szenvednék valami miatt. Lehet úgy gondol rám mint a saját ellenségére...
- Ha nem is szeretnéd, gondolom akkor is Pierce lesz. - Vontam fel szemöldökömet elgondolkodva. Makacs volt, és ez megint megmutatkozott a hangja által. Már szerintem elkezdett örülni mikor felálltam, de nem örülhetett sokáig, mert csak a konyhába mentem, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Csak bólintott egyet, ezzel megköszönve, és elfogadta, megitta az egész pohárral.
Számítottam erre a kérdésére de mégse tudtam mi válaszolni rá. - Miért milyen vagyok? Csak feltettem pár kérdést, plusz hoztam neked egy pohár vizet. Talán nem kellett volna? - Vontam fel szemöldökömet, az elején még játszva hülyét. Pontosan tudtam miért kérdezte ezt. A múltkorihoz képest kedvesebb voltam vele, pedig tényleg nem szánt szándékkal teszem mindezt.

A hátam közepére sem kívánom ezt a nőt, főleg így nem, hogy eljátssza a gondoskodó anyukát. Nem tetszik, ahogyan kérdezget, mintha a közelembe szeretne férkőzni, de jobb ha letesz erről a gondolatról, mert semmi kedvem vele bájcsevegni a Grillben történtek után, főleg most. Nem tudom, hogy mit akar, miért jött ide, hogy miért ilyen, nem tudom kiismerni, és ez felettébb idegesít. Nem engedem, hogy szórakozzon velem, vagy az érzéseimmel, ezért inkább nem engedem be, hiába érzek valamicske kötődést. Azt sem tudom, hogy ez miért van. El szeretnék neki mindent mondani, de mégsem, nem akarok hozzászólni, azt akarom, hogy lépjen le, méghozzá azonnal. Nem tudom, hogy miért van ez. Talán, mert ember vagyok, és ráadásul terhes, így elég rendesen elkapkodnak a hangulatingadozások, amiket igyekszek a lehető leggyorsabban és a lehető legészrevétlenebbül eltüntetni. Finoman felvonom a szemöldököm, miközben megerősíti, hogy nem kívánna ebbe az állapotba. Én őt viszont igen. Gonosz?! Lehet. Mint már mondtam, fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, csak reménykedni tudok, hogy Emma percek múlva betoppan, és ő elmegy, de akárhány perc is telik el, ez nem történik meg, már kezd reményvesztett lenni a helyzet. Kínos csönd ül a szobában, miközben látványosan néz engem, én pedig őt, és ez amolyan feszültséget generál. Majd megszólal, ezzel megtörve a hallgatagságot.
-Három. -vágom rá hirtelen, bár még hozzáfűzném azt, hogy "azt hiszem", mégsem teszem, elég gáz, hogy még azzal sem vagyok tisztában, hogy mikor fog születni.
-Igen, Emily. -biccentek, majd folytatom. -Emily Stella Pierce. Valószínűleg Emma választotta ezt a nevet. -vállat rántok, kisebb fintor keretében. -De nem szeretném, hogy felvegye a nevemet. -lehelem, teljes makacssággal a hangomban, bár ezt talán jobb lett volna nem kimondani. Túl hangosan gondolkozom. Ekkor feláll, s bár félve remélem, hogy távozik, csalódnom kell, hiszen csak a konyhába megy. Meghökkenek, amikor átnyújtja nekem a pohár vizet. Egy bólintással lenyugtázom a megköszönést, miközben egy húzásra megiszom az összeset. Érzem, ahogyan a száraz torkomon lefolyik, és jól esik, mégis beleborzongok.
-Miért vagy ilyen? -teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, összeráncolt homlokkal, miközben visszaadom neki az üres poharat.

