- Nem szokásom a visszakozás... - ha csak visszatekintek a múltamba, rengeteg csúnya és gonosz dolog jut csak az eszembe, amiket elkövettem, és sosem fogtam magam vissza, csak az utóbbi pár évben. - Tehát, kémkedjek neked? - vontam fel a szemöldökömet, miközben visszakérdeztem erre. - Van konkrét személy... aki érdekel téged? Vagy úgy alapjába véve mindenki érdekel? - muszáj volt a kérdést feltennem, ugyanis könnyebb a dolog, ha egy bizonyos illetőről kell infó, mert ha mindenkiről, az komplikált kissé, de nem lehetetlenség. Vártam a reakcióját és válaszát, de tudom, hogy nem mond el mindent nekem, ismerem már azt, amikor valaki titkolni próbál valamit...
Féltem, hogy igent mond. Tettem már meg. Megvontam a fájdalmat. Volt halandó aki összeroppant a súly alatt, volt aki túlélt... de ez maradt az emberből. Túlélő csupán. Az én szememben azonban táncoló pillangók. Ha közel repülnek hozzám, megégnek... s ha egyszer elérik őket lángjaim, elpusztulnak. Én pedig a veszteségüket halállal torolom meg. Ez vagyok én. Ellentmondok fajtám törvényeinek. Ellenállok a vonzásnak mit a vér vált ki társaimból. Harcolok a sötétséggel minek a gyermeke vagyok. Egészen addig, még fel nem támad bennem a veszteség fájdalma. Bailey mellett nyugalom áradt el bennem. Magamhoz vonom és élvezem, hogy megcsókol. Szemtelen vigyorra húzom ajkaimat. Tincseibe túrok, gyöngéden vonom testét magamhoz, mintha attól félnék, egy óvatlan, túlságosan mohó mozdulattal, darabjaira törném. Az én nimfácskám. Hosszan csókolom. Váratlan vágyakozás kerekedik felül rajtam. Ujjaim gerincére táncolnak, tincseibe futnak, arcélét simítják. Nem tudok betelni vele. Sosem értettem, hogyan képesek a halandók ilyen mély benyomást tenni rám. Ezért nem tudom őket elengedni. Ötszáz hosszú év alatt, a mesteremen kívül egyetlen vámpír sem bírt lekötni. A legtöbbjük vérszomjas gyáva volt, meghunyászkodó féreg. A nők kegyetlen kigyókká váltak, a hosszú évek alatt... de a halandók... ők nem. Az ifjonc lelkek lubickoltak a fényben, az örömben, a gyászban, bánatban, szerelemben. Múló életüknek élnek és teljes szívvel, félelemmel szeretnek, feláldozva önmagukat. S itt volt karjaimban életem szerelme. Egyedül Sybelle iránt tápláltam ilyen heves, erős érzelmeket, rajta kívül és annak már ötszáz éve. Hirtelen távolodok el Baileytől. Félek, ha most nem szakadok el tőle, nem fogom tudni türtőztetni magam.
Tervem egésze nem ennyiből áll, hogy befogom őt informátornak, hisz ez az egész attól többről szól, és szinte el sem bírja képzelni, hogy mennyivel.. de majd megtudja előbb még legyünk túl azon a dolgon, hogy informálás, és aztán jöhet a többi, hisz szokásomhoz híven szeretem a szépen sorba való haladást, és az hogy lehetőséget adtam neki az életére nem kis dolog. Az ellen cselekedtem, ami vagyok, ami a véremben van.. az ötök egyike vagyok, és eme jegy arra késztet, hogy öljem.. öljem őket, azokat az átkozottakat, de ezen felül kerekedve veszem át a hatalmat, és parancsolom önön magamnak, hogy ő most életben marad, mert kell nekem.. muszáj a többiekhez, hisz kell a szövetséges, és egyedül dolgozni amúgy sem a legjobb móka. - Örömmel hallom, hogy ezt így gondolod, és főleg az a legnagyobb meglepettség bennem, hogy ezt elfogadtad így.. egy az egyben. -Mondom komoly őszinteséggel, miközben szemeibe nézek. Nem hátrálok, nem közelítek, sőt még apró jele sincs azon nyomnak, hogy a halálát kívánom.. ő most kell nekem, mint segéd, és ahhoz kell az élete. - Igen erről lenne szó.. -Bólintok is mellé megerősítésképpen, és ezek után zsebre dugva kezeimet lépek a lehető legközelebb hozzá.- Nem kell mindenki.. csak a vámpírok. Tudtommal nekik kell veszniük, és ha jól sejtem, akkor neked mit sem számít az életük, az hogy melyik él, és melyik nem, ha a te életedről van szó.. ugye jól gondolom? -Vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben suttogom a jelentős szavakat.- Te élhetsz, míg ők meghalnak.. nem jó alku? -Mosolyodom el ravaszul, miközben egyik kezemet a vállára helyezem. Ebben nincs semmi közvetlenség, csak már lassan ideje elindulni, és ezt ezzel szeretem volna neki jelezni..
Annyira még nem vagyok kétségbeesett, hogy megszabaduljak a fájdalmamtól. Mi maradna utána? Üresség, amit soha nem tudnék betölteni. Nem akarok üres lenni.. Bármennyivel is lenne könnyebb az egész. Legalábbis kezdetben. Egy idő után viszont kergetni kezdeném ezt az ürességet, ami bennem lakozik és annak köszönhetően, hogy nem találok ott semmit talán meg is őrülnék. Mondjuk ez a veszély nem fenyeget.. Legalábbis addig nem, amíg Caleb mellettem van. Többé nem fogom elküldeni. Nagyobb szükségem van arra, hogy a közelemben legyen, mint azt valaha is gondoltam. Testemmel tökéletesen hozzásimulok, miközben beletúrok sötét hajzuhatagába. Egyértelműen ő a legjobb gyógyír a fájdalmamra.. Nem érdekel, hogy milyen sötétség rejtőzködik benne. Talán egy picit, hiszen mindenkit vonz a sötétség és legalább egyszer rabul ejt. Meg akarom őt ismerni. Teljes mértékben. Érdekel a múltja és az is, hogy miket élt meg. Régebben nem érdekelt az, hogy miből fakadt a bölcsessége, hogy miért volt mindig olyan érett a „korához” képest. Akkoriban igazából semmi nem foglalkoztatott. Semmit nem tudtam értékelni, ahogyan őt sem. Most viszont másképpen lesz.. Mert ezúttal nem lököm el magamtól és nem is fogom elengedni olyan könnyen.. Nem szabadul tőlem. Kicsit megijedtem, mikor elhúzódott tőlem. – Valami baj van? – Érdeklődtem, hiszen aggódtam érte.. Valami rosszat tettem vagy valami.. Nem akarom elveszíteni. Az meg már kész vicc lenne, ha rögtön az első pillanatban, mikor azt hiszem, hogy az enyém újra és ezúttal végleg.. Elrontok mindent. Nem lenne nagyon meglepő, hiszen körülöttem minden tönkremegy.. Valahogy a jó nagy ívben elkerül.. Most pedig reményt kaptam arra, hogy ez nem teljesen van így, hiszen Caleb boldogságot csempészett az életembe régebben is és most is. Csak azzal, hogy van..
