Elmosolyodtam. Ismertem a modorát, már ha nem változott ilyen tekintetből, és tudtam, hogy büszke arra, amit a lánya el fog érni ebben a szakmában. Bár sosem sejtettem, hogy egyáltlaán képes lesz gyerekre adni a fejét, mindig annyira más volt... a gyerek olyannak való, mint én, mondták sokan ebben a szakmában, bár sokan estek bele ebbe a "hibába" azóta. Annyi biztos, hogy én a saját gyerekeimet sosem engedtem volna ebbe a terepbe. Életet akarok nekik, nem pedig egy igahajtást, hisz erről szól ez az egész. Arról nem is beszélve, hogy könnyű olyan ügybe keveredni, amelyet sokan nem néznek jó szemmel. - Azt kell mondanom, kettőnk közül te vagy a szerencsésebb, ha nem változtál. Annak idején megvetettem, amit képviseltél, mert én másfajta... voltam - húztam el a számat, majd egy furcsa grimasz jelent meg az arcomon. - Végül is hová jutottam azzal az értékrenddel? Boldogtalan házasság, és egy főiskolai tanári állás... nem ez volt az álmom - ráztam meg a fejem, bár nem hervadt le a mosoly az arcomról. Elvégre ez már nem fájt. Kicsit sem. Reális voltam világ életemben, nem álmodozó. De mégis volt egy álmom. Egy élet, amit irigyelnek tőlem. És nem kaptam meg... na jó, voltak idők, amikor minden jó volt. Hirtelen bukott ki belőlem egy rövid nevetés, ahogy elképzeltem őt egy tanár helyében. Vicces elképzelés. Habár én sem állandóan akarom ezt csinálni, hiszen ügyvéd vagyok, nem professzor. Brüsszelben is tudtam csinálni egyszerre a kettőt, miért is ne menne itt is? - Nemrég felfedeztem egy jó helyet a környéken. Azóta átrágtam magam azon, hogy nem ügyvédi iroda kell nekünk, hanem egy szórakozóhely valami főiskola mellett, dupla haszon - kacsintottam rá, majd intettem a kijárat felé. Nagyjából öt perc telt el, mire betévedtünk a bárba. Eléggé csendes volt, habár nem meglepő, délelőtt van, ez nem éppen az az időszak, amikor itt diákok lógnak le a csillárról. Közben átrágtam magam, hogyan is kellene felelnem a kérdésére. - Ez bonyolultabb. Vagy talán túl egyszerű. Jött valami más... - vontam egyet a vállamon. - Vagy inkább valaki más, és a vele megálmodott jövő már sokkal szebbnek és jobbnak tűnt, mint a való élet Éloise-szal - sóhajtottam fel, leülve a bárpulthoz. - Kiábrándultam a tökéletes életből. Két gyerek, egy tökéletes feleség, és egy sikeres karrier... mindenki álma. Egészen addig, míg nem találsz valamit, ami a tökéletes életedet szétszedi, mégis, soha annyira boldog még nem voltál a szétesett életedben - csitultam el a végére, majd zavarodott mosoly jelent meg a szám szélében. - A te válásod érdekesebbnek ígérkezik, téged ismerve. Mit iszol?
- Csak voltál? Tudtommal ebből azért nem olyan egyszerű ”kigyógyulni”. – célzok ezzel arra, hogy nekem egyáltalán nem tűnik sokkal rosszabbnak, mint volt. Régen is csak annyi bajom volt vele, hogy túl erkölcsös volt, de nem látom egy lélektelen, gonosz, zsémbes alaknak ma sem. Ezzel nincs is baj. Ha az lenne, na ott problémák lennének. – Nem mindig azt kapjuk, amit akarjuk. Ha vigasztal, én sem éppen így képzeltem el az életemet. – nem a munkát illetően, azzal nincs bajom, jól menő ügyvéd vagyok, keresnek, jó pénzt kapok,de ezen kívül az életemben minden maga a káosz, a munka elvette minden más téren az erőmet az életben. - Igaz. Kevesebb stressz, kényelmesebb munka, biztos pénz… na meg persze alkohol és nők. Hol hagytuk az eszünket fiatalon? – sóhajtok fel. Így belegondolva tényleg nem lett volna ez olyan rossz ötlet, csak hát egyikünk sem volt az a fajta, aki beletörődött volna abba, hogy talán nem azt kapja, amit vár. Én bizonyítani akartam például az apámnak, először nem is magam miatt csináltam ezt, majd…ráéreztem, megtaláltam benne önmagam, és úgy voltam vele, hogy miért hagynám abba, ha egyszer sikeres vagyok? Nem bántam meg soha, hogy ügyvéd lettem, de ha más pályát választok, talán máshogy alakul az életem. Talán jobban is. - Szóval viszonyod volt? Nem hittem volna. Mégis kivel kavartál? – valami tanulóval, esetleg munkatárs, ismerős… meglep a dolog, hogy őszinte legyek, mert mindig is úgy gondoltam, hogy én fogok majd azért repülni, mert megcsalom a nejem. KIutjda, ért az is, de végül megelőzött engem az új barátjával. Vagy már a férje is? - Szóval, az a viszony akkor még mindig tart? Kitudja, talán így lesz a legjobb. Nem mindig találjuk elsőre azt, ami kell. A házasság pedig nem jelenti, hogy minden tökéletes. – rántom meg a vállamat. Nem is, soha nem hittem, de én a lányom miatt vettem el a volt feleségemet, nem azért, mert olyan elképesztően imádtam volna. Inkább volt fellángolás, mint szerelem. – Egy jó hideg sör megteszi. – nem szoktam sokat inni, de nyár van, szóval a sör belefér. – Nem feltétlen érdekesebb. Arra értem haza egy nap, hogy egy fekete sráccal van együtt az ágyunkban. Simán ment a válás, tudod, inkább csak azért vettem el, mert hirtelen lett terhes, és felébredtek bennem az apai ösztönök. Aztán persze elég hamar el is aludtak. Nem tudom, hogy mit csinál most, a lányunkkal sem beszél, a pasiját meg most engedték ki a börtönből. Ráhúztam két évet egy parkolási bírság miatt. – nem akarom, de csak kiül az az önelégült vigyor az arcomra. Igen, bosszút akartam állni, ezért mindent megtettem, hogy egy hülye parkolás miatt két évig ott bent kelljen rohadnia a fickónak. Nem szép dolog, én is tudom. – De nekem nincs senkim, te vén kujon, úgyhogy egészségedre! – mondom mosolyogva, ahogy összekoccintom az üvegemet az övével, vagy…poharával, attól függ mit iszik.
