Megígértem édesapámnak, hogy egy kicsit több figyelmet fogok fordítani az erőmre, habár erre még nem igazán volt időm és lehetőségem. De jobb később, mint soha? El sem hiszem, hogy körülbelül fél éve.. Vagy mennyi idő telt el azóta nem is tudom.. Képes lettem volna meghalni és nem használni az erőmet csak azért, mert elvesztettem az apámat. Nem vagyok normális. Nem rendelkezem olyan vadászképeséggel, mint az unokatestvérem, Jason... De legalább megpróbáltam megvédeni magam. Mondjuk akkor még nem is beszéltem vele.. Nem is enged egy vámpír sem a közelembe túlságosan is félt. Meg is lehet érteni, hiszen egyszer, már majdnem meghaltam. Nem is tudom mit szólna hozzá, ha elmondanám, hogy mi volt.. Akkor Dean, már rég halott lenne. Dean.. Teljesen mértékben a múltté. Azóta az incides óta nem láttam, hogy kitörte annak a vérfarkasnak a nyakát. De különösebben nem is érdekel.. Teszek rá magasról. Sokkal egyszerűbb az életem, mióta lelépett. Igaz, hogy most meg az anya szerepet kellett magamra öltenem vagy valami olyasmit, de ez is jobb, mint a vele töltött idő.. Az erdő felé vettem az irányt annak a reményében, hogy egy kicsit magam lehetek és foglalkozhatok az erőmmel.. Jó ideig barangoltam, mire megtaláltam a legmegfelelőbb helyet. Mondhatni az erdő kellős közepén álltam. Nem csináltam mást, mint lehunytam a szememet és koncentráltam. Csak próbáltam egyesülni a természettel és ezáltal kicsit erősítettem magam.. Régebben ezt édesapámmal együtt csináltuk és ez az emlék egy könnycseppet csalt elő a szemeimből. Hiányzik. Rettenetesen. De pont azért kell kitartanom, hogy büszke lehessen rám.. Kár, hogy most már nincs a közelemben, hogy egyszerűen nem támogathat. Pedig nagyon nagy szükségem lenne rá. Főleg, hogy édesanyámmal nem állok szóba.. De magamra vagyok utalva.. Szívás az élet ezt, már sikeren megtanultam. Már csak arra kell rájönnöm, hogy mégis, hogyan kezelhetném. Mozgolódást hallottam a hátam mögül, amire egy picit összerezzentem. Nem vártam és nem is vágytam senki társaságára. Most magam akartam lenni. Én, az erdő és az erőm egyenlő azzal, amit akarok. Ilyen egyszerű kis egyenlet ez.
Csöndes léptekkel szeltem át könnyedén az erdőt. Nyugalomra volt szükségem. A több száz év utazás során, újra és újra bebizonyította az anyatermészet, hogy csak az ő csendje képes békét hozni zaklatott lelkemnek. Emberségem ékes bizonyítékaként emelkedett felém a bánat és tövise a szívembe fúródva emlékeztetett a veszteség súlyos terhére mit cipelnem kellett, még világ a világ. Avarban süppedő alak voltam, elveszett fiú. Óvatlan botorkálás, neszt verő léptek zaja ütötte meg figyelmem és egy sosem feledett, édes, emlékeket felszínre emelő illat hasítottá át a mindenség szülte, elemésztő távolságot. A pillanat még az illat fejbe vágott majd gyomron rúgott, rögeszmés, hideg emléket ébresztett bennem. „Bailey, kérlek! – egyszerű szavak de mennyi emberség és könyörgés lapult bennük! Ám a fiatal nő, a naiv, hozzám képest gyermek teremtés nem is sejtette, milyen öreg szívet tört darabokra abban a pillanatban, amikor elhagyott. Csak néztem távolodó haragját, éjfeketébe búvó szemekkel s végül elengedve kötelékeim adtam át magam a szörnyetegnek. Embertelen kéjjel gyilkoltam. Kíméletlen, lassú halállal lakoltam fájdalmam áldozatai de rezzenéstelenül folytattam. Hosszú-hosszú, illúzióként lebegő listám, megannyi névvel gyarapodott. Bölcsességemen felülkerekedtek az árnyak. Bailey elvesztése karó volt józanságomnak.” Az-az éjszaka, egyike leggyötrőbb kínjaimnak. S most, mögötte megpihenve, figyelem könnyed mozdulatait, ahogy erejével, felül akar emelkedni a természet korlátain. Heves érzelmek futnak rajtam keresztül, ahogy figyelem majd apró neszezésre kapom fel fejemet. Bailey is észrevette. Tekintetem a moccanó bokorra mered, ahonnét végül csak egy suta őzgida bukkan elő. Ártatlan teremtés. Végtelen türelemmel figyelem, ahogy Bailey, mint oly sok törékeny lélek, lassú léptekkel közelít felé s csak akkor lépek magam is elő, ha a gida már messze jár.– Bailey… - ejtem ki nevét könnyű ígéretként, de mázsás teher alatt. Nem tudtam miképp üdvözli majd jelenésem.