Nagy boldog család. Mikor ezt kimondta halkan felnevettem. Még a gondolata is megmosolyogtat, habár ezen semmi mulatságos nem volt, hogy sose lettem egy család Victor-al, vagy akár mással. - Hát nem egészen, úgy hogy ne vágj ilyen arcot! - Mondtam ezt más mosoly nélkül.
- Igen, valóban. - Sóhajtottam fel nem nézve szemeibe, és az ujjaimon lévő gyűrűimet kezdtem el piszkálni. Ne kérdezze meg többször, mert még a végén visszavonom, és azt mondom, hogy csak szórakozok, és pontosan ilyet szántam neki. Bár ezt nem szívesen mondtam volna neki. Szinte már zavaró volt ahogy figyelte a reakcióimat, és fürkészte arcomat, hogy rájöjjön mire is gondolok most. Nem tudom mit kellett volna csinálnom, mármint azért nem akarok az anyjaként viselkedni. Nem én neveltem, nem vagyok az anyja, így nincs is jogom erre. Na de azért rosszul néz ki, és ezért érdekel mi van vele, így arra is kíváncsi vagyok, hogy mikor jön rendbe.
- Tehát addig van még pár hónap.. Emily lesz a neve? - Futott át arcomon egy kisebb mosoly, de ezt nem nagyon láthatta, mert hamar eltűnt. Kitakarta magát, és megláttam a kezein lévő sebeket, a nyakáról nem is beszélve. Felült, és egy kevés idő után felállt, de nem sokáig maradt állva, inkább visszaült a helyére. Egy lépést sem tudott tenni olyan gyenge volt. Felálltam és elindultam a konyha felé. Fogalmam sem volt merre van, de azért csak nehezen megtaláltam. Nem tudtam mit akart, de nem baj, viszek neki egy pohár vizet, abból nagy baj nem lehet. Nem tudom miért csinálom ezt az egészet. Itt hagyhatnám, de mégse teszem... Visszamentem hozzá most már egy pohár vízzel, és mellé lépve felé nyújtottam a poharat. - Tessék, egy kis víz. - Nyomtam a kezébe a poharat, de most már nem ültem le.

-Óó szóval az apám! Akkor újra együtt a boldog család?! -egy pillanatra megrökönyödöm, miközben a hangom elfúl. Belegondolni.. Belegondolni is kétségbeejtő, ezekbe a dolgokba.
-Valóban? -ráncolom össze egy pillanatra a szemöldökömet. Nem erre a válaszára számítottam, amit úgy gondolok, hogy hirtelen felindulásból mondott. Oldalra biccentett fejjel fürkészem a sokat eláruló arcát. Össze lenne zavarodva? A lányaként viselkedik velem, de mégsem, és tulajdonképpen ez a zavarodottság ül az arcán. Hogy, akkor "mi is legyen?!".. Legalábbis én ezt tudom leolvasni róla, és tudomásom szerint jó emberismerő vagyok, de most talán hamisak a meglátásaim. Igazából meglepődnék, ha komolyan gondolná azokat, amiket mond. Volt kitől örökölnöm a makacsságom.. Hát azt látom, totálisan állhatatos ez a nő,mintha magamat látnám, egy magasabb és egészségesebb kiadásban. Akaratlanul is félmosolyra görbül a szám, de gyorsan leerőltetem a helyéről.
-Fogalmam sincs. -válaszoltam kivételesen őszintén, finoman megvonva a vállamat, és keservesen felsóhajtva.
-Majd ha ez az..khmm.. Emily megszületett. Valószínű akkor. - csak nem lett volna szép le "izézni" az unokáját. Óvatosan biccentek, még a helyemen fészkelődve, miközben végre sikerül felüljek. Kitakarom magam, hiszen nem fázom. Elrettenek a saját testem látványától. Nem a vágásoktól, amik a kezemen és a nyakamon vannak, hanem az egyre nagyobb hasamtól. Félelmetes, pedig egyszer már voltam terhes... Megköszörülöm a torkom, miközben szinte belém fúrja a tekintetét, majd csak mély levegőket veszek, és felállok. Ki akartam menni vízért, de nyugtáztam magamban, hogy járni alig tudok, mert nem ettem szinte semmit négy hónapja. Lényegtelen, majd ha jön Emma. Visszahelyezkedtem, miközben nem vettem le róla a tekintetem.

