Nem zavartattam magam, mert nem volt rá különösebb indokom. Lehet, hogy őt még nem avatták be abba, hogy pontosan mi is történt, de az már nem igazán az én hibám. Meggyőztem azokat, akiket meg kellett. Az, hogy az információ a testvériségen belül jobban áramoljon, már nem igazán az én dolgom volt. Mert nem mutatkozhatok be mindenkinek egytől-egyig, amikor van ennél fontosabb dolgom is. Az már megvan, hogy mégis miképpen tudom Hope-t álcázni, hogy Dahlia besétáljon a csapdánkba, de egyszerűen nem tudok, nem rágódni azon, hogy minden hozzávalót ténylegesen jól fogjuk összeszedni. Vagy egyáltalán meglesz-e időben, mert az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megvédjük azt a kislányt egy olyan keserű sorstól, amit tapasztalatból mondhatok, hogy elég nehéz túlélni. Persze gondoskodott arról, hogy még véletlenül se veszítse az egyetlen egy gyermeket, amit megkaparinthatott magának, ha már a sors megfosztotta attól, hogy újabb juthasson a kezére. De úgy néz ki ugyanez a sors volt mégis olyan kedves, hogy újra reményt keltett a szemeiben. Hogy még hatalmasabb lehet. Sosem láttam még egyetlen egy ilyen megkeseredett nőt sem, mint ő maga. Ezer éve vagyunk ezen a világon igaz, hogy egy évet tölthetünk el az emberek között, de egyszer sem láttam, hogy bármi másra vágyott volna, mint a hatalomra. Vagy egyszerűen csak túlságosan félt attól, hogyha mást is meg akar szerezni magának, akkor a hatalma csökkenne, vagy nem tűnne már olyan értékesnek, mint gondolta a legelején. De az igazság az, hogy én pontosan tudom, hogy le lehet mondani a boldogságról ennyi idő után. Nem azért, mert így akartam, mert nem vágytam rá. Csak azért, hogy másokat és önmagamat óvjam. Most azonban közös a problémánk a testvéreimmel és így talán képes leszek a család részesévé válni, ahogyan azt mindig akartam. – Tudtommal ennek a szónak egyetlen egy értelmezési formája van. Hogy a te anyád az én anyám is. De, ha esetleg elő tudsz állni egy kreatívabb változatával, szívesen meghallgatlak. – Nem várhatom el tőle sem, hogy egyből megeméssze a dolgot, de az igazság az, hogy abból kiindulva, hogy itt vagyok már egyfajta nagyobb előnnyel indulok, mint Rebekah-val és Klaus-sal szemben. – Mikael az apám. Esther pedig az anyám. Csak úgy, mint neked. Az pedig, hogy más vagyok.. Eredetileg te magad is boszorkány vagy. Egyszerűen csak megváltoztatták a természeted. Nem mondanám, hogy annyira mások lennénk. – Lehet, hogy nem vagyok vámpír, de ettől függetlenül ugyanaz a vér folyik az ereimben, mint az övében. Csak az enyémhez nem úgy adták hozzá a halhatatlanság varázsát, ahogyan az övéhez. Nem is lepődöm meg egy pillanatra sem, mikor nem hisz nekem. Egyszerű, mégis jókedvű mosoly ül ki az arcomra. Ezer év után már azt hinné, hogy senki nem tudja meglepni, de itt vagyok én. Talán masnit kellett volna kötnöm magamra és felszólalni, hogy meglepetés, mikor belépett ide. De egyelőre még várat magára a nagy családi ünneplés. Amikor Hope és én is biztonságban leszünk. – Mesét? Ha te már nem vagy képes elfogadni az igazságot, akkor az már mesévé változna? A nevem Freya Mikaelson. Én vagyok az a testvéretek, aki elméletben meghalt pestisben, de igazából egyszerűen csak le lettem passzolva Dahlia-nak, mert Esther egy alkut kötött vele, hogy lehessenek gyermekei. Persze ez nem volt ingyen. Minden generáció első gyermeke Dahlia, a mi kedves nagynénék tulajdona. Ahogyan, akkor én is, most Hope-t is a saját tulajdonának tekinti. Egy olyan alku miatt, amit Esther kötött meg, miközben semmi joga nem volt arra, hogy erről döntést hozzon. Ja, és mellesleg.. Lehet, hogy nem vagyok vámpír, de ugyanolyan halhatatlan vagyok, mint te magad. A baj csak az, hogy nálam ez azt jelenti, hogy egy évszázadban, egyetlen egy évet élhetek. Nekem pedig nincs kedvem egy olyan világban ébredni egy évszázad múlva, ahol szintúgy Dahlia-hoz leszek kötve csak akkor, már Hope-al együtt. Szóval… Elég jó mese volt neked? – Nem vártam, hogy tárt karokkal üdvözöljenek, de ez a megvetés a kívülállók felé, fájdalmat okoz nekem. Mert nem tudom, hogy valaha is leszek több, mint egy kívülálló. Egy pár pillanatig még álltam a pillantását, de végül a tekintetemet újra a könyvekre szegeztem.