Az itt töltött idő kezdet olyanná válni számomra, mint amikor otthon voltam, és megszállottam kutattam, kerestem Conit. A képlet már lassan ugyan az, csak Seant keresem. Nem megyek el úgy vásárolni, csak sétálni, hogy nem tennék egy kis kitérőt és próbálnám meg meglelni, rábukkanni az illatára, nyomára vagy akár csak egy farkasra, aki tudná, hogy merre van. Nem épp egy életbiztosítás, de sosem voltam a biztonság híve. Hiányzott. Túl sok idő telt el azóta, hogy normálisan beszéltünk volna. S oké, hogy soha nem vertük nagydobra a dolgaink meg egymást, de lássuk be, hogy nekünk – nekem biztosan – sokat jelentett a napi kapcsolat vele. Most sem tettem másképp, a különbség annyi, hogy tegnap mikor erre jártam, mintha az arcszeszét éreztem volna. Ami vicces, figyelembe véve azt, hogy közben a fa kérgében karom nyomokat láttam. Áldottam Richardot, hogy megtanította, hogy milyen nyomokat hagynak maguk után, amivel egymásnak jeleznek. De Tegnap nem mentem tovább… Most azonban újra itt vagyok, talán nagyobb elhatározottsággal, mint az volt valaha bennem. Mielőtt eljöttem otthonról, hagytam egy kisebb üzenetet Dexnek az szobája ajtajára ragasztva.
„Elmentem az erdőbe. Tegnap találtam „valamit” és ma kiderítem, hogy kihez tartozik. Talán nem kell többet céltalanul mászkálnom. Nem tudom mennyi időt vesz igénybe, de ha napkeltéig nem jövök haza… nos, akkor megint egyedül maradtál. xoxo Eli Ui.: Tudom, hogy teszel rá magasról, de van kaja a hűtőben meg megint sütöttem valamit.”
Nem tartottam attól, hogy nagy aggodalmasan utánam eredne. Ő nem az a fajta, no meg miért is aggódna? Még csak a szót sem ismeri, és én sem állok hozzá olyan közel. Persze miközben a fegyvereim magamra aggattam – katana a hátamra, kabát alá, csizmámba 1 dobótőr és egy hosszú penge, alkaromra szintén ezek felszíjazva – megfordult a fejemben, hogy talán mégis utánam fog jönni. Hisz bár nem mondtam neki neveket, de azért azt már tudja, hogy egy farkast keresek szüntelen. De ezt azért gyorsan el is hessegettem, hisz akkora baromság, hogy az eszméletlen. Annak ellenére, hogy nem számítottam szíves fogadtatásra, már rég elkönyveltem magamban ezt a fájdalmas tényt. De attól még muszáj pontot tenni a végére. De vajon tényleg tudnám bántani, ha szükségem lesz rá? Akárhogy is, ez már késő bánat. Hisz már itt vagyok. Nem az avaron közeledtem, hisz jó magam is tudom, hogy azzal nyomot hagyok magam után, hanem fáról, fára, míg el nem értem azt az egyet ahol Őt éreztem és láttam a jelet. Fent, a magasba összekucorodtam az ágak között, hogy ne legyek nyilvánvalóan látható, a sötétben a fekete ruhám meg segítségemre vált, ami pontosan követte a testem vonalát, hogy még csak véletlen se akadályozzon, akadjak be vagy valami. Ezt már megtanultam. S vártam… gondolataim ide-oda cikáztak, de aztán szép lassan kiürítettem a fejem s már nem maradt benne semmi. Se egy kósza gondolat, se egy elszabadult, haloványan pislákoló érzelem. Nem maradt semmi, csak a csend s néma, hideg várakozás. Mikor megérkezik, akár emberi akár farkas alakban s megismerem valamiről. Akár illat, akár épp ugyan azt a jelt vési fel a fára amit tegnap találtam egyszerűen csak leugrok a fáról pár méterrel elé. Nem vagyok hülye, nem akarom megijeszteni vagy ráugrani. Így elé érkezem, kellő távolságba és mégis úgy, hogy legyen ideje felfogni, hogy mit lát és ne reflexből vagy ösztönből cselekedjen. Persze azért erre az opcióra is felkészültem, de talán ezaz az egy mely végig kíséri a napjaimat még a házamban is; mindig számítok egy esetleges támadásra. Egy vadász nem pihennek soha. - Szia Sean… remélem Te is legalább annyira örülsz nekem, mint én neked. De nem egyszerű téged megtalálni… hova költöztél a föld alá? * Kezdtem el csacsogni s csak ajkaim húzódnak egy apró, halovány, de mégis őszinte mosolyra. Íriszeimben ott az öröm, hogy látom, de nem egész s nem felhőtlen. Várok, várom, hogy miként dolgozza fel a tényt, hogy vámpír lettem. No meg, hogy miként reagál rám.
- Én túl sok mindent elfogadok, ezt sem hagyhatom ki... Viszont lenne valami az én részemről is - mondtam nyíltan és határozottan. - Én csak infót szerzek, talán még el is hozom neked az illetőt, és ennyi. Nem fogom a kezeimet újra bemocskolni, maximum akkor, ha megkérsz arra, hogy segítsek, különben nem. Rendben? - rezzenéstelen és komoly arccal böktem ezt ki, mert a munka nehéz része az ő dolga lesz, nem az enyém. - Nos, akkor meghívsz kávéra? Vagy nekem kell fizetnem? - vigyorogva kérdeztem tőle, és Galen-re néztem közben.
Nagyot sóhajtottam és hátráltam pár lépést.. Nem igazán volt kedvem több időt itt tölteni.. Nem tudtam megmenteni azt a szerencsétlen embert és nem szeretném kihúzni a gyufát egy idősebb vámpírral szemben.. Van bőven elég problémám nincs szükségem még arra is, hogy eggyel több nőszemély akarja megkeseríteni az életem.
