Valamire nem létezik ésszerű, vagy egyáltalán jó magyarázat. Ez egy pontosan ilyen eset... bár mintha fordított helyzetben én bármi okosat kapnék tőle vagy Ben Lockwood-tól. Egészen szokatlan helyzet, és van egy olyan sejtésem, hogy ő maga se tudná megmondani, vajon miért ártott nekünk annyit Benjamin. Nem hiszem, hogy egynél több bosszúra lett volna szükség azért, hogy örökre megbűnhődjünk. Sőt. Miért kellett még így, száz év távolságban is levernie valamit Damon hátán? Egyáltalán mire volt jó neki? Ha nem csinál ilyesmit, talán soha fel sem hívja magára a figyelmet... sem az enyémet, sem Damonét, sem Klausét... ez ilyen... egyszerű? - Nem tudom, mit vársz tőlem, Kate. Nem tudom elmondani, hogy mennyire megbántam azt, ami történt... nem tehettem mást, és tudom, hogy fordított helyzetben talán... én is számon kérnék, de... az sem tenné mindezt meg nem történtté. Ostobaságot tettünk, de azt hiszem, hogy Benjamin Lockwood nem egy olyan foltja a történelemnek, amelyet könnyen el lehet tüntetni a vászonról - jegyeztem meg. A hangomban talán elmélyült némi gúny, hiszen az utálatom még igencsak él és eléggé intenzív vele kapcsolatban. Valamit sosem lehet kiheverni és ez egy ilyen apróság. Ám ami ezek után jött, arra aligha lehet csak úgy felkészülni. Nem tudom, hogy szándékosan mondta-e mindezt, vagy csak fájdalmat akar okozni, esetleg kétségek közé akar taszítani... semmit sem tudok, mert ez a helyzet nem az én oldalamra dobálja a nyerő lapokat. Kate kezében az irányítás. Nagyot nyeltem, de a tekintetem azt hiszem, minden szónál többet mondott. Annak ellenére, hogy ő elmosolyodott, méghozzá eléggé lenézően. - Azt hiszem, nemigen maradt miről beszélnünk - szólaltam meg végül, de eléggé határozott hangon, amely még engem is meglepett. Ki gondolta volna, hogy ilyesmit ki tudok erőltetni most magamból? Én biztosan nem.
Értelmetlen volt üzenni neki, mert látatlanban is gondolhattam volna, hogy ezzel fog előállni. A sajnálatával nem lettem előrébb, Ben ügye sem mozdult meg miatt és nem lett kisebb a mellkasomban uralkodó nyomás, amit azóta éreztem, hogy megtudtam, a szerelmem halott, méghozzá a húgom miatt. Ha lenne legnagyobb ellenségem, annak sem kívánnék ilyesmit, mert ez a kétségbeesés, ambivalencia és szívfájdalom, a hirtelen támadt, eddig nem ismert bosszúvágy olyan volt, mintha pillanatokon belül felemésztett volna és porrá zúzva az összes csontomat röhögött volna ki az univerzum. Világéletemben jó lány volt, mindig betartottam minden emberi és isteni törvényt, nem tudtam rájönni, mi miatt érdemlek ekkora mértékű megtorlást. Talán nem voltam elég óvatos a párválasztással, nem kellett volna belekeverednem a új rokonaim ügyébe vagy csak hagynom kellett volna, hogy az életem úgy folytatódjon, ahogy addig a percig, míg el nem döntöttem, hogy Mystic Falls-ba költözök?
- Nem is te lennél, ha nem bántad volna meg és csak arra lennél képes, hogy mosd a kezeidet. - Végigpörgettem magam előtt a húgom életét, minden beszélgetésünket, az összes könnycseppet, amit a tragédiái miatt ejtett és az a borzasztó gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mindent megérdemelt. Lehet, hogy a saját szenvedésein akar elégtételt venni és ezért tudattalanul büntet másokat? - Tényleg nincs sok mindenről beszélni valónk. Normális esetben azért hívtalak volna fel, hogy elmondjam milyen jól alakul az életem, hogy soha nem éreztem még magam senki mellett olyan jól, mint Ben mellett és hogy meghallgassam, hogy vagy, milyen a suli, miújság a gyerekekkel... de ahogy rád néd nézek egyedül arra tudok gondolni, hogy nem vagy más, mint egy gyilkos, aki képmutató módon a szeretőjével intéztette el a férje megmentését, amivel megöltek egy nekik unszimpatikus embert. - Megcsóváltam a fejem, rosszallóan, szomorúan, negativitással telve. Én lettem volna a legboldogabb, ha az előbb emlegetett témák miatt beszélgettünk volna. - Remélem, hogy a te életed ezután is idilli marad a gondolattal, hogy semmi rosszat nem tettél vagy ha igen, akkor annak oka volt. De azt is remélem, hogy néha majd eszedbe jut: közel sem vagy már az, akiért annyian tűzbe mennének, mint régen. - Szívem szerint rohantam volna, hogy a hangosbemondóba kürtöljem a viszonyát ezzel tönkretéve a házasságát, a lelki világát, mindent, ami ha csak illúzió is, ám felépített magának. Ezzel azonban magamat minősíteném, senki más... és lecsúszni arra a szintre, amire ő is esett... inkább nem.
Mosom a kezeimet... hát persze. Ezt a legkönnyűbb gondolni. De a valóság egyáltalán nem ilyen egyszerű... még megvédeni sem tudom magam, hiszen ha úgy tennék, én lennék az, aki mindig sajnáltatja magát. A férjem majdnem meghalt... és meg akartam őt menteni, méghozzá Benjamin életét elvéve. Igen, megtettem. Álmatlan éjszakák kereszttüzébe kerültem, de nem érdekelt, csak biztonságban akartam tudni azt, akiért az életemet is adtam volna, ha nem egy hibridre lett volna szükség... - Hát persze. Mert ti mindannyian azt gondoljátok, hogy Elena Gilbertnek annyira könnyű az élete, csak azért, mert annyi ember, boszorkány és vámpír vesz körül? Sosem kellett leélned az életedet abban a tudatban, hogy a saját szüleid halála a te lelkeden szárad - csattantam fel hirtelen, és magam sem tudtam, honnan jön belőlem, de talán ideje.. hogy kimondjam. Soha senkinek nem mondtam még el, mit érzek a saját életemmel kapcsolatban, de ő most előcsaalogatta az oroszlánt. És úgy éljek én, de ez ki fog törni belőlem. - Az öcsém többször halt meg... miattam! A legjobb barátnőm szintúgy többször az életét adta... miattam! A másik barátnőm vámpírrá vált, mert az őrült hasonmásom eszközként akarta használni... miattam! Igen, minden tragédia kellős közepén én állok, az álszent, önző Elena Gilbert, minden nyomorúságról az én nyamvadt hasonmás vérem tehet, és az, hogy önző vagyok, amiért még ennyi tragédia után meg akarom kímélni azt, ami maradt nekem! - léptem ismét hátra, majd nagyot nyeltem. - Álszent vagyok, talán így van... egy hazug, önző nőszemély, akinek a vérében van, hogy ilyen legyen. Egyszer talán én magam leszek az évszázadokkal később, akit mindenki le akar majd győzni... én magam leszek az, aki az én életemben jelenleg Katherine és Tatia. És megőrülök, ha belegondolok, hogy szörnyeteggé leszek. Miközben már félig most is az vagyok - csillapodtam le végül, majd nagyot nyeltem, és éreztem, hogy pár könnycsepp ellepi a szemem. - Ha az kell, hogy az ellenségeim listája egy névvel rövidebb legyen... ha ehhez az kell, hogy én magam gondoskodjak arról, hogy Benjamin visszatérjen az életbe, a pokolba is, megteszem. De te... te, a saját családom ne gyűlöljön... azt már egyáltalán nem élném túl - hunytam le a szemeimet, és beleharaptam az alsó ajkamba. Ez túl fájdalmas. És a legszörnyűbb, hogy neki van igaza mindenben... önző voltam. A saját családommal szemben. Nem gondoltam a következményekre. Nem gondoltam rá, aki soha egyszer sem ártott még nekem.
Nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben ő lesz az, akiből ilyen mértékben fognak omlani a szavak. Álltam előtte, karjaimat kereszteztem a mellkasom előtt és próbáltam előcsalogatni magamból valamiféle érzelmet, sajnálatot, szánalmat, önostorozást, amiért a fejére olvastam annak a bűnét, ami tett, de nem ment. A nővére voltam és ugyan nem voltam vele a születése óta, nem láttam totyogni, nem veszekedtünk játékon és nem voltunk egymás mellett akkor, amikor először szerelembe estünk, de az lett volna a feladatom, ami ezzel a címmel járt, hogy vigyázzak rá, töröljem fel azzal a padlót, aki egyáltalán megpróbál fájdalmat okozni neki, mosolyt csaljak az arcára, ő pedig viszonozza ezt, attól függetlenül, hogy ő a kisebb legyen a támaszom és legyen róla elmondható, hogy bármikor számíthatok rá.
Mióta megismertem ezen voltam, segítettem neki, elmondhatott nekem mindent, nem adtam tovább, hogy viszonya volt azzal az emberiség nagy százaléka által gyűlölt vámpírral, elviseltem, hogy a pasija őrjöngő állat módjára tépje fel a torkomat és beletörődtem, hogy soha nem lesz jó a viszonya azzal, akit már bátran kimondhattam: mindennél jobban szerettem. Ő pedig? Szembejött velem, vagyis sokkal inkább hátba támadt. Nem kérte a segítségemet, nem kerestünk együtt megoldást, még csak gondolni sem gondolt rám, mert ha megtette volna, nem így alakult volna a helyzet. Azzal számolni sem akartam, hogy lehet eszébe jutottam… ebben az esetben a szívem szakadt volna meg amiatt, hogy a tulajdon húgomnak ennyire nem számítottam. - Szóval minden, ami veled történt feljogosít arra, hogy istent játssz és mások életéről a tudtuk nélkül? – Vontam fel a szemöldökömet, lemondó sóhajjal csóváltam meg a fejem. – Ha jól tudom, Bonnie életben van. Caroline szintén, vámpírként éli a legjobb napjait. A szüleid halála baleset volt, ha úgy volt elrendelve, akkor bármikor máskor meghalhattak volna és te nem lettél volna szükséges hozzá… ha nincs a baleset, akkor nem ismerted volna meg Stefan-t, Damon pedig nem lenne a szerelmed. De úgy látszik az egész mítosz, amit a személyed köré építettek tényleg csak egy mese volt, mert nem látok egyetlen egy tényezőt sem, ami igaz lenne abból, hogy mennyire kedves, erős és jóságos vagy. – Számomra is fájó szavak voltak ezek és el sem tudtam képzelni, benne mit kavarhattak fel, így csak nyeltem egyet és a fülem mögé tűrtem a sötétbarna tincseimet, amelyek túlságosan is hasonlítottak az övéihez. Testvérek voltunk, le sem tagadhattuk volna annak ellenére, hogy én jelenleg legszívesebben ezt tettem volna. - Nem várhatod el tőlem, hogy hipp-hopp túllépjek ezen. – Szólaltam meg pár másodperc múlva, addig azon dolgoztam, hogy ne csak sértéseket vágjak a fejéhez, hanem civilizált mondatokat is képes legyek közölni. Nagyon nehezen ment, mert legbelül majdnem felrobbantam. – Felkerestem egy boszorkányt, aki visszahozta Ben-t az életbe, úgyhogy nem kell, hogy az esetleges álmatlan éjszakáid miatt a szellemétől félj. – Hangom ugyan még mindig vádló volt, de az erején már halkítottam. Egyáltalán miért közöltem ezt vele?