- Köszi, apád biztos jó hatással van rám! - Forgattam meg szemeimet. - Nem kívántalak ilyen állapotba. - Nyögtem ki halkan mindenféle gondolkodás nélkül. Hát igen voltak olyan pillanataim mikor nem gondolkoztam, és csak úgy gyorsan rávágtam amit épp gondoltam. Na ez is egy pont olyan eset volt, pedig erre külön figyelek. Erre úgyis csak egy gúnyos választ fogok kapni, de hát érdekel is az engem... Ezt gondolom, mert az lehet hogy a legnagyobb ellenségemnek kívánnék ilyen állapotot, de Katie-t nem mondanám az ellenségemnek azt hiszem, és méghozzá a lányom is, még ha soha nem is fogok anyaként viselkedni.
- Makacs vagy... volt kitől örökölnöd. - Vontam fel szemöldökömet. Nem csak tőlem kapta ezt a tulajdonságot. Victor is pont ugyan olyan makacs tud lenni néha mint én. Szinte elkerülhetetlen lett volna, hogy Katie-nek ne legyen meg ez a tulajdonsága.
- Mikor fogsz rendbe jönni? Mármint meddig leszel ember? - Kérdeztem felnézve újra rá komoly tekintettel. Nem érdekelt, hogy nem akar itt látni, akkor is választ akarok ezekre a kérdéseimre. Olyan lenne mintha aggódnék érte. De nem az nem lehet! Én sose aggódok senkiért. Viszont fájdalmai voltak. Jó pár sebe van bár nem látszik belőlük sok, mert eltakarta őket. Tekintete sápadt, így még ez sem segített a helyzeten. Egyszóval nagyon rosszul nézett ki.

Fél szemmel látom, amint leesnek neki a dolgok, és leül, mert le kell ülnie, hiszen gondolom számára is elég elrettentő a tudat, hogy unokája lesz. Bár nem értem, mit csinálja a fesztivált, amikor már volt neki egy. Mondjuk arról nem tudhat, hacsak nem volt annyi esze, hogy rájöjjön, kitől is folytatódik a vérvonal. Na mindegy..
-Ügyes vagy.. -hangom szárazabb és gúnyosabb, mint eddig. -Most pedig ha láttál, megnyugodtál, hogy teljesen olyan állapotban vagyok, amilyenbe valószínűleg kívánsz, el is mehetsz. Örültem a találkozásnak. -részemről itt befejeződött az egész, hacsak nem mond valami ostobaságot, amire muszáj válaszoljak. Bár, őt ismerve úgyis megszólal, úgyis kitalál valamit, és nem hagy majd békén. Emily, a jó édes.. Ismét behunyom a szemem, mielőtt még valamit hangosan is kimondanék. Nem csodálom, hogy ilyen hiperaktív a kiscsaj, ha már most szétszaggat belülről, pedig még csak 5 vagy 6 hónapos. Mit tudjam én, valamelyik a kettő közül. Összeszorítom a szemeimet, de nem nézek rá, várom, hogy felkeljen, és elmenjen, de nem teszi.
-Mit szeretnél még?! -hirtelen cselekedtem, ismét felé kapva az izzó, mégis sápadt tekintetemet. A tenyereimre támaszkodom, úgy próbálok felülni, ami valószínűleg nagy hiba, hiszen a sebeim még mindig nem forrtak be, így egy újabb szisszenés keretében csuklik vissza a jobb kezem az eredeti állapotába, de a ballal sikerül megint feljebb csúsztassam magam. Felvont szemöldökkel, kérdőn nézek rá.

