- Mi ez itt anyám, óvoda? - koppantottam le a pezsgőt egy asztalra. - A kezemet nem akarod fogni egész este? Vagy Nikikének szólítani a vendégek előtt? - fintorogtam. - De csak hogy megnyugodj, nem megyek a közelükbe. Erős a gyanúm, hogy tennél valamit, ami miatt amúgy sem tudnék. Vagy talán tévedek?

- Mégis mindig találsz valakit, aki egy alkalomra legalább, de bótolja - motyogtam a szemeibe nézve. - Ugye arra kérnem sem kell téged, hogy nagy ívből kerüld el Damon Salvatore-t és a feleségét? Nem akarok botrányt. És ahogy nekem feltűnt, Damon azelőtt se túlságosan kedvelt, mielőtt lefeküdtél a hasonmással. Azóta nem is tudom, mit érezhet. Szóval inkább... legyeskedj mások körül.

Rávigyorogtam anyámra.
- Én legalább ismerem az élet édes oldalát - kacsintottam, aztán tettem egy határozatlan kézmozdulatot. - Egyik nap együtt voltam egy lánnyal. Tündér, legalábbis azt mondta. Nyilván igaza is volt, mert a vére egyszerűen elbűvölt. CSAK a vére - pillantottam anyámra, még mielőtt rosszalló arcot vágott volna. - Lefektettem, ettem is belőle, ennyi. Mondtam neki hogy bál lesz ma itt, és ha akarja, hát jöjjön el. Ennyi az egész. Tatiát úgysem pótolhatja senki - dünnyögtem.

Csak megcsóváltam a fejemet lassan, de határozottan. - Ami volt, elmúlt. Semmi olyasmit nem terveztem be, amit te most felvázoltál. Talán neked ebből áll az életed a mai napig, és ezer éven keresztül még mindig nem sikerült kinőnöd belőle, de... akármit is örököltél tőlem, ez a szokásod nem tőlem származik - sóhajtottam, és elsétáltam, hogy én is megfogjak egy pezsgős poharat. - De ki is az a tündér, akit az előbb említettél? Én is örömmel megismerném.

- Nem akarom hallani a magánéletedet, anyám - emeltem fel a kezem. - Nekem már az az információ is sok volt, hogy kicsoda Fenrir valójában - öntöttem egy pohár pezsgőt. - A te szobád ugye nem szomszédos az enyémmel? - kérdeztem aztán. - Nem szeretnék a romantikázásotok hangjaira felkelni majd hajnalban.

Újabbat sóhajtottam. Azóta Tatia megkapta a meghívót, és minden bizonnyal itt is lesz. Legalábbis az alapján, amit visszaüzent, erre következtetek.
- Nos, tévedsz - jött ki végül hang a torkomon. - Nem ezt terveztem mai programomnak. Ami azt illeti... és ha te is figyeltél... Fenrir fellángolásról beszélt, nem szerelemről. És a kettő között ha valaki, hát te ismered a különbséget - mondtam teljesen nyugodtan, és egyhangúan. - A többiről neked nem kell tudnod, legalábbis egyelőre.

- Az a néhány nappal ezelőtti lány, az a tündér, talán eljön. Ha nem, hát nem érdekel - vontam vállat nemtörődöm módon. - Egyetlen nő van, akivel szeretnék itt lenni ma. De ő tudtommal nincs azóta sem a városban - morogtam rosszkedvűen. - Javíts ki ha tévedek, de gyanúm szerint te ma le sem fogsz szakadni Fenrirről. Mi másért hoztad volna vissza?

- Ne nézz kezdőnek, Nik. Pontosan annyi pletykát tudok a bálokról, és a résztvevőkről, amennyit szükséges. Az én szemem mindent látott - közöltem vele, miközben összefontam a karjaimat a mellkasomon egy apró sóhajjal. - Kol az imént távozott... öltönyben. Úgy vélem, ő talált magának kísérőt, akit talán nem akar majd a végén elfogyasztani. Rebekah-ról napok óta nem hallottam, ebben a villában nem járt, legalábbis nem futottam össze vele. És nem úgy ismerem a húgodat, hogy partnert hoz. Ő inkább itt kerít majd magának valakit - beszéltem tovább. - És te? Nem hívtál senkit? Egy ekkora nagy nőcsábász, mint te, és partner nélkül?

(Klaus hálója)

Lesétáltam a lépcsőn, az öltönyöm mandzsettáját igazgatva, és egy mellettem elhaladó fehér kabátos pincér tálcájáról lekaptam egy kaviáros falatkát.
- Nos, kíváncsi vagyok mit hoz magával a mai este - álltam meg anyám mellett. - Ez a város sosem a nyugodt bálokról híres. Kár, hogy az eddigieket kihagytad. Egy életre való pletykát lehetett volna már összegyűjteni - kaptam a számba a kis falatkát. - Kol és Bekah kit hoznak magukkal?

