Elmosolyodom azon, amit mond és kicsit még meg is rázom a fejemet. – Csak vicceltem, nem komolyan mondtam. – pillantok rá elnézést kérően, hiszen úgy tűnik kicsit komolyabban vette azt, hogy Hope biztosan jobban hiányzott neki, mint jómagam. Egyébként se voltam az a fajta, aki csak úgy hasonlítgatni kezdené magét ilyen téren másokhoz, vagy éppen emiatt rendezne hisztit. Örültem annak, hogy itt van és csak ez számított. Nem sok barátom volt ezen a vidéken, de őt határozottan annak mondanám, hiszen sokat köszönhetek neki, ugyanakkor tudom, hogy benne meg is bízhatok, nem úgy mint pár személyben, akik eme ház falai között megfordulnak, vagy élnek. - Sajnálom, egyszerűen csak azt hiszem egyre inkább kezd elegem lenni abból, ami itt zajlik. – vallom be, hiszen tény, hogy itt azóta nincs semmi se rendben, amióta megjelent a Mikaelson család. Ugyanakkor néha abból is kezd elegem lenni, ahogyan kezelnek, mintha olykor tényleg levegő lennék, vagy éppen porcelánbaba, vagy csak a szavaimat meg se hallanák. Hope az én lányom, így nem értem, hogy miért olyan hihetetlen, hogy nem csak a kispadon ülve akarok ténykedni, hanem tenni azért, hogy biztonságban legyen, ahogyan eddig is. – Klaussal sose volt egyszerű, és ha elkezd valakit közel engedni, akkor mindig felépíti a falakat. – mondom egy apró sóhaj keretében, hiszen részben tudom mire gondol Cami, közben pedig figyelem őket és a mosoly könnyedén szökik az arcomra. – Ha fontos számodra, akkor ne add fel, hiszen talán te vagy az egyetlen, akinek még képes mostanság megnyílni. – Igaz, én se beszélgettem vele mostanság, de a lányát se jött meglátogatni, így igazából azt se tudom, hogy mit kéne gondolnom vagy éppen hinnem. –Érdekes beszélgetésed? Mire gondolsz? – kezdem azt hinni, hogy Elijahval már csak az lehet és olykor már én kezdek belefáradni abba, hogy olyanná változik, mint az időjárás. Egyik pillanatban az, aki megismertem, a másikban pedig olyan távolinak érzem, mint még soha. Fogalmam sincs, hogy mennyire erős tényleg ez a kapocs, ami létezik közöttünk, de néha úgy érzem, hogy kezd megtépázódni. – Nekem is hiányoztál, lehet gyakrabban kéne jönnöd. – mosolyodom el, hiszen ez az igazság, majd kezemben lévő játékot a lányomnak, adom aki elkezdi rázni, hiszen csörög a játék. – Sok minden történt mostanában és úgy érzem, hogy egyre távolabb sodródom mindentől és csak Hope marad szép lassan számomra. – nem pillantok Camira, hiszen nehéz erről beszélni. Főleg úgy, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy összepakolok és elsétálok innen Hope-val a karomban, hogy biztonságban tudhassam. – Egyszerűen olyan, mintha Elijah-t is kicserélték volna, meg múltkor eléggé összekaptunk, a lelkembe tiport, mert így akart megvédeni. – nevetem el magam keserűen, de mégis alig hallhatóan.
Tisztelem Hayleyt, annyi mindent meg kellett tennie, hogy a gyermeke biztonságba legyen, még ha ez csak időszakos és törékeny. Tényleg mindent feladott és feláldozott a gyermekéért és ez teszi őt olyan különlegessé. Ő az egyik legerősebb és legkitartóbb ember, akit valaha is láttam és bánom, hogy mostanában olyan keveset beszéltünk. Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, mindketten tettük, amit tennünk kellet. Szavaira csak értetlenül pislogok rá. - Ugyanannyira hiányoztatok nekem. - mondom neki komolyan és ő is láthatja rajtam, hogy teljesen őszinte is vagyok. De amint kimondom figyelmem megint a kis gyönyörűségre terelődik és nézem, ahogyan közelít felém. Olyan kis ügyes, még ha egyelőre egy kicsit ingatag és bizonytalan. Annyira ártatlan, annyira angyali és a fél város azon ügyködik, hogy ártsanak neki, mert félnek tőle, félnek az ismeretlentől.. Bárcsak megváltozna mások vélekedése erről. Őszintén még magam sem tudom, hogy milyen választ vártam, az imént feltett kérdésemre. Itt sosincs semmi sem rendben, itt mindig minden a feje tetejére áll és minden annyira.. hamar megváltozik. Reakciója kissé meglep, talán nem is kéne inkább meglepődnöm ezen. - Megértelek. - mondom neki halkan, majd sóhajtok egy aprót és amint megint meglátom a kis tünemény arcát, akkor mosolyt varázsolok az arcomra és ő is csak mosolyog. Eddig is gyakrabban szerettem volna jönni, de most már tényleg maximálisan eldöntöttem, hogy gyakrabban látogatom meg őket. - Nem is tudom.. olyan sok minden változott meg és olyan hirtelen. Klausszal most minden olyan fura, megint kezd bezárkózni és volt egy érdekes beszélgetésem Elijahval. - mondom neki és talán nem is mondok olyan sokat, mégis annyival könnyebbnek érzem magam. Felemelem a picikét óvatosan és az oldalamhoz rakom, hogy onnan tudjam őt pillantani. - Hiányoznak a régi beszélgetéseink Hayley, hiányoztál nagyon. - nézek a szemébe és tényleg ő volt az egyetlen barátnőm, akivel megtudtam beszélni a legtöbb dolgot. Már nagyon más barátaim nincsenek, csak a Mikaelson család és a hozzájuk közel állok. És ő tényleg olyan közel áll hozzám. - Ha bármit elszeretnél nekem mondani, akkor meghallgatom, tudod hogy itt vagyok neked. - mondom egy őszinte mosollyal az arcomon neki.
Nem számítottam a mai napon látogatóra, de örülök annak, hogy Cami itt van. Biztos vagyok abban, hogy nem lehetett könnyű neki eljönnie ide, én viszont Hope-t nem vihetem ki eme ház falai közül, most nem. Túl veszélyes lenne, hiszen ez a város olyan, mint egy puskaporos hordó, kár lenne tagadni. Csak egy gond volt, hogy ennek a hordónak megannyi kanóca volt és fogalmam sem volt még mindig arról, hogy melyik fél fogja hamarabb meggyújtani ezt. Főleg úgy nem, hogy még családon belül is voltak nézeteltérések. Csak tudnám, hogy miért hozta vissza Kol-t is az a boszorkány, de leginkább az érdekelt, hogy a régelszenvedett sérelmeit miért most bosszulja meg. Nem szenvedett már eleget ez a család? Nem lehetne legalább rövid időre béke? Vagy ennyire nem érdekelné Kol Mikaelsont még az unokahúga se, hogy képes akár még Elijah-nak is ártani? Mosolyogva figyeltem, ahogyan Hope kicsit közelebb totyogót Cami-hoz, és ez segített abban is, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, hiszen nem akartam újra és újra végigjárni ezt a soha véget nem érő kálváriát, hiszen mégis csak ezzel keltem és feküdtem is szinte majdnem mindennap. Minden egyes nap kutattam a megoldást, de nem leltem. - Van egy olyan sejtésem, hogy leginkább Hope hiányzott neked és szemmel láthatóan te is hiányoztál neki. – mosolyodom el, hiszen tényleg sugárzott csakúgy a boldogságtól a lányom arca. Nem is sejti, hogy milyen veszélyben van, vagy éppen milyen körülmények között látta meg a napvilágot, vagy azt, hogy miként is mentette meg az életemet. A kérdést hallva legszívesebben elnevetném magam, hiszen idejét se tudom, hogy mikor volt igazán minden rendben, de még se teszem. Ez nem éppen vicces dolog, meg nem is illik. Helyette inkább csak megrántom először a vállamat, majd pedig a zsebembe csúsztatom a kezeimet. – Ahhoz képest, hogy milyen káosz lehetne, igen, ahhoz képest minden rendben van, de egyébként meg idejét se tudom, hogy mikor is volt bármi is rendben. – felelem komolyan a szőkeségnek, majd egy aprót sóhajtok és én is közelebb sétálok hozzájuk a kislányom egyik játékával, amit mosolyogva vesz el tőlem, hogy utána leüljön a földre, hiszen annyi ideig még nem tud állni, vagyis inkább megadja magát a lábai. – De ahogyan látom te se vagy túl jól. Szeretnél mesélni? – kérdezem meg érdeklődve, miközben leülök Hope mögé kicsit srégen, hogy közben játsszak a lányommal úgy, ahogyan nekem talán sose volt igazán részem.
Mostanában olyan sok minden zavaros és annyi érthetetlen és megmagyarázhatatlan dolog zajlik körülöttem. A múltkori beszélgetésem Elijahval nem csak szimplán felkavaró volt, hanem megrázó és kissé fájó is, mert sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen lesz. Én csak segíteni szerettem volna neki, próbáltam a barátja lenni és ő ebből szemmel láthatóan nem kér, még csak egy kicsit sem. Talán ideje lenne megértenem, hogy nem menthetek meg mindenkit, nem segíthetek mindenkinek, vannak, akik nem változnak.. de ha ezt hinném, ha ezt gondolnám, akkor talán a legértékesebb részemet hagynám meghalni. Nem lennék én, ha nem lennék ilyen, ha nem próbálnék meg feltételek nélkül segíteni valakinek, még ha a lelkembe tipor és megbánt. De most nem éppen ezen kéne gondolkodnom, hisz azért is jöttem el a kis Hopehoz, hogy végre hétköznapi dolgot tegyek. És ott van Hayley is, olyan régen beszéltünk tartalmasan és biztos vagyok benne, hogy neki is ki kéne öntenie a szívét valakinek, ahogyan nekem. Mostanában túl sok minden jött össze. Végül csak mosolyogva nézem, ahogyan lassan, de biztosan közeledik a kislány. Csak mosolygok és csillogó szemekkel figyelem a lépteket, melyeket megtesz ez a kis csöppség, annyira szeretem ezt a kislányt, de tényleg. - Hiányoztatok már nekem és olyan régen láttam ezt a kis csöppséget. - felelem a nekem feltett kérdésre, majd leguggolok, hogy kicsit közelebb kerüljek a picikéhez. Megfogom a kis kezecskéjét és simizni kezdem az ujjaimmal. El sem tudom hinni, hogy mennyire jó érzés lehet anyának lenni, világra hozni egy ilyen csodálatos kisbabát. - Régen beszéltünk már Hayley. Minden rendben van? - nézek bele a szemébe és láthatja is, hogy teljesen őszintén érdekel a hogyléte. Olyan helyzetben van, mint én.. neki sincs valakije, akivel megbeszélhetné a gondjait, hisz Klaus nem éppen egy olyan személyiség, Elijah meg.. beszámíthatatlan mostanában.