Szavaimra elfintorodott. Nem kíváncsi rám ezt egyértelműen tudatomra adta, de nem érdekelt. Nem mintha bármiféle anyai ösztön előtört volna belőlem, de úgy gondoltam ideje lenne újra látnom. És hamar sikerült kinyomoznom, hogy hol is lakik. Nem olyan titkos ez a hely, hogy nem tudtam volna kb. 5 perc alatt megtudni az információt.
- A hangodba lévő gúny ellenére köszi, pont a kedvességemről, és a figyelmességemről vagyok mostanában híres! - Mosolyodtam el most már mindenféle erőltetés nélkül, egy kis iróniával a hangomban. Hát azért ez valóban nem volt igaz, és ezt próbáltam is a tudtára adni valamennyire, de azért nem is voltam valami húú de kegyetlen ribanc az elmúlt időszakban. Hogy miért? A fene se tudja, de nem szeretném, hogy ez sokáig maradjon.
A hasára csúszott a keze, mire azért rögtön leesett, hogy ott bent bizony van valami! Jó oké, nem valami, hanem inkább egy baba, de attól ez még olyan hihetetlen. Unokám lesz? Ne... Jesszusom. Mondjuk már az vagyok, mivel a vérvonalnak tovább kellett mennie, de hát akkor is! Ijesztő egy gondolat, bár neki biztos rosszabb, végül is ő lesz az anyja, és nem úgy tűnik, hogy valami boldog lenne amiatt, hogy a szíve alatt hord egy babát.
- De látom, nem kell többször mondanod. A saját szememmel látom... - Halkultam el a végére, és újra egy nagyot nyeltem. Úgy éreztem muszáj lesz leülnöm, így hát a kanapéval szembeni fotelbe ültem, és vettem egy mély levegőt. Egyáltalán nem volt jó állapotba, és jelen pillanatban ezért ki is kívánkozott belőlem egy kérdés. Hogy jól van-e. Mármint nem fogom itt játszani az aggódó anyát, már csak azért sem mert sose lehettem igazán az anyja, hanem mert érdekelt. Kivételesen, és azért valamennyire kezdett enyhülni az ellenszenvem iránta. Most úgy néz ki mintha sebeszhető lenne, és ezt méghozzá szégyenli előttem.
Nem tudtam mit mondani, vagyis tudtam volna csak nem tudtam. A hasára tévedt a tekintetem, de aztán újra az arcára néztem. Elfordította tekintetét rólam, és a fejét is. Azt akarta hogy elmenjek de nem ráz le ilyen könnyen.

Értetlen arckifejezést vágok, hisz valóban értetlen vagyok. Mégis miért jött ide? Én NEM vagyok rá kíváncsi, és, ahogyan láthatja is, marhára nem abban az állapotban vagyok, hogy bájcsevegni tudjak az anyámmal. Ez remek, mondhatom. Már csak ő hiányzott az életemből. Elfintorodom a szavai hallatán.
-Chh.. Ötszáz év elteltével kíváncsi lennél a lányodra? Mily' kedves, és figyelmes! -megforgatom a szemem, miközben meglepően lágy hangsúllyal, mégis csupa gúnnyal kimondva a szavakat. Emily egyfolytában mozgolódik, rugdos, vagy én nem is tudom mit csinál, de elég kellemetlen érzés. Össze kell egy pillanatra szorítsam a fogaimat, miközben a hasamra csúsztatom a kezem. Ha ettől abbahagyja, akkor felőlem még énekelek is neki. Elrettentő gondolat. Felsóhajtok, majd megköszörülöm a már amúgy is száraz torkom, kicsit feljebb csúszva a kanapén. A telefonomért nyúlok, de nem érem el, így hagyom inkább a fenébe. Gondolom nem fog megenni, nem kell ide Emma. A kezem kezd már kevésbé vérezni, de még mindig feszít. Látom rajta a vágásokat, összesen hat beforratlan, és vérző seb tátong a tenyeremen. Elrakom a kezem a takaró alá, nem akarom látni.
-Hát nem látod, hogy mi folyik itt?! Csak nézz ide! -keresem újra a tekintetem, hirtelen felemelve a hangomat, a végén pedig levittem azt, bár még a halk szavaim is fenyegetően hatnak. Ezekhez képest a mondat végén megremeg a hangom, de ezt gyorsan kiküszöbölöm egy újabb torokköszörüléssel. Olyan furcsán néz rám, nem is tudom.. Nincs jó érzésem vele kapcsolatban, de mintha most a szavaiból nem hallanék ki annyi támadást, és megvetést. Viszont az én mondataim csak azokból állnak. Azt akarom, hogy menjen el. Nem szeretném, ha bárki így látna, ebben az állapotban.. Elfordítom a fejemet, dühösen szuszogva, mintha azt hinném, hogyha én nem látom, akkor ő sem..

