Éles elmém még ebben az állapotban is három dolgot kapásból feljegyzett támadómmal szemben. Egy: ennek a fazonnak egyáltalán nincs humorérzéke. Nem viccelek, egy izom nem rándult meg az arcán összefüggéstelen, szedett vedett csacsogásom hallatán és még csak egy gúnyos választ sem kaptam. Vén fapofa. Kettő: türelme sincs. Látszólag nagyon céltudatos és agresszív, ami nem mindenképp megvetendő dolog, de az ilyet szép lassan, rafináltan kell csinálni. No persze, egy kicsit megértem őt, ha jobban belegondolok... Ha én is pár ezer évig a föld alatt rohadtam volna, nem biztos, hogy lenne türelmem. Három: ő is, mint gyakorlatilag mindenki más, a véremet akarja. Még megnyikkanni sem volt időm, de ő máris lefogta a csuklóm. Őrült rángatózás és kiabálás közepette igyekeztem szabadulni előle, de megdöbbentően erősen szorította a karom. - Engedj el! Nem volt elég?! Nem olyan finom az! - kiáltottam rá, de éreztem, hogy testemből fokozatosan fogy el az erő. Ez nem tántorított el tőle, hogy csak még kétségbeesetten, hevesebben próbáljak szabadulni. - Engedj már el! - sikoltottam újra, de már halkabban. Rémülten kaptam szabad kezemmel a fejemhez. Szédültem. Csodálatos elsősegélynyújtóként pontosan tudtam, hogy a vérhiány tünetei jelentkeztek nálam is. - Eressz... - leheltem még alig hallhatóan. Zuhantam. Arcom enyhén cirógatta a langyos légellenállás, miközben közeledtem a föld felé, de az esés már nem fájt. Elnyelt a sötétség.
A városlakó barátaim nagyon kedvesek voltak és elárulták nekem, hol is találom az én drága Katerinámat. Viszont azt is megtudtam tőlük, hogy Silas fogságában van. Áttrappoltam az erdőn és egyenesen a nyomok irányában haladtam. Aztán megpillantottam őket. Kath rángatózva esett a földre, miközben Silas az utolsó csepp vért is kiitta belőle. - NEEEEEE!!!!! -üvöltöttem és odarohantam hozzájuk. Silast a mellkasánál fogva löktem arrébb, majd Kat után nyúltam. Megragadtam a felsőtestét és magamhoz húztam. Silastól nem féltem. Már találkoztunk korábban és akkor sem mutatott nagy érdeklődést felém. - Katherine, hallasz engem? -rángattam meg a vállát és az arcát paskoltam finoman. - Nem, kérlek... Ez nem lehet igaz...-suttogtam magam elé. Nem lélegzett. De nem mertem még magamban sem kimondani a tényt, hogy Katherine ..... ! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy.... - Az ég szerelmére... Gyerünk térj magadhoz!!! Szeretlek!!! Kérlek.... Szeretlek.... -hangos kiáltásom a mondandóm végére halk, elhaló suttogássá változott. - Ez nem lehet... -ismételgettem. - Te! Te szemét! Te ölted meg!!!-fordultam hátra ördögien dühös tekintettel. De Katherinet egy pillanatra sem eresztettem el karjaim közül. Felülről nézve, még így kiszolgáltatott helyzetben, a lábai előtt térdelve sem féltem tőle. Gyűlöltem. - Megöllek!! -olvastam rá a szavakat. A kezem remegett Kat kihűlő félben lévő testén. - Ne kérlek ne.... Nem halhatsz meg így... -nyomtam a homlokára egy csókot.
Megjelent az idegesítő első vámpír öltöny fickó, istenem, hogy ezek soha nem szállnak le rólam, de a vicces az, hogy Klaus még is retteg tőlem. Ahogyan lökött sikerült minden kiszívnom a nőből. Lelélegeztem és éreztem ahogyan a gyógyír át járja a csontjaimat. Kicsit erőtlen is lettem egy pillantra, majd ahogyan Elijah rám nézett nevetni kezdtem. Pillantása számomra egy vicc volt. Csak rá vetettem pillantásom olyan csábosan ahogyan a hasoncicák teszik kezemet fel emeltem és ujjaimból kitört a tűz, olyan isteni volt ismét mágusnak éreznem magam. Imádtam régen is, hogy vándor lehetek, de most még inkább. Csak rá mosolyogtam és végig néztem ahogy szenved.Tudják legalább mi a szenvedés. Hirtelen Katherine kinyitotta a szemét. - Na ne... - Néztem rájuk, majd el gondolkodtam, hogy akkor most mi is van itt? De nem akartam megvárni még Elijah megölhetne az elött, hogy Amarához eljutattom a gyógyírt. Így eltüntem, amíg nem figyeltek oda
Nem éreztem az erdő természetes illatát, nem láttam Nadia kitekeredett, eszméletlen testét a földön és nem éreztem a délutáni szellőt sem az arcomon. Tulajdonképpen az arcomat sem éreztem. Ez azonban csak egy ideig foglalkoztatott, ejtett kétségbe, ugyanis, amint rájöttem, hogy a lábam és bal karom sem érzékelem, azaz a fájdalmak is eltűntek, egyből megnyugodtam. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy hol vagyok vagy egyáltalán mivé lettem, ha egyáltalán nem érzékelem magam semminek. A nagy semmi volnék? Az üresség? Ugyan már! Hisz akkor nem tudnék ezen gondolkodni. Minden bizonnyal lennie kell valaminek, amiben az agyam hordom, mert gondolkozni csak azzal képes az ember. Meg is fogtam volna a fejem, hogy leellenőrizzem, az meg van-e még, de aztán rájöttem, hogy a karjaimnak hűlt helye van. Hát akkor mégis mivel fogjam meg? Miután elvetettem magamban az ideát, miszerint megpróbálok rájönni ki és hol vagyok, észrevettem, hogy milyen jó itt nekem. Tökéletes nyugalom vett körbe. Igaz, látni nem láttam semmit és a többi érzékszervem is beadta az unalmast, de legalább nem fájt vízhólyagos lábam a magassarkútól, horzsolásiam, egyéb sebeim sem érzékeltem és a Silastól való rettegés is megszűnt. Legelőször fülem létesített kapcsolatot a külvilággal. Legszívesebben leszaggattam volna, ha megtaláltam volna a karjaim, ugyanis rögtön valami süvítő, sipoló hangot hallottam, majd egy ismerős férfihang kétségbeesett kiáltozásait. Elijah volt az. Legszívesebben visszakiáltottam volna neki, hogy semmi baj, nem haltam meg. Legalábbis szerintem nem így néz ki a halál, de nem találtam a hangom.Szemem rászegezve szerettem volna bebizonyítni, hogy élek és nem tudott bennem súlyos kárt tenni még Silas sem. De ha már ezek az érzékszerveim nem működtek, akkor a fülem fejezte volna be ezeknek a borzalmasan keserves hangoknak a fordítását. Más esetben a végtelenségig hallgattam volna Elijah-t, ahogy újra és újra elmondja: szeret, de semmiképp nem akartam mégegyszer ezen a kétségbeesett, szomorú hangon beszélni. - Elijah... - suttogtam szinte alig hallhatóan. Olyan volt, mintha valaki teljesen más szólalt volna meg, hiába hallottam az én hangom és éreztem, ahogy mozog a szám. Igen, megvan a szám! - Elijah, ne... Maradj velem. - hangzott mondanivalóm már-már rémülten, amikor arról beszélt, hogy megöli Silast. Félreértés, ne essék, mit sem láttam volna szívesebben, mint annak a pszichopatának a holttestét, de nem akartam, hogy Elijah egy arasznyival is távolabb kerüljön tőlem. Rettenetes félelem fogott el és úgy éreztem, csak az ő közelében érezhetem magam biztonságban. Szemem hunyorogva kinyitottam és rögtön szerelmem arcát láttam meg. Az csak mellekés meglepetésként ért, hogy a háttérben megiszkolt az őrült szörnyeteg, aki teljesen lecsapolta a testem. És mégis... - Túléltem. - fejeztem be hangosan gondolataim, de holmi szánnivaló suttogásnál többre nem futotta. Halovány, kissé fájdalmas, de diadalittas mosolyt villantottam Elijah-ra. Nem tudott megölni. Még ő sem.
