Furcsa volt visszatérni a főiskolára ezután a pár nap után. Volt a testemben némi félsz, hogy mi lesz, ha Maxfield valami rejtélyes módon emlékszik mindenre... Damonre, Enzora, arra, hogy én is vámpír vagyok... azt hiszem, abban az esetben végighallgathatnám ismét Damon előadását arról, hogy "én megmondtam", de persze csakis azután, hogy az orrom alá dörgölte, mennyire önző vagyok, és nem gondoltam másra, csak magamra. Mindegy. Az a pár nap, amit otthon töltöttem, megadta a hangulatomat. Vidáman ültem az egyik padon, kezeim között egy megkezdetlen napló és egy kék toll. Most, hogy nem lesz egész nap ott mellettem az a férfi, akit annyira szeretek, hát... valakivel meg kell osztanom a gondolataimat. Tudom, hogy Caroline itt van... de ő sosem kedvelte Damont. És azt hiszem, hogy sosem fog lemondani arról, hogy kampányoljon értem és Stefanért. Ami valljuk be, nevetséges. Van egy bizonyos univerzum, ami azt mondja, hogy a hasonmások egymásnak teremtődtek. Tehát nekem Stefannal kellene lennem. De a fene, ki az univerzum ahhoz, hogy ilyesmiről döntsön? Igaz, sokat megmagyaráz. De ezen nem is akarok tűnődni. Az unierzum nem valódi érzéseket akar elhitetni velünk. Talán néhány éve még valós volt a szerelmem Stefan iránt... de ma már barátomként kezelem. Miért érzem azt, hogy itt ennek még közel sincs vége? És ott van még Bonnie is... muszáj kitalálnunk valamit. Nem maradhat halott a legjobb barátnőm! Nem. Caroline-nal elintézzük... legyen az ára bármi! Magam sem vettem észre, hogy mindezt a naplómba is körmölöm. Szaporán, mintha eleve gyorsírónak születtem volna. Csak felsóhajtottam, és a mellettem lévő kávét kezdtem kortyolgatni, de ahogy felnéztem, egy ismerős arcra lettem figyelmes. A napló úgy csukódott be előttem a kezeim által, mintha belém vágtak volna egy karót. - Theodore! - bukott ki belőlem egy széles mosoly kíséretében, bár láthatta az arcomon, hogy meglepődtem, hogy itt látom viszont. Ezt viszont nem értem. VÁrható volt, hogy a fél gimi itt fog továbbtanulni. Elena, gondolkozz! - Örülök, hogy ismét... látlak - suttogtam aztán, mikor már felfogtam, hogy tényleg itt van, és félrebillentettem a fejem. - Sajnálom, én csak.. nem számítottam arra, hogy itt látlak - köszörültem meg aztán a torkomat, miközben ezt a mentség-szagú dolgot kimondtam. Oké, csak egy iskolába jártunk. Nem voltunk puszipajtások. Tehát nem kell kínosan éreznem magam, amiért ennyire... ostobán viselkedtem vele. De ez Elena Gilbert. Mindenkivel próbál kedves lenni... és nem volt okom arra, hogy vele barátságtalan legyek.
a hozzászólás theodore-nak készült, nem tudom, hogy hány szót tartalmaz, és írás közben a here with me című számot hallgattam. remélem, kezdőnek megfelel
Sose voltak illúzióim azt illetően, hogy valószínűleg nem lesznek problémáim a felsőoktatásban, de a Whitmore még így is...Nekem kicsit túl könnyű bár ebbe nyilván az is belejátszik, hogy nem teljesen ilyen szintű felsőoktatási intézménybe készültem. Persze tanulni itt is kell, ami a részemről teljesen természetes, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy az elvárások nehezen teljesíthetőek lennének bár tény, hogy a forrásanyag beszerzése néha problémákba ütközik, de ez is megoldható könyvtárközi kölcsönzésekkel. De azt se mondhatom, hogy unalmasan telnek a napjaim. Bojana tesz róla, hogy ne így legyen, amit néha - na jó sokszor - bánok, néha viszont nem annyira. Az tagadhatatlan tény, hogy mellette az élet nem unalmas, mert mindig belerángatja valamibe az embert, és az se zavarja abban, hogy velem csináltassa meg a beadandóit, hogy tök más szakra járunk, de ha azt nézem legalább nekem is van valamicske kis kihívás itt. Tény, hogy a környezetváltozás és az, valami számomra felfoghatatlan oknál fogva az Ő közelsége is kicsit feldobja a hangulatomat. Mystic Falls-hoz vajmi kevés jól emlékem fűződik és örülök, hogy elszabadultam onnan. Az úgynevezett "otthonomba" soha többé nem akarok visszamenni, amire Bori múltkor azt mondta, hogy majd úgyis nála fogunk lakni - együtt. Fura érzés, hogy néha elver a víz a gondolattól, máskor viszont valamiféle vágyakozással tölt le, mint ahogy alkalmanként rá is nézek, amit pedig sose felejt az orrom alá dörgölni amikor alkalma van rá. Teljesen összezavar, hogy egyszerre taszítanám őt el magamtól, de ugyanakkor vágyom is rá, és néha elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magamat, hogy azokon a dolgokon kattogok, amiket Ő szokott mondogatni kettőnkről. Rossz érzés, hogy rajta kívül nem ismerek itt senkit és nincs kitől tanácsot kérnem ez ügyben. Néha olyan dolgokról beszél, amikbe teljesen belepirulok, amikor rágondolok, máskor viszont teljesen tényszerű érveket sorakoztat fel kettőnkkel kapcsolatban. Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni azon a lányon. És akkor ott van ez a titokzatos cetli is anyámmal kapcsolatban. Ez a másik téma amivel Bojana állandóan piszkál. Ő elrakta a cetlit, és most állandóan arról győzköd, hogy látogassuk meg anyámat, mert attól nekem is biztos könnyebb lesz a lelkem. De én viszont egyszerűen képtelen vagyok rávenni magamat rá annyira dühös vagyok, amikor anyámra és apámra gondolok és arra, hogy nekik hála milyen életem volt. Teljesen elfut ilyenkor a méreg. Épp ezért próbálom most kiűzni magamból ezt a gondolatot és a 7 éves háborúról készülő kiselőadásomra koncentrálni, ahogy áthaladok a parkon a kedvenc "padom" felé kihasználva az alkalmat, hogy Bori-nak előadása van, így nekem van némi szabadidőm, hogy a munkámmal foglalkozhassak. Gyanútlanul haladtam a pad felé, amikor a döbbenettől kis híján elejtettem a jegyzeteimet. Nem tudom, hogy azon lepődtem meg jobban, hogy a padom foglalt vagy pedig az ismerős arcon akivel szembekerültem. Ugyanis a padon kucorgó csinos hölgyike nem volt más, mint Elena Gilbert. Bojana csípőből utálta és soha egy jó szava nem volt róla, de nyakamat tenném rá, hogy csak féltékeny volt Elena népszerűségére, ami bőven vetekedett az övével. Nekem soha semmi bajom nem volt vele hisz igazából annyira nem is ismertem. Ő amolyan tipikusan semleges személy volt az életemben. - Elena Gilbert. - mosolyodtam el szelíden, amikor megszólított. - Nemkülönben. - feleltem a lánynak. - Jól nézel ki. - tettem hozzá nyugodt hangon, ahogy futólag végigpillantottam rajta. - Én se számítottam rá, hogy itt leszek és nem a Borostyán Liga valamelyik tagján, folytatom a tanulmányaimat. Szívem szerint a Columbiára mentem volna, de a Harvard sem tűnt rossznak. - folytattam szelíd hangon, de a lány könnyen kiérezhette belőle a szarkasztikus élt. - De hát az élet sokszor nem azt produkálja, amit vártunk, nemde? - kérdem tőle és küldök felé egy félmosolyt jelezve, hogy az előbbi mondatban semmi ártó szándék nem volt. - Hogy vagy mostanság? - kérdem tőle. Csevegő hangon egy szelíd mosoly kíséretében
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nyeltem egy aprót, miközben immáron próbáltam minden figyelmemet Theodor-ra fordítani. Az emlékeim vele kapcsolatban gyakorlatilag kimerültek a reggeli "szia"-ban, hiszen nem ugyanabba a baráti társaságba tartoztunk. És ugyan engem sosem dobott fel mások magánélete, Caroline tipikusan az a személyiség volt még akkoriban, aki minden pletykát vagy akár mendemondát elmondott nekünk bárkiről, akin csak megakadt a szeme. Vagy egyszerűen csak nem kedvelte. Ebből kifolyólag hallottam is róla, de Caroline forrásairól nem tudtam mindig teljes egészében meggyőződni: helyesek-e vagy sem. Talán jobb lesz ennek utánajárni. A lehetőség adott! - Köszi. Öhm... te sem panaszkodhatsz - suhant végig rajta a pillantásom, mikor a kinézetemre tett megjegyzést. Szinte teljesen el is felejtettem, hogy milyen ilyesfajta bókot kapni... persze Damon nap mint nap hangoztatta és éreztette, de mégis más egy régen látott ismerőstől ilyet hallani, mint életed szerelmétől. Egy hajtincset a fülem mögé fésültem ujjammal, majd halkan felnevettem. - Nos, igazad van. Te mindig is olyan... igazi Harvardra valónak tűntél. De itt legalább nem kell attól tartanod, hogy eltévedsz a könyvtárban. - vontam egyet a vállamon, majd rákacsintottam, és visszaültem, a kezemmel jelezve, hogy foglaljon helyet ő is, hiszen az, hogy csevelybe elegyedett velem, arról árulkodik, hogy még marad. És nem hiszem, hogy az állva beszélgetés annyira... álmaink netovábbja. - Az életről ne beszéljünk. Jócskán megtréfált engem is az utóbbi néhány öhm... évben - szűkültek össze a szemeim, ahogy próbáltam elképzelni, mióta ilyen bonyolult az életem, de nem kellett sokat tűnődnöm: mióta Stefan és Damon itt van. Igaz... a hasonmás létem miatt előbb-utóbb nélkülük is utolért volna a keserű végzet... Oliver és Klaus nélkülük is megtalált volna. És ki tudja, talán nem lettek volna olyan kegyesek, hogy életben hagyjanak. Bár... talán mégis. Ha zavarnám őket, már mindketten megölhettek volna. Monduk miket beszélek, Oliver gondoskodott arról, hogy a Wickery hídról lesodródjak, és belefulladjak a vízbe... most már képes vagyok jókedvűen és hálásan visszatekinteni arra, hogy vámpírvér volt a szervezetemben. - Bocsi, csak elkalandoztam - suttogtam aztán egy pár másodperces csend után. Az ilyesmiket már hajlamos vagyok kínosnak érezni, de most arra sem volt időm, hogy annak fogjam fel. - Hát... ha lehet így mondani, az élet sosem volt még ennyire... tökéletes - kuncogtam fel. - Biztosan tudod, hogy jónéhány éve mi történt a szüleimmel... - köszörültem meg a torkomat. Arról a balesetről mindenki tudott... - most, hogy itt lehetek... a helyen, ahol apa tanított a halála előtt egy ideig... olyan, mintha ismét velem lenne. És talán most ostobának nézel, hogy ezt így... elmondom, de azt hiszem, ez a legfőbb boldogsághormonom jelenleg. Na és a csoki a táskámban - húztam elő kuncogva, és felé tartottam, hogy vegyen belőle, ha megkívánná. - És te... hogyhogy nem a Columbiát választottad? Akadályokba ütköztél talán? - kérdeztem, és egy sóhaj kíséretében együttérző fény jelent meg a tekintetemben. Hiszen bármi is történt, le kellett mondania valamiről. Az én életem sem szól másról, vagyis szólt másról az utóbbi időben... csak a lemondásról.
a hozzászólás theodore-nak készült, nem tudom, hogy hány szót tartalmaz, és írás közben a here with me című számot hallgattam.