- Ötven alatt még van élet. Állítólag - vontam meg a vállamat somolyogva. Még ha csak viccként is kezeljük a témát, igaza van... hol hagytuk az eszünket fiatalon? Bár valószínűleg ő többet törődött a valódi életében is, mint én. Nekem már az eleje óta ott volt Éloise, nem volt szükségem másra... Galen viszont nem kötelezte el magát rögtön, és ő csinálta jól. Kár, hogy ehhez húsz év kellett. Micsoda felismerés. Csak legyintettem. - Azután történt, hogy Éloise megcsalt. Az volt az utolsó löket, ami kellett a váláshoz. Szóval utána kezdődött ez az egész... Talya-val. Nem tudom, volt-e már dolgod orosz nővel, de... khm - köszörültem meg a torkomat, és széles vigyor jelent meg az arcomon. - A legjobb az egészben, hogy nem volt kötöttség benne. Majdnem húsz év láncra verve... - rázott végig a hideg hirtelen. - Úgy ért véget, ahogy kezdődött - vontam a vállamon egyet. Magamat leptem meg azzal mindig, hogy ilyen egyszerűen tudok beszélni erről az egészről, bár miért is esne nehezemre, Talya-t nem szerettem, csak barátság és testiség volt kettőnk között, ami véget is ért pár hónapon belül. - Nekem is egy sört - biccentettem a fiatal lány irányába, aki a pult mögött állva várta a rendelésünket, de pár pillanat múlva döbbent ábrázattal fordultam vissza Galen irányába. - Egy fekete sráccal? - lepődtem meg teljesen. Nem tudom, hány évvel a házasságuk után történt, de maga ez a két szó annyit sugallt felém, hogy a srác az... egy srác. Fiatalabb, mint mi. És ezek után miért kérdezik a nők, hogy a férfiak ilyen korban miért a fiatalabb lányokat részesítik előnyben? Pontosan azért, amiért a nők is. Éloise sem egy vele egykorúval kezdett ki. De furcsamód nem éreztem iránta semmit. Nem érdekelt. Inkább köszönettel tartoztam volna neki, hogy végre kimentett ebből a házasságnak csúfolt kötelékből. - Legalább az apai érzéseid megmaradtak - szólaltam meg, miután megkaptuk az italokat, és belekortyoltam a pohárba. Még az sem érdekelt, ha egy diákom meglát, elvégre szabadidőmben nem tanár vagyok, hanem magánember. Az pedig még inkább vigyorra késztetett, hogy besózta a férfit két évre. - Mr. Carson nem változik - koccintottam össze vele a poharamat, miközben elgondolkodtam, amit mondott. Nem volt bennem megbánás a saját viszonyomat illetően, elvégre már akkor történt, mikor kimondták a válásomat. De ő volt a lazább, én a karótnyelt, de végre úgy tűnt, ezt a vonalat elmostuk. - Ami késik, nem múlik - néztem körbe, majd mikor Galen felé fordítottam a tekintetemet ismét, fejemmel a sarki asztalhoz böktem, miután láttam, hogy az ott ülő lány le sem veszi a szemét a barátomról. - Végzős a jogon. Fogalmam sincs, hogyan jutott el idáig, mert amit nálam letesz az asztalra, nem elég semmihez. Talán korrepetálásra szorul - vontam a vállamat, majd elvigyorodtam és sejtelmesen néztem Galenre. - Az a fajta, aki az idősebb férfiak után vadászik - vontam fel a szemöldököm.
- Azt mondják, hogy hatvan felett is. Már ha beköltözöl egy gyógyszertárba. – rántom meg a vállamat. Nem tetszik a gondolat, hogy egy húsz-harminc év múlva legfeljebb már én is napról napra fogok élni gyógyszerek segítségével. Az életem nem stressz mentes, sokat dolgoztam és dolgozom most is, mondhatni… munkamániás vagyok, bár ezt nem szeretem hallani. - Nem, csak a maffiával, de erősen kétlem, hogy ők megközelítenék a te Talya-d finomságát. – vigyorgok rá. A legnagyobb és legjobban fizető ügyeim mindig is a bűnszervezetekkel voltak. Az oroszokat valakinek amerikai földön is védenie kell, ez lennék én. Feltéve persze, ha jól megfizetnek, és a kapcsolatok sem ártanak. – Jól tetted, aki egyszer megcsalt, az megfog újra és újra. És csak a házasságod után döbbensz rá, hogy mennyi lehetőséged volt. – nem vagyok egy szoknyavadász alkat, de a házasságom után nekem is bőven akadt dolgom nővel és…. mi tagadás, szeretem a kötetlenséget, soha többet nem akarok jegygyűrűt húzni senkinek sem az ujjára. –Volt vagy… húsz éves? De az nem úgy ért véget, ahogy elkezdődött. Vagyis hát… fogalmam sincsen, nem beszélek vele, Wanda-t is csak úgy lepasszolta nekem. – nem valami jó anya, és hát én sem vagyok egy túlzottan jó apa, de nem hinném, hogy ez bárkit is meglepne. Az igazság az, hogy soha nem akartam apa lenni, mert tudtam, hogy nem való ez nekem, de aztán becsúszott a dolog, el kellett vennem az anyját is, és hát… végül is, nem rossz érzés apának lenni, de nem mindenki születik jó apának, ez tény. – Már ha valaha is voltak. – rántom meg a vállamat. Ha megkérdezné a lányomat, biztos azt a választ kapná, hogy apai érzéseim soha nem voltak. Én inkább nem is mondanék erre semmit. A szakmai karrierem sokkal jobban alakult, mint reméltem volna, a családi életem viszont… nem is háborús övezet, sokkal inkább hasonlítanám egy atomtámadás utáni helyhez. – A bosszú úgy a legédesebb, ha fizetnek is érte. – vigyorgok rá. A srác egy gettóban nőt fel, erőszakos múltja volt, kerestem egy múltbeli áldozatát, majd rávettem, hogy perelje őt be, én pedig mindent elkövettem, hogy a srác elveszítse az ügyet. Nem közvetlenül, de közvetve igen. – Korrepetálásra, mi? Na várj egy percet! – vigyorgok rá, mielőtt még lekászálódnék a székről és a lány asztala felé indulnék. Talán úgy két-három percet lehetek távol, amikor pedig visszaérek, egy elégedett mosollyal lengetem meg előtte a szalvétát, amin a lány száma van. – Te tényleg megváltoztál, Bryan. Régen azt nem engedted volna, hogy a diákjaidra nézek. – most pedig még ő javasolja nekem őket? Azt hiszem igaza volt, kettőnk közül tényleg ő változott többet, de… szerintem nem hátrányára.
Csak megrándítottam a vállamat. Hatvan felett... már elég fiatalon tudtam, hogy sosem akarok sokáig élni. Pontosabban, azt nem akarom megélni, hogy mindenki más vállára tegyek terhet a létezésemmel. Számomra még a gondolat is elviselhetetlen, ahogyan a gyerekeimnek kellene gondoskodnia rólam, mert én már nem lennék képes ellátni magam. Inkább... üssön el egy busz. Vagy lőjenek le, legalább adnék egy kis munkát valami jogi szervnek. Úgyis ez volt az életem. Mindig is ez volt. Elvigyorodtam. - Nincs sok különbség egy orosz nő és az orosz maffia között - mondtam egyszerű megjegyzésként. - Van valami a vérükben, ami a miénkben nincs - ráztam meg a fejem némiképpen elmélázva. - Bár vitathatatlan, hogy ezt egy orosz nő másképpen hozza tudomásodra, mint egy fegyveres maffiatag - ismertem be. Valamiért hálásnak kellene lennem. Mégpedig azért, hogy sosem volt közöm az ilyen ügyekhez. Nem is vágytam rá. Talán vállon kellene veregetnem, amiért egyáltalán még él, mindketten ismerjük, hogy "azon az oldalon" hogyan is intézik az ügyeiket, a vodkán és az orosz ruletten kívül. - Szóval.. csak a gyerek miatt vetted el, nem? - kérdeztem. Lehet, hogy nem kellemes emlékek fűzik ehhez az időszakához, de ami történt, megtörtént. És nekünk amúgy is több mint húsz évet kell bepótolnunk, tekintve, hogy egykori önfejűségem áldozatává vált ő is, és a barátságunk is. De még talán nincs veszve semmi. Az pedig, hogy apai érzések és ösztönök... hát, én nem úgy születtem, hogy rögtön tudtam mindent. A legjobb időszakomat éltem, tele voltam munkával, mikor először apa lettem. És néha azt gondolom, hogy ehhez még ma sincs elég ösztönöm. - Te legalább ott vagy neki. Nem mint az anyja - sóhajtottam fel. Ritka eset, mikor egy nő passzolja tovább a gyereket. Igencsak ritka. Követtem őt a pillantásommal, még mindig vigyorogva az iménti fekete srácos történetén, de nemsokkal később vissza is fordultam. Nem folyok bele a diákjaim életébe, tanultam egy pár leckéből. Tudom, milyenek ezek a 22-23 éves lányok, fele azért bámul mert apakomplexusa van, a másik pedig azért, mert milyen menő lenne egy tanárral kezdeni. Erre a godnolatra ismét sóhajtanom kellett. Az én gondolataimat más uralta egész nap, még éjszaka is. És túl sokat jelentett ahhoz, hogy holmi figyelemre vágyó kislány átvegye a helyét. - Ez gyors volt - szólaltam meg, mikor Galen visszatért. - Annak idején legalább fél órába telt becserkészned egy telefonszámot - néztem vissza a lányra még egy másodpercre. - Nem az én dolgom. Nem vagyok az apja - mondtam. - És fel is fogod hívni? Azért kérdezem, mert most, hogy látta, velem vagy itt... kényelmetlenül érintene, ha holnap azzal fogadna, hogy hol talál meg.