(Esther szobája)

[You must be registered and logged in to see this image.]

Vendégek még nem érkeztek, de ezt nem is csodálom, hiszen van még kis idő a kezdésig. Közben a pincérek és felszolgálók kikészítették az italokat, és ételeket az ebédlőben. A kertet is feldíszítették, ha valaki esti sétára vágyna. Miért érzem, hogy lesznek ma este áldozatai ennek a bálnak? A fiaim nem arról híresek, hogy bírnak magukkal, ha egy szép nyak kerül a közelükbe. És valószínűleg Rebekah és kerít magának valami finom falatot.
Nagyot sóhajtottam, és megálltam az ajtóban, hogy várjam az érkező vendégeket.

Klaus távozott, és rájöttem, hogy tényleg ideje lenne összekészülődni.
Fenrir felé fordultam. - Nos, hamarosan kezdetét veszi a bál. A vendégszobában találsz magadnak öltönyt - mosolyogtam rá kedvesen. Igazából... a bált jó alkalomnak találtam arra, hogy összeismerkedjen Klausszal. Miközben én hátba támadom a fiamat...
- később találkozunk, Fenrir - léptem oda mellé, és egy apró csókot nyomtam az arcára, mint régen.

(Esther szobája)

Fürkésztem még egy darabig Fenrir arcát, aztán az órára pillantottam, és felkeltem a fotelból.
- Ha megbocsátjátok, elmegyek készülődni - mondtam. - Nemsokára itt a bál időpontja. És ahogy hallom, a pincérek és a kisegítő személyzet már az ajtóban áll - figyeltem egy pillanatra kifelé. - Fenrir - biccentettem - remélem a bálon találkozunk - tettem le az üres poharamat, és elindultam vissza az emelet, és a hálószobám felé.

(Klaus hálója)

Felfigyeltem rá, hogy mintha kissé oldottabbá vált volna a hangulat kettejük között, legalábbis a szavak, amik Klaus részéről érkeztek, ezt igazolták. Az egész persze ismerkedés kérdése, mert várható volt, hogy nem fog az igazi apja karjaiba ugrani rögtön azután, hogy meghallja a lényeges mondatot. De végül... azt hiszem, ez egy fél siker, hogy már... nem úgy néz Fenrirre, mint valami... hát nem, erre nem is tudok megfelelő kifejezést.
És ugye amit mi nem akarunk elrontani, abba nem is kell beleszólni... Nik engem ismert... az apját nem.

Erre a néhány mondatra már akaratlanul is eleresztettem egy vigyort.
- Szóval átváltozol - mondtam, és intettem, hogy hajtsa fel az italát. - Ez jó hír. Úgy értem, ráfért már erre a városra némi változatosság. Kevés van itt a te fajtádból. Pedig egyszer szívesen megnéznélek teliholdkor, ahogy üldözőbe veszel valakit - mosolyogtam. - Ki tudja... talán még csatlakoznék is hozzád egy izgalmas vadászat erejéig.

-Így van.-bólintottam. Hát igen... Meglátszik rajta, hogy belőlem is ragadt rá valami, mégpedig a lobbanékonysága-Igen minden teliholdkor. Régen megtanultam kordában tartani magam, de mivel hosszú ideig koporsóba voltam zárva, nem tudom, hogy még sikerül-e.-magyaráztam és talán egy kisebb fintor is kiült az arcomra.

- Mégis mit értem volna el vele, ha én pálcát török feletted? - kérdeztem vissza, bár nem vártam választ. Igazából... én tanultam a hibámból. És ez a hiba az volt, hogy nekik örök életet adtam. Klaus ezzel megkapta azt a beképzeltséget, amivel a mai napig remekel, és egyáltalán nem szűkölködik benne. A bál... jó alkalom lesz, hogy lefaragjak az arcából. Persze hasonmás-függő a dolog, hogy ő belemegy-e vagy sem.

- És ennek a szikrának én vagyok a végeredménye - morogtam. - Tudod, hosszú időn át gondolkodtam, anyám miért fogta annyira a pártomat Tatiát illetően, Mikaellel szemben. Aztán rájöttem hogy azért, mert ő volt az utolsó, akinek joga lett volna pálcát törni felettem - tettem a lábam kényelmesen az asztalra, jelezve, hogy én vagyok jelenleg itthon, ergo az én felségterületemen vagyunk. - És át is változol? Minden teliholdkor? - fürkésztem Fenrir arcát. Különös, de egy-egy gesztusában... a szemei összehúzásában csakugyan felfedeztem saját magam.