Elena Gilbert. Helló-Szia és ennél többet nem is nagyon beszéltem az iskolás éveink alatt amióta beléptem az oktatási rendszerbe mégis pontosan tudtam, hogy ki Ő. Elena Gilbert, népszerű diák, pom-pom lány, aki nemcsak okos és szép, de kedves, ragaszkodó és könnyen kijön vele az ember. Ezek olyasmik, amiket mindenki tudott róla beleértve engem is. A legtöbb ember szerette, vagy ha nem is szerette, de nem volt vele semmi különösebb gondja (én is ezt a csoportot erősítettem) kivéve azokat, akik féltékenyek voltak rá valami miatt, mint Bori is. Rólam kialakult kép valószínűleg kimerült abban, hogy: Theodor Ray, csicska, lúzer viszont nincs az a tantárgy, amiből gyenge lenne épp ezért hasznos, ha segítségre van szükség ebből vagy abból. Nem túl hízelgő, de arra elég volt, hogy a "könnyűsúlyú" ellenfeleimet befenyítsem és kordában tartsam. Sajnos ez a csoport néhány emberrel bezárult és a legfőbb "megrendelőim", mint Bojana és a csapata a középiskola nehézsúlyú bajnokai voltak más diákok fenyítése szempontjából és sajnos őket nem tudtam elijeszteni azzal, hogy "ha nem veszel vissza az arcodból, akkor az a házidoga véletlenül nem fog elkészülni időre vagy épp tartalmazni fog néhány komolyabb tévedést valami megmagyarázhatatlan okból". Nem őket ezzel csak még jobban felhergelte az ember és csak a saját soromat tettem volna nehezebbé vele. - Köszönöm. - felelek egy fél-mosollyal és egy finom biccentéssel, de közben önkéntelenül is felhúzom a szemöldökömet, hogy bár az előbbi megjegyzést inkább kötelező udvariaskodásnak veszem, de azért hálás vagyok érte. Nem nagyon vagyok hozzászokva ahhoz. hogy a külsőmet dicsérjék és én se vagyok igazán elégedett vele és mikor Bori azzal jön, hogy ha jobban megnéz az ember, akkor egész cuki vagyok, az inkább csak idegesít. Mindenesetre Elena minden bizonnyal csak udvarias akart lenni és ezért hálásnak kéne lennem, hisz mint említettem nem sűrűn kapok ilyen bókot. - Hát attól nem valószínű. - mosolyra húzódnak az ajkaim miközben folytatom. - Hogy ez az iskola fogyatékossága vagy pedig a rendszer alapvető hiányossága nehéz eldönteni, mindenesetre az ember egy idő után unja, hogy állandóan könyvtárközi kölcsönzésért kell rohangálnia. - jegyzem meg szarkasztikusan, majd egy köszönő biccentéssel hálálom meg Elena invitálását mielőtt helyet foglalnék mellette a padon. Amikor leülök, egy pillanatra elvonja a figyelmemet, hogy úgy pakoljam le a cuccaimat, hogy neki ne legyen útban. Csupa könyv a hétéves háborúról, és az indián háborúkról plusz néhány összegöngyölt térkép. Bocsánatkérően pislantok rá, amikor végzek, jelezve, hogy immár ismét csak rá figyelek. - Igen engem is...bár pocsék humora van, mert nem igazán kaptam röhögőgörcsöt a tréfái után. - felelek száraz hangon Elena-nak és az arcom is elkomorul egy pillanatra, ahogy végigpörögnek a szemem előtt az élet eddigi "tréfái": apám és a családom úgy nagy általában, Bojana, ez az egész vérfarkasosdi és most ez a hibridlét annak minden előnyével és hátrányával együtt. Bár megjegyzendő, hogy eddig az utóbbiból tapasztaltam többet. Néha sok időt töltök azzal, hogy azon kattogok, hogy milyenek lennének a dolgok, ha minden csak egy picit is más lett volna. De végül mindig arra kell rájönnöm, hogy ha a dolgok egy kicsit is másak lettek volna, akkor most lehet, hogy normális életem lenne és sose aktivizálódott volna a vérfarkas-méreg az ereimben és boldog tudatlanságban tengethetném napjaimat a természetfölöttivel kapcsolatban. Túlságosan fájó és irreális elképzelés... - Semmi gond. Nemcsak te...- felelem a lánynak és pár másodpercig még tovább bámulom, magam előtt az aszfaltot mielőtt visszafordítanám a figyelmemet Elena-ra és küldenék felé egy halovány, biztató mosolyt. - Igen, halottam...részvétem miattuk. - felelek Elena szavaira. Persze, hogy hallottam a dologról. nagy hírverés volt körülötte. Sajnáltam is érte Elena-t bár őszintén bevallom, hogy a saját gondjaim sokkal jobban lefoglaltak akkoriban és azon rágódtam, hogy az én apámat miért nem tudja ilyen baleset érni. - Nem nézlek, ostobának- felelek egy mosollyal. - Mindenkinek van valami, ami erő ad neki. Számodra ez az. Ettől nem vagy sem bolond, sem ostoba, csak ember - teszem hozzá egy biztatásnak szánt fél-mosoly kíséretében, majd udvariasan elutasítom a felkínált csokit. Egy pillanatra elgondolkozva hirtelen nem is jut eszembe, hogy nekem mi adott mindig erőt. Bár jobban belegondolva a saját makacsságom volt és az álom, hogy egyszer ennek az egésznek vége lesz és leszek valaki jó állással, sok pénzzel, szép feleséggel stb. Nos ennek azt hiszem már búcsút inthetek. - Így is mondhatjuk. - pillantok a lapis lazulis köves gyűrűmre és az arcom egy pillanatra elsötétül, de mikor visszatekintek Elena-ra már ismét ironikus mosoly tükröződik róla. - Bár nem vagyok rá büszke, de gondolom, az én családomról sem kell mesélnem. - fordulok a lányhoz. Na igen, miután meghalt apám és kiderültek az addig mélyen eltitkolt dolgok nagyon nagy botrány volt és fura de a végén még én szégyelltem magamat apám helyett. Nem mintha Ő nagyon tudta volna akkor már...- Utálok panaszkodni...de soha nem ment túl jól a sorom. - folytatom - Most se, bár a helyzet már valamivel jobb, csak az életem vált mondhatni...még bonyolultabbá. A lényeg, hogy történtek...dolgok...amik miatt nem mehettem túl messzire...valakitől. De neked is megvan a saját bajod, nem akarlak ezzel terhelni. - fejezem be végül a mondókámat. Elena kedves, aranyos, megértő meg minden, de lehet, hogy ez a hibrides sztori kicsit megfeküdné a gyomrát.
Egy nagyon rövid kuncogás hagyta el a számat, mikor a könyvtárról még tett egy megjegyzést, majd helyet foglalt mellettem. Emiatt ösztönösen magam is arrébb húzódtam, hiszen oké, elférünk itt ketten is, de... privát szféra, és miegymás ugyebár... én is becsuktam a naplómat, majd besüllyesztettem a táskába, a tollat pedig zsebrevágtam, majd mikor ő maga is végzett a rendezgetéssel - és sikerült elcsípnem egy-két könyvcímet, amit magánál hord, majd mikor ismét rám nézett, már tudtam, hogy az ő figyelme is az enyém, és az enyém is az övé. - Az élet szívás. Ebben talán egyet tudunk érteni, ha az élet humorérzékéről kell beszélnünk - sóhajtottam fel, majd ahogy ezt kimondtam, már próbáltam nem teljesen elragadtatni magam egy-két gondolat közepette. Tudtam volna miről beszélni, de jobbnak láttam nem kitálalni minden magánéleti eseményt egy amúgy számomra majdnem idegen srácnak. Egy iskolába jártunk négy évig, de ez nem jelenti azt, hogy a reggeli köszönéseken kívül bármiféle kapcsolat lett volna közöttünk. Ahogyan azt már említettem... nem ugyanazon baráti közösség tagjai voltunk. És ez pontosan elég ahhoz, hogy a lehető legnagyobb szakadék legyen két ember között. - Köszönöm - mosolyodtam el kissé kesernyésen, mikor részvétet nyilvánított. - Már évekkel ezelőtt történt, úgyhogy.. ne is beszéljünk róla - próbáltam másfelé terelni a témát. Szerettem magamról beszélni, de most nem akarok önzőnek tűnni. Ismerkedni még jobban szeretek, és nem árt a csoporttársaimat kiismernem. - Talán igazad van, csak ember vagyok a maga sajátos szokásaival - sóhajtottam fel, miközben eltettem a csokoládét, hiszen ő maga nem kért belőle, én pedig nem fogom egyedül rágcsálni az édességet. Amúgy sem rajongok érte. De ha néha honvágyam támad, tökéletes boldogsághormon. Amúgy is... most minden ilyesmire szükség van Bonnie miatt... Caroline totál padlón van, és én is csak annak köszönhetem ezt az egész álarcot, ami rajtam van, hogy... muszáj tovább menni. És közben megoldást találni a problémára. Nincs lehetetlen. Csak tehetetlen. És én sosem vagyok tehetetlen. Ezt mindenki erősíteni tudja, aki ismer egy kicsit is. Valami iszonyatos felismerés kezdett el azonban kibontakozni bennem, és felemeltem a fejem, hogy ismét megkeressem a tekintetét. Kétség sem fért hozzá, hogy maga Theodore volt gyanús, és nem is értem, eddig miért nem tűnt fel. Hát persze! Megint magaddal voltál elfogalva. Ha így haladsz, akár a fejedet is simán letéphetné egy idegen, miközben te siránkozol. A szavai pedig ezt erősítették bennem. Egyértelművé vált az, hogy jogos a sejtelem bennem. Bár ezek szerint ő még nem vette észre, hogy nem egy sima emberrel beszélget. - Igen, azt hiszem, hogy tudom, miről beszélsz - bólogattam, majd keresztbetettem a lábaimat, és tekintetem megtelt együttérzéssel. - Mikor történt? - kérdeztem váratlanul, és halkan, hiszen nem hiányzik, hogy bárki meghallja. - Mikor... tett hibriddé? Mármint... Klaus - tettem hozzá, és tekintetem meg sem rebbent. Talán ez egy amolyan... bizalmas kapocs tud lenni két ember között. Én tudom az ő titkát, ő tudja az enyém (vagy fogja, hiszen nyilván tudni akarja majd, én ezeket honnan tudom), és ez sok esetben... egy épülő ismeretség alapja. Vagy mi a szösz.
a hozzászólás theodore-nak készült, nem tudom, hogy hány szót tartalmaz, és írás közben a here with me című számot hallgattam.
Halványan, de mégis kedvesen elmosolyodom amikor Elena kuncog egy kicsit a könyvtárról kialakult véleményemen. Bizonyára azért találja ilyen viccesnek, mert még nem volt alkalma megtapasztalni a könyvtárközi kölcsönzésekkel járó tortúrát és ennek anyagi vonzatait. Ennek ellenére ezt úgy könyvelem el, hogy talán kezd közöttünk megtörni a jég és meglehet, hogy Elena Gilbert tényleg olyan jófej, mint ahogy a középiskolai közvélemény mindig is tartotta. Csak fél pillantásra méltatom a saját cuccai elrendezésére irányuló mozdulatait hisz közben én is elvagyok foglalva a sajátjaimmal, nehogy kiessenek a jegyzeteim a helyükről. Amikor kicsit arrébb húzódik én is ösztönösen összébb húzom magamat hisz a privát szféra szemlátomást mindkettőnknek ugyanolyan fontos. Amikor elrendezem a cuccomat hirtelen a kabátom belső zsebében megérzem ahogy a telefonom rezegni kezd. Mikor előveszem csak futó pillantást vetek az üzenetre amely tartalma szerint Bojana unatkozik az órán, majd egy rosszalló fejcsóválást követően visszasüllyesztem a telefont a zsebembe, majd bocsánatkérően pillantok Elena-ra. - Valóban. - felek a lánynak egy ironikus mosollyal. - De egyenlőre még van mit ennünk és van fedél a fejünk felett. Már ez is valami. - teszem hozzá egy félmosollyal. A kijelentésem közhelynek tűnhet, de mégis...akárhonnan is nézi az ember közhely vagy nem, de teljes mértékben igaz. Mondjuk az tény, hogy amíg emberek élnek a földön nekem mindig lesz mit ennem akármennyire is hátborzongatónak hat a gondolat. Persze ragozhattam volna tovább Elena kijelentését az élettörténetemmel ahogy minden bizonnyal Ő is a sajátjával, de az igazság az, hogy akármilyen jól elbeszélgetünk most ezen a padon...ez az első alkalom, hogy ezt tesszük vagyis jószerével vadidegenek vagyunk egymás számára. Jó lenne valakivel beszélgetni erről az egész hibrid témáról, de félő, hogy ha ezt Elena-val próbálnám kivitelezni annak csúfos végeredménye lehetne a számomra vagy akár az övére is ha Bojana fülébe jutna a dolog. - Persze, ahogy szeretnéd. - felelek együtt érző hangon amikor Elena arra kér, hogy inkább másról beszéljünk a szülei halála helyett. Borzalmas ami vele történt és az ember senki másnak nem kívánja, hogy ilyesmin kelljen keresztül mennie, bár jobban belegondolva én lehet jobban jártam volna. De nekem apám-anyám egyaránt és együtt sem vetekedett egy zsák rothadó szemét értékével ezt a lányt viszont ahogy hallottam nagyon szerették a szülei ahogy Ő is őket. Nekem az ilyesmi kicsit furcsa, de valószínűleg azért, mert én ezt sose tapasztaltam ahogy a szeretet úgy nagy általában egyáltalán nem, bár Bori a saját bevallása szerint most erre próbál "rávezetni". - Na látod. - reagálok Elena sóhajára egy finom mosollyal társítva azt. Nem kérek a csokiból hisz nem vagyok érte oda és még akkor se eszem amikor valamiért magam alatt vagyok pedig ez állítólag boldogsághormont termel. Én viszont inkább a munkával próbálom elterelni a figyelmemet arról ami a szívemet nyomja miközben igyekszem elrejteni mások elől is az érzéseimet. Azt akarom, hogy az emberek mindig egy magabiztos Theodore Ray-t lássanak és ne lássák rajtam ha bánatos vagyok, de néhány ember például Bori átlát az álarcomon akármennyire is szeretném ezt elkerülni. Egyszerűen túl jól ismer... Nem kerüli el a figyelmemet az Elena szemeiben lassanként kirajzolódó változás. Először arra gondolok, hogy talán valami rosszat mondtam neki, de semmi ilyesmire nem emlékszem ráadásul jobban megnézve amit a szemeiben látok az inkább gyanú vagy valami hasonló. Nem kerülöm a tekintetét, de nem is kérdezek rá, hogy mi történt. Talán csak most öltöttek eszébe a pletykák amik akkor keringtek rólam és a családomról amikor apám meghalt. Mindenesetre ha valamiért fél tőlem vagy esetleg furcsának tart akkor az lesz a legjobb ha ezt tisztázzuk mielőtt esetleg valami gond vagy félreértés származna belőle amit nagyon nem szeretnék. Finom fejbiccentéssel és kesernyés mosollyal nyugtázom amikor azt mondja, hogy tudja miről beszélek és ezzel az előbbi furcsa nézést el is könyvelem magamban mint az apám halálát övező rejtélyek egyik következménye. Viszont amikor Elena ismét megszólal egy pillanatra azt hiszem, hogy talán apám halálának a dátumára kíváncsi, de az ezt követő kérdésnél megfagy bennem a vér és döbbenten meredek a lányra. - Pár hónapja...De az ötletgazda Bori Němec volt...Ő mutatott be neki. - bukik ki belőlem önkéntelenül is a válasz mielőtt bármire is gondolhatnék. Legszívesebben fejbeverném magamat a felelőtlenségemért, de azt hiszem amúgy is felesleges lenne hazudnom hisz a hibridek léte nem közszájon forgó dolog. - Te nem vagy olyan, mint mi... - nézek ismét a lány szemébe. - Honnan tudsz mégis erről? - kérdem némi gyanakvással a hangomban. Ha ezt tudja akkor vajon mi mindenről tudhat még Elena Gilbert és ez vajon veszélyes a számomra vagy pedig inkább jó dolog...