▲ little sis <3 bocsánat a késésért! ▲ mirrors ▲ - ▲ made by ▲
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Lassan egy hét is eltelt, mióta Mystic Fallsba érkeztem. Ügyvédként fogok tevékenykedni, nem is túlzottan álca, sokkal inkább hitvallás. Így kerülök kapcsolatba mindazokkal, akik esetén úgy vélem, van értelme foglalkozni velük. Marlene intézi új otthonom megvásárlását, s berendezését, az elmúlt évtizedek elégnek bizonyultak az összecsiszolódásra. A városból szinte süt, hogy a magunkfajták lakják, míg az átlagember nem sejt semmit. A saját céljaim vonzottak a városba, amelyet most újként ismerek meg, nem félve attól, hogy az ismeretlen majd elragad. Ha úgy vesszük, az egyik hely olyan, mint a másik, mindenhol felüti fejét a gyarlóság, még csak nem is kell természetfelettinek lennie ahhoz, hogy az ember vénáiban métely szaporodjon, bűnös gondolatok, állatias ösztönök. Ketten érkeztünk, nem szeretem a feltűnést. Magányosan dolgozom, még a nőnek sem hagyom, hogy túl mélyre ássa magát a dolgaimba, maradjon meg annak a tisztalelkű gyermeknek, ahogyan megismertem. Egyedül bukom a sötétségbe. A Withmore főiskolára igyekszem, átvágva a parkon, gyalogosan. Diáknak már öreg vagyok, feltűnést kelthetnék, kivéve ha valaki rám fogná, hogy tanári posztra török. Én és a tanítás.. valószinűleg anyám forogna a sírjában, arra nevelt, hogy soha ne engedjem, hogy bárki is ellentmondjon, így aligha tudnék bármit átadni a saját tudásomból, hogy az illető eret vágna kínjában. Aggódó szülőnek ellenben túl fiatalnak tűnök. Nem túlzottan izgatom magam, ha szembejön valaki, aki kérdezősködik ittlétem felől, ott az igézés, a mágia, megvannak az eszközeim. Az elmúlt napokban az egyetlen, akire kiváncsi voltam, az Constance. Különös mágia lengi körül, amelytől még a tartása is más, mint egykor. Ismertük egymást, noha mindössze pár hónapig sodródtunk egymás mellé, és hadd ne részletezzem, hogy mi lett a vége. Abból, ahogyan viselkedik, mintha nyomot hagyott volna rajta valami különös esemény, amely eltérítette lelkének eredeti vezérfonaláról. Mindeddig a távolból figyeltem, s mostanság éled bennem a dilemma, tépjem le a raktapaszt, avagy játszam el a titokzatos idegent, aki pusztán ismerkedni vágyik. A campuszon valami összejövetel, buli lehet, információim szerint itt dolgozik pincérnőként a leány. A kulcsért jöttem, és nem megyek el nélküle. Átvágok az udvaron, alakomat holdfény világítja be. Messziről hallatszik a zene, szinte az utcára is kiszól. A party az egész épületben tart, így poharukat tartó diákok között kell átfurakodnom, hogy megérezzem a farkas jelenlétét. Átható pillantásomat bizonyára nem érzi magán, ennyire még csak nem tapasztalt. Meg kell szólítanom ahhoz, hogy rájőjjek, mennyire emlékszik még rám. Sietősebbre fogom lépteim, s megszólítom az őzikeszeműt. - Elnézést. Kaphatok egy bólét? – Kérdezem félhangosan, a zenét talán nem kell túlharsognom. Öltözetem modern, elegáns. Nyakkendő nélküli sportzakó, sötét nadrág. Frizurám jelenleg rövid, ápolt, frissen borotválkoztam. Illatom kellemes, magával ragadó. Mélykék íriszem a másik tekintetét keresi.
Már pedig akkor a tanulásra fogok koncentrálni, és folytatom tovább ott, ahol eddig is. Nem hagyom, hogy teljesen megakasszon ez az egész. A kezeim is már jól vannak, semmi sem látszik a vágásokból, amiket magamnak okoztam enyhén szólva is kiütött állapotban, miután az egész Chris ügy kibukott. Kár lenne tagadni Gregory rengeteget segített, ha nem lett volna mellettem azt sem tudom, hogy mi lett volna, de ott volt és ez a lényeg. Persze ettől még nem egyszerű, hiszen minden megváltozott. Eddig a legtöbb dologban volt segítségem és most látom csak igazán, hogy mennyire más a helyzet így, hogy egyedül vagyok. Volt munkám eddig is, ez nem akadályozott, de egész más az, ha nem kell még saját lakásra is költened, hogy ha arra van szükség, akkor van aki segít és melletted áll. Az első hónapokban nem is tudtam volna egyedül boldogulni, pénz és lehetőségek nélkül, főleg úgy, hogy mellett rémes dolgok vártak rám, az első átváltozások. Nem azt mondom, hogy mostanra megszoktam, el sem fogadtam igazán azt, hogy mi vagyok, de sok mindent nem tehetek, mint hogy kezelni próbálom magamban ezt az egészet. A helyzetem miatt viszont extra módon kell a pénz, nem elég a szimpla pincéri állás, bármilyen kellemetlen is a saját csoporttársaimat is akár kiszolgálni, mégis ezt kell tennem. Ha rossza helyzeted, akkor nem lehetsz büszke, félre kell tenned szépen és majd előveheted újra a békésebb napokon. Na persze akkor, ha egyáltalán várnak rám valaha is békésebb napok. Gregory szerint nem. Ha Benedict meg talál, akkor azért nem, ha pedig nem, akkor ez bármikor bekövetkezhet. Naivitás abban reménykedni, hogy egyszer tényleg jóra fordulnak a dolgok? Talán az már egy lépés lehet, ha visszakapom az emlékeimet, ha az az Augustus, akiről Chris beszélt tényleg képes erre, akkor igen... hátha változik valami, de jó akkor sem lesz minden. A gondolataimból rántanak ki az ismeretlen férfi szavai. Nem igazán passzol ebbe a közegbe. Inkább az a típus, akit talán a hangos zene még zavar is. Talán tanár lehet, bár nem sok tanár láttam ezen a bulin, meg úgy a többin sem eddig. Ezért is fagyok be talán egy pillanatra és pár pillanatnyi fázis késés után nyúlok a tiszta pohár után, hogy merjek neki a bóléból. Gondolom tisztában van vele, hogy van már bőven alkohol tartalma, nem hiszem hogy ezt külön magyarázni kell, mégis csak egy egyetemi buliról van szó, itt nem igazán isznak üdítőt, maximum a személyzet, mint mondjuk én. - Elnézést, kissé elkalandoztam és hangos a zene is. - elnézést kérő mosollyal nyújtom felé pár másodperc múlva már a teli poharat. Jól sejti egyáltalán nem emlékszem rá, még csak halványan sem. A legjobb esetben is olyan lehet csak ez, mint egy deja vu, amikor úgy gondolod, hogy már láttál valakit, de hamar elhessegeted a gondolatot, hiszen tudod jól, hogy nincs így. Vele kapcsolatban viszont elsőre nem ugrik be semmi sem, nem ismerős nekem igazán, nem tudom, hogy ki lehet, még az egyetemen sem láttam, talán valakinek a rokona? Még sem kérdezek rá, hiszen nem rám tartozik, a kíváncsiságom igaz, hogy meg van, de nem illik faggatni a vendégeket.
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Próbálhatnék tippelni, hogy kinek a befolyása alatt áll, az elmúlt napokban viszont nem éreztem mellette másik boszorkányt, aki közvetlenül uralná, így azt kell mondanom, hogy az illető hatalma oly erős, hogy nincs szükség közvetlen jelenlétre, elég, ha csak olykor feltűnik. Mondhatnám, hogy ez rossz hír, így nem tudok számolni az esetleges meglepetésekkel, a legrosszabbra kell számolnom, hogy Constance-t olyan varázslat védi, amelyet így elsőre fel sem tudok térképezni, s lehet, hogy feleslegesen érkeztem Mystic Fallsba, mert nem fogja visszaadni, amit rábíztam. A rejtekhellyel nincsen gondom, pontosan tudom hogy hol van, még ha netán nem is emlékezne, ellenben együtt kell elvennünk, és ha nem mutat hajlandóságot, erőszakhoz kell folyamodnom, és a közös múltunkat átgondolva nem szívesen bántanám. Ha nem lesz más út, nyilván meg fogom tenni az ügy fontosságából kiindulva. Megkereshettem volna akkor is, amikor egyedül van, ám nem volt ingerenciám egy feldühödt vérfarkassal vitatkozni, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Nem azért jöttem vissza, hogy bántsam. Kedves teremtésnek ismertem meg, aki annak idején segítségemre volt, amikor egymás mellé sodródtunk, elviselte tökéletesen magamba forduló, sötéten kíméletlen jellemet, s ha az övé változott is, talán legbelül még mindig az, aki volt. Nem tudom, hogy ki irányítja, annyira önzetlen nyilván nem vagyok, hogy a régi ismeretségre való tekintettel segítségére legyek, a saját céljaim a fontosak. A régi időben sem hagytam, hogy túlzottan kedveljen, semmi értelme, újra és újra elmerülök a sötétségben, a magány az én utam, s ez jól is van így. Átlépek a fiatalok között, érzékelem köztük a természetfelettit, most azonban nincs időm arra, hogy leszűrjem magamban, hogy kitől mire számíthatok. Feltételeznem kell, a várost már ellepte a métely, s a halandók jelentik a prédát, ez azonban nem az én ügyem, ezúttal nem. Constance a főszereplő, tudatosan őt keresem. Megpillantom, s szelid erőszakkal tolok félre egy az épp utamba került magasabb illetőt, aki méltatlankodna, hiszen magas sem vagyok, testes pedig főleg nem, fizikai erőt sem kell bevetnem, csupán a magabiztosságom dönt itt, mert amint lepillant rám, egykedvűen lépek el mellette, így vállat von, s nem kezd el kötekedni, fiatal még az este, s az alkohol sem terjedt el még annyira vérében, hogy én legyek a hangulatkeltő indítás. Szerencséjére. A lány nem változott, kérésemre megfordul, ugyanaz a törékeny, szinte arisztokratikus vonásokkal megáldott teremtés, aki volt. Megőrizte ártatlanságát az örökkévalóságnak. Nem fut át arcán a felismerés árnyéka, csokoládészín tekintete nem rebben meg jöttömre. Idegen vagyok. S idegen leszek, amikor távozom. A varázs túl erős. - Örülök, hogy látom Constance. Régen találkoztunk, bizonyára már nem is emlékszik rám. Beszélnünk kell. – Úgy döntök, hogy a raktapaszos megoldás az ideillő, bár stílusra nem vagyok túlzottan kedvelhető, ám azt nem róhatja fel senki, hogy ködösítek, félrevezetek. Az érzéseket illetően mindenképpen, hiszen szándékosan nem várok könyöröletet, barátságot, és ezért mindent megteszek, ám tetteimben következetes vagyok. Kérdőn pillantok rá, hogy áll a munkaideje. A party nem tarthat túl régóta, nem rabolhatom csak úgy el, ám ha szükséges, igézetet bocsáthatok a munkaadójára. Megteszem, ha úgy hozza a helyzet. Ajkaim között ízlelgetem a gyümölcsökkel teli alkoholos szirupot, kissé tömény, ám ízletes, finom.