Még mindig nem tudtam, hogy mit kéne tenni, mi lenne a helyes lépés, hiszen a vihar egyre csak nőtt és a legrosszabb az volt, hogy már nem csak a környezetünkben, a családon kívüli körökben, hanem egyre inkább az itt élőket is megmérgezte. Nem vágytam semmi másra se, csak arra, hogy a lányom békességben nőhessen fel és olyanok körében, akik szeretik őt. Ahogyan azt se tudtam még mindig megérteni, hogy miért kell az, hogy valaki mindig a trónon üljön? Miért van erre szükség? Miért nem élhetnek itt is úgy egymás mellett, ahogyan más városokban a lények? Miért ennyire mániákus itt mindenki… Mosolyogva sétáltam le a lépcsőn a lányommal a karomon az udvarra, hogy ott aztán idővel szabadjára engedjem őt, hiszen már elkezdett járni is. Annyira szalad az idő és egyetlen egy másodpercét se szeretném elhalasztani ezeknek. Szeretnék jó anya lenni, jobb, mint amiben nekem volt részem. Kíváncsian fordulok abba az irányba, amerről a léptek zaja vendéget ígér, így sietve gondolom meg magam és inkább még a karomban tartom a lányomat, hogyha szükséges, akkor meg tudjam védeni magunkat. - Szia Cami! – köszönök vissza és kicsit meg is könnyebbülök, hogy ő jött látogató, nem pedig valaki, aki a szívünkre pályázik. Az újabb szavain elmosolyodom és még egy apró nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Nekem mondod? Hálás vagyok a sorsnak, hogy velem lehet és nem kell lemaradnom semmiről se. – barátságosan csendül a hangom, majd a fejemmel is intek, hogy nyugodtan jöjjön közelebb, miközben leteszem a lányomat, aki kíváncsian fürkészi az ismerős szőkeséget, majd tesz felé egy-két lépést. Igaz, picit bizonytalanul még, de már akkor is tényleg sokat fejlődött. – Mi szél fújt téged erre? – mostanában nem láttam errefelé, így tényleg meglepett, viszont azt továbbra is érezhette, hogy örülök neki és nyugodtan maradhat, hiszen talán ő volt az egyetlen barátom, vagy valami olyasmi ebben a városban.
Egy ideje már hiányoztak a normális dolgok, mostanában kezdem azt érezni, hogy semmi sem mehet normális kerékvágásba. Félve is hagyom el lakhelyemet, hogy megnézzem a kis Hope-ot, mivel beszéltem Elijahval és ő legjobb tudomásom szerint nincs igazán jóban Hayleyvel. Egy dolgot megtanultam ennyi idő alatt, hogy az ilyen dolgokba nincs értelme belefolyni, több okból is. Semmi közöm mások magánéletéhez, mindemellett magam is megtapasztaltam már, hogy milyen rossz érzés, ha mások belebeszélnek a saját dolgaimba. Itt példának kiemelhetném, amikor Klaus kitörölte az emlékeimet, melyek a természetfeletti világhoz kötöttek. Tudom, hogy csak védelmezni szeretett volna, de mégis önkényesen döntött olyan dologról, melyhez igazából nincsen semmilyen beleszólási joga. De ezek a sérelmek a múltban történtek és régen magunk mögött hagytuk ezeket. Reménykedem benne, hogy mikor megérkezem nem fogok összefutni Klausszal, jelenleg tényleg csak a kislányt szeretném meglátogatni. Tisztában vagyok azzal, hogy Vincent vissza fog térni és jelentkezni fog, azonban még mindig nem nyugodtam meg, egy kicsit sem. Aggódom Vincentért és sosem lehet tudni, hogy milyen dolgokba keveredett már megint. Talán innentől kezdve az aggodalom szerves része lesz a hátralevő életemnek. Végül elérek a Mikaelson villa elé és már is megpillantom Hope-ot Hayley karjaiban. Mosolyogva indulok el feléjük. - Sziasztok. - köszönök nekik mosolyogva és megállok pár lépéssel előttük. - Olyan gyorsan nő, lassan már magasabb lesz, mint te. - mondom Haysnek mosolyogva.
Ezer fájdalmas élet sikolyától zeng véres kezem, melyet bepiszkítottam a családomért. Vámpírok, boszorkányok, várfarkasok, mind félelemmel ejtették ki nevemet és ez a félelem tartotta őket vissza attól, hogy árthassanak nekünk, de legfőképpen nekik. Erősebb voltam és vagyok mindannyiuknál, de talán fogalmuk sincs, hogy ezt az erőt végig belőlük merítettem, mint megcsappanhatatlan forrásomat. Ők azok egyedül, akik képesek lennének elpusztítani engem, és mint mindig, tarts magad mellett a legfélelmetesebb dolgot, vagy pusztítsd el. Nekem pedig valahogy sikerült mindkettőt megtenni egyszerre. Magam mellé láncoltam Rebekah-t, mert pontosan tudtam mennyire ragaszkodik hozzám gyerekkorunk óta, tisztában voltam, Elijah érzelmeiről, melyek miatt sosem hagyna el, és ezt is kihasználtam. Kihasználtam mindannyiukat, mert szükségem volt rájuk. Kol őrültségei a halálba sodorták volna egyszer, annyi boszorkánnyal társult folyton folyvást és első kézből tapasztaltam, hogy a boszorkányok, akármilyen szépek, idősek vagy bájosak, de megbízhatatlanok. Ezért kellettek a tőrök, hogyha nem tudom őket már erővel visszafogni, akkor kénytelen vagyok saját testük börtönébe zárni őket, és megutáltatni magam velük. De legalább biztonságban vannak, hisz soha, egyetlen pillanatra sem hagytam koporsóikat figyelmetlen kezekbe. Kol láttán pedig eszembe jut a kép, amint a Gilbert lány padlóján tűzben ég, én pedig tehetetlenül állok az ajtóban és végignézem, ahogy örökre eltűnik a szemem elől. Legalábbis, akkor még így hittem. Oly sok dolog pergett le akkor a fejemben, kimondatlan szavak halmozódtak fel és megbánással vegyült a haragom. De mint mindig az utóbbi felülkerekedett, és átalakult állati ösztönné. Éreztem ahogy megremegnek a csontjaim és ott és akkor bosszút esküdtem, melyet nem tudtam teljesíteni. A bűntudat fogai pedig azóta is marják elfeketedett csontomat, hogy folyamatosan emlékeztessenek a hibáimra. Ahogy pedig gyerekkorunk óta talán most először ölelem meg, újra kibuknának belőlem azok a szavak, melyeket halálakor mondtam volna. Akkor túl késő volt, most viszont túl korán lenne. Újfent gátat szabok hát nekik, mert amíg nem bizonyosodhatok meg arról, hogy nem csak egy olcsó varázslat részese vagyok, nem bízhatok meg benne, bármennyire is öntöttek el hirtelen az érzelmek. Ezért is volt rá szükség, hogy egy lépést hátráljak és tiszta fejjel tudjak gondolkodni, mielőtt még közelebb engedem. Kérdéseimre pedig a földön heverő tőrre mutat, melyet ezidáig észre sem vettem, olyannyira elvonta figyelmemet öcsém felbukkanása. Aztán a tőr a kezébe ugrik, amire felszökken a szemöldököm, hisz ha még mindig vámpír lenne erre nem lenne képes. Halandó testben nagy mágia hordozója volt, és úgy látszik most abba került vissza. Magyarázata után viszont elönt az elárultság, és már majdnem meg is kérdezném tőle: szóval, csak azért támadtál fel poraidból, hogy végezz velem? De nem nyitom ki a számat. A tőrrel nézek farkasszemet, ami most már az asztalon hever. Ami Kol állítása szerint, el tudná venni az életem. Fogalmam sincs, hogy sírjak vagy nevessek inkább gesztusán. Egyik sem illene ide. Itt és most végezhetett volna velem, de helyette inkább a lábam elé helyezi fegyverét, mint egy fehér zászlót, amit én kész vagyok elfogadni. - Köszönöm... - helyezem jobb kezem a vállára, és erősen megszorítom azt. - testvérem. Nagyon jól tudom, hogy meglett volna rá minden okod, hogy árts nekem, sosem voltam valami jó testvéred. De szükségünk van rád, jobban, mint bármikor. Szükségem van rád - végre kieresztem a gondolataimat, ahogy egyenesen a szemébe nézek, melyet már olyan jól ismerek, hisz minden egyes laklommal, amikor beleszúrtam az általam fejlesztett tőrt, néztem, ahogy kiszökik belőle a fény, ami most oly buzgón ég. Talán megadathat nekünk a tiszta lappal kezdés, ahogy nekem is megadatott, mikor a lányom megszületett. - Szóval, megint kedves jó anyánk áll mindennek a hátterében. Talán úgy véli, nem szenvedtünk még eleget miatta. Pedig most már igazán ideje lenne, hogy nyugton maradjon a másik oldalon, ahová minket szán - fejezem ki gondolataim feszülten, ahogy Hope-ra gondolok. Most ő rajta keresztül lehet legkönnyebben lecsapni rám. Elgondolkozva sétálok az asztalhoz, melyen a tőr pihen és ujjaimmal végigfutok markolatán. Hirtelen fordulok vissza öcsémhez, aki akkor már egy székben foglalt helyet. - Tudnom kell, biztosra, hogy bízhatok benned, Kol, és nem fogod az első adandó alkalommal a saját bőrödet menteni, amikor a helyzet sikamlóssá válik. Háborúban állunk és a bizalom olyasmi, amit még békeidőben sem osztogatok könnyelműen, legyen az családtag vagy sem - nézek rá komolyan, de ez alatt az álca alatt reménykedem, hogy nem utasít el. - Cserébe pedig, tiszta lapot ajánlok - jobbomat felé nyújtom, mint a béke ajánlatát, és ha elfogadja azt, erősen megszorítom övét.