- Oh igen. Efelől szemernyi kétségem sem volt - jegyzem meg finoman, amikor azt mondja, hogy ténylegesen otthon érzi magát köztünk és a bútorok között. Ráadásul mindezt szemrebbenés, vagy a zavar leghalványabb jele nélkül. Az elmúlt időszak történéseinek és anyám kedves ötletének - miszerint napokig tartott engem a foglyaként - mély "hála", de a türelmem az elmúlt időszakokban kikezdhetőbb, mint eddig bármikor. Noha ellentmond eddigi jellememnek, de ha most egy férfit találnék itt, alighanem már kissé keményebb módszerekkel firtatnám a kilétét. A másik tény, ami ettől visszatart az, hogy érzek valami megmagyarázhatatlan sejtelmet a lelkem mélyén, és ez nem a mágiájából fakad. A rendíthetetlen nyugalma olyan erős, mint a sziklafal. Minden frontális ütközés engem sebezne meg. És különös módon ez a nyugalom akár családi vonás is lehetne nálunk. Kivéve természetesen Niklaust, akinek úgy hiszem sikerült megkapnia a forrófejűség tulajdonságát mindannyiunk helyett. Ezúttal viszont az én lelki békém is megrendül, mikor elhangzanak a következő mondatai. Ezek szerint találkoztunk már... még ha magam nem is tudok róla, mert meg sem születtem? Lehetetlen. - Hogy érted azt a szót, hogy "anyánk"? - ráncolom össze a szemöldökömet, és lábamat a padlóra lendítve egyenesítem ki a hátamat. Azzal a tekintettel nézek rá, amit általában senki nem tud megfejteni. Aminek a vége lehet támadás, vagy akár teljes mértékű katarzis. - Ha azt mondanád, egy szülőtől származunk mind, el kell, hogy keserítselek. Még egy Mikaelson féltestvért nem hinném, hogy elbírnának a családi legendák. Nem mellesleg nem ad magyarázatot a tényre, hogy miért vagy más, mint mi vagyunk - teszem hozzá, és ujjaim öntudatlanul is a napfénygyűrűmmel játszanak. Ha mi mind vámpírok vagyunk, és csakugyan a vérkötelékünkbe tartozna, neki is annak kellene lennie. Nem hiszem el a szavait. - Két testvérről tudok, akik anyám és apám szerelméből születtek, de ők ma már nincsenek velünk. A legifjabb testvérünk, Henryk, akit vérfarkasok öltek meg egy teliholdas éjszakán, ezer évvel ezelőtt. És egy sosem látottról, aki pestisben halt meg még az óvilágban. Szintén ezer évvel ezelőtt, plusz néhány év - szegem fel a fejemet, és tekintetem megkeményedik. - Van egy ajánlatom. Találj ki hihetőbb mesét, és próbálj lenyűgözni valami mással. Ugyanis nyilván érthető okokból, de nem adok hitelt a szavaidnak - állok talpra, és elsétálok az ajtóig, majd vissza hozzá. Felkavar ennek a nőnek a jelenléte, az okát viszont nem értem. Teljességgel lehetetlen és hihetetlen amit állít, de ott van a lelkemben az az apró szikra... valami, ami húz felé, mint mágnes a vasat. Talán az öcsémet kellene kérdeznem ennek a lánynak az ittlétéről, de természetesen miért is lett volna ezen falak között jelenleg? - Tehát? - fordulok ismét a lány felé, és zsebre dugom a kezem. Úgy hiszem adok neki még egy lehetőséget a magyarázkodásra, mielőtt keményebb módszereket vennék elő.
Nem volt olyan egyszerű dolog befurakodnom magam ebbe a családba még akkor sem, ha igazából mindig is a tagja voltam. Csak még azelőtt elszakítottak, hogy igazán kialakulhatott volna közöttünk egyfajta kapcsolat, amit rettenetesen sajnálok, mert ténylegesen örültem volna, hogy a család tagja lehetek és talán másképpen alakultak volna a dolgok, ha jelen vagyok. Az apánk nem keseredett volna bele az elvesztésembe és nem úgy bánt volna a gyermekeivel, ahogyan. Akkor talán a legkisebb testvérünk is élve maradt volna, bár Niklaus forrófejűségét nem írhatom apánk kegyetlenségének a számlájára. Rengeteg dolgot elkerülhettünk volna, ha egyszerűen csak nem ad el engem. Bár, akkor valószínűleg a család sem lett volna akkora, mint amilyen nagy most is. Igaz, hogy a létszámunk az évek során néha-néha megcsappant, de valahogy mi mindig is kapaszkodni fogunk az élethez. Ősi család vagyunk és sosem fogjuk igazán elengedni az örökös ragaszkodást az élethez. De ezt nem mindenki kaphatta meg. De van, aki azt hiszi, hogy újra meg újra visszatáncolhat, de nem fogom engedni az anyánknak, hogy azt tegyen velünk, amit akar. Dahlia után ő lesz a következő. A családi kapcsolatok alapján kiindulva a testvériség az, ami igazán számít nem pedig a szülői kapcsolat. Én szeretem az apánkat. Jobban, mint bármit, vagy bárkit. De az anyánkra ugyanilyen elsöprő érzés érvényesül. Csak, hogy őt megvetem úgy, mint soha senkit. Eladott, elmondott rólam, mintha nem jelentettem volna neki semmit sem. Lemondott arról, ami már megvolt neki, valamiért, ami meglehet neki a jövőben. De nem tudom még a mai napig, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy lemondjon rólam. Mégis mit tettem annyira rosszat, hogy egyszerűen csak hátat fordítson nekem. Jó gyerek voltam. Ha nem így lett volna, akkor az apám sem hordozott volna a tenyerén. Gyerek voltam, aki apró csínytevésekre vetemedett néha-néha a testvérével karöltve, de mindez olyan ártatlan volt, mint én magam. Mégis képes volt Dahlia karjaiba taszítani azért, hogy egy hamis reményt éltessen. Mert akár tetszik, akár nem. Akkoriban ez nem volt más. De nem is azon van a hangsúly, hogy képes volt rólam lemondani. Minden egyes elsőszülött gyermeket képes lett volna odaadni. Előre eladta a gyermekemet a testvéreim gyermekeit. Semmi joga nem volt ahhoz, hogy eladja mindazt, amihez semmi joga nem lesz a későbbiekben. Fáj, hogy a gyermekemet elveszítettem s vele együtt a szerelememet, de nem fogom engedni még egyszer, hogy fájdalmat okozzon nekem. Nem engedhetem Dahlia-nak, hogy elvigye a kicsi Hope-t, mert a helyzet az, hogy csak a halott testemen keresztül vihetné el a kislányt. Senkinek nem kívánom azt a keserű sorsot, amiben én magam is éltem. Senkinek. De a holtestemen keresztül jelen pillanatban nem éppen a legjobb kifejezés, hiszen ugyanolyan halhatatlan vagyok, mint a drága testvéreim. Mindössze vérszomj nélkül, de ezzel együtt csak egyetlen egy évem van az életben. Ebben az egy évben pedig végre eljön az a nap, amikor megállítom Dahlia-t és az őrült körforgást, ami hozzá tartozik. A családom segítségével. A könyveket bújtam éppen, amikor közeledő lépteket hallottam meg és éreztem, hogy nem Klaus-sal fog találkozni a tekintenem. Lehet, hogy őt kellett volna megkeresnem elsőként, de úgy gondoltam, ha a fő vadállatot képes vagyok megenyhíteni onnantól kezdve ő már nem fog nekem kihívást jelenteni. – Egészen otthon érzem magam. – Megrántom a vállamat, mintha ténylegesen nem számítana az egész. Nem vagyok egyszerű kívülálló, aki belopakodott a felségterületre, ahová nem szabadott volna. Épp ugyanannyi jogom van itt lenni, mint nekem. – Nem is várom, hogy ismerj, hiszen az utolsó pillanat, amikor ennyire ilyen közel voltam hozzád, akkor még Esther.. az anyánk méhében voltál.– Elég savas szájízt hagy maga után az a bizonyos anya szócska. Nem vagyok hajlandó így hívni. Mert nem hívható egy olyan nő anyának, aki képes az egyik gyermekét lepasszolni a többiért cserébe. A pillanat, amikor megfosztottak az életemtől még mindig kísért engem álmaimban. Újra meg újra.