Nem tudom, hogy ki az ismeretlen, aki elém áll és igazából a gondolataim sem itt járnak még most sem. Próbálom én elrendezni a fejemben lévő dolgokat, de igazából nem megy még most sem valami könnyen, ahhoz meg kellene szűnnie az összes zavaró tényezőnek, erre pedig kb. semmi esély sincs. Nem fog hirtelen megszűnni az életemet irányító félsz, amit Benedict jelent, nem fog hirtelen megszűnni a múltam és nem is tehetek úgy, mintha nem várnának rám rossz dolgok a jövőben. Gregory megmondta, nincs esélyem rá, hogy a dolgok jobbá váljanak, menekülhetünk akár örök életünkben, mert nem lehet innen csak úgy kiszállni és kész, nem fog menni. Jó lenne, de nem lehet. Folyamatosan menekülés a magunk fajták sorsa, és talán soha az életben nem találjuk meg a kiutat. Még mindig nem tudom, hogy van-e az egésznek egyáltalán bármi értelme is, hiszen ha az életedet nem élheted, csak folyton rettegned kell és futnod, akkor mégis... mi a fene értelme van az egésznek? Én valahol a lelkem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy majd egyszer jár nekem valami normális, annak ellenére is, hogy vérfarkas vagyok, de félek tőle, hogy nem fog menni és azt sem tehetem meg jelenleg, hogy Christől kérek segítséget, hiszen éppenséggel látni se nagyon akarom, ami azt hiszem érthető. Elvette az életemet, ki tudja, hogy mennyi mindent vett el tőlem, nem tudom, hogyan tudnék bízni benne ezek után, vagy a szemébe nézni. Valami iszonyatosan nehéznek tűnik. A bólé töltögetés az, ami megint magamhoz térít. Próbálok a fickóra fókuszálni, nem lenne annak jó vége, ha nem ezt tenném. Elég komolynak tűnik, nem hiszem, hogy túlzottan értékelné, ha véletlenül rá is kerülne a pohárból, sőt talán úgy mondanám határozottan zokon venné a dolgot és nem akarok még valami panaszt is a főnöknél így is kapok időnként hideget-meleget, nem kell még több. Akkor viszont majdnem megáll a kezemben az épp visszapakolt merőkanál, amikor konkrétan a nevemen szólít. Automatikusan pillantok le a mellkasomra, hogy van-e rajtam valami névtábla, amit esetleg elfelejtettem volna, de nem látok semmi ilyet, akkor meg... mi a fenéről van szó? Kétkedve nézek rá és naná, hogy egyből bizonytalan pillantásokkal méregetem őt. Azt hiszem érthető, ha egyszer a maffia ügyeken jár az eszem folyamatosan. Ki küldte, honnan ismert és miért van itt? - Nem, nem emlékszem, de... ki maga és mit akar és honnan ismer? - gyorsan elhadart kérdések, miközben végre visszateszem a merőkanalat szépen a helyére. Ez is már valami részemről, hogy végre megmoccantam, mert a végén még tényleg furán néznek rám mások is, ha befagyok itt helyben. Nagyot nyelek és próbálom feldolgozni a kapott infokat, mármint várom őket, mert egyelőre még túl kevés van ahhoz, hogy bármit is tudjak kezdeni velük. A fickó ismer, de ennek több módja is lehet, rám küldték, hogy eltegyen láb alól, visszavigyen, vagy valamikor a régmúltban találkoztam vele, amire már nem emlékszem, de ő honnan tudja, hogy nem emlékszem?
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Úgy vélem, hogy a lány olyan sötét erők játékszerévé vált, amelyből talán még én sem tudom kihúzni. Ha szükséges, alkudoznom kell az életéről Benedict-tel, előbb azonban Constance lesz a beszélgetőpartnerem. A kulcs felől nincsen kétségem, azt nem veszíthette el, ott lesz nála, az már sokkal fogósabb kérdés, hogy ha nem emlékszik, mennyire lesz módjában vissza is adni. Esetében túl sokat köszönhetünk egymásnak, hogy erővel legyek kénytelen elvenni, végső soron marad az a megoldás, ugyanis az idő szorít. Egy hét áll rendelkezésemre, amely tekintve halhatatlan létünket szinte egy szemvillanás. Ha találtam volna eddig más megoldást, ami szóbajöhet, bizonyára már sikerült volna véghezvinni. Nem mondom, hogy ő az utolsó remény a sír kinyitására, ám ha nem sikerül dülőre jutnom a farkaslánnyal, nyugodtan lemondhatok a tervemről, talán örökre. Túl sok van a rovásomon, ezt tényként tudhatom be, mégsem szenvedtem annyit, mint ez a lány, aki már megérdemelné, hogy mindenki békén hagyja, nekem most sajnálatos módon nincsen rá módom, még egyszer utoljára háborgatnom kell, egyúttal meg is fogadom, hogy ha minden a tervek szerint alakul, többé nem keresem fel. Ha lehetőségem lesz, akkor cserébe akár segíthetek is neki kiszabadulni innen, hogy végre békét találjak. Nos nem úgy, hogy tudja, hogy én tettem, sosem voltam az a szemtől szemben jótét lélek, a vámpírlét miatti állandó szenvedésem fizetségeként úgy vélem, sokkal egyszerűbb, ha nem érdemlek szánalmat. Segítünk kölcsönösen egymásnak, majd távozom, és nem hagyom, hogy pozitív figuraként emlékezzen rám. Jelenleg nincsen ezzel gondom, hiszen semmire sem emlékszik velem kapcsolatban, nem kell úgy tennem, mintha bármivel is befolyásolnom kéne. Előny és hátrány egyben. Valahogyan dűlőre kell jutnunk. Első körben nem akarom elvonni őt az összejövetelről, bizalmatlanságnak élné meg, ha máris kettesben akarnék vele lenni. Az egy hét nagyon gyorsan el fog telni, ellenben most a türelem nagy úr. Kimérten biccentek, ahogyan zavarában megpróbálja összekapni magát, s kutatni az emlékeiben. Egyszerűbbnek véltem az egyenes utat, mintsem a cselezést. Egy úriember korrektül intézi az ügyeit. - A múltunk közös pontokon fonódik össze Constance. Sétáljunk. – Intek a fejemmel, ám nem az alig megvilágított park felé indulok, hanem az emelet felé, ahol további bulizók ropják a táncot magasba emelt kezekkel. Megvan az esélye, hogy vámpírokba futunk, tételezzük fel, hogy lesz olyan szerencsénk, hogy nem találkozunk hallgatósággal. Miután zavarbaejtő volt a közlésem, feltételezem hogy mellém lépve követ. – Graham vagyok, a teljes nevem Graham Edward Starfield. Angliában találkoztunk, először 1715-ben, majd 1870-ben. Ígérem, hogy ez a harmadik lesz az utolsó. Sajnálom, hogy ismét a semmiből kell építkeznünk. Megértem a zavarát. – Iszok bele a bólémba, vámpírboszorkányként ugyanúgy rendelkezem keringéssel, tehát ha nagyon töményet kortyolok, a fejembe szállhat. Modernkori öltözetem alapján nem is vagyok annyira kívülálló, végtére miért is ne jelenhetne meg egy ügyvéd egy főiskolai bulin, ha van oda kötődése?
Azt hiszem érthető, ha első blikkre nem állok éppenséggel jól egy ismeretlen megjelenéséhez, főleg hogy úgy néz ki, hogy ismer engem, nekem ellenben fogalmam sincs róla, hogy ki. Persze azok után, hogy kiderült Chris miket tisztogatott a fejemben... vagy is nem ő, az általa megbízott boszorkány, tudom, hogy lehetséges ilyesmi. Felbukkanó múltbéli ismerősök, akikről még soha életemben nem hallottam bármikor jöhetnek ezek után. Na nem mintha eddig nem jöhettek volna, de így már sejthető lesz számomra, hogy miért is nem ismerem őket. Na nem mintha ettől még nem lehetne meg bennem a gyanú, hogy akár az illető rossz ember is lehet, még hozzá rossz körökből, ahogyan most is gondolok erre is, mert nem lehet tudni sosem, hogy ha valaki tudja a nevemet, akkor nem azért tudja-e, mert rám küldték. Gregoryt is utánam küldték, miért ne lehetne ez a fickó is közülük való? Persze, hogy riadtan méregetem, de nem fogok azonnal elmenekülni előle, mert itt most elég sokan vannak ahhoz, hogy remélhetőleg ne bánthasson csak úgy. Azt azért sokan észrevennék, ha ártani próbálna nekem ilyen tömegben, annak ellenére is, hogy hangos a zene... azért én is hangosan tudok sikítani, a távolságot pedig megtartom még most is tőle, ne hogy valami olyan támadásba lendüljön, ami esetleg... nem tűnne fel senkinek, én pedig nem tudnám időben lereagálni és felhívni magamra a figyelmet, segítséget kérni. - A múltunk... - még mindig gyanakvóan méregetem őt, de végül mégis megindulok vele. Na azért tuti, hogy nem mennék ki valami füstös sikátorba beszélgetni, úgyhogy határozottan jó ötlet, hogy nem olyan irányba akar elvonni, csak szimplán sétálni egy kicsit az emeletre, ez a megoldás sokkal szimpatikusabb számomra, így még mindig meg van a lehetősége, hogy ha arra van szükség, akkor el tudjak menekülni, vagy segítséget kérhessek mástól, másoktól. Aztán jön a kis kifejtése, eléggé kell figyelnem és igyekszem nem a földre ejteni az államat. Persze számítani lehetett rá, hogy létezik olyan, akit ismerek a múltból, de az, hogy valakivel már többször is találkoztam, ő emlékszik rám, de én nem. Tud az életem bizonyos állomásairól, amikről én semmit, ez... furcsa. Olyan kellemetlen érzés, mintha valaki jobban ismerne, mint te magadat, mintha csupaszon állnék előtte, még ha épp sétálunk is. Akaratlanul is átölelem magamat a kacsóimmal, fázósan húzom magamat össze, pedig egyáltalán nincs itt hideg. - Tehát ismer és... tudja hogy én nem ismerem, már megtörtént ez igaz? És akkor nem csodálkozott? Ki voltam akkor, amikor ismert, milyen voltam? Miért keresett meg most? - özönlenek a kérdéseim, tudom, hogy talán elsőre túl sok is lehet, de nem tehetek róla, túl sok a kérdés bennem, főleg most hogy elmondta, hogy kicsoda ő és hogy honnan ismerem, vagyis ő engem, mert én nem emlékszem rá és azt sem tudom, hogy most miért keresett fel vajon és hogy miért ez az utolsó. Vajon tudja, hogy vége, nincs több törlés, vagy... ismeri azt az Augustust? Ismeri vajon Christophert? - Elnézést, én csak... olyan sok bennem a kérdés. - teszem hozzá még gyorsan. Nem akartam így lerohanni őt kérdésekkel, de nem tudom, hogy kinek tehetném fel őket és ő van most itt, ő bukkant elő csak úgy a múltból, épp ezért nem tehetem fel őket másnak.
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Természetes türelemmel kezelem, ahogyan egykori ismerősöm végigmér, és semmi nem mozgatja meg sorsunk fonalát illetően, noha bőven lenne mire emlékeznie. Ahogyan az első két alkalommal is idegenként kezelt, most sincsen másképpen. Úgy véltem, hogy egyszer majd máshogyan lesz, és saját élettel is rendelkezhet, a mai napig is valaki másnak a rabja. Amikor Kanadában találkoztunk, és felfedtem számára, hogy az emlékeivel játszik valaki, szó volt róla, hogy segítek felfedni az illető kilétét, az események sodra ellenben máshogyan akarta, s mire észbekaptunk, mélyre buktunk a sötétben, amely végül az elváláshoz vezetett, azóta igyekeztem nem gondolni a lányra, most azonban szükségem van rá, s a kulcsra, akár emlékszik, akár nem. A türelmem véges, még ha ismét kénytelen vagyok előről kezdeni ismeretségünk vonalát. Megtehetném, hogy máshogyan kezelem, mint az első két alkalommal, ám farkas, felismeri a megváltozott idegállapotot, kiszagolja talán a hazugságot is. Különben miért tenném? A lány nemesi vonásokkal rendelkezik, kár lenne olyan bőrbe bújnom, amely megtéveszheti. Különben is megteszik helyettem mások, ettől van talán ilyen riadt, zavart állapotban amely az elmúlt napok alapján jellemzi. Ezúttal nem azért jöttem vissza, hogy beváltsam egykori ígéretemet, most ő kell nekem. Annak idején is önzetlen volt, mellettem állt, hogy az én dolgom a fontos, majd ráérünk az emlékeivel foglalkozni, amire végül nem került sor. És most ismét önző vagyok, ugyanaz a sorrend. Vagy talán itt mindent be kéne vetnem, hogy máshogyan alakuljon? Az elméjét abroncsként leszorító varázs túl erős, meg kéne ölnöm a boszorkányt, aki ráhelyezte, vagy mielőbb megtalálni, hogy oldja fel. Ha erőszakkal veszem én le Constance-ról, félő, hogy elméje megbomlik, s örjöngő vérfarkasként sosem öltene többé emberi alakot. Akkor tán jobb a türelmetlen átbeszélés, s a remény, hogy ezúttal ketten együtt nem csupán megoldhatjuk az én ügyemet, hanem az emlékeit fedő leplet is leránthatjuk. Sosem tudtam vele kapcsolatban eldönteni, hogy mi a jobb, ha nem szívlel, vagy ha éppen kedvel, valahogy ez a kettő folytonosan váltakozott, amolyan se veled, se nélküled kapcsolatként, évszázados életünk során mégiscsak apró türedék volt a kettőnk ismeretsége. Az idő rövidsége miatt most sem hiszem, hogy ez megváltozhat. Riadt tekintetét látva nehéz türelmesnek lennem, a brit vérnek itt győzedelmeskednie kell, villámgyorsan kell ezt átfordítanom, elnyerni a bizalmát. Ellenkező esetben... nos erről ne is beszéljünk. - Meg. Valóban megtörtént Constance. Először hadd fedjem fel a nevem. Lord Starfield vagyok. Két alkalommal találkoztunk mindezidáig. – Felelem elsőre, lesöpörve magamról a kérdések áradatát. Üdítő, hogy oly kíváncsi, érdeklődése talán felülbírálja riadtságát, amely viszont félelmetes, hiszen ha nem én keresem fel, hanem egy rossz szándékú alak, akkor is ily naívnak bizonyul? Nem, ezt el kell magamtól engednem e kérdést, a lány még azóta is él, lépteit bizonyára többen vigyázzák. Benedict példának okáért, akinek logikusan nagyobb szívességet vagyok kénytelen tenni, hogy futni hagyja a lányt. - Elfogadom a bocsánatkérést. Mindazonáltal nincs rá szükség, válaszokat hoztam. Mindig is az volt mint most. Emberséges, kedves teremtés, aki mások baját veszi a nyakába. Példának okáért az enyémet. Most ismét a segítségét fogom kérni, s talán én is leróhatok egy keveset. – Ezzel talán kicsit azt próbálom sugalni, hogy erősebb, mint amilyennek őrzői beállítják, nem az a védtelen, mindenki által irányítható fiatal lány. A valóság azért kissé más. Nem akartam, hogy közel kerüljünk egymáshoz, egyszerűbb lett volna, ha tesszük a dolgunkat, és nem gondol rám jó szívvel, mint ahogyan végülis tette. Már csak azért sem, mert így az az érzés maradt meg bennem, hogy nem sikerült hogy segítsek neki, és tartozom. - Történetünk igen hosszú, s az idő, amely megadott, oly rövid. Nem kérem, hogy bízzon bennem, viszont a segítsége nélkül sem mehetek el. Önre bíztam valamit, ami nélkül nem távozhatok.