Mivel semmit nem reagált arra, hogy pár lépést hátráltam jobbnak láttam, ha egyszerűen csak eltűnök, amíg ez így van.. Mert ki tudja, hogy mégis mikor gondolja meg magát.
Szeretem őt. A fényt mi reszketeg testéből árad, amiről még csak nem is tud. Az ártatlan vonásokat, amik olyan bájossá és gyermekivé teszik. A tekintetet melyben ott lobognak az élni akarás lángjai, amelyek még vonzóbbá varázsolják számomra. Alakja megremeg mikor elhúzódok. Megmosolyogtat kérdése. - Nincs semmi baj... - csókolom meg újra, gyöngéden – De ha így folytatjuk, elvesztem a józanságom. - Túrok tincseibe és tekintetem nem ereszti az övét. Éhes vagyok de Bailey sosem láthatja meg a szörnyeteget aki igazán vagyok. Nem bírnám elviselni a pillantását, nem bírnám elviselni a fájdalmát, akkor pedig ismét gyilkossá válnék. Tömegeket mészároltam már le életem során, mert nem bírtam uralni a vérvágyamat ha meginogtak érzelmeim. Mielőtt észbe kaptam volna csókjaim már vállaira estek. Izgalomtól és vágytól remegő teste, felszította bennem a tüzet. Tudtam, hogy már késő. Felkorbácsolt vágyaim ellenére is úgy csókoltam mintha még mindig az első éjszaka lenne, mintha ismét ellopnám ártatlanságát. Olyan törékenynek tűnt a karjaimban, olyan szelídnek és végtelenül gyöngének, hogy minden érintésem óvatosan landolt rajta. Ujjaim épp csak cirógatták, ajkaim becézgették testét mert attól tartottam, ha engedelmeskedek vágyaimnak, kettéroppantom őt. Már nem fürkésztem tekintetét. Magabiztosan de gyöngéden fektettem el és csókoltam meg ajkait, ügyelve rá, hogy még véletlenül se sértsem fel a puha bőrt, a húst mi olyan kívánatos volt számomra, hogy majd bele őrültem. Még ennyi idő után sem tudtam megtanulni, hogy nem szabad ennyire törődnöm az ilyen nimfácskákkal... hogy ennyi év után mindegyik halandó túlságosan is gyermek volt számomra és hogy ezen a tényen semmi nem fog változtatni... hiszen ők mind gyerekek hozzám képest. Aggastyán létemet azonban könnyen elfedte szintén gyermeki külsőm. Ennyi idő után már pontosan tudom, melyik érintésem mit vált ki a nőkből. Ujjaim becézve bőrét futottak combjaira majd fenekére. Mesteri pontossággal tudtam, melyik csókom vált ki bizsergést benne és füléhez hajolva csókoltam meg újra és újra.
Elég sok mindenen kellett keresztül mennem az elmúlt napokban. Először ott van az, hogy elvesztettem minden emlékemet, ami azután történt, hogy a városba érkeztem. Vagyis nem elveszítettem, hanem elvették tőlem. Méghozzá Kendra.. Nem tudom, hogy ki segédkezett neki ebben, mert egyedül biztos vagyok benne, hogy nem lett volna képes rá, de dühített a dolog. Legszívesebben rátörném az ajtót és nekiesnék. De mielőtt ezt megtenném le kell egy kicsit nyugodnom, hiszen félek megölném őt. Nem, mintha nem érdemelné meg egyszerűen csak ismerem magam és tudom, hogy később megbánnám az egészet. Ezt pedig visszavonni nem lehet. Aurora-t el kell engednem bármennyire is fájdalmas. Egész életemben nem voltam még ennyire szerelmes.. Pontosabban, míg nem találkoztam vele az életem olyan értelmetlen volt. Céltalanul bolyongtam.. Kergettem egy olyan bosszút, aminek semmi értelme nincs, mert fogalmam nincs, hogy mégis ki ölhette meg a szüleim.. A családom. Azt gondoltam, hogy azzal, ha a lehető legtöbb vámpírt ölöm meg, minden köddé válik majd. Azonban az én kis bosszúhadjáratomba még csak bele sem kezdhettem, hiszen rögtön abban a pillanatban vége szakadt az egésznek, hogy megismerkedtem Aurora-val. A gyűlölet, a düh köddé vált. Engedtem, hogy valami jobb kerüljön ezen negatív érzelmek helyére. Most pedig az egyetlen dolgot, ami jobbá tett.. Ami miatt feladtam azt, hogy a lehető legtöbb vámpírt megöljem.. Elengedtem. Nem tudom hogy ezek után, hogyan tovább.. Ami most biztos, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet. Az erdőbe indultam, hogy szabadjára engedhessem a bennem élő „állatot”.. Ilyenkor mindig elönt a szabadság érzése, ami mondhatni az egekig emel. Mindenki átokként tekint erre az egészre.. Szerintem meg pont ez tesz minket farkasokat egésszé.. Ez az oldalunk nélkül olyan, mintha egy öregember próbálna meg előrébb haladni a botja nélkül. Nem mondom, hogy nem hagy nyomott bennünk az, ahogy kiváltjuk ezt az egészet.. Mert igen is hagy. Milyen emberek lennénk, ha egy másik élet kiontása nem hagy bennünk nyomott? Nem lennénk jobbak a vérszívóknál. Én pedig semmit sem utálok jobban a vérszívóknál.. Most mégis.. Ahogy az emlékeim visszatértek rá kellett eszmélnem, hogy az ég világon semmit sem tettem, akkor mikor egy vérszívó volt mellettem.. Sőt.. Mondhatni baráti csevejbe elegyedtem vele. Ez nem én vagyok.. Aurora tényleg megváltoztatott és miatta félreraktam a bosszúmat.. Az se lenne a legjobb, ha fejjel rohannék a falnak és mindent most akarnék bepótolni. El kell érnem valahogy, hogy visszatérjek a régi önmagamhoz. Mégpedig kezdetnek azzal, hogy a következő vámpírral akivel találkozni fogok.. Nem fogom hagyni, hogy harapás nélkül távozzon. Megérdemli egytől-egyig mindegyik, hogy meghaljon. Miközben az erdőben futottam farkas alakomban megéreztem, hogy a közelben valahol egy vámpír lapul.. Ezek szerint még sem rozsdásodtam be annyira, mint azt gondoltam. Többnyire szeretek farkas alakban támadni az áldozatomra legalábbis régen így csináltam. Többé-kevésbé be is vált. Most azonban.. Szeretnék egy kicsit a meglepetés erejére építkezni. Mert, ha emberi alakban állok elé.. Nem számítana a támadásomra. Legalábbis szerintem.. Visszamentem oda, ahol a ruháimat hagytam, majd egyszerűen csak a nadrágomba bújtam bele és úgy közeledtem felé. Pontosan abba az irányba haladtam, amerre erősödött az egész nyom.. Meg mernék rá esküdni, hogy fél percre leállt a szívem, mikor leugrott elém. Nem azért, mert leugrott