Az a szemét elakart menekülni. Minden izmom forrt a dühtől. Felakartam pattanni és utána menni, hogy kitekerjem a nyakát, de Katherine megmozdult a kezeim közt. - Hála az égnek! -húztam szorosan magamhoz. - Sajnálom... Elkéstem. Azt hittem biztonságban hagytalak itt... Annyira sajnálom. -motyogtam a hajába. Régóta nem éreztem ennyi rémületet magamban. Féltettem őt. Talán butaság ennyire megbízni benne, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Sosem voltam jó benne. Hiszek benne, hogy értem meg fog változni. De ha meg is változik... itt kell hagynom és nem beszélhetek erről neki. Ha a baba megszületik el kell hagynom Katerinát. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Rosszul lettem még a puszta gondolattól is. - Minden rendben? -kotortam el a haját az arcából és gyorsan végigmértem, hogy nem e sérült meg. A harapásnyom még mindig ott volt a testén. - Igyál! -haraptam egy sebet a csuklómra és a szájához nyomtam. - A véremtől jobban leszel. -sürgettem. Lehetnek belső sérülései is. Az lesz a legjobb, ha rendbe hozom kicsit. - Mi történt? -kezdtem faggatni. - Miért akart Silas megölni? És miért vagy ember?? Csak nem Silas gyógyírét...-kerekedett el a szemem. Elena lenyúlta volna az ősi boszorkány ellenszerét? Hogyan? Mikor? Biztos John adta neki. Igen, most már kezdett kirajzolódni a kép a fejemben. - Azt hiszem Elena romlottabb, mint gondoltam. -húztam félre a számat.
Ha lett volna annyi erőm valószínűleg gúnyosan felkacagtam volna Elijah szavaira. Milyen naiv gondolat. Már hogy lehetne egy ember biztonságban Mystic Falls-ban, akinek ezernyi ellensége van és ezeknek kilencven százaléka a városban él? A poénos pedig az a helyzetben, hogy nem is személyes ellenségeskedés céljából támadtak meg. Csak a vérem kellett. Utalátam, hogy végül azzá váltam, akiket én gyengének tartottam. Emberré. Ha vicces kedvemben lettem volna, minden bizonnyal elsütöttem volna azt az egészségnevelésre alkalmas mondatot, hogy az vagy, amit megeszel, de semmi kedvem nem volt hozzá. Jelenleg jobban el voltam foglalva saját nyomorommal. - Megvagyok. - feleltem erőtlen hangon. Gyakorlatilag mindenem fájt, de legalább éltem. Az az igazság, hogy voltak egy kis fenntartásaim Elijah vérével kapcsolatban, hisza múltkor már próbálkoztam Katie vérének elfogyasztásával, hogy visszaváltozhassak vámpírrá, de a szervezetem elutasította. Most azonban más idők jártak. Mi van, ha ezzel a pár másodperces halállal elmúlt az a kellemetlenség, ami megakadályozta, hogy vámpírvért igyak. Egy próbát mindenképp megér. Kortyoltam tehát egyet majd egy kisebb köhögőroham mözepette tornáztam fel magam ülő pozícióba. Hajamba beletúrva sóhajtottam fel szomorkásan, mikor újra egyenletesen tudtam venni a levegőt. - Még mindig nem fogadja be a szervezetem a vámpírvért. - állapítottam meg rekedt hangon. - Nem segíthet a véred. - lemondó sóhajom egyaránt volt csalódott és lázasan elkötelezett. Reménykedtem, hogy ezúttal sikerülni fog és pocsék érzés volt, hogy még sem, de közben igyekeztem nem elhagyni magam és azzal bíztatni nem túl szerény személyem, hogy megtalálom a megoldást. Nem vagyok reménytelen eset. - Igen, ő is a véremre utazott. - bólogattam és nem is fáradtam azzal, hogy megmagyarázom részletesebben, mert láttam rajta, hogy kezd összeállni a kép őbenne is. - Én voltam az a nyavalyás holdkő... - ingattam a fejem lassan, miközben keserű fintor ült ki az arcomra. Amellett, hogy birtokba vett valami nagyon is megmagyarázható tompa kimerültség, lomhaság és ostromló melankólia, boldog is voltam. Ha nem fájt volna minden porcikám és nem lettem volna egyébként a végletekig is lesújtva, akkor örömtáncot jártam volna, amiért élek. Hisz nem több, mint öt perce még azt hittem, hogy hamarosan jön értem a kaszás. Hogy Katherine Pierce ideje lejárt és ezúttal nem tud elmenekülni. Nem is tudtam volna, ha Elijah nem jelenik meg. Valószínűleg Silas nem iszkolt volna el ilyen gyorsan és végignézte volna, ahogy ébredezem, végül csakúgy a hobbija gyakorlásaképpen véget vetett volna az életemnek. Nincs kizárva. - Köszönöm. - motyogtam halkan, lesütött szemekkel, de határozottan. Nem sűrűn hálálkodtam és nincs benne sok gyakorlatom, de ennek most el kellett hangzania, méghozzá az én számból. Talán nem tudott meggyógyítani a vérével, de itt termett, amikor vészesen szorult a hurok.
Céltanul bolyongtam. Szellemként oda mehetek, ahova csak akarok. Vagyis ez nem teljesen igaz. Egyetlen egy személy mellett szeretnék maradni.. De ő nem akar a közelében látni. Számára halott vagy s, ha úgy nézzük ez tulajdonképpen igaz is. Szellem vagyok csak akkor érezhetek valamit, ha megszállok valakit. De még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy valaki teste felett sokáig képes legyek uralkodni. Simon nélkül ez az egész teljes mértékben értelmét vesztette. Csak azért fejlesztettem magam, hogy neki megfeleljek. Ki gondolta volna, hogy pont azzal ijesztem el, hogy próbálom lenyűgözni. Én nem. Nem is érzem, hogy bármivel elvetettem volna a sulykot, hiszen tulajdonképpen a saját képére formált. Olyan lettem, mint ő. Egy picit talán rosszabb, de miért csak engem hibáztat? Ez az egész nem csak az én hibám. Igaz, valószínűleg nélküle is megbolondultam volna, de lehet nem pont így. Abban a pillanatban búcsút intettem annak a lánynak, aki voltam, mikor megismertem. Én ezt teljes mértékben elfogadom.. Akkor ő, miért nem képes? Mikor változásom egyetlen oka Ő volt? Úgy hiányzik, már a testem, szinte nem is emlékszem milyen volt, mikor utoljára igazán éreztem a lábam alatt a talajt. Más testében lenni nem az igazi.. Azt pedig nem tudom megmondani, hogy képes leszek-e megjátszani magam a nővérem előtt, hogy semmit sem változtam. Egy boszorkány előtt is, majdnem kidobtam a nem létező vacsorámat. Nem tudok ugyanaz a kedves lány lenni, aki voltam. Ha még mindig ugyanaz a személy lennék.. Kihasználnának, majd eldobnának, mintha mi sem történt volna. Én pedig nem erre vágyom. Én akarok irányítani, hiszen megvan bennem hozzá az erő, hogy képes legyek átvenni az irányítást. Egy furcsa érzés az erdő felé csalogatott, de nem tudtam pontosan megmondani, hogy mégis mi addig, míg meg nem láttam azt a személyt, akit ha tehettem volna kergettem volna évekig. Kutattam volna, de értésemre adta, hogy nem akar többé látni, hiszen undorodik tőlem. Mégis.. Halott szívem úgy vonzott hozzá, mint ahogy a méheket a méz. Elmehettem volna mellette.. S talán észre sem venné, hogy valaha is itt voltam. Ő volt az, aki hátat fordított nekem mindezt azért, mert nem tetszett neki az, amit alkotott. Én. Lábaim megfagytak nem álltam még készen arra, hogy közelebb menjek hozzá. Nem is tudom mit mondhatnék neki.. Valószínűleg ugyanúgy elküld, majd mit legutoljára. Nem hiszem, hogy képes leszek elviselni, de meg kell próbálnom. Mély lélegzetet vettem s, ahogy közeledtem felé egyre csak nőtt a mellkasomban a félelem. Féltem, hogy ugyanúgy elutasít, mint mikor legutoljára láttam. Fájt akkor is, s most is rettentően fájna. Talán még jobban is. Hagytam neki teret s időt. Remélvén, hogy ezzel elfelejti bűnömet, de nem tudhatom.. Még nem. – Simon. – Szóltam oda neki rekedt mégis reményteli hanggal.