Talán a nyugalma az, ami valahogy átragad lassan rám is, és az alap üldözési mánia, ami lassan kezd kialakulni bennem a elmúlt hetek történéseinek hála megpihenni látszik. Na persze nem azonnal, és nem is könnyen, de most itt helyben csak nem kezdhetek el sikítozni, mert egy számomra ismeretlen fickó elém állított azzal, hogy ismer, főképp, hogy ez még lehetséges is. Ismerhet a múltból és nem csak úgy, ha utánam küldték, vagy ha a maffia embere, úgy is, ha akár több tíz évvel ezelőtt találkoztunk. Csak az a meglepő és furcsa nekem, hogy mindezt ilyen könnyed természetességgel kezeli, mintha tényleg semmiség lenne csupán az, hogy én nem emlékszem rá. Mintha ezzel tisztában lenne, de ha így van mit akar tőlem? Miért nem segített, ha ismeri a hátteremet? Ha nem tette, akkor nem bízhatom meg benne nem igaz? Nem tudom, hogy pontosan mik a szándékai, lehetnek jók és rosszak is. Csak azért, mert a külsejét tekintve úgy fest, mint valami elegáns úriember, még egyáltalán nem biztos, hogy az is. Láttam én már különös alakokat, akik elsőre úgy festettek, mint akitől nem kell tartani, aztán kiderült, hogy ádáz gyilkosok. Az igazán jó gonosztevőről nem süt első ránézésére, hogy az. Már nem abban a korszakban élünk, amikor a rémálmaink szereplői horrorisztikus lények, mint Freddy. Ez már az az idő, amikor a rémálmaink szereplője akár egy sármos férfi is lehet, vagy akár egy meseszép nő is, aki aztán gondolkodás nélkül tekeri ki a nyakadat, vagy állít kést a hátadba, amikor épp nem figyelsz oda, vagy... oda figyelsz, akkor is. Talán pont e miatt nem kellene csak úgy vele mennem, de én mégis megteszem, mégis vele tartok, mert talán nem az emeleti táncoló tömegben akar majd eltenni láb alól, azt már akár itt lent is megtehette volna, azért nem kell beszélgetni is, meg magyarázni és ilyen légből kapott ötletet csak nem találna ki egyébként sem nem igaz? Hiszen... az én előéletem nem olyasmi, amibe csak úgy bele lehet hibázni. Ha találkoztunk és immár kétszer, ő emlékszik rám és még tud is rólam, akkor... egyértelmű, hogy tisztában van a múltammal, vagy egy részével. - Milyen jó lenne, ha mondana is valami a neve. - halk sóhaj csak, ahogyan mellette lépdelek. Tudom, hogy nem maradhatok sokáig, mert ha megteszem, annak megint komoly következménye lehet. A főnököm, a jelenlegi nem értékelné a kimaradást, ahogyan máskor sem szokta. Jobb, ha óvatos vagyok és nem játszom a türelmével, legalábbis egy bizonyos határon túl nem. Egy kis szünet belefér. Nem dohányzom, mások meg fél óránként mennek ki cigizni, majd azt mondom, hogy a mosdóba kellett elmennem. - Hogyan segíthetnék, ha egyszer nem is emlékszem semmire? - na igen, ez az amit nem tudok. Azt sem tudom, hogy miben segítettem neki, hogy milyen viszonyban voltunk egymással, akkor hát most mit tehetnék mégis érte? - Elmondaná, hogy mennyire ismer, hogy... én önt és miben segítettem? - olyan jó lenne visszakapni az emlékeimet, annyival könnyebb is lenne úgy, de sajnos nem megy egyszerűen. Előbb még el kell érnem, hogy Chris segíteni akarjon nekem ebben, hogy visszaadja, vagy visszaadassa az emlékeimet, ha ez egyáltalán lehetséges, mert még ez sem biztos. De segítenék én... ha hozzám fordult, ahhoz, aki még magáról se sok mindent tud, nem hogy másokról, akkor nem hiszen, hogy van más választása, mondhatni felettébb kétségbeesett lehet szegény. - Rám bízott valamit? Én én elrejthettem? De nem emlékszem rá... én... semmire sem emlékszem, akkor hogyan segíthetnék? - tényleg nem tudom. Láthatja rajtam, hogy szeretnék. Nem akarom cserben hagyni, főleg ha ismert és valami miatt ezek szerint bízott is bennem. Talán naivitás elhinnem neki ezt, talán nem kellene, de nem akarok átmenni valami paranoid hitetlenbe, aki már mindenben és mindenkiben csak a rosszat látja, aki folyton attól retteg, hogy végül megtámadnak, hogy akivel beszél az bizonyára rosszat akar neki, hogy a világ összeesküdött ellene és nem bízhat már senkiben sem. Nem bírom benne persze, de legalább megpróbálok hinni neki.
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Nem célom, hogy kedveljen, cseppet sem. A bizalmát azonban el kell nyernem, anélkül nem megy. Amennyire lehet, az őszinteség ősvényén botladozom, nem tisztem felfedni előtte a múltját, másokhoz tartozik, és ha megpróbálnék erőszakot tenni az ügyben, talán magának a farkasnak ártanék legtöbbet. Önzetlen teremtés, mindenki más boldogságát segíti elő, s az övé ködbe vész. Sötét erők játékszere, ezúttal az enyém is. Meg fog vajon békélni? Lesz egyszer saját élete? Ahogyan az elmúlt alkalommal megtettem volna, hogy mindent kockáztatva segítek megszökni az emlékeivel, ő akkor is a közös ügyünkre koncentrált, és amikor nem volt már idő cselekedni, azt tette, amit nem vártam, nekem segített. Nem hinném, hogy dilemmázott rajta egy percet is. Hanyagul, flegma módon kezeltem az áldozatát, faképnél hagytam, tudván, hogy újabb évszázadokig vigyáznak majd rá. Magamnak meséltem be mindezt, hogy ne kelljen belegondolnom, mindez valójában rabság. Talán tudta, hogy mi vár majd rá, és elfogadta, hogy az én ügyem révbe érjen. S most ismét azért vagyok itt, hogy kihasználjam. Ígérjem meg talán magamnak, hogy ezúttal megmentem? Szürke eminenciásnak tartom magam, nem szokásom szembenézni a hálával, és akinek valóban segítenem kéne, az Constance. A saját kudarcomat az ő döntésének tudtam be, s most ismét a segítségét kell kérnem. Önzetlen vagyok, csak éppen vele szemben nem. Mintha valami örökösen kihasználható őrangyalt látnék benne, holott az első alkalommal csupán véletlenszerű kalandban sodort egymás mellé a végzet. Most itt vagyok, meg sem ismer, ezen a ponton ellenben könnyedén átlendülök, nem látszik arcomon a megütődöttség, úgy volt, ahogy vártam. Még mindig rabságban, s mivel még él, a kulcs is nála. Megszerzem, majd távozom Mystic Fallsból, s majd eldől, hogy mi lesz Constcance emlékeivel. Elindulunk befelé, ezzel is jelzem, nem akarom letépni a fejét. Való igaz, hogy vérfarkasként egyetlen harapása is halálos lenne, már ha csupán vámpír lennék, ám boszorkány is vagyok, és tudom, hogyan állítsam meg a terjedést, hogy azalatt gyógyírt keressek. Úgy összességében egy fokkal talán erősebb vagyok a hatalmam által, ezt mutatja a tapasztalat is, ám egy vérfarkast, ha úgy igazán megindul, még féltucat vámpír sem állít le, a természet ereje pedig kétséges, hogy mennyire hat rá. Maradjunk annyiban, hogy Constance nincsen a halállistámon. Azt hiszem soha nem is lesz. - Nem kell emlékeznie. Minden, amire szükségünk lesz, az rendelkezésre áll. – Ingatom a fejemet, mindazonáltal szándékomban áll valamennyit felfedni a közös múltunkból, a Benedict-tel való függőben lévő alku miatt még nem döntöttem el, hogy más tekintetben is meglibbentem-e azt a bizonyos függönyt, amely az elméjét takarja. – Azt hiszem, nem volt a legjobb a kapcsolatunk. Azt kell mondanom, hogy nem szívlelt... Ez enyhe kifejezés, hiszen jobbára gyűlölt, ez most nem számít. Számomra mindez nem bír jelentőséggel. – Színtelen hangon beszélek, szándékosan nem említve az igazságot, semmi szükség sincs rá, hogy felzaklassam. Gyűlöljön bátran, az legalább egy kezelhető érzelem. Végeredményben ezt érdemlem. – Mindezek ellenére sikeresen össze tudtunk dolgozni, ám ügyünk lezáratlan maradt. Egy kulcsot hagytam önnél, megőrzésre. – Ez féligmeddig igaz, mindketten hihetlenül sérültek voltunk, ám ő látványosan gyorsan regenerálodott, így adta magát a helyzet, hogy üldözőink nem találják meg nálunk a kulcsot. Ő visszament Christopherhez, aki nem sokkal később ismét törölte az emlékeit, így a kulcsra áhítozók nem kaptak semmit. - Nem lesz egyszerű, úgyhogy lehetőség szerint ne sikítson. A kulcs legbelül van. Ahol a gyermekek fejlődnek ki. Csak így lehetett teljes biztonságban. Ketten akartuk. Remélem, elég bizonyítékul szolgál az, ha majd megtaláljuk. – Nem úgy beszélek, mint egy őrült, és még csak érzelemmentesen sem, mint egy pszichopata. Próbálok nyugtatólag hatni rá, biztosan nem fogja csak úgy megemészteni egykönnyen.