A szokványos szöveggel oldotta meg a helyzetet... bár egyet kellett értenem vele. Van étel az asztalon, és van tető a fejünk felett... vámpírként eléggé necces lenne, ha hajléktalan lennék. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, mikor még emberként éltem, hogy vajon honnan a vámpírok vagyona, de elég gyorsan rá kellett jönnöm hogy ritkán van benne tisztesség.... és azt is be kellett ismernem, hogy Damon sem tiszta úton jutott hozzá ahhoz a vagyonhoz, amely jelenleg a birtokában van. Áh! Ezen felesleges gondolkodni. Van és kész! - Köszönöm - suttogtam ismét egy barátságos mosollyal, mikor együttérezve beleegyezett abba, hogy nem fogja feszegetni tovább ő sem ezt a szülősdi témát. Bár én voltam a hibás, mert én mentem bele... én hoztam fel, hogy jó itt lenni, mert érezhetem az apám jelenlétét... akiről azóta kiderült, hogy körülbelül úgy viselkedett a vámpírokkal ezen intézmény egy alagsorában, mint hentes a boltjában lévő állatokkal. Büszke voltam az apámra... és kiderült róla, hogy egy egyszerű mészáros... de Damonnel ellentétben bennem ott élt az az emlékkép, mikor majdnem rajtajaptam, ahogyan egy vámpírt kínzott... azt mondta, hogy készül megmenteni egy kislányt... és ma már tudom, hogy ő leginkább a vámpírok vérét akarta, mellyel gyógyírtani tudott... Gondolkodásra késztettem. Hiszen láttam a tekintetén, hogy eleinte nem tudja, mire is kérdeztem rá. De utána eléggé nyilvánvalóvá tettem, hogy a hibrid mivoltjára gondolok és célzok. Hátha... el is mondja, és nem néz hülyének. Mert érzem! Azt érzem, amit Klaus közelében... na jó, azt talán mégsem. De Klaus közelében is érzem ezt a furcsa... dolgot. Nem tudom minek nevezni. - Szóval tényleg hibrid vagy - mosolyodtam el, bár nem az a jókedvű mosoly volt ez. - Kíváncsi lennék, hogy... belőled hogyan válhatott gyilkos. Hiszen a hibridek előtte vérfarkasok voltak. És a vérfarkas mivoltod arra enged következtetni, hogy megöltél valakit - suttogtam csendesen. Nem volt a környéken senki, aki gyanús volt, de jobbnak tűnt inkább sutyorogni, mintsem világgá kürtölni, hogy ő egy hibrid, én meg egy vámpír vagyok. - Óh... azt hiszem, így már értem, honnan fúj a szél - jött a felismerés, és elszakadtam a pillantásától, mikor annak a lánynak a neve elhagyta a száját. - Hogy kerülhettél össze azzal a bajkeverővel? Nem is tudom felfogni... emlékszem, tisztán emlékszem, hogy téged is szekált, mikor elkezdtük a gimit - révedtem vissza, és nagyot nyelve próbáltam magam elé képzelni azt a lányt, akit említett. Sosem volt szimpatikus, hiszen ő általában jó heccnek tartotta az állítólagos barátait közröhej tárgyává tenni. Ezt pedig egy "magamfajta" nem bírta lenyelni. Nem csoda, hogy Caroline gyakran pletykált róla. - Ami azt illeti... öhm... - kezdtem el tördelni az ujjaimat, és arra is fordítottam a tekintetem. - Én sem vagyok már... ember. Tudod... - köszörültem meg a torkomat, miközben halványan, de kesernyésen elmosolyodtam. - azt hiszem, pont egy éve baleset ért... a szüleimhez hasonló módon autóbaleset. Egy régi kedves barát... az út közepén állt, és majdnem elütöttem... de nem történt meg... elrántottam a kormányt. És belezuhantam a vízbe.. a múlt megismételte önmagát. A szüleim halálakor én megúsztam... de egy évvel ezelőtt az én sorsom is beteljesült, és... megfulladtam. De vámpírvérrel az ereimben... - néztem ekkor a szemeibe. Nehéz volt erről beszélni. Még mindig nem tudom megszokni, hogy nem vagyok ember. Hiszen mindenkivel úgy viselkedem. És nem tudom, Theodore erre miként fog reagálni.
Persze mindketten tudjuk szerintem, hogy amivel próbáltam kicsit enyhíteni a helyzetünket az egy mára már meglehetősen unalmassá vált közhely, de sajnos még azok számára is, akik ezzel érvelnek kétségbevonhatatlan tény, hogy igaz. Bár sok ember és nem teljesen ember van, akit ez nem vigasztal, hisz hiába van, meg elvileg mindene mégis úgy érzi, hogy nincs semmije. Ezek az emberek gyakorlatilag csak az élet kedvéért élnek hisz semmi örömet nem találnak benne és ezzel már nem sok választja el őket az állatoktól. Apám is ilyen ember volt és nagyon sokáig én is. Hogy mi változott? Nem tudom...Talán csak Borinak sikerült újjáélesztenie a küzdőszellememet, amibe előtte már belefásultam az évek során részben pontosan miatta. Furcsa paradoxon, hogy végül úgy tűnik mégiscsak Ő volt az aki ismételten rávett, hogy küzdjek tovább még ha nem is egyszerű az Ő társaságában... - Ugyan ez csak természetes. - felelek egy halovány félmosollyal a lányra pillantva. Természetes, hogy nem akar tovább erről beszélni hisz a helyébe én se szívesen tenném. Neki erőt ad az, hogy van valakije, aki miatt kötődhet ehhez a helyhez. Nekem viszont fura, de talán az tesz jót, hogy nincs senkim a családomból, akit ide köthetnék. Mystic Falls-ban sok hely van, amit köthetek hozzájuk és pontosan ezért az a hely meglehetősen rossz emlékeket ébreszt bennem, akárhányszor csak rá gondolok. Hacsak végigsétáltam az utcán és ránéztem egy boltra rögtön az jutott eszembe, hogy talán ez volt az a hely ahova anyám elindult mielőtt lelépett volna. Hacsak beléptem az utcánkba ahol laktunk egyből a megszámlálhatatlan ütés jutott eszembe, amit apám kiosztott nekem az évek során. Hacsak ránéztem a gimire még csak futólag is amikor elhaladtam előtte egyből az a rengeteg megaláztatás és bántás jutott eszembe ami ott ért azalatt az idő alatt amíg odajártam. Mindezekhez a helyekhez rémesen sok rossz emlék kötődik és sajnos borzalmasan kevés jó...De a Whitmore más. Amikor reggelente felébredek és készülődöm, az előadásaimba nem az jut eszembe, hogy rettegjek, hogy ma vajon mi fog velem történni, amikor átlépem az iskola küszöbét, és amikor elindulok haza nem azon kattogok, hogy miként kerüljek el egy újabb aktuális pofonosztást. Először nem tudtam mire vélni Elena kérdését. Apám "önvédelemből való meggyilkolásából" elég nagy cirkusz volt anno és még csak nem is olyan rég, mint, hogy Elena elfelejthette volna azt. De amikor nyilvánvalóvá tette a kérdés igazi mivoltára való vonatkozását elsőre annyira ledöbbentem, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy honnan tudja. Azt túlzás lenne állítani, hogy ahhoz is eldöbbentem, hogy hazudjak, mert azt nem tettem volna, hisz ha már ilyen pontosan tudja a dolgok mibenlétét felesleges volna hazudnom. Csak talán a válaszom volt túlságosan is hirtelen főleg, hogy Bojana-t is egyből belerángattam, aminek Ő biztos nem örülne, ha a fülébe jutna. - Az vagyok. - bólintok kurtán, de az arcom egyenlőre, még mindig merev marad, mert még mindig az előbbi meglepetés hatása alatt vagyok. Ennek ellenére tisztán értem Elena kérdését és nem habozok válaszolni rá, ha már idáig eljutottunk. - Nem nehéz, ha a saját apád tör az életedre...de előtte már éveket töltött azzal, hogy pokollá tegye azt. - kezdem a feleletemet és haloványan elmosolyodom. Ez sem egy örömteli, hanem csupán egy ironikus mosoly. - Baleset volt, de a lényegen nem változtatott. Ha nem ismerném apámat még arra is hajlanék, hogy szándékosan provokálta ki a helyzetet, hogy semmiképp se jöhessek ki jól a dologból. - folytattam. - Hiába mentettek fel...Nehéz dolog kiélvezni az ártatlanságod bebizonyosodását, ha közben azt hallod, hogy mindenki összesúg a hátad mögött, amikor végigmész a folyosón, vagy csak veszel valamit a boltban. - fordulok a lány felé egy pillanatra. Finoman elmosolyodom Elena következő mondatára. Azt mindig is tudtam, hogy Bojana ki nem állhatta Elena Gilbertet, de ezek szerint az érzés kölcsönös volt. - Ő is vérfarkas volt...- fordultam Elena-hoz és a szemébe néztem, hogy láthassa, nem hazudok. - Már 1 évvel azelőtt azzá vált mielőtt én...És az első teliholdamon Ő talált rám. Együtt ontottunk vért és az első reggelen Ő rakott rendbe fizikailag, majd később...lelkileg is. - folytattam. Olyan dolgokat mondtam el Elena-nak amiket Bori-nak sose ismertem be pedig ez volt az igazság. Sose ítéltem el őt, amiért megölte Jimmy-t a volt barátját. Miután elmondta, hogy mi történt láttam, hogy igaza volt abban, hogy semmiben sem volt jobb apámnál. - Igen. Apám után Ő volt a következő a "Kit gyűlölök a legjobban" listámon évekig. De..-akadtam meg egy pillanatra és hirtelen nem tudtam, hogy folytassam...-végül mégis Ő volt az aki segített talpra állni amikor a legmélyebbre zuhantam, és még az is kiderült, hogy képes törődni másokkal. Sokszor aljas, kegyetlen és visszataszító a viselkedése, de kétségtelen, hogy képes szeretni és megbízható, ha az ember okot ad neki erre.- fejezem be végül és igazából talán még én sem hiszem el, hogy mindezt pont én mondom róla. Ismét érzem, hogy kicsit elszorul a gyomrom, ahogy rágondolok, miként azt néha teszi, mint még gimi elején évekkel ezelőtt, amikor nagyon tetszett és nem tudtam, hogy milyen igazából. Egy hang nélkül hallgatom végig az ujjait tördelő Elena történetét, ami gyors és azonnali választ nyújt a kérdésemre. Szükségtelen közölnöm a nyilvánvalót, hogy vámpír. - Értem. - préseltem ki az ajkaim között egy mosoly kíséretében. - Nos, ezek szerint nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg egy csónakban evezünk. - feleltem valamivel vidámabb hangon Elena-nak a szemébe nézve, megtoldva egy félmosollyal. Fura volt kicsit, de jó érzés volt, hogy találtam valakit, aki hasonló helyzetben van, mint én, és akivel talán ezután megoszthatom a gondolataimat ezzel az egész természetfölötti dologgal kapcsolatban. - És, hogy viseled? - kérdezem tőle részvéttel teli hangon.
- Óh - bukott ki belőlem csupán ennyi, miután az apjáról kezdett beszélni. Mondhatjuk, hogy nekem halvány fogalmam sem volt minderről. Hogy miért is? A családi életem még a tökéletesebbnél is tökéletesebb volt, a szüleim szerették egymást, odavoltak értem és Jeremyért... bár nem mondanám, hogy mindez szép véget ért. Talán nem minden a boldogság. A jó emberek mindig előbb halnak meg mint azok, akik tényleg megérdemelnék azt. Még azt is átéreztem, amit az apjáról mondott... hiszen velem is hasonló történt. Csak nem apával kapcsolatban, hanem... Oliver ilyen. Megkeseríti az életem, és addig nem nyugszik míg meg nem kapja, amit akar. Azt, hogy tudja, mennyire szenvedek tőle... és ettől ő boldog. Vagy tudja a fene, hogy mit érez olyankor. Szeretném elfelejteni, hogy egykoron az életem része volt... - Azt hiszem, hogy értem, miről beszélsz. Nem lehetett egyszerű... hiszen az apád volt. Még ha így is bánt veled, mégis volt vele bizonyára egy kötődésed... azt hiszem, én az utolsó pillanatig hittem volna, hogy képes megváltozni, és úgy szeretni, mint a gyerekét - suttogtam, miközben a tekintetem kissé elvándorolt, és a füvet kezdtem bámulni a lábaim előtt. Nem tudom, mi indult meg bennem. Talán én is így cselekednék, ha nem érzek más megoldást... de tényleg nem tudok mit mondani. Nem tudom élethűen átérezni azt, amely benne él évek óta, hiszen soha nem bántottak gyerekként... főleg nem az apám. Az emberi kegyetlenség legalja, mikor valaki a saját gyermekét is tárgyként kezeli... egy olyan "dolognak", amit üthet, alázhat és gyalázhat... biztosan nem lennék képes elviselni hosszútávon. Ezek után pedig senki ne lepődjön meg, hogy valakiből gyilkos, tolvaj vagy akármi lesz... hiszen ezekből az emberekből válik leghamarabb bűnöző. Igaz, a kivétel erősíti a szabályt. Ez igaz oda és vissza is. - Sajnálom. Bár nem tudom, hogy... egyáltalán kiérdemelheti-e valaki ezt a bánásmódot. De te biztosan nem érdemelted ki - nyeltem egyet, majd magamhoz szorítottam a könyveimet, és az órámra néztem. Körülbelül öt perc van még a következő óráig, nem kell sietnem. - Mindig jó, ha van aki támogat. Az ilyen emberek ritka nagy kincsek... bár a mi világunkban már nemigen mondhatjuk azt bárkire, hogy ember... és tudod, az a legfurcsább, hogy hajlamosak azok az emberek a legnagyobb támogatókká válni, akiket a kezdetekben utálunk... - mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem a saját esetemre. Beleszerettem Stefanba... de ott volt Damon, aki minden utálatomat kivívta. És mégis, most nem Stefannal vagyok hanem Damonnel. A sors valami nagyon furcsa "izé". - Ebben tudlak talán a legjobban megérteni. Az teszi most ki az életem nagyon nagy részét, akit előtte utáltam... tényleg szívem minden utálatával... de közben mégis vonzódtam hozzá. És... - nevettem fel nagyon halkan. - mára ő az, aki nélkül élni sem tudnék. De jobb, ha nem tudja, hogy találkoztunk, mert belőled vacsora lenne - kacsintottam rá, majd oldalba böktem, hátha ez végül kivált belőle egy kis jókedvet. Kellemetlen a téma, vagyis inkább... szomorú. Azt hiszem, ránk fér a jókedv, főleg miután mindketten megéltünk pár szörnyűséget. - Ha te azt tudnád, mennyire egy csónakban... - sóhajtottam, és törtem még egy darabot a csokoládéból, ami időközben megint a kezeim közé került. - Tudod, annyiban imádom, hogy nem kell napi öt kilométert futni, egész nap salátát enni és fakír módon lemondani mindenről... hiszen nem vagyunk képesek változni. Úgy értem, a fiatalságunk mellett miénk a tökéletes kinézetünk is - kacsintottam rá ismét szemtelenül, majd kicsit megkomoylodott az arcom. - De sok másban szörnyű volt... nem tudtam emberek közé menni... tudod, nem akartam vámpír lenni, mert féltem, hogy ahová csak megyek, megölök majd valakit - ismertem be, és lesütöttem a szemeimet. - Elő is fordult... egyszer megesett, hogy... egy ártatlan kislány előtt öltem meg egy nőt, mert felbosszantott... utána ha Damon nincs ott és nem ránt el az ablak előtt... szóval amolyan vámpír öngyilkosságot akartam megkísérelni, de ott volt az őrangyalom - jelent meg egy meleg mosoly az arcomon. - Nehéz... mint neked. De egy idő után már megszokod. És azt hiszem, jó úton haladok.