Nem akartam elhinni ezt az egészet. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége talán el sem jövök. Nem ismerem meg Aurora-t.. Nem fordítom a feje tetejére az életét. Minden könnyebb lett volna. Boldogtalan lennék az lehet, de most sincs ez másképp. El kellett szakadnom Aurora-tól, hogy biztonságban tudjam most pedig megkaptam a következő pofonomat. A legjobb barátom, akire már családtagként tekintettem egy szörnyeteggé vált. Szavakkal nem vághatja ki magát az alól, hogy ő is pontosan ugyanolyan szörnyeteg, mint az, aki megölte a szüleimet. Hidegvérrel. Azt viszont magam sem tudom, miért vagyok vele szemben ilyen ellenséges, amikor nem is olyan régen még egy vámpírral beszélgettem teljes békességben. Megváltoztam. Minden Aurora miatt történt. Ebben az egyben Kendra-nak igaza van. Egy kicsit elpuhultam. Máskor mindenféle gondolkodás nélkül csalogattam volna el a tömegtől és haraptam volna át a torkát. Csak szórakozásból. Régebben nem egyszer szórakoztunk a vámpírokkal, akik a városunkba tévedtek. Ha a gyülekező helyünkre csak egy betette a lábat az, már nem távozott onnan élve. Most pedig itt áll előttem a legjobb barátom, akit legszívesebben megölelnék, de ugyanakkor van bennem egy tomboló vágy aziránt, hogy itt és most végezzek vele. Tegyek pontot az egésznek a végére. Mert ez lenne a helyes. – Lehettél volna valaki mindenezek nélkül, Eli.. Sőt.. Voltál is valaki még akkor is, ha te ezt nem így gondolod. Igen.. Az anyukádat ez megmenthette volna, de mindennek ára van.. Attól, hogy olyanokra vadászol, mint te magad még nem javít a helyzeten. Nem írja felül azt, hogy mégis mi vagy. A természetemből adódóan utálom a vámpírokat. Az már csak tetőzi a dolgokat, hogy egy vámpír mészárolta le a családom. Emlékszem minden egyes közös emlékünkre, de ez egy olyan dolog, ami az egész fölé földet dobál és eltemeti olyan mélyen, amilyen mélyen csak lehet. Nem tudom ezt figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem te is érzed, hogy más vagyok.. Én is érzem, már távolról, hogy mi vagy és ez olyan dühöt képez bennem, amit megfékeznem nehezebb, mint gondolnád. A szüleim halálakor megígértem magamnak, hogy minden szembe kerülő vámpírt megölök.. De egyet sem öltem meg. Mert ekkora szerencsétlen vagyok, hogy nekem még van szívem. Pontosabban, ha nincs egy bizonyos ember az életemben hidegvérrel téptelek volna darabokkal. Persze megvan az esélye, hogy nem sikerül. De képes lettem volna az életem feláldozni azért, hogy sikerrel járjak.. A szüleim emlékét gyaláznám meg, ha most úgy tennék, hogy ez az egész nem számít. Mert igen is számít. – Szeretnék úgy tekinteni rá, mint régen, de nem megy. Nem lehetek az a srác, aki az elmúlt egy évben voltam. Össze kell szednem magam és be kell tartanom az ígéretemet. Nem lehetek egy szerencsétlen alak. Szégyent hoznék ezzel a családomra. – Egy időre elvesztettem az emlékeimet, de ez már nem számít, hiszen minden tökéletes egyben van idebenn. – Böktem a fejem felé. Igen.. Azt hiszem, hogy minden rendben van. Nem ölhetem meg Eline-t, mert abba belepusztulnék, de nem is folytathatom vele a kapcsolatot, amit egykor ápoltunk. Nem lennék képes rá. A düh minden egyes percben csak úgy, mint most jelen lenne. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de.. Eline. Számomra meghaltál. - Képtelen vagyok elfogadni, hogy vámpír.. Nem tudom úgy élni a mindennapjaim, hogy ennek a tudatában vagyok. A legjobb lesz, ha lezárom itt és most. Hátat fordítottam neki ezzel remek lehetőséget adva arra, hogy rám támadjon. Nem olyan lány, aki pityeregni kezd, ha valami baja van. De még ott van az a lehetőség, hogy csendben meghátrál és elfelejti, hogy valaha is léteztem.
Meglepődtem, mikor visszaöklendezte a véremet. Kissé aggódni kezdtem az állapota miatt. - Ez hogy... hogyan lehetséges? -kérdeztem kissé idegesen. - Gyere ide! -mondtam és magamhoz öleltem. A haját simogattam, hogy megnyugtassam. - Még sosem láttam hasonlót. Remélem ez nem jelent rosszat. -nyaltam meg a szám szélét. - De ne aggódj nem lesz semmi baj. Most már itt vagyok és ígérem nem tévesztelek szem elől többé. -mondtam mosolyogva és a kezemmel az állánál fogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Most pedig menjünk. Gondolom nem szeretnél egy percnél is tovább így kinézni. -mértem végig kissé pajkosan. A haja ragadt a kosztól és mindenfele állt csak a jó irányba nem. A ruhája koszos és szakadt volt. Megfogtam a karjánál és felhúztam a földről. - Tessék! -vettem le a zakómat és a vállára terítettem. Most már ember. Figyelnem kell rá. - New Orleans biztosan tetszeni fog neked. -cirógattam meg az arca egyik oldalát. - Nagyon szép ruhákat lehet kapni és a város hangulata is remek. -mondtam biztatóan. - De el kell mesélned, hogy mi történt pontosan itt. Szeretnék tudni minden részletet. New Orleansban van pár boszorkány, aki tartozik nekem. Megpróbálunk rendbe hozni, oké? -haraptam az alsó ajkamba.
