Kezdek aggódni Katie miatt.. Azt mondta, jobban van, elmegy egy picit sétálni és meg ne próbáljak utána menni, mert ha elmegyek érte, olyan dolgokat csinál, hogy blablabla, blablabla. Megígértem neki, nem zavarom, mégis megfordult a fejemben, hogy megkeressem, túlságosan is régóta elment. Lehet elment valakihez, de mivan, ha beindult a szülés? Nem bírtam abbahagyni a gondolkozást. Ideges voltam, már szinte olyannyira, hogy majdnem felrobbantam. Oké, Emma, semmi baja nem lehet. Nem is aggódnék érte, ha nem lenne Emily, akit szintén nem látok sehol. Megpróbáltam megnyugodni, amiből az lett, hogy szépen elszundítottam. Csak gratulálni tudok magamnak, fogalmam sincs mennyit sikerült kihagyjak.. Furcsa érzésre ébredtem. Átjárta a testem valamiféle borzongás, mintha egy szellem ment volna keresztül rajtam. Hirtelen ültem fel az ágyon, aprócskát megszédültem is.
Másodpercek sem teltek el, csörgött a telefonom. Sarah! Biztos Katievel van valami. Kapkodva veszem fel, és mielőtt kérdezhetném, hogy mi van, vele van-e Katie, kinyögi, hogy megvan Emily, megszületett. Nem túlzottan tudok erre mit mondani. Egyrészt örülök, egyrészt aggódok. Megnyugtatott, hogy mindketten jól vannak és még ma hazajönnek, szóval nem szükséges bemenjek. Nate..Nathan születésénél ott voltam, nem tartom nagy gondnak, hogy Emilyénél nem, habár kicsit csalódott vagyok, de a legfontosabb, hogy épen vannak mindketten. Legalábbis Emily biztos. Katie pedig hát.. Tuti ki van borulva.. Lemegyek a nappaliba, ott várom meg őket.
December 23, esik a hó, hideg van, fúj a szél, mindenhol karácsonyi dalokat játszanak. Emily Stella Pierce, az én drágaságom pedig megszületett.

[Nappali]

- Viselkedj! - szóltam rá, mielőtt még elkalandozna a fantáziám. Nem szerencsés és tudtam jól, hogy ... Nagyon fogom utálni Emmát, ha sürgős gyorsan nem hókuszpókuszol miket normális méretre. Nem akarom kétszer élni a gyerekkoromat. Főleg nem felnőtt módjára gondolkodva..
- Menjünk, menjünk.. - sóhajtottam nagyot. Kár volt belemennem, innentől kezdve majd le se lehet lőni őt.. Egy fél perc nyugtom sem lesz.. Ez az én formám.. - Na.. Indulás.. Még mindig meggondolhatom magam.. - biztosítottam róla, hogy nem vagyok kész erre az egészre. De mielőtt tovább fűzhettem volna a gondolatot, hogy inkább mégis maradjunk itt, az ajtó felé kezdett húzni. Ki hitte volna.. ?!

Folyt: Hotel - Sarah szobája

Tudtam, hogy igaza van. Azt is, hogy ez nem változtatja meg azt a jövőt, ami már a mi múltunk, de én mégis reménykedtem, hogy a mi jövőnk még lehet más. Hogy Will és Sarah jól fognak kijönni egymással. Hogy Will büszke lesz az anyjára. Hogy nem gyűlöli ostobaságokért.
- Már alig várom, hogy Emma felnőtt nővé varázsoljon, mert lenne pár dolog, amit így nem mondhatok meg neked - tettem csípőre a kezemet. Az igazat megvallva, inkább mutatnám neki a dolgokat, de a lényegen nem változtat, hogy ezt a jelenlegi állapotunkban kifejezetten tilos. - Indulhatunk? - érdeklődtem meglágyult arckifejezéssel. Hiszen sikerült rávennem őt a találkára, és már az is valami. Meg az is, hogy átlát rajtam a szervezkedést illetően, pedig még csak ki sem találtam, hogyan tovább.