- Az oroszok tökös egy népség. El sem hinnéd, hogy miket tudnék mesélni róluk… - csóválom meg a fejemet. Voltak személyes találkozóim az orosz maffiával és amik ott történtek… képesek fegyvert dugni a szájukba csak úgy parancsra. Olyan engedelmesek, mint a kutyák, csak meg kell őket nevelni. De jól fizetnek és szeretik az olyan amerikait, aki tesz az erkölcsre. – És jó eséllyel én sem, amit te mesélnél az orosz barátnődről. Mindig azt hittem, hogy én fogok előbb behúzni egy orosz nőt. – csóválom meg a fejemet vigyorogva. Csak viccelek persze, de az igaz, hogy régen mindig is… magamat tartottam a csapodárabbnak. Erre kiderül, hogy átvette a vezetést. Nem szép dolog. - Soha nem szerettem. Elvoltunk, jobb volt együtt, mint egyedül, de ennyi, nem szerettem őt, és ő se engem. A gyerek miatt vettem el, bepánikoltam. – még az is megfordult a fejemben egy-egy rosszabb napomon, hogy talán örökbe kéne adni a lányomat, mert tudtam, hogy nem vagyok jó apának, de végül nem történt semmi ilyen. Szerencsére. Bár jobb apa így se sikerült lennem. – Ettől csak jobb vagyok, mint ő. De nem tesz jó szülővé. – a lányom már amúgy is felnőtt, de attól még büszke vagyok rá, csak hát… igen, apának nem voltam soha jó. Ügyvédnek mérföldekkel jobb vagyok. – Annak idején még nem volt rajtam drága öltöny, karóra, és nem néztem ki ilyen jól. Na meg… ők se adják valami nehezen magukat. – mondom, ahogy egy pillanatra visszanézek a lányra. Sőt, inkább csak odaadják magukat, már kiveszet a világból a romantika. Amit amúgy nem bánok, soha nem voltam egy romantikus alkat. – Még szerencse, hogy azt te sem tudod… - vigyorgok rá. – Amúgy tetszene. Még medencém is van, egy hatalmas kert…csak tudnám miért. De nyugalom, fel fogom hívni. Talán. – mondom egy vállrándítás mellett, és a számhoz emelem a sörösüveget. – Tudod, ez az egész már nem vonz annyira. A diáklányok. Nem mondom, hogy többre vágyom, mert nem, egyszerűen csak… egyforma szinte mind. – de tényleg, egyszer megakartam nevezni az egyik nevét és nem tudtam. Néha már úgy érzem, hogy egy-egy ügy is élvezetesebb, mint ők. Sarkított példa, de megteszi.
- Vannak olyan népek, amiket nem is szeretnék megismerni - vigyorodtam el. Igen, nyilván mindannyian tudjuk, hová szeretnénk jutni és mit akarunk elérni az életben. És ehhez néha olyat kell tennünk, amelyről tudjuk, hogy elvezet ahhoz a bizonyos élethez, miközben tudjuk, hogy az egész csak egy eszköz, és nem több. Ez az én esetemben olyan ügyek elvállalása volt, amelyekhez nem füllött a fogam, de tudtam, hogy jó fényt fog vetni rám. Csak emiatt vállaltam. Sosem voltam olyan igazán önzőnek mondható, mindig mások érdekeit néztem, és lényegében még ezeket az ügyeket is képes voltam megszeretni a végére... már amennyire meg lehet szeretni egy ilyen ügyet. Arról már nem ejtettem szót, hogy nincs miért "irigykedni" az orosz nők terén megnyert tapasztalatomat illetően, habár én is vigyorogtam a szavaira, de még előtte állt annak a lehetősége, hogy ő maga is becserkésszen egyet, és rájöjjön, hogy miről is beszéltem az imént. Lehetne ezeket a nőket szeretni, de mikor életed két fázisa között állsz, csak tébecolsz a semmiben, hát... nem egy új szerelemre vágysz, hanem hogy valaki kimossa belőled a volt feleséged és az elszalajtott lehetőség gondolatát és emlékét. Bár tény, hogy az utóbbi nem annyira sikerült, hiszen ha úgy történt volna, még mindig Brüsszelben lennék. - Hát, barátom. Egyedül a lányod mondhat ítéleted az apai képességeidről. Én ezért nem kérdeztem soha, de soha... hogy milyen apának tartanak - sóhajtottam fel, őszintén megmondva az igazat. Tényleg így van, sosem tartottam magam jó apának, mindig az anyjuk volt velük. Én pedig egy kiegészítője voltam a nappalinak, konyhának, dolgozószobának és gyerekszobának, mikor azok a nagybetűs barátok meglátogattak. - Khm - dőltem hátra kissé, az én fantáziámat kevésbé mozgatta a lány, akihez az imént odairányítottam, nyilván mert a tanítványom. És mert egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet sem a küllemével, sem a tudásával. - Régen ezek nélkül is ment. Ha most már nem villantasz egy drága karórát, barátom... semmi esélyed - sóhajtottam fel. Ez mondjuk leginkább a fiatalabb lányokra igaz. Ebony körül forogtak az agytekervényeim, ő pedig valószínűleg nem azért érdeklődött felőlem, mert egy elég drága üzletből szereztem az órámat. - Nocsak - vontam fel kérdőn a szemöldököm, de rögötn meg is jelent az a vigyor. - Megjön az eszed, és így túl a negyedik X-en, végre rájössz, mi is kell majd neked? - kérdeztem kíváncsian, habár tudtam, hogy ez nagyjából így működik. Mondom én, ismét.
-Tudod az irányelvem. – rántom meg a vállamat. – Ne kérdez, csak tedd a dolgod miután megkaptad a pénzedet. - így pedig nem kell attól tartanom, hogy valaha is megvádolnának bármivel, mert csak védem őket, elvégre joguk van hozzá, hogy védelmet kapjanak, és ha az az én személyemben talál rájuk, hát akkor… nincs mit tenni, bele kell nyugodni. Az ilyen alakok elégedettek, ha jól végzed a munkád, ami azért fontos, mert a pénztárcájuk vastag, és kevesen mernek szórakozni velük. Mondhatni kapsz egy kis védelmet, elvégre az ilyenek számolnak azzal, hogy életükben többet látnak bíróságot, mint nőt. A lényeg, hogy elégedettek legyenek. Akkor te gazdag leszel. - Inkább meg se kérdezd őt erről. Nem akarsz esszét javítani arról, hogy mennyire vagyok ”jó” apa. – villantok meg felé egy széles mosolyt. Ez valójában szomorú. De nincs mit tenni. Nem voltam túlzottan jó apa, most sem vagyok az, bár meg kell hagyni, hogy a lányom egész szépen felnőtt. – Azt szokták mondani, hogy egy apa akkor teszi a legtöbbet a gyerekeiért, ha szereti az anyjukat. Szóval innen nézve megbuktunk. De kétlem, hogy olyan rossz apa lennél. – lehet, hogy nem minta apa, ő is változhatott, sőt, változott is, de egy biztos: régen pont belőle néztem ki azt, hogy azzá a minta apává fog majd változni, aki minden kislány álma. És minden tinidzsére rémálma. - Régen sok minden más volt. Bár köztünk szólva, utáltam a folytonos körbeudvarlást. De ennél még az is jobb volt. – biztos sokan szeretik, hogy elég csak a pénztárcájukat mutogatniuk, én nem tartozom ezek közé. De soha nem is mentem el addig, hogy álmokat kergessek. Nincsenek illúzióim a világról. - Túl sokat nézel ki belőlem, Bryan. – csóválom meg a fejemet vigyorogva, majd felsóhajtok. – Soha nem voltam egy szerelmes alkat, te is tudod. Mi kell nekem? Mindenem megvan, amit régen akartam. Még egy rohadt válás is. A siker tud szar is lenni. – legalábbis egy ponton túl. Sok mindent tűztem ki fiatalon magam elé, és ezt mind elértem. A válást ugyan kihagytam volna, de egy sikeres férfi válás nélkül olyan, mint a zebra csíkok nélkül. – Te viszont ideköltöztél Brüsszelből, hogy… újrakezdj mindent. Na ez már nem semmi a negyedik X-en túl. Én nem biztos, hogy megtettem volna. – szóval csak gratulálni tudok. Képtelen lennék azt, amit eddig felépítettem, csak úgy elhagyni. Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá, és az eddig hallottak alapján teljesen érthető is a dolog. Nem várhatják el tőle, hogy a polcon porosodjon egész életében.