Ülök a vastag gyökéren, hátamat a fa törzsének vetve, és békésen füstölgök a szivarommal. Sznob szokás talán, de én szeretem, pláne ha van annyi szabadidőm, hogy rendesen hódolhassak ennek a szenvedélyemnek. Ez nem olyan, mint gyorsan elszívni egy szál cigit. Ezt ki kell élvezni. Pont úgy, ahogy a csendet is, és a magányt. Jó itt lenni. Igyekszem minden gondolatot elűzni a fejemből, de mikor túl nagy a csend, olykor vissza-visszatolakodnak a múlt emlékképei, melyek alaktalan érzetekké, benyomásokká korcsosultak az évek alatt. Ha koncentrálok, még mindig képes vagyok felidézni azt a mámorító érzést, mikor életemben először ébredtem rá a saját erőmre, a saját hatalmamra. Arra, amit az öcsémtől kaptam, és amiért gyűlöltem magam, mégsem voltam képes oly sokáig ellenszegülni annak a bódító borzongásnak, ami átjárt, ha az ajkaim alatt éreztem a lassuló pulzus ütemét, vagy hallottam a könyörgéseket, a sikolyokat… rég volt, mikor utoljára átéltem, de különös módon nem hiányzik már annyira. Nem gondoltam volna, hogy arról a meredek lejtőről van visszaút, hogy az évtizedek alatt megszokott dolgoktól képes leszek egyszer ennyire megszabadulni. Talán a tudat segített, hogy tudtam, ez így nem mehet tovább, hogy jobb vagyok ennél. Jobb voltam és jobb lehetnék. Láttam, mit tettem Emeryvel, és… elborzasztott, amivé én változtattam. Olyan volt az a pillanat, mintha egy évszázadig sűrű, édes, vörös ködben ültem volna, ami már egy ideje fojtogatott, csak én nem vettem észre. Talán meg kellett volna próbálnom segíteni rajta, ott maradni vele, de képtelen voltam. Magam sem voltam képes egyedül a változásra, nem hogy azzal együtt, aki hosszú évtizedeken át társam volt azokban a szörnyűségekben, amiket elkövettem. Utána pedig… nem akartam már megkeresni. Nem akartam, hogy emlékeztessen. Önző dolog volt tőlem, de jó ideje nem voltam már a becsületesség mintaképe. Furcsa, kellemetlen érzés rángat ki a gondolataim ingoványából a valóság talajára. Felpillantok, és a tekintetem megakad valamin. Pontosabban valakin. A derengő alakon, akit ezer közül is felismernék. Meredten figyelem, még a szivarról is elfeledkezem, ami békésen parázslik a kezemben. Meg sem kell szólalnia, hogy tudjam, tényleg ő az. Noha az arcomra nem ül ki az undor, mégis megfeszülnek az izmaim, érezni a feszültséget, amit a lány nem kívánatos jelenléte ébreszt bennem. Olyan könnyű lenne… egy rituáléval ugyanúgy elbocsáthatnám, ahogy visszahozhatnám az életbe. Olyan könnyen megszabadulhatnék tőle, és mindentől, amire emlékeztet, olyan könnyen megszabadíthatnám a gonoszságától a világot… de mégsem voltam képes megtenni eddig sem, és nem lennék képes ezután sem. Hiszen bármennyire is taszít a gondolat, én alkottam, a részem volt, az én tükröm, és oly sokáig a társam, akinek csak az számított, hogy a kedvemre tegyen, még ha én nem is mutattam semmi jelét annak, hogy fikarcnyit is érdekelne. Hogy lennék képes megtagadni bárkitől a második esélyt a normális életre, mikor én is más könyörületéből éltem túl önmagam? Ráadásul néha… hiányzik. Sokáig tartott beismerni magamnak, és valójában most sem vagyok biztos benne, hogy erről van szó, de olyan sokáig volt mellettem, hogy egyszerűen rossz nélküle. Akkor is, ha tudom, vele még rosszabb lenne. Ő az én horgonyom, ami visszahúz a mélybe… kivéve, ha segítek rajta, ha ismét a saját másomra formálom. Öntelt gondolat, de az elvesztése jobban megviselne, mint ha figyelmen kívül hagynék néhány morális korlátot. Pont úgy, ahogyan régen is megtettem. - Emery. Sosem becéztem a nevét, most sem teszem, és bár rideg köszöntésnek szánom, a hangomban több minden bujkál, amit legszívesebben elrejtenék. Kétségek, undor, és a köröm alá futott tüske alattomos fájdalma. Szabad kezemmel intek neki, hogy jöjjön közelebb. Nem kedves invitálás, inkább mint valami kényszeres parancs. Valamiért sosem kezeltem egyenrangúként Emeryt, még ha az okát nem is tudtam soha. Talán a szellem lét volt, talán valami más… talán az, hogy akkor túl nagy lett volna a kísértés, hogy visszahozzam az élők közé. - Merre jártál? Tekintetem még mindig rajta függ, őt követi, akármit tesz is.
Amint megpillantom őt teljes mértékben lefagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy valószínűleg ő is észrevett engem mégis várok. Nem akarom megkeseríteni az életemet még egy olyan emlékkel, ami a mai napig tisztán él bennem. Elküldött. Pedig csak olyanná váltam, mint ő. Nem értem, hogy ebben mi olyan rossz. Talán az, hogy számomra nincs visszaút? Nem tudnék felhagyni ezzel az életmóddal. Ez jelent számomra mindent. Fiatalon haltam meg. Úgy, hogy mondhatni semmit nem éltem meg és most az egész világot büntetem ezért. Minden egyes élőlényt. Szükségem van arra, hogy áttapossak másokon vagy éppenséggel szenvedni lássam őket, mert ez vagyok én. Most már ez vagyok én és ezen senki nem tud változtatni. Maximum egyszer.. Ha feltalálják az időgépet és visszacsinál valaki mindent.. Félek, hogy megint elküld anélkül, hogy esélyt adna arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat. Nem fogok megváltozni.. Nem hagyok fel azzal, ami számomra, már megszokott. Egyszerűen csak visszafogom magam, mikor mellette vagyok. Annyira vágyom arra, hogy én is a saját testemben lehessek és megérinthessem az arcát.. Már, ha nem húzódik el tőlem. De ez az egész még bőve a jövő zenéje. Először azt kellene elérnem, hogy ne akarjon most elküldeni. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék tovább értelmet keresni ebben a nyomorúságos örökkévalóságban. Lebegek az emberek között anélkül, hogy bárki is észrevenne. Nem pont a legjobb.. Azt akarom, hogy érezzem a talajt a lábam elől, hogy mindent érezhessek és magamba szívhassam a tudást.. Mindazt, amit nem sikerült megtanulnom emberként. Boszorkány vagyok és nem akarok egy összetört kislány lenni, aki nem tudja megvédeni magát. Mindehhez a kulcs Ő. Ő az én mindenem.. Kínzó ez a távolság. Végig figyelem arcának minden egyes vonását és annak rezdülését. Ha csak haloványan is megjelenik az undor az arcán.. Készen állok arra, hogy elrohanjak s soha többet vissza ne nézzek. Harmadszor, már az én nem létező szívem sem állná ki ezt a próbát. Nem is szükséges az arcára valami kifejezést erőltetnie.. A hangjában minden pontosan benne van. Fáj, hogy még mindig undorral gondol rám, de nem volt lehetőségem jobb belátásra bírni magammal kapcsolatban. Int, hogy menjek oda hozzá nekem pedig több sem kell és szépen lassan odaérek mellé és letérdelek. Valamiért mindig is felnéztem rá. Végül is ő tanított meg mindenre, amit ma tudok. Ő volt az, aki bevezetett abba az életstílusba, amit ma ismerek. Kezeimet az ölembe ejtem és tördelni kezdem az ujjaimat. Ez egy kicsit eltereli a figyelmemet és a tekintetem sem emelem fel, csak bámulom a kezeimet, miközben válaszolok a feltett kérdésére. – Mondhatni körbe jártam a világot. S, mint látod nem sok minden változott. Ugyanúgy levegő vagyok a többség számára, mint mikor még együtt voltunk.. Hiányoztál.. Hiányzol. – Még most is hiányzik, hiszen a testbeszédéből egyszerűen csak úgy árad az utálat, mintha egyszerűen muszáj volna. Hozzászoktam már, hogy a kapcsolatunk közel sem fizikai dolgokról szólt.. Most mégis annyira szeretném átölelni, de tudom.. Egyikünk sem érezne az egészből az égvilágon semmit. A reakciója pedig túlságosan is fájdalmas lenne ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam. Igen.. Van egy gyenge pontom. Méghozzá Ő.
- A nyavalyás gyógyír miatt van. Nem tud meggyógyítani vámpírvér. Visszaváltoztatni sem tud. – suttogtam elkeseredettem és nagy sóhajjal bújtam Elijah ölelésébe. Nehezemre esett tartani magam és nem megkérni őt, hogy azonnal törje ki a nyakam. Kedvem lett volna elfutni is, hogy leugorhassak valami magasról, vagy betörni egy tudatlan ember konyhájába és egy éles pengét a hasamba szúrni, hogy megszabadulhassak újfent kapott keresztemről. Aztán eszembe jutott, hogy ki vagyok. Én nem adom fel. Eszembe jutott Elena arca és a többi ellenségemmé. Nem, eszemben sincs megadni nekik azt az örömöt, hogy meghalok. Különben is, túléltem. És Elijah is itt van. Talán mostantól véget érnek ezek a sorscsapások és történik velem valami jó is. -Nyomás! Egy másodpercnél tovább sem bírom. – kuncogtam fel keserűen és miután felálltam igyekeztem egy kicsit megigazítani a hajam. Azonban, amint egy kicsit belefésültem, ujjaim elakadtak néhány csomóban és pár darab falevelet is ki kellett szednem belőle. Kelletlenül elfintorodtam. Észre sem vettem mennyire fázok, csak miután Elijah a vállamra terítette a zakóját. Hálás mosollyal pillantottam rá. - Tehát New Orleans? Gondolod, hogy Klaus nem fog egyből levadászni? – igyekeztem könnyedén feltenni a kérdést, de persze egy kicsit ideges is voltam miatta. Ha nem lenne így is elég bajom, akkor valószínűleg meg is remegnék a gondolattól, hogy a testvére közelébe menjek, de a boszik említése után egyre csábítóbbá vált az ismeretlen város. – Viszont ez jól hangzik. Boszik, akik tartoznak. – ízlelgettem mosolyogva. – Remélem, tényleg tudnak segíteni. Csak akad valamilyen hókuszpókusz, ami elmulasztja a gyógyírnak ezt a kellemetlen hatását. – fintorodom el és célzok itt konkrétan az előbbi esetre. Minden problémám megoldódna, ha képes lennék vámpírvért inni. Akkor csak egy nyaktörés kéne, és máris visszaváltozhatnék. Így viszont, emberbőrben, remélni is nehezen tudok.