Minden eddigi gondolat a fejemben az inamba szállt. Újra átéltem halálom pillanatát, éreztem, hogy a karjaim és az arcom lángokba téved. Tép, marcangol, mar, megöl, éreztem a lángokat már a testem belső részeiben is, szinte teljesen élethűen, mintha újra és újra átélném. Még is ordítás nélkül tűröm, egyedül csak a történés játszódik le a fejemben. Ribanc Elena meg az undorító, ocsmány öccse... Miért nem boncoltam fel már akkor egyből az asztalon?! Rájöttem, hogy nem a tűz érzete, ami most végigfutott a testemen. Egyszerűen csak a szilárd gyűlöleté. Gyűlölet minden iránt, gyűlölet az élet felé. És ott volt a tőr a földön, amit az iméntiekben szorongattam, pont úgy, hogy azok nyakát képzeltem a helyébe, akik valaha ártottak nekem. Köztük Nik, Elijah... élénken él bennem az is, amikor az ő nagy úriember csak úgy lefog, és Nik minden szó nélkül döfi belém azt a rohadt tőrt. Még az a szerencse, hogy akkor ketten elbántak velem; én meg csak egyedül voltam. Egyedül, ahogy a nagy életben mindig is. S most, hogy sokkal erősebb lettem, és erősebb leszek, megiramodok. Én ostoba... én idióta... én... nagy nulla pedig megállok. Elfog a bűntudat, és maga alá temet az érzelem, az, ami oly rég óta vágyik már családra. Abban a körbe, amikor megfogadták, hogy örökkön örökké. Én nem voltam ott már akkor sem. Tudtam, hogy milyen pokol fog ránk várni. Most is tudom. Nem feledtem el. Mikor mögötte megszólaltam, úgy éreztem, hogy abban a pillanatban nekem el kell tűnjek, mielőtt megfordulna és felismerne. De nem tettem, a lábaim gyökeret vertek alattam. Még is undorító gyávaság lett volna a részemről. Mikor megfordult, láttam a tekintetében a homályt, láttam az arcát, a szeretet, amit soha nem láttam rajt, mikor rám nézett. Mindig inkább semlegességet, olykor gyűlöletet pillantottam meg szempárában, akárhányszor akadt össze a tekintetünk. Mintha egy láthatatlan árny lennék, és mögöttem lennének azok, akiket szeret és tisztel, mintha ő rájuk tekintene éppen. Kedvem lett volna magamat megérinteni, hogy valóban nem -e szellemmé lettem közben, hiszen annyira hihetetlennek tűnt mindaz amit én magam is életemben először felfedeztem. Nik, ha tudtad volna, hogy mennyire szerettem volna mindig is az édes testvéred lenni. Ha tudnád, hogy mikor gyerekek voltunk, hányszor próbáltam apánk csapását elvonni előled. Ha tudnád, hogy mennyire fontos vagy nekem... Bárcsak jelentenék neked annyit, mint Elijah, vagy Rebekah. Ha tudnád, mennyire is a féltékenység irányított. Ha tudnád...ha tudnád, hogy mennyire sajnálom. Bárcsak tudnád. Majdnem könnyek indultak útjukra arcomon, könnyek,melyek oly régen mosták már orcám. De most is, egészen addig fogtam őket vissza, míg karjai közé zárt engem, és akkor már bátrabban engedtem szabadjára néhány cseppet, hiszen ő ezt így nem láthatta. Mindeközben az ölelést én magam is viszonozva, nem törődve a külvilággal, csak azzal, hogy Klaus talán életében most először ölelt meg. A kérdéseket természetesen már vártam, amiket szinte azonnal meg is kapok. S bár válaszolván most még nehézkes, hiszen még mindig sokk alatt vagyok, hogy megölelt. Még is elszakadt tőlem, és én annyira nehezen tudtam őt elengedni. Nik nem volt ostoba, és már azonnal észrevettem, hogy megközelítette az ittlétem okát. Nem kötöttem alkut az ördöggel odalent, egyszerűen csak az anyánk kreált bennünket vissza. - Látod azt ott? - Mutatóujjamat a földön lévő tőrre szegezem, és amint ez megtörtént, a tenyerem magához vonta a tőrt mintha az egész csak egy mágnes műve lett volna, de nem. Ő még nem tudja, hogy boszorkányként tértem vissza Kalebnek köszönhetően. Ezzel a művelettel ezt is feltártam számára. Nem akarok előtte már titkokat. Változni akarok. -Ezt a tőrt neked készítettem. Pont úgy, ahogy nekem is készítettél egyet, még akkor. Csak ez sokkal kegyetlenebb. - Magam előtt fogom a tőrt, és csak bámulom. Az erő ami benne rejlik, szinte meg tudnám érinteni a benne rejlő hatalmat. - De mindez csak időveszteségnek minősül már a számomra. A tiéd a tőr. Hasznát veheted, bármitől is kelljen magad megóvnod, ha nem leszek mindig melletted, hogy segítsek. - A tőrt végül óvatosan leteszem az asztalra, jó távol tőlem, hogy ne kísértsen. Hiszen, ezzel szerettem volna őt megismertetni azzal az érzéssel, amit én éreztem évszázadokon keresztül. De nem... nem lennék utána sem boldog. Sőt. Magányosabb lennék mint azelőtt. - Az, hogy itt vagyok, az anyánk műve. - Mutatok magamon végig egy pillanatra, majd hajamba túrok zavartan, miközben tekintetemet levonom Nikről. - Azonban, hogy az elégett testem újra eleven, azt pedig Bonnie Bennettnek köszönhetem. - Főleg, hogy ő mostanra a párom lett. Segített. - Azelőtt Kaleb testében voltam hónapokon keresztül. Anyánk arra utasított, hogy kutassak utánad. De én nem akartam eleget tenni a kérésének. Ő mostanra már eltűnt. Fogalmam sincs, hogy hová. - Rántottam egyet a vállamon, majd összerogyva dőlök le a székre, és végül leülök. Még számomra is túl nehéz mindent elfogadni, és ezt fizikálisan is nehezen bírom.
Fájdalmas súllyal térdel a hideg bordáim közé, ahogy mély lélegzetet véve átlépem házam küszöbét. Emlékek hada próbál átjutni elmém falain, de nem engedek nekik szabad utat. Túl sokszor léptem már át ezt a küszöböt egyedül és túl sokszor néztem magam mellé csalódottan, mikor nem láttam ott senkit. Hiába, nem csak magamnak, de a családomnak is vettem, jobban mondva szereztem ezt a villát, ahogy minden egyes épületet a birtokomban, abban a hiszemben, hogy majd egy nap mind boldogan élhetnénk egymás mellett. Ha pedig hagyták volna, meg tudtam volna oldani valahogy. Talán belekerült volna pár évbe, esetleg százba, de mit számít ez, ha halhatatlanok vagyunk? Most mégis csonka már a család, amely sosem volt egészen ép. Mintha üvegszilánkokból lettünk volna összerakva mindannyian és arra voltunk kárhozva, hogy valaki földhöz vágjon minket és ezernyi fényévre kerüljünk egymástól, miközben ott vagyunk két lélegzetvételnyivel arrébb a másiktól, de nem nyújtjuk ki a kezünket. Aztán megszületett Hope és mintha minden más már nem számított volna annyira, mint az ő kis élete. Ahogy a mutatóujjamra csavarta az ő törékeny és ráncos ujjait egyszeriben dőlt meg a világom és a centrumom áthelyeződött. Emlékszem, mikor legutoljára fogtam kisbabát, az a testvérem volt. Csodálattal tekintettem minden egyes életre, amely utánam született és próbáltam azt hinni, hogy bátyáim, Elijah és Finn is ugyanezt tették, mikor én voltam soron. Teli voltam érzelmekkel irántuk és kampóként kapaszkodtam beléjük az élet hullámainak sodrásában. De ők nem voltak elég erősek, hogy megtartsák azt a súlyt, mely vállamat és szívemet nyomta. Engedtem hát inkább a kíméletlen sodrásnak, mert nem akartam, hogy magammal rántsam őket a feneketlenségbe. Valamennyien mégis halottak már, ami miatt félig-meddig engem lehet hibáztatni, és fel is vállalom magamra, ha kérdezik. Henrik az én ötletem miatt halt meg még kisgyermekként, vörössel áztatott ruhája mai napig kísérti legsötétebb álmaimat. Ha hinnék Istenben imádkoznék a lelki üdvéért, talán neki egyedül adatik meg a Mikaelson családból. És bár egyetértettem volna azzal, hogy mind Finn és Kol is megérdemeltek volna egy-egy alapos megleckéztetést a tetteik után, sosem öltem volna meg őket véglegesen, ahogyan azt a Mystic Falls-i bagázs tette oly szenvedélyesen. Az udvaron állva próbálom elképzelni, milyen lenne, ha mind itt lennének újra, pont mint régen. Bemutatnám őket Hayley-nek és a kis farkasunknak, akire ha csak ránézek, öntudatlanul is elmosolyodom minden alkalommal. Az illúzió azonban hamar megtörik, mikor egy ismerős hang a hátam mögül a nevemen szólít. A meglepettségtől gyorsabban fordulok meg, mintsem fel tudnám fogni ki van előttem és megütközve nézek Kolra. Egy pillanatra azt hiszem, még mindig az átélt illúzió hatása alatt vagyok, és halottnak hitt öcsém nem több, mint egy lázas délibáb. Mégis felé lépek egyet, majd kettőt, amíg a köztünk lévő távolság el nem oszlik. Meg kell győződnöm arról, hogy ez nem valami trükk csupán, amit valamelyik leleményes ellenségem talált ki. - Kol - hangom sokkal gyengédebb, mint ahogy azt szerettem volna és bármiféle figyelmeztetés nélkül, még magamat is meglepve zárom testvéri ölelésbe. Sosem fogja megtudni tőlem, de igenis hiányzott idegesítő jelenléte. - Tudhattam volna, hogy Téged nem lehet a föld alatt tartani sokáig, de... mégis hogyan? - kérdezem tőle mikor már elszakadtam tőle. Semmi változást nem látok, ugyanazt a testet viseli, mint amit halálakor is és fordul a kíváncsiság, hogy hogyan volt képes erre. Mindig is leleményes volt, ha a saját élete megmentéséről legyen szó, ezért egy kicsit át is alakul kezdeti örömöm valami teljes más érzéssé, ami miatt elhátrálok tőle. Mi van, ha megint csak azért jött, hogy keresztbe tegyen nekünk, vagy ha az életéért cserébe olyan valakivel kötött alkut, aki holtan akar látni minket. - És, kérlek magyarázd meg, hogy miért is kételkedek abban, hogy csak egy testvéri ölelésért szántad rá magad, hogy felemelkedj hamvaidból? - jól ismerem, hisz Ő is egy Mikaleson, és mi képtelenek vagyunk hátsó szándék nélkül létezni.