Elena kurta reakciójára csak finoman elmosolyodom. Az igazság az, hogy nem is nagyon vártam mást hisz egy normális elvileg civilizált világban nem, hogy ritka eset lenne az, hogy egy szülő folyamatosan veri a gyerekét, hanem meg sem történhetne. És egy normális világban élő normális értékekkel rendelkező ember, mint például Elena az ilyenen megdöbben, vagy sokkal inkább iszonyodik. Az Ő helyébe valószínűleg én is ezt tenném, hisz az én értékrendembe az ilyesmi egyáltalán nem fér bele. Nem meglepő hát, hogy így reagálja le a dolgot. Az, hogy apám és az én történetem úgy végződött, ahogy ha nem is volt megírva a nagykönyvben, de az idő múlásával borítékolható volt, hogy a dolognak egyszerűen nem lehet más végkifejlete csakis valami csúnya vég az egyikünknek és nem túl rózsás kilátások a másiknak. Azt, hogy apám alapjáraton ilyen gonosz és kegyetlen volt vagy csak idővel lett azzá talán épp a vérfarkas méreg hatására sose fogom megtudni és nem is érdekel különösebben. Én amióta az eszemet tudom mindig ilyennek ismertem és a természetének a szenvedő alanya voltam, de szerencsére úgy tűnik, hogy nem örököltem az elbűvölő személyiségét és modorát. Hogy talán anyámra hasonlítok ebben, vagy sem az se tud különösebben érdekelni hisz róla még ennyit sem tudok, mint a szadista apámról. - Nem volt. - felelek kurtán és mélabúsan tekintek a lányra. - Egész kicsi koromtól kezdve a tudtomra adta, hogy nem tart a fiának csak egy pattanásnak a hátán, amit ki kellene nyomnia. Nem kötődtem se hozzá, se az anyámhoz, akit egyáltalán nem ismertem. Az igazság az, hogy nem is igazán tudnék olyan személyt mondani, akihez valaha is kötődtem úgy, mint családtaghoz...egyszerűen nem volt ilyen az életemben. - folytatom. - Irigyellek érte, hogy te képes lettél volna ebben hinni. Nekem gyorsan meg kellett tanulnom, hogy ez nem opció. Bár nekem talán az alaptermészetem is ilyen. Nehezen tudok hinni abban, hogy az emberek képesek változni. - teszem hozzá egy ironikus mosollyal. Alsóban még tepertem abból az okból, amit Elena is fejtegetett. Akkor kb. 8 éves fejjel még én is azt hittem, hogy ha felmutatok valamit, ami miatt apám esetleg büszke lehet, rám akkor még rendbe lehet hozni kettőnk között a kapcsolatot és anyám nélkül is élhetünk úgy, mint egy család. Súlyos tévedés volt, de olyan tanulságos lecke, amit sose felejtek el. Talán azért kezdtem el még szorgalmasan tanulni, hogy kitöltsem azt az űrt, ami azzal keletkezett bennem, hogy neki nem tudok megfelelni és épp ezért még keményebben dolgoztam azon, hogy helyette másoknak megfelelhessek. Részint a taktika sikeres volt, ha az oktatóimról volt szó, de legalább akkora bukás is volt a diáktársaim oldala felől, legalábbis az olyanok, mint Bojana és a hozzá hasonlók tettek érte, hogy így érezzem... - Azzal érdemeltem ki, hogy megszülettem. Apám egykori szavaiból ítélve Ő egyáltalán nem akarta, hogy így legyen. - pocsékul hangzik, de sajnos ez az igazság. Annyiszor vágta az évek alatt a fejemhez, hogy nehéz volt nem magamévá tenni a nézőpontját és sokszor arra gondoltam, hogy tényleg jobb lett volna, ha nem születek meg. Jó sok időbe telt mire magamat sikerült meggyőznöm, hogy ez nem igaz és vagyok olyan értékes, mint bárki más a környezetemben. - Ez igaz. - apró mosoly játszik a szám sarkában ahogy Elena-ra tekintek. - Különös érzés, amikor arra gondol az ember, hogy az egyetlen, akitől az évek során először támogatást kapott pont az az illető aki előtte mindent megtett, hogy minél több fájdalmat okozzon. - reagálok Elena kijelentésére. Sose fogom megérteni, hogy mi ütött Bori-ba amikor mellém állt anno, de a legvalószínűbb az, hogy akkora már Ő is teljesen magára maradt hisz közszájon forgó titok volt, hogy Ő végzett a barátjával és talán egyedül bennem látta a lehetőséget, hogy kitöltsem az űrt az Ő életében Ő pedig az enyémben. - Igen...nos nekem nagyon nem volt választásom, hogy ki töltse ki az életemet, mert Borin kívül egyetlen jelölt se volt és néha most sem tudom eldönteni, hogy a vele való együttélés inkább a hasznomra vagy a káromra volt. - válaszolok egy mosollyal. - Vica Versa. - bökök vissza. - Bori se örülne, ha tudná, hogy veled beszélem meg a dolgaimat helyette és valószínűleg megpróbálna szecskává aprítani, bár sose voltunk vagy leszünk együtt. - reagálok egy fél-mosollyal a lány szavaira. Finoman elmosolyodom Elena szavai hallatán. - Igen ez is egy nézőpont. - felelek bár jómagam sose tapasztaltam meg a nők által folyamatosan mívelt önkínzó salátából, tablettákból meg mindenféle löttyök fogyasztásából álló fogyókúrát. Az tény, hogy a vértől amúgy se valószínű, hogy meghíznánk. - És még mindig mehetek a Columbiára vagy a Harvardra, hisz ha minden igaz most aztán lesz időm tanulni. - egészítem ki a lány szavait. A következő mondatok hallatán az én arcom is elkomorul. Túlságosan is átérzem a szavai értelmét, mert pontosan ezen megyek keresztül most. - Azért lettem Hibrid, mert azt hittem akkor megszabadulok a vérfarkas átoktól és többé nem fogok embereket bántani, megölni önkívületi állapotban teliholdkor. - kezdtem. - De az igazság az, hogy ami most vagyok az még egy vérfarkasnál is rosszabb. - ismerem be. - Nem tudom irányítani...és amikor vadászni megyünk Bori-val túl sokszor veszítem el a kontrollt, mert nem tudom, hogy tartsam féken magamat. - folytatom. - Nincs senki, akihez fordulhatnék segítségért, hogy mit tegyek...Klaus lelépett már az átváltozásunk után és semmit se mutatott körülbelül...Bojana-t pedig nem érdeklik az emberek, néha szerintem még élvezi is, hogy hullákat gyárt. - fejezem be végül búskomoran, ahogy több ember képe is feltűnik a gondolataimban, akik belehaltak a velem való találkozásba. - Néha én is elgondolkoztam rajta. - pillantok a kék köves gyűrűre az ujjamon. - De sose tettem meg, mert mindig azt reméltem, hogy legközelebb jobb lesz, és jobban tudom irányítani...De nem. - teszem hozzá és a könyveimet kezdem el bámulni. - Örülök, hogy neked már jobban megy. - pillantok Elena-ra egy biztató mosoly kíséretében.
Többször is bebizonyosodott már, hogy túl sokat várok az emberektől. Pontosabban, az alapot várnám... de közben mégsem kapom meg. Ez pedig Theodore apjáról jutott eszembe. Bele sem tudok gondolni, mi lett volna velem, ha úgy élek le 17 évet az életemből, hogy a szüleim egyszerűen nem is foglalkoznak velem, és ha igen, akkor... szóval, azt bizonyára nem köszöntem volna meg nekik. Szörnyű lehet így felnőni. Mindig megfeledkezem arról, hogy amíg én előadom a hattyú halálát, mégis ott van mögöttem egy stabil gyermekkor, ami nem engedte, hogy sorozatgyilkossá váljak, míg másoknak ez nem adatott meg. De Theo sem sorozatgyilkos. Azt hiszem, ő a másik véglet. Bár nem tudom, nem vagyok egy nagy pszichológus, egészen más orvosi tanulmányokat céloztam meg a Whitmore-on. - Sajnálom. Tényleg... - tettem még hozzá. Kellett volna egy kis... vigasz neki, de azt hiszem, én ezt nem tudom megadni. És talán már túl van rajta... vagy ez egy olyan pont, ami életünk végéig tátogni fog, mint egy csontig behatolt seb? Vérezni fog, míg levegőt vesz? Ezekre nem tudok választ... de aki tud, az bizonyára rendkívül bölcs ember lehet. - Pedig a férfiak álma általában az, hogy fiuk legyen. Vagy... nem tudom, nem vagyok férfi - húztam el a szám, bár azt hiszem, a hangom egy kis komikus élt ért el, de nem akartam gúnyt űzni belőle, és reméltem, hogy is próbálja mindezt tréfaként felfogni, nem pedig piszkálódásnak. Hiszen az nem én vagyok. - De ezek szerint már sosem fogod megtudni, hogy ki volt ő valójában. Vagy mi volt a baja... vagy nem tudom - köszörültem meg a torkom. Ha én így éltem volna, és vérfarkas lennék, lehetséges hogy én is simán megöltem volna azt, aki bántott egész életemben. De én csak egy szimpla ember voltam. És mint mondtam, sosem szenvedtem ilyesmitől... ami lehet, hogy az együttérzésben aligha segít sokat. De igyekeztem. Halványan de elmosolydtam. Igazából utáltam a múltamról beszélni. Arról a múltról, amely azután kezdődött, hogy megismertem Stefant és Damont. Főleg azért, mert állítólag nekem nem Damonnel, hanem Stefannal kellene leélnem az életem. Nyilván ha emberek lennénk, lenne egy csomó gyerekünk, és együtt élnénk le az életünket, egymás mellé temetnének bennünket, és a többi. De az Univerzum bizonyára csalódott, hiszen mindketten vámpírok vagyunk, és mindketten máshoz tartozunk. Ezen nem változtat holmi ostoba mendemonda, miszerint az Univerzum egymásnak teremtette a hasonmásokat. Egyáltalán, talán nekem nem is Stefan lenne a végzetem, hanem valami jelenbéli Stefan-hasonmás. De ezen nem gondolkodom, eleve zavaros ez a hasonmás-téma. Jobb, ha nem erre koncentrálok a jövőben. - Ha megbocsájtod... öhm... nekem elég volt hírből ismerni a védelmeződet - húztam el a számat. Minden iskolában vannak bajkeverők, vannak jókislányok, és Bojana az előző csoportba tartozott. Ő nem akart jókislány lenni, és szerencsére sosem akadtam vele összetűzésbe, de Caroline elég gyakran vette őt a szájára, ha másért nem, hát egy-két szaftos pletyka végett. - De nem mondok többet. Nyilván te is így állnál az enyémhez, ha ismernéd a hírét - forgattam meg a szemem, bár kissé bohókásan, hiszen Damon... szóval ő Damon. Ez éppen elég magyarázat. - És féltenie főleg nem kell tőlem, az én kezem is meg van kötve - kacsintottam rá, bár ezt is viccesre vettem inkább. Valószínűleg ismer. Vagyis nem, nem ismer. Nem tudja, milyen életet élek. De nem akarok mindenknek csalódást okozni. Inkább nem beszélek róla. - Nos, egy előnye a hibridségednek, hogy... most már tényleg van időd tanulni. Nem egy-két év, hanem körülbelül... egy-két évezred - vontam egyet a vállamon, és ismét elmosolyodtam. - Klaustól ne várj nagy segítséget. Ismerem őt, és... nem szokott csak úgy bárkinek eligazítást tartani - ráztam meg a fejem, majd sóhajtottam egy kicsit. - És ami azt illeti... a jelennél mindig csak jobb jöhet. Én mindig... éhes voltam az emberek között. Most is, de már nem akarok rátámadni mindenkire. Talán te is így leszel... minél többet változol majd át, úgy lesz egyre könnyebb neked is. Én legalábbis... azt hiszem, hogy ez így működhet nálatok is. Hibrideknél - tettem aztán hozzá még.