Hát igen. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy tényleg semmit nem változott, amivel az ő esetében semmi baj nincs is. Jóval korábban kellett volna belátnom, hogy úgy is lehet élni, ahogyan ő élte az elmúlt húsz évét. Talán sok mindentől megkíméltem volna saját magam is. Tanulhattunk volna egymástól, habár lehet, hogy ő tőlem nem túl sokat, tekintve, hogy akkoriban is pont ez volt a gond kettőnk között. Nem láttuk... én legalábbis nem láttam az értelmet abban, amit ő képviselni akart. És ahogyan képviselni akarta. - Nem szakterületem az, hogy a diákjaim milyen családi háttérrel rendelkeznek, és szeretik-e a szüleiket, szóval... nem, nem fogok velük ilyen esszét íratni - mosolyodtam el halványan. Az tény, hogy ha valaki a diplomázásunk után azt mondja, hogy Galenből apa lesz, nagy eséllyel előbb váltott volna ki belőlem nevetést, mint bármi mást. És ezt soha nem rosszindulatból tettem, tekintve, hogy mindketten tisztában voltunk azzal, hová akarunk tartozni. Nagyvonalakban sikerült is, ám akkoriban még nem sejtettem, hogy ez az élet ennyire elkeserítő és szánalomraméltó tud lenni. - És valószínűleg... több oka van az anyjára haragudni, ha már otthagyta - vontam egyet a vállamon. Nem sok tapasztalatom volt ilyen anyák terén, hiszen ritka, mikor az anya hagyja veszni a gyermekét. Általában ez fordítva történik. Gondolatmenetére csak felsóhajtottam. - A szerelem egyszer elmúlik. - Teljesen őszinte volt a hangom. Inkább hagytam ezt az egész színjátékot, mintsem hogy megkeserítsem a gyerekeim életét. Hisz ha nincs meg a szüleik között az az összhang, amelyre szükségük lenne, hát... magunkat már így is eléggé megcsonkítottuk, nekik még volt esélyük arra, hogy míg felnőnek, normális gyerekkoruk legyen. - Jó látni, hogy még mindig a régi vagy - kezdtem el ismét egy széles vigyorral. Igen, van egy bizonyos mentalitás, amit én már jó ideje Galen-féle eszmefuttatásnak neveztem, annak ellenére, hogy közel húsz éve tényleg semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással. De valljuk be, ő ezzel a modorral aratja le a babérokat. Az ő igényei mások, mint az enyémek. De nem éreztem irigységet magamban emiatt. - Nem akarok újrakezdeni semmit. Folytatni akarok valamit, amit nem is olyan régen hagytam elúszni - vallottam be csendesen. De eszem ágában sem volt erről részletesen beszélgetni. Tekintve, hogy még az én fejemben sem teljesen tiszták a gondolatok. - A lányod végett gondolom... a közelben maradsz? - kérdeztem végül, hogy minél előbb eltereljem a szót az iménti témáról. Tettem mindezt azért is, mert valószínűleg ismét egy olyan periódusba léphet akár az én-, akár az ő élete is, hogy szükségünk legyen régi kapcsolatunkra. És a mi kapcsolatunk eléggé... régi. Igen, határozottan. Akárcsak az a bizonyos országút.
Nem tudnám megmondani, hogy miért nem akartam az erkölcsösebb fajta lenni. Egyszerűen csak úgy láttam, hogy nem hoz semmit. Sem sikert, sem pénzt, nekem pedig mindkettőre szükségem volt… szükségem van. Így utólag azt mondom, hogy bejött a dolog, az erkölcstelen ember mindig is sikeresebb volt… karrier terén. Mint apa megbuktam. Kinek melyik a fontosabb ugye. Nem mondom, hogy nem szeretem a lányomat, mert nem lenne igaz, azonban az sem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy fel voltam készülve. Nem voltam. Meglepett az apaság, ezért házasodtam meg, ami így utólag azt kell mondjam, hogy életem legnagyobb hibája volt. Mindegy, minden sikeres férfi egyszer válik, nem? -Szerencséd. Nem is értem, hogy a pszichiáterek hogy képesek végighallgatni az ilyet. Felkötném magam, ha egész napa család fontosságáról és erkölcsi oldalairól beszélgetnénk. – nem voltam egy lelkizős típus régen sem, azóta pedig ez nem változott meg, ugyanúgy szívtelenek és arrogánsnak ismernek az emberek, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy ezt már bóknak veszem. – Kitudja, hogy egy kamaszlány fejében mi zajlik. Talán jobb is, ha nem tudjuk. – mosolygok rá. Ennek ellenére azonban szeretnék jóban lenni a lányommal, csak hát nehéz úgy, ha az ember nagyon sok mindenről maradt le az életében. Megesik. Ettől függetlenül még egész jól sikerült felnevelni. - Szinte mindig. Legalább van benne valami állandóság. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Állandó, hogy mindig elmúlik. Mindegy, soha nem voltam egy hős szerelmes típus, tehát nem nagyon visel meg a dolog, remekül meg voltam szerelem nélkül is eddig, és van egy olyan érzésem, hogy ezután sem lesz bajom nélküle. - Húsz év annyira még se sok, mi? Annyira sokat te sem változtál, talán egy kicsit. De jót tett neked. – veregetem vállba. Legalábbis én úgy látom, hogy nem ártott neki. Kell egy-két nagyobb pofon az élettől, hogy az ember jobban nézzen ki. Ezt apám mondogatta mindig, és ugyan értelme nem sok van, de azért a lényeget ki lehet belőle ragadni. – Nagyon határozottnak tűnsz. – mondom kíváncsian, de végül csak ráhagyom a dolgot. Láthatóan nem akar beszélni róla, én pedig nem fogom belőle harapófogóval kihúzni a dolgot. Ha tárgyalóteremben lennénk, és tanú lenne, akkor megtenném, de… ne akarjunk odáig eljutni. Kemény napok lennének azok mindkettőnknek. - Mondhatni. Az ügy miatt is, amit elvállaltam, szeretném gyorsan lezárni a dolgot. Wanda amúgy is valami fesztiválra akar majd menni. – legalábbis ezt mondta, de tudjuk, hogy milyenek a kamaszok, néha – szinte mindig – teljesen más jár a fejükben, mint amiről beszélnek. – Nem akartad, hogy a kölykök veled maradjanak? – gondolom nem akart egy pert, vagy csak így látta jobbnak, de… mindig is őt képzeltem a tökéletes családapa mintapéldájának.