Nem tudom mikor lettem ennyire paranoiás, hogy szinte minden egyes kis rezzenésre remegni kezdek.. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor megállapítottam, hogy nem volt más csak egy őzike. Ez még nem jelenti azt, hogy vége a magányomnak. Sőt, ha egy őzike békésen járkál errefelé, akkor ez nagyon is azt jelentheti, hogy egyedül vagyok. Készen álltam arra, hogy újra belevessem magam abba, amit elkezdtem. Lehunytam a szememet és koncentrálni kezdtem, de valami nem hagyott nyugodni. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni és ekkor meghallottam a nevemet. Egy pillanatra lefagytam, majd egy kicsit arrébb szökkenve néztem fel a mellettem álló alakra. Caleb volt az.. Annyi mindent a fejéhez vágtam csak, hogy végre eltávolodjon tőlem.. Ezt most már őrületesen bánom, de nem tudom visszaszívni a szavaimat. – Kisebb szívrohamot kaptam miattad. – Kezem a mellkasomon pihent és éreztem dübörgő szívverésem. Nem tudom, hogy ez most azért volt, mert megijedtem vagy egyszerűen a felbukkanása okozta.. Jobbnak láttam inkább az elsőt elfogadni, mint ok. Annyi mindent mondtam volna neki.. Hogy mennyire sajnálom.. Mert tényleg.. Talán azt bánnom a legjobban, hogy akkor ellöktem magamtól.. Őt. Felesleges szavak helyett pár lépéssel áthidaltam a kettőnk közötti távolságot és átöleltem. – Hiányoztál. – Mondtam önmagamat is meglepő gyorsasággal, hiszen ezzel egy időben végigfutott a testemen egy érzés, ami arra késztetett, hogy igen is fel kell vennem a két lépés távolságot. – Te…? Mindvégig.. Nem.. – Ennyire figyelmetlen lettem volna akkoriban? Egy vámpírral barátkoztam össze? De.. Annyira emberi volt, hogy lehetetlen, hogy ez a kettő összeférjen.. Vagy ez csak egy álca volt? Akkor viszont miért nem esett nekem rögtön abban a pillanatban, mikor elküldtem melegebb égtájakra? Megtehette volna.. Gyenge voltam, ahogyan most is az vagyok.. Bár azt sem értem, hogy miért keresett fel azok után, amiket mondtam neki.. A helyében én a lehető legnagyobb ívben kerültem volna saját magamat. Mert ez lett volna a helyes. – Oké.. Miért nem mondtad el? – Szegeztem neki a kérdést. Nem akartam várni. Egyszerűen csak tudni akartam..
Karcsú testével veti magát nyakamba. Törékeny lénye, édes illata s halk suttogása emlékeztet rá, miért is szerettem bele olyan könnyen, holott Adél után eltökélten, nem fogok többé közel engedni magamhoz embereket. Persze, az emberségem újra legyőzött. Nem feleltem. Tölcsérbe fogtam arcát és hosszan, tapintattól és józanságtól mentesen csókoltam meg, ügyelve azonban arra, hogy ne érezze csókomat erőszaknak. Hagytam, engedtem ellépni de, hogy fájt, a borzalom, ami tekintetében ült! Megsebzett szívemnek másra sem volt szüksége, mint undorodó pillantásra a nőtől kit szerettem. Lehorgasztottam a fejemet és magam is hátráltam egy lépést. - Igen, vámpír vagyok. - mondtam ki a számára terhes szavakat, megkímélve az igazság kiejtése alól. Tekintetem az övét fürkészte. Lélekben haldokolva, lélekben nyűglődve sóhajtottam fel. - Miért nem mondtam el, hogy egy több mint ötszáz éves vámpír vagyok? - kérdésem alatt tekintetem a világért sem emelnem el gyönyörű arcáról mi oly sok éjjel s éjjel hajolt felém, csókolt s csókoltam viszont – Azért, ahogyan most rám nézel. - vallottam színt meggyötört férfi mivoltomban. - Mi jutott eszedbe Bailey, ha nem az, hogy micsoda szörnyeteg magasodik feletted? - kérdem elvesztve reményem morzsáit, mikkel zsebemet pakoltam meg az elmúlt egy évben, Ötszáz hosszú év állt mögöttem... Velence, Konstantinápoly okozta szenvedésem, halandó testem gyötrelmeinek hasogató fájdalma semmi volt ahhoz képest, ahogy megvetődéssel teli, haragos csillogó szempárját rám emelte. Édes kín volt mellette lennem, korbácsoló árnyak serege büntetett gyengeségemért de nem voltam képes tágítani mellőle. - Elmondtam volna... idővel. - Ha már úgy éreztem volna, elég erős a kapcsolatunk ahhoz, hogy ne hagyjon el, titkom miatt. Bár lehet ezzel csak magamat áltatom. Az egyetlen nimfácskám halott és Bailey, ki egy másik kor elhagyott nimfája volt a szememben, meglehet mindörökké elzár majd maga elől, azért, mert annyi hosszú évszázaddal ezelőtt, Marius képtelen volt elengedni maga mellől.
Képtelen voltam elhinni, hogy ő is egy közülük.. Mármint nem volt semmi bajom a vámpírokkal egészen addig, míg ebbe a városba nem jöttem. Leginkább Dean miatt gyűlöletem meg őket.. Mert hát elég sok okot adott rá.. Legfőképpen azt, hogy majdnem megölt.. Én bolond pedig úgy vetettem magam a karjai közé, mintha pont az ellenkezőjét tette volna. Nem is értem, hogy mi ütött belém. De a lényeg, hogy ő már csak a múlt. Mondjuk, ha ez nem lenne elég az egyik vámpír felkeres azzal, hogy volt egykoron egy ugyanolyan kinézetű lány, mint én. Komolyan.. Az életem kezd teljes mértékben fenekestül felfordulni.. Amikor végre azt hiszem, hogy lesz egy kis nyugalmam, akkor történik a legnagyobb fordulat.. Egy percre sem hunyhatom be a szememet, mert félek, mire újra kinyitom, már semmi nem lesz a régi. – Több, mint ötszáz? – Oké.. Azt hittem, hogy ma már elég sokkot kaptam, de ezek szerint még sem.. Hogy volt képes megőrizni az emberségét több, mint 500 éven át, mikor Dean olyan hamar elvesztette.. Nem is értem, miért hozom fel őt még a mai napig példának.. Talán vele akarok egyfajta védőburkot húzni magam köré.. Félek, hogyha közel engedek valakit magamhoz vagy megőrül, mint Dean vagy pedig a padlón végzi kitört nyakkal, mint Scott.. Ez az egész.. Túlságosan is összezavaró. Legszívesebben elmenekülnék a saját életem elől, de sajnos ez nem lehetséges. Viszont jelenleg mégis csak Caleb-ről volt szó.. A srácról, aki talán a legédesebb a földkerekségen vámpír. Ő nem ugyanolyan, mint a többi.. Ismerem.. Legalábbis azt hittem, hogy ismerem. De mégis mit számít az igazság? Ez nem változtat azon, hogy milyen is ő.. Mégis legbelül rettegek tőle.. Mert félek, hogy bántana.. Ugyanakkor tudom, hogy soha nem lenne rá képes. – Nem vagy szörnyeteg.. Nem vagy az, Caleb. – Tettem felé egy lépést, de még ez sem változtatott a tényen, hogy remegtem, mint egy kocsonya. Most először szembesültem azzal a félelemmel, amit Dean rám ragasztott. Nem tudok szabadulni tőle. Képtelen vagyok.. A fejembe villan a kép, amint megtámadott és védtelen voltam.. Gyenge.. Mert nem voltam hajlandó használni az erőmet..