Ott álltam a neki szánt tőrrel.Fájdalmat és kínt okozna az a tőr neki, egyszerűen a halálért könyörögne, ha a szívébe mártózna a varázseszköz. Látnám a szemében a bűntudatot, látnám azt, amit oly sok éve nem fedeztem fel tekintetében; a megtörést. Ez a tőr lenne az, ami kielégítené örömöm, amely megnyugvást adományozna számomra mindenek felett. Itt van, a kezemben tartom, és csak pillanatok hada választ el mindattól, hogy megtegyem. Az udvarban lógó antik óra a mutatójával apránként hagyta el ütésekkel a vonalakat, ezzel pedig az idő is rohamosan tova futott. Lehunytam a szempárom, és hallgattam az időmondó dalát. A pillanat tört része alatt körbeutaztam az életemet. Testemen fizikálisan éreztem jelenleg is mind külső s belső fájdalmakat. Mindazt, amit tőle kaptam, mindazt, amit mások nyújtottak nekem. Óriási teher zúdult a mellkasomra, és némileg éreztem, hogy térdeim megrogynak, habár tartottam magamat egyenesen, kihúzva. A tőr a markomban még mindig. Már régen jártam itt, hiszen én már nem itt élek. Nem vagyok méltó ahhoz sem, hogy a ház falain belül legyek. Hirtelen minden tervem tovaszállt akkor, mikor megkaptam a hírt, hogy az őshibridet látták New Orleans falain belül. És bár a hírvivő a fejét s életét vesztette ezért általam, ugyanis nem hittem el mindazt amit mondott. És igaza volt. Érzem őt a közelemben, már csak boszorkány létemre is. Érzem, hogy itt van. Szívdobbanások és lassú levegővételek. De ő még nem vett észre. Éppen lépések közeledtét teszem felé, ahogy meglátom a hátát. Hajlamos vagyok meggondolatlan lenni, többek között ezért is haltam meg, mikor Mystic Fallsban voltunk. De... engem még normálisan megölni sem lehet, hisz itt vagyok. És leszek is. De Nik... fogalma sincs, hogy élek. Kaleb testében -akit jelenleg most fogva tartok-, csak nyomoztam utána, de nem különösebben fedtem fel magamat a részére. Esther a fejemet vette volna különben is. Még van időm, hogy eldöntsem mit akarok. Eltűnni, vagy megtenni, amin már évszázadokon keresztül dolgoztam? Vagy, egyszerűen csak félbehagyni mindazt, amit meggondolatlanul tennék. Hisz mondtam, hajlamos vagyok rá. Ez úttal azonban jól fogok cselekedni? - Nik. - Szólaltam meg a háta mögött végül, elfojtott hangon. A tőr körül a markom megremegett, s nem csak az, hanem a szívem is. Aztán, mit sem foglalkozva az ostoba és idióta tervemmel, egyszerűen csak magam mellé hajítottam a tőrt dühösen odavágva a földhöz. Nem tudtam megtenni. Nem is akartam már. Csak azt akartam, hogy minden a régi legyen.
Mit mondhattam volna még? Kezdtem magam is elhinni, hogy hiába töröm magam, soha nem fogunk dűlőre jutni. Mindig Klaus lesz az, aki kimondja az utolsó, valószínűleg csúnya és taszító szót, amivel én nem tudtam mit kezdeni. Hiába próbálok közelebb kerülni hozzá, ő ellök magától. Segíteni akarok, ő nem engedi, mert ha szeretné is, hogy foglalkozzak vele, a stílusával egyszerűen elmar magától. Hiába tudom, hogy csak védekezik… vagyis, remélhetem, hogy nem a személyisége mélységei nyilvánultak meg előttem az elmúlt percekben. Úgy hiszem, eléggé megismertem őt ahhoz, hogy tudjam, mi és miért játszódhat le a fejében és a szívében, ám ő folyamatosan rácáfolt erre, én pedig buta libának éreztem magam, akárhányszor be szerettem volna bizonyítani a saját igazamat, miszerint ő nem az a lelketlen szörnyeteg, akinek mutatja magát. - Hiába döntenék úgy, hogy távol maradnék az egésztől, nem tudok. Nem lehet. Túlságosan benne vagyok már ahhoz, hogy csak úgy kiszálljak. Ez a város már nem csupán körülötted forog, mindenki, akinek egy kis köze van vagy volt hozzád, ugyanúgy képtelen kiszállni ebből a körforgásból. – Túlságosan önző volt, de hogy maga körül forgott volna az egész világa, azt kétlem… számára a családja volt a legfontosabb akkor is, ha több húzása öncélúnak tűnt. Sajnos, én nem tartoztam abba a körbe, akivel mindent megosztott. Kezdtem azt hinni, hogy íródiáknak és jobb híján pszichológusnak megfeleltem, egyébként, mint ember nem igazán tartott igényt rám. - Igen, már a saját káromon is megtanulhattam volna, hogy milyen jól értesz a megtévesztéshez. – Nagyot nyeltem szavai hallatán. De mégis melyik énje lenne a hazugságai kreálmánya? Az, amelyik kívánja a társaságot és azt, hogy érző, emberi lényként foglalkozzanak vele vagy az, amelyiket önön céljai vezérlik és az sem zavarja, ha egy egész városon kell átgázolnia, valamint senki mással nem törődik, mert a szíve jéghideg? Összezavarodtam, nem tudtam dönteni. Nem láttam értelmét megerőltetni magam. Talán jobb lenne, ha eltűnnék és szívnék egy kis friss levegőt, hogy ne a közelében kelljen törnöm azon a fejem, mit tehetnék. – Rendben, elmegyek. – Bólintottam, amikor kihúzta a kezeit az enyéim közül. – De nem kellene ellöknöd magadtól azokat az embereket, akik törődnek veled. Az, hogy egyedül légy és birkózz meg mindennel, nem az egyetlen opció. – Aztán pár másodperc múlva hátat fordítottam neki és kisétáltam a villa udvaráról. Lehet, nem volt a legjobb ötlet magára hagyni, de mit tehettem volna? Erőltessem rá magam? Talán még ő maga sem állt készen arra, hogy bevallja, mennyire rosszul van.
Köszönöm a játékot, remélem nemsokára jöhet a következő!
– Remek. De tudod, ha az időtöltésed egy másik emberhez kapcsolódik, aki egyáltalán nem érez hasonló, lüktető vágyat arra, hogy a társaságodban legyen, akkor viszont tényleg el kell gondolkoznod azon, hogy talán új időtöltés után nézz. – Tisztában vagyok azzal, hogy Camille erős nő. Nem egyszer megmutatta már, hogy mennyire erős is tud lenni, hogy mindent képes elviselni, de akkor sem fogom tovább rántani magammal a sötétségbe, mert a lehető legjobb lenne a számára az, ha elhagyná New Orleans-t és vissza se nézne. Az igazság az, hogy bármikor elérhetném ezt vele szemben, de nem fogom megtenni. Nem fogok a fejével játszadozni. Abból éppen elég volt. De az egyszer biztos, hogy jobb lenne neki távol ettől a várostól, mert ami közeledik az közel sem lesz gyerekjáték. Még véletlenül se szeretném, ha valami baja esne Camille-nek. Éppen eleget szenvedett már. – Pontosan. Túléltél pár dolgot. De nem lenne jobb, ha esetleg valahogy úgy döntenél, hogy távol maradnál az egésztől, szóval nem kell túlélned a dolgot, hanem egyszerűen csak elkerülhetnéd? Hidd el jót tenne az egészségednek. – Tényleg nem szeretném, ha bármi köze lenne mindahhoz, ami most következik. Főleg, mivel azt sem mondhatom el neki, hogy a lányunk nem halt meg. Mert mindenki, aki tisztában van ezzel arra hatalmas veszély leselkedik. Bármilyen érzések fűznek is Camille-hoz egyik sem jogosít arra fel, hogy veszélybe sodorjam az életét. Bármire is legyen szükség ahhoz, hogy ellökjem magamtól készen állok megtenni. Hiszen, ha elérem, hogy ne akarjon a közelemben lenni, akkor biztonságban lesz. Nem kell aggódnom amiatt, hogy valaki megkaparintja, mert úgy gondolja, hogy tudhat valamit. Ha nem látnak minket együtt senki nem vádolhatja meg azzal, hogy olyan dolgokat tud rólam, amit más nem. Habár ez már önmagában is igaz, de vannak dolgok, amikről jobb ha nem tud. Elhúzom a kezem az övéből és érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom, hiszen rettenetesen nehéz ezeket a szavakat kipréselnem az ajkaimon. – Mindig is jól meg tudtam téveszteni az embereket, Camille. Most sincs ez másképp. Ha kérhetem, akkor pedig távozz. Mindkettőnknek jobb lesz így. – Zárom le ezzel a beszélgetésünket, hiszen nem tudom, hogy meddig tudnám még tartani magam előtte.