Klaus Mikaelson rabszolgája vagyok, egy Hibrid a sok közül. Olyannyira vagyok a hatalma alatt, hogy aki őt árulta el, egyenként ölöm meg azokat, mert úgy érzem, meg kell ölnöm. És nem bánom egy cseppet sem. Hibrid vagyok, így csak azt kell teljesítenem, amit Klaus akar. Azért is keresem az első szempontú árulót, Bella Summert. Aztán pedig rengeteg áruló van rajta kívül, de ösztönösen megyek rajtuk sorra. Ez a hibridkedés néha az agyamra megy, s nem ad semmiféle magánéletet. Kötődök New Orleanshoz, de elsősorban Klaushoz, mint ahogy minden más Hibrid. Szeretném végre itt hagyni Mystic Fallst. Talán meg kéne bíznom pár embert, hogy aki látja a lányt, azonnal értesítsen engem. Úgy talán megoldható. Eddig körülbelül százhúsz vámpír vére száradt a kezemen, legalábbis azoké, akik elárulták Klaust. Meg vagyok igézve, jól tudom, valamint még a kötelék. Sajnos ez ellen nem tudok mit tenni, így teszem a dolgom, mint minden más lótifuti hibrid. Mystic Falls erdejébe tértem be, hol talán rálelhetek arra a nyomorult lányra. Most már csak egy harapás, és megölöm. De az úgy nem élvezetes. Egy hibridnek sokkalta kifinomultabb a hallása, a látása, szaglása, valamint a reflexe. Meghallom, meglátom, érzem a szagát, s ügyes reflexszel tépem ki Bellának azt a csúnya kis szívecskéjét. Megérdemli. Ebben az erdőben úgy éreztem magam, mint egy idegen. Nem ismertem, ráadásul nem olyan izgalmas, mint a New Orleansi erdő. Ott mindig találok némi kis harapnivalót, és Klaus árulót. De ez az erdő… olyan, mint egy temető. Csöndes, senki sehol. Végül is, tökéletes álca ahhoz, hogy rátaláljak valakire. A nap rácsillant arcomra, mit élveztem. Van rajtam napgyűrűm, de egy-két nyomorult boszorkány azt néha használhatatlanná tette, így sokszor meggyűlt a bajom a lapis lazuli gyűrűvel. Fenyegetéssel ugyan csak sikerült levetetni velük az átkot. De ezek a gyűrűk... Mondhatni; nem való semmire. Csak egy mozzanat és levágják az ujjadat, aztán szénné égsz. Jobbik esetben kitépik a szívedet, vagy a nyakadtól elválasztják a fejedet. Tehát még egy hibridnek sem a legelőnyösebb a fajtája. A hétszáznyolcvan évem alatt megtanultam, hogy soha nem tudni mi következik. És ugyan csak a csönd nem jár egyedül. Azért várok, hátha találok valami elkóborolt lelket.
Különös, mennyire hajlamosak vagyunk megszokni valamit vagy valakit, és mire hozzászoknánk a hiányához, újra megjelenik, és ugyanolyan természetességgel kezeljük, mintha mindig mellettünk lett volna. Ez a pillanat is ilyen. Egyszerűen a megszokás, az ösztönök vezetik a mozdulataimat, és egyelőre nem akarok semmit tenni ez ellen. Magam sem tudom még, mit is kellene kezdenem Emery visszatérésével, és amíg eldöntöm, időt kell nyernem magamnak. Furcsa, hogy még ennyi idő után is ilyen hatalmam van felette. Nem, ez nem a boszorkányságomból fakadó hatalom, nem abból táplálkozik az érzés, hogy bármit megtehetnék vele, hanem abból, hogy tényleg így van. Túlságosan kötődik hozzám, és valóban ez a gyenge pontja. A megfelelni vágyás, és talán valami más is, amit érez irántam. Vajon még mindig képes lenne bármit megtenni a kedvemért? Régi emlékeket idéz fel, olyan pillanatok mámorát, amiket már szinte teljesen kiirtottam magamból. Emlékeztet. Pont ezt akartam elkerülni azzal, hogy nem kerestem őt azóta, hogy elhagytam. Újabb lassú slukkot szívok a szivarból, mielőtt reagálnék a jelenlétére, és nagy kegyesen magamhoz inteném. Ő pedig engedelmeskedik, mint hű eb, ki gazdája lábaihoz telepszik. Sok mindenkivel megtehetnék bármit, amit akarok, de vele ennek a bárminek más jelentése van. Ő olyan oldalamat látta, amit mások csak a haláluk előtt, úgy maradt mellettem, hogy közben olyanná vált, mint én, de másképp nem is lett volna lehetséges. Nem lehetett volna ép ésszel elviselni azokat, amiket tettem, s amiket később együtt tettünk. A saját fajtámat irtottam. Először csak az olyanokat, akik veszélyt jelentettek másokra, aztán már mindegy volt, csak vámpír legyen. Aztán már az is mindegy volt, milyen fajhoz tartozik. Egy dolgot tartottam be minden körülmények között: sosem öltem gyermekeket. Emery azonban… az volt az a pillanat, amikor ráébredtem a saját szörnyeteg létemre, amikor ott álltam az apró, megtört test felett, akivel az Emery által megszállt apja végzett brutális módon. Akkor mintha arcul csaptak volna, úgy józanodtam ki. Régi emlékek, de cseppet sem olyan homályosak, mint amilyennek lenniük kellene. Ezek az emlékek álltak mementóként az elmémben, mikor a változásért küzdöttem önmagammal. Vajon Emery tudja, milyen lettem? Vajon tudja, hogy azóta megváltoztam? Az nem érdekel, hogy megvet-e emiatt. Tudom, hogy végre újra azon az úton járok, amin fiatalon, amin azelőtt, hogy ez az egész szarság rámszakadt volna. Elnézem, ahogy letérdel mellém, az ölébe ejtett kezeit, melyek mintha holdfényszínű fátyollal lennének letakarva, úgy derengenek, s az arcát… Lehajtott fejét legszívesebben felemelném, hogy a szemembe nézzen. Hiányoztam neki? Néha ő is nekem, de eddig a pillanatig nem is fogtam fel, mennyire. Sosem volt köztünk semmi, hiszen nem kockáztattam meg, hogy visszahozzam az életbe. Nekem szellemként volt szükségem rá, nem boszorkányként, nem nőként, még ha az együtt eltöltött évek során ki is alakult köztünk egy sajátos kötelék. Utólag tudtam meg, hogy időnként megszállta azokat a nőket, akiket megerőszakoltam, vagy akikkel szexeltem. Saját elmondása szerint azért, hogy legalább egy kicsit érezhessen belőlem. Kiröhögtem érte. Gúnyosan, hidegen. Nem gondoltam, hogy akiben ennyi gonoszság és rosszindulat megfér, az képes ilyen gyengeséget hordozni magában, hogy enged valakit fontossá válni önmaga számára. Fogalmam sincs, hogy volt képes az akkori énem lenyűgözni őt annyira, hogy meg akarjon felelni nekem. Arrogáns voltam, hideg és számító, egy igazi seggfej. Persze azért nem lettem kisangyal, még mindig vannak rossz tulajdonságaim, de lényegesen kevesebb. Olyan törékenynek, olyan sebezhetőnek tűnik… és csak én tudom, valójában milyen romlott és sötét a lelke. De talán menthető még. Talán megmutathatom neki, hogy a világ nem olyan rossz, mint amilyennek látja, és amilyenné ő is teszi. Amilyenné mi tettük régen. Ehhez azonban testet kell adnom neki. A szellemerejét már túlságosan jól uralja, ki kell szakítanom a megszokott közegéből, azzal időt nyerek. Nem, nem tudom ugyanazt az undort érezni iránta, mint akkor. Segíteni akarok rajta, és azt akarom, hogy mellettem legyen. Érezni akarom, hogy mellettem van, és nem csak a szememmel és az elmémmel, hanem a testemmel is. - Régen volt… Bár a hangom hűvös, a tekintetem egészen megenyhül, ahogy ránézek. Képtelen vagyok gyűlölni vagy undorral nézni rá, még ha ez volt is az ösztönös reakcióm. Fontos nekem, bármilyen szokatlan is a tudat. - Itt maradsz? Kérdezem látszólag félvállról, de a feszültség ott van az izmaimban. A szivarról egy adag hideg hamu hullik a nedves földre, de nem érdekel. A figyelmem most csak Emeryé.