Csöndesen tűröm szavait, még emészti a hallottakat. Épp olyan némán állok, mint azon az éjjelen, amikor elhagyott. Megmosolyogtat végtelen kedvessége. Ki hitte volna, hogy egyszer egy ember, szörnyeteg helyett, embert lát bennem... hogy pont egy halandó szemei látnak át az ítélet fátylán és látják meg bennem az emberséget? - Tévedsz, ma chérie. Én, szörnyeteg vagyok. - felelem látszólag könnyedén, miközben reszkető, törékeny alakjának látványa, összetöri szívemet. - Ám egy másfajta démon, mint amilyeneket a könyvekben találhatsz. Ez azonban nem változtat a tényen. Ezt tudnod kell. - nem áltathatom hazugságokkal... hogyan is tehetném, amikor ilyen eleven, nyers félelem csillog tekintetében? Letaglóz rettegése. Szívének heves, ütemtelen, szabálytalan ritmusa ketté töri derekam. Íme hát, ismét egy ember kinek sorsa túl fontos lett számomra. Marius megmondta; a törődés nem előny... a kötődés veszélyes fonál két fél között melyet felelősséggel kell ápolni, különben kudarcra van ítélve. Megannyi, számomra végtelenül gyönyörű lelket vesztettem már el, miközben én a tükörképemmel harcoltam de mind hiába. Soha nem jelent meg egyetlen vonás sem mi öregedésemet jelentené. Festményeim, a darabok miket írtam, azok mindig elárulták, hogy egy ilyen fiatal testben, egy több száz éves lélek lakozik. - 1483-ban születtem, Itália partjain. - Ó, ha csak sejtené Bailey, hányszor meséltem már el életem kínzó történetét de feleslegesen... ha papírom örökítette meg tinta, elégették, ha szavakba öntöttem életem, süket fülekre talált... vagy ami rosszabb, szeretett gyermekeim halálos ítélete lett. - Gyermekként adtak el rabszolgának, egy Tristannak hívott férfinek, aki szolgaként is bánt velem. Két évig bírtam mellette. Aztán megszöktem. Marius, a kelta férfi talált rám és megmentett. Évek múltán, mikor haldokoltam, ismét megmentette az életemet de ezúttal a lelkem örök ifjúsága volt az ára. - Marius, drága Marius. Ezt a leckéd, sosem fogom megtanulni. Bár ne kötődnék ezekhez a teremtményekhez! Mégis, képtelen voltam ellökni őket, magam mellől. Vonzottak, akár a pillangókat az éjszakai tüzek. - Bejártam a világot. Szerettem, gyászoltam. Újra és újra. Évszázadokon keresztül. Aztán, legsötétebb óráim egyikén, megismertelek téged... s nem ereszthetlek el, újra. - adtam választ fel nem tett kérdésére, hogy mégis, mit keresek itt.
Halál ide vagy oda... Mindig kell egy kicsit szórakozni, és akkor talán hamarabb megússza valaki, és ki tud az alatt az idő alatt találni valami tervet, ha netán a nagy szórakozásból egy harcias este válna. - Ez így van, nincsenek érzéseim... Talán csak egy kevés, de azt se rád fogom pazarolni, elhiheted - hadartam egy keveset, majd mosolyogva mondott valamit, amire szintén mosolyogni kezdtem. - Nemcsak embereket öltem... hanem a saját fajtámból is gyilkoltam már, nem is keveset... - egy kisebb fintort is bevágtam. - Én olyanokat kínoztam és öltem meg, akik meg is érdemelték azt... Csak úgy nem támadtam rá senkire sosem, mindig okkal támadtam rá valakire - egy halványabb mosoly rajzolódott az arcomra. - Sok közös van bennünk... - nekidőltem annak a fának, ami mögöttem volt éppen. - Kedvességed csodálatos, valaki biztosan értékelné benned ezt... Talán egy barátnő, menyasszony, vagy feleség - kacsintottam egyet, majd felnevettem. - Ünneprontó vagy, Galen... Olyan jól eldumálunk mi ketten - vigyorogtam rá, és közben pedig figyeltem minden apró mozdulatát, ha mégiscsak felém pattanna egy karó.
– Nem.. Egyáltalán nem vagy szörnyeteg.. Te vagy a legemberibb vámpír, akit valaha is ismertem.. Egyszerűen csak.. – Nem tudtam mégis, hogyan tálalhatnám azt, hogy nem ő az, aki megrémít. Nem miatta remegek, szinte már rendellenesen, hanem a felszínre törő emlékek miatt.. Nem féltem a vámpíroktól. Nem ítélkeztem felettük, de Dean egyértelmű nyomot hagyott bennem velük kapcsolatban és.. Szörnyű érzés, hogy ez kihat még Caleb-re is. Főleg, mivel egyáltalán nem érdemli meg, hogy ennyire rideg módon viselkedjek vele.. Arról nem is beszélve, hogy egy szemét hárpia voltam, amikor elküldtem.. Lehet, hogy vele könnyebben átvészeltem volna és akkor soha nem jövök ebbe a városba, ahol ennyi veszély fenyeget.. Próbáltam elhessegetni a félelmem azzal, hogy vele közös emlékeket idézek fel.. Mikor egyszerűen csak beszélgettünk.. Vagy végigsimított az arcomon. Átkarolt én pedig hozzábújtam. Mindegyik egy kis apró örömöt hordozott magában, de együtt sikerült véget vetnie a remegésemnek. Legalábbis, már nem féltem attól, hogy megadják magukat a lábaim és összerogyok a földre.. Erre is úgy tekintettem, mint egy haladás. Főleg, mivel nem akartam, hogy úgy érezze egy szörnyeteget látok benne és rettegek tőle. Nem tőle rettegek.. Tőle soha nem tudnék.. Egyszerűen nem. Hiszen tudom soha nem bántana… Megtehette volna, de még sem tette, ami azt jelenti, hogy fontos vagyok a számára és ő is fontos nekem.. Mégis elküldtem akkor.. De kit nem üldöztem el magam mellől? Viszont őrületes bűntudat mardos belülről, amiért megtettem. Figyelmesen végighallgattam, amint betekintést nyújtott az életébe.. Azt hiszem legbelül mindig is sejtettem, hogy a szemeiben ott csillogott a pillanatnyi boldogság mögött a fájdalom. Az a fájdalom, amit talán soha nem lesz képes maga mögött hagyni. Legalábbis nem teljesen. Én eleget szenvedtem, már legalábbis úgy érzem aztán igazából még húsz évet sem éltem, hogy komolyabban nyilatkozhassak az egészről. Ő pedig megélt több, mint száz évet és elég sok embert veszített el.. Én meg? Nyavalygok és kifakadok az első után.. Bár az első biztos, hogy nehéz volt a számára.. Mondjuk talán idővel könnyebb lesz.. De sosem lesz fájdalommentes. Legalábbis én így tudom ezt elképzelni. Nem bírtam tovább a távolságot főleg, mivel nem is volt már rá szükségem. Odarohantam hozzá és átöleltem csak úgy, mint legelőször.. Most viszont nem húzódtam el tőle.. Szükségem volt az ölelésére. Szükségem volt rá. – Sajnálom, sajnálok mindent.. hogy elküldtelek.. Hogy olyan szemét voltam veled.. Mindent tényleg..