Egyáltalán nem arra számított, hogy én fogok befutni a házába. Rögtön Emma nevét említette - gondolom valami barátnője lehet, vagy valami ilyesmi - hogy hozzon valami kötést az elvágott kezére. De hát vámpír! A sebei begyógyulnak, nem kéne rá semmi kötés vagy bármi. Még egy dolog ami abszolút nem stimmel. Kezd ez egyre furcsább lenni... Nem lenne vámpír? De hogy?
Hirtelen felnézett rám, és csak akkor szembesült azzal, hogy kivel is van most szemben. Hirtelen levegő vétel, mellkasába szorult a levegő, és máris egy szisszenés a fájdalomtól! Ügyes, mondhatom. Valami történt csak hát nem mondja el. Miért is tenné? Nem bízik bennem, ahogy én se benne. Nincs az az anya-lánya kapcsolatunk.
- Jöttem megnézni a Lányomat! - Emeltem ki külön az utolsó szót kicsit hangosabban és egy kisebb mosoly jelent meg arcomon. Amolyan kissé erőltetett mosolyra sikeredett, a hangomban lévő komolytalanságról nem is beszélve.
- Nem megyek el amíg nem mondod el, hogy mi is folyik itt! - Néztem szemeibe most már komolyan, és vártam a válaszát. Kíváncsi voltam, tehát ha nem mondja el úgyis kiszedem belőle valahogy. Csak egy pillanatra csukja be a szemét, mintha felkészülne, vagy valami ilyesmi, és újra felnéz szemeimbe, most már sokkal határozottabban, és rezzenéstelen arccal állta tekintetem. Hihetetlen ez a lány. Nem csak külsőre hasonlít rám, ez már kiderült!

Csak vártam, és vártam, hogy Emma befusson, percek kellettek, hogy megjelenjen, és bejöjjön.
-Végre, itt vagy, Emma.. -sóhajtok fel, miközben ismét lehunyom a szemem. -Hozz valami kötést, elvágtam azzal az átkozott pohárral a kezemet. -utasítom, száraz torokkal, hátra sem nézve rá. Úgy érzem, megtorpant, és körülnéz. Kezdek kételkedni.. Hallom a lépteit, ahogyan mellém sétál, én pedig hirtelen nézek fel rá. Megáll bennem az ütő egy percre, hirtelen veszek levegőt, ami sikeresen beszorul, és a mellkasomba nyilal. Felszisszenek, majd egy fintorral nyugtázom a már el is múlott fájdalmat. Viszont a kezem még mindig fáj, hiszen össze-vissza vágta az a széttört pohár. Ez remek, tapsot érdemlek. De ez mégis mit keres itt? Felülni akarok, de végül fekve maradok.
-Mit akarsz? -ismétlem a gondolatomat, bár kissé nyersebben. -Semmi nem történt. Menj el Katherine, most! -utasítom, ellenkezve, miközben mély levegőt veszek. Már csak ez hiányzott! Honnan került ide? Egyáltalán mióta tudja, hogy hol lakom? Enyhén felvonom a szemöldökömet, miközben egy pillanatra megint becsukom a szemem. Ezután már rezzenéstelenül állom a tekintetét, makacsul, ahogyan Ő.

