Felsóhajtottam. Számomra soha nem volt kellemetlen egy szituáció, s most sem sikerült elérnie azt, hogy kellemetlenül érezzem magam a bőrömben. Éppen ellenkezőleg! Kezdett feltölteni a helyzet energiával, főképp mikor megéreztem, és ő maga is egyértelművé tette, hogy hibriddel állok szemben. Velük még nemigen volt dolgom, s ami biztos, hogy most sem fogok unatkozni, nemde?
- Csak most látlak először. Miért gondolod, hogy máris felfedem lelkem legmélyebb titkait? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de magam is rájöttem, hogy ez nem méltó viselkedés számomra, főként hogy mindig szerény és illedelmes vagyok én magam is. Hogy miért? Mert így neveltek. De azt hiszem, apám halála elkezdett kiváltani belőlem egy olyan lényt, amely eddig a mélyben szunnyadt, s most készül kitörni. Nem jó párosítás egy szerény lány és egy vérszomjas szörnyeteg... hiszen a kettő olyat eredményezhet, melyre talán kifejezés sem létezik.
- Az apám halott. - közöltem aztán nagyot nyelve, s ebből talán már érthette, hogy miért nem ugrálok örömömben.
De tekintetem kíváncsisággal töltődött meg, mikor szavait meghallva közeledni kezdtem feléje. - Mégis, miben tudnál segíteni te? - kérdeztem ismét, tekintetem gyanúval telt meg. Érdekelt, hogy mégis egy ismeretlen hogyan akar rajtam segíteni. - Nem is ismersz. Életedben soha nem láttál még. És msot... segíteni akarsz? - sóhajtottam, de ez inkább a nyelés egy elfojtott verziója volt.