Egyetlen halandó negyednyi élete sincs emögött az ember mögött, mégis szentül hiszi, ismeri a szörnyeket... s engem, a valódi vadat, mégsem tart annak... persze, ha látta volna mindazt, a kínt és vérgőzös éjjelt, amelyet elvesztése okozott, nem gondolná ezt s mégsem szólok. Ellenkezésre nem emelem hangom mert jól ismerem eme végtelenül törékeny s becses teremtéseket. Önmagát vádolná meg azokért az életekért melyeket elloptam s én nem engedhettem meg, hogy Baileyt feleméssze önmaga gyarló vádalma. Én már megtanultam együtt élni bűneimmel, már nem féltem tőlük. A fiatal nő azonban még csak egy gyermek ki az apja elvesztésébe is majdnem belerokkant. Hogyan engedhetném, hogy lássa, teljes, bestia mivoltomat, ha ezzel is nehéz megküzdenie? Nem, a halál soha nem lesz könnyebb. Nem szégyelli ismételni önmagát és elrabolni a nekem oly kedves arcokat és bár én kicseleszhetném, ahogy Marius is megtette velem, képtelen voltam ezt a számomra rémesen terhes ajándékot másnak adni. Emlékszem milyen gyarló vádakkal illettem mesterem, miután megmentett a sötét démonok világától, amiért hagyta meghalni az én nimfácskámat... amiért hagyta, hogy Sybille az enyészeté legyen. Átkoztam, amiért hatalmat adott a halálnak és az elvehette tőlem gyermeki, tiszta szerelmemet. Persze, mint mindig, Marius, ekkor is csak bölcs hallgatással felelt. A kelta férfi, ki már ezer éve járt a földön, jól tudta, megismerem majd-e rémes titkokat magam is. Bailey reszkető alakja karjaim közé hullik s én jól tudom, elérkezik majd a nap, amikor elhervad ez a virágszál... amikor szerető karjaimat ellöki mert nem érzi majd a gyönyört mi halandóságában rejtőzik. Jól tudom, hogy ez be fog következni de nem vagyok képes tenni ellene. Eme átkos élet terhét kevesen bírják elviselni ép ésszel s ha nem lett volna mentorom ki tökéletes tudással vezetett, már réges régi időkben elvesztettem volna emberségem és vele önmagamat is. Ölelem a törékeny testet melyben erő és végtelen fényesség lakozik. Ezért szerettem bele. Olyan végtelenül tiszta és ragyogó. Egyszersmind gyönge de ebben a gyöngeségében pihen minden ereje. Ezért képes felállni a veszteség fájdalma alól. Ezért képes ellökni magától a rettegés korlátait és a karjaimba vetni magát. Óvatos, bájos csókot lehelek fülére. Érzem ahogy könnyei vállamra nehezednek. Szörnyű kétség fog el de szavai elűzik. - Nem számít. A jelen, ami nekünk adatott. S ebben az életben leszünk egymás támaszai. Szerelmesei, keresztjei.
Nem ő lesz az első, de nem is az utolsó, akit majd megölök. Más nem is érdekel, csakhogy ők kapják meg a jogos büntetésüket; a halált. Ironikus, hogy azt mondják, mink ölünk érdemtelenül, míg ők jogosan teszik.. Miért is lenne az ő gyilkosságuk érvényesebb, mint a miénk? Azért, mert mi halandóak vagyunk, és ők meg vámpírok? Na ne, ez túl gyenge kifogás! Akárhogy is még a mai nap lesz mit átélnie a kis drágának. Ő remekül mulat jelenleg, de meddig? Ha egy karót kap tőlem, akkor majd csak abbahagyja a nagy menőzését végre! - Nem is kértem, hogy pazarold rám, azokat a drága érzelmeidet. -Szólalok fel gúnyos hangnemben.- Bőven elég, ha megtartod azokat a "semmiket" magadnak, hisz egy vámpír nem érez. Oh ne, hogy összeomoljon a lelkivilágod emiatt, de őszintén mondom, és közlöm veled te már nem leszel sosem ember.. -Vigyorodok el végül ördögien. - Felőlem magadat is megölhetnéd, az sem érdekelne! Tudod én is okkal ölök, és azok meg is érdemlik, mert embereket ölnek meg.. Nem ezt teszitek? Most meg adod itt az ártatlant, de nem vagy az koránt sem, hisz gyilkos leszel, és maradsz, míg világ a világ, de ugyebár ezen segíthettek, ha megöllek, akkor enyhül a "lelki terhed".. -Nevettek fel, majd végül elkomolyodok kissé.- Bennünk sok közös? Szerintem te erről álmodsz. -Mosolyodom el.- Nincs bennünk egy közös pont sem. -Vonok vállat. - Mond csak nem mentél még férjhez egy drága hullához? Tudod jól mutatnátok ketten.. Te, meg a csontváza annak a férfinek, akit szerettél, de ember akart maradni. -Ravasz mosoly jelenik meg ajkaimon.- Szép kis sztori, nem? Csak a pasi meghalt.. kár. -Incselkedek vele. - Igen el, de előbb-utóbb meg kell halnod, akkor mit húzok oly sokáig ezt a röpke egy perces jelenetet? -Nézek szemeibe játékosan.