Nem tudom mi vett rá arra, hogy eljöjjek ide... a lányomhoz. Már több hónapja annak, hogy láttam, és hogy is mondjam... nem nagyon alakult jól az első találkozásunk. De nem is véletlen, végül is kegyetlen voltam kissé. Kissé? Talán inkább nagyon, de hát ő se volt kedvesebb, így hát nem hagyott más választást. Bár arra számítottam már az elején, hogy nem fogunk egymás nyakába ugrani. De nem csak most, de soha... egyikünk sem az a fajta, meg hát nem is ismerjük egymást, mindössze csak kétszer láttam. Mikor megszületett, és mikor elvitték, de akkor is csak az ablakból láttam. Ja meg persze a mostani találkozásunk, ez mondhatni elég kevés 500 év alatt. De elképzelhető, hogy ennél többet nem is nagyon fogunk találkozni, nem nagyon bírunk egy levegőt szívni hosszabb ideig.
Határozott léptekkel sétáltam a ház felé, és nyitottam be szó nélkül. Elkezdtem beljebb sétálni, és feltehetőleg a nappali felé kezdtem sétálni. Amint beléptem, rögtön megtaláltam azt akit kerestem. Jól be volt takarózva, pedig még csak hideg sem volt. Már ez is furcsa volt, de nem ez volt az egyetlen. Vér szagát éreztem... és még valami mást is. - Veled meg mi történt? - Kérdeztem, és egy nagyot nyeltem.

....

Négy hónap telt el Nash esküvője óta. Ha már azt a szerencsétlenséget lehet esküvőnek nevezni, főleg úgy, hogy a vőlegény a nap háromnegyed részét velem töltötte, méghozzá, nem is akárhogyan. Paraszt. Erre csak azt tudom mondani. Hiába hitte azt, hogy nem tudom, úgy manipuláltam, mint a bűn. Idióta, reménytelenül szerelmes, buta és kiszámítható... Bár a legnagyobb őszinteséggel, egy-két dolgára még én sem számítottam. Szegény szerencsétlen Selena! Rajtuk már csak jóízűt tudok nevetni.. Viszont ők pár hónap múlva még csak mosolyogni sem fognak. Bár leginkább Nash. Az a szőke ribanc hidegen hagy. Úgy fűt a bosszúvágy, hogy az valami hihetetlen, és az esküvőn történtekből kiindulva, sikeres pályafutásnak nézek elébe, leszámítva a mostanit. Ez az évem nem épp a legszerencsésebb, kezdjük ott, hogy Emily még mindig itt van, ráadásul még érzem is. Hiábavaló volt minden kísérlet, és, hogy annyit szenvedtem miatta. Most meg Emma úgyis megakadályozná, hogy bármi olyat is tegyek, ami árthat neki. Majd hónapok múlva megszabadulok tőle valamilyen úton-módon, bár megölni nem fogom...

Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben tartom a vízzel teli poharam, és észre sem veszem, hogy az a kezem nyomása alatt összeroppan, és ripityára törik szilánkosra vágva a tenyeremet, és eláztatva a szőnyeget. Sóhajtva rázom le magamról a szilánkdarabokat, miközben a vérző kezem automatikusan a számra tapasztom, majd hátrahajtom a fejem.
A kanapén fekszem. Nagyon mást nem is csinálok. Négy hónapja nem tettem ki a lakásból a lábamat, nem mintha sokáig eljutnék. Nem vagyok erőm fejében mostanában, hiszen hiába a vámpírvér, és Emma varázslatai, még mindig nem gyógyultam meg teljesen. Több karcolás és seb is van a kezemen, a nyakamon, illetve a hasamon, az oldalamon "csodásan" díszelgő, nagy és cifra "N" betűről már nem is beszélve, amit Emma már szinte teljesen eltüntetett. Ezeken kívül úgy-ahogy jól vagyok. Nem panaszkodom, nem azért, mert nincs okom rá, hanem mert erősebb vagyok holmi hisztinél. Emma vigyáz rám, hiszen valamilyen szinten tartok attól, hogy gyorsan rájönnek a régi kis ellenségeim a dolgok állására, és mi jobb alkalom egy régi rivális megölésére, mint az, hogy ember lett? Lényegtelen..
Alig eszem, és alig iszom, szinte már Em tömi belém az undorító kaját, és hiába próbálkozom, a vért nem képes táplálékként befogadni a szervezetem, mondjuk, nem lepődök meg rajta, de egy próbát megért.
Azt mondják, hogy Emily nemsokára olyan kinézetű ember lesz, mint a jövőben jelen pillanatban. Vagyis, hogy Emma átvarázsolja az eredeti "alakjára", arra a huszonéves makacs és idegesítő lányra, amilyen éppen a jövőben. Azért feltételezem ezt, mert már gyerekként is az, túlzottan hasonlítanak a tulajdonságaink már most. Akkor milyen lehet felnőttként?! Megmondtam, hogy addig maradhat, amíg képes meghúzni magát. De néha így is teljesen kikészülök. Vannak alkalmak, amikor úgy ébredek, hogy felettem áll, mosolyog és néz. Olyankor ki tudnék futni a világból, de nagy valószínűséggel a kertig sem jutnék el. Hiába érzem magam energikusnak a terhesség alatt, örülök, ha az energiám súrolja az elégséges szintet.
Emma a múltkor cipelt el először orvoshoz, hát tulajdonképpen az is egy élmény volt.. Bejelentették, hogy kislány lesz, és nem értették, hogy miért nem örülök annak, hogy várandós vagyok. Végül meg lettek igézve, hogy csak fogják be, és intézzék a dolgukat.
Briant se láttam már ezer éve.. Nem tudom, de van egy kis hiányérzetem, ha rágondolok. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért.. Valószínű az emberi érzéseim teszik, amiket valójában igyekszem elnyomni. Nash elmélete sem jött be, miszerint össze fogok roppanni attól a fájdalomtól, amiket vámpíréletemben elkövettem, és most rám zúdul. Tévedett, hiszen én sohasem kapcsoltam ki az érzéseimet, csupán én kibírtam a lelkiismeret furdalást, és a fájdalmat, ami egy kis idő múlva meg is szűnt létezni...
Jelen pillanatban szinte egyedül vagyok itthon. Emma elment valahová, a kicsi Emily pedig fent van a szobájában, bár vele a nem szívesen beszélgetek. Nem is nagyon váltottunk szót a hónapok alatt, csak ha nem kérdezgetett valamiről, de nekem sikerült lerázzam. Ehhez képest viszont valamilyen szintű kötődést mégis érzek iránta.. Nem is tudom.. Ettől függetlenül gyűlölöm.
Lehunyom a szememet, miközben elengedem a még vérző kezemet, hogy hadd vérezzen, nem tudok vele mit csinálni, majd elmúlik. Nem túlzottan fáj. A közelmúltban sokkal több szenvedést éltem át, mint azt bárki is gondolná, vagy kibírna. Kapunyitódást hallok. Biztosan Emma az. Nem foglalkozom vele, majd bejön, és lefertőtleníti a kezem szokásához hívően. A mellkasomig húzom a takarót, miközben a másik kezem az egyre nagyobb hasamra csúszik. Érzem, ahogyan mozog, és kisebbeket rugdalózik, majd a kezem érintésére abbahagyja. Más teljesen meghatódna ezen, de én csak megforgatom a szememet, majd úgy határozok, hogy megpróbálok aludni..

Milyen szép a fogadtatásom, bár mit várok egy vámpír ellenes banyától. - Angliában van a karó, az Addams birtokon, mivel oda csak én mehetek be, és senki nem tudja hol keresni, ha idehozom már rég halott lennék, az Ősök mindig tudomást szereznek egy-egy karóról. - masszíroztam meg a tarkómat, a fenyegetésére csak elfintorodtam, a tulajdon fiam se érdekel, felőlem ő is meghalhat, más családtagomról meg nem nagyon tudok, ha a hét testvérem közül valamelyik is élne, én ölném meg, puszta szeretetből. - Mikorra is tervezed a kis merényletet?- pillantok a fotelban ülő boszira. - Két nap alatt meglehet szerezni a karót, csak ahhoz hamar repülőre kell szállnunk. -