Nem egy megszokott dolog, hogy valaki csak úgy előbukkan a semmiből és kiderül, hogy ismer... na mások életében. Az enyémben nagyon úgy fest, hogy a végén még általánossá is válhat az ilyesmi. Kész csoda, hogy eddig még nem került rá sor, vagy csak az az oka, hogy nem emlékszem még erre sem? Ki tudja, hogy nem volt-e még olyan, hogy olyan emberek bukkantak fel az életemben, akik ismertek, de én nem tudtam róluk semmit sem? Megpróbálták elmagyarázni, hogy kik ők, én pedig végül azt is elfelejtettem, mert Chris és az a titokzatos idegen megoldották, hogy így legyen. Augustus... meg akarom ismerni, azt akarom, hogy a szemébe nézhessek, hogy lássam ki képes csak parancsra ilyesmit tenni és persze meg akarom mondani a szemébe, hogy rettenetes ember, hogy ilyesmire képes volt! Persze józan ésszel átgondolva, mondhatom, hogy talán lehetett oka rá, talán Chris megfenyegette, talán nem volt választása, talán... nem az ő hibája, talán nem csak az ő hibája, de mégis elég nehéz így hozzáállni, mert amit velem tett arra nem tudom, hogy van-e bocsánat egyáltalán. Nagy szavak igaz? Miközben Gregory-nak van igaza nem szabad könnyen megbocsátanom Chrisnek. Okkal mondta így, tudja, hogy meg fogok, de abban igaza van, hogy nem szabad ezt hirtelen megtennem. Ezúttal túl nagy hibát követett el, amit nem nézhetek el csak úgy neki, még annak fényében sem, hogy mennyi mindent tett értem, hogy hogy jó eséllyel az utóbbi éveket neki köszönhetően voltam képes ép ésszel átvészelni, de ez még nem ír mindent felül, amit tett ellenem, ez nem megy ilyen könnyen. - Hogy érti, hogy a rendelkezésünkre áll? - nem értem, tényleg nem. Ő vajon ki tudja szedni a fejemből azt, amit én nem tudok? Lehetséges, hogy szintén boszorkány? Mi van akkor, ha ő az az Augustus, csak direkt nem azon a néven mutatkozott be, hogy megtévesszen? A francba is! Nem akarok innentől mindenben rosszat látni és szinte már üldözési mániával élni. Az... az nem tudom, hogy mennyire változtatna meg és nem akarok változni, hinni akarok abban, hogy egyszer még értelmes életem lehet, ha nem is könnyen. - Gyűlöltem? Miért? És akkor miért bízott rám valamit, ami fontos önnek? - már-már idegesítő, hogy mennyire színtelen hangon beszél, mintha tényleg nem is lenne fontos semmi, a részletek, csak az, hogy megkapja, amit akar. Én viszont válaszokat akarok, nem pedig ködös szavakat a nagy semmiről és eddig csak azt kaptam, ami komolyan kezd dühíteni. Mindenki úgy kezel, mintha csak egy gyerek lennék, akinek nem mondanak el semmit. Mi lehet rosszabb annál, mint ami már most is van? - Kulcsot? - járatom az agyamat, próbálok gondolkodni, hogy tudok-e bármiféle kulcsról, aminek eddig nem tudtam a helyét, de a lakáskulcsomon kívül nincs az ég világon semmi sem, ami eszembe jutnak, és kétlem, hogy arról beszélünk, hogy ilyen nyílt helyen lenne az a kulcs, amit ő keres, hiszen bármikor elhagyhattam volna. - Nem tudom, hogy milyen kulcsról van szó, hogyan szedné ki a fejemből, hova rejtettem, ha... ha csak nem... - ha csak nem ő is boszorkány, de nem jutok el addig, hogy kimondjam a mondat végéit is, mert ő tovább folytatja még hozzá olyan szavakkal, amiktől majdnem tátva marad a szám. Először nem is fogom fel, a legbelülnél olyasmire asszociálok, hogy mélyen a gondolataim között, mert mégis miről másról lehetne szó? Ahogy felfogom, hogy miket mond és hogy még komolyan is mondja elkerekedett szemmel, enyhén szólva is kitágult pupillákkal lépek hátra vagy kettőt azonnal. - Mi a... fenéről... beszél? - lassan csóválom a fejemet, tagadom, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Még hogy bennem van az a kulcs, a méhemben? Belém rejtette? Az nem lehet... képtelenség! Ez az egész csak valami agyrém, valaki szórakozik velem és rám akarja hozni a frászt. Még hogy egy kulcs van bennem?! Nem lehet! - Hagyjon békén és... távozzon uram, most... különben... különben... nem tudom, hogy van-e itt ilyesmi, de hívok valami őrt... vagy tudom is én... tűnjön innen! - komolynak tűnt a komoly ábrázatával, meg a díszes külsejével, mint valami ügyvéd, de csak szórakozik velem vagy talán simán őrült. A rendezett külső még nem jelenti azt, hogy valaki tényleg normális, soha sem lehet tudni, hogy kicsoda pontosan az, akivel épp beszélsz. Ez a fickó pedig tuti, hogy nem százas... biztos, hogy valami nagy baj van a fejével!
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Mi lenne a legtriviálisabb megoldás? Nem magyarázkodom, az este folyamán amikor elindul hazafelé, varázslattal ütöm ki, elviszem az erdő mélyére, hogy ott aztán puszta kézzel tépjem ki a méhéből a kulcsot. Ehelyett mit teszek? Próbálok rá hatni. Segítőkészen fellibbentem az emlékeit takaró fátylat. Szavakkal. A válasz nem is lehet kétséges, egyre riadtabb arcot vág, mint egy ketrecbe zárt kismókus, aki attól tart, nem csak hogy megnyúzzák a bundájáért, még a husa is levesbe kerül majd. Érdekes felvetés így a részemről, a mókusleves biztosan nem egy ínyencfogás. Különben meg Constance ha már állat, és elvetjük a farkas jelleget, inkább hasonlít egy őzhidára, nem pusztán a szemei miatt, ahogyan megrezzen, az maga a kecsesség, a kellem, a báj, amit mindig is csodáltam benne, noha ezt lepleztem, rideg stílusomhoz aligha illene a kifinomult udvarlás. S vajon mit is adhatnék én egy nőnek? Fájdalmat, veszteséget. A múltban megtörténtek is ezt igazolják, tanultam a leckéből, az élet kiváló tanítóm volt. S az emlékek gyűlnek, halmodóznak, hogy soha ne felejtsem el, ostorozhassam magam, a baklövéseim megismételhetően ugyan, a következmények ellenben nem maradnak el. - Néhány napot maradok Mystic Fallsban hölgyem, nem többet. Így bocsássa meg türelemtlenségemet, a percek olybá tűnik, száguldanak e pillanatban. Megteszek mindent, hogy ne siettessem, ámbátor az időm vészesen fogy. – Szavaim pergők, s a végtelenségig udvariasak. Érződik belőle a határozottság, tudom mit akarok, s el is érem azt, mindezt ellenben ameddig csak lehet a jóízlés határain belül teszem, nem leszek tőle arrogáns. A jólnevelt modor viszont csak egy határig tartható, az önzésem ugyanis már más lapra tartozik. Éreztetem vele, hogy nem engedek a huszonegyből, s csak rajta áll, milyen módszert választunk mindarra, amelynek be kell következnie. Kérdésére sötét árnyék suhan végig az arcomon, bármennyire is ügyesen palástolom egykori érzéseimet, a lány a modern kor, és a folyamatos emléktörlések ellenére sem süppedt bele az útszéli kis senki szerepébe. Ráébred az ellentmondásra, amelyet e pillanatban kényszernek érzek feloldani, így anélkül, hogy ránéznék, vagy megköszörülném a torkomat, aprót ingatok a fejemen, mintha a kérdés nem is volna helyén való. - Aligha számít, hogy hogyan alakult a kapcsolatunk. Ön volt oly kedves, hogy mindezt felajánlotta. Gyűlölete ellenére. – Végeredményben mindkettő igaz. Tenni akartam róla, hogy a lány küzdje le mindenkivel oly kedves természetét, és fordítson hátat, ne érezzen úgy, ahogy, ő mégsem hagyott magamra, és amikor rajtunk keresték a kulcsot, még volt időnk elrejteni. Benne, amely minden logikát megalapozva pokoli fájdalommal járhatott, csoda, hogy a farkas megúszta ép elmével. Visszatekintek rá, végigjáratom íriszemet a lány esti lámpafénnyel megvilágított csinos arcán, hogy megfürödjek zavarában, amely lassan átjárja vénáit, magával ragadja, mint tavaszi fuvallat a cseresznyevirág termését. - Egyről a tizenkettő közül. Nem szükséges tudnia, vagy emlékeznie, csupán bíznia. Amely pontosan tudom, alaptalanul nagy ár egy idegennel szemben. – Húzom félre a felöltőmet, a belső zsebemben egy aranyláncon tizenegy különböző kulcs van felfűzve, méghozzá mind más és más anyagból. A legegyszerűbb gagátból a különlegesebb gyémántig. Csak a kulcsok kisebb vagyont érnek. Mégsem kincs az, amelyet nyitnak, számomra legalábbis értékesebb az, amely a kamrában rejlik. Nem követem, ahogyan hátralép, suttogó hangszínem megmarad, amelyet a mágiának köszönhetően immár a fejében hall. - Küzdhet Constance, de nem menekülhet. Ha nem most, majd egy más alkalommal. Ahogy kényelmesebb. Ha bántani akartam volna, megteszem. Megmondtam, gyűlölnie kell, és ezzel ne fukarkodjon. A kulcsra ellenben szükségem van. – A pillantásom mindazonáltal hogy mily rideg a szituáció, nagyon is kedves, barátságos, nem tudok átnézni rajta. Sosem tudtam. Tetteimmel igyekeztem bántani őt, csak éppen... sosem volt olyan átlagos, ahogyan a többség kezelte.
Rettenetesen frusztráló az, amikor nem emlékszel dolgokra, az amikor tudod, hogy ott kellene lenniük a fejedben az információknak és talán ott is vannak, de még sem férsz hozzájuk, én pedig tényleg nem tudom hogyan is kezeljem ezt. Itt egy fickó, akit állítólag ismerek, aki szintén ismer engem, de csak egyikünk van tisztában a részletekkel, jelen esetben ő. Én pedig csak állok itt és fogalmam sincs, hogy mégis mit mondjak neki, hogyan kezeljem a helyzetet és még csak nem is igazán értem, hogyan adhatnék vissza valamit neki, amiről halvány emlékeim sincsenek. Nem tudom, hogy hol van az a kulcs, biztos hogy nem találkoztam eddig még olyannal a kis ajtónyitó fémdarabkák közül, amit nem tudtam, hogy mire való. Nem lehet a kulcscsomómon és nem is hordom magamnál máshol, akkor pedig mégis hogyan segíthetnék neki? - Én... én megértem, de ettől még ez az egész számomra akkor is furcsa és nem tudom... nem tudom gyorsan kezelni. - sem a helyzetet, sem pedig ezt az egész szituációt és még most sem tudom, hogy ugyan mit is kellene tennem, hogy jobb legyen. Még mindig nem tudom, hogyan segíthetnék neki vagy azt, hogy egyáltalán akarok-e, mert nem tudok róla semmit sem és azt sem feltétlenül hiszem el, hogy azt a kulcsot rám bízta. Lehet, hogy mást akar tőlem, el akar csalni valahová. Olyan sok minden történt mostanában velem, hogy talán érthető, ha nem tudok csak úgy bizalommal fordulni egy ismeretlenhez, és gond nélkül elhinni azt, hogy tényleg ismertem és csak a segítségemet kéri. Lehet más célja, lehet a neve is hazugság. Rendkívül udvarias, de ha nem emlékszem rá, akkor bármit mondhat, nem hihetem el csak úgy minden szavát. Még ha meg is adom neki az esélyt, hogy elmagyarázza, attól még nem biztos, hogy hinni is fogok neki. - Ha azt akarja, hogy ez ne változzon, akkor tényleg jó így, ha nem mondd semmit. - húzom el a számat. Na igen, épp mondhatni eredetkutatok, és próbálok rájönni, hogy ki vagyok valójában, hogy milyen volt az életem, és ez a fickó láthatóan tud rólam dolgokat és persze esze ágában sincs elmondani, hogy mit, vagy hogy ki voltam akkor, vagy hogy miért gyűlöltem és ennek ellenére miért tartottam meg a titkát, őriztem meg azt a kulcsot. Nem igazán értem én ezt az egészet már, pedig csak válaszokat akarok, de nem olyan válaszokat, amik ez után következnek, mert na azt nem akartam hallani, hogy bennem van az a kulcs, még hozzá szó szerint, még hozzá nem csak a fejemben, a gondolataim között van a helye, hanem konkrétan belém... Jó ég, erre végképp nem akarok gondolni! Ezek után már talán nem is számítanak a szavai, a bizalomról meg a gyűlöletről, hiszen... lássuk be arról beszél, hogy lényegében ki akar szedni belőlem egy kulcsot, ami a méhemben van? Ez teljesen abszurd, nem csoda, hogy finoman szólva is pánikba esem a hírtől. - Persze, mintha ez ilyen egyszerű lenne. Még... még az sem biztos, hogy el kell hinnem ezt hiszem totálisan abszurd az egész, még hogy bennem van az a kulcs! És... ha így is lenne, akkor mégis hogyan szedné ki egyáltalán? - ez a legnagyobb képtelenség, amit eddig hallottam, és ha most azt mondja, hogy jön egy jó nagy szikével és szétszabdal, akkor abban a pillanatban hagynám faképnél és jó eséllyel a munkámnak is annyi lenne mára, mert hogy ilyen idegállapotban nem tudnék italokat felszolgálni, az ezer százalék. Határozottan úgy érzem már, hogy reszket a kezem, ezért is fonom karba, hogy legalább ne legyen olyan rémesen látványos a dolog. Mégis mit kéne erre mondanom? Igenis, amíg nem bizonyítja addig még csak az ötletet sem hiszem el, az egész teljességgel képtelenség!