Rosszul éreztem magam, mert képes voltam eltolni magamtól.. A dolgok, amiket a fejéhez vágtam és ki tudja mennyi mindenen ment már keresztül. Nem állítom azt, hogy ő egy szent, hogy talán soha nem ölt meg egyetlen egy embert sem, mert tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lenne több egy hazugságnál. Egyszerűen csak tudom, hogy van egy jobb oldala, amit felém mutat. Lehet, hogy ott tombol benne valahol a felszín alatt egy szörnyeteg, aki nem vágyik másra csak arra, hogy ölhessen.. De ő nem csak ebből áll. Mint mindenkinek nekem is vannak hibáim és igaz én nem emberek életével ontom a szomorúságom, de nem vagyok büszke minden egyes cselekedetemre. Néha neveletlenül viselkedem, amikor egyáltalán nem kellene.. Na, jó elég gyakran viselkedem úgy, ahogy nem kellene, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz ember lennék, ugye? Mert nem ez az egyetlen dolog, ami meghatároz minket. Lehet, hogy most elvakít engem a jósága és legbelül tényleg egy szörnyeteg lakozik, de én azt a szörnyeteget is meg akarom ismerni.. Azok után, amit a fejéhez vágtam.. A legkevesebb. Plusz meg szeretném ismerni.. Tudni akarok mindenről.. Bármennyire is rémisztő. Iránta nem érzek akkora félelmet, mint Dean iránt éreztem.. Ő kegyetlen volt és beképzelt és.. Még sorolhatnám a negatív tulajdonságait egy örökkévalóságon át addig míg az összes hajszálam meg nem őszül és ki nem hullik, de felesleges.. Most Caleb-bel kell foglalkoznom és ezzel az egész helyzettel. Szeretem.. Még mindig.. Azt hiszem.. Vagyis ez bonyolult, mert jelenleg egy kis félelem is megbújik bennem még.. Hiába próbálom legyőzni teljesen nem megy.. Tisztában vagyok azzal, hogy ő gyengéd és kedves.. Mondhatni már-már tökéletes, de akkor is bennem van a félelem, mi van ha valami történik, ami miatt megváltozik? Dean-t a szakításunk változtatta meg, amit azért tettem, hogy megvédjem.. Mert nem tanácsos egy hibriddel járni, miközben az unokatestvéred egy vámpírvadász.. Bár azt sem mondanám, hogy most Caleb biztonságban lenne a közelemben.. Egyáltalán nem.. Sőt talán még nagyobb veszélyben van, de amiről Jason nem tud az nem is fáj neki.. Szóval, ha képes leszek elrejteni előle nem lehet baj.. Meg, ha tényleg a rokonom, akkor képes lesz elfogadni azt, hogy igen is vele akarok lenni és kész. Különösebben nincs beleszólása az életembe. Mr. Érzéketlennek.. – Soha többé ne menj el.. Még akkor se, ha én kérlek rá.. Kólints fejbe vagy valami, de nem akarlak még egyszer elveszíteni.. Nem.– Most jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott. A könnyeim anélkül csordultak ki, hogy észrevettem volna.. Hiányzott, de még mennyire.. Az érintése.. A hangja.. A tekintete. Mindene. Egytől-egyig mindene.
- Ez igen... Komoly kis felvilágosító órát tartottál a vámpírokkal kapcsolatban... Köszönöm - a normális modorom mellé betársult egyfajta gúnyosság, gonoszság. - Ha már itt tartunk, nagyon jól tudom, hogy nem leszek ismét ember... de ezt már négyszáz éve tudom - vontam vállat, majd mosolyogtam egyet. - Nincs szükségem pszichológiai és lelki tanácsadásra sem - böktem ki, majd folytattam. - Semmit, az égvilágon semmit nem bántam meg... Így nincs semmilyen lelki terhem, ahogyan te az előbb mondtad, nem kell megszabadítanod semmitől sem - nem kedveltem, ha valaki ilyet beszól nekem, lehet, hogy egy hidegvérű pszichopata vagyok, de sosem bántok olyanokat, akik azt nem érdemelték meg, vagy nem hívták ki maguk ellen a sorsukat. - Dehogyisnem, van közös bennünk... - az apámmal ő nagyon jól elszórakozna, mert amint megismerné őt, rögtön kinyírná, amint lehetősége akad. - Nem vagyok a házasságpárti, sosem voltam oda az ilyen dolgokért... - vigyorodtam el a mondatán, mert ezen sírni nem lehet. - Igazi love story - pontosítottam a mondata végét. - Látom, játszadozni van kedved velem... - bájosan mosolyogtam rá, de már felkészültem a támadására.