Fura érzés fogott el, ahogy benyitottam a kapun, és beléptem a szűk kis folyosóra, ami a villa udvarába vezetett. Néha már csakugyan úgy éreztem itt magam, mint egy vendég, attól függetlenül, hogy ez a ház legalább annyira az enyém is, mint Niklausé. Nyilvánvalóan volt oka annak, hogy Algírt választottam a folyamatos itt tartózkodás helyett. Ez az ok pedig a szépreményű öcsém volt. Noha ezer éven át edződtem mellette mentálisan, és úgy hittem, rosszabb tulajdonságát már nem láthatom Klausnak mint eddig, sajnos azt kell mondanom, tévedtem. A Hope elvesztése, vagyis inkább átmeneti elengedése feletti fájdalmában és tehetetlen haragjában képes volt teljesen felül, vagy inkább alulmúlni önmagát, olyannyira, hogy még az én idegrendszeremet is kikezdte a magatartása. Félő volt, hogy ha sokáig maradunk egy fedél alatt, ezúttal én szúrok tőrt a szívébe, vagy nemes egyszerűséggel kitépem a nyelvét, és örvendezek a néhány napos néma csendnek, míg eme nemes szerve újból vissza nem nő. Ugyanakkor az ilyesféle aljas konfrontáció sosem volt sajátom, inkább kihúztam a fejem a hurokból, és elvetettem a lehetőségét egy ilyen méltóságomon aluli tettnek azzal, hogy önkéntes száműzetésbe vonultam a folyó túloldalára. Ez persze csak az egyik ok volt. A másik után némileg jobban fájt a szívem, és ez maga Hayley volt. A történtek ellenére valahogyan távolabb kerültünk egymástól, és nem értettem az okát. Talán az én karmám úgy tűnik csakugyan a beteljesületlen szerelmek vonzata. Ő mindenesetre itt maradt, amiért magamban néma elismeréssel adóztam neki, hogy képes Niklaussal egy fedél alatt, és egy légtérben tartózkodni. Most azonban nem vágytam Algírba, néhány napra egyedül hagytam Giát. Egyszerűn szerettem volna a szobámban, a jól ismert bútorok közt feltöltődni, és szerettem volna találkozni Hayleyvel is. Legutóbb megígértem, hogy mindig számíthat rám, és ha úgy dönt, hogy nem viszonozza az érzelmeimet, az ígéretem és az adott szavam akkor sem szegem meg. Ezer évig sem tettem, most sincs szándékomban elkezdeni. Cipőm sarka halkan koppan a kövezeten, ahogy beljebb sétálok, ugyanakkor ahogy kiérek a folyosó boltíve alól azonnal meg is torpanok. Sok mindenre számítottam hazatérvén, de ilyen meglepetésre nem. Fiatal szőke nő ücsörög az egyik asztal mellé kitett széken, egy régimódi bőrkötésű könyvbe merülve. Talán a huszas évei közepén járhat, és olyan nyugalommal lapozgat, mintha nem egy vámpírokkal teli házban tartózkodna éppen. Fogalmam sem volt ki ő, és hogy kerül ide, de fajtájának jellegét, erős kisugárzását már messziről éreztem. A mágia úgy örvénylett és parázslott körülötte, mint a tűz. - Meglehetősen bátor dolog ilyen nyugodtan elidőzni egy Ősiek lakta átkozott ház udvarán - gombolom ki a kabátomat, és leteszem a vele szemközt lévő székre, aztán meglazítom öltönyzakóm gombját és nyakkendőmet. - Vagy éppen botor, attól függ, milyen szemszögből nézzük - mosolygok rá halványan, de közben fürkész pillantással nézem, és lázasan jár az agyam. Nem tartom kizártnak, hogy Niklaus szerzett céljainak elérésében egy saját, külön bejáratú boszorkányt, ugyanakkor ismerem az öcsémet ahhoz, hogy nem engedné önmagával egy fedél alá. Ő viszont szemmel láthatóan otthon érzi magát a tárgyak és bútorok közt, és ezt a vonását már végképp nem tudom hová tenni. - Nem hiszem, hogy ismerjük egymást. De ha mondhatom ezt, hidd el, az én ismeretségemmel jobban jársz, mintha Niklaus szeszélyének lennél kitéve. Feltehetném a kérdést, miszerint ki vagy, és miféle meggondolás vagy szándék hozott ide? - ülök le kényelmesen, a lábaimat keresztbe vetem, ujjaimat összetámasztom az ajkam előtt, és figyelmesen nézek rá. Ahogy a lány felnéz, szemében valamiféle vidámság csillan, és most már úgy hiszem, végképp rejtély számomra ez a nő.
Próbáltam elszigetelni magam a tanulmányaimtól és az igazából már teljesen belém ivódó ténytől, hogy alig tudtam már normális emberek módjára gondolkozni, hiszen a pszichológia tudománya átitatta az elmémet, mégis meg kellett állapítanom, hogy tagad. Egy kívülálló nyugodt szívvel fogta volna rá Klaus viselkedésére, hogy nincs itt semmi különleges motiváció, csupán egy szívtelen nemtörődöm, érzéketlen szörnyetegről van szó, akit még a saját, csecsemőkorú lánya halála sem hatott meg, tehát nincs vele mire menni, de én ismertem Klaus-t… akárhogy is próbálta elrejteni és megzabolázni az énjét, amely érzelmekre képes és fogékony volt, amely aggódott, törődött és nem csupán a dühöt és agressziót képviselte és nem az öldöklésben lelte a nyugalmát és az élvezetét, előlem nem titkolhatta el. Ezért is gondoltam, hogy képes lehet tagadni… hiszen ez azoknak az eszköze, akik nem tudják feldolgozni a történteket. Klaus cseppet sem volt érzéketlen szörnyeteg, ezért nem hittem el, hogy jól van. Talán nem érzi az állandó hiányt és szomorúságot, de a jó túl tág fogalom ahhoz, hogy illjen a helyzethez. - Tehát feleslegesen aggódom? – Kérdeztem kurtán, érdeklődően, puhatolózva, ahogy eddig is tettem mindent, ha valamit ki akartam húzni belőle. Klaus-nál nem sokra mentem a direkt kérdésekkel, csakis akkor, ha jó időben tettem fel ezeket és még mindig nem éreztem azt, hogy ennek a kitalálósdinak a mestere lennék, pedig egyre jobban szerettem volna megkapni ebből is a fekete övet. Túl fontossá vált nekem Klaus ahhoz, hogy ne törődjek vele. – Érdekes volt, hogy nem hallok semmit sem elmúlt, sem közelgő háborúról a negyedben. Nagy a csönd, ezért jöttem. Te nem kerestél, de én kíváncsi voltam rá, hogy vagy és… a többiek hogy vannak. – Tettem hozzá. Bele sem mertem gondolni hogyan érezheti magát Hayley, akinek szinte a karjai közül rángatták ki a kislányát a boszorkányok.. az ő helyzete maga lehet a megtestesült fájdalom. - A fizikai egészségedet nem is féltem, ha te sem tudnád megvédeni magad, ha az életedre történnek, akkor az már tényleg bajt jelentene. – A szokványos mosolyom elmaradt, de talán a hanglejtésemben fellelhető volt, hogy elismerem az erőt, amivel rendelkezett. Egyedül az ostoba személyek nem tették volna. – Mit tervezel tenni? Most, hogy Marcel a folyó másik partjára költözött és a vámpírok a te oldaladon állnak, mi lesz a következő lépésed?