- Remélem tudod, hogy a látogatás, semmit sem jelent. A jövő és a jelen nem ugyanaz. Itt adhatok neki esélyt, de a vége úgyis az lesz, ami történt.. - szögeztem le. Nem akartam, hogy hiú reményeket tápláljon, vagy csak bebeszélje magának, hogy minden rendben. Azt végképp nem. Semmi sincs rendben. Tehetünk bármit, ez már változni aligha fog.
- Nem hiszem, hogy felismerne... Azt meg... Hát téged sem.. - mosolyodtam el. Elvégre még meg sem született. Odaléptem mellé, felhúztam és átöleltem. Hiányzott és még mindig zavart, hogy nem az én Emilymet ölelgetem, hiszen csak egy kislányt látok benne. De jó volt a tudat, hogy benne él Ő is, vagyis hogy ő, Ő, csak kisebb kiadásban. - Na menjünk, mielőtt meggondolom magam... - forgattam meg a szemeimet. - És csak semmi szervezkedés.. Tudod, hogy nem szeretem... - néztem rá összehúzott szemekkel. Bár biztos voltam benne, hogy ha forral valamit, ezzel nem állítottam le.

Szinte rögtön azzal jött, hogy nem erről van szó. Na persze... higgyem is el neki. Akármennyire is nem ismeri el, pontosan erről van szó. De aztán... olyat kérdezett, amivel eléggé meglepett. Olyannyira, hogy el is feledkeztem arról, hogy éppen meg vagyok rá sértődve, hiszen arra célzott, hogy talán hajlandó lesz találkozni az anyjával, és a remény egyelőre éppen elég nekem. Mert rendbe nem fogom hozni most, hogy a jövőben ne gyűlöljék egymást.. De megnyugtat a tudat, hogy will látja, mennyire szereti őt az anyja, már csecsemőkorától kezdve.
- Szerintem... - kezdtem bele, de aztán elgondolkodtam. hiába mondok néha dolgokat meggondolás nélkül, most ilyenek nem akartak a számra jönni. Csak és kizárólag felnőttes, megfontolt dolgok. Jesszus, mire hazaérek, felnövök! - Talán fel sem ismer még. A mi jelenük az ő jövője, és maximum csak ismerősnek tarthat. Aztán mikor megtudja... ne feledd, hogy szeret téged. Bár először bolondnak nézhet, ismered anyádat - mosolyodtam el. Na igen... Sarah nem szereti, ha őrültet csinálnak belőle, bár ezzel anyám is így van.

Bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, mégis újra ráeszméltem arra, hogy igenis problémás az életem. Próbáltam nem foglalkozni vele, figyelmen kívül hagyni, de még itt is utolért. Pedig.. Még meg sem történtek a dolgok. Ebben az időben még nem öltem, ugyanolyan gyerek voltam, mint bárki más és.. Nem, nem is gyerek. Még csecsemő.. De még így sem akaródzott találkozni Sarahval. A jövőben vajmi kevésszer hívom őt anyámnak. Zokon is veszi, de neki is jogában áll tudni, mi a helyzet. És hogy mennyire súlyos. Nem bocsátok meg neki. Talán, majd egyszer.. Talán, mikor majd magamnak is. - Nem erről van szó... - kezdtem azonnal védekezni, de tudtam, hogy már késő. Ugyanazt a taktikát használja, amit én. Bántja őt, hogy ellököm magamtól a nőt, aki a világra hozott, hiszen az ő életében ez fordítva van. Az ő sorsát pedig a szívemen viselem, minden egyes percben. Innen már csak egy út vezet. Ha meg akarom békíteni, meg kell látogatnom ... anyámat. Nem akartam neki csalódást okozni, de ez nekem is legalább annyira nehéz, mint neki feldolgozni a jelent. - Szerinted... - bizonytalankodtam, miközben felálltam az ágyról és vártam, hogy visszaforduljon felém. - ... mit fog szólni, ha meglát?
Azt hiszem kettős célom volt. Az egyik természetesen, hogy megbékítsem Millyt, bár nem tenném rá a fejemet, hogy valóban neheztelne rám a döntésem miatt. A másik teljesen más szemszögből közelíti meg a helyzetet. Sarah még nem tudja, hogy ki fogom váltani az átkot. És azt sem, hogy a kapcsolatunk mennyire megromlik. Talán, adhatok esélyt egy találkozás erejéig...