- Nem megyek. - ígérem s tudom, hogy ha azt kérte volna, menjek, hagyjam, ha félelme felülkerekedett volna az irántam érzett, számomra érthetetlen szerelménél, akkor a hátam mögött hagytam volna a kisvárost, messzire utazom és átadom magam a szörnyetegnek ami velem együtt lélegzett. Szorosan tartottam karjaimban. Törékeny, halandó, forró teste az enyém éles ellentéteként funkcionált. Édesen felkavaró ritmusban vergődő szíve, görög múzsaként hatott rám. Hosszú percek után húzódtam csak el, hogy gondos mozdulatokkal töröltem le könnyeit és csókoltam meg arcát, ártatlan, könnyei mosta, tiszta szemhéjait, orra hegyét, homlokát. Tincseibe temettem arcomat. Ötszáz év rengeteg idő. Halandó éveimben, voltam hiú nimfa, szenvedő lélek, rabszolga. Végtelenül szerelmes ifjú férfiú. Gyászoló férfi. Halhatatlan létemben torzszülött, mély sértettséggel gyilkoló bestia, romantikus lovag, ragadozó szörnyeteg, színészgárdát kovácsoló, hontalanoknak otthon adó örök ifjú, titkokkal teli szerető, lázadó démon. Ám a kalandok során, mindig is élt bennem a vágy, a halandók iránt. Egy elűzhetetlen sóvárgás a múló élet iránt mely oly sokszor tört össze és lángja oly hamar illant el kezeim közül, hogy én idővel már rutinos egyszerűséggel gyilkoltam haláluk után, hogy enyhítsem az űrt, amit maguk után hagytak. Mindegyik halál más volt ám egyik sem szégyellte ismételni a fájdalmat. Hirtelen húzódtam el de ujjainkat szorosan egymásba fontam, hogy érezze, eszem ágában sincs elszakadni tőle. - Nézzenek oda! - mértem végig elégedetten – S a hölgy, mit is keres tulajdonképpen egy ilyen elhagyott helyen? - kérdeztem hirtelen gyanúval és kétséggel, miközben végigpásztáztam az erdőt de nem láttam és nem is halottam senkit. - Gyere... - mosolyodom el cinkosan mert én pontosan tudom, miért jöttem és merre tartok. Bailey társaságánál jobb nem is létezik a célom eléréséhez.
Meg nem tudnám mondani, hogy mi mindent jelent számomra a közelsége. Amint karjaiba zárt a félelmem is köddé vált. Féltem, hogy egyszer meglátom a szörnyeteg arcát is.. De ez egy olyan dolog, amit nem kerülhetek el bármennyire is szeretném. Mindenkinek van sötét oldala.. Ha egy embert fognék ki magam mellé kivételesen.. Lehet, hogy egy idő után neki is megmutatkozna a sötét oldala.. Ki tudja milyen titkot rejteget magában, míg egy vámpírral szemben lehetnek elképzeléseim. Ismerem őt, már jó ideje ahhoz, hogy tudjam soha nem bántana.. Lehet, hogy másokat bántott és miattam történt, mert ellöktem magamtól, de arra soha nem lenne képes, hogy engem is bántson.. Legalábbis szeretném ezt hinni.. Most is megtehette volna.. Sőt, lett volna ezer alkalma arra, hogy ártson nekem. Mégsem tette.. Mert szeret.. Én is szeretem őt. Még mindig.. Még akkor sem voltam ezzel tisztában, mikor ott volt mellettem.. Vagyis nem akartam elhinni.. De most, hogy újra itt van.. Mintha minden kitisztult volna.. Minden annyira egyszerűnek tűnik, mint még soha. - Egy kicsit egyedül akartam lenni.. Az utóbbi időben elhanyagoltam az erőmet.. Tudod mióta apa.. - Elcsuklott a hangom és nem tudtam folytatni. Még mindig fáj, hogy nincs már többé, de nem fogom ezért elrontani a pillanatunkat. Ennek most nem itt van a helye.. Boldogoknak kell lennünk. Nem fogom gyászossá tenni a hangulatot azzal, hogy az apámról beszélek. - Mégis hova megyünk? - Érdeklődtem csillogó szemekkel. Nem tudom, hogy hova akar elvinni, de megbízom benne.. Vele akár a világ végére is elmennék ez egyáltalán nem kérdéses.. A félelem teljes mértékben köddé vált, már egyáltalán nem reszkettem és tudom, hogy ez neki köszönhető.. Dean-t is ott kell hagynom, ahol a helye van. A múltban. Többet nem fogok hátranézni. Egyszerűen csak előre. Mert, ha mindig az elcseszett múltamon rágódok nem fogok soha előrébb jutni. Nekem pedig szükségem van a szabadságomra.. Hogy végre egy kicsit felszabadulhassak és teljes mértékben magam mögött hagyhassam a tragikus emlékeimet.
Ideje egy bizonyos szinttel feljebb lépni a ranglistán, hisz az úgy nem szórakozás, hogy csak nézzük egymást, és én közben szívélyesen elcseverészem vele.. ez nem hozzám illő. Ugyan szeretem az ilyen ártalmatlan gúnyolódással telt, és tarkított beszélgetéseket, de most semmi kedvem végig hallgatni, hogy mi tetszik neki, és mi nem.. Haljon már meg végre, aztán viszlát, most nem? Vagy csak már annyira idegesítő a jelenléte, hogy inkább megszabadulnék tőle? Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, de az arcom csak nyugalmat sugall, és idegességnek, vagy bármi egyébnek nyoma sincs. - A lényeg annyi, hogy nem lehetsz ember, és ezzel zárjuk ezt le. -Komolyan pillantok az irányába, és most már minden fajta hülyéskedés megszűnik a részemről. Helyette rideg személyiség jellemzés következik, és megpróbálom a lehető legegyszerűbben lebonyolítani ezt a beszélgetést. - De meg kell, hogy szabadítsalak az életedtől, mert ezáltal nyugodtabb lesz a világ.. egy nyomorult vérszívóval kevesebb, most nem? -Kicsit sem szép jelzővel illetem őt, de nem érdekel, már nem bír foglalkoztatni más, csak az, hogy a szívébe egy karót szúrhassak..- Nincs, és részemről ezzel zárva is ez a téma. -Vonok vállat végül. - Jaj, hogy neked nincs is érzelmed.. -Gúnyolódok finoman vele, és végül bólintok egyet.- Igen ahhoz lenne kedvem lássuk mennyire vagy jó a kikerülésben. -Kacsintok végül, majd előveszek egy pengét a zsebemből, amelyet felé dobok.. na lássuk kikerüli, vagy bele megy, vagy elkapja, bár utóbbi kettő fájna neki.. oh, még nem is mondtam verbénával van átitatva..
Nem igazán félek ettől a kis ugribugri vadásztól, valahogy nem ijesztett az sem, hogy átváltott egy zord és barátságtalan arcra, és még be is szólt nekem. Hm... Ez a nap gyönyör lesz. - Nos, látod... itt egy közös pont bennünk. Te is ugyanúgy szeretsz másokat megölni, mint mi... - nyögtem ki hirtelen, majd tovább beszéltem hozzá. -Bár, én már leszoktam arról, csak ritkán ölök meg bárkit is... Inkább csak kínzom napokig - egy hatalmas vigyor volt az arcomon, hogy mennyire tud pattogni ez a kis arcátlan. - Egy penge? - elugortam a penge elől gyorsan, mert ez valami kis tréfa volt tőle. - Komolyan? - vigyorogtam egy kicsit, és arra készültem, hogy a következőnél a háta mögé osonok.