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Türelmesen állom ostorcsapásait, amelyek az ismeretlenség csápjaiból adódnak. Nemlétező emlékei égigérő falként, megannyi téglából állnak össze, amelyen nem tud áthatolni, s a túloldalán állok én, az idegen, akiben egy cseppnyi bizodalma sem lehet. Megtehetném, hogy erőnek erejével vonszolnám át, vállalva a kockázat fájdalmát, amely a leány ép eszének elveszejtésével jár. Lehetnék manipulatív pók, amely szépen lassan behálózza, s erényét sem kímélve oly könnyedén ragadja el a sötétbe, amelyből nincs menekvés. A sors iróniája, hogy sosem akartam neki rosszat. Hiába taszítottam volna el, mindig visszatalált, ebből fakadt a közös erőnk. A ragaszkodásából, a barátaiba vetett hitéből. Ez a hit az, amelyből örökös hátrálásom is fakad, a múltam túl komor, hogy ismét leragadjak mocsarában, és megnyugvást leljek. Constance világa még emlékek nélkül is oly teljes, árnyék vagyok csupán, olyan kósza, tovatűnő szellemalak, amely nem lehet részese a tünemény sorsfonalának. - Constance.. hölgyem. Nincsen szükség magyarázkodásra. – Hárítom el finom, könnyed eleganciával, mintha nem is az életéről, a múltjáról folytatnánk húsvavágó diskurzust, csupán a verőfényes napsütést látva mondanánk az esernyőről. Nem kívánom őt lekezelni, annak ellenére, hogy mágiám, s korom folytán komolyabb a tapasztalatom, ám emlékei nem-léte még inkább fölé emel. Számomra ő egyenrangú, és ha segít, megtalálhatjuk a titok nyitját. Távozom, s ő ismét visszamerülhet a mesterséges burok rózsaszín világába. -Nem akarom megsérteni kedvesem, ám Ön megteszi, ha úgy véli, törekvésem arra irányul, hogy kedveljen. Gyűlölete legyen csak maradandó, a józan eszére apellálok akkor, amikor a segítségét kérem. – Többször is eljátszottuk már ezt, tanulhatnék a hibáimból. Ösztönösen törekszik a boldogságra, nem foghatja fel ép ésszel, miért akarok távolmaradni attól a táncparkettől, ahol ő ropja álombaillő táncát. Tekintetem, testtartásom merev, távolságtartó, ám az az ösztön, amelyet még az emlékekkel sem rabolhattak el tőle, a csalhatatlan szimat, a kivételes hallás bizony a kezére adhat, és láttathatja vele, hogy a kemény maszk mögött mindez kérlelés, ne akarjon kedvelni. S egyértelmű a kép, jómagam mindig is többre tartottam őt egyszerű barátnál, fegyvertársnál, ám mindez plátóinak sem volt mondható, leszámítva bizonyos értelmetlen, visszavonható eseményt, amelyre az idegen boszorkány a kezeimre játszva jótékony fátyol-függönyt húzott. Sosem akarnám, hogy Constance emlékezzen ránk, mindarra, amik voltunk. - Vérrel, és mágiával. Fájni fog, ezt megígérhetem. Viszont túl fogja élni, és bármit kérhet. Egy szívességet. Nos.. megkapom amit akarok? – Kérdezem színtelen hangon, amelyben nincsen fenyegetés, az őszinteségemre kell támaszkodnia. Az, hogy hogyan került a méhébe, egy másik történet, és meg kell érteni, nem egy modernkori esély keretein belül szándékozom fényt deríteni. Ellenben ha az éj újabb esélyt sző számunkra, hogy találkánk egy későbbi időpontban folytatódjon, meglehet még múltjának eme részlete is – bizonyos szemszögből – felfedésre kerülhet.
Olyan az egész fickó a kiállása, a megjelenése, mintha valahonnan a múltból szalajtották volna. Próbálom én értelmezni, amit mond, próbálom kezelni a hirtelen felbukkanást is, de egyáltalán nem megy könnyen. Nem ismerem, halványan sem dereng róla semmi sem, érthető, hogy nem bízom benne és amikor valaki még azzal is nyit, hogy nem zavarja, ha gyűlölöm... na az nem valami megszokott, de talán mégis ezzel ad egy kis bizalmat mégis, bármennyire is furán hangzik ez. Csak egyelőre még nem tudom azt, amit mondani akar és az indokot, ami miatt itt van, na ez nagyban megnehezíti a viszonyulásomat majd hozzá, bármennyire is próbálok most még oldódni és nem negatívan kezelni őt. Mesterséges rózsaszín burok.. ha tudnám, hogy mire gondol akkor már most belé fojtanám még a gondolatokat is, hiszen úgy fest nem tud rólam olyan sokat, a jelenemről legalábbis nem. Az életem nem burok és nem is rózsaszín, már nem. Igazából talán sosem volt az, maximum volt idő, amikor próbáltam ebben hinni, de az sem tartott sajnos túlságosan sokáig és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek abban hinni, hogy az életem igazán jóra fordulhat, maximum abban reménykedem, hogy idővel legalább hellyel-közel jobb lesz, mint ami most van. De természetesen azt is tudom, hogy ehhez nekem kell sok mindent megtennem. Nekem kellene megbocsátani valahogy Chrisnek, de ehhez az kell, hogy először utána járjak a múltamnak, hogy megtudjam ki vagyok, hogy visszakapjam az emlékeimet, amiket elvettek tőlem. Addig nem vagyok képes csak úgy tovább lépni, hiszen így olyan, mintha azt sem tudnám, hogy ki is vagyok valójában. - Komolyan úgy beszél, mintha egy Jane Austen regényből lépett volna ki... - csóválom meg a fejemet. Nehéz kiigazodni a szavain. Én aztán igazán szeretek olvasni, tényleg nagyon, de ez a régies beszéd még nekem is új és szokatlan és néhol határozottan nehéz értelmezni. Igaza van, én az a típus vagyok, aki még a jelenlegi rossz körülményei ellenére is törekszik a boldogságra, aki próbál valahogy olyan utat találni magának, amiből valami jó sülhet ki, ő pedig szimplán bevállalja azt, hogy gyűlölöm és még csak változtatni sem akarna rajta, sőt határozottan ellene van? Ez nekem egyszerűen érthetetlen és furcsa, bár... nem nehéz elérnie,a mikor rátér a lényegre, a kulcsra, hogy hol a helye, amiről nekem nem kell tudnom, mert elég ha ő tudja. Nem csoda, hogy alig hiszem el, amit mond, képtelenségnek tűnik, nagyobb képtelenségnek, mint eddig bármi az életemben. Próbálok nagy levegőt venni, hogy megnyugodjak és ne legyek még mindig pánikban, pedig nem lenne csoda, ha itt hagynám faképnél, de abban igaza van, ha ez az egész igaz, akkor nem fogja csak úgy annyiban hagyni. Látszik a tekintetén, hogy eltökélt és arra már sokszor rá kellett jönnöm, hogy ezekben a rémes játszmákban, maffiózók, vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok között én az egyik leggyengébb láncszem vagyok, bármennyire is nem akarok az lenni, a mágia, vagy a vámpír erő több, mint ami nekem adatott. - Nagyon biztató. Nem mondták még önnek, hogy néha a kegyes hazugság... jobb, mint az igazság? - kelletlenül húzom el a számat, de talán ez félig beleegyezésnek számít. Talán... nem tudom még én magam sem. Az a baj, hogy azt érzem jó eséllyel tényleg nincs választásom, jó eséllyel tényleg nem tehetek semmit sem az egész ellen, akkor is megtörténik, ha nem akarom. - A szívesség bármi lehet? Bármit meg tud tenni... varázslattal? - boszorkány, ez valahogy evidens nekem. Ha vámpír lenne tudnám, érezném, hallanám nem igaz? Tehát boszorkány, vagy mindkettő egyben, a jó ég tudja, talán ez a része most nem is számít. Azt viszont tudom, hogy jól át kell gondolnom, hogy mi is legyen az a szívesség. Valami olyan, amit meg tud tenni, de amit nem kérhetek senki mástól és ami igazán fontos. Hogy védelmet kapjak a maffiától, hogy visszakapjam az emlékeimet, de azt talán csak az adhatja vissza, aki elvette, hogy tudjam ha valakit láttam már életemben, hogy így van, hogy legalább derengjen, vagy jelezzen valami vészkapcsoló... nem tudom, olyan ez, mint amikor a szegény embernek csak egyetlen kívánsága van és nem tudja eldönteni, hogy mi is legyen az. Esetemben sem túl egyszerű feladat.
Valószínűleg ha lenne hatalmam az idő felett, nemes egyszerűséggel döntöttem volna úgy, hogy visszapörgetem azt, csak hogy néhány döntést megmásítsak. De nem vagyunk tökéletesek, mindannyian döntünk olyan elhatározások mellett, amelyekben az eszméink megtestesülését véljük látni, és ez a döntés nem mindig jó... nem mindig önzetlen. És nem mindig segít mindannyiunk életén. A döntésemmel megmentettem Damont. De elvettem azt, aki Kate számára az életet jelentette. Ennyi erővel akár a tulajdon testvérem halálát is kívánhattam volna, annak ellenére, hogy csupán nemrég keveredett az életembe. Megannyiszor kívántam azt, hogy érjen véget ez az egész história... talán ha nem az élet mellett döntök, nem vámpírként folytatom az életemet, hanem tényleg meghalok, már régen nem erről szólna az egész. Az egy mások számára kedvező döntés lett volna, és talán akkor egyszer dönthettem volna mások érdekében is, nemcsak önző módon a saját fejem után mentem volna. A szavai éles bírálatként csapódtak hozzám. Meglehetősen kellemetlen, sőt. Fájó volt, amit beszélt, de valószínűleg meg is érdemeltem, hogy így ostorozzon engem. Ebben a helyzetben, főleg tőle... szóval igen, bármit megérdemelnék. Tekintve, hogy Benjamin élete egyetlen döntéstől függött. Az enyémtől. Megállíthattam volna az egészet, de előttem csakis Damon életének megmentése lebegett. Nekem ő az, ami Kate-nek Benjamin, míg az a ficsúr számomra már időtlen idők óta ellenség. Már ellensége volt Katherine-nek. Ellensége volt Damonnek és Stefannak. És ahogy a szeretethez, békéhez, haraghoz, hát az ellenszenvhez is szükséges mindkét fél. Nem ok nélkül utálták egymást, és valószínűleg Damon nem véletlenül tépné ki Benjamin szívét ha újra meglátná az utcán flangálni. - Nincsenek elvárásaim - bukott ki belőlem csak ennyi, és nagyot nyeltem. Mit mondhattam volna? Már az előbb kifejtettem az álláspontomat. Komoly, súlyos döntést hoztam. Amit megbánhattam benne, azt megbántam. És Kate-től hajlandó vagyok bármikor bocsánatot kérni, de Benjamin Lockwood ezt nemes egyszerűséggel nem érdemli meg. Azok után, amit velem és Damonnel tett, egyáltalán nem. Egy nagy nyelést követően egy kis megkönnyebbülő sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor kiejtette a száján, hogy Benjamin él. Kate végett könnyebbültem meg. De az, hogy ez a félőrült ismét a városban flangál, hát nem váltott ki belőlem túl pozitív érzéseket. - Csodálatos - jegyeztem meg halkan, majd beletúrtam a szélfújta hajamba. Ennél többet mondani sem tudtam volna, bár valószínűleg hallhatta a hangomon, hogy nem repesek az örömtől. Ő sem felejtheti el, hogy kivel állt össze. És hogy ez a valaki bármikor képes lesz arra, hogy újra átkerüljön azon a vékony vonalon, és legyen ismét mindenki ellensége. - Talán célszerű lenne... nem egy légtérbe engedni Damonnel - fűztem végül hozzá, és megigazítottam a táskám pántját. Ezt még Benjamin halála nélkül is pontosan tudta mindkettőnk. - Ha egy helyiségbe kerülnek, nos... - köszörültem meg a torkomat. -, a találkozás után valamelyikünknek ismét boszorkány után kell rohangálnia. - Bár ez már legyen a két félnótás problémája. A férfiak meglehetősen furcsán oldják meg a gondokat.