Meg kell mondanom, hogy valamilyen szinten örömmel töltött el azzal, hogy felbukkant, mert csak úgy, mint Florence társaságában úgy az övében is jobb kedvre derülök. Mintha képesek lennének megajándékozni valamivel, szavak nélkül. A puszta jelenlétükkel hozzáadnak valami pluszt az életemhez ezt pedig elég kevesen mondhatják el magukra. Mert, amivel többet hozzáadnak mások az életemhez az a saját életük és a véget nem érő lista az áldozataimnak számáról. Nem vagyok szent emberek ezreinek a vére tapad már a kezeimhez, de valahogy mégis Camille is elszántan akar többet látni belőlem. Mindazon szörnyűségek mögé akar látni, amiket tettem. Mintha nem is számítana mindez. Nem rémíti meg, sokkal inkább bátorítja arra, hogy fejest ugorjon az elemzésembe. Akár könyvet is írhatna rólam, ha minden sötét titkomba beavatnám, amit ő megpróbálhatna kielemezni. De ezzel az a baj, hogy nem hiszem, hogy bárhova is vezetne. Na, meg persze, hogy valaha megtörténne. Vannak részeim, amikkel jobb, ha nem szembesül. – Amíg körülöttem minden rózsás, addig egy percig sem kell aggódni amiatt, ami bennem zajlik. – Persze fel tudtam volna robbanni a tehetetlenségtől, ami bennem lakozott, de nem akartam túlzásokba esni a gyászomat színlelve. Így inkább némaságba burkolóztam, mintha úgy letört volna a gyermekem halála, hogy immáron képtelen vagyok keresztbe tenni azoknak is, akik miatt elméletben elveszítettem. – Szóval mindössze azért jöttél, mert most kivételesen nem téptem le senkinek a fejét, vagy nem téptem ki a szívét.. Vagy egyszerűen csak haragítottam magamra valakit? Mellesleg örülök, hogy jól vagy.– Az elmúlt időszakban igazán jófiúnak mondhatom magam, mert a legtöbb dologgal a fejemben játszadoztam. Ki kell találnom, hogyan szerezhetem vissza Hope-t. Nélküle már ennek az egésznek sincs semmi értelme. – Ha nem élnék, akkor nagyon sokan csatlakoznának hozzám. Emiatt egy percig sem kell aggódnod. Nem vagyok olyan, akit egykönnyen el lehet tenni láb alól. – Nem egyszer megpróbálkoztak azzal, hogy eltesznek lába alól, de a mai napig itt vagyok, úgy gondolom emiatt már nyugodtan nőhet az önbizalmam. Még apám, aki elméletben ugyanolyan erőviszonyokkal rendelkezik, mint jómagam és az irántam érzett gyűlöletéből könnyedén meríthetne erőt, mégis képtelen végezni velem.
Nem számította arra, hogy jöttömre rögtön vigyázzba vágja magát vagy megkeresi az első útjába eső fotelt és beszélni kezd az elmúlt napok, hetek történéseiről. Bár kétségkívül jólesett volna, ha egyszer, csak egyszer nem harapófogóval kellene kihúznom belőle az egyszerű kérdésemre egy értelmes választ, ami ha nem is megnyugtató, legalább kielégítő. Klaus körül soha semmi nem volt nyugodt, ezt már én is megtapasztalhattam, kimaradni nehézkes lett volna és talán pozitívan unalmas is, mégsem nyugodtam bele abba, hogy ne tudjak róla semmit és felemelkedjen kettőnk közé egy olyan vastag fal, amit nem leszek képes áttörni. Klaus érdekes személyiség volt. Érdekes és egy szinten addiktív, rám ilyen hatással volt, a kiismerésének lehetetlensége borítékolta az újdonságot és egyre rejtettebb és rejtettebb zugok feltárásával milliónyi kérdést dobott elém, amit sokáig tartott vagy egyáltalán nem sikerült megválaszolnom. És ezeket a válaszokat leginkább tőle szerettem volna hallani, csakhogy lehetetlent kértem. Annyira megnyílni, hogy igazi bepillantás nyerhessek, nagyon ritka alkalmakkor szokott, amelyekhez tragédiák, vér és harcok szükségesek. - Miért érzem úgy, hogy a ház épsége nincs szoros kapcsolatban a tiéddel attól függetlenül, hogy te ezt hirdeted? - Kérdeztem rá hirtelen, szinte meg sem gondolva, mi csúszott ki a számon. A direktség mindössze mostanában lett kenyerem, nagy leckék árán tanultam meg, hogy néha jobb, ha az ember enged a kíváncsiságának és hagyja a mellébeszélést, a szép csomagolást. - Szinte semmit sem hallani rólad és ez eléggé furcsa, mert eddig nem szeretted, ha nem rólad volt szó a negyedben. - Az, hogy a királyról meghaltak a hírek, rémisztő volt. Mióta Marcel leköszönt és megváltoztak az erőviszonyok, semmi sem történt... túl nagy volt a csend, ami szintén aggodalomra adott okot. Nem kellett volna csodálkoznia azon, hogy eljöttem ide. - Én jól vagyok. Tudom, hogy azt kérted, ne látogassalak, de látnom kellett, hogy ha más nem, élsz. - Komótosan vettem mélyebb levegőt. Zavarban éreztem magam, kifogytam a szavakból. Kínos találka volt, ám megérte.