Kóborolni az erdőben... megőrültem én?! Talán igen, talán nem. Nem tudtam, hogy hová kellene rangsorolnom magam azon a bizonyos "nem vagyok normális" létrán, hiszen ha fogalmazhatunk úgy, szerintem.. nem volt túlzottan sok józan eszem az utóbbi időben. Az apám meghalt. Ez adott okot arra, hogy végleg kikapcsoljam minden emberségemet, amely eddig ebben a vámpír szívben dobozott, majd egy kegyetlen sóhajt szívtam tüdőmbe, csak ezután kezdtem el leselkedni, hogy van-e más ebben az errdőben, vagy egyedül vagyok. De nyilván van más is. Nekem jelen helyzetben csak egy ember kellene, hogy levezessem rajta minden feszültségemet, de magam szerencséjét ismerve mindez nem fog összejönni. Aztán meghallottam valamit. Egy másik lény sóhaja... egy élő, két lábon járó lényé, és ez most... nagyon is hasznomra fog válni! Elégedett vigyor rajzolódott ki arcomon, majd zsebembe süllyesztettem mobiltelefonomat, így indulván meg a hang irányába. Nem tudtam, mit kapok majd, ha elém tárul a zajt keltő lény külleme, de bizonyosan jól fogok szórakozni. S mindaddig bíztam ebben, míg meg nem pillantottam a nőt. Megforgattam a szemeimet. - Hát ez nem egy ember. - suttogtam teljesen elkeseredvén.
Egy vámpír jelent meg előttem. Mi az, hogy „ez”? Ez azért elég sértő volt. A lány ugyan csak rendezett volt, ápolt, s szép. Csak az a baj, hogy egy hibridet nem kéne egy vámpírra haragítani. - „Ez” nem egy ember, hanem egy hibrid, édesem. Vigyázz „Ezzel”. – Emeltem ki az „Ez” szót. Nagyon nem örültem ennek a kifejezésnek. Mondhatni; egy őshibrid vagyok, és megtanultam az évek alatt, hogy még az ellenségnek is nyújtani kell a kellő tiszteletet. Nem szeretnék én senkivel sem összekapni, de ugyan csak nem tűrök egyes dolgokat. - Miért vagy ennyire elkeseredett? – kérdeztem illedelmesen, erkölcsösen. A lány nem repdesett az örömtől, én pedig nem akartam bunkó lenni. Talán tudok neki segíteni, hisz fajomhoz méltóan akarok viselkedni. Nem vagyok egy ripper, ha nem muszáj. De ez mind a másik féltől is függ. - Esetleg, tudnék segíteni? – Kérdeztem megint csak illedelmesen. Én bárkinek segítek, ha kell. Tudom milyen a rossz helyzet, és hát az én helyzetemet nem kívánom senkinek sem.
Megmagyarázhatatlan okokból, de hatalma van felettem. Talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki látott. Mindig is ő irányított engem. Miatta voltam, aki. Én miatta lettem az, aki ma vagyok.. Ő változtatott meg mégis ő volt az, ki hátat fordított nekem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megértsen. Azt akartam, hogy az égvilágon ne létezzen számára más csak én. Önző dolog tudom jól, de képes voltam ezért bizonyítani is. Viszont ezzel talán túl messzire mentem. Lemészároltam egy családot és a mai napig nem érzek emiatt bűntudatot. Azt tettem, amihez éppen akkor kedvem volt. Nem tartozom senkinek elszámolással. Csak neki. Szólalt meg egy kis hang a fejemben. Igen csak neki. Annyira szeretném, hogy visszafogadjon a kegyeibe, de kétlem, hogy meg tudnék változni. Még akkor sem, ha ő kérne meg rá. Vagy ezért cserébe felajánlaná az életet. Nem szakíthatok azzal, ami már majdnem 100 éve a részem. Hiszen valahol mélyen lakozott bennem sötétség azelőtt is, hogy megismerkedtem Simon-nal. Mindig én voltam az a lány, aki a szülei tiltása ellenére elkóborolt éjszakánként, mint egy kiskutya. Ez okozta a vesztemet. Talán, ha akkor nem vagyok ott, hanem ténylegesen ott maradok, ahol lennem kellett volna az ágyamban. Lehet, hogy soha nem találkozom Simon-nal.. Lehet, hogy aznap este nem halok meg, de máskor viszont igen és csak egy jelentéktelen kis szellem lennék, akit az ég egy adta világon senki nem lát s nem hal. Nem érteném, mi zajlik körülöttem.. Igazából addig nem is igazán fogtam fel, hogy mi van velem, amíg nem találkoztam Simon-nal. Ő hozta a sötétséget és a világosságot egyszerre az életembe. Közelebb merészkedtem hozzá és helyet foglaltam mellette. Nem mertem megérinteni. Ránézni is alig-alig. Csak néha felnéztem rá a szempilláim alól. – Bocsáss meg nekem, kérlek. Mondd mit tegyek, hogy újra elfogadj. Legyen szó bármiről megteszem.. Túlságosan is fontos vagy nekem.. Az elmúlt évek.. Olyan keservesek voltak nélküled. – Nem néztem rá csak magam elé motyogtam a szavakat. Féltem, ha ránézek elveszítem a bátorságomat, hogy kimondjam azt, amit ki szeretnék mondani. – Tudom jól, hogy túl messzire mentem, de nem tudom, hogyan állhatnék le. Egyszerűen már ez az egész jelenti számomra a mindenséget. Hozzám nőtt. Mások fájdalma tesz boldoggá. – És te.. Ezt jobbnak láttam nem kimondani hangosan, mert féltem, hogy emiatt ugyanaz lenne a végkifejlett, mint múltkor, mikor elüldözött maga mellől. Most igyekezni fogok, hogy ez ne történjen meg megint. Nem tudom, hogy azzal vittem-e túlzásba, hogy egy egész családot lemészároltam vagy maguk a gyerekek.. Előtte csak egy-egy emberre terjedt ki az én kis „szórakozásom”, de ez az idő múlásával megváltozott. Nagyobb lett úgymond az „étvágyam”. Kérdésére miszerint itt maradok-e felcsillant a szemem és bólintottam. Ezek szerint nem akar elküldeni.. Talán elhiszi nekem, hogy tényleg meg akarok változni? Mennyi mindenre képes lennék ezért a férfiért.. A múltban is tettem olyan dolgokat, amikre most így visszatekintve nem vagyok túl büszke. Megszálltam azokat a nőket, akikkel mélyebb kapcsolatba került. Igaz ez a mélyebb kapcsolat csak fizikai kontaktust jelentett semmi mást, de akkor is jó érzés volt.. Lehet, hogy beteges volt, de engem nem érdekel. Érezni akartam őt és pontosan azt is tettem. Azok a nők segítettek abban, hogy átérezzem mi mindent képes adni a lelki dolgokon kívül.. Mert kettőnknek leginkább csak ilyen dolgokban volt része.. Egy sokat mondó ölelés vagy éppenséggel simítás.. Ez köztünk nem volt meg. Hiszen egyikünk sem érezte volna. – Haragszol még rám? – Bukott ki belőlem egy kérdés, ami már jó ideje kavargott a fejemben.