El kellett vigyorodnom a szavain, habár kicsit sem lepett meg amit mondott, a Galen-féle életfilozófia majdnem minden szegmensét kiismertem már, és ha változott, ha nem ennyi idő elteltével is, de valamiben nem lehet csak úgy megváltozni. És ez a valami pontosan ilyen volt. - Akkor barátom. Most beszéljünk a család fontosságáról és annak erkölcsi oldalairól - billent oldalra a fejem, de csak pár másodpercig tudtam ezt az egészet nevetés nélkül kibírni. Egyértelműen húztam az agyát, ami meg rám volt jellemző, sajátos jellemvonásom volt, hogy ha nem volt muszáj, szerettem az életemben azt, ami nem a komolyságáról híres. Például Galent. Azt vallottam, hogy túl sok komoly esemény zajlik nap mint nap a szemeink előtt még a munkánkban is, nem kell máshová az a sok komolyság, és hogy valahol végre adjanak egy kis kegyelmet, legyen egy kis friss levegő... távol tárgyalóteremtől, irodaháztól, gyilkosságtól, csalástól, vagdalózó szülőktől... egyszóval egy ilyen kis kocsmában, a sarokban üldögélve, néhány unalmas viccet mesélve. - A saját lányomtól én sem tudom, de a tanítványaim kapcsán igen, hogy mi zajlik egy kamasz fejében. A biztonság esetére inkább... figyelj oda rá. - Nem akartam hegyi beszédet tartani arról, milyen apa legyen. Elvégre ő tudja, hogy mi a legjobb a lányának, és hogy mire van szükség ahhoz, hogy kordában tartsa. Talán nekem is inkább a sajátommal kellene foglalkoznom. - Húsz év... - sóhajtottam fel, ebben a sóhajban pedig benne is volt az a húsz év körülbelül, amit eltöltöttünk egymás társasága nélkül. Talán ha újrakezdeném, máshogyan döntenék, nem hagynám, hogy pár erkölcsi apróság azt mondassa velem, hogy szakadjunk szét. Elvégre ketten azt hiszem, nagy dolgokra lettünk volna képesek együtt. Vagy nem? Ez már mindegy, nem fog kiderülni. - Soknak tűnik. De tény, hogy öröm látni azt, hogy te sem változtál majdnem semmit. A következő alkalommal valami pörgősebb helyre megyünk, mint régen. - Még emlékeztem a diploma utáni közös kiruccanásra, habár annak majdnem nem lett szép vége. De Galen akár itallal a kezében, akár szín józanul, de tudta, hogy mivel vonja magára a figyelmet. Most már némileg más a helyzet. - Hm, új ügy a láthatáron? - kérdeztem, erre már eléggé felkaptam a fejemet. Meglehetősen kíváncsi lettem, és ez ellen egyrészt nem tudtam, másrészt nem is akartam tenni. - Mik a részletek? Vagy ez szigorúan titkos? - Tudtam én, milyen az ügyvédi titoktartás, és sosem kéényszerítettem senkit arra, hogy beszéljen valamiről, amiről... nem tehetné meg. De a kérdésével ki is zökkentett. - A gyerekek... az anyjukkal jobban elvannak. Belőlem csak annyit látnának, hogy reggel elmegyek, és délután hazaérek. Előfordult, hogy csak akkor, mikor ők már aludtak. Az anyjuk valamilyen szinten stabilabb, mint én. Ez van. Nem is nagyon harcoltam azért, hogy nálam legyenek, nem lett volna jó nekik - vontam egyet a vállamon. Most mit hazudtam volna?
Szerencséd van, hogy nem pszichiáter vagy. Már csak a munkádért is bíróság elé vinnélek. – mondom egy fáradt sóhaj kíséretében, de végül vigyorogva teszem még hozzá. – Értékelem, hogy nem vesztettél a humorodból, féltem tőle, hogy olyan kertvárosi apuka lesz belőled, aki majd csak az új grillsütőnek az árával tud viccelni. – nem egy ilyenbe futottam már bele, és ez volt a rémálmom. Többek között ezért nem költöztem soha sem a kertvárosba, nekem nincs szükségem erre, ráadásul a legtöbb emberrel nem jövök valami jól ki, szóval igyekeztem olyan helyre költözni, ahol nincsenek szomszédjaim. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy egy birtokot veszek magamnak, ott nem kell tőlük tartanom. – Az meg van. Még kamerák is vannak a birtokomon, hogy nehogy bármi hülyeséget csináljon. Az első barátját 48 órára egy rendőrségi cellába dugtam. Azóta nem hozza őket hozzám. – már csak az emlék mosolyt csal az arcomra. Mit mondhatnék, fiatal volt még, a csávón pedig látszott, hogy nem tervezz semmi komolyat, szóval megelőztem a bajt. A fiú egyből eltűnt szó nélkül, persze később kiderült, hogy Mr. Carson-nak valamilyen úton köze volt ahhoz, hogy a fiút bevitték a rendőrök. Mire nem jók a kapcsolatok. Azóta felnőtt, most már tudom, hogy hagyni kell hadd kövesse el a saját hülyeségeit. Legalábbis így tartom én. Mindenki a saját hibáiból tanul. Most, hogy mondod… voltál már Las Vegas-ban? – mosolyogva kérdezem, de ismer, tudja hogy komolyan gondolom. Imádom Las Vegas-t, bár én is csak egyszer voltam ott, és elbuktam egy igen nagy összeget pókeren, viszont az a város… a nagybetűs szórakozás, ott mindent megtalálsz. – Ha egy kicsit erkölcsösebb lettem volna, azalatt a húsz év alatt sok mindent végbe vihetünk volna. – elhúzom a számat, de csak pár pillanatra. Tény, hogy szép jövő elé néztünk, de… más nézeteink voltak, mind a sikert illetően, mind annak a fontosságát nézve. Én mindig is a sikert és a pénzt tartottam szem előtt leginkább. Ha azok is, még nem írtam alá semmit. – rántom meg a vállamat mosolyogva. – Három srác eltűnt az egyetemről, szeretnék, ha megtalálnám őket. Arra gyanakodnak, hogy meghaltak, bár senki nem mondja ki. Azt akarják, hogy a rendőrséggel együttműködve találjam meg azt, akinek ez köszönhető, aztán tegyem amihez a legjobban értek. – röviden ennyi, sokkal többet én sem tudok a dologról egyelőre, igyekeztek minél kevesebbet mondani, de nem jött nekik össze. Értek ahhoz, hogy miként húzzak ki másokból válaszokat. Elfogom vállalni, erről már őket is biztosítottam, persze előbb az anyagiakban egyeztünk meg, de az viszonylag simán ment. Fontos a jó hírük. – Szóval elhidegültetek? Tudod, a szerelemnek a házasság a sírja, erre már rájöttem. Valaki vagy sikeres, vagy boldog, kinek melyik. Elsőre amúgy sem sikerülhet minden. Hozzászoksz a tanításhoz, stabillá válsz és máris van egy kis egyensúly. – én ezt nem igazán tartom. Mindig is a munka felé hajlottam a család helyet. Eltartottam a családomat, gondoskodtam róluk… a magam módján, de hiányzott belőlem mindig is a szerető és odaadó apuka. Nem vagyok egy az érzéseimet nyíltan kimutató típus. A sorsfintora, hogy rühellem az ilyen embereket.
- Nem is volt grillsütőm - gondolkodtam el egy pillanatra meglehetősen széles vigyorral. Nem az a tipikus vicces alkat voltam, inkább hangulatember, ellentétben Galennel, akinek már a személyiségéből fakadóan könnyedén minden, amit akart. Jó, ez erős túlzás, ő sem mondhatja, hogy könnyed volt az élete, ahogy egyikünk sem dicsekedhet ilyesmivel. De mire nem képes az az ember, aki a nehéz idők után megőrzi a humorát? Nekem nem midnig volt ilyen egyszerű, és gyakorta veszítettem el ezt a nemes erényt. Ezt osztotta az élet. Félrebillent a fejem, és úgy néztem rá, mint aki azt várja, hogy bökje ki, csak viccel. - Te... tényleg kamerákkal figyelteted? 48 óra rácsok mögött? Azta. Nem vagy kispályás - mondtam elismerően, és ez az arcomról is lerítt. Tudott valamit. Bár az megint más, hogy nekem sosem volt miért aggódnom. A lányom előbb ült be a könyvtárba, mint valami szórakozóhelyre, ez talán egy ideig biztonságérzetet adott, aztán ahogy haladt előre a korral, hát aggasztóvá is vált. Bár lehet, én sem lennék különb, olyan lennék, mint egykori társam. Csak egy fejrázással tudtam reagálni a kérdésére. - Európa számtalan városában megfordultam már, de Amerikát nem gyakorta láttam. Las Vegast meg pláne nem. Talán rád kellett volna bíznom a legénybúcsúm megszervezését - sóhajtottam fel elmélázva. Régi szép idők. Bár felesleges olyasmin gondolkodni, ami már elmúlt. Fiatalok nem leszünk megint. Bár tény, hogy öreg diák nem vén diák. - Talán van egy érdekfeszítő történeted a városról? - kérdeztem kíváncsian. Neki ne lett volna? Ahogy az ügyről kezdett beszélni, kezdtem rájönni, hogy miért is vállalta el. Eléggé izgalmasnak tűnt a téma, és tudtuk mindketten, hogy az egyhangú szarságokat inkább a kezdőknek érdemes meghagyni. Mi pedig már nem voltunk azok. - Én tanár lettem... téged pedig sztárügyvédnek tartanak - sóhajtottam fel, de nem volt sértettség a hangomban, éppen ellenkezőleg. Valahol még örültem is a sikerének. - Igaz, azt nem akarom tudni, hogy mekkora a tarifád. Az órádat elnézve.... - billent oldalra a fejem ismét, majd kicsit komolyabb lett a hangom. - De elég komoly ügynek hangzik. Eleve sok furcsa történetet hallottam már erről a környékről - vontam egyet a vállamon. Éloise-ról már nem is akartam túl sokat beszélni. Elhidegültünk, mondhatjuk ezt így is, de az egésznek úgyis egy szó lenne a vége, és arra még időt fecsérelni is felesleges.