Az emberek sajnos olyanok amilyenek...ez különböztet meg minket az állatoktól elvileg. Az állat sosem szándékosan kegyetlen, míg az ember...teljesen más tészta. Az ember sokszor élvezi, ha láthatja a másikat szenvedni, hogy ha fájdalmat okozhat neki valamikor mindenféle különösebb indok nélkül, és épp ez teszi visszataszítóvá őket sokszor. Ez sajnos olyasmi, amivel nem lehet mit kezdeni és igazságtalan lenne, ha azt nem említeném meg, hogy az emberek között is vannak jók, akkor segítenek a másikon és nem rúgnak rajta inkább még egyet akkor, amikor már amúgy is padlón van az illető. Elena is ebbe a csoportba tartozik, míg apám a másikba. Én is igyekszem a "jók" csoportjába tartozni, de akármikor jót teszek valakivel és elönt a jóérzés, rögtön bekúszik valami sötét felhő módjára a tudat, hogy mennyi embernek ártottam már vérfarkasként vagy hibridként és rögtön el is veszi a kellemes melegség élét, amit éreztem előtte. Utána olyan lesz mintha nem is tettem volna semmi jót, csak vezekelnék azokért a rossz dolgokért, amiket eddig elkövettem, és amiket el fogok követni. Csak annyit tehetek, hogy küzdök tovább és igyekszem jobbá válni, mint amilyen voltam és legyőzni a bennem viaskodó vérszívót és farkast... - Nem szükséges. Tényleg. - felelek egy finom fél-mosollyal. - Soha semmi rosszat nem tettél ellenem. Nincs mit sajnálnod...a családom meg olyan volt amilyen. Ez sem a te hibád. Inkább kössz, hogy végighallgatsz. - teszem hozzá. Nem kedvelem túlzottan a vámpírokat, de ezt Elena-ra akkor sem tudnám kivetíteni, ha akarnám. Másfelől pedig utálom, ha sajnálnak, mert az előéletem akkor is fájni fog, amíg csak élek, de emiatt sem haragudhatok másokra akik veszik a fáradtságot, hogy ezt tegyék akárcsak a mellettem ülő leányzó. Ő ilyen ember amennyire lejött az eddigiekből. - Tévedsz...én mindig is lányt akartam. - felelek egy fél-mosollyal. - Nem mintha ezen most már sokat kellene aggódnom. - teszem hozzá egy jóval ironikusabb mosollyal. Régen, amikor még ember voltam mindig azon gondolkodtam, hogy találok-e majd egyszer valakit, aki hajlandó velem összeállni, és akivel esetleg boldog lehetek, aki képes szeretni olyannak amilyen vagyok. Ez elég lehetetlennek tűnt mivel előtte se volt se nagyon volt senki, aki szeretett volna és nem igazán tudtam elképzelni, hogy ennek az ellenkezője megtörténjen. Most már nem is számít a dolog...Mindenesetre értem a tréfát és nem is haragszom meg érte. - Nem is nagyon akarom. Nem érdekel. Épp eleget tudok róla már. - felelek színtelen hangon a lánynak. Remélem, hogy Elena nem fogja úgy érezni, hogy mogorván válaszoltam neki, de ami igaz az igaz és apámra egyszerűen nem vagyok kíváncsi. Ha egyszer találkoznék anyámmal tőle is csak annyit kérdeznék meg, hogy minek lépett le anno. Vele se foglalkoznék többet, mint amennyit érdemel. Viszonoztam Elena mosolyát. Sose szerettem a múltamról beszélni, mert nem csak rossz emlékeket keltett, hanem televolt sötét foltokkal és kérdésekkel az egész és ezek mindig eszembe jutottak még akkor is ha magáról a témáról semmit se szólta senkinek. Bár ha jobban belegondolok én magamról is mindig utáltam beszélni, mert úgy éreztem, hogy nincs semmi olyasmi a tudásomon és a eszemen kívül amire büszke lehetnék mások előtt. És ez a Hibird dolog se igazán dobott sok pozitívabb cetlit abba a képzeletbeli kalapba ahol a jó tulajdonságaimat gyűjtögetem. Talán valamivel jobb lenne a dolog, ha mindig ember maradtam volna. Elvégezhettem volna egy jó hírű egyetemet és idővel jó hírű professzor lehettem volna, kitudja, talán TV műsort vezetnék a Viasat History-n vagy a Discoveryn. Na jó én egy jól fizető állással is megelégedtem volna egy múzeumba vagy valami iskolában. Most már ezen is felesleges rágódni... - Nos, ezt teljes mértékben meg tudom érteni. - felelek egy mosollyal. - Hidd el, ha tehetem én sem ismertem volna meg közelebbről. - teszem hozzá. - Csak anno belesétáltam a csapdába és utána már nem volt menekvés. - folyatom kicsit ironikusabb hangon és némileg diplomatikusan fogalmazva. Borit nem kellett bemutatni. Tipikusan az a személy volt, akit mindenki ismert, és akitől vagy féltek, vagy gyűlölték illetve inkább mindkettő ritkább esetben tisztelték és néha szerették is. Az biztos, hogy meg sem próbált magáról pozitívabb képet kialakítani, mint ami kialakult róla az évek során. - Nem is kell. Eléggé ismerem Borit - mondom nevetve. - Honnan tudod? - húzom fel a szemöldökömet. - Lehet, hogy kedvelném. - bököm oldalba a lányt. - Csak hír alapján senkit sem szoktam megítélni. Jobban szeretem előtte megismerni az illetőt. -teszem hozzá egy mosollyal. - Majd átadom neki, ha jelenetet rendez. - finom mosolyra húzódnak az ajkaim Elena szavai után. Az igazság az, hogy Bojana-t ez valószínűleg egyáltalán nem érdekelné. Ha Ő egyszer utál valakit már pedig Elena-t sose kedvelte, akkor nincs az a tény vagy szó ami jobb képet festhetne az illetőről, mint ami benne él. - Ez igaz...feltéve, hogy megérem. - felelek egy ironikus mosollyal. Ebben a világban sajnos semmi sem garantálja, hogy az ember megéli a holnapot még akkor is ha olyanokról van szó, mint Elena és én. Ránk mindössze kevesebb dolog halálosabb, mint az emberekre, de a magunk gyengeségei is megvannak. Kezdjük például rögtön a bőrünket kellemesen melengető napocskával, ha nem lenne, rajtunk a gyűrű már nem lenne olyan kellemes ugye...- Nem is vártam. Azt hiszem Ő inkább az a típus, aki úgy van vele, hogy tanuljunk meg magunktól boldogulni vagy úgy kell nekünk. - vonom meg a vállamat. - Neked legyen igazad. Én a magam részéről egyenlőre inkább próbálom elkerülni, hogy átváltozzak, hacsak nem feltétlenül szükséges. Olyankor mindig kikapcsolok emberileg...- folytatom. - Remélem, hogy így van. - tekintek hálás mosollyal Elena-ra. - Talán mégiscsak igaz lehet a mondás, hogy az idő mindent megold, bár az nem igaz, hogy minden sebet begyógyít. - mondom a lánynak és az arcomon egy finom fél-mosoly jelenik meg.
Utólag visszanézve az életemet, nem tudom, hogy vajon tehettem-e volna többet. Mióta csak az eszemet tudom, anyám ösztönzése ellenére is, de orvos akarok lenni. És mégsem fordítottam elég figyelmet arra, hoyg törődjek az osztálytársaimmal a gimnáziumban, pedig... azt hiszem, tökéletes gyakorlatszerzés lett volna. Rendben, nem pszichológus szeretnék lenni vagy valami ilyesmi, de... barátra mindenkinek szüksége van! És azt hiszem, neki ebből nem jutott túl sok. Ahogy még jó párunknak a gimiben... nekem nem volt ezzel gondom, megvolt a magam népszerűsége, hiszen pompomlány lehettem, irigyek voltak rám a többiek, de mindez értékelhetetlenné vált, mikor elveszítettem azt, ami a legfontosabb volt... a szüleimet. Talán akkor kellett volna mindent megváltoztatnom. De jött Stefan és Damon és... nekem már nem jutott arra időm, hogy ezekkel foglalkozzam. Sajnos. Vagy nem sajnos. Attól függ, kiről van szó. Theodore nyilván többet érdemelt volna... ilyen családi élettel. - De tehettem volna azért, hogy neked jobb legyen... legalábbis azt hiszem. Csak.... - szívtam magamba a levegőt. - Nem tudom, hogy mivel voltam elfoglalva annyira, hogy nem vettem észre mások baját. Talán... már akkor is túl önző voltam - ráztam meg a fejem. Bizonyára ez állt a háttérben. De nagyon régen mondtam ki ennyire nyíltan, hogy valójában tényleg önző voltam. És bizonyos mértékig ez most sincs másképpen. Végül megköszörültem a torkom, és elmosolyodtam. - Ne beszélj múlt időben. Nem késtél még le arról, hogy öhm... lányod legyen. Te hibrid vagy, nem vámpír. Félig ugyanúgy... élsz. Te még nem estél el ettől a lehetőségtől - gondoltam végig. Elvégre Klaus is hibrid, és neki is gyereke lesz. Szóval miről is beszélünk? Bár tény, hogy ő valószínűleg akkor találkozott Klausszal és azóta is próbálja messziről elkerülni. Szóval... nem meglepő, ha nem tudja ezeket. Vagy már lemondott volna ilyen idősen a szülői örömökről? Oké, hagyjuk. Így is kétszer annyi idősnek érzem magam, ha erről beszélek vagy gondolkodom. Tény, hogy elmúltunk húsz évesek, de egyelőre a diploma a fő cél, nem pedig az ilyenek... igaz, nekem ez majdnem mindegy, hiszen én már ezekről régesrégen gondoskodtam magamnak. És nem mondnaék le róluk a világ minden pénzéért sem... sőt, semmiért nem tenném! - A te védelmeződ egy magabiztos, kemény lány, aki nem fél kinyitni a száját... az enyém egy gyilkos, aki csupán azért nem éli azt az életet már, amit élt, mert én kértem rá... de nem tudom, mi történne, ha rájönne, hogy talán nem... nem érdemlem meg a bizalmát... - suttogtam halkan. Mindenkinek vannak titkai. Én pedig most pillanatnyi gyengeség tükrében kiböktem, hogy igenis vannak titkaim Damon előtt... milyen meglepő. Ha csak apróságról lenne szó, kit érdekelne?! De nekem sokaklt súlyosabb titkom van, és ezt... ezt nem mondhatom el senkinek. De még Theodore-nak sem, annak ellenére, hogy nem ismeri Damont. Szóval jobb, ha innentől kezdve vigyázok, hogy mit mondok. Egyedül én és Klaus tudjuk, és ennyi... ennyi bőven elég. Az is tiszta kegyesség, hogy ő még nem nyitotta ki a száját. Bár nem származna haszna abból, ha leleplezne Damon előtt... neki semmi. - Nem lesz bajod, hidd el - kacsintottam végül rá, mikor végetért a gondolatmenetem, és visszatértem a hibridlétéhez. - Nem sok előny származik egy hibrid halálából... oké, tény, hogy nekünk sincs megmondva, hogy mikor halunk meg, de... szóval legyünk optimisták - kuncogtam fel. NEm állt szándékomban most negatív lenni. Bár az is tény, hogy nem gondolkodnék, ha valakit elveszítenék a családomból. Vannak olyan személyek az életemben, akik nélkül egyszerűen... nem tudnék élni. És nem is akarok. - Az idő segít. De a sebeket nem gyógyítja be teljesen, ez így van - suttogtam aprókat bólintva, majd felsóhajtottam, és halványan elmosolyodtam. - Azt még nem mondtad, hogy Mystic Fallsban hol és kivel élsz, ha már az apád... szóval... érted - köszörültem meg a torkom. Kétlem, hogy ezzel a nővel, akit védelmezőjeként emleget. Gondolom én legalábbis. - Tudod, néha össze szoktunk jönni a többiekkel a Grillben például, és ha van kedved, vagy valami... - mosolyodtam el ismét. - De itt is sok a parti, és ha nem akarsz egyedül lenni, vagy hasonló... bármikor szívesen látunk.