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
Azt hiszem legalább abban a tekintetben tökéletesen sikerül a tervemet végrehajtani, hogy nem indítok el benne szimpátiát. Nincs rá szükségem. Ahogy mondtam, akkor nyújt biztos táptalajt a kettőnk feszülő ellentétnek. Felesleges túlbonyolítani mindezt, csupán azért jöttem vissza, hogy szolgáltassa nekem a megőrzött kulcsot. Felesleges azon tűnődnöm, hogy látni akartam ismét, hiszen ha meg akartam volna tenni mindezt, már korábban itt vagyok. Önző érdekeimet szolgálja csak gyűlölete, amelyet oly éhesen próbálok tőle kicsikarni többedszer, talán ezúttal sikerrel járok. Ha nem lát át rajtam, minden rendben lesz. Tételezzük fel, hogy fogvatartói alaposan elhomályosították már érzékeit, s nekem sem a farkasra, csupán a kincsedládiákra lesz szükségem, amely ezúttal a méhe. Csakis abból a szempontból van jelentősége, hogy a lány egyben vérlény, hogy nem fog belehalni a nem kevésbé véres manőverbe, természetes regenerációja megkönnyíti, hogy ne a karjaim között vérezzen el. Kivéve ha Chris, vagy a sötétben rejtőző boszorkány valamely módon leárnyékolta ezt, s akkor komoly bajban leszünk. - A drága hölgy úgy tűnik, túl sok lányregényt olvas, ha így be tudja azonosítani. Jómagam viszont száműzöm az íly túlfűtött irodalmat, megzavarja a józan gondolkozást. – Aprót emelek a vállamon, s majd vissza is ejtem, a sors iróniája, hogy ő már elfeledte hogy milyen is volt egykor. Pontosan olyan, mint amit most említett. Régen volt már igaz, s az ármányos vámpír bizonyára a saját képére formálta őt. Nos igen, nem árt, ha haladunk a korral, nekem kevésbé sikerült, konzervatív vagyok, a régi eszméket követem, amely alapján bármilyen sötét is a lelkünk, az alapvető udvariasság nélkülözhetetlen kelléktár egy úriember életében. - Aligha. A kegyes hazugság lidércfénnyel táncoló mocsár mélyére vezet, ahol csakis a pusztulás várja Constance. A nyers hazugság, bármilyen húsbatépően kínzó... életben tart. S bizalmat szül. Ahogy mondtam, bíznia kell bennem, ellenkező esetben nem pusztán a módszer lesz nyers, a következmények is. – Biccentek, miután már látom, hogy hajlandóságot mutat. Nem mondom, hogy most, ebben a percben fogom elragadni, hiszen igen feltűnő lenne, ha a munkájából kell elrángatnom. Szükség szerint megigézhetem a főnökét, ám ha Constance-hoz hasonlatosan Christopher bűvkörében van, nem szándékozom feltűnést kelteni. Találkozhatunk majd egy más alkalommal. Végső soron készüljön csak rá, akár lelkiekben is, ezen az egy napon már nem múlik. Akár holnap este. Többen is elhaladnak mellettünk, a fiatalok mulatsága lassan kezd hangulatosabbá válni, a lány jelenléte nem feltétlenül szükséges, szóval tudom tartani még vagy egy fertályórán át. Beljebb lépünk, a Withmore főiskola küszöbén át az egyik aulába, ahol kényelmes fotelek felé invitálom, ahol megvárom, hogy helyet foglaljon, majd megteszem én is. – Nem vagyok úgynevezett dzsinn, hogy a kívánságot feltételhez szabjam, ám csak módjával. Bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok mindenható. Varázslattal, manipulációval, s ha szükséges, nyers erővel. – Nem teszem hozzá, hogy a farkas erősebb, mint a vámpír, igaz, túl régóta élek, talán még ellene is lenne esélyem, ám meg kell hagyni, a pusztakezes harcmodor nem az én világom. Jobban szeretem a meglepetés erejét. Kiváncsian tekintek rá, eddig rezzenéstelen tekintetemben mintha lassan éledő derü honolna. Vajon mit fog kérni? Az őzike szempár úgy tűnik, már most vad táncot jár gondolatai mezsgyéjén, s kész vagyok segítségére lenni. Ahogyan sejtem, nem most fog kiderülni a válasz, jelenleg tűt kutat a szénakazalban, egy esélye van, hogy valódi eszközt kapjon a kezébe, amellyel visszavághat, s a saját ura lehet. - Nem győzöm hangsúlyozni, miszerint részvétemről kell biztosítanom. Ön igen kedves teremtés, ártatlan, űzetett vad, s mint olyan, könnyű prédája azoknak, akik a sakktáblák bizonyos oldalán állnak. Ha módomban áll, támogatom a törekvéseit. Megérdemli, hogy ezúttal az Ön javára billenjen a sors mérlege. – Azt már nem teszem hozzá, hogy szavaim az előző alkalommal is hasonlóan hangzottak, akkor a lány a kevés idő miatt nekem segített, s nem a saját boldogulását kereste. Most talán úgy lenne az udvarias lépés, ha előbb teljesíteném a kivánságát? Ám mi lesz, ha az idő homokja ezúttal ellenemben fog leperegni, és mindez végzetes döntésnek bizonyul? Önzésem határtalan, meglehet eljött a perc, hogy meghúzzam azt a bizonyos végső határt, amely a lemondás alap kelléke.
- Lányregény? Nem uram... szépirodalom. Olyan, ami érzéseket rejt, amit ha jól sejtek akkor ön nem igazán ismer. - túlságosan kimért, túlságosan megfontolt és láthatóan nem gondol bele semmibe, amit más érezhet. Én legalábbis ezt látom rajta. Szó nélkül azt várta, hogy fogadjam el őt, az érkezését, egyáltalán azt, hogy ide jön és csak úgy azt mondja ismer. Nem az lenne a fair, ha ezt nem a munkám közben tenné meg, ha elmondta volna kicsoda valójában, ha tényleg elmeséli, hogy honnan ismer, hogy mit tud rólam, hogy ki voltam a múltban, amiről nekem fogalmam sincsen. Nem, ő e helyett csak ködösen beszél, fensőségesen, mintha nem is lenne jogom tudni a részleteket. Egyszerűen csak tegyem meg, amit kell, amit akar, pedig még azt sem mondta el, hogy mi az. Igenis ha már annyira úriember, akkor minimum úgy kellett volna kezdenie, hogy elmondja, hogy ki ő és nem pedig ezzel a ködös utalgatással, és hogy utálnom kell őt és hogy ő épp ezt igyekszik elősegíteni a mostani viselkedésével is. Miért miért kellene utálnom valakit, akit még csak nem is ismerek? És miért segítettem neki bármiben is a múltban, ha már akkor is gyűlöltem őt? Kényszerített talán? Akkor viszont nem várhat tőlem bizalmat, vagy nyitottságot, hiszen nem tudok róla semmit, ő pedig nem is mond nekem semmit sem magáról. - Tehát ezzel azt mondja, hogy... nincs is választásom? Így is úgy is az lesz, amit akar, csak az a kérdés, hogyan. - keserűen ejtem ki a szavakat. Tényleg úgy érzem, mintha napról napra csak sodródnék az árral, mintha minden nap másnak lennék a játékszere. Egyik alkalommal azt kell tennem, amit Chris vár el tőlem, elnéznem neki, hogy átvert, aztán felbukkan ez a fickó és a nyomomban liheg a maffia is. Mégis hogyan lehet ezt egyáltalán elviselni? Én már igazán nem tudom, azt sem hogy mit kellene mondanom erre. Igen az egy lehetőség, hogy legalább kérhetek is cserébe valamit, de attól még nem valami örömteli hír, hogy kín és fájdalom vár rám mindenképpen, nem tehetek ellene semmit sem. Így is úgyis szenvedni fogok, hogy ő hozzájusson ahhoz a kulcshoz, ami bennem van. Akárhogy is, de ebbe még belegondolni is iszonyatosan bizarr lehetőség. Nem csoda, hogy nem tudok most nyugodtan gondolkodni. És mi van, ha nem teljesíti, amit kérek, ha nem képes rá? Igen, ahogy ki is mondja ő sem képes bármire, viszont nekem így is úgy is vállalnom kell a következményeket. Nem valami lelkesítőek a lehetőségem... újfent. Az utolsó szavai lepnek meg igazán, az eddigi fenyegetettséget enyhíti kicsit, hogy megért legalább, hogy talán próbálja, ha nem is megy neki maradéktalanul. - Meg tud védeni attól, hogy újra az elmémmel játszanak? Ezt el tudja érni? - nem tudom, hogy ki ő és talán nem jó a döntésem. Nem tudom, hogy mire képes és abban sem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő kérés cserébe, de nem kérhetek olyat, hogy mindentől mentsen meg, hogy biztosítson nekem normális életet. Erre biztos, hogy képtelen lenne és ha túl sokat akar a szarka... én csak azt akarom hát, hogy ne legyen ilyen újra. Nem akarom, hogy ha Chrisben elpattan valami, akkor újra megtegye. Az emlékeimet akarom vissza. - Meg tudja találni azt, aki ezt tette velem? El tudja érni, hogy... felismerjem? - nem is tudom, valahogy? Valami módja kell, hogy legyen, hogy megtaláljam, ha esetleg ebben Chris nem segít. Ha nem is tudja ő maga felszabadítani az emlékeimet, de segíthet benne, hogy ha olyannal találkozom,a kit ismernem kellene, de nem ismerek, akkor mégis csak tudjam hogy ki az illető. Nem is tudom... azt hiszem ez a legfontosabb nekem. Úgy érzem, amíg nem tudom, hogy ki voltam, addig azt sem fogom tudni, hogy ki vagyok jelenleg.
The most gentle and sweet revenge is the forgiveness.