Ismerhettem volna már annyira, hogy tudjam, úgysem leszek képes a lelkére beszélni. Ide nem volt elég sem a képesítésem, sem a tudásom, sőt, még a személyiségem sem vagy az, hogy olykor hosszú napokat töltöttem a társaságában vagy olyan dolgokat is elmondott nekem, amit másoknak nem. - El tudom dönteni, hogy mivel szeretném tölteni az időmet. – Egyértelmű, le akart rázni. Viszont azok után, hogy nemrégiben még ő volt az, aki megkeresett engem és szinte aludni sem hagyott, mert folyamatosan a gondolataival küszködött és a memoárját szerette volna megírni, nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Törődtem vele, akkor is, ha eleinte felettébb idegesítő volt. És a törődéshez hozzátartozott, hogy a gyászos, szomorú, rossz időszakokban is foglalkozom vele, attól függetlenül, hogy ő szeretné vagy nem. - Már azzal kereszttűzbe kerültem, hogy megismertelek és ha elfelejtetted volna, túléltem néhány dolgot, ami az előző háborúd hozadéka volt. – A nagybátyám a boszorkányok miatt halt meg és mindenki abban a veszélyben élt, hogy bármi történhet. A hatalmi harcok nem tettek jót ennek a városnak és volt egy olyan érzésem, hogy a java még jócskán hátravan. Főleg, ha Klaus is készül rá, bár ő akkor is háborúra készült, amikor nem lett volna muszáj. Jól kifejlődött paranoiája volt, féltette magát, az életét, a szeretteit, azokat, akik sokat jelentettek neki. Ezért is döbbentem le attól, amit mondott. Nem hittem neki, képtelen voltam benyelni, hogy semmit sem jelentett neki a lánya és éppen a miatt akar partit adni, nehogy a vélt vagy valós ellenségei azt higgyék, megtört. Egy pillanatra ledermedtem, de eszembe sem jutott, hogy a szavai igazak lettek volna. Védekező mechanizmus, ez volt az első gondolatom. A legrosszabbik és legprimitívebb fajtája: tagadás. Tipikus, az ismeretségünk során szinte többször használta, mint a normális beszédet. - Ne mondd ezt! – Léptem közelebb hozzá. – Mindketten tudjuk, hogy szeretted a lányodat már akkor is, amikor csak magzat volt. Láttam a mosolyodat, amikor a családtagjaid róla beszéltek és azt az eltökéltséget, amivel harcoltál érte. – Megfogtam a kezét, szinte automatikus volt a mozdulat. – Engedd magad gyászolni, Klaus. Az nem szégyen… csak magadat és a környezetedet teszed tönkre azzal, ha elnyomod az érzéseidet és másokra vetíted ki. – Próbáltam magam megakadályozni abban, hogy pszichoblabla hagyja el a számat, de a véleményemet nem tudtam másként megfogalmazni.
- Arra akarok célozni, hogy az idődet értékesebben is eltöltheted, mintsem olyan dolgokkal töltsd el, mint az irántam való aggódásod. Igazán szívmelengető, hogy gondolsz rám, de azt hiszem mind a ketten egyetérthetünk abban, hogy te is jobban jársz, ha nem terheled magad ilyesmivel. - Valahogy mindig is érzékem volt ahhoz, hogy vonzzam magamhoz a bajt és egyáltalán nem kívánom, hogy ezúttal őt is feleméssze a körülöttem megszokott tragédiák. Törődöm Camille-l. Pontosan ezért is szeretném a lehető legtávolabb tudni most magamtól, mert akkor talán nem érhetik el azok, akik nekem kívánnak ártani. Hiszen mindig a gyengébb láncszemeket választják ki maguknak, akiken keresztül eljuthatnak hozzám. Már éppen eléggé összekutyultam az életét. Nem hiszem, hogy szüksége lenne még arra is, hogy rajta keresztül akarjanak üzengetni a számomra. Minél kevesebbet látnak minket együtt, annál kevesebb okot adunk arra, hogy valaki kiszemelhesse. Mert jelen pillanatban mondhatni egy láthatatlan ellenséggel küzdünk. - Épp ez az kedvesem. Túlságosan sok embert haragítottam már magamra ahhoz, hogy felkészületlenül fogadjam az esetleges háborút. Ezért is lenne neked tanácsosabb valahol máshol tevékenykednek, ahol nem keveredhetsz kereszttűzbe. - Lehet, hogy ő mindenképpen meg akar menteni a bennem lakozó sötétségtől, de ezért nem fizethet a saját életével. Azt sosem tudnám elviselni. Pontosan ezért is akarom, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem, mert nem védhetem meg mindig. Ha pedig nem gondolják, hogy fontos a számomra senki nem akarja majd célkeresztbe feszíteni, nemde? - A partival egyszerűen csak azt közölnénk, habár veszteség ért minket, közel sem vagyunk olyan gyengék, mint azt gondolják. A veszteségünk csak erősebbé tett minket. De hisz, hogyan is búslakodhatnánk sokáig olyasvalaki iránt, akit meg sem ismertünk? - Tudom, hogy elég kegyetlen, amit mondok, de csak abban reménykedem, hogy ez elég ahhoz, hogy eléggé felbőszítsem őt ahhoz, hogy sarkon forduljon és a mentsvára kellős közepébe lökjem. Mert az irántam érzett gyűlölete lehet a saját, egyedi kis védelemburka.
- Szóval ezzel arra akarsz célozni, hogy feleslegesen aggódom, mert neked nincs szükséged arra, hogy ilyen módon törődjek veled? - Hajlamos voltam arra, hogy felnagyítsam a dolgokat, ám talán éppen ezért volt könnyebb számomra az aggasztó tényezők detektálása, amelyekből valljuk be, volt bőven, ha már Klaus Mikaelson-ra gondolunk. Neki az egész élete és létezése aggodalomra adott okot és még bele sem mentem abba, hogy nap, mint nap mikkel nézett szembe. Az egyik pillanatban meg akarták ölni, a másikban szövetséget ajánlottak neki, hogy könnyebben hátba szúrhassák és én ennek folyamatosan szem-és fültanúja voltam. Ha nem lettem volna, akkor Klaus másnap úgyis kopogtatott az ajtómon és mivel kinevezett a saját bejáratú pszichológusának és memoárjának megírójának, elmesélte a történéseket, amelyekről lemaradtam. Magyarul nem tudtam kívül maradni az életén. Ezért is tűnt túlságosan üresnek az elmúlt időben a saját mindennapjaim azon része, amelyeket eddig Klaus-szal töltöttem. Persze, hogy aggódtam érte. - Megint háborúra készülsz? Most ki ellen? Ki van még, akit nem semmisítettél meg vagy nem haragítottál magadra? - Az többesszámban említett szőkeségek csoportjának többi tagjára rá sem kérdeztem, nem láttam értelmét annak ellenére, hogy egy röpke másodpercre összerándult a gyomrom. Klaus felettébb idegesítő volt, én is nem egyszer elküldtem már magamban és hangosan is melegebb éghajlatra, de a tudat, hogy mások tudhatnak felőle és megosztja velük a történéseit, frusztráló volt. - És gondolom a háborúdat indítanád azzal a partival, hogy szemügyre vehesd a vélt és valós ellenségeidet? - Partit adni, miközben gyászol? Bár Klaus-nál már semmin sem kellene meglepődnöm. Megvannak a sajátos módszerei az összes ügyének kezelésére, a gyászt miért éppen úgy dolgozná fel, mint egy normális ember?