Egyszer ugorj be hozzám, ha grillezni vágysz. Én soha nem használom. – visszatértem egy kicsit az egyetemista évekbe. Akkor is folyton gyors kaján és pizzán éltem, ez pedig most visszakúszott az életembe. Néha a házvezetőnő csinál valamit ebédre, de ravasz a vén csont, és meg kéri ennek az árát. Meg is adom általában, jól főz, nekem pedig sok a pénzem. Tudod, a biztonság az első. Leginkább a lányom szüzességé a házamban. –rántottam meg a vállamat vigyorogva. Nem dédelgetek vágyálmokat, tisztában vagyok azzal, hogy már nem szűz. Nem is baj, soha nem értettem, hogy egyes emberek miért félnek megismerni a szexualitást. Egyetlen dolgot szabok csak ki. Az én házamban ne legyen senkivel se. Ha rám bízod, akkor nem lett volna esküvőd. – vigyorogtam rá. Előbb rúgta volna ki a felesége, minthogy az oltárnál megpillantsa Bryan-t. Nem mintha nem tudnék megszervezni egy olyan legénybúcsút, amire örökké emlékezni fog, de… az igazság az, hogy egy legénybúcsúnak pont az a lényege, hogy ne emlékezzünk rá. Úgy a mennyasszony sem tud meg semmit, akkor pedig békesség van. – Euróra… soha nem szerettem annyira. Dolgoztál te azokban a városokban, vagy csak városnézésre jártál? – esetleg nyaralni, bár a család és a munka mellett nehezen tudtam elképzelni, hogy olyan könnyen tudott időt szakítani rá. Én sem tudtam, de nem is akartam. Egyedül értelmetlen elmenni, a lányommal tíz perc után szét szednénk egymást, így hát maradt a munka, amit nagyon is szerettem. Egyesek munkamániásnak tartanak, el sem hinnék, hogy mennyire igazuk van. Óvakodj egy munkamániás embertől, mondta egyszer egy bölcs öregember. – Jó tanácsom van. Ne ülj le ott pókerezni, nem fogsz jól járni. – csóváltam meg a fejemet bosszúsan. Az embernek, ha nyerő szériája van, akkor sem bírja majd abbahagyni, a végén pedig odáig süllyed le, hogy a házát teszi majd fel tétként. Az élet pedig olyankor soha nem szokott jó lapokat leosztani általában. Inkább csak seggfejnek, de… minden seggfej sikeres. – rántottam meg a vállamat mosolyogva. Nem voltak illúzióim, tudtam milyen véleménnyel vannak rólam a kollégák és a bírók, de nem érdekelt különösebben. Hiába utál sokuk, mégsem tudják miért vesztenek folyton. Pedig elég egyszerű a dolog. Aki dühöng, azt nem veszik komolyan, tehát kicsit több önkontrollt kéne gyakorolniuk, mikor őket kérdezem. – Pályázd meg a sztártanár titulust. Előbb bontanák le az épületet, mintsem elengedjenek. – Bryan sikeres volt régen is, más kérdés, hogy nem ugyanazokat az utakat jártuk. Én a karrieremet mindennél fontosabbnak tartottam akkoriban, most itt vagyok, de egyedül. Nyertem, de ugyanakkor vesztettem is. – Neked nem kéne fizetned. Kivéve, ha válásról van szó. – mosolyodtam el. A válás elvégre minden pénzt megér, nem? Kisebb ügyeket nem szoktam elvállalni, általában bűnügyeket kapok, valakit meg kell menteni a méreginjekciótól, vagy éppen meg kell, hogy kapja… elintézem, jó pénzért persze. A bíróságot csak a naivak hiszik az igazság házának. – Valóban? Mégis milyen történeteket? – én magam nem igazán néztem utána a város történelmének. Annyit tudok, hogy sok az állattámadás, ami fura, mert pont itt nem kéne ennyire magasnak lennie ennek a száma.
- De elővigyázatos lettél. - Továbbra is vigyorogni voltam csak képes. Még itt volt a fejemben az az emlék, ahogyan a főiskolai évei alatt falta a nőket, és nem figyelt arra, hogy melyik apuci szíve törik meg, ha a lánya többé nem lesz ártatlan. Meglehetősen érdekes volt őt a másik oldalon látni, bár tény, hogy egészen addig, míg apa nem lettem, én sem azzal foglalkoztam, hogy egy-egy bárban melyik kislány apja ügyvéd vagy rendőr, vagy olyan, aki könnyű szerrel képes lenne rács mögé zárni. Bár Galennel ellentétben én akkoriban még jó partinak tűntem azon szempontok szerint, hogy nem voltam problémás. Ő pedig a másik véglet szerint volt jó parti. Azon véglet szerint, amelyik engem unalmasnak titulált. És milyen igazuk volt. - Ebben az egyben biztos voltam. De ha nem lett volna esküvő, nem miattam kellett volna elsősorban félned. - Ha nem is annyira, de ismerte a volt feleségemet. A heves temperamentumát. Letépte volna Galen fejét, ha a legénybúcsú tényleg az ő szervezésébe kerül és az jön ki belőle, hogy nem vagyok hajlandó nősülni. - Így utólag... ez a dolog nem is tűnik annyira rossz alternatívának - sóhajtottam fel. Sok szarságtól kíméltem volna meg magam, ha egy jó barát - mint Galen - lebeszél erről a házasságnak csúfolt celláról. Na, ez már tényleg börtön. Nem kellett ahhoz senkinek a befolyásos apja, hogy elítéljem magam majdnem húsz évre. - Leginkább dolgoztam. De most tervezek egy hosszabb szabadságot kivenni... tudom is én, talán meglátogatom a Szabadság-szobrot. - Viccnek rossz volt, ezen nincs mit fényezni, de nem volt ötletem, mit is kezdehetnék egy tartósabb szabadsággal. Azon kívül, hogy nem gondolok azokra, amik és akik miatt erre a döntésre jutottam. - Szóval... te seggfej - idéztem az ő szava járását, habár nehéz lett volna széles vigyorgás nélkül -, nem is áll szándékodban tagadni, hogy milyen jó lóra tettél ezzel a kialakított... képpel. - Egy pillanatra végigmértem, de csak úgy, ahogyan egy barát szokta a másikat. Sosem volt mit tagadni azon, hogy ha esze nem is lenne, hát még lenne miért rajongani érte. - Ha tudtam volna, hogy válást is vállalsz, már régebben megittuk volna ezt az italt - böktem a kezünkben tartott üvegekhez. Legalább lett volna valami új az életben, ami ugyan réginek minősült, tekintve, hogy régi kapcsolatunk van... de abból a szempontból új lett volna, hogy feleség helyett egy barátot kapok. Megfogtam az üveget, és belekortyoltam, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. - Mikor idejöttem, nem az érdekelt, hogy milyen a környék, ahová jövök. De mióta itt töltöttem pár eléggé érdekes és... csendes éjszakát, utánanéztem ennek a főiskolának. Akárcsak a közeli városnak, Mystic Fallsnak. És feltűnt a temérdek állattámadás és lezáratlan bűnügy. Az iskolában tavaly három diákot gyilkoltak meg, sérülés csak a nyakukon volt. Szóval... nem tudom, hogy mi történik itt, talán a közeli tóból előmászott valami, de nem hiszem, hogy minden stimmel. - Nem voltam én oknyomozó. Elém tették az aktákat, és azok alapján dolgoztam, néha helyszíni szemléket tartva, beszélve azokkal, akiket védenem kellett, valamint a hozzátartozókkal. De ennyi idő elteltével sem tudott hidegen hagyni egy ilyen rejtélyesnek tűnő történet. Ami nem lett megoldva.