elém.. Egyáltalán nem. Az ilyesmi egyáltalán nem rémít halálra. Amitől padlót fogtam azaz arc volt, ami a vámpírhoz párosult.. Nem ez nem lehet.. Eline nem lehet vámpír.. Kell nekem olyan ígéreteket tennem magamnak, hogy nem hagyom elmenni a következő vámpírt harapás nélkül.. Nem tudom megtenni. Megint egy olyan ígéret saját magamnak, amit megszegek. Nem újdonság. Pár pillanatig azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen a gyűlölet, amit a vámpírok iránt éreztem újra lángra gyúlt bennem.. Aurora volt a támpontom, hiszen a vámpírokkal csak bajt hoznék a fejemre.. Most azonban ő nem tud visszafogni.. Az egyetlen dolog, ami megakadályozhat abban, hogy elveszítsem a fejemet az a barátságunk.. – Mikor lettél vámpír? – Ez az egyetlen dolog, amit képes voltam kinyögni.. Érdekelt, hogy mégis mi történt miután elmentem.. Kezeim ökölbe szorultak, hiszen most felvillantak a képek, amint a szüleimet holtan találom.. Minden amit akkor éreztem.. A fájdalom, a gyűlölet.. Felgyülemlett bennem. Még a legjobb barátomat is szörnyeteggé változtatta valaki.. Ez az én szerencsém.. Komolyan.. Nevetséges.
Mióta is vártam ezt a pillanatot? Több mint két éve, mióta elment. S egy jó két éve már ezer meg egyszer lezajlott előttem, eljátszottam a gondolattal nyugtalan éjszakáimon, hogy miként fog fogadni. S bár untalan jártam a várost mióta ide érkeztem, reménnyel, izgatottsággal telve, hogy megtaláljam valahol mélyen mindig is reménykedtem, hogy nem fogom. Olyat éreztem amire azt mondtam volna, hogy képtelenség. Féltem. Féltem attól, hogy eltaszít, hogy elutasít. Lejátszottam fejben, hogy rám támad, hogy dühe, gyűlölete erősebb lesz a kötelékünknél, ami kialakult. Persze azért a nagy egymásra találás is megfordult a fejemben gyengébb pillanatimban. S most, hogy itt áll… előttem, és Ő az. Még sem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek, még ha nem is látszik rajtam. Szívem szerint oda rohannék, megölelném mégis a józan eszem, azt diktálja, hogy maradjak egyhelyben. Kiélesedve figyelem, támadást remélve és félve egyszerre. Figyelek, hogy ne érjen váratlanul és szememben megannyi keserűség, tartás és mégis odaadás lapul amit csak akkor nem vesz észre ha nem akar. Változtam, mindenki változik. De ott belül, ugyan az a szeleburdi kislány vagyok aki mellette lehettem mindig is. Önmagam. S csak most értettem meg, hogy mennyire is hiányzott. Mardosott, hogy mégsem köszönthettem azzal, hogy letarolom a lábáról és próbálom megcsikizni, vagy összekócolni a haját, hogy a birkózás után csak szuszogva, zihálva feküdjünk egymás mellett és nézzük az eget. Mint megannyiszor megtettük már. Ott mardosott, hogy ez talán már csak a múlté melyre kellemes emlékezhetek vissza. Érzem a benne kavargó érzékeket, a gyűlölet a harag szinte betölti a levegőt és egy röpke pillanatra lesütöm a szemem, mint egy kislány, aki rossz dolgot csinált. Hangjára azonban felkapom és hirtelen rá sem ismerek és ez… fáj. Vádat hallok a hangjában, ami meg nincs az ínyemre.* - Miután elmentél pár hónapra rá. Két éve ha pontosan szeretnéd tudni. De gondolom nem ez érdekelt, hanem a hogyan. Vadászni voltam éjjel és egy vadász épp egy másik vámpírt próbált meg eltenni láb alól, aki már egy ideje sakkban tartotta az embereket. Tudod, hogy mindig is vakmerő voltam… nos ez még kihívást is nyújtott. Jó magam is a vámpírra támadtam. DE csak egy egyszerű ember voltam. Az ég tudja miért, de a vadász megmentett mikor a vámpírnak feltűnt, hogy felém tart. Bevertem a fejem, mikor ellökött az útból és így ébredtem. * Meséltem el, mintha a reggelimről beszélnék. Tudnia kellett, hogy a kihívás a lételemem és a vakmerőségem határtalan. Nem egyszer állított már le annak idején.* - Most megölsz Sean… vagyis megpróbálod, vagy megölelhetlek végre?
Kicsit megijedtem, hogy valami rosszat tettem, mikor elhúzódott, de szavai, ha csak egy kicsit is, de megnyugtattak. Nem akarja elveszíteni a fejét.. Erről jut eszembe, hogy őt még soha nem láttam őt úgy.. Hogy táplálkozik.. Nem értem, hogy miért nem vettem észre rajta azt, hogy vámpír.. Annyira emberi csak úgy, mint most is. Csókjai megszédítenek és meg is feledkezem mindenféle problémámról.. Daryl.. Az, hogy meg kell tanulnom magam mögött hagyni a múltat.. Minden.. A feledésbe merül minden egyes érintésével egyre erősebb falat húzok fel az elmében annak érdekében, hogy csak rá összpontosítsak. Pontosan ugyanúgy vágytam rá, mint évekkel ezelőtt.. Ő volt az én mindenem és hiába küldtem el akkor.. Hiába éreztem úgy, hogy ez a legjobb, amit tehetek az érzéseimet iránta nem tudtam megsemmisíteni. Hogy őszinte legyek nem is akartam megsemmisíteni őket, mert túlságosan is szerettem őt.. Egyszerűen csak annyira vágytam a magányra, hogy nem gondolkodtam. Azt hittem az a legjobb, ha elküldöm, ha mindenkit elüldözök magam mellől reménykedve, hogy valaki egyszer talán visszanéz és átsegít életem legnehezebb korszakán. De ezen egy új barátnak Tyler-nek kellett átsegítenie.. Ezt sem bántam meg, hiszen sosem árt egy olyan jó barát, mint Tyler.. Ha ő nem lenne én sem lennék itt. Egy gondolat, már a kezdettől fogva felütötte magát a fejemben, de hamar el is hessegettem.. Magam sem tudom, hogy igazából, miért úgy gondoltam nem lenne helyes. Most viszont nem fogom elhessegetni.. Tudomást kell vennem arról, hogy ő nem ember, hogy vannak másfajta szükségletei és én nem félek megadni ezt neki.. – Ha szükséged van rá.. Igyál belőlem.. Nem félek tőled.. Szeretlek, Caleb. – Suttogtam és ügyeltem arra, hogy a hangom egyszer sem remegjen meg. Nem éppen pozitív emlékeim vannak azzal kapcsolatban, hogy egy vámpír megharap, de ha valakinek ezt hajlandó vagyok megengedni.. Az ő. Még a rossz emlékeim sem riaszthatnak el ettől.