Nem igazán tudom, hogy mennyi ideig szerenték maradni ebben a városban. Az ok eddig egy általam halálra kívánt hölgyemény jelenléte volt, de mára ő már nincs itt. Nekem sem kellene. Hát vándoroltam az élők között... meglátogattam más városokat, próbáltam a nyomára akadni a lánynak, de nem találtam. Nem véletlen, hiszen boszorkány. S azok a trükkök, amelyekre ők képesek.. nem szeretném közelebbről megismerni őket ismét. Annak ellenére, hogy szívem szerint a nyakánál fogva taposnám el az átkozott nőt, ha ismét a kezem közé kerülne. Nem tudok tanulni a leckéből? Nos... neki köszönhetem, hogy jó pár évtizedig egy koporsóban rohadtam. Mégsem kaptam meg érte a kárpótlást. Bár így örök életet kaptam. Ez nyilván nem volt betervezve. Majd mikor visszatértem, egyszerűen menekülőre fogta, és eltűnt. Talán van, amitől tényleg félni kell. Az én haragom ilyen. Gondolkodásom közepette majdnem kijutottam az erdőből. Az autóm ott várt az út mellett, ám ekkor pillantottam meg egy nőt, aki errefelé igyekezett szintúgy kocsiban. Határozottan ült a volán mögött, és próbáltam kivenni az alakját, de a napfény visszatükröződött a szélvédőn, így nehéz volt mindezt megállapítanom. Annyit láttam, hogy nő. Méghozzá egy... nagyon gyönyörű nő. Odaálltam elé az útra, amivel váratlan fékezésre késztettem, széttártam a karomat, ezzel kérvén, hogy ne hajtson át rajtam, majd az autóm felé böktem az ujjammal, ezzel jelezve, hogy problémám akadt az autóval. - Tudna nekem segíteni, kérem? - kérdeztem ezt már akkor, mikor odasétáltam az ablakhoz. Reméltem, hogy nem fújja tele a szemem valami spray-jel. Nem vagyok szatír. És pedofil sem. Bár az ő esetében ez már nyilván nem játszik. - Kifogyott a benzinem. - tettem még hozzá.
- Félreértettél angyalom. - csóválom meg a fejemet. Már több mint ötszáz éve járok ezen. Már nem is tudom, hányszor merültem el a szerelemben, ami megtanított kontrollálni a vágyaimat, aminek hála, most sem érzek késztetést arra, hogy kettéharapjam a mellettem heverésző nimfa torkát. Megcsókolom. Ajkaim gyöngéden tapadnak övéhez. Ujjaim úgy táncolnak végig karja mentém, mintha csak egy törékeny, porcelánbaba baba volna s hozzám képest halandósága valóban illékony álomnak tűnik csupán. Azt mondja szeret. A karomban tartom fényes kis lelkét mi nekem nagyobb szentség, mit amit ember el tud képzelni. - Szeretlek angyalom. - suttogom még ajkam homlokára simul. Gyöngéd csókot lehelek rá, hogy aztán ajkaimmal érintsem lehunyt szempilláit, orra hegyét, arcélét, ajkait. - S épp ezért sosem lennék képes ilyen szörnyűséget tenni veled. - Nem. Ha a halálomon lennék sem fürdetném meg őt abban a mocsokban ami én vagyok, ami bennem lüktet, ami azzá a ragadozóvá tesz, ami vagyok. Ő engem lát. A fiút, aki egykoron Velence süllyedő városának vizén haldoklott a hajón, mi messze földre vitte volna, mi reményt adott egykoron, hogy kikerülök a festmények őrjítően dús világából, mi megmentett volna gazdámtól, ki újra és újra bemocskolta a hitem. A fiút látja bennem, ki halandó szeretettel ölelte magához első szerelmét. A kicsi Sybelle karjaimban. Épp úgy ringatom Baileyt, épp olyan őszinte és tiszta szerelemmel szeretem. Nem lennék képes törékeny bőrét áttörni, nem tudnám durva fogaimmal feltépni bársonyos hattyúnyakát. Vére már így is lángokba borít, nem kell hozzá sebeket szaggatnom. Kisöprök egy tincset mi arcába hullok és elmosolyodom. Nem. Én nem a vérére gondoltam. Bailey, aki maga is egy angyal számomra, a testével jelent veszélyt önuralmamra. Lelke és teste együtt túl nagy csábítás. Magamnak akarom őt, óvni a tisztaságát s nem bemocskolni gyilkos érintésemmel mely már annyi halált hozott, mégsem tudom elereszteni. Újra csókolom, ujjaim pólója alá futnak és gerince mentén táncolnak végig szelíden még én ajkaitól elszakadva hajolok füléhez. Forró leheletem rázuhan s én kecses nyakára hajolva csókolom meg újra, ezúttal azonban már állatias ösztönök is vezérelnek. Most még megállíthat de utána késő lesz... utána meghajlítom s sötét lelkem rabjává teszem.
Közelebb... közelebb... egyre közelebb. Tudom, hogy meg fogom találni az apámat, csak idő kérdése. A szemébe akarok nézni abban a pillanatban, amikor tőrt döfök a szívébe. Látni akarom, hogy leheli ki a lelkét, tudni akarom, hogy végleg eltűnt ebből a világból az az ember, vagy nem is tudom, hogy micsoda, akinek a létezésemet "köszönhetem". Gyűlölöm, hogy túlságosan sokban hasonlítok rá, és nem akarom tovább ezt a terhet cipelni. Talán ha végzek vele, akkor elmúlik a késztetés, hogy folyton csak menjek, eltűnik a nehéz súly a lelkemről és tovább léphetek, bár nem vagyok benne biztos. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit teszek akkor, ha bevégzem a bosszúmat, ami szinte nem is csak az enyém, de anyám túlságosan jó lélek ahhoz, hogy megtegye. Nem, ő inkább megtartotta évekig magában azt, hogy mi is történt, de előlem nem lehet csak úgy eltitkolni a dolgokat, én bizony utána járok és kiderítem, hogy mik történtek, mindig kiderítem, mindegy, hogy milyen áron, vagy hogy mennyi időbe telik. Gondolataimba merülve nyomom a gázpedált, és talán az utolsó pillanatban sikerül megállítanom a kocsit, amikor meglátom az úton előttem álló alakot széttárt karokkal. Fogalmam sincs, hogy öngyilkos hajlamai vannak, vagy csak szimplán... hülye. Kiállni az útra? Egyszerűbb stoppolni, ha akarok megállok, ha meg nem, akkor mi van, ha simán átmegyek rajta? Kissé oldalra döntöm a fejem, amikor az ablakhoz sétál. - Már azzal is sokat segítettem, hogy nem mentem át rajtad... meg van húzatva? - szökik fel a szemöldököm. Nem értékelem, hogy kiszakított a gondolataim közül, azt pedig főleg, hogy még az utamat is megakasztotta, ellenben... ismerős az arca, csak még nem tudom pontosan, hogy honnan. Ez az egyetlen ok, hogy végül nem lépek újra a gázra és nem hajtok el mellette. - Az a titka, hogy időnként nem árt tankolni. - nem, nem bírom megállni megjegyzés nélkül, de végül kiszállok a kocsiból, ha sikerül arrébb hessegetni. Igen, határozottan ismerős, talán valakinek az emlékei között láttam? Fel kell idéznem, hogy ki lehet ő, talán fontos. - Autómentőben nem gondolkodtál? - nincs nálam plusz benzin, nem szoktam ilyesmit tartani a kocsiban. Egyébként egy egyszerű kék testhez álló farmer van rajtam, magas szárú fekete csizma, enyhén magas sarokkal. Felül egy testhez álló fekete felső, nem túlzó dekoltázzsal. Nem fázok, kicsit sem, hiába a rövid ujjú, ezer ágra süt a nap, nem kell ennél több. Az egyetlen jellegzetesség a nyakamban lévő ezüst medál, nem túl nagy, sast formáz. Ennyi a legtöbb információm az apámról, ez a sas jellemzi, a jelképe, a kedvenc állata, nem tudom, de már túl sokszor felmerült vele kapcsolatban.