Figyelmesen végig hallgattam amit mondott, számomra ez újdonság volt és érdekes is. Aztán amikor szóba jött a múltam elgondolkodtam mielőtt belekezdtem volna. -Hát .. a mi törzsünk már előttetek ott élt, és mindenki magában hordozta a vérfarkas géneket, így én is. Az átkot kiváltását én sem úsztam meg, amikor végeztem egy betolakodóval.-magyaráztam és egy apróbb szünetet tartottam a mondataim között- Édesanyáddal, a románcunk pedig úgy vette kezdetét, amikor a Mikaelsonok letelepedtek én pedig szemet vetettem rá. De Mikael miatt titokban kellett tartatunk a kapcsolatunkat. De miután Mikael végett nem találkoztunk többet, az a bizonyos szikra még mindig meg volt. -meséltem egy halványabb mosollyal az arcomon.

- Már nem olyan féltett titok, Nik. Aki lényeges ebben a városban, már mind tudja - legyintettem, majd kibámultam az ablakon, és elgondolkodtam. Vagyis... inkább elmerengtem a múlton. Elég érdekes sztori volt, bár ugyanolyan véletlen volt, amilyen az ő találkozása és szerelme Tatiával. Már ha nevezhetjük azt véletlennek.
De mielőtt a mi kettőnk múltja került volna előtérbe, talán Fenrirnek kellett mesélnie magáról néhány mondatban... aztán majd... jöhet a többi.

- Mondd anyám, nem lehetne hogy nem nem fecseged ki a féltett titkaimat? - forgattam meg a szemem, majd vállat vontam. - Igen, lehetséges ilyen. A története túl hosszú... vámpírrá váltam előbb, és mikor először gyilkoltam kiváltottam az örökölt átkot is, hála neked - fintorogtam. - Anyám átmenetileg megoldotta a problémát, de nekem ez nem tetszett, így hát változtattam rajta - közöltem pimasz szemöldökvonogatással, majd öntöttem egy újabb pohár italt, ezúttal már nem csak magamnak, hanem Fenrirnek is, és kezébe nyomtam a poharat.
- Mesélj magadról! - néztem a szemébe. - A régi múltról. Milyen volt az életed? Ti ketten... te és anyám... hogy kezdődött köztetek?

Mintha csak meg sem hallottam volna az előző mondatait úgy hagytam figyelmen kívül. -Igen tőlem kaptad. És a mai napig is az vagyok aki.- bólintottam .
-Esther említette, hogy vámpír is vagy. Igaz ez? -kérdeztem felvont szemöldökkel- De az, hogy lehet? Vámpír is meg vérfarkas is? -csodálkoztam el.

Csak hallgattam, és hallgattam. Egyelőre magam se tudtam, mi céllal támasztottam fel Fenrirt, de valahogy éreztem, hogy lesz valami, amiért ő még jól jöhet. Egyszerűen csak... Klausnak szüksége van az apjára. És ezt neki is meg kell értenie.
Elhallgattam, és azt hiszem, ez most... az ő beszélgetésük ideje.

Kissé gúnyosan elmosolyodtam a szavai hallatán.
- Fogalmad sincs róla, mivé váltam ezer éve alatt - szélesedett ki a vigyorom. - Nincs szükségem apára, sem apáskodásra. Mégis, mit csinálnánk? Mindazt, ami gyerekkoromban kimaradt? Sétálgatnánk, esetleg pizzázni vinnél, vagy a játszótérre? - nevettem. - Kösz, lemondok az élményről. De nem kell elmenned. Van egy olyan sejtésem, hogy én ugyan nem sírnék utánad, de valaki másnak hiányoznál - morogtam, és vetettem egy lapos pillantást anyám felé.
- Mellesleg, ha már itt tartunk... - hoztam fel a kérdést - tőled kaptam ugye a vérfarkas géneket? Ezek szerint te a mai napig is....? - hagytam befejezetlenül a kérdést, és csak egy tekintettel utaltam rá, mire is akartam kilyukadni.

-Nem tudom, hogy Esther miért hozott vissza, csak sejtéseim vannak. De egy biztos, szeretném ha végre fiamként törődhetnék veled.-néztem komoly tekintettel Klaus-ra. Szemmel követtem ahogy mindketten leülnek, jobbnak láttam ha én inkább állva maradok.
-Nem kell megbocsájtanod. Nem is várhatom el a történtek után. Ha nem vagy kíváncsi rám elmegyek és nem fogsz látni többet a közeledben.-magyaráztam és tekintetem kettejük között ingázott.

Figyeltem Niklaus alakját, ahogy a fotelba vetette magát a pohár itallal, közben pedig nyeltem egyet. Nem igazán nyugtatott most meg ez sem, és a csend sem. Mit is mondhatnék én? Ez... a kettejük dolga. Vagyis... az enyém is, de én nem tudok mit tenni azért, hogy Klaus egyszer az életében ne legyen csökönyös szamár.
- Nem kell mindennek okkal történnie, Nik - ültem le a kanapéra, és így néztem hol Fenrirre, hol Klausra. Volt bennem valami rossz érzés... de nem velük kapcsolatban, hanem... valahonnan, a távolból.