Véget vettek eme siralmas összhatásnak végre, és megmutatom neki azt, hogy merre találja meg a halál kapuját.. nos érdekesen hangzik, de végül is egy az értelme; meg kell halnia. Neki már nincs megmenekülése, hisz túl sokáig élt szegény, s tudom, hogy mindennél jobban várja már a saját halálát. Le sem tagadhatja ott virít az arcán a "meg akarok halni" címszó! - Nem, ez nem igaz! -Vágom rá a szavaira.- Én nem akárkit ölök, én csak azokat ölöm, amilyen te is vagy.. a vámpírokat, s hogy miért? Hát ez egy egyszerű leírási folyamat, nem gondolod? Azért, mert ti embereket öltök, én pedig titeket, azért mert ártatlanok életét veszítek el.. egy mocskos faj vagytok, és semmi több. -Szavaim kegyetlenül csendülnek fel, miközben komolyan pillantok a hölgyeményre.- Ugyanúgy ölsz, mint a többi fajtád béli.. -Gúnyos hangnemre váltok, és már innentől vége van a bájcsevejnek. - Igen egy penge.. -Húzom vigyorra az ajkaimat, majd egy újabb pengét repítek felé, de ezt követően még kettőt. Úgy célozva, hogy az egyik mindenképp, de eltalálja, és akkor a verbéna majd hatással lesz rá, ha viszont nem, akkor még mindig ott a karó, és ez nem is olyan bonyolult.
- Nos, tudod... embert utoljára olyan 180 éve öltem, azóta nem igazán volt ínyemre az ilyesmi - nos, kicsi füllentés sosem árt, az biztos, és őszintén mosolyogtam egyet az egész kommentárján. - De nem fogok foglalkozni azzal, amit dumálsz nekem... Egyik fülemen be, másikon ki - jelentettem ki határozottan, és vártam, hogy beinduljon a hadjárata ellenem. Jött pár penge, de mindegyik elől sikerült időben elugranom. Nos, biztosan idegesítő számára ez az egész, hogy nem sikerül eggyel sem eltalálnia. - Egy jó kis testnevelésóra ez, már úgyis rám fér... - vigyorogva mondtam ezt Galen-nek. - Hát, jobban örülnék egy kávénak valahol, mint ez - nagyon halkan suttogtam magamban, talán hallhatta is, de nem érdekel. Próbáltam összezavarni őt azzal, hogy ide-odasuhantam.
Lecsókoltam könnyeit. Ismertem a szerelmet, nem egyszer éreztem, hosszú és fájdalmas életem során. Sybelle csillogó alakja kísértett, már halandó korom óta. Édes kis nimfácskám hiányát minden szerelem enyhítette ugyan de sosem veszett oda teljesen. Bailey az én nimfám volt és eszem ágában sem volt elereszteni. - Meglátod. - suttogom és ölembe kapva iramodok neki. Pár perc csupán és a legmagasabb pontján ülünk az erdőnek, a hegyek között, megpihent otthonok szegletében. A világ megalapozatlan rohammal sürgette a benne élőket amit én gyűlöltem. Ötszáz évvel ezelőtt az ember kegyelmezett az időnek... ma már azonban az idő szabta meg a halandók minden percét és én ezt megvetve áldoztam olyan gyönyöröknek, melyet már ezer és ezer szobor tűrt meg milliószor, élete során. S mint magam is márványnak tetszettem, jól tudtam milyen érzéssel bontakozhat ki egy halandó lélekből a szépség. - Pár perc és alábukik a nap. - adtam magyarázatot itt létünkre és miután helyet foglaltam, gyöngéden ölembe húztam őt. Félrehajtva arcába szökő tincseit cirógattam meg arcát. Sosem voltam erőszakos fickó, nem éltetett a hajsza, hogy mindenképp megtörjek egy dacos lelket. Nem űztem prédáim csak a legvérmesebb éjszakákon, amikor úrrá lett rajtam a fájdalom és nekem el kellett űznöm. Ismertem a veszteség fájdalmát. Csókomat megszakítva pillantottam Bailey tekintetébe. - Tudom, mennyire fáj. S ha uralod a fájdalmat, hidd el, való igaz, túllendülsz de a ami ez után jön, épp ilyen kegyetlen, kíméletlen rohadékként fúrja majd be magát a húsodba. - soha nem hazudtam a halandóknak. Azt akartam, hogy tudják, vámpír szörny létemre, egykoron én is voltam halandó... hogy tudják, az én fájdalmam sem könnyebb mint az övék. - De képes vagyok elfeledtetni. Ha akarod. - tettem már meg. Fedtem már el mély sebeket, mikor a halandó lélek nem bírt felülemelkedni a fájdalmon. Mikor az idő nem volt elég a gyógyuláshoz.
Nos kezd idegesíteni a helyzet, mármint nem maga a vámpír, hanem az, hogy még mindig él. Ilyenkor már mással rég végeztem, ő pedig még mindig él, mert elbeszélgettek vele, nos.. tetszik a stílusa, de komolyan, mert nem adja fel, és olyan kitartó, ahogy kerülgeti azokat a pengéket.. Komolyan megfontolásra való eset, hogy tényleg kell-e neki a halál? A természetem.. az ötök kiváltsága igent sugall, de önmagam megkérdőjelezem az állítást. - Igen.. egy testnevelés óra, csak neked. Tudod nem árt a mozgás. -Kacsintok rá, miközben a karót meglebegtettem irányába, míg el nem kezd hirtelen gyorsan oda-vissza cikázni.- Drága, erre nincs szükség, de komolyan. -Egy rögtönzött mozdulattal eldobom a karót.- Nem ölek meg, inkább mint mondtad igyunk meg egy kávét valahol.. -Hangom teljességgel őszinte, és egyben komoly.- Van egy ajánlatom számodra, így abba hagyhatjuk ezt az értelmetlen dolgot. -Teszek neki fel egy ajánlatot, amellyel vagy él, vagy nem..