Egyszerűbb volt távolságot kérni Camille-től, mintsem újra meg újra a szemébe hazudjak. Lehet, hogy kegyetlen vagyok és a zsigereimben van a hazudozás, de ez nem azt jelenti, hogy neki is olyan könnyedén képes vagyok hazudni, mint másoknak. Egyrészt, mert tudom, hogy ő mindig is őszintén érdeklődött felőlem, másrészt pedig nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem látott volna át rajtam. Azért nem olyan egyszerű neki hazudni, főleg azok után, hogy annyi időt töltöttünk már együtt, hogy könnyedén kiolvashatná egy-egy mozdulatsoromból, hogy mégis most igazat mondok, vagy éppen hazudok. De talán még arra is van érzéke, hogy megérezze azt, ha egy kicsit meghajlítom az igazságot csak azért, hogy nekem kedvezzen mindaz, amit tálalni kívánok. Gondolhattam volna, hogy hozzám jön mégis egy részem reménykedett abban, hogy már megint Elijah-val marcangolják az állapotomat, vagy tudjam is én, mit szoktak csinálni. Furcsa, hogy Elijah tényleg hisz abban, hogy Camille az egyetlen, aki képes lyukat találni a pajzsomon és tényleges gondolatokat eljutatni hozzám. Pedig ez azért nem így van. Vagy lehet, hogy csak így kíván támogatóan hozzáállni az agyturkászi pályafutásához, hogy ad neki egy igen csak jó alanyt. Jómagamat. – Amint láthatod kedvesem remekül vagyok. A ház sem hullott darabjaira, amelyek szintén engem igazolnak, vagy nem? – Széttárom karjaimat, mintha ezzel is bizonyítani akarnám, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ez voltaképpen igaz is, eltekintve attól a résztől, hogy utálom ezt a folyamatos tehetetlenséget, amit érzek. Meg persze minden egyes percet, amelyet távol töltök a lányomtól úgy, mintha gyászolnék. Pedig az egyetlen, amit gyászolok azok az elvesztegetett percek, amikor ténylegesen itt lehetne mellettem és vigyázhatnék rá. – De, ha már idáig fáradtál, hogy érdeklődj irántam, te hogy érzed magad? Vagy ilyenkor nem kellene visszakérdeznem? – Tudom, hogy nem az ő kanapéján fekszem, kiöntve a lelkemet, miközben ő folyamatosan jegyzetel, vagy éppenséggel rajzolgat, de sosem szokásom az érzéseimről beszélgetni. De talán pont ez kellene nekem. A baj csak az, hogy nem lehetek vele őszinte. Nem azért, mert félek attól, hogy megrémíteném.. Azon szerintem már bőven túl vagyunk. Egyszerűen csak megvannak a magam titkai, amibe nem avathatom csak úgy be.
Eljöttem, mert már régóta nem hallottam felőle. Egészen pontosan azóta, hogy megtudtam, Hope meghalt. Nem láttam nagy mozgást a birtok körül, hiába sétáltam el mellette néhányszor… Klaus megmondta, hogy kissé szüneteltessük a barátságunkat és akármilyen nehéz volt, próbáltam tiszteletben tartani a kérését, de a városban szállongó hírek az én fülemet sem kerülték el. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy van, él-e még, bár ahogy szereti hangoztatni, neki, a mindenható hibridnek nem eshet bántódása, ettől függetlenül nem volt agy meglepetés, hogy őt is megviselte a lánya halála. Ebben biztos voltam. Klaus nem egy szív nélküli szörnyeteg akármennyire is szeretné ezt a képet lefesteni magáról vagy ha nem is állt szándékában a gonosz képében tetszelegni, akkor is sikerült neki néha kiábrándítania magából az embereket. Velem is így volt ez nemrégiben, most viszont meg sem fordulna a fejemben, hogy magára hagyjam. Feltéve, ha kér a barátságomból, ráerőszakolni nem fogom magam, csakhogy túlságosan beivódott a bőröm alá az egész lénye, foglalkoztatott ami vele és a családjával történt, szinte én is családtagnak éreztem magam. Olyannak, aki kívülállóbb, mint a többiek, nem tud hozzátenni a nem létező egységhez és az ősi vámpírok mellett mindössze egy halandó, ám… lényeg, hogy érdekeltek a történések, amelyek a városban folytak és amelyekhez Klaus is szorosan kapcsolódott. - Téged kereslek. – Felkaptam a fejem a hangjára. Beengedtem magam, a galérián vártam rá remélve, nem zavarom meg semmi számára fontosban. Nem úgy tűnt, mint aki a talpára sem bír állni a tennivalók és a rá nehezedő súly miatt, bár tőle nem is lehetett elvárni, hogy naphosszat az egereket itassa. Annál jobban adott a látszatra. – Régen láttalak. Gondoltam jövök és megnézem, hogy vagy. – Megtettem felé pár lépést. Senki sem volt a birtokon és ki máshoz jöttem volna? Hayley-vel nem ápoltunk szoros kapcsolatot, Elijah csak akkor foglalkozott a jelenlétemmel, ha szüksége volt valamire, leginkább arra, hogy valaki beszéljen Klaus fejével. Rebekah nem tartózkodott itt, még Marcel-nek is hűlt helye volt. - Szóval. Hogy vagy? – Kérdeztem rá aztán egyenesen, elég bugyután.
Manapság nem mondhatnám, hogy a fellegekben járok, mert engem is megvisel a lányom távolléte. Szívesebben tartanám a karomban és hagynék fel az egész külvilággal, de az a helyzet, hogy a külvilág nem engedi, hogy egyszerűen csak kizárjam. Amikor az egyik veszélynek búcsút intünk valahogy egy újabb képes arra, hogy ismét bekopogtasson az ajtón, szinte rögtön utánpótolva az egészet. Mintha a sors szórakoztatónak találná azt, hogy így legalább ezer éven keresztül sem unatkozunk, mert mindig van valami, amivel szembe kell néznünk. Büszkén viselem a rosszfiú szerepét, ha ténylegesen úgy adódik, de amikor nem igazán az én kezem van a dologban, akkor gyűlölöm, hogy ujjal mutogatnak rám, mintha az is az én hibám lenne, hogy a nap végén lemegy a nap. Még jobban elszigeteltem magam Hayley-től és Elijah-től meg az örökös őrület körétől, mint eddig. Szeretem a magam módján végezni a dolgokat, egyedül. Ahogyan mindig is tettem, mert végül is lehet, hogy rossz döntések sorozatából már várat építhetnénk, de ha nem lennének ezek, akkor talán mi magunk sem tarthatnánk ott ahol. Na, persze most nem a végtelen hosszú ellenségeinket számot tartó listára gondoltam, azért mindannyian megdolgoztunk. Azért vagyunk életben, mert mindegyikünknek volt egy először jónak tűnő döntése, de végül rosszul alakult. Avagy a nagyobb képet szem előtt tartva meghozott döntések, amelyek nem olyan kellemes eseménysorozatokat hoznak magukkal. Lassan veszem egymás után a lépcsőfokokat egyáltalán nem sietek sehova, amikor a tekintetem megakad a szőke szépségen, csak úgy, mint a legelső alkalommal, amikor megpillantottam. Azt hiszem lassan már nyugodtan kijelenthetem, hogy igazán a szőkékért vagyok oda. – Camille, love.. Ha a többieket keresed tudtommal üres a ház.. Vagyis majdnem. – Már egy pillanatra, majdnem elfeledkeztem Florence-ről, aki mostantól kezdve itt tartózkodik nálunk. Minél közelebb van hozzám annál jobb. Legalább egy olyan személy legyen már mellettem, aki nem tart teljes mértékben őrültnek. Még akkor is, ha nem az épp elme mintaképe.
