Utáltam Emilyt így látni.. Mintha megtagadná saját magát, de mégis másképp ahogyan az anyja őt.. Ő egy Pierce.. Most mégis magába van zuhanva csak azért, mert az anyja nem az, akinek hitte. Vagy akinek lennie kellene.. Csak az okát nem tudom. Ha adna Emilynek egy esélyt, láthatná, hogy milyen ... De még erre sem hajlandó..
- Ide figyelj! - fogtam két kezembe arcát, és hüvelykujjammal letöröltem könnyeit. Nem vagyok túl lelkis ember, de most erre van szüksége, egy lelkifröccsre, hogy tudja, nem benne van a hiba. - Az anyád nem normális.. - ráztam meg a fejemet nagyot sóhajtva. - Nem ismer téged, nem tudja, hogy mennyire hasonlítasz rá, és jelen pillanatban talán úgy gondolja, hogy nem is akarja tudni rólad ezeket a dolgokat... - néhány másodpercnyi szünetet hagytam, igazából nem tudtam mit mondhatnék még neki. Nem lesz jobb.. - Talán most még nem tudja elfogadni, hogy anya.. Hogy van egy lánya.. Egy kicsi ő, aki tökéletesebb nála.. - mosolyodtam el nagy sokára. - El fog fogadni.. szeretnéd, hogy beszéljek vele? - kérdeztem rá aztán. Bármit, amivel elérem, hogy legalább egy apró mosolyt megeresszen és tudtam, hogy nincs veszve a dolog..

A bőgési rohamom közepette egy kéz lágy simogatását éreztem meg a hátamon. Will... csak ő tud ilyen gyengéden, ilyen igaziból simogatni, és bár a lelkem továbbra sem volt nyugodt, a gyomrom meg őrült módjára kavargott, legalább a sírásom kezdett egy kicsit alábhagyni. A helyzet különben is reménytelen, hiába tudom a forgatókönyvet, hogy most majd Kol elrabol, anyám meg aggódik értem, meg blablabla...
- Nem szeret... érted, nem szeret! Pedig én mindig is szerettem, és mindig is elviseltem, hogy soha nem lesz olyan törődő, mint a te anyád, aki ugyan imád dorbézolni, de törődik veled - fakadtam ki, amikor már beszélni is tudtam a fojtogató sírástól.

Bármennyire hasznos is volt újra gyereknek lenni és találkozni az anyámmal, mégis jobban örültem annak, hogy ismét visszanyertem a teljes valómat és nem kell egy hatéves bőrébe zárva szaladgálnom. Elég idegtépő tud lenni, mikor nem tehetem amit akarok, vagy amit szoktam, mert gyerek vagyok. Így viszont minden sokkal könnyebb. Nekem legalábbis..
De úgy tűnik Millynek nem.. Elég zaklatottan robogott fel a szobánkban én meg csak álltam.. Az az erős lány, aki valójában ő, most teljesen össze van törve és legszívesebben most belemásznék az anyja képébe, hogy a tudtára hozzam mekkora szerencsétlen, amiért ezt teszi vele.. Helyette viszont inkább Emily után mentem, halkan.. Nem akartam én is ártani neki, csak annyit akartam, hogy tudja, én itt vagyok.
- Shh.. Kicsim.. - húztam magamhoz, mikor megláttam patakokban folyó könnyeit. De ezen kívül nem sokat tudtam tenni, hiszen .. Ismerem.. Mégsem tudom mi az ami most megnyugtatná.

/Nappali/
Akármennyire is nem akartam sírni, amint beléptem a szobánk ajtaján, azonnal rám zúdult az összes eddig elfojtott érzelmem... hogy az anyám nem szeret, el akar dobni magától, hogy talán a jövőnk is teljesen meg fog változni, és nem jó irányba, és már fogalmam sincs, miért küldött vissza Emma a múltamba, amikor eddig csak fájdalmat kaptam benne... Úgyhogy hősiesen bevallom, zokogni kezdtem, mint egy kislány, amire már igencsak régen volt példa, talán évekkel korábban, akkor is csak egy gyerekes hülyeség miatt, most azonban... olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívemet, és azt kívántam, bárcsak vámpír lehetnék, bárcsak kikapcsolhatnám az érzéseimet, és olyan érzéketlen dög lehetnék, mint az anyám... És még mindig Will gyűlöli az anyját, pedig ő soha nem tett neki semmi rosszat, az enyém meg végig tönkre akart tenni az itt tartózkodásom alatt.

***