Miközben szavait hallgatom, lassú léptekkel elsétálok a kőfalig, amelyre narancsos fényt fest az udvaron égő lámpások lángja, és homokomat ráncolva igyekszem megérteni Freya szavait. - Bocsáss meg nővérem, távol áll tőlem, hogy lebecsüljem mindazt, amin átmentél Dahlia mellett, de úgy hiszem, mondhatom, te még viszonylag könnyen megúsztad. A mi életünk sem volt éppen álom, ha belegondolok - rázom meg a fejem lassan. - Nem élhettél velünk, nem láthattad a családunkat, és hogy mivé fajzottak a szüleink. Tudom, hogy a te elvesztésed, és Henryk halála nyilván soha be nem gyógyuló sebet ütött rajtuk, de apánk erős kezét, és kőkemény akaratát nem volt könnyű soha elviselni. Főképp akkor, ha a fizikai erőszaktól sem riadt vissza. Kérdezd csak meg Niklaust, tudna mesélni erről neked. Ahogy én is, mert az utolsó időkben rám is sűrűn emelte a kezét. Az egyetlen, amit veled ellentétben magunkénak mondhattunk, az a kötelék volt, ami a testvérekkel egybekötött, és elviselhetőbbé tette a legnehezebb időszakot is. Sajnálom, hogy anyánk egy elhibázott döntése miatt te ennek a családnak nem lehettél részese. Hidd el nővérem, ha a döntés rajtam áll, sosem akartam volna világra jönni a te életed árán - sóhajtok fel, és kiragadom magam a múlt nem mindig szép emlékei közül. - Szóval, ha jól értem, anyánk óhaja az, hogy vegyük át az új testet, amit kijelölt nekünk, éljünk boldogan, tudván, hogy a kis Hope fizette meg az árat a mi boldogulásunknak? - kérdezem aztán hüledezve. - Sejtettem, hogy anyánk elméje teljesen megbomlott, de hogy ennyire, azt álmomban sem gondoltam volna - morgom, és megtörténik velem, ami nagyon ritkán. Feldühödök, nem is kevéssé. - Hogy gondolta ezt egyáltalán? - emelem meg a hangom, és Freya felé fordulok. - Hogy vette a bátorságot ahhoz, hogy döntsön a sorunk, az életünk felett? A te életed áldozatul adta, a miénket évezredes átokkal sújtotta! Aztán igyekszik jóvá tenni a hibáját, persze a saját eszközeivel. Inkább kitépném a saját szívemet, mintsem hagyjam, hogy Hope... - fullad el a hangom, majd erőt veszek magamon, és néhány mély levegővel lehiggadok. Ha valamikor, hát most tényleg szükség van a tiszta fejre. - Hidd el Freya, nem szokásom Niklaus módszereit támogatni, isten ne adja élni velük, de van, mikor azt kell mondanom, az ő vehemenssége a célravezető. Ha anyánk úgy érzi, joga van dönteni az életünk felett, talán ez bennünket is felruház azzal a joggal, hogy mi is döntsünk az övé felett - mondom aztán halkan. Nos, az erőviszonyok és az egymásnak feszülő akaratok nagyjából kiegyenlítettek. Ő megváltást ígér - a maga módján, és a maga által felállított ár - Hope - kifizetésével. És anyámat ismerve, nem fog leállni... És ahol a szép szó nem elég, ott az erőszak lesz az úr. Vagy ő, vagy mi, ez a végkonzekvencia. Szavaimmal tulajdonképpen kimondtam anyánk halálos ítéletét. Most már csak az a kérdés, a nővérem vajon mit mond erre. - Erről még később beszélünk - igazítom meg aztán a zakómat. - Most mennem kell, várnak. Nővérem... ne tűnj el szem elől - mosolygok rá, aztán kilépek az ajtón. Azt hiszem, bőven van min gondolkodnom.
(folyt. Algír)
A hozzászólást Elijah Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 07, 2016 5:54 am-kor.
– Nem hibáztatom őt, amiatt ahogyan viselkedik. Ezer év alatt megannyi tragédia övezheti mindannyiunk lépteit. Események, amelyek olyan vizekre terelnek minket, amelyeket egy élet alatt nem kellene megtapasztalnunk. Mások megrokkannak alatta, vannak azonban, akik képesek emelt fővel kilábalni ezekből, de a lényeg igazából az, hogy mindenki másképpen éli meg ezeket a dolgokat. Mindenkinek másképpen is kell ezt feldolgoznia. – Nem mondhatnám azt, hogy hiszek a mai pszichológusoknak, vagy az ehhez hasonló személyeknek. Amíg önmagunkban nem vagyunk képesek elrendezni a saját problémáinkat semmi esélyt nem látok arra, hogy valakinek képesek legyünk segíteni. Mert, akin nem lehet segíteni, aki nem képes önmagán segíteni azon egy külső kéz nem tud módosítani. Elismerem jó, ha van egy kis támogatás abban, hogy megpróbáld összekaparni az életed apró, kis darabjait, de a nap végén az egyetlen, akire számíthatunk az egyszerűen önmagunk. A saját elménk rabjai vagyunk és csak mi vagyunk azok, akik igazán felfoghatják, hogy mi is zajlik legbelül. Hiszen a saját meg nem értett szavainkat csak mi érthetjük meg. Sosem fogunk teljes mértékben megnyílni senkinek. Mindig meglesznek a magunk titkai, amit nem akarunk, hogy napvilágra kerüljenek. Senkinek nem kell tudnia, mert nem vagyunk rájuk büszkék. De van olyan is, aki ezzel inkább felvág, mintsem a szőnyeg alá seperje őket, mert ezt érzi az egyetlen megoldásnak arra, hogy figyelmet kapjon. Ahány ember, annyi megoldás. – Nem mondhatnám, hogy túlságosan égetett a vágy, hogy felkutassam Esther-t. – Lehet, hogy bölcs döntés lett volna megtudni, hogy mégis mivel tölti el a hétköznapjait, de fontosabbnak tartottam azt, hogy a testvéreimmel kapcsolatot teremtsek annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb előkészíthessünk mindent annak érdekében, hogy Dahlia eltűnhessen a föld színéről. – Ez egyszerű. Képes lenne megölni Hope-t, nemde? Ha emberek lesztek és Hope-t is megölte, akkor a ti gyermekeiteket már nem érintené az alku. Amilyen abnormális képes lenne minden egyes gyermeket feláldozni azért, hogy a többi élhessen. A kérdés csak az, hogy így.. Ezzel a teherrel ki az, aki a ti gyerekeitek közül merni vállalni a kockázatot tudván, hogy aki elkezdi a sort annak a gyermekét fel kell áldoznia azért, hogy a többi békébe születhessen. Ha meghaltam volna, nem ugrott volna Finn-re az alku, hiszen az elsőszülött minden egyes generációnál rendelkezik olyan hatalommal, amit Dahlia a magáénak akar. – Kinézem Esther-ből, hogyha emberré is tenné őket nem mondta volna el ezt a kis pluszt, ami teljes mértékben elérte volna náluk azt, hogy meggondolják magukat. Meg akarnák kapni a legnagyobb csodát az életben, a saját gyermeket.. De közben mindig rettegniük kellene attól, hogy vajon mi lesz a jövőben az egyikük sorsa.
Egy sokatmondó pillantással díjazom a szavait, miszerint a fogadtatás Freya számára - az öcsém részről - fogalmazzunk úgy, hogy bőven hagyott kívánnivalókat maga után. - Kérlek, bocsásd meg Niklaus ezen viselkedését - igazítom meg a nyakkendőmet. - Az elmúlt ezer évben egyetlen dolgot nem sikerült elsajátítania: a jó modort. Sajnos azt kell hogy mondjam, az emberi kapcsolatok terén amolyan elefánt a porcelánboltban módon viselkedik, és néha nehéz feltételezni róla, hogy érzelmileg fejlettebb szinten áll egy kockakőnél - teszem hozzá. - Ugyanakkor ismerem őt, jobban, mint te. Túl sok csalódás, túl sok sérelem tett róla, hogy ilyenné váljon. A lelke mélyén még mindig ugyanaz a kisgyermek ma is, akkor egykoron volt, és aki kétségbeesve áhítozott a szeretetre és megbecsülésre. Ne lepődj meg rajta, ha mindent, amit nem képes kézben tartani és irányítani, a személye elleni támadásnak minősít. Nem tudom, fogsz-e valaha találkozni az elbűvölő énjével. Nekem ezer év alatt egy kezemen meg lehet számolni, hányszor sikerült. De nem reménytelen - villantok aztán Freya felé egy mosolyt, majd felkelek mellőle, és gondolataimba mélyedve fel-alá kezdek sétálni az udvaron. Amiket mond teljes mértékben logikusak, ugyanakkor szürreálisak. Bár a szüleink mentális állapotát tekintve talán nem csoda, ha eme két dolog egybemosódik. - Van itt valami, amit semmiképpen nem értek - torpanok aztán meg, és belenézek Freya szemeibe. - Nem tudom tisztában vagy-e azzal, anyám mit tett velem az elmúlt időszakban - felhősödik el az arcom, ahogy visszatérnek néhány pillanatra a fogságban töltött napok rémképei. - Egyszerűen képtelen vagyok a helyére tenni a dolgokat. Ha Dahlia még mindig fenyegetést jelent minden generáció elsőszülöttjére, anyánk miért akarja, hogy újra emberré váljunk? Miért ajánl fel ilyen opciót számunkra, ha tisztában van vele, hogy ezzel magát az apokalipszist hozza mindannyiunk fejére? Miért nem azon munkálkodik maga is, hogy megóvja Hope-ot? - érdeklődöm, bár a válasz egy pillanatra ott világít a fejemben. Talán azért, mert anyánk szimplán komplett őrült, ahogy apánk is. Valami azt súgja, hogy teljes mértékben helytálló a megállapítás, hogy mentálisan súlyosan terhelt családból származunk.
Látom, ahogyan megforgatja a szemeit, de egyáltalán nem ítélem el miatta. Megértem, hogy az apánk nem úgy bánt velük, ahogyan velem és számukra ez felfoghatatlan, amit mondok. Talán sosem fogják megérteni az apám és a köztem lévő kapocs jelentőségét, de bízom abban, hogy képes leszek az apámat jobb útra terelni. Nem akarok egyetlen egy családtagot sem elveszíteni. Nem akarom, hogy elveszítsem a testvéreimet, akiket végre lehetőségem adatik megismerni, de az apámat sem akarom elveszíteni, aki mindennél többet jelentett nekem az évek során. Csak remélni tudom, hogy ezt a folyamatos vágyát, amely a család lemészárlására készteti meg tudom benne szüntetni. Mert nem engedhetem, hogy megölje a testvéreimet. Azzal már tőlem is elvenne egy darabot és nem érzem azt, hogy ehhez joga lenne. – Pontosan ez történt. A mi esetünkben. Hope esetében pedig.. Olyanokért, akikre lehetőség sincs. – Legalábbis nem szabadna lehetségesnek lennie, de egykoron még azt is lehetetlennek hittük, hogy a testvéreim közül bárkinek gyereke születne most mégis itt van a kis Hope, mint valami csoda beleszökött az életükbe. Nem számítottak arra, hogy ez mekkora bajt fog a fejükre hozni. Dahlia sokkal veszélyesebb, mint azt mások gondolnák. Akik szembe mernek állni vele egyedül fel sem fogják az igazi nyitját a hatalmának. Én azonban megértem, hiszen ez az egy évezred, amit vele töltöttem éppen elég volt, hogy kiismerjem. – Igen.. Niklaus határozottan nehéz eset volt és még nem vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben bízik bennem, de igyekszem mindent megtenni azért, hogy elnyerhessem az őszinte bizalmát. – Jó érzéssel tölt el az, hogy Elijah ilyen szívélyesen fogad a családban és már annak örülök, hogy egy tagja a családnak ilyen jól viszonyul hozzám. Bár Rebekah ellenségeskedésének okát is megértem. Nem rám mérges, vagy rám tekint ellenségként. Egyszerűen csak meg akarja óvni az unokahúgát bármilyen áron. Nem számít, hogy milyen veszély jönne velünk szembe biztos vagyok benne, hogy ő fogná magát és minden gondolkodás nélkül a veszély és Hope közé állna, hogy még az életét is annak áldozza, hogy megvédi azt a kislányt.