- Ha úgy viselkedtél volna velem mint egy emberi lénnyel, nem mint valami csatornába való mocsokkal, másképp viselkednék most. A saját tükörképedet láthatod bennem, Mikael - jegyeztem meg fagyosan, aztán felsóhajtok mikor betessékeli magát a házba, aztán egy kézmozdulattal jeleztem anyámnak, hogy tolja be magát ő is a küszöbön. Ő még mindig szívesebben látott vendég nálam, mint a drágalátos férje. Aztán - jobb híján - én is befordultam utánuk az ajtón.
Ismételt kakaskodás következett, minek következtében én csak egy nagyon halk sóhajt hallattam, és nyeltem is egyet, de azt viszont olyan csendesen, hogy valószínűleg rajtam kívül senkinek nem is tűnt fel. Nem akartam, hogy lássák, vagy inkább Mikael lássa, hogy némiképpen félek ettől az egésztől... és volt bennem egy nagyon rossz sejtés. - A kakaskodást már mindketten kinőhettétek volna ezer év alatt. De úgy tűnik, hogy valami sem ostorral, sem szép szavakkal nem változik - ejtettem ki könnyedén a szavakat, miközben valamelyest hátráltam egy lépést, és próbáltam nem elárulni magam az arckifejezésemmel. Mikael adta magát, vele nem volt gond, de az utóbi időben én támogattam Niklaust... igaz, ha MIkaellel lát, nyilván ő sem bízik bennem olyan szinten. - Nem kell aggódnod. Mind a leendő gyermekednek, mind az anyjának megfelelő ajándékot hoztunk - jelentettem ki aztán, és némileg oldalra billent a fejem... ismertem Niket. Mint a tenyeremet. Elvégre az anyja vagyok...és biztosra vettem, hogy Klaus hallotta, amit az imént a gyermekéről mondtunk, és hogy mit akarunk tenni vele...
Megvető és gúnyos tekintettel hallgatom az előttem lezajló párbeszédet, amit roppant gyerekesnek és nevetségesnek tartok. De ez csak abban a hitben erősít meg, hogy Niklaus ugyanolyan gyerekes és nevetséges maradt, mint emberként volt. Semmirekellő és hasznavehetetlen, ahogy régen. Miért is gondolja azt Esther, hogy megmenthető? Hiszen tudja jól, hogy halniuk kell, és ha végre elértük célunk, akkor nekünk is meg kell halnunk ezzel az egész fertővel együtt. Nincs kivétel, nincs kifogás. Ez a célunk, a tervünk, bár onnan, hogy Klaus-t megöltem már nem érdekel semmi. - Ha abba hagytad volna a gyerekes viselkedésed évszázadokkal ezelőtt, most nem itt tartanál - jegyzem meg félvállról, ahogy rám mutogat, mintha valami óvodai csoport egyik durcás tagját látnám magam előtt. Most komolyan ezt akarja csinálni? Hát jó, ha ő is így viselkedik, akkor levetkőzve a maradék jó modoromat invitálom be magam vámpírsebességgel. - Na szóval akkor a beinvitálás kérdését is megoldottuk, de ettől függetlenül még nem leszel a fiam, ahogy a gyermeked sem az unokám... - hogy gyerekes viselkedés? Nem gondolom annak, csak a tényállással jobb, ha tisztában van. Hiszen ezer éven át hívott jogtalanul az apjának. Ha tényleg annak tartana, nem lázadozott volna folyton ellenem, de ez is egy másik kérdés. - Ha valamit én hozok annak a gyereknek, az anyjának adom oda, s nem neked - igazítom meg a zakóm ujját, mintha gyűröttsége jobban lekötne, mint a Klaus-szal folytatott párbeszéd. És valahol tényleg így is van. Estherre pillantok, mintha jelezni akarnám neki, hogy haragom a fia iránt rosszabb, mint eddig bármi.
- Én is roppant módon örülök hogy látlak, anyám - forgattam meg a szemeimet a szavak hallatán. Komolyan, mintha még mindig taknyos kölyök lennék, akinek el kell magyarázni, hogy kell viselkedni az asztalnál. Talán ha normális család lennénk, én is másképpen viselkednék. De így.... semmi értelme. - Szerintem rám sem ismernél, ha hirtelen kedves, udvarias, jómodorú gyermeked lennék - mosolyogtam el magam kajánul. - Törődj bele anyám, hogy ez a szexepilem. A nők imádják a rosszfiúkat - nyújtottam aztán hátra a kezem, és belöktem az ajtót, anélkül, hogy hátrapillantottam volna. - De legyen, fáradj be. Csak előbb magyarázd meg nekem, hogy amennyiben a családunk megmaradt tagjairól beszélsz, őt miért engedjem be - böktem Mikael felé. - Épp az imént volt oly szíves közölni, hogy nem az apám. És valami azt súgja, a jómodor nektek sem erényetek. Valamit hozhattatok volna a születendő unokátoknak.
Egyáltalán nem nyeri el a tetszésem az, hogy Mikael - még ha csak egy apró célzás erejéig is - nem hisz abban, hogy képes vagyok véghez vinni mindezt. A kérdésre bizonytalanságra utal, márpedig ő tényleg tudhatja, hogy ha valaki, hát én mindig véghez viszem azt, amit eltervezek. Ezt legutóbb akkor láthatta, mikor a gyermekeimet és őt vámpírrá tettem. Megesküdtem, hogy nmegmentem a gyermekeim életét. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy ezer év alatt több millió ember élete árán védhetem csak meg őket. Eljött az ideje annak, hogy végre csírájában fojtsam el az egészet. Ha eljön az ideje, a gyermek után halnia kell minden Mikaelsonnak, beleértve Mikaelt s engem is. De nemes áldozat. Az életemnek ezer éve véget kellett volna érnie. Én mégis itt ragadtam, hogy hol védjem őket, hol pusztulásra ítéljem. Az eredeti terv lépett életbe. Ezen nincs mit ragozni. Az ajtó pedig kinyílt, és Klaus tekintete fogadott bennünket. Úgy tűnt, mintha teljesen tudhatlan lenne, de a trükkjeiről tudhatjuk, hogy akár a legváratlanabb pilllanatokban is képes lecsapni áldozatára. S miért lenne ezalól kivétel az anyja és a férfi, akit apjának nevez? - Előbb talán szabadon engedhetnéd azt a végtelen jómodort, melyre szert tehettél eddigi életed során, és beinvitálhatnád megmaradt családod egy töredékét az otthonodba - jegyeztem meg, pillantását pedig nem engedtem. Tudom, mire készül Mikael, a testbeszéde... vagy inkább a szeme? Mindent elárul... s talán ennek most így is kell lennie. A gyermek halála még várhat, ha nincs itt. De Niklaus most talán teljes mértékben védtelen.