Nevettem, ahogy rákérdezett, unalmas lett-e... Dehogy lett ő az! Soha nem volt, és nem is lesz unalmas, bár igaz, erről jórészt én tehetek. Én, aki önként nem barátkozott rajta kívül másokkal, mert mások nála sokkal alávalóbbak voltak. Nekik nincsenek olyan különleges szülei, mint nekem vagy neki... Ők nem különlegesek. A mi kétszemélyes társaságunkhoz pedig tudom, hogy bárki szívesen csatlakozott volna. Legalábbis szerettem ezt elképzelni. Ám ahogy a szavak visszatértek Sarahra... a mosoly lehervadt az arcomról, ahogyan neki is. Nem akarja látni... de miért nem? Az anyja jó ember. Őt sosem gyűlölte úgy, mint az enyém engem. És én mégis szeretem őt, minden hibájával együtt, pedig a jövőben sem fog megváltozni. Sarah meg... tudom, mennyire teper a jövőben. Néha azt kívánom, bárcsak én tudtam vvolna megölni azokat, akik bántottak engem, és akkor én váltottam volna ki az átkot, nem Will. De ha nem akar találkozni vele... a jó öreg eszközt vetem be, és duzzogok neki egy sort. Ha valamit, hát ezt nagyon jól megtanultam anyámtól.
- Hát jó... téged legalább szeret az anyád. És te még csak meg sem próbálsz a közelébe férkőzni... William Cortez Lestwick, csalódtam benned - sóhajtottam fel gondterhelten, majd elfordultam tőle. Nem szereti, ha a teljes nevén hívom, mert akkor tudja, hogy valami bánt engem. Persze ez nem feltétlenül ő, most sem igazán... Inkább csak zavar, ahogy az anyám hívott. Zavar, hogy a múltamban nem kellek neki.

Váratlanul ért a helyzet, nem tagadom. Minden szempontból. Mitől is képzeltem, hogy több komolyság szorult belé?! - Unalmas kisfiúból... Unalmas férfi lesz. Unalmas férfi vagyok? - vontam össze a szemöldökömet, aztán elkaptam a kezét. Ez jó móka, akkor, ha nem vagyunk kisgyerek testbe zárva. - ... túladagolásban fogok meghalni... - morogtam még mindig. Aztán valami megváltozott. Mintha agyalna valamin. De reméltem tévedek, elvégre, ha ő tervezget, abból nekem nem sűrűn származik hasznom. - Mégis.. - mi? Akartam kérdezni, de nem tudtam végigmondani, mert máris ötletelt. És most bántam meg, hogy azt akartam, hogy komolyabban vegye a helyzetet. Nem így gondoltam és nem is akartam. - Nem... Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.. - forgattam a szemeimet. Nyílt titok, hogy a kapcsolatunk nem túl fényes. Na de ezen nem most akartam változtatni. Reméltem, hogy sikerül őt is meggyőznöm, de nála sose lehet tudni.. Szeleburdi.. És nem a szófogadásról híres.

Fáról lepotyogás... Hjaj, milyen jó ötletei vannak! Lehet, hogy amíg ilyen kicsik vagyunk, addig majd megkérem, ugráljunk le néhány fáról, de most azt hiszem, jobb, ha hagyom ezt az egész dolgot. Valami egészen más dolog jutott az eszembe... Hogy talán Emmának más oka is van a visszaküldésére. Hiszen ő meg Sarah... nem volna szabad rossz kapcsolatban lenniük. Csak... jobb lenne mellé egy kis körítés. Vagy valami igazán Pierce-es megemlítés. Esetleg kevésbé Pierce-esen, vagy fogalmam sincs, ez egy kicsit komolyabb dolog, mint amiről mostanában beszélgetünk. - Még mindig jobb, mintha unalmas kisfiú lennél... a nagy dózis amúgy is finom - vetettem rá magamat az ágyon. Vagyis... ráfordultam, aztán megcsikiztem a hasát, és az arcába nevettem. Ezt szoktam csinálni... ha felnőttek vagyunk. Na jó, ez eléggé bonyolult, amiért még a jövőben Emma jó alaposan ki fog kapni. - És mit szólnál egy extra izgalmas sétához? Mondjuk anyádhoz? - kérdeztem incselkedő hangnemben.