- Amit Ön pedig túlzottan is. Az érzések tévútra vezetnek, meg kell követnem, ismét, ha úgy véli, hogy sértő vagyok. Bizton állíthatom, csupán bizonyos mértékig áll szándékomban. – Bólintok, valóban nem akarom megbántani, ám mindig így alakul. Annyira mások vagyunk, és talán ő volt az egyetlen a hosszú évszázadok során, aki képes volt elfeledtetni pár röpke hétre a múltamat, azt a sötéten kavaró emlék-zuhatagot, amellyel az örökkévalóságon át meg kell bírkóznom. S Constance úgy intézi ezt, hogy érezzem, lelkem komor mélység, ám inkább ő mondja ki, mintsem a saját tükörképemmel vívott harc során bukjak el. A lány igazi nemeskisasszony, mindig is az volt, még ha a modern világ, és az ármánykodó ellenlábasai megpróbálják mindezt kiírtani belőle. Mindig maga volt a tökély, ostorcsapásai is helyén kezelendők. Tudom jól, hogy úgy véli, minden szavammal belégázolok, holott önzésemen túl valóban látni kívántam őt, s arról biztosítani, ezúttal talán mégicsak segítségére lehetek. A keserű szavak folytán ellenben megrezzenek, most úgy kezel, hogy én is csak bántani vágyom. Erről szó sincsen, nem akarnám őt manipulálni. Ígéretét jöttem betartatni, erre már nem emlékezhet. Ha távozom majd, bíznom kell abban, hogy többé nem lesz senki játékszere sem. Hiszen oly könnyed, szinte táncol a széllel, miért kötné gúzsba halandó, vagy természetfeletti? - Hogyne lenne? Alkut kínálok hölgyem. Valamit, valamiért. Pusztán bízom, hogy őszinteségem nem elrettenti, hanem felnyitja a szemét, sosem ártanék Önnek. – Itt elmosolyodom. – Azon felül, hogy maga a prodecúra nem éppen fájdalommentes, ezzel tisztában lehetünk. – Nem akarok én kíméletlen lenni, vagy egy szadista mészáros, nem fog belehalni. Elvileg. A lelkére értettem, hogy nem leszek egy a körülötte ólálkodó árnyak közül. Sorsunk két alkalommal is összekovácsolódott már, szándékosan nem fedem fel múltunk részleteit, nem kívánom zavarba hozni. A magam dolgát szintén akarattal nem nyitom meg előtte, nem vágyom a sajnálatára. Constance egyébiránt is kedves, segítőkész, még maróbb volna a fájdalom, ha kényszeresen úgy érezné, segítenie kell. Jobb, ha mindaz, amit adni akar, vásárhoz hasonlatosan értékkel bír. Nem tudom nem megmosolyogni, ahogyan mint holmi lurkó az édességboltban azt sem tudja, hogy mihez kapjon. Sorolja a lehetőségeket, s én nem állítom meg. – Nem gondoltam, hogy ilyen nagy árat kér a hölgy. Úgy véltem, egyetlen szívesség is elegendő lenne, ám miért is ne? Vegye el, ami jogosan jár. S mint olyan, egyet kell értenem, támogatom a dolgot. Mindazonáltal az emlékeit én sem adhatom vissza. Túl erős bűbáj, még kegyed maradandó sérülést szerezne, és azt nem akarom. Az, aki Öntől elvette, ő megtehetné. Ellenben, jószándékom jeléül, ám legyen. – Közelebb lépek, mert bár intimmé fajul a helyzet, most kevesen sündörögnek kettőnk között. A homloka felé illesztem a két hüvelykujjamat, s mielőtt hozzáérnék, levándorol pillantásom az őzikeszemekbe. – Szabad? – Kérdezek rá kellemes férfihangomon, és ha megkaptam a zöld utat, a selymes bőrhöz érzek, és hangtalan igét mormolva úgy érezheti, hogy könnyed, finoman hűvös szellő járja át az elméjét. A hűvösség ugyan csakhamar távozik, ám ha a későbbiekben a védelemre gondol, tudni fogja, hogy ott feszül az elmélje körül, akár egy pajzs. Még én sem tudom eltávolítani, még csak koncentrálnia sem kell rá. – Most ennyi. A későbbiekben segítek, hogy megtalálja az emberét. Hogy együtt megtaláljuk. – Lépek hátrébb, nem akarom, hogy zavar táncoljon az orcáján, voltunk ennél közelebbi kapcsolatban is, amiről úgymond nem szükséges tudnia. Sőt, mindenkinek jobb így.
Már nem tudtam mit mondani. Minden egyes szó elhagyta a számat, amit terveztem kimondani és nem akarta túlságosan beleélni magam az ő helyzetébe, hiszen akkor képes lettem volna fátylat borítani mindenre, ami történt. Nem haragudhattam ítéletnapig a húgomra, biztos voltam benne, hogy elfog jönni az idő, amikor képes leszek anélkül rá nézni, hogy eszembe jutna: megölette a férfit, akit szeretek azért, hogy az ő boldogsága ne kerüljön veszélybe. Szerettem volna elfelejteni, Isten lássa kedvem… de nem tudtam, nem engedhettem meg magamnak, hogy mindig én legyek az, akiből bolondot csinálnak. A tulajdon testvérem pedig főleg nem tehette volna meg velem ezt…
- Ne hidd azt, hogy nekem jólesik érezni a késztetést, hogy felpofozzalak. – Az arcomra kiülhetett, mennyire elfuseráltnak bélyegeztem a helyzetet, amiből nagyon szívesen léptem volna ki, de csak annyit tettem, hogy én is beletúrtam a hajamba és sóhajtottam egyet. Milyen megoldás lenne erre? Üljünk le, vigyorogjunk egymásra és tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne? Hiába szerettem volna, én ehhez túl kevés voltam. Megcsóváltam a fejem, amikor a szavaiból ismételten azt vettem ki, hogy Ben az, akit távol kell tartani a világ összes élőlényétől, mert egy szobába engedni akárkivel végzetes döntés lehetne. Elfogult voltam, de nem annyira, hogy ne tudjam, mire volt képes és mennyire utálatos, gyűlölnivaló féreg volt, ha arra került a sor… láttam már azt a oldalát is, de Damon Salvatore-nek sem kellett a szomszédba mennie azért, hogy valakiből eltüntesse a jóindulat szikráját is. Velem nem egyszer megtette, de a húgom miatt nem küldtem el melegebb éghajlatra. Mostanáig. - Szerencsére ha nem muszáj, akkor az elkövetkezendőkben nem fogunk összefutni. – Nagyot nyeltem, úgy mondtam ki ezeket a szavakat, mintha közben a fogamat húzták volna. Elena nekem nem csupán az egyetlen közelben lévő családtagom, hanem az egyik legjobb barátom is volt, akinek bármit elmondhattam akkor is, ha tisztában voltam azzal, hogy nem fog egyezni a véleményünk, bár erre eddig még nem igazán került sor. Elég volt most, egyszer, egy igen nagy dologban összekülönböznünk. – Remélem, hogy boldogok lesztek Damon-nel a továbbiakban is és ha legközelebb valamilyen okból kifolyólag haldokolni fog, akkor nem Ben lesz az, akit fel szeretnétek áldozni, mint járulékos veszteség. – Sóhajtottam egyet és a gyomromat mardosó ideggel, valamint a sírás kerülgetésével együtt úgy döntöttem, ideje távozni. Akármennyire léptem volna inkább oda hozzá és öleltem volna meg. – További jó szórakozást az egyetemista léthez. – Ezzel fogtam magam és inkább hátat fordítottam neki, sietősre véve a lépteimet túrtam a hajamat a fülem mögé. Miért pont neki kellett keresztbe tennie?
köszönöm a játékot, remélem mihamarabb sort kerítünk egy újra <3
▲ little sis <3 bocsánat a késésért! ▲ mirrors ▲ - ▲ made by ▲
El sem hiszem, hogy Silas képes volt megtenni ezt velem. Annyi éven át vártunk arra, hogy együtt lehessünk, most végre minden adott volt hozzá, de ő egy hülyeség miatt képes volt megcsalni, és aztán jön azzal, hogy csak egy kaland volt és sajnálja. 2000 éven keresztül szenvedtem, kárhozatra voltam ítélve, aztán mikor végre sikerült megszabadulnom ettől a fájdalomtól akkor végre életem szerelmével tudtam lenni, azt hittem, hogy mellette soha többé nem fogok fájdalmat érezni, vele boldog leszek. Erre most meg... Csak azért, mert nem akartam vele lefeküdni ezért össze veszünk, elmegy és keres egy csajt akivel lefeküdhet? Stefan aznap jól megkínzott, lelkileg még a mai napig is labilis vagyok, és akkor még csodálkozik, hogy most nem volt kedvem ágyba bújni vele? Meg amúgy is... 2000 évnyi szenvedés mellett nem nagyon volt "időm" arra, hogy bárkivel is lefeküdjek, ami azt jelenti, hogy még szűz vagyok, és hülyeség vagy nem hülyeség, de minimális szinten félek az elsőtől, és nem akarom elsietni. Rosszul esett az, hogy megcsalt, hiszen ő az utolsó ember akitől vártam volna azt, hogy fájdalmat okozzon nekem, de hát úgy látszik tévedtem... Már jó pár ideje fontolgatom azt, hogy beiratkozom a Whitmore egyetemre, hiszen az a legfőbb célom, hogy betudjak illeszkedni az emberek közé, szerezzek barátokat, ismerősöket, és ez most még kapóra is jön, hogy eljöttem beiratkozni, mert az egyetem távol van Mystic Fallstól, így hát távol van Silastől is. Oh, istenem, mindig rajta jár az eszem... Túlságosan is szeretem, még akkor is amikor legszívesebben utálni szeretném. Túl régóta vártam már arra, hogy vele lehessek... Nem akarom őt elveszíteni, de most úgy érzem, hogy kell egy kis távolság tőle. Amikor voltam itt beiratozni akkor megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki segítőkész volt, nyugodtan kérdezhettem őt, hogy mi-hol van, elmagyarázott mindent. Amikor minden elvolt intézve akkor elkezdtünk beszélgetni, ismerkedni, aztán egy jó pár idő után kiderült, hogy tud a természetfelettiekről. Ez nekem persze csak kapóra jött, hiszen szükségem van egy olyan személyre akivel bátran megbeszélhetek bármit. Megbeszéltünk mára egy találkozott az udvaron, viszont mivel én kicsivel hamarabb érkeztem ezért leültem az egyik szabad padra és a többi embert figyeltem, hallgattam a madarak csiripelését.
Éveken keresztül nem láttam arra esélyt, hogy én valaha is tovább tanuljak emberek között, akik nem a családom tagjai. Azt hittem egészen addig, míg ki nem száradok a börtönvilág lesz az otthonom, és ott kell leélnem szomorú életemet mielőtt teljesen megőrülnék. De ez nem így lett, esélyt kaptam egy új életre, hogy megízleljem a mostani világ eszenciáját. És azt kell mondanom, hogy tetszik ez a modernség, amelyet az elmúlt időben ismertem meg. Csak ne lenne az az apró dolog, ami miatt az örömömbe némi keserűség is keveredik minden egyes alkalommal mikor meglátok egy szerelmespárt. Boldognak kéne lennem, amiért már nem köt semmi a régi életemhez, Valerie teljesen felbolygatta az életemet és fogalmam sincs miért, de egy kicsit hálás is vagyok érte. Sosem volt az, hogy én vagyok egyedül és jól esik végre egyedül megismerni a világot. Úgy érzem elvették tőlem ezt a lehetőséget csak azért, mert más vagyok, mint a többi természetfeletti lény, vagy mint a családom többi tagja. Mary-Louise mindig ott volt velem így sose tudtam megtapasztalni milyen az élet nélküle, azt se tudom ki vagyok én valójában az átváltozásom óta. Másrészt hiányzik, azt kell mondanom, mert ez az igazság. Szeretem és ez nem a két napig tartó fellángolás, ami elhalványul, hanem az igazi érzés, amely csak egyszer adódik egy ember életében. Szóval most nem tudom mit csináljak. Másik oldalról nézve ezt az egészet örülök annak, hogy végre főiskolára járhatok és megismerkedhetek a körülöttem lévőkkel. Mindig is zavart az, hogy Mary-Louise próbált visszatartani, zavart, hogy Ő nem akar annyira elmélyedni ebben a világban, mint én. De most itt vagyok, egyedül ugyan, és összetört szívvel, de élek és barátaim is vannak. - Most mennem kell, erre jön az egyik ismerősöm. – utasítom el illedelmesen az ebédhez való meghívást, hiszen Amara már itt lehet késni pedig nem szeretnék, ahogyan megváratni sem, ha már eljött ide és még kedve is van velem találkozni. A kezemen lévő órára pillantok majd elköszönve mindenkitől a bandából szépen elindulok az udvarra, a megbeszélt padhoz, hogy újból láthassam természetfeletti barátnőmet. Gyorsan szedem a lábamat, hogy mihamarabb odaérjek és mikor meglátom alakját egyből elmosolyodom. Talán tényleg örökké szóló barátságot kötöttünk aznap? - Szia Ami, bocsánat amiért megvárattalak. – kérek elnézést majd leülök mellé és elteszem a táskámat meg a telefonomat, amelynek háttérképe még mindig egy közös kép Mary-Louiseval. – Hogy vagy ezen a csodálatos napon? Igazán frissítő ez a napsütés… - mosolygok rá kedvesen.
Kezdőlap