A házam a számára szexmentes övezet! Még szerencse, hogy az anyja felvilágosította helyettem. – ezt még meg is köszönném neki. Azt már nem, hogy annyi időt és pénzt fecséreltünk a válásra. Akárhogy is, akármilyen kapcsolatom legyen a lányommal, egyetlen egy dolog biztos: nem szexelhet ott, ahol élek. Ez egyszerű és kőbe vésett törvény. Soha nem kedvelt engem, mi? – valahogy mindig is azt éreztem, hogy nem vagyok a szíve csücske. Amit annyira mondjuk nem csodálok, hiszen majdnem teljes ellentéte voltam Bryan-nek. Ami a feleségének tetszett, bennem nem volt meg, így nem is kedvelhetett. Csak azt látta bennem, amit utált. Nem mintha nem lettem volna hozzászokva. – Ha legközelebb nősülni akarsz, majd jól arcon váglak, oké? Ígérem! – tettem a szívemre a kezem. Azt szokták mondani, hogy egy válás azért drága, mert minden pénzt megér. Nos, az sajnos igaz. Én is szeretnék hinni abban, hogy a házasság intézménye jelent valamit, de igazából ez nincs így. Ez inkább egy biztosítás, szerintem régen rossz, ha két embernek ez kell. Pont azt? – lepődtem meg jól láthatóan, aztán elmosolyodtam. – Hívj fel, ha igazán különleges látványosságokra vagy kíváncsi. Hidd el, tudok jobbat is, mint a Szabadság-szobor. Az egyiket Las Vegas-nak hívják. – mondjuk azt annyira nem nevezném szabadságnak, mert az ember hajlamos csúnyán szétcsapni magát abban a városban, de… egyszer mindenkinek be kell rúgnia Las Vegas-ban. Mindenki szereti a seggfejeket. Hiába is tagadják. Az már más kérdés, hogy nem kellenek senkinek sem, de… nem is ez a célom. – soha nem voltam szerelempárti és nem hinném, hogy valaha is az leszek. Nincs bajom azokkal, akik azok, csak ne kopogtassanak az ajtómon, hogy meggyőzzenek. – Ez jó! – nevettem fel halkan. – De legalább jó lecke volt, nem? Tudod, van egy olyan … meglátásom, hogy minden párkapcsolat akkor romlik meg igazán, mikor eljön a házasság. – csak egy szó, csak egy gyűrű, mégis annyi gond van vele. Szörnyű egy dolog! Na igen, körülbelül én is ennyit tudok. De akkor ezek szerint, te egy …szörnyre tippelsz. – mosolyodok el haloványan. – Azért csodálom, hogy nem zárt be az iskola. Három gyilkosság már több, mint kellemetlen. Kicsit utánanéztem a helynek, el se tudnád hinni, hogy mennyi helybéli legendát találtam. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok…az összes mese, amin felnőttünk. Utána kéne nézni, hogy mi, vagy ki járatja a bolondját az emberekkel. – elvégre ez is csak egy ügy, nem? Kicsit máshonnan kell megközelíteni és már meg is van az eredmény.
Megpróbáltam a tőlem telhető maximális együttérzést produkálni, de mivel ő arra kényszerült, hogy egyedül nevelje a lányát, nekem pedig erre még továbbra is ott volt a volt feleségem, így... részemről ez meg volt oldva. Ráadásul nem is törtem magam azért, hogy rendszeres kapcsolatom legyen velük, volt egy olyan érzés bennem, hogy az anyjuk így is minden követ megmozgat, hogy ellenem hangolja őket, ez már akkor is így volt, mikor együtt éltünk. Szóval... nem, soha nem terveztem azt, hogy ilyen apa leszek. Nem is mindig voltam, az elmúlt évek ezen a lépcsőn alaposan visszabuktattak. És félő, innen már nem nagyon van felfelé. - Gondolom akkor lepődnél meg, ha azt mondanám, hogy a múltban kedvelt - vontam egyet a vállamon. Ezen nem volt mit tagadni, Galen az már akkor is ilyen volt, szöges ellentéte annak, ami én voltam, így ha egy nő azt szerette, amit én képviseltem, még csak elviselni sem tudta a hozzá hasonlóakat. De ez fordítva is megállta a helyét. - Nem hiszem, hogy még egyszer megadom magam egy nőnek. Inkább a pokol. Kétszer - sóhajtottam fel, megrázva a fejem, és beleittam az italba. Tényleg így gondoltam, bár nyilván rá is igaz volt, hogy ha van egy kis sütnivalója, még egyszer nem esik senki csapdájába. A házasság egy papír, amit túl drága széttépni. Nagyjából ennyi lett a véleményem erről az intézményről az utóbbi években. - Ez a különbség kettőnk között. Te éltél - vigyorodtam el, mikor Las Vegast említette. Végül is, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha a lánya helyett inkább fia született volna, meglenne a következő generáció Galen Carsonja, bár valószínű, hogy nem ő az egyedüli, akit ezzel a mentalitással áldottak meg, ilyenek mindig lesznek, és ez voltaképpen... nem is hátrány. - Amúgy is érik egy pár napos szabadság - mondtam aztán. Bár azt leginkább arra szenteltem volna, hogy kipakoljak a lakásban, és mindent a helyére tegyek. De túl sokat kellett még előrehaladnom azok után, hogy az elmúlt másfél évben folyamatosan hátra vágtattam. Most kezdett ismét kinyílni előttem a világ... és talán annyira öreg még én sem vagyok, hogy ne élvezhessem ki az élet adta lehetőségeket. - Hát barátom, nem is értem, miért nem lettél még a "tiltsuk be a házasságot" megmozdulás éllovasa. Ebben még támogatnálak is - vigyorodtam el ismét. Amikor utoljára együtt iszogattunk, nem csak a házasság szarságairól tudtunk cseverészni, de úgy tűnt, az idő utolért ilyen szempontból. Tényleg volt mit behozni. Azt már eleve bántam, hogy egy nőre cseréltem le azt, ami tényleg érték volt az életben. A barát mi, ha nem érték? És ami fontos szabálya az életnek: barátot soha nem cserélünk le nő miatt. Kicsit megkomolyodott az arcom, bár csak addig, míg el nem hangzott a szájából a szörnyeteg szó. - Nem tippelek semmire. Az utóbbi időben volt lehetőségem rájönni, hogy a jó öreg Loch Ness-i szörny és a Jeti már meg sem közelíti azokat a szörnyetegeket, akik közöttünk élnek - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem. Noémie esete némileg megborzongatta a kedélyeimet az egész teliholdas mizériával. De ezért is nem fért össze az egész. Ők teliholdkor fenevadak. De az esetek többségében amikor itt meghalt valaki, nem éjszaka volt, főleg nem telihold. Bár ki tudja már, mit hordoz magában a világ. - Miért van olyan érzésem, hogy ebben az ügyben senkit nem fogunk rács mögé küldeni? - kérdeztem költőien. Bár már egy ideje szabadságoltam magam, és csak tanítással foglalkoztam, főleg Ebony ügye után. Nekem éppen annyira nehéz volt megélni, hogy talán egy életre börtönbe kerül, mint neki átélni az egészet. - De... azt hiszem, azok a legendák talán lehetnek kicsit... valóságosak is, nem? - kérdeztem félszegen, ismét felemelve a poharat. Nem beszéltem meg senkivel ezt az egészet, amit egyszer attól a lánytól láttam és hallottam. Csak azért, mert körülbelül két nap múlva már egy zártosztályon ébredtem volna, kényszerzubbonnyal.