Mondhatjuk azt is, hogy egy világ tört össze bennem, mikor arra kellett feleszmélnem, hogy a lány, akit mindennél jobban védelmeztem, aki olyan volt számomra, már mint a húgom most vámpírként áll előttem. Azt a fajt képviseli, amit a legjobban megvetek. Most érzem igazán úgy, hogy hiba volt lelépnem. Leginkább szó nélkül.. Mondjuk kétlem az, hogy elbúcsúzok tőle változtatott volna ezen a végkifejleten.. Ki tudja.. Lehet, hogy ragaszkodott volna ahhoz, hogy velem jöjjön és akkor nem lennénk ekkora bajban. Mondjuk ez sem annyira biztos, hiszen Kendra-ból kiindulva képes lett volna rávenni valakit, hogy változtassa vámpírrá.. A féltékenysége nem ismer határokat és ez csak még nagyobb dühöt csihol bennem. Jobban gyűlölöm őt, mint azokat a vámpírokat, akik megölték a családomat. Legalábbis jelen állapotban így érzek. Tönkretette az életemet, amit az elmúlt körülbelül két évben sikeresen felépítettem. Boldog voltam, de ez annyira szúrta a szemét, hogy mindent tönkretett. Nem értem, hogy mire volt ez jó neki.. Jó értem.. Elszigeteltem magam minden jótól. Elérte a célját. De nem kockáztathatom, hogy bárki másnak, aki fontos a számomra valami baja essen. Nem bírnám elviselni, ha valakit miattam öletne meg.. Kezdem azt hinni, hogy az irántam érzett szerelmétől teljesen becsavarodott.. Na, meg én is egy kicsit becsavarodtam az Aurora iránt érzett szerelmem miatt, mert teljesen nyugodtan beszélgettem egy vámpírral most pedig azzal a vámpírral, aki egykoron a barátom volt fenn tartom a távolságot.. Leginkább az ő érdekében, mert a düh, amit érzek egyfajta automatikus reakció és jobb lesz, ha fenntartjuk a fizikai távolságot. – Azt hiszem jobb lesz, ha most inkább fenntartunk egy kisebb távolságot.. Elég nagy düh tombol jelenleg bennem és ez az egész könnyedén átvándorolhat rád.. A vámpírokkal még mindig nem igazán tudtam megbékélni.. Főleg most, hogy úgymond észhez tértem. – Nincs Aurora.. Szóval más életcélom nem igazán lehet, mint a lehető legtöbb vámpír elpusztítása, hogy megbosszuljam a családom halálát. Eddig féltem, hogy valakit elveszíthetek emiatt.. Az én saját kis bosszúhadjáratom miatt, de már egyáltalán nincs mit veszítenem. Mondjuk van egy valaki, aki előnyt élvez még a vámpírok előtt.. Kendra. Vele is le kell rendeznem a dolgokat, mert ezúttal nem fogja megúszni olyan könnyen. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott melletted, mikor kellett volna.. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.. – Nem a legkellemesebb érzés látni, hogy az, akit egykoron szerettél, már nem a régi.. Nem mondom, hogy eltűnt és ne szeretném.. Csak egyszerűen a folyamatos düh, ami a természetem miatt lángra lobban a közelében.. Megnehezíti az egész helyzetet.
Próbáltam pozitívan állni hozzá és vártam, hogy megjelenik ajkain az a féloldalas rossz fiús mosoly amitől a legtöbb nő elalél és nekem a szívemhez nőt. De nem, a kemény s rideg valóság fogadott, mely lassan szavakba is végződött. Tudni, érezni sokkal jobb mint amikor hallod is az elutasítást, pláne attól akitől soha nem számítottál volna rá. Vidám, tartózkodó íriszeim mely eddig szeretettel és odaadással tekintett a másikra szavai nyomán megfakult, elkomorodott és apró, pattogó szikrákként ott villogott benne a fájdalom, amit a szavai okoztak. Még ha nem is érzi, a szagát biztosan észreveszi. Észreveszi, már ha akarja persze. Az elkeseredettségem, a fájdalmam hirtelen csapott át dühbe és a környezetünkben lévő vadon élő állatok iszkoltak tőlünk. Hallottam az avar reccsenését, nyulak szöszmötölését, madarak szárnyainak csapását.* - Az istenbe is Sean! Nem egy vámpír vagyok, hanem a legjobb barátod! Nem egy a sok gyilkológép közül. Továbbra is én vagyok, akivel nevettél aki könyörgött neked, hogy tegyél az anyjával valamit. Az a lány aki a szomszédodban nőt fel. VELED! Nem tűnt fel, hogy nem ugrottam neked? Hogy bár dühös vagyok de nem indult be az átváltozás? Normális kiképzést kaptam és kapom mai napig is. Gyilkos voltam már emberként is. Ez miben másabb? Akkor sem embereket öltem, most sem azt teszem. Legalábbis nem egészen. *Hazugság lett volna, hogy nem öltem embert vagy nem fogom megtenni ha azt kell tennem. De nem emberekre vadásztam, nem azok voltak a célpontom, hanem a saját fajtám. Viszont mikor sajnálkozik csak sóhajtva szorítom ökölbe a kezem. Ám hangomban némi lemondás hallható.