Sokszor végiggondolom az eddigi életem történéseit és, hogy mi lehetett volna másként, ki tehetett volna esetleg azért, hogy jobb legyen vagy én mit tehettem volna azért, hogy jobb legyen, de a végén mindig arra kell rájönnöm, hogy se én se más nem tehetett volna semmit se azért az egész világon, hogy az én életem jobb legyen az akkor adott körülmények között. Ez olyasmi volt, amin nem lehetett akkor és ott segíteni. Ez volt ezt kellett szeretni, hogy rövid legyek és tömör. Igazából nem is hiszem, hogy elfogadtam volna segítséget hisz alapjáraton beszélni se akartam erről senkivel. A szándék és a vágy megvolt, de túlságosan szégyelltem ezt az egészet ahhoz, hogy beszéljek erről és épp ezért talán nem is volt eleinte olyan rossz, hogy nem volt senki, akivel beszélhettem volna erről az egészről. Kendra-nak és Bori-nak is nehezen nyíltam meg pedig Bori előtt szinte az egész életem apámmal és mindennel együtt nyitott könyv volt ismerte a történetet. Kendra-nak pedig eleinte nem szívesen beszéltem ilyesmikről. Egyszerűen eleinte nem bíztam benne és nem hittem, hogy Ő képes lenne segíteni. - Nem hiszem. - feleltem egy félmosollyal a lánynak. - Én magam sem nagyon beszéltem ilyesmiről senkinek. Szégyelltem és amúgy is utáltam egész életemben, ha sajnálnak. - tettem még hozzá. A gimiben annyira nem ismertem Elena-t hisz a gimis éveink alatt nem hiszem, hogy 2-3 mondatnál többet váltottunk volna, de ettől függetlenül szimpatikus volt hisz sose ártott nekem és kedvesnek tűnt. Talán ha eléggé ismertem volna őt és jóban lettünk volna, vele beszéltem volna ilyesmikről, de ebben sem vagyok biztos. - Neked is megvolt a magad baja, amivel foglalkoznod kellett. Nem is kicsi. - mondtam neki hisz sejtem mekkora trauma lehetett neki a szülei halála. - Nem önzőség, hogy először a magad baját kellett lerendezned. - fejeztem be végül egy halovány mosollyal. - Nem hiszem, hogy túlságosan kapós lennék hibridként, ha még emberként sem voltam az - felelek egy keserű mosollyal Elena-nak. - Meg amúgy sem akarom, hogy még több hozzám hasonló szaladgáljon a világban. Az a pár darab is elég belőlünk, aki most létezik. - teszem még hozzá elgondolkodva. Úgy érzem, igazam van hisz elég csak abba belegondolni, amit én és Bori művelünk. Már az is épp elég borzalmas tud lenni és nem csak mi ketten vagyunk a világon Hibridek. Ha minden igaz Bori-val ketten lehetne gyerekünk hisz Ő is él még félig-meddig, de még belegondolni se merek, hogy mi lenne, ha a gyerek esetleg az anyjára ütne mentalitás terén. Főként, hogy tudom, Bojana milyen lelkes pártolója és tanítója lenne a kicsinek. Kendra-val talán más lenne, de a vér ott sem válna vízzé. A kicsiből akár fiú akár lány előbb-utóbb előjönne a rossz vér, amit örökölne tőlem és az anyjától is. Így jobban végig gondolva talán jobb is, hogy nincs senkim és nem áll fenn a veszély, hogy másra is átruházzam ezt a fertelmes kórt, amit én is hordozok magamban... - Azért mondod ezt róla, mert nem tudod, hogy milyen vérfarkas volt...és, hogy még annál is rosszabb hibrid lett belőle azóta. - kezdek bele keserű hangon. - Ő senki kedvéért nem változtatna az életén. Inkább azon dolgozik gőzerővel, hogy én is olyan legyek, mint Ő. - tettem még hozzá. A következő pár mondatra felhúztam a szemöldökömet. Nem egészen volt világos, hogy miért mondta, amit mondott, de nem is az én dolgom, nem szoktam mások dolgába beleütni az orromat. - Akarsz róla beszélni? - kérdezem tőle szép nyugodt hangon. - Mert ha igen, szívesen meghallgatlak, és tőlem nem tudja meg senki. - teszem még hozzá. Eszemben sincs kíváncsiskodni, de pontosan tudom milyen rossz az, amikor az ember hosszú időn át titkol valamit, hogy mennyire fel tudja emészteni az embert belülről az örökös vívódás. és ez alól még egy vámpír sem kivétel. De a szíve joga, hogy elmondja-e vagy sem. Ha elmondja, akkor ha tudok segítek ha Ő is elfogadja a segítségemet. Ha nem mondja el azt is megértem. Én se beszéltem még senkinek se az álmokról pedig egyre csak rosszabbak és rosszabbak. - Ez igazából csak másodlagosan aggaszt. - nevetem el magamat. - Sokkal jobban aggódom azok miatt, akiket bántani vagy még rosszabb esetben megölni fogok addig, amíg esetleg fűbe harapok. - folytatom nem kevés iróniával a hangomban. - Sokszor irigylem, azokaz az embereket, akik semmit nem tudnak erről az egészről és nyugodtan leélhetik az életüket a maguk kis emberi problémáival. - fejezem be végül egy kesernyés mosollyal, majd ismét a földet kezdem el bámulni. Ami igaz, az igaz. Emberként mindig tele voltam gonddal, bajjal, de egyik sem volt olyan súlyos, mint amikkel most küszködöm. Akkor mindössze még a saját életemről és a saját sorsomról volt szó, de most már mások is belekerültek az egyenletbe. ártatlan emberek, akik általában még megvédeni sem tudják magukat az olyanoktól, mint amilyen én is vagyok. - Igen ez sajnos ilyen dolog. Nem jöhet ki mindig a lépés. - felelek egy barátságos félmosollyal Elena kijelentésére. - Mystic Falls-ból végleg elköltöztem miután ide felvettek. - felelek egy halovány mosollyal. - Bori-val lakunk a Café Galerie feletti tetőtéri lakásban. Ha valamiért mégis Mystic Falls-ba kell mennem, akkor egy Kendra nevű vérfarkasnál szoktam tölteni az időmet. Ő még egy régi ismerősöm abból az időből, amikor átváltoztam. - folytatom. - Rendes lány, sokat segített miután átváltoztam. - teszem még hozzá mosolyogva. Kendra rengeteget segített az átváltozásom után és ezt sose fogom tudni meghálálni neki. Most pedig hát azt hiszem, egyikünk se tudja igazán hányadán is állunk, de azt hiszem mondhatom azt, hogy együtt vagyunk vagy valami ilyesmi. Annyira nem vagyok rutinos az ilyesmiben. - Köszönöm a meghívást. - mosolyodom el. - Azt hiszem, majd valamikor élni fogok vele, bár nemigazán ismerem a te barátaidat és nem vagyok benne biztos, hogy sokkal jobban kedvelik a Hibrideket, mint én magam. Azért köszönöm! - mondom egy barátságos és hálás mosollyal
Egy apró sóhajt hallattam. Valahogy az egész kamaszkoromból hiányzott az empátia. Odáig terjedt a figyelmem, hogy a barátaimnak és nekem megvan mindenem. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy a barátaim... főleg Bonnie és Caroline... mindig számíthattak rám. Főleg mikor Caroline apukája elhagyta őket, vagy Bonnie tudomást szerzett az anyjáról... nem volt olyan pillanat, amikor nem számíhattak volna rám. De mióta a vámpírok beléptek Mystic Fallsba, minden felborult. Őket követték a boszorkányok és vérfarkasok, és már semmi nem maradt abból, ami volt. Eltűnt minden, a régi Mystic Falls. Csak egy átkozott város, amely tele van mindenféle szerzettel, és nem tudom, hogy valaha visszakaphatjuk-e még azt a békés terepet, amely egykoron a miénk volt... - A hibridek eléggé különleges lények, bár sajnos... tény, hogy sokuk nem a jó oldalt képviseli - húztam el kissé a számat. Nem az én tisztem megmondani, hogy akarjon feleséget, gyereket, családot. Én ezt már teljesítettem, méghozzá eléggé fiatalon. Meglepő, hogy szívem szerint máris szöknék az életemből? Ezért vagyok most itt... hogy ott ne kelljen lennem. Szeretem a családomat, de mindez túl fiatalon ért el engem. Egyelőre még nem akarok... hazamenni. Kicsit megköszörültem a torkom. Nem akartam már erről a lányról beszélni, hiszen tudta jól, hogy nem kedvelem, és valószínűleg ő sem kedvel engem. Két külön világ, amely végzetes összeférhetetlenségben szenved. Ebből akkor sem lesz semmi jó, ha leülnénk "csajos dolgokról" beszélni. Bár ehhez már magában nem fűlik a fogam. Legyen szó bármiről vagy bárkiről. Ahogy azonban feltett egy kérdést... hogy akarok-e róla beszélni... nos, egy keserű mosollyal reagáltam. Azt hiszem, nem lenne túl nagy etikai lépés kitálalni neki, hogy az a férfi, aki feláldozott értem mindent, otthon ül, miközben én magam élem az életem, és ehhez az utóbbi időben hozzátartozik az, hogy kirándulást rendezek New Orleansba, és lefekszem Klausszal. Van egy olyan érzésem, hogy ezt még Theodore sem emésztené meg, na pedig... tegyem "bűntársammá" egy ilyen komoly ügyben? Ha ezt egyszer Damon megtudja, legalább egyszer megfojt, és azt is, aki tudott róla. Szóval nem, ez inkább maradjon Klaus és az én titkom. Arról ne is szóljon a fáma, hogy eddig valószínűleg egy barátságos, kedves lánynak tartott engem. Romboljam ezt le azzal a ténnyel, hogy egy hűtlen nő is vagyok az álarcom mögött? Nem, jobb lesz, ha ezt tényleg... visszaszívom. - Nem biztos, hogy olyan sokáig nyugodt az életük azoknak az embereknek - sóhajtottam fel végül. - A vámpírok eléggé kegyetlenek, és ártatlan embereket ölnek. Olyanokat, akiknek gyakran semmi tudomásuk nincs róluk... félek attól, hogy egykoron én is rideg és kemény gyilkos leszek.... de egyelőre még van biztos talaj a lábam alatt, és ez meggátol... annak ellenére, hogy újszülött vagyok - forgattam meg a szemem. De utáltam ezt a szót. - Öhm... Kendrát nem ismerem. Bár ha vérfarkas ő is, akkor már van egy tippem, hogy eddig miért nem sodort össze vele az élet -vontam egyet a vállamon apró mosoly kíséretében. Bennem nincsenek ilyen dolgok, hogy valakivel a fajtája miatt rögtön konfliktust keresek. Valamiért egyáltalán nem vagyok érzékeny más faj képviselőjére. Talán ezért bírom annyira jól Klaust is. Mindegy. - A barátnőm volt barátja egy hibrid - böktem oldalba. - Neki semmi baja nem lesz veled - utaltam Caroline-ra mosolyogva.- A másikuk pedig boszorkány. Ő végképp nem fogja utálni a hibrideket -tettem aztán még hozzá, majd meghallottam az óra kezdetét jelző hangot. - Minden rendbe fog jönni, Theo. A te életedben is -fogtam meg barátságosan a kezét pár másodperc erejéig, majd vettem egy kis sóhajt, és felálltam a könyveimmel együtt. - De ha elkések az óráról, Mr. Fontaine kidob az órájáról, úgyhogy mennem kell. És vedd figyelembe azokat, amiket mondtam. Mindenkinek van valakije, akire számíthat. Egészen addig én sem becsültem meg eléggé a barátaimat, amíg rá nem jöttem, hogy könnyen elveszíthetem őket. De most már... -mosolyogtam tovább. - Még találkozunk! - kacsintottam még rá, majd elindultam az épület felé. Hamarosan kezdődik az anatómia órám...
Örömmel értesültem arról, hogy elfogadták a jelentkezésemet a főiskolán. Persze nem mint diák. Visszagondolva elég időt töltöttem ahhoz a padok egyik oldalán, hogy most átálljak a másikra, de ha jobban megnézem a helyzetet, akkor rá kellett jöjjek, hogy az egyetemen töltött évek voltak a legszebbek és a legnyugalmasabbak. Nem volt más problémám, mint az időm beosztása, nem kellett semmi mással foglalkoznom csak azzal, hogy jól érezzem magam, hogy kellemesen eltöltsem a mindennapjaimat, hogy órákat hallgassak, az akkori barátommal legyek és majd egyszer számot adjak a tudásomról. Jelenlegi helyzetemben sok mindent megadtam volna egy ilyen gondolatan életért.
Csakhogy fel kellett nőjek, a szüleim meghaltak, a gyilkosuk szabadon kószál, kiderült, hogy örökbe fogadtak, Mystic Fallsban megtaláltam a féltestvérem, akit rajongásig szerettem és a szerelmet, amire egész életemben vártam és aki megváltoztatta nem csak az életemet, hanem a dolgokhoz való hozzáállásomat is. És aki most halott, köszönhetően a testvéremnek. Miféle ördögi kör ez? Olyasfajta, amiből ki kellett szakadnom... ezért is jelentkeztem erre az állásra. Amíg az a boszorkány kitalálja Ben feltámasztásának módját, addig kezdenem kellett magammal valamit, mert ha csak a házamban ülnék a négy fal között, akkor biztosan megőrülnék. Főleg úgy, hogy Ben bármikor felbukkanhat, amit ugyan nem bánok, de minden egyes alkalommal amikor meglátod összefacsarodik a szívem, mert tudom, hogy hiába áll előttem, nem úgy van mellettem, ahogy kellene. Tudtam, hogy Elena is itt tanul. Talán ez volt annak az oka, hogy ide jelentkeztem. Szerencsére az orvosláshoz nem értek, ezért nem futhatok vele össze az osztályteremben... ha így lenne, lehet nem állnám meg, hogy kikaparjam a szemét. Nem beszéltem vele azóta, mióta megtudtam, hogy a kezem mélyen benne van Ben megölésében, most is csak egy sms-t írtam neki, hogy találkozzunk. Az udvar elég nagy ahhoz, hogy kiabálni lehessen, főleg úgy, hogy már elkezdett besötétedni és ebben az időszakban már nem nagyon lézengett itt senki. Majd éjszaka ismét megtelik élettel, de egy kis regenerálódás a diákoknak is kell. Én is azért időzítettem ilyenkorra a találkozót, mert az óraimnak csak ilyenkor van vége, ám már letelt az az idő, amit arra szántam, hogy megnyugodjak és elvileg higgadtan, a gondolataimat összeszedve álljak Elena elé, hogy kérdőre vonjam. Már csak ő hiányzott a beszélgetésünkhöz.