Nem is tudom mit hittem, mikor meghallottam annak a nőnek a terhességét. Egyszer megpróbáltam tűzszünetet kötni, de Klaus akaratossága miatt másként döntöttem. Majd később beszéltem Esthernek a gyanúmról, ő pedig megerősített benne, így most itt vagyunk, és hallgatom szavait. - De vajon a baba nem született még meg? Ha nincs itt, akkor megeshet, hogy Klaus elüldözte maga mellől, ami nem lepne meg... De képes is vagy megtenni amit kell? - kérdezem, miközben felé fordulok, hogy tekintetem az övébe fúrhassam. Tudnom kell, hogy nem fog-e elgyengülni egy csecsemő láttán, aki az unokája. Hiszen az a gyermek veszélyt jelent, és ha más kezébe jut, akkor... De mindegy, most nem ez az elsődleges cél. - Niklaus-nak ahhoz van elég ereje, hogy kételyeket ébresszen benned, hogy ezzel fordítson ellenem - suttogom Esthernek, de a mondatom másik fele bennem marad, ahogy meghallom közeledni Klaus gyűlölt és jól ismert lépteit. - Niklaus. Nem vagy te egy kissé gyermeteg? Apádnak nevezel valakit, aki sosem volt az? - kérdezem egy hamis mosollyal, ahogy meglátom egész alakját az ajtóban. Azt hiszi, hogy nekem beinvitálás szükséges, pedig közel sem. Esther pedig ember lévén bárhová be tud menni. De nem is ez a lényeg, hiszen egyfajta rég elfeledett harag és düh fortyog bennem a fattyú ellen, akit én neveltem, etettem és próbáltam jobb emberré tenni, sosem fogadta meg a nevelésem, ráadásul még az enyém sem volt. Estherre pillantok, hátha ő majd elmondja, miért is jöttünk, én személy szerint ha már itt vagyok, akkor nem csak elbeszélgetnék ezzel a kölyökkel, hanem... Végre meg is ölhetném.
Kinyitom a villa ajtaját, megállok a lépcsők tetején, és egy apró fintorral veszem tudomásul, hogy nem tévedtem a látogatóim kilétét illetően. - Anyám... és apám - nyomom meg kissé gúnyosan a második szót. - Rég láttuk egymást, és reméltem, ez így is marad. A pillanat nem alkalmas arra, hogy vendégeket fogadjak... főképp akkor, ha azok nem túl szívesen látott vendégek. Mondhatnám, hogy isten hozott titeket, de hazudnék. Szóval, minek köszönhetem ezt a roppant kétes örömet? - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, és nekitámaszkodom az ajtófélfának. Eszem ágában sincs beinvitálni őket.
Egy néma sóhaj bukott ki belőlem, mikor meghallottam szavait. Főként akkor, mikor megjegyezte, hogy a lány nem tartózkodik itthon. Számítottam erre az eshetőségre is, így némiképpen felkészülve jöttem. Az más tény, hogy mindezt Mikaellel nem közöltem. - A baba születéséig mindenképpen várnunk kell. De számomra az is elég, ha a lány visszatér majd ide, és egy apró kis varázslat nem engedi majd, hogy távozzon. Mindketten tudjuk, hogy annak a gyereknek halnia kell, Mikael, és ha elmenekül a városból... ha megszökik, minden, ami számít, elveszhet. Talán nem véletlen, hogy az összes boszorkánynak arra a gyermekre fáj a foga. Nem véletlen - ismételtem, de szintúgy nem tettem hozzá többet. Ha meg kell halnom ezért, akkor megteszem. Tudom, hogy így lesz a legjobb, és ha ez halált kíván, akkor sem fogok kétségbe esni. Mindenről gondoskodtam. - Niklaus azonban nem sejthet meg semmit. Tudod, hogy egyedül neki van elég ereje ahhoz, hogy elpusztítsa kettőnk hatalmát - tettem még hozzá, de rossz sejtelem költözött belém, mikor megpillantottam két szempárt a kert felől közeledni...
Végül csak beigazolódott az a megérzésem, hogy az a gyermek veszélyes az egész természetfelettire nézve. Nem így akartam. Érdekes, mert ez egyszer azt akartam, hogy ne legyen igazam, de egy olyan gyermek, akinek a nagyanyja boszorkány, az apja egy hibrid és az anyja egy vérfarkas, abból semmi jó nem születhet. Ráadásul ha Klaus is tud róla, félő, hogy fel is használná a saját gyermekét az önös céljaira. Gusztustalan belegondolni is, milyen sorsa lenne egy csecsemőnek, mikor ilyen apja van. Nem szép erre használnom a saját feleségem, de valahol csakis az ő segítségére számíthatok. A legidősebb fiam ki tudja milyen terveket szövöget, vagy merre jár, de azt hiszem a legutóbbi találkozásunk után már nem fogom látni többé. A többi gyermekem pedig gyűlöl azért, amiért üldöztem azt a fattyút. Pedig az a korcs tartotta őket koporsóban évszázadokon át egy tőrrel a mellkasukban, nem nekem kellene lennem az utálat tárgyának, de ezen sem tudok változtatni, ahogy azon sem, hogy mind a gyermeknek, mind az apjának halnia kell. Nem mérgezhetnek több életet ezen a földön. A nejemre nézek, aki még mindig olyan gyönyörű, mint ezer éve, és hiába a tudat, hogy megcsalt, valahogy egy másik érzés mellett elhalványul az előbbi. Szeretem, és mindig is fogom, bár sosem voltam az a fickó, aki nyíltan ki is mondja. A pillanat hevében olykor kibukott belőlem, de inkább próbáltam óvni őt és a családom egykor. - Igen itt volnánk - fordulok felé rideg arccal, de tekintetem másról árulkodik. Van bennem egy különös érzés, amit nem tudok mivel azonosítani, mégis itt uralkodik bennem, de mindig így érzek, mikor Niklaus után eredek. Mindig, sőt ez az érzés csak elhatalmasodott, mikor egyszer már sikerült a másvilágra küldenem. Most nem ezért vagyunk itt. - Esther, soha nem könnyű megtenni, amit akarunk, de ez nem csak a mi érdekünk, hanem az egész természetfelettié - próbálom meggyőzni az igazamról, miközben próbálom megállapítani Hayley hollétét, de nem érzem a dupla szívdobogást, amit a múltkor is hallottam. - A lány nincs itt... Így mégis hogyan? - suttogom, miközben ismét Esther tekintetét kutatom. Tudni akarom, hogy mit is tervez és hogyan.