* - Sajnálod, hogy lehetek valaki? Hogy meg kaptam a lehetőséget valakitől, hogy jobb legyek. Sean, az istenért. Te is tudod, hogy a harc és a pengék volt az életem. Most hasznosíthatom, azt tehetem amit szeretek. De ez még nem jelenti azt, hogy emberek ellen. Biztos hallottál már a vadászokról. Egy… - egy kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy így mennyire bízhatok meg benne. De végűl csak a hajamba túrtam lemondóan. - … Vadásznak neveltek, és még most is annak nevelnek. A vadászok nem embereket irtanak, hanem a saját fajtánkat. Azokak, akik károsak az emberekre, rátok vagy bármelyik lényre. Persze nyílván, ha megmarhul egy farkas, akkor Ő sem marad ki. Mi védünk… Én biztosan és R… Atyám is. Nem vesztettem el a józan eszem, nem lett más a nézőpontom. Pusztán csak átértékelődött a mesebeli világotok amit imádtam. Emlékezz már Sean… mennyire vágytam olyan lenni, mint Te. Az istenbe is… mindig is Te voltál az akire felnéztem. Mért olyan nagy baj, hogy most én is lehetek valaki? Hogy tehetek valamit? Az meg sem fordul a fejedbe, hogy mint fajtabeli esetleg segíthetek neked? Hogy együtt többre mehetünk a szüleid gyilkosaival szemben? Fiatal vagyok, de jól képzett. Te meg farkas. Mi kell még? Egy fogtündér? * Hangom olykor-olykor ingerült. Nem tudtam eldönteni, hogy mit hitt ki lettem azáltal, hogy beharaptak vagy, hogy is nevezik ők. Már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek a dühtől. De valahogy kicsapni nem akart. Csak engem kínzott, emésztet belülről. Ez számomra elég bizonyíték volt ahhoz, hogy tudjam; Nem tudnám bántani Seant, csak ha okot ad rá. Azaz veszélyeztet engem. Míg mást, egy ujjal sem tudnék hozzáérni, úgy, hogy ártószándék legyen mögötte. Ettől féltem, ettől rettegtem. Hogy ki hunyt bennem az iránta érzett szeretetem, csak mert két külön oldalra kerültünk. De nem. Bár ettől még nem lettem óvatlanabb.* - Sean… kérlek. * Nyújtottam felé a jobb kezem. Bár ez még nem gátol semmiben. Tudja Ő is, hogy bal kézzel ugyan írni nem tudok, de ugyan olyan jól forgatom benne a pengét mint a jobban. S óvatosan tettem is felé egy lépést, hogy ne vegye támadásnak. Sosem voltam óvatos a közelében és most olyan idegen volt, hogy még a kezem is megremeget egy pillanatra. Egyszerűen koncentrálnom kellett, hogy ne rohanjak oda és ugorjak a nyakába. Hogy fúrjam a pulcsija nyakához az orrom, hogy érezzem az otthont, ahogy belőle árad. Féltem, hogy támadásnak veszi.* - … és mi az, hogy észhez tértél végre? Mi történt és mért nem mondtad? *Tekintetemben ugyan ott volt továbbra is az érzéseim kavalkádja, de a kíváncsiság is és a segíteni akarás is. Képes lennék bárkit eltenni a földről, ha csak egy ujjal is árt neki. Ha egyedül nem megy, kérnék segítséget – amit amúgy nem szoktam. -, de neki senki nem árthat. S míg emberként csak maximum hőzöngeni tudtam, mert sosem hagyta, hogy összekeveredjek egy fajtájabelivel vagy bármilyen más lénnyel rajta kívül. Most már azért nem vagyok azaz ember lány. Bár sokat nem változtam, de már nem vagyok gyenge mégha az emberek között nem is tartottam magam annak. Az Ő árnyékában valahogy mindig is az voltam és ezt tudtam. Bár tény, hogy soha nem éreztette és valahol jóóó mélyen élveztem azt a biztonságot amit Ő nyújtott nekem.*
Nem tervezek vele együtt vígan élni, csak kell a segítsége, meg majd egy kicsivel több, mint információk, de egyenlőre az is haladás, ha bármi nemű hírt hoz nekem. Körbe járom méregetően miközben beszél, és végig őt figyelem ezen folyamat alatt. Hallgatom szavait, mondatait, azt amik lényegesek, majdan megállva mellette válaszolok ezekre; - Felőlem rendben van a dolog.. hidd el egyenlőre egyes információk megfelelnek. Nem kell közvetlenül egyszerre minden vámpír anyaga.. -Elgondolkozom egy pillanatra, majd folytatom.- Elég ha csak elhozol pár darabról személy leírást a többieket meg majd utána. -Vonok vállat, és csak ennyit tervezek egyenlőre vele, majd a többit még meglátjuk. - Meghívlak, és még fizetned sem kell, hisz én állom neked a számlát. -Mondom komolyan nézve rá.- Akkor indulhatunk? -Teszem fel a kérdést, majd miután rábólintott megindulok vele együtt az új helyszínre; a kávézóba, ha már ezt beszéltük meg..
Zihálva roskadtam le egy fa tövébe. Talpamról lerúgtam a tűsarkút, lábaimat felhúztam és átkaroltam. Fejem a térdemre hajtottam és így próbáltam csillapítani zihálásom. Persze, elüthetnék egy flegma megjegyzést vagy egy cinikus viccet, amitől valószínűleg jobban is érezném magam, elégedettebbnek és a helyzetet is vehetném lazábban, de nem tudom, hiszen egyáltalán nem az. Ez az egész abszúrd, lehetetlen és kegyetlen. Eszem ágában sincs felsorolni, hogy mennyi szar történik mostanában az életemben, mert nincs kedvem még jobban lebolasztani magam, de elég ha csak rám néznek. Eléggé szánalomra méltón festhetek. - Köszönöm. - mondtam őszintén, miközben tekintetem Nadiara emeltem. Nem tetszett ez a hálálkodás, gyűlöltem a gondolatot, hogy a legtöbb mindenben más védelmére, szívességére szorulok és nem intézhetem el a dolgaimat magam. Hogy nem védhetem meg magam. Mi értelme az életemnek, ha nem tehetem azt, amihez a legjobban értek? Menekülni, menteni a bőröm, feláldozni másokat az én biztonságomért cserébe. - Bár magam is megtudtam volna oldani... Ehhez értek, csak hogy tudd. - Nyilván lehettem volna kedvesebb, ha már megmentett és egész életét arra tette fel, hogy megkeressen. Még én is úgy éreztem, hogy tartozok neki, de jelenleg a büszkeségem egy mély tóban fuldoklott. Nem hagyhattam, hogy baja essen. Fáradtságtól kissé szédülten talpra álltam és hátam egy közeli fa törzsének vetettem.