- Szerinted a fáról lepotyogás is jó móka volt... - nevettem fel. Egész sort tudnék mondani, amiről azt hitte, hogy vicces, aztán baj lett belőle. Kislányként még sokkal felelőtlenebb volt, mint most. Még szerencse, hogy kezd éretten gondolkodni. A gond csak az, hogy még csak kezd.. - Elég egyértelművé tettük a helyzetet.. - vakartam meg a fejemet. Meg hát azóta ezt tapasztalta is, jónéhányszor.
- Emily Stella Pierce.. Te komolyan azt hiszed, hogy nem látok át rajtad? - sandítottam felé vigyorogva. - Ne tettesd, hogy megsértődtél.. Most tényleg viccesen nézel ki. Nem is emlékeztem, hogy kislány korodban így felkaptad a vizet... - cukkoltam. - Tény, hogy ha te nem lettél volna, most nem kéne fájnia miattad a fejemnek, de.. Örülök.. Sose árt egy kis izgalom. Csak melletted nagy dózisban kapja az ember.. - öltöttem rá nyelvet, aztán feltornáztam magam mellé és a hajával kezdtem szórakozni.

- Hát, az anyáink még ötszáznak is érzik magukat, mégsem akarnak megnevelni minket - vigyorogtam pimaszul. Akárhogy is... na igen, tulajdonképpen ő vigyázott rám már egy jó ideje. Nem arról van szó, hogy az anyáink nem szeretnének (bár az enyémnél most épp nem tudom, mi van) csak hát... tulajdonképpen néha még ők is elég éretlenek. Pontosabban inkább nincs bennük túl sok felelősségérzet. Még irántunk sem, miután kibújtunk a pólyáinkból, és nem kellett többet pelenkázni. Persze Emma más... ő tiszteletbeli anyám volt. - Szerintem akkor is jó móka volt. Azóta tudom, hogy a fiúknak tényleg fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk! - nevettem el magamat, visszagondolva az egyik régebben látott filmre... A mi időnkben már jó régi volt, meg minden, de... azt hiszem, valahogyan ráakadtunk. Persze nekem nem tetszett annyira, de néhány poént megjegyeztem. - Hiába én voltam az értelmi szerző, ha te mindenben követtél engem. Le sem tagadhatnád, hogy örültél egy kis izgalomnak! - tettem csípőre a kezemet, sértődöttséget tettetve. nem voltam az igazából... Bár azért tudnék olyan eseteket mondani, amikor én mentem bele az ő ötleteibe...

- Csak fizikailag vagyok kifiú.. Ami azt illeti. Mentálisan inkább százötvennek érzem magam. Főleg, mikor kiborítasz és aggodalmaskodnom kell miattad... - dörgöltem az orra alá, hogy mind miatta van. Persze a saját hülyeségem az oka, mert még a széltől is óvnám legszívesebben. Sőt, jobb lenne, ha vitrinbe zárnám, akkor fix, hogy nem esne baja... - Hogyne emlékeznék... - forgattam a szemeimet az emlék hatására. Elég kiadós fejmosást kaptunk utána, talán még az is megfordult anyáink fejében, hogy utána nem sűrűn engednek minket találkozni. Még szerencse, hogy ezt nem vetették be ellenünk. Ki tudja most hol lennénk akkor. - Már akkor is csak a bajt hoztad a fejemre... - öltöttem nyelvet rá játékosan. - Most hogy így belegondolok... - komolyodtam el egy pillanatra. - Igen, elég sok szídást kaptam a te ötleteid miatt... Mindig mindenben te voltál az értelmi szerző... - vigyorodtam el.