Talán magam lepődtem meg a legjobban a döntésen, melyet meg kellett hoznom. Kellett?! Nem. Önmagam döntése volt, hiszen nem engedem, hogy bárki befolyásolni tudjon. Egyszer hatalmas hibát követtem el, s emiatt több ezer ember vére folyt ki feleslegesen saját testükből... csakis azért, mert biztonságban akartam tudni a családom és gyermekeim. Mikael oldalán a magabiztosság mindig is bennem lakozott, így volt mindez emberkorunkban is, mikor egyszerű házasok voltunk, én pedig kedvemre gyakorolhattam a mágiát. Akkor vágytam egy unokára. Pontosabban; vágytam unokákra. Már minden gyermekem élete el volt rendezve előre, s mégis... az utolsó pillanatban minden meghiúsult. Én pedig tönkretettem az életünket. És sok millió élőlény életét. - Itt vagyunk - jegyeztem meg csendesen, Mikaelre sandítva. Még odahaza a lakásában megkért, hogy derítsek ki valamit... méghozzá hogy veszélyes lehet-e számunkra a gyermek, melyet az a vérfarkas lány magában hordoz. Mindaddig, míg nem láttam a kegyetlen valóságot, szenttül hittem, hogy a gyermek egy kulcs ahhoz, hogy újra család lehessünk. De nem láttam mást... csak viszályt. És Mikael tudta nélkül, de indulás előtt gondoskodtam a legrosszabb eshetőség ellen is... tudom, mire képes Klaus. Főleg ha kiszimatol valamit. S ha őket Mikaellel egymásra eresztették, ott általában vér folyt. Még ha nem is hosszú ideig. - Nem lesz könnyű... ezzel te is tisztában vagy, igaz? - kérdeztem halkan, miközben elfordítottam a tekintetem, és beszívtam a levegőt. Mit készülök... készülünk tenni ebben a városban? Az ellen tenni, amelyért egykoron imádkoztam... a család ellen, mely - ha ezt a lépést megtesszük - örökre fel fog bomlani.
Naná, hogy van ellenvetése. Komolyan, ha nem így lenne, megijednék, hogy valaki kiporszívózta belőle a régi Hayleyt. Ha valami, hát a folyamatos ellenkezése és dacolása mutatja meg, hogy bármennyire is ijedt meg, vagy mérges, a régi énje még most is ott van. - Na gyere - fogom át a vállát, és bekísérem a házba.
Figyelem őt enyhén összehúzott szemekkel, a gyanakvás még ki nem aludt, apró szikrájával. Sajnos túl csábítóak az ajánlatai ahhoz, hogy ellenkezni tudjak. Megadóan belebólogatok a mellkasába, bár az együtt alvással szemben azért még akadnak fenntartásaim. Félek, hogy milyen hatással lenne rám, vagy én rá, ha egymás mellett próbálunk aludni. Annyira szilárdan elhatároztam magamat korábban, nem akarok meginogni. Nem szeretném magunkat kísértésbe hozni. - Az utóbbira még visszatérünk - motyogom, csak hogy tudassam, hogy abba még nem biztos, hogy bele akarok egyezni. De ezt leszámítva szófogadóan hagyom, hogy betereljen, ha akar. Jelenleg, azt hiszem, már így is farkaséhes vagyok, én is, meg a lányunk is. Futólag megnyugtatóan simítom a kezem a hasamra. Türelem, Picur, mindjárt vacsizunk! Ábrándosan elmosolyodok a saját butaságomon, hogy magamban a gyerekhez beszélek. De egyre inkább érzem, hogy egy érző és értelmes lény cseperedik fel lassan idebenn.
- Hát - vonok vállat némi tétova tanácstalansággal - arra már rájöhettél, hogy az ilyesmiben nem vagyok valami jó. De azt hiszem, rád fér valami étel, főképp egy fürdés, mert bocsáss meg, de iszonyú mocsárszagod van. Aztán mesélhetsz, mi mindent sikerült megtudnod. És szeretném, ha az éjjelt az én ágyamban töltenéd. Tudom, tudom - mondom sietve - nem mászom rád, nem érintelek... felfogtam, hogy nem akarsz velem semmiféle testi kapcsolatot - mondom kissé morcosan. - Csak szeretném, ha ott lennél mellettem. És azt hiszem, te is szeretnéd. Nos, összességében hogy hangzik mindez?
Ez annyira, de annyira nem fair. Miért van rám most is ilyen hatással? Miért nem tudok egyszerűen nemet mondani neki, és végre elmenni? Minden annyival egyszerűbb lenne, és mégis képtelen vagyok rá. Mutat egy kis gyengédséget, és máris megadom magam. Nem igazságos. De talán csak azért van így, mert tényleg fáradt vagyok, mert hosszú, nehéz nap volt, és rám fér az a pihenés. Tiszta fejjel, kipihenten könnyebb döntéseket hozni. Kicsit megrázom a fejemet. Nem, nem akarok elmenni. Most nem. Csak sóhajtok, ahogy az ölelésében végre kicsit felengedek. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy mindent elnéztem volna neki, és minden rendben lenne. Előbb-utóbb véget kell vetnünk ennek az egésznek. Végleg szakítani és kész. De most... most egy kis nyugalom kellene. - Hogy érted ezt? Hogy akarsz törődni velem? - lesek fel rá a mellkasáról kissé bizalmatlanul, de érdeklődve.
Szomorúság, tanácstalanság, megbántottság, félelem... ez mind ott ül az arcán, mintha bele lenne vésve a vonásaiba kitörölhetetlenül. Kényelmetlenül érzem magam, az érzéseim miatt, vagy épp azok hiánya miatt. Tudom, hogy ő milyen érzelmekkel viseltetik irántam... és igen, tény, hogy én is érzek valamit iránta, bár ez nyilván nem ugyanaz, mint amit ő elvárna. De fontos nekem, ez tény. Nem tudom, hogyan kell viselkedni ilyenkor úgy, hogy ne bántsam a másikat. De majd igyekszem, hogy ne fakasszak vért a lelkéből minden szavammal és mozdulatommal. - Hé... - mormolom lágyan, és magamhoz ölelem. Engem, hogy fejét a mellkasomra hajtva megpihenjen, és kissé megrándul az arcom, ahogy kidomborodó hasa hozzám ér. Nem is olyan régen meg akartam simogatni, érezni a gyerekemet. De nem tettem, mert nem tudtam, az érintési tilalom meddig, és mire terjed ki. De most nem is ez a lényeg. Pihenésre van szüksége. Az idegei zaklatottak. Fáradt, ahogyan én is. Testileg és szellemileg is kimerítettek mindkettőnket az elmúlt napok eseményei. - El akarsz még menni? - kérdezem csendesen, továbbra is magamhoz ölelve őt. - Hagyd, hogy kicsit hagy törődjem veled. Megérdemled.
Kezdőlap