Halkan hallgatom, igyekszem megállni véleményezés nélkül mindazokat, amiket Mikaelről mond, ennek ellenére egy szemforgatás megakadályozására nem vagyok képes. Még jó, hogy csak eme mimikával fejtem ki a gondolataimat arról, hogy az a Mikael akit ő ismert, és akit mi, szinte ég és föld. El sem tudom képzelni az apámat olyan vidámnak, önfeledtnek és gondoskodónak, ahogy ő látta. Amióta az eszem tudom, Mikael olyan kemény volt, mint a gránit, és egész gyerekkorunkat végigkísérte az egyénisége. Niklausét pláne. Döbbenten emésztem aztán Freya mondandóját, és képtelen vagyok túltenni magam azon a tényen, hogy a jelek szerint nem csak apámnak mentek el otthonról teljesen még emberként. Csak anyám a kelleténél jobban képes volt mindezt titkolni. - Tehát ha jól értem, anyánk a te életed és sorsod árán vásárolta meg a miénket - sommázom végül a lényeget, és keserű a szám íze. Abba már inkább bele sem gondolok, vajon a nővéremnek milyen élete lehetett egy ilyen szipirtyó mellett, aki egy gyermeket senki másnak nem tekintett, csak egy katalizátornak, egy eszköznek... semmiképpen emberi lénynek. Amikor pedig szóba kerül, hogy Hope-ra valószínűleg ugyanez a sors vár, úgy elönt a düh, hogy érzem, ahogy körmeim véres árkokat vájnak a tenyeremben. Veszek néhány nagy levegőt, hogy lenyugodjak, aztán megveregetem biztatóan Freya kezét. - Ami volt, már véget ért - mondom kedvesen. - A vérünk vagy, nővérem. A családunk tagja, köztünk a helyed. Tudom, hogy néha nem lesz könnyű, sem egyszerű, és néha kísértést érzel majd rá, hogy kitörd egyikünk-másikunk nyakát, ezalatt főképp Niklaust értem. De hidd el nekem, hogy ez a család, még ha nem is az a fajta, amit könyvekben írnak le tökéletes címmel, egy valamiben erősebb, mint mások. Ismerjük a régi fogadalom erejét, miszerint örökkön örökké. Örökké kiállunk egymásért, és ha kell, a világot is felégetjük azokért, akiket néha gyűlölve szeretünk. Te is meg fogod tapasztalni, hogy úgy illeszkedsz majd közénk, mint tégla a falba. Isten hozott köztünk, nővérem - hajolok oda, és leheletnyi csókot nyomok az arcára, mintegy ezzel beavatván őt közibénk.
Jó érzés volt, hogy ennyivel nyitottabban fogadott be engem, mint Nikalus, aki először inkább az ujjait szorította a nyakam köré. De bevallom nem is számíthattam másra, hiszen egy idegen voltam. Semmi több. Egy arc a tömegből, aki bármit állíthatott volna, de végül sikerült őket meggyőznöm még akkor is, ha nem értünk mindenben egyet, mert azért tudom, hogy Mikael-t egyik testvérem sem fogja szívlelni igazán, de nem is várom el tőlük, hogy ezt megtegyék. Hiszen ők nem azt a férfit ismerték, akit én. Ő meghalt azon a napon, amikor közölte vele Esther a saját hazugságát, miszerint elvitt engem a pestis. Nem tudom, hogy Finn miért nem beszél rólam. Talán, mert rettegett, hogy ő lesz a következő, akit elragadnak anyánk oldaláról, ha megszólal. Talán Esther mondta neki, hogy ezt soha nem mondhatja el. Nem is igazán számít, mert titok maradt. Senki nem tudott róla. Egyedül csak én tudtam, hogy van egy családom, akinek fogalma nincs rólam. – Sajnálom.. Mondhatnám, hogy az én hibám, mert nem maradtam, de nem volt választásom.. Az igazság az, hogy az apánk.. Mikael.. A mindenem volt. Ahogyan én is az övé. Emlékszem, ahogy játszott velem és a boldogság, ami elterült az arcán az ugyanolyan kölcsönös volt az irányomba. Szeretet engem és én is szerettem őt. Az pedig, hogy elválasztottak tőle azt hiszem olyan sebet ejtett rajta, amit már nem tudott helyrehozni a vigasz, hogy utána még több gyermeke lett. Mert senki nem pótolhatott engem azt hiszem. Meg nem is igazán akart titeket a szívébe fogadni, hiszen abban a tudatban élt, hogy meghaltam. Mert neki fogalma nem volt az alkuról, amit Esther kötött. – Gyerekeket szeretett volna, de mégis milyen áron? Úgy értem, nem gondolt bele a következményébe annak, hogy megszereti a gyermekét és elveszíti? Bár egy még mindig kevés veszteség ahhoz képest, hogy egyikünk sem született volna meg. – Az alku, amit Esther között azért volt, hogy gyerekei lehessenek. Hogy megszülethessünk. Ezért cserébe pedig Dahlia minden egyes generáció első gyermekét követelte. Esetünkben én voltam az egyetlen. Ezért elvitt engem magával és az erőmet az övéhez kapcsolta, hogy még hatalmasabb lehessen. Mikor vámpírok letettek a reménye újabb erő után meghalt. Így én voltam az utolsó, aki megadhatta neki azt, amit akart. Egy újabb generációt. Egyszer pedig voltam olyan naiv, hogy azt hittem elmenekülhetek tőle és ez az egész adósság elől. De az a szerelmem életébe került. Akkor pedig már én sem akartam élni, de nem tudtam akkor még, hogy halhatatlan lettem vele együtt és egyszerűen a gyermekemet öltem meg, mikor megittam a legerősebb mérgét. Mikor felébredtem már csak én voltam. A babám pedig meghalt. Most pedig, hogy Klaus-nak gyermeke született az egyenlő egy csodával, de azzal is, hogy Dahlia hamarosan felbukkan és megöl mindenkit, aki az útjában áll. – Gyűlöltem azt, hogy tehetetlen voltam vele szemben, mert Dahlia nem kicsiben játszik. Talán az egyik leghatalmasabb boszorkány, aki valaha is élt. Mert neki tényleg csak a hatalom számított és pontosan tudta, hogyan szerezze azt meg.
Elhúzódom tőle, és észreveszek egy könnycseppet, ami épp lefutott az arcán. Azt hiszem, nem kell kérdeznem az okát. Ha Niklaus tudja az igazságot - és nyilván tudja, különben Freya nem ülne itt ilyen lelki nyugalommal - belé nem szorult túl sok lelki finomság ahhoz, hogy tudja, hogyan is közelítsen egy olyan testvérhez, akit nemcsak hogy nem láttunk eddig, de a létezéséről sem volt tudomásunk. Egy olyan testvérhez, aki valószínűleg egész életében másra sem vágyott, mint a családjára, és a köztük lévő kötelék érzésére. Örökkön örökké. Újra helyet foglalok, ezúttal már nem Freyával szemben, hanem mellette. Öltönyöm zsebéből előzúzom a fehérre mosott zsebkendőmet, és átnyújtom, majd elnézek a semmibe. - Nem velünk nőttél fel, így nem tudhatod, mit éreztünk mi annak idején a szüleink iránt - mondom csendesen. Nem sebeket akarok rajta tépni, távol álljon tőlem, mindössze valamit megmagyarázni, és megértetni. - Számunkra a szüleink voltak a mindenható istenségek. Anyám a legjobb anya, és apám a legbátrabb, legbölcsebb harcos, aki csak létezett. A kép, ami bennem élt róluk, felnövekedvén egyre megkopott. Mikael egy hatalommániás őrültté fajzott, anyám pedig gyenge volt ahhoz, hogy fölébe kerekedjen. De bárhogy is, sosem hittem volna, hogy képesek ekkora mérvű aljasságra, amit elkövettek. Hogy lemondjanak rólad, hogy odaadjanak valaki másnak... Bár alighanem ha most látnád a szüleinket, fel sem ismernéd a valaha volt embereket, akiket a lelkükben élő szörnyeteg magáénak követel, és szép lassan felfal. Ma már olyanok, mint a vadidegenek, akik bármire képesek - pillantok önkéntelenül is saját csuklómra, amit nem olyan régen még anyám bilincsei szorítottak. - Van valami, amit még mindig nem értek - nézek aztán vissza Freyára. - Kérlek, avass be ebbe a rejtelembe. Miért kellettél te a nagynénénknek? Egy olyan rokonunknak, akiről még csak nem is hallottunk soha. Sem emberként, sem az eltelt ezer év alatt. Nem volt mellette jó életed? Miért szakít el valaki egy gyermeket a családjától, ha nem képes őt szeretetben felnevelni? Mert ha a szavaidból jól veszem ki, nem volt felhőtlenül boldog gyermekkorod. És hogy jön a képbe Hope? - ráncolom aztán össze a szemöldökömet. Nem áll össze kerek egésszé a történet - most még - de az bizonyos, hogy ha az unokahúgomra bárki is ráemelné a kezét, az illetőt a saját kitépett szívével etetném meg.