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy egykor eltaszítottam magamtól. Annyira jó hozzám. Szeretem. Mindig is szerettem. Most már tudom, hogy miért éreztem magam olyan üresnek az utóbbi időben. Mert nélküle üres voltam. Ő a lelkem másik fele. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy szörnyeteg karjaiban vagyok. Tudom, hogy nem az. Lehet vannak rosszabb pillanatai.. Nekem is vannak. Minden megbocsájtható, ha valaki igazán küzd azért, hogy jobb legyen. S, ha valaki megérdemli azt, hogy megbocsássák minden bűnét az Ő. Nincs szükség arra, hogy elmondja miket tett a múltban. Engem nem érdekel. Az már csak a múlt. Nincs semmilyen hatással a kapcsolatunkra. Sem arra, hogyan érzek iránta. Látom benne a jót. Talán az iránta érzett szerelmem elvakít, mert csak azt látom. De, ha nincs senki, aki a sötétbe taszítsa a múltja feledésbe merül. Én pedig azt akarom elérni, hogy Ő boldog legyen s ne rágódjon a múltján, mert nem érdemes. Ahogy kimondja, hogy szeret.. A szívem egy hatalmasat dobban.. Éreztem, hogy így van, de olyan jó hallani. Ha ezerszer is mondja még ki akkor sem változik.. Ugyanilyen hatással lesz rám mindig. Nem akarom őt elveszíteni. Sem most sem pedig máskor. Eldobtam magamtól a legjobb dolgot, amikor elküldtem őt.. Pedig, ha mellettem lett volna talán minden könnyebben ment volna. Azonban késő bánat. Már értelmetlen a múlton rágódni, mert nem tudom megváltoztatni. – Annyira szeretlek. – Suttogtam, mielőtt ajkaink összeértek volna. Csókoltam őt szenvedélyesen, szerelemből. Azt akartam, hogy érezze mennyire szeretem. Mennyire vágyom arra, hogy örökre mellettem legyen. Akarom őt és ezzel együtt minden egyes sötét foltját a múltjából. Elfogadom. Nem érdekel, hogy mit tett.. Nem számít. Csak az a fontos, hogy mi van most. A múltat megváltoztatni nem lehet, de a jelent lehet irányítani, hogy egy sikeresebb, boldogabb jövő legyen az eredménye. Magamnak akartam minden egyes porcikáját. Karjaimat szorosan a nyaka köré fontam, majd beletúrtam a hajába egy pillanatra sem eresztve édes, birtokló ajkait. Felsóhajtottam, mikor a nyakamat csókolgatta. Finoman meghúztam a haját, hogy a szemébe nézhessek. Pár pillanatig láthattam a szemében egy bizonyos sötétséget, de még ez sem tántorított el. Magamhoz húztam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Mióta visszajöttem a városba, csak tengek lengek, különösebben nem nagyon akarok találkozni senkivel. De minap felhívott engem Serene, hogy telihold lesz, és menjek ki segíteni neki. Serenával, még pár hónappal ezelőtt ismerkedtem meg , New Yorkban, és igen csak összebarátkoztunk. Persze mint barátok, semmi más nem történt. Igazán megkedveltem őt, és ahogy tudok , segítek neki. Már lassan kint voltam az erdő mélyén , mikor megéreztem illatát, és odamentem. -Látom nem könnyű téged megtalálni.-mosolyogtam, és odamentem hozzá majd megöleltem. -Lassan itt a telihold.-sóhajtottam egyet.
Egész nap feszült és ideges vagyok, és nagyon félek a teliholdkor. Igaz nem ez lesz az első átváltozásom, de a fájdalmat ami akkor történik soha nem lehet megszokni... Eyallal 2 teliholdat vészeltem át, és jó barát létére segít nekem, mellettem van mindvégig. Ezért is hívtam fel, hogy jöjjön és segítsen nekem. Egyedül még nem vagyok képes túlvészelni ezt az egész átváltozásos dolgot. Az erdő mélyén vagyok, és várakozok rá, majd mikor meghallom a hangját felé fordulok. - Azért csak sikerült megtalálnod. - mondom neki mosolyogva és vissza ölelem. Mikor közli,hogy hamarosan itt a telihold, felsóhajtok és az égre nézek. Csillagos az égbolt, hűvös van, és látom a holdat... - Farkasölőt hoztál? - kérdezem meg. Minden alkalommal iszok belőle annyit amennyit tudok, hogy jól legyengítsen. Már csak azért is, mert a vérfarkas harapás halálos a vámpírokra, és nem akarok bántani senkit sem.
Sajnáltam őt,hogy ezeket a teliholdakat át kellett neki élnie. De mindig próbáltam valahogy segíteni rajta. Ahogy felnézett az égre én is felnéztem, és beszívtam egy nagy levegőt. -Ettől függetlenül, tökéletes az idő.-suttogtam, és odaadtam neki a farkasölőt amit hoztam.-Sajnos már nem sok van, és majd be kell szereznünk, de megoldjuk. Viszont ha a város felé veszed az irányt, tudod hogy meg kell állítsalak.-sóhajtottam fel, és megsimogattam az arcát.
Melyen beszivom a friss levego illatat es par pillanatra lehunyom a szememet, a holdfeny megvilagitja arcomat. Elveszem tole a vizzel ossze kevert farkasolot es nezem az uveget egy darabig. Par perc utan lecsavarom a kupakot es iszok belole par kotyot. A farkasolos viz egybol elkezdi piszkosul marni a torkomat en meg lerogyva kopok ki belole egy adagot. Egyszeruen nem birok tobbet inni belole. - Tudom... Csak segits atveszelni. - mondom halkan es ketsegbeesve.
Kezdőlap
A városlakó barátaim nagyon kedvesek voltak és elárulták nekem, hol is találom az én drága Katerinámat. Viszont azt is megtudtam tőlük, hogy Silas fogságában van. Áttrappoltam az erdőn és egyenesen a nyomok irányában haladtam. Aztán megpillantottam őket. Kath rángatózva esett a földre, miközben Silas az utolsó csepp vért is kiitta belőle. - NEEEEEE!!!!! -üvöltöttem és odarohantam hozzájuk. Silast a mellkasánál fogva löktem arrébb, majd Kat után nyúltam. Megragadtam a felsőtestét és magamhoz húztam. Silastól nem féltem. Már találkoztunk korábban és akkor sem mutatott nagy érdeklődést felém. - Katherine, hallasz engem? -rángattam meg a vállát és az arcát paskoltam finoman. - Nem, kérlek... Ez nem lehet igaz...-suttogtam magam elé. Nem lélegzett. De nem mertem még magamban sem kimondani a tényt, hogy Katherine ..... ! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy.... - Az ég szerelmére... Gyerünk térj magadhoz!!! Szeretlek!!! Kérlek.... Szeretlek.... -hangos kiáltásom a mondandóm végére halk, elhaló suttogássá változott. - Ez nem lehet... -ismételgettem. - Te! Te szemét! Te ölted meg!!!-fordultam hátra ördögien dühös tekintettel. De Katherinet egy pillanatra sem eresztettem el karjaim közül. Felülről nézve, még így kiszolgáltatott helyzetben, a lábai előtt térdelve sem féltem tőle. Gyűlöltem. - Megöllek!! -olvastam rá a szavakat. A kezem remegett Kat kihűlő félben lévő testén. - Ne kérlek ne.... Nem halhatsz meg így... -nyomtam a homlokára egy csókot.
Az a szemét elakart menekülni. Minden izmom forrt a dühtől. Felakartam pattanni és utána menni, hogy kitekerjem a nyakát, de Katherine megmozdult a kezeim közt. - Hála az égnek! -húztam szorosan magamhoz. - Sajnálom... Elkéstem. Azt hittem biztonságban hagytalak itt... Annyira sajnálom. -motyogtam a hajába. Régóta nem éreztem ennyi rémületet magamban. Féltettem őt. Talán butaság ennyire megbízni benne, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Sosem voltam jó benne. Hiszek benne, hogy értem meg fog változni. De ha meg is változik... itt kell hagynom és nem beszélhetek erről neki. Ha a baba megszületik el kell hagynom Katerinát. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Rosszul lettem még a puszta gondolattól is. - Minden rendben? -kotortam el a haját az arcából és gyorsan végigmértem, hogy nem e sérült meg. A harapásnyom még mindig ott volt a testén. - Igyál! -haraptam egy sebet a csuklómra és a szájához nyomtam. - A véremtől jobban leszel. -sürgettem. Lehetnek belső sérülései is. Az lesz a legjobb, ha rendbe hozom kicsit. - Mi történt? -kezdtem faggatni. - Miért akart Silas megölni? És miért vagy ember?? Csak nem Silas gyógyírét...-kerekedett el a szemem. Elena lenyúlta volna az ősi boszorkány ellenszerét? Hogyan? Mikor? Biztos John adta neki. Igen, most már kezdett kirajzolódni a kép a fejemben. - Azt hiszem Elena romlottabb, mint gondoltam. -húztam félre a számat. 
| music: La donna é mobile | word: 