Ahogy megérkeztünk furcsa értelmezhetetlen szó hagyta el a száját. Köszönöm, mondta, de persze nem tartott sokáig az, hogy udvarias maradjon. - Most az egyszer nem tudnál tekintettel lenni rám, ha már megmentettem a tetves életed? - kérdeztem idegesen a szemét pásztázva. Nem tudja elképzelni, hogy milyen érzés az, ha valakit kutatsz és szeretsz. Nem akarok többé egyedül lenni félek, hogy elveszítem őt ismét, de ő ezt nem tudja. Fáj, hogy még ennyire se akarna megismerni engem, biztosan jobban szereti és kedveli a másik lányát.
Szemeim türelmetlenül az égenk emeltem és ujjaimat fésűszerűen végighúztam kószos fürtjeimen. - Ha nem vetted volna észre tekintettel voltam rád. - sóhajtottam fáradtan. Azt mondtam köszönöm, vagy nem hallotta volna? Hát mire való az a bizonyos vámpír fül? - Különben is... - kezdtem el dühösen. - most leginkább egy puha ágyra volna szükségem, nem pedig arra, hogy az egyébként teljesen alaptalan szemrehányásokat hallgassam egy olyan embertől, aki hiába a lányom, nem is ismer. - mondtam ki könyörtelenül. Lehet, hogy ez most csúnya volt, de hát ilyen az élet. Egy anyának az a dolga, hogy felkészítse a gyerekét az élet megpróbáltatásaira. Nos, én azt teszem, noha nem idejében, dehát jobb később, mint soha. Nem tetszett, hogy a képembe vágja, ő megtett meg. Hiába van igaza és tényleg úgy zajlott a dolog, ahogy ő állította, ne is várja el, hogy beismerjem, igaza van. És akkor lehet a képemhez vágni, hogy a büszkeségem még a tulajdon lányomnál is fontosabb.
Fel sóhajtottam és keresztbe fontam a karomat. - Jobban ismerlek, mint te saját magadat.. - Jegyeztem meg, majd leültem mellé és rá pillantottam. -Fájdalmas volt az mikor nem találtalak, csak te még a létezésemről se tudtál.. - Mondtam, majd megköszörültem a torkom nehogy sírjak.
- Persze, valószínűleg te jobban tudod ki vagyok, mint én magam. - hangomban szinte tapintani lehetett az iróniát. Ugyan már! A hozzám legközelebb állók is alig tudják kisakkozni a következő lépésem, senki nem tudja pontos definícióval leírni, ki is vagyok. Majd pont ő, akit körülbelül két órája ismerek, tud kiigazodni rajtam. Ostobaság. - Elvettek tőlem, Nadia. - ismételtem a hotelben is emlegetett mondatom ingerülten. - Azt mondták meghaltál és száműztek Bulgáriából. Ne haragudj, de még a halottnak hitt gyermekemért sem vonultam volna vissza, hogy a holttest vagy sír felkutatásával kockáztassam az életem.- mondtam duzzogva. - Mindig fontosabb volt számomra az életem. Jobb, ha ezt már most tisztázzuk. - folytattam csendesen. Vékony bőrkabátom összehúztam testemen és visszahúztam lábamra a magassarkút. Egy nő legyen, akkor is nő, ha a halálán van. Különben is, a cipőkről egyetlen dolgot fontos megjegyeznünk; Ami nem fáj, az nem szép.
Estefelére jár az idő, gondoltam ideje egy kicsit elszabadulni a víztől, a zajtól, az emberektől, és keresni valami nyugodtabb helyet. Végül az erdőre esett a választásom, talán egyértelmű, miért. A motort leteszem az erdő szélén, lezárom, nehogy valakinek eszébe jusson elemelni, amíg nem figyelek rá, majd elindulok először a keskeny ösvényen, de hamar letérek róla. Úgy ismerem már ezt a rengeteget, mint a tenyeremet, nem esik nehezemre eligazodni benne, még sötétben sem. A fák között már sötétebb van, hiába a még alig rügyező ágak csupaszsága. Farmer, bakancs, póló, és a fekete bőrdzseki, egyszerű, kényelmes szerelés, mint általában. Az övemen ott lóg a Glock tokja, benne a pisztollyal. Megszokás. Szinte sehova nem indulok el nélküle. A bukósisakot a motoron hagytam, ujjaimmal kényelmesen végigszántok félhosszú, szőke hajamon, majd megtorpanok. Végre csend. Csak a természet neszeit hallja még az én vámpírfülem is. Jó, nem egészen. Valahonnan párszáz méternyire két kamasz izgatott sutyorgását hozza felém a szél, de ez olyan halk, hogy nem értem. Mégis zavaró. Legszívesebben rájuk förmednék, hogy dugjanak máshol, de félő, ők nem hallanának engem. Annyi energiát nem akarok rászánni a dologra, hogy megkeressem őket. Inkább tovább indulok, a telő hold egészen jól megvilágítja előttem a nem létező utat, a múlt őszi avar ropogása a lábam alatt fájón hangosnak tűnik a tiszta csendben. Végül megállok egy öreg tölgy mellett, letelepszek az egyik kiálló, vastag gyökerére, és előhúzom a kabátom belső zsebéből a szivart. Elég néhány pillanat, és felparázslik a dohány, én pedig kényelmesen hátradőlök. Persze, friss levegőt szívni jön ide az ember, de nekem most inkább erre van szükségem. Hogy senki ne cseszegessen, amíg elszívom ezt a finom kubait. A mobilom kikapcsolva a hátsó zsebemben, nem akarok tudni most semmiről, ami nem a saját tíz méteres környezetemben történik. Szerencsére ilyenkor még körülbelül nulla az esélye, hogy magamra gyújtom az erdőt, de amúgy sem vagyok ostoba kölyök, hogy olyan elővigyázatlan legyek. Némán múlnak a percek, egyre sötétebb és egyre hidegebb van, de nem érdekel. Messzebbről zajokat, idegen szagokat hoz felém a szél, de erre nem jár senki. Talán ők sem akarnak senkivel összefutni. Fejemet a törzsnek vetem, úgy fújom a füstöt a világító hold felé, ami előtt olykor felhők úsznak át komótosan. Nem tudok ellazulni, de nem is akarok. Volt idő, mikor a végletekig paranoiás voltam, és meg is volt rá minden okom, hiszen sok lélekbe ültettem el a bosszú magját. Mióta azonban idejöttem, nem kavartam a szükségesnél nagyobb zűrt. Persze ennem kell, és nem szoktam rá az állatok vérére, de azt is egészen normális módon szoktam megoldani. Leszoktam a felesleges és céltalan vérengzésről. Kénytelen voltam.