Annyira örülnék annak, ha ezt az egész pillanatot, ahelyett, hogy magyarázkodással tölteném el, úgy telne el, hogy igazán a családtagjaként tekint rám. Lehet, hogy a vérünk egy és ugyanaz, de ettől függetlenül tisztában vagyok azzal, hogy ki kell érdemelnem a családban a helyemet. Mert nem furakodhatok ide be csak úgy, hiszen ezer éve haltam meg. Legalábbis, akkor mondta azt az anyám, hogy meghaltam. Még azelőtt, hogy Elijah megszületett volna. Csak Finn tudott a létezésemről és azt hiszem rajta is sebet ejtett az, hogy helyettem olyan testvéreket kapott, akik valahogy sosem értettek vele egyet. Nem hiába nincs ezen falak között és sokkal inkább tűnik ellenségnek a család számára, mintsem testvérnek. De én őt is ugyanúgy szeretem. Lehet, hogy más a felfogása és talán az ő szavában is van valami igazság, de míg a többiek másképpen gondolják, addig úgy sem fog értelmet nyerni. De sajnálatos módon az, hogy az anyánk oldalát fogja állandóan, miközben pontosan tudja, hogy mit tett velem az egy kicsit fáj. De nem ítélkezhetem felette, hiszen valószínűleg miután elmentem az egyetlen mentsvára Esther volt. Ez a legkevesebb, amit megtehetett érte, ha már elszakított érte. Lehet, hogy én szenvedtem Dahlia mellett, de ettől még Finn nem érdemelte meg, hogy a teljes gyerekkorát porig rombolják. Jól esett, hogyha minimális bizalmat is, de megszavazott nekem. Azért is kerestem fel legelőször Klaus-t, mert túl akartam esni a nehezén. Valakin, aki veszélyt jelenthet a számomra, ha nem figyelek oda. Mert ő a legmeggondolatlanabb mindannyiunk közül. Meg azért ő az, aki bármiféle kérdés nélkül próbált volna végezni velem. De most, hogy már ő is valamilyen szinten a bizalmába fogadott, így könnyebben álltam Elijah-hoz. – Esther-t a saját önző vágyai hajtották. Ahogyan mindig is. Ez vezetett bele ebbe a sorsba. Hátat fordított a nővérének, mert beleszeretett az apánkba. Bár ezért nem hibáztatom. Az egyetlen jó dolog, amibe kapaszkodhattam az évek során az apánk emléke volt. – Tudom jól, hogy az állítólagos halálom után, már nem volt ugyanaz Mikael. Megváltozott, hiszen a gyász teljesen kiforgatta önmagából. Talán azért is volt keményebb a gyerekeivel, mert pontosan tudta, hogy milyen érzés elveszíteni az egyiket. De még utánam is szembesülnie kellett a gyermekének elveszítésével és akkor hozták meg azt a döntést, ami lehetővé tette, hogy még a mai napig is éljenek. Csak egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mind a ketten tudták a következményeit annak, amit tesznek. Most mégis megállás nélkül a gyermekeik halálával próbálják helyrehozni a döntésüket. Pedig az a döntés is pont ezért született, hogy ez ne történhessen meg. Mikor közelít hozzám és felemeli a kezét egyszerűen csak némán bólintok és, ahogyan a kezét a halántékomra helyezi lehunyom a szememet és vele együtt én magam is újraélem életem legboldogabb és ezzel együtt a legszörnyűbb emlékét. Nem akartam elszakadni a családtól, de ez nem egy olyan döntés volt, amit meghozhattam volna. Mert már eldöntötték helyettem. Egy apró könnycsepp gördül ki a szememből, ahogyan visszatérünk a valóságba és kimondja azt a bizonyos szót.. Nővérem.. Olyan hosszú idő telt el már, amióta azért sóvárogtam, hogy valaki ezt mondja nekem..
A család az, akiért harcolsz, és akik hajlandóak érted harcolni.
Sok őrült dolog történt már velünk évszázadok óta. Harcoltunk magunkkal, harcoltunk egymás ellen, harcoltunk ellenségekkel. Éltünk félelemben, menekülésben, hazugságban. Nem volt ismeretlen egyik fogalom sem. De ha ez igaz, már emberként is a nem létező igazmondás förtelmében léteztünk mindannyian. Hüledezve, földbe gyökerezett lábakkal bámulok a lányra. Csakugyan igaz lenne, amit mond? Bár mi értelme lenne egy légből kapott történettel előállni, aminek igazságtartalma ellenőrizhető? Anyánk, akit szerettünk, és apánk, akit istenként tiszteltünk, már ezer évvel ezelőtt is sötét titkot rejtegettek. És Esther... képes volt lemondani a gyermekéről? Odadobni, mint egy felesleges koncot valaki másnak? Bár Niklausról bármit el tudtam volna képzelni, a világ legnagyobb gazságait is, de ekkora aljasságra még őt sem tartottam képesnek, nem még azt a nőt, aki életet adott nekünk. Bár tény, hogy az a nő ma már nem az, aki volt. Az anyánk, az igazi anyánk, aki élt valaha egy apró viking faluban nem lett volna képes arra sem, hogy megláncoljon, mint egy kutyát, és meggyötörjön. Csendesen nézem a lány arcát, és megtalálom rajta az ismerős vonásokat. Az arca anyámra emlékeztet, de a szeme Mikaelé. A harcos bátorságával és elszántságával csillog felém. És a különös vonzás, amit eddig is éreztem a közelében valahogy most még erősebbé válik. - Lehet, hogy ezer évnyi vérgőzös létezés elvette a puszta eszemet is - szólalok meg csendesen - de valami azt súgja, hihetek neked - állok meg közvetlenül mellette, és kiveszem a könyvet a kezéből, elérvén ezzel, hogy teljes mértékben rám legyen kénytelen fordítani a figyelmét. - Tételezzük fel, hogy nem mese - állapítom meg, és leguggolok, hogy szemem egy magasságban legyen az övével. - Nem tudhatsz ennyi mindent a családomról, hacsak nem voltál valaha magad is részese. Csak egyszerűen hihetetlen a tény. Többszörösen is. Egyrészt mert anyánk képes volt úgy viselkedni velünk, később jött gyermekeivel, mintha te soha a világon sem lettél volna. Képes volt hazugságban élni, és abban nevelni mindannyiunkat. És hihetetlen másrészt azért, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha besétál ide valaki, akiben Mikaelson vér csörgedezik - emelem aztán fel a kezem, és a homloka felé közelítek vele. - Megengeded? - kérdezem, aztán halántékára tapasztom a kezem, és elmém hirtelen megtelik emlékekkel, amik nem az enyémek. Egy kunyhó belsejét látom, a falakat megvilágítja a tűz fénye. Egy öt év körüli, szőke, nevető kislány, és egy épp csak tipegő fiú. Alighanem ő lehet családom szégyene, egyben anyám büszkesége, Finn. Aztán a kép változik. Havas táj, néhány elszórt házacska, és anyám zokogása, amibe egy apró kislány szívet tépő kiáltozása vegyül. Aztán a hangocska elhal, eltűnik a semmiben, egy libbenő, fekete hajzuhatag kíséretében. Elhúzom a kezem, és beletelik néhány másodpercbe, mire visszatérek ebbe a valódi világba. A torkomat mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a szánakozástól, és a bennem felbukkanó hirtelen örömtől. - Nővérem - suttogom, aztán odahajolok, és csókot nyomok a homlokára.
Lehet, hogy az utóbbi időben nem igazán voltam önmagam, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy nem szoktam hozzá, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Mármint a lányomat védenem kell ezért a halálhírét kellett elterjesztenem, mintha ez lenne a legjobb megoldás, de addig míg nem jövünk rá, hogy mégis miért is akarta az anyám a halálát, vagy éppenséggel ki az, aki miatt még veszélyben nem lehet itt velem és így egy kicsit kicsúszott a kezemből az irányítás. Közös döntés volt az, hogy Rebekah-hoz adjuk, hiszen tudtuk, hogy régóta vágyik egy családra és a lányunk pontosan ezt adhatja meg neki. Még akkor is, ha rövid időre is. De nagyon remélem, hogy tényleg nem tart ez az állapot sokáig, mert Hayley már teljesen kezd befordulni magába és én sem vagyok jobb helyzetben. Nem hiába nem teszem ki a lábamat különösebben az utcára, mert nem akarom, hogy bárkinek is szemet szúrjon az, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, avagy jelen pillanatban még azt is meg merem kockáztatni, hogy könnyű célpont lennék bárki számára. - Drága Camille, ha aggódnod kell, akkor azt majd úgy is észreveszed. - Igazából, ha elérném a szakadék szélét egyszerűen úgy is felbukkannék nála, mert valahogy a lelkem mindig megnyugvást talál mellette. Nem azért, mert pszichológusnak készül és könnyedén beleláthat a mozdulataimba, a szavaimba sokkal több értelmet, mint amit én magam is felfogok, de van benne valami különleges, amit nem tudok pontosan hova tenni. Különleges. Nem hiába akadt meg rajta a tekintetem és sétálhat be ide úgy, mintha a saját otthona is lenne. - Összefoglalva annyit mondhatnék, hogy Elijah a depresszióban lévő Hayley-t kergeti én pedig most már kezdek felfelé ívelni, hogy már egyre több szőkeség aggódik a hogylétem felől. - Mindig is szerettem, ha a figyelem középpontjában vagyok és az, hogy ő maga is aggódik értem az akaratlanul is jó érzéssel tölt el. Habár tudom Flor nem ugyanezért jó, de azért ő is szem előtt tartja az én jólétemet. Valamilyen szempontból azért talán mégis.. - A háború, akkor az igazi, ha senki nem tud róla, hogy zajlik. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon. - Egy parti? - Mégsem fedhetem fel azt, hogy a lányom nagyon is életben van és ki kel találnom, hogy mégis ki az, aki még veszélyt jelent rá aztán pedig szépen ki is iktatom az egyenletből. Mert számomra a legfontosabb az, hogy a lányom biztonságban lehessen és mellettünk nőhessen fel. De nem merem veszélyeztetni és visszahozni őt ide. Mert addig, míg nem tudjuk mi magunk sem mivel nézünk szembe jobb, ha a külső szemlélőknek ő tényleg halott.
Kezdőlap
|| 
■ ■
elnézést, kicsit megszaladtak az ujjaim|| 