Nem is tudom, hogy mikor találkoztam utoljára a testvéremmel... pontosabban, féltestvér. Mondhatni, John Gilbertnek nem volt egy túl felelősségteljes élete, mielőtt találkozott a vérszerinti anyámmal... ennek volt Kate a gyümölcse, és ugyan apámat szívem legmélyéből utáltam mindig is, Kate... ő teljesen más volt. Őt...nem tudtam utálni. De ez azelőtt volt, hogy találkoztam volna Klausszal, aki előállt azzal, hogy öljük meg Benjamint... tudtam, ismertem Kate érzéseit... de én a saját szerelmemet választottam, így áldozva fel az ő szerelmét. Mintha az érzéseit öltem volna meg egyetlen döntésemmel. Kegyetlen voltam és önző... magamra gondoltam, nem pedig másra. Ezért is lepett meg, hogy kaptam tőle egy üzenetet, miszerint találkozzunk az udvaron. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Egyáltalán hogy tudja-e, hová tűnt Ben... de hát ez a meglepetések városa, bármi lehet belőle. Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a hövő és mit hoz egy régen nem látott rokon... tényleg kezdek félni. Eléggé... Nagyot nyeltem, magamhoz öleltem a táskám pántját, majd egy mély levegőt vettem, így indulva meg oda, ahol Kate hátára lettem figyelmes. - Kate? - kérdeztem, ahogy odaértem mellé. Fogalmam sincs, mit fog mondani. Vagy mit fog tenni. - Rég.... rég nem láttalak - suttogtam, de a mosoly egyáltalán nem ment. Mindent... mindent láttam az arcán, ahogy szembefordult velem...
Hallottam Elena lépteit, annak ellenére volt tökéletes a hallásom, hogy szerencsére nem a vámpírok táborát erősítettem. De ha nem is hallottam volna, akkor támaszkodhattam volna arra a szorító mellkasi érzésre, ami egyre növekedett bennem a közeledésével. Még most sem akartam megbántani... nem akartam vele kiabálni vagy ne adj isten pofozkodni és próbáltam minden egyes pillanatban átrágni magam azon, hogy miért pont Ben és miért pont ez a megoldás volt a nyerő... neki és a férjének mindig volt valami másik terve, amivel másokat megóvhattak a fájdalomtól. Akkor miért pont én voltam a kivétel? Miért pont én, aki sohasem ártott nekik és akit Elenával még a testvéri kötelék is egybefűz? Egyszerűen nem értettem... képtelen voltam megérteni. Lehet, hogy az én hibám és én vesztettem el minden empátiámat, de jelenleg úgy éreztem, hogy felrobban az agyam attól a kettősségtől, amit átjárt a saját testvéremre gondolva.
Nyeltem egyet, amikor megszólalt. Hallottam a hangján, hogy nincs minden rendben és már biztosan rájött arra, hogy miért akarok beszélni vele. Elég volt csak kiejtenie a nevemet ahhoz, hogy ismét elkezdjem utálni magamat, amiért hibáztatni akarom őt... nem tehetek róla, egyre inkább kezdtem rájönni, hogy ilyen vagyok. Akárki akárhogyan bánt meg mindig próbálom racionalizálni az okait és elég, ha csupán az arcán látom a megbánás legapróbb jelét vagy ha megcsuklik a hangja máris arra gondolok, hogy nincs dolog, amit ne lehetne megbocsájtani. De eldöntöttem, hogy életemben most először végre egy kicsit önző leszek és a saját boldogságommal fogok törődni. Igazán megtehetnék ezt mások is. - Igen. Túl régen láttuk egymást. - Megfordultam és szembetaláltam magam vele. Az arcomon biztosan tükröződhetett, hogy nem vagyok rózsás kedvemben és az ő arcán is ugyanezt véltem felfedezni. Mintha szorongott volna. Megértem, a helyében én is ugyanígy állnék a nővérem elé, ha benne lettem volna abban, hogy megölték a szerelmét. - Ezért is gondoltam, hogy találkozhatnánk. Beülhetnénk egy kávéra, beszélgethetnénk, elmesélhetnénk, hogy kivel mi történt mostanában.... hiányzik a testvérem. - A legszebb az volt, hogy igazat mondtam. Hiányzott a tudat, hogy bármikor átmehettem hozzájuk, hogy együtt reggeliztünk, hogy mindent megbeszélhettünk egymással. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutunk. - De azt hiszem pontosan tudod, hogy mit szeretnék most megbeszélni veled amellett a kávé mellett. - Összeszorítottam az ajkaimat és mély levegőt szerettem volna venni, de képtelen voltam.
Egyáltalán nem tudtam volna tagadni meglepettségemet, hiszen egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt fogom viszont látni. Bár tény, hogy... jó régen nem kerestem már. Ideje lenne végre elásnom magam azok után, hogy szinte minden régi kapcsolatomat megszakítottam... mintha Kate soha nem létezett volna. Nate és Rose is eltűnt, nem is beszélve a többiekről... fogalmam sincs, hogy mi történt. Vagyis; Kate esetében tudom... Benjamin történt. És ezt egyáltalán nem volt könnyű kimondanom, annak ellenére, hogy világ életemben utáltam Ben-t. Kate a nővérem. Még ha csak félig is, de az... és... a világ legnagyobb fájdalmát okoztam neki, mikor a férjem életéért cserébe feláldoztattam az ő szerelmét... ekkora önzőséget még nem látott a világ, amekkorát akkor én gyakoroltam... magamra sem ismernék, ha újra kellene néznem a döntésem folyamatát. - Én... - kezdtem bele, majd egy tincset a fülem mögé túrtam, ahogy éreztem, hogy belelóg a szemembe. Arcát látva tudtam, hogy nagyjából semmi jóra nem számíthatok, habár szavai teljesen mást tükröztek. Annyi kivétellel, hogy nem kitörő lelkesedéssel mondta őket. - Én tudom, hogy nem kávézni akarsz velem. Nem is... nem is csak spontán beszélgetni... - ráztam meg a fejem, és egy keserű mosoly rajzolódott arcomra. - Ne tagadd, Kate. Tisztában vagyunk vele, hogy... hogy mit tettem. Nem azért jöttél most ide, hogy megölelj és azt mondd, hogy... mennyire hiányoztam. Te azt akarod, hogy csak egy kicsit is érezzem a fájdalmad... ordítani akarsz, a sárba döngölni engem azért, amit tettem ellened... - suttogtam, ahogy a végére már teljesen lecsitultam, majd nagyot nyeltem, és belenéztem a szemeibe. Amit láttam megcsillanni a pillantásában, azt váltotta ki belőlem, hogy némi könnyfátyolba burkolózzon a tekintetem. - Nem tehettem mást, Kate. Ez volt... az egyetlen lehetőség, hogy Damon... élhessen - magyaráztam, ám tudtam, hogy ez vajmi kevés magyarázat vagy elégtétel egy nőnek, aki mindent elveszített, míg én mindent megtarthattam...
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lettek volna elvárásaim Elenával kapcsolatban. Ha nem alakított volna ki magáról azt a képet, hogy önzetlen, kedves és segítőkész lány, akinek a családja a legfontosabb. Az utóbbi talán igaz, hiszen a férje védelmében tette azt, amit, de arra véletlenül sem gondolt, hogy egy másik családtagjától elveszi a boldogság lehetőségét. Mi lett volna, ha Ben nem tud megkapaszkodni valamiben, ami ehhez a világhoz köti és végleg eltűnik a semmiben? Mikor tudtam volna meg, hogy halott? Elena biztosan nem állt volna elém, ahogy eddig sem tette. Nem érdekelte, mi van velem, letudta annyival a dolgot, hogy Ben nem volt éppen jó ember... de ez kit érdekel? Ő jobb? Egyáltalán nem.
- Azon a fázison már túl vagyok, amiben ki akartam tekerni a nyakadat. - Vallottam be őszintén. - Ezért is nem kerestelek eddig. Mire mentem volna vele, ha neked ugrom? Nem lett volna jobb sem nekem, sem neked és lehet, hogy az aranyember férjed is nekem ugrott volna a fogaival, ahogy már megtette egyszer. - Nyeltem egyet. Tisztán emlékeztem arra, amikor Damon kis híján átharapta a torkomat és napokon keresztül egy kötéssel a nyakamon kellett élnem, hogy biztosan emlékezzek arra: nem száz százalék, hogy jó ötlet volt felvenni a biológiai rokonommal a kapcsolatot. - Tudtad, hogy Ben-el vagyok. - Szólaltam meg ismét, a hajtincseimet a füleim mögé tűrtem a bennem felgyülemlő feszültség hatására. Mérges voltam. Rá és magamra is, amiért megbíztam benne és azt hittem nem lesz nagyobb bajom az ő és Ben kapcsolatából attól, hogy nem kedvelik egymást. - Miért ő? Nem hiszem, hogy nem volt rajta kívül egy másik nyavalyás hibrid, akit oda tudtatok volna dobni Damon életéért. Vagy talán két percet már nem tudtatok a keresésre szánni? - Közelebb léptem hozzá. - Kézzel-lábbal tiltakoznod kellett volna az ötlet ellen, hogy megöljétek és elő kellett volna venned azt az ócska dumádat, amiben azt hangoztatod, hogy találni fogsz egy másik megoldást. - Hangomon a düh és csalódottság tökéletes keverékét érezhette, amelynek vegyületébe nem kevés fájdalom is beletartozott, pedig a szívem Ben elvesztésével olyan üressé vált, hogy elméletileg immunisnak kellene lennie bármilyen érzésre. - Mindig azt érezteted a másikkal, hogy számíthat rád és megtennél mindent azért, hogy ne árts neki vagy ha bajban vagy, akkor kisegítsd őt onnan. Pont most tettél le erről a szokásodról? Most, amikor végre hosszú évek után az én és Ben élete is egyenesbe jött volna? - Legszívesebben addig beszéltem volna, míg kihűl a gyomrom. Annyi mondanivalóm volt, de tudtam, hogy úgyis kimagyarázza magát a helyzetből és szüntelenül a férje segítségével fogja racionalizálni a tetteit. De ez nem elég... nekem nem.
Amikor gimis voltam mindig szívesen meghallgattam azok baját, akiket a "barátaimnak" nevezhettem. Bár ha jobban belegondolok ez már általános iskolában is így volt. Nem feltétlenül tudtam segíteni vagy ilyesmi, de mégis jó szándékúan meghallgattam őket, mert addig sem kellett a saját gondjaimmal, bajaimmal törődnöm, nem fájt azok miatt a fejem és nem szorította össze az a sokszor tapasztalt görcsös érzés a szívemet. Addig nem gondoltam sem apámra és arra, hogy legközelebb miért fog megverni vagy anyámra és, hogy miért lépett le, amikor még jóformán éppen, hogy csak megszült. Aztán amikor vérfarkassá váltam még jobban befordultam, mint előtte és ezzel azt a kevés embert is elmartam, aki még megmaradt mellettem azok után, akik már akkor elpártoltak tőlem, amikor gyanúba keveredtem apám halála után. Mindent összevetve nem volt nehéz dolgom az úgynevezett képzeletbeli hidak felégetésével a hátam mögött. Úgy éreztem akkor, hogy a vérfarkas-kór még azt a keveset is elvette tőlem, amim volt és, hogy apám biztosan jót röhöghet a markában, mert még halálában is rúgott rajtam egy utolsót hisz, mint utólag rájöttem Ő is vérfarkas volt. De ki tudja. Lehet, hogy ezt a mérget anyámtól is örököltem hisz róla semmit sem tudtam sem akkor, sem most. Lehet, hogy Ő is vérfarkas volt. Az utolsó szöget pedig én magam vertem bele a koporsómba azzal, hogy önként és dalolva váltam hibriddé. Most már tényleg nem tudom sokszor, hogy ki vagy mi is vagyok igazából, hogy hol a helyem és, hogy mi akarok az élettől egyáltalán. - Igen...különösek. És az igazság az, hogy még nem találkoztam olyannal, amelyik a jó oldalt képviseli. - bár ha jobban belegondolok Bori-n és Klaus-on kívül egyetlen Hibriddel sem találkoztam még. - És igazából azt hiszem, én sem a jó oldalt képviselem. - felelek egy ironikus mosollyal Elena-nak. Bár igazából vitatkozhatnánk arról, hogy ebben a világban mi képviseli a jó oldalt. Mert mind szörnyek vagyunk és mind öltünk már embereket, ölünk embereket vagy pedig a jövőben lesz ember, akivel végezni fogunk. Ez a természetünk és az átkaink elkerülhetetlen része. A vámpírok a vérszomjukból fakadóan ölnek, a vérfarkasok a kontrollálhatatlan vadságuk miatt mi hibridek pedig azt hiszem mindkét okból. A kérdés talán már csak az, hogy az, aki nem szándékosan öli meg az áldozatát az már jónak számít vagy csak kevésbé rossznak, mint azok, akik a másik tábort erősítik akárcsak Bojana és élvezik az ölést. Másfelől pedig úgy érzem, hogy nincs jogom ugyanezt továbbörökíteni egy ártatlan gyerekre, ahogy azt a szüleim is tették. Nem tudom, hogy a hibridség úgy aktiválódik-e egy újszülött hibridnél, mint mondjuk a vérfarkas-átok, de még ha így is van, nem akarnák együtt élni a tudattal, hogy a gyerekem akármikor olyanná válhat, mint én akár egy szimpla baleset okán is. Ha pedig a korral jön elő, az pedig még borzalmasabb lenne, mert előbb-utóbb mindenképpen az én vagy az anyja sorsára jutna attól függően, hogy ki vagy mi lenne az anyja. Elena reakciójából értem, hogy nem szívesen csevegne tovább Bojana-ról és nem is hibáztatom érte. Kölcsönösen utálták egymást, ahogy én se szívleltem a lányt. Az más, hogy a kényszer aztán végül egymáshoz láncolta a sorsunkat, ahogy az én utólag már annyira nem igazán okos döntésem se, hogy a hibridség rögös sövényére lépek. Reméltem, hogy ez talán Bori-n is változtat egy kicsit remélhetőleg a jó irányba. Hát változni igazából változott is...csak épp ellenkezőleg, mint ahogy reméltem. De ez nem Elena problémája. Igazából nem is az enyém lenne, én mégis igyekszem pt féken tartani még így is, hogy saját magammal alig bírok. Félek, hogy ha nem lesz legalább alkalmanként egy józan szó, ami észnél tartanál akkor előbb-utóbb olyan tombolásba kezd, ami felkeltheti talán olyanok figyelmét is akikét nem kéne és akkor nagy bajba kerülhetünk feltéve, hogy Klaus nem rág már be eleve. Bár az eddigiekből ítélve őt ezt fájdalmas szinten nem izgatja semmilyen fokon sem. Megértem, hogy nem akar róla beszélni. Mindenkinek megvannak a maga titkai, amiket jobb magunkba tartani. Nekem aztán nem kell magyarázni. Nekem is volt épp elég, amelyek egy része együtt halt a régi életemmel mások pedig átalakultak valami még súlyosabbá. Ha beszélnék róluk azzal talán mást is veszélybe sodornék, és azt nem akarom. Talán Elena is így van ezzel. Nem is erősködöm tovább, ha nem szeretne róla beszélni, akkor nem fogom forszírozni a dolgot. - Mind az tesszük. Ölünk. - felelek keserű mosollyal Elena válaszára. - Csak van köztünk, aki még élvezi is...van, aki nem tudja magát visszafogni...