Fájt ahogyan ezt mondta, hiszen nem ezekre a szavakra számít az ember. - De most se hagyod, hogy veled legyek...anya - suttogtam lágyan az utolsó szót amit mindig is akartam mondani neki. Soha nem gondoltam volna, hogy fogom is. Megvolt a családom, de én őt akartam mindig is. -És nagyon fáj... - Szorult össze a torkom és pillantottam rá nagy pilláim alól, majd szememből egy könny csepp gördült le.
Mérgesen felpattantam mellőle a földről és próbáltam megigazítani összekócolt hajam. - Mivel én tekintettel voltam rád. - szögeztem le újból. - Te is erőt vehetnél rá, hogy kicsit jobban átérezd a helyzetem. Fáj a lábam, lüktet a fejem és hulla fáradt vagyok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mostanában alapjába véve ingerültebb vagyok emberi mivoltom miatt. - soroltam feszültebben a kelleténél. Oké, hogy nem ő tehet róla, de jelenleg csak ő tartózkodik a közelemben és tesz még idegesebbé. - Szerinted mennyire van kedvem ezekhez az anya-lánya pillanatokhoz ebben az állapotban? - húztam fel szemöldököm és bizony számítottam rá, hogy ezzel most vérig sértem, de arra is, hogy hamarosan fej nélkül végzem. Nem ismerem túl régóta, de remek emberismerő vagyok és az a bizonyos női megérzés is azt súgta, hogy előbb tenné tűzbe a kezét, mintsem eltegyen engem láb alól. - Semennyire. Egy forró kávéra van szükségem, egy puha ágyra és egy mosdóra is. - tértem át kívánságaim felsorolásához és unottan körbepásztáztam az erdőt. Rá kéne jönnöm merre találok vissza a legközelebbi úton a városhoz. Onnantól már tudom az utat a házamhoz. Ah, milyen jól esne most ott egy forró fürdő.
Elegem lett, Amarát ott kellett hagynom most remélem nem próbálja magát újra megölni. Meg kell találnom ezt a gyógyírt és be kell vetettnem vele vagy valami legyen már mert megörülök. Hajamba túrtam és megtámaszkodtam az egyik fába, annyira féltem szerelmemet. Próbáltam meg nyugodni és tovább haladni a friss levegőben, mikor hirtelen egy ismerős hangot hallottam olyan volt, mint Amaráé. Oda siettem és megpillantottam az egyik hasonmását. Bele hallgattam a fejébe és tudtam, hogy benne van a gyógyír. Oda siettem és a vándor csaj mögé lopóztam, kitörtem a nyakát. - Helló szépségem. - biccentettem oldalra a fejemet és mosolyogtam miközben a lánya kitekert teste fölött álltam. - Egy kis anya lánya civódás? - kérdeztem, majd tovább olvastam a fejében, hogy még is hogyan szerezhette ezt a gyógyírt amit nekem szántak?
Ijedtemben hátraugrottam és a szám elé tettem a tenyerem, hogy abba halljon bele halk sikkantásom. Ez durva volt, drasztikus, kegyetlen, kíméletlen és rémisztő. Valószínűleg az is volt a célja, hogy jól tojjam össze magam. Meg is tettem volna, ha nem láttam volna már rosszabbat is. - Stílusos belépő. - ismertem el és igyekeztem hangomba határozottságot, magabiztosságot erőltetni, de előadásomat némiképp rombolta a döbbenettől kitágult nagy, barna szemeim. - Te nem Stefan vagy. - Micsoda megállapítás, Katherine, Nodel-díjat érdemelnék. Nos, mivel Stefan az imént szabadult ki a vasládikából és valószínűleg el is hurcolta az a nőszemély, - akinek már a gondolatára is borsózik a hátam – tehát eléggé furcsa lenne, ha Stefan jelent volna meg. Bár lehet, hogy kevésbé lennék megijedve. Egy éhes vámpír, aki hónapok óta nem evett, de nem szándékosan akar levadászni vagy egy őrült boszorkány, akinek vélhetően a véremre fáj a foga – mint mindenki másnak is – és tudatosan akar megtámadni. Melyik a jobb? Ezt meg kell fontolnom. Szabad egy kis gondolkodásra való időt kérnem? Nem hinném. - De fogadok örülsz, hogy egy ilyen cuki pofival járkálhatsz, ami ráadásul általános közkedveltséggel is jár, ha nem a saját nevedet használod, hanem a hasonmásodét. - csacsogtam idegességemben. - Próbáltad már? Én igen és meg kell mondjam egy kicsit idegesítő például a kis Elena Gilbert személyazonosságát felhasználni. Folyamatosan fáradtak az arcizmaim a sok mosolygástól. Phúj. - húztam el a szám kelletlenül. A csicsergésem ezekről a zagyvaságokról természetesen csak figyelemelterelés volt. Ezalatt épp kellett volna találnom valami kiutat ebből a helyzetből. Hát most kivételesen semmi nem jutott eszembe.
Égnek emeltem zöld szemeimet és keresztbe fontam a karomat, majd megráztam a fejem. - Egy.: Én rólam van mintázva a cukipofi ahogy mondtad, kettő.: Befognád a szád! - Fintorogtam lenézően, hogy ez mennyit tud dumálni. Nekem csak a gyógyír kell és semmi más. - Kell a gyógyír belőled. - mondtam, majd egy kést rántottam. Megragadtam a kezét menekülni se volt ideje és a csuklójának estem, éreztem ahogy kapálózik ahogy igyekszik menteni a silány kis életét. Belenéztem a szemébe ahogyan igyekszik és próbáltam kicsit agyába férkőzni. Szívtam a vérét és csak szívtam amíg el nem gyengült, majd végül elengedtem ő pedig a földre zuhant. Éreztem ahogy át jár a gyógyír éreztem ahogy a varázserőm vissza tér belém és a halhatatlanságom megszűnik és újra az vagyok ami, vándor és egyben mágus.
Kezdőlap
| ►zene:
Ahogy megérkeztünk furcsa értelmezhetetlen szó hagyta el a száját. Köszönöm, mondta, de persze nem tartott sokáig az, hogy udvarias maradjon.
: 