- Akkor nem kell személyi edzőt felfogadnom... - böktem ki kedvesen, majd körbenéztem, és tovább beszéltem. - Azok rengeteg pénzt el tudnak kérni, bár nekem nem okozna problémát, de ilyenre nem költöm el a pénzemet - majd ezután hirtelen mondja, hogy nem kell rohangálnom, így picit lelassítottam, majd pár pillanat múlva elég érdekes irányt vesz a beszélgetésünk... - Hűha... - nem tudtam mást mondani, csak ezt. - Rendben, felőlem kávézhatunk egyet valahol... - láttam, hogy valóban őszintén mondta ezt, de azért még figyelni fogom őt, nehogy véletlenül baleset érjen engem. - Hm, egy ajánlat számomra. Nos, ez jól hangzik, Galen - most már én is őszinte hangnemben válaszoltam vissza. - Most elkezded mondani, vagy majd a kávézóban? - összekulcsoltam a kezeimet, és vártam egy válaszra, vagy arra, hogy jelezze, hogy indulhatunk...
Egészen mostanáig nem jöttem rá, hogy mennyire hiányzott nekem.. Hogy mit is veszítettem abban a pillanatban, hogy hagytam őt elmenni.. Hogy ellöktem magamtól. Az egyetlen személyt, aki talán tényleg törődött velem az apámon kívül. De visszatért hozzám.. Olyan, mintha soha nem ment volna el. Az egyetlen dolog, ami változott az én vagyok. Mégpedig most már képes vagyok venni a jeleket.. Vámpír.. Nem vettem észre. Annyira emberi volt és soha egyetlen egy pillanatra sem volt valami kirohanása.. Békés és gyengéd.. Mondhatni ellent mond a saját természetének.. Becsuktam a szemeimet, amint a karjaiba kapott, hiszen a vámpírok "séta tempójához" nincs hozzászokva a gyomrom. Így legalább egy kicsit könnyíthetek a helyzetemen. Mikor már nem éreztem, hogy süvít körülöttünk a levegő kinyitottam a szemeimet. Kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy hol is vagyunk. Itt olyan volt, mintha minden problémámat elvinné magával a nap.. Igaz, hogy minden reggel visszatér, de arra úgy kell tekintenem, mint egy teljesen másikra.. Egy új lehetőségre. Problémák és fájdalmak nélkül. Olyan kellemes volt ilyen közel lenni hozzá, mint a régi szép időkben.. Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki.. Annyira jó hozzám.. Én pedig az utóbbi időben nem csináltam mást, mint pusztítottam. Egyedül hagytam Daryl-t, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.. Nem is értem miért gondoltam azt csak egy pillanatra is, hogy képes leszek felnőttként viselkedni, mikor túl hamar kellet felnőnöm.. Igazából még nem is nőttem fel teljesen. A lelkem gyermek maradt és ez soha nem fog változni.. - Nem.. Nem akarom. A fájdalom azzá tesz, aki vagyok... Félek, hogyha ezt elveszítem.. Többé nem tudom értékelni az életet.. Apa halála előtt úgy éreztem minden örökké tart majd.. Hogy semminek nincs vége, de tévedtem. A fájdalom, ami nap, mint nap felfalja a bensőmet.. Ez az, ami emlékeztet arra, hogy mindent meg kell becsülni, hogy semmire sem szabad úgy tekinteni, mintha természetes lenne.. Félek a fájdalom nélkül magamra sem ismernék.. - Hogy kifejezzem nem akarom, már ezt a témát túlságosan feszegetni odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam.
Az élet eléggé különös, sőt már maga az a tény is, hogy egy vámpírnak ajánlatot teszek, és ezért cserébe nem ölöm meg, de hát kell valaki, aki segít nekem, vagy legalábbis a hasznomra válik egy ideig, hisz muszáj egy adott útról elindulnom, és nem össze-vissza céltalanul vadászgatnom.. és ehhez pont ő kell, aki ismeri a fajtársait, de először még bele kell mennie az ajánlatomba. - Nos nem kell, hisz szívesen leszek a "személyi edződ". -Nevettem el magam, majd hallgatom, hogy a pénzről beszél, ami persze neki értéktelen, de még úgy csinál, mintha számítana, hogy mire is költi, bár erre nem mondok semmit, csak simán átugrom a témát, és másra térek át. - Akkor átmegyünk majd mindjárt egy kávézóba, de előtte még lenne majd egy kérdésem.. -Mondom komolyan neki.- Az ajánlatról bővebben a kávézóban lesz szó, de előtte mond meg nekem, hogy bármi is legyen az ajánlat belemész komolyan? Tudod ettől függ sok minden. -Mondom halálosan komolyan, és ezek után már csak a válaszára várok.
Csak mosolyogtam, s mosolyogtam, nem igazán szóltam semmit sem, mert vártam arra a bizonyos ajánlat miatt majd' megesz a kíváncsiság. Nem kötök senkivel semmit, de most azt hiszem, megváltozik ez. Kivételt teszek. - Oké, tedd fel a kérdésed... - szóltam közbe most már, és vigyorogtam egyet, de átformáltam magamat én is komollyá és határozottá. - Érdekel ez az ajánlat, nagyon is... Főleg, ha cserébe nem gyilkolásszuk egymást, felőlem oké... - hangsúlyoztam ki a második felét mondatomnak. - Akkor most már el is árulod nekem végre ezt? - nézek rá nagy szemekkel, mert már valóban érdekel az egész.
Érdekes a felállt helyzet, hisz egy vámpírnak ajánlatot tettem, és ez tőlem nagyon, de nagyon nem szokás. Persze a jelen eset más, hisz láttam benne valamit, és ezért teszem fel neki ezt a lehetőséget, amellyel élhet. Meg nekem amúgy is kell a segítség a fajtársai ellen.. - Rendben, de akkor ne halljak visszakozást majd a részedről. -Pillantok rá komolysággal.- Kellene egy kis információ a természetfelettiekről.. az itteni helyzetről, hogy hangzik? -Persze nem a teljes dolgot mondtam el neki, hisz még kíváncsi vagyok, hogy erre mit reagál, aztán majd nem sokára mehetünk is át a kávézóba is..
Kezdőlap