és van, akinek ez már annyira rutin dolog, mint mondjuk meginni egy reggeli kávét. - tettem még hozzá. - Igen én is valami hasonlótól tartok. Mert most még érdekel, görcsölök rajta és próbálok ellene tenni valamit. Csak félek, hogy egy napon már nem fog érdekelni az egész és boldog-boldogtalannak nekimegyek, amikor érzem, hogy ennem kell. Persze lehet, hogy neked van igazad és elmúlik az idő előrehaladtával. - mosolygok a lányra. A különbség csak annyi, hogy ahogy Ő is mondta neki "van stabil talaj a lába alatt" nekem viszont nincs. Borit legalábbis semmiképpen sem nevezném annak. Kendra pedig igyekszik, de ebben nem sokat tud segíteni nekem. Nem tudja megadni azt a szigort és tapasztalatot, amit anno esetleg vérfarkasként megtudott adni, de az erővel pedig végképp nem rendelkezik, amire a megállításomhoz szükség lenne. Bojana pedig elve meg sem akar állítani hanem inkább azt szeretné, ha még rosszabb lennék. Talán Klaus tudna segíteni a dolgon, de az is lehet, hogy Bori álláspontján lenne, tőle ezért nem akarok segítséget kérni. - Igen...Ő...elég szélsőséges véleménnyel van a vámpírokról. - felelek egy fél-mosollyal. A pontosabb megfogalmazás az lenne, hogy rühelli őket, és néha igazából én sem értem, hogy engem hogyan tud elviselni így, hogy félig vámpír vagyok. - Meg Ő idősebb is egy pár évvel, mint mi. - Egész pontosan 4 évvel. És ezért is kicsit félek attól, ami kialakulóban van kettőnk között. Látszik, hogy fiatalabb vagyok nála és nem akarom, hogy ezért összesúgjanak a háta mögött vagy valami hasonló. Bár kitudja, lehet, hogy Elena-val azért jól kijönne. Elena kedves lány és azt hiszem, hogy talán vámpírnak sem lehet olyan szörnyű. Így még talán Kendra is képes lenne megbarátkozni vele bár, ahogy ismerem őt, ez nem lenne egy rövid játszma. - Értem. Majd akkor még megbeszéljük. - válaszoltam Elena szavaira egy barátságos mosollyal. Hálás voltam, hogy próbál nekem valamiféle társaságot szervezni. - Ha nem nagy baj majd megpróbálom Kendra-t is rávenni, hogy eljöjjön. - Igen azt hiszem neki is jót tenne egy kis kikapcsolódás, amikor nem csupán egy Hibriddel lófrál a városban vagy az erdőben. Amennyire ismertem Ő amúgy is elég társasági ember lehetett régen. Biztosan örülne neki, hogy kicsit ismét "emberek" közé mehet, bár ez már azon a ponton sántít, hogy Elena alapjáraton vámpír és a másik barátnője, akit említett boszorkány és Kendra egyik csapatról sincs valami felemelő véleménnyel. Mindenesetre egy próbát megér a dolog. - Bízom benne, hogy Neked lesz igazad. - hálásan viszonozom a kézszorítást, majd Elena-t figyelem amint feláll, hogy elinduljon az órára. - Persze menj csak. Lassan nekem is kezdődik az ókori hadviselés aztán arról nem kéne lemaradni, mert katalógusos. - mosolygok a lányra. - Nem felejtem el. És köszönöm...hogy szántál rám időt. Mindenképpen. Szép napot! - intek felé barátságosan, majd figyelem, ahogy eltűnik az egyik egyetemi épület felé vezető úton. Pár percig még én is üldögéltem a padon, majd elindultam a saját előadásomra bár valamiért éreztem, hogy ma nem fogok tudni a görögök harcmodorára figyelni akármennyire is érdekel a téma. Ahhoz túl sok gondolat kavargott a fejemben...
/Én is köszönöm a játékot és nagyon élveztem Köszönöm, hogy "elrabolhattalak" az első játékomra és remélem, hogy még lesz alkalmunk játszani A késés miatt pedig még egyszer bocsánat! :/
– Kegyetlen? Nem.– Félmosolyra húzom számat s értetlenül kérdezek vissza, majd vágom rá válaszom. Az ablakra pillantok, ami a boszorkány erőmnek hála teljesen kitörik mindenféle erőlködés nélkül, s ezáltal pedig megszüntetve annak veszélyét is, hogy nehogy valami bajom essen mászás közben.. igaz, hogy nem lenne maradandó, de a ruhámnak igen, s még véletlenül sem Emery miatt aggódok, hisz' nem régiben még megakartam ölni.. vagyis, a gondolat átfutott az agyamon, de nem jutnék vele előrébb.. halottnak kéne lennie, de húsvér formában itt áll előttem.. szóval ideje lenne tetteimért vállalni a felelősséget.. és.. talán engedni vágyaimnak is. – Csak a kilátás.. vagy.. belátás?– Nem tudom befejezni a mondatot, mert elgondolkozok hogy vajon melyik jelző is lenne rá a helyes, s közben nem zavartatva magam bámulom a lány fenekét, míg nem vállat vonok és elindulok az ablak felé, lazán kimászok rajta aztán hirtelen az udvaron találom magam. Igaz hogy óra van a suliban, de a legtöbb fiatal mégis itt fordul meg, pihennek a fűben, tanulnak, és a társai. Úriember módjára nyújtom a lány felé kezemet hogy kisegíthessem az ablakon, amit pár fiatal furcsál is, de egyáltalán nem érdekel már a véleményük.. ha elfogadja segítségemet a lány akkor egyszerre magamhoz rántom, finoman a hajába túrok, s erőteljesen hátra húzom fejét hogy kényelmesen nyakához férjek. – Szóval.. most hogy itt vagy, hogy elérted amit akartál.. ideje hogy én is megkapjam a kis jutalmamat.– Lassan fejtem ki szavaimat végig lehelve a lány nyakát, s nyilván gondolja hogy mire készülök..igen. Inni akarok belőle, de annyira, hogy istenesen legyengíthessem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Megköszörültem a torkom. Nagyon nehezen tudtam mit mondani. Egyáltalán, mit tudsz mondani annak a lánynak, aki a nővéred, és te megölted... pontosabban megöletted az egyetlen embert, akit ő szívből szeretett? Tudom, hogy milyen nehezen találtak egymásra, hogy milyen rögös volt az út, amely elvezette őket egymáshoz. Hasonlított arra a göröncsös, gubancos ösvényre, amelyet én jártam meg Damonnel. Nem tudnom, mi történne, ha egyszer csak... nem lenne többé Damon. És én ezt vettem el tőle. Mikor Jeremy megölte Bent, én ezt... vállaltam. Ezt tettem vele, és teljes mértékben megértettem volna, ha úgy jön ide, hogy egy karót készül döfni a szívembe. Ezt még meg is érteném. Tudom hogy neki is szüksége lenne elégtételre. De nem tudom, hogy halálért mivel illik fizetni. Ez egy ostoba megfogalmazás. Kicsit összerezzentem, ahogyan a múltra kezdtem emlékezni. Damon és az ő kapcsolata egyáltalán nem indult könnyedén és gördülékenyen. Mikor Stefan beférkőzött kettőnk közé, akkor is Kate-et használta fel. Jó ég, mennyi minden történt! És én... olyan hülye voltam! De nem akarok ezen gondolkodni, nem rólam van szó. Pontosabban, csak bizonyos mértékig. - Kate, nem tudtam... nem volt más választásom, a lehető leggyorsabban kellett megoldást találnom! - bukott ki belőlem hirtelen. Igaz, tudtam, hogy ezzel egyáltalán nem fogom őt megnyugtatni. Mégis, mi a francot várok? Hogy a vállamra omolva megértse, mit miért tettem annak idején? Benjamin Lockwood halott, és attól nem fog visszatérni, ha én térdre esek Kate előtt... nem mintha nem tenném meg... bármit megtennék, hogy enyhítsem a fájdalmát. Miért ilyen nehéz ez? - Klaus nem kedvelte őt, én... én sem és Damon sem... ártott nekünk, ahol csak tudott, én... nem tudtam, hogy képes lesz-e valaha megváltozni, és képes lesz-e eltekinteni a bosszújától... - nyeltem újabbat. Magamat védem? Magam sem tudom. Nem félek Kate-től, legalábbis tudom, hogy sosem bántana. Ami nem jelenti azt, hogy nem szolgáltam rá. - Sajnálom... én... többet nem tudok tenni, Kate... - ráztam meg a fejem, és a tekintetem talán éppoly elgyötört volt, mint az övé. Ez vajmi kevés most, hogy Benjamin halott. Én nem tudtam őt szeretni, de Kate igen... nem az én érzéseim számítottak, hanem Kate érzelmei...
Ha jobban belegondoltam rá kellett jönnöm, hogy nincs mit mondanom. Hiába szajkóznám egyre és egyre azt, hogy mit kellett volna tennie, mi lett volna a legjobb, az már nem változtat a dolgokon és annak ellenére, hogy azt hittem legalább nekem jobb lesz, egy kicsit könnyebbnek fogom érezni a lelkemet, egyáltalán nem éreztem magam megkönnyebbültnek. Semmi mást nem tettem, mint lehordtam Elenát a sárga földig, amiért ugyan megsajnálni nem fogom és a tetteit sem tudom racionalizálni, de teljesen értelmetlennek éreztem az ittlétemet. Minta a falnak beszélnék és bennem is egy hatalmas fal lenne.
- Szóval az, hogy Klaus nem kedvelte és te a drága férjeddel együtt eldöntöttétek, hogy egy velejéig romlott valaki, teljesen elég volt ahhoz, hogy megöljétek. - Vontam le a következtetést egy "nem rossz" kifejezéssel az arcomon. Csak én fújom fel ennyire ezt az ügyet vagy tényleg idióta önző barmokkal vagyok körülvéve, akiket nem mellesleg eddig a családomnak hittem? - Teljesen érthető, mindent meg akartál tenni az életed szerelméért. Én is megtettem volna, ha esetleg akárki is tudott volna arról, hogy mire készültök... de odahívni egy gyanútlan embert, aztán hátba támadni.. a hősiességetek csúcsokat döntöttek meg. - Az elkeseredettséget vágni lehetett a hangomban, ahogy az ítéletet és a szánalmat is, amit irántuk tanúsítottam. Szívesen láttam volna egyfajta elégtételt, valamit, ami őt és a férjét is a padlóra küldi. A gondolataim még engem is megijesztettek... nem voltam bosszúszomjas típus, soha nem kívántam rosszat senkinek, de előhozták belőlem azt a fajta mélységet, amelyet nekem sem volt balszerencsém eddig megélni. Miért pont ő? A húgom? - Damon egyáltalán tudja, hogy miért számíthattok évek óta minden egyes alkalommal Klaus segítségére? - A szavak egyszerűen csak kiszáguldottak az ajkaim közül, át sem rágtam a gondolataimat, mielőtt kimondtam őket. - Vagy nem is sejti, hogy nektek viszonyotok van egymással? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. - Azt hittem Damon-be nem csak a szép pofija miatt szerettél bele, hanem volt benne valami plusz is. Az eszéért és a logikájáért kár volt megmenteni, mert nem sok van neki. - Mosoly húzódott az ajkaimra, a lenéző fajtából.
Jó érzéssel tölt el, hogy végre azt a férfit láthatom viszont, akire egykoron olyan nagyon vágytam. Őszintén meg kell mondanom, hogy ez a vágy most visszatérni látszik a testembe és nem tudom, hogy mihez kezdjek vele, mert nem lehetek teljességgel biztos abban, hogy ez az egész nem csak egyszerű színjáték annak érdekében, hogy elhiggyem visszatért és közben pedig csak végezni akar velem, de nem szeretné megtenni ezt a tantermében, ahol éppen előadást tartott, mert túlságosan is gyanússá válhat az emberek számára. Bár könnyedén el tudná tüntetni a nyomait. Mégis valami miatt úgy érzem, hogy több bizonyítékra van szükségem mielőtt még bármit is csinálnék. Kimászok az ablakon utána, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és érzem, ahogy pár ember tekintete megakad rajtunk, de egyáltalán nem zavartatom magamat. A közelsége egy kicsit megszédít, de nem annyira, hogy ne tudjak kapaszkodni a józan eszembe, miszerint minden porcikája veszélyt jelent rám. Ha megjátssza a dolgokat, akkor azért, ha pedig nem színjáték, akkor pontosan azért, mert pontosan tudom, hogy milyen ő. Amikor nem másnak próbálja tettetni magát és, hogy mikre képes. – A jutalmad nem én vagyok. Legalábbis nem először. Annyian vannak itt, hogy boldogan válogathatsz és, ha ténylegesen bizonyítasz valamit, ami nem csak ellenem irányul, akkor beszélhetünk a másik jutalomról. – Mondom vigyorogva, miközben a kezem a mellkasán pihen meg, hogy távol tartsam magamtól.
Kezdőlap
||
Köszönöm, hogy "elrabolhattalak" az első játékomra és remélem, hogy még lesz alkalmunk játszani 