Csak megforgattam a szemeimet, amikor beszélt. Imádtam őt, tény és való, de nem mindig árulhattam el neki, hogy minden mondatával képes mosolyt csalni a lelkembe. Anya nem örülne neki, ha teljesen kitárulkoznék érzelmileg. Szerinte jó, ha van bennünk egy kis titokzatosság meg kiszámíthatatlanság, mert ez a vonzóerő a Petrovákban. Az már más kérdés, hogy én... nem vagyok jelen pillanatban felnőtt nő.
- Csak úgy szólok, hogy a kislányok és kisfiúk is szoktak csókolózni, csak nem úgy, mint a felnőttek - vigyorodtam el. Nekem nem volt ovis szerelmem, mert mindig is különleges voltam: szebb, okosabb, és magabiztosabb a társaimnál (anya szerint, bár ki tudja, mi volt igaz belőle. Gyerekeket ő sem ölt, de nem piszkáltak attól függetlenül) így nem sokan barátkoztak velem, Will-t leszámítva. Ó, Will! Most pont eszembe jutott az az eset hét éves korunkból, ami után alapos fejmosást kaptunk. Pedig csak kíváncsiak voltunk mind a ketten! Az meg nem bűn... - Emlékszel, amikor kisiskolás korunkban kíváncsiak voltunk arra, miben különböznek egymástól a lányok és a fiúk, így megmutattuk egymásnak, mink van? - A vigyor először fojtottan kúszott fel az arcomra, majd folyamatosan szélesebb és szélesebb lesz, végül röhögésbe torkollott. Maga a helyzet annyira aranyos volt ilyen régi idők távlatából. Persze már anyáékat is megértem, miért nem tetszett nekik a dolog.

Még mindig nem tetszett ez az egész dolog. De most már inkább el tudtam fogadni, hogy látom, nem esett semmi baja. Makacs, mint egy kis öszvér, de ez hozzá tartozik. Én így szeretem. Mondjuk néha nem ártana neki is visszavennie és elgondolkodnia, hogy mit miért és mikor tesz...
- Merem remélni.. - forgattam a szemeimet még mindig bosszúsan. Nem, ennyivel nem békít meg. Sokkal jobban tudnám kezelni a helyzetet, ha nem gyerek alakban kellene tengődnöm itt ki tudja meddig. Ugyan már... Ez azért abszurd.. - Ajánlom Emmának, hogy csináljon valamit. - puffogtam, miközben a kezeimet néztem. Voltam én valaha ilyen kicsi?! Nem sokra emlékszem ebből a koromból... - Tudom... Nem véletlenül kötöttél ki végül mellettem... - húztam ki magam, bár elég viccesen festhettem. Egy kicsit megtörni látszik a jég, de még mindig legszívesebben hazacibálnám. Csak tudnám, hogy kell... - Ha nem frusztrálna, hogy csak egy kislány vagy, megcsókolnálak... - vigyorodtam el és lehuppantam mellé az ágyra, majd hanyatt dobtam magam. Az időutazás kimerítő egy kaland, nem akarom sokszor űzni...

Jellemző... Más esetben imádom, hogy ennyire figyel rám, meg törődik velem, na de most? Most egyenesen idegesít, mert nem volna szabad neki is veszélyeztetnie magát. Igaz, nincs olyan sok veszíteni valója, mert ő már rég megfogant, sőt, számításaim szerint meg is született. Nekem meg ki kell bírnom valahogy úgy, hogy a tulajdon anyám nem akar megölni. Emma szerint képes rá egyébként is... Láttam a kérdő tekintetén, hogy nem tudja mire vélni ezt a viselkedésemet. na de nemár! Nem minden nap megyünk vissza abba az időbe, amikor már megvoltunk (vagy majdnem megvoltunk) hogy körbenézzünk...
- Ne csináld már! Mi bajunk eshetne? Jó esetben a többség nem is lát minket, de mi tudunk közlekedni. Nem mellesleg, Emma azt ígérte, nem sokáig maradunk gyerekek képében. Jut eszembe, már ez az éned is elbűvölően aranyos volt - kacsintottam rá játékosan. Egyszerűen imádtam... eszembe jutatta azokat az időket, amikor még gondtalanok voltunk. Amikor az anyáink a világnak is az anyáink voltak, és nem a nővéreink, vagy hasonlóink. Vagy amikor nem fogtunk fel semmit a költözködésekből.

Ó, hát naná.. Nem is értem, miből gondoltam, hogy a gyerek énje normálisabb, vagy legalább azt képes felfogni, hogy aggódok érte, és nem.. Nem nyugszom, amíg én magam nem tudok a közelében lenni, hogy bármitől és mindentől megvédhessem. Hiszen, ha itt baja történik, mi lesz a jövővel? A jövőnkkel? Nem, ezt most hanyagolnom kellene, főleg, mivel csak bosszantom magamat, annak meg hiszti lesz a része. Milly részéről legalábbis biztosan.
- Hát persze, hogy tudsz... - forgattam a szemeimet és még véletlenül sem mosolyodtam el. Nem gondolhatja komolyan, hogy ez vicces... Egy cseppet sem az...
Lassan odaballagtam mellé, de a ferde nézése egy cseppet sem tetszett. Valami rosszban sántikál, ezt tisztán látom... Mint, mikor gyerekek voltunk. De ne már.. Hé, én felnőtt vagyok!

Nem tudtam hol vagyok... csak a sötétséget észleltem, és talán azt, hogy tényleg meghaltam, de nem, az lehetetlen, mert akkor nem lenne tudatom... akkor nem hallanám kintről a madarakat, meg hasonlókat. Éreztem magam alatt a puha ágyat. Legalább befektettek ide, bár a többiek eltűntek körülöttem. Sem Nash, sem anyu, sem Emma... Egyedül hagytak volna? Nyilván, bár tudom, hogy nem túl sokáig. Akkor.. talán senki nem bánja, ha alszom még egy kicsit, gondoltam, ám akkor meghallottam azt a hangot, amit ezer közül is felismernék, akkor is, ha a gyermeki hangját kell hallgatnom. Will! Hát nem megmondtam neki, hogy ne jöjjön utánam? Édes, drága, védelmező Will! Hát itt van...
- William Cortez Lestwick - ültem fel az ágyon, tekintetemben és arckifejezésemben tettetett szemrehányással. - Nem megmondtam neked, hogy ne gyere utánam? Tudok magamra vigyázni... - ciccegtem, majd mielőtt akár egy percre is komolyan vehette volna, elvigyorodtam. Végső soron úgysem tarthatnám vissza. - De ha már itt vagy... Muszáj lesz feltalálni magunkat - kacsintottam rá huncutul. Mi ketten, és a rosszaság? Hát, néha kéz a kézben járkálnak, főleg ha nagyon unatkozunk. Bár mostanra már mindkettőnk feje lágya sikeresen benőtt...

Tudtam, hogy csak Emmára számíthatok és csak akkor, ha sikerült őt meggyőznöm, hogy ez így nem helyes.. Hiszen ott kell lennem Emilyvel. Bármikor baj történhet, ő meg önfejűsködik és abból semmi jó nem lesz.
De nem erre számítottam. Minden olyan furcsa volt. Nem figyeltem arra, mit csinál Emma épp, csak azt akartam, hogy minél hamarabb lássam újra Millyt és mérjem végig, nem esett-e baja.. Valaki nagyon csúnyán megbánja, ha ... De nem.
- Igyekezz már, Emma! - sürgettem, miközben szemeimet összeszorítottam és az ökleimet a halántékomhoz szorítottam. Fájt a fejem.. Mást nem éreztem. Azt hiszem. Legalábbis nem tűnt fel. - Mi lesz már? - türelmetlenkedtem, de mire hátrafordultam, már nem volt ott. Egyedül voltam és szokatlanul lentről láttam mindent. Nem volt időm végignézni magamon, mert a következő pillanatban megláttam az ágyon mozgolódó kislányt.
- Emily... - lélegeztem fel megkönnyebbülten. Legalább jó helyen van.. Azt hiszem..

Emma szobája