Soha nem tartottam magamat valami minta apának. Számos területen emelkedem ki az átlagemberhez képest, az apaság nem tartozik ide. Nem akartam apa lenni, de az lettem. Nem mondhatom, hogy megbántam bármit is, mert nem lenne igaz. Az embernek, ha gyereke születik, átértékel pár dolgot. Nos, nálam ez az, ami nem igazán működött már az elején sem. Az a nő túl merev volt. Mármint… nem akarok semmi rosszat mondani a gyerekeid anyjáról, de jobbat érdemeltél volna, Bryan! Én tudtam ezt, és ezért utált engem. – persze, az is szerepet játszhatott benne, hogy majdnem minden pillanatban csak sértegettem, mikor találkoztunk. Mondhatnám, hogy volt rá okom, de… nem volt. Csak idegesítettük egymást folyton. Ő ragaszkodott Bryan-hez, én pedig kiakartam volna húzni őt a kezei közül. – Egyetértek. Amúgy is, őrültség lenne megint elkövetni ugyanazt a hibát. Most már szabadok vagyunk. – bár én a házas életemet sem éltem másképpen. Ez is vezetett részben oda, hogy elváltam. Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, én a magam ura vagyok, a saját fejem után megyek, ha próbálnak irányítani, csak azért sem azt fogom csinálni. Rengeteg vitám volt emiatt, később már bele se mentem ezekbe, csak kimentem az ajtón, beültem a kocsiba és elhajtottam valahova szórakozni. Az ember a vitákat is megunja, akármilyen jók is. Las Vegas őrült egy hely, de a másnap szörnyűbb, mint bármi más. –csóváltam meg a fejem mosolyogva. Imádom Las Vegast, a kedvenc városom. Azonban egy átmulatott éjszaka után, mikor felkelek… remélhetőleg a szobámban, rájövök arra, hogy voltaképpen rühellem azt a helyet. Berúgni ott élvezet, felkelni viszont kín és szenvedés utána. – Ez a beszéd! Ez az a Bryan Foster, akit az egyetemen ismertem! – veregettem meg a vállát nevetve. Az egyetemi éveink alatt még ő is sokkal rugalmasabb volt. A gondok ott kezdődtek mikor komolyabbra fordult a kapcsolata. Ha akkor elmegyünk Las Vegasba, biztosan másnap reggel szakítottak is volna. Las Vegas varázsereje. A polgármesteri kampányomba beleveszem majd. – vigyorodtam el. Biztosan jó pár megkeseredett férj felkapná rá a fejét és teljes mellszélességgel állnának ki mellettem. – Jobb világ lenne, annyi szent. – értettem vele egyet, vidáman rázva a fejemet. A házasság egy szerződés. Igazából, a szerelem halálát jelenti, nem a kimutatását. Mire gondolsz ezzel pontosan? – pillantottam rá kíváncsian. Elégé úgy hangzott, mint aki elég biztos abban, amit mond. Márpedig tudom, hogy csak úgy legendákban biztos nem hinne. Talán látott, vagy hallott valamit. Nem tudom, nekem nehezemre esik csak úgy hinni abban, hogy vámpírok járkálnak az utcákon. – Mert jó vagy abban, amit csinálsz. – vontam meg a vállamat, de a szavaimat komolyan gondoltam. Jól tudom, hogy Bryan sokkal jobb, mint az átlagügyvéd. Sőt, ha nem ragad le a családnál, az egyik legjobb lenne. A tanításnál jóval többre is képes lenne, de én emiatt nem szólom meg. Azt csinál, amit csak akar. Amíg össze nem akar házasodni megint valakivel. – Hát, ha abból indulunk ki, hogy minden legenda valami igaz dolgon alapul, akkor igen. Draculát mindenki vámpírnak hitte például, pedig a történészek szerint a fickó csak egy középkorban élt depressziós, elborult emó volt. – ezt persze elégé lesarkítva mondtam, de azért a lényeg körülbelül ennyi. A legendájáról is azt mondják, hogy később alakult ki. – Találkoztam már olyannal, aki azt mondta magáról, hogy vérfarkas. Nem tudom, hogy őrült volt-e, vagy sem, de… valamiért mégis ezt hiszi. – nem mondom, hogy hiszek ebben. Amit látok, tapasztalok, számomra az bír igazság tartalommal. Vérfarkast pedig filmeken kívül még nem igen láttam. – Miért, te mire gondolsz? Köztünk járnak? – nincs gúny, vagy lenézés a hangomban. Talán az kihallatszik, hogy én ebben kételkedem, de… mint mondtam, nehéz elhinni valamit, amiről eddig csak meséket hallottál.
Nem kellett volna sokat beszélgetnünk mások előtt ahhoz, hogy megállapítsák rólunk, miben is voltunk mások világ életünkben. Bár a különbségek annak idején még inkább érzékelhetőek voltak, ma inkább bánom, hogy nem láttam be előbb az ő életstílusának előnyeit. Sok szarságtól megkíméltem volna magam, de túlzottan ragaszkodtam valamihez, amiben hittem. Csak hát... hinni a templomban kell. Én pedig nem voltam valami nagy vallásgyakorló. - Igen, és csak akkor mellőzte kicsit a merevségét, mikor félredugott - sóhajtottam fel, észre sem véve, hogy az alkohol némileg szabadabbá tette a nyelvemet. Hozzászoktam ahhoz, hogy moderálnom kell magam, az időm nagy részében fiatalok körében vagyok tanárként. Viszont nem volt bánat a hangomban, nagy eséllyel a válásig sem jutunk el, ha ez az apró hiba nem csúszik a gépezetbe. Így pedig akkora hibának sem mondanám. Végül elvigyorodva megráztam a fejem, nem az volt a legkedvesebb szabadidős hobbim, hogy a volt feleségemről beszéljek, bár én hoztam fel. Azt pedig még inkább nem tettem szóvá, hogy a feleségem is azért került ki a képből, mert valaki bejött a helyére. Na, nem mintha Galen nem nevetne baromi jót azon, hogy pont én lettem a saját diákom megszállott rajongója. Nősülni még egyszer nem akartam, a házasság megöl valamit az egész kapcsolatban. - Szerintem te a házasságod alatt is szabad voltál, vagy tévedek? - vontam fel a szemöldököm. Nem néztem ki belőle, hogy ő volt a hűség megtestesítője, és erre fogadni is mertem volna. Nevetés bukott ki belőlem. Nem mondtam ki azt, hogy régen mintha minden napja olyan volt, mintha Las Vegasban lett volna, de nem is hibáztattam érte. Az életet élni kell, ő jól csinálta. Többnyire. - Azt hiszem, Irina nem is attól félt, hogy eljátszom és eliszom a családi vagyont Vegasban - vontam egyet a vállamon. Látszólag ő mindennél jobban ismerte a kaszinók városát. És ugyan sosem voltak anyagi gondjaim, de a feleségem inkább Galen meggyőzőképességétől félt, ami valljuk be, ha utolér, tényleg nem nősültem volna meg, akkor sem, ha akkoriban sem voltam könnyebb eset. - De ami maradt a válás után, azzal már azt csinálok, amit akarok - tettem hozzá. Tényleg merész álomnak tűnt, elvégre vele ellentétben én már nem éreztem magam annyira fiatalnak. Sőt, amikor eszembe jutott Ebony és a fiatalsága, még inkább vénnek tituláltam magam. Ezért is igyekeztem minél kevesebbet törni ezen a fejemet. Fiatalabb már nem leszek, de az élet nem áll meg a negyedik X után sem. Felvontam az egyik szemöldökömet az elképzelésre, miszerint ő és a polgármesterség. - Egy szavazód már lesz. - Azt hiszem, a városból előbb-utóbb bordélyház válna, de végül is, a nép bizonyára jól érezné magát. Némileg megkomolyodott az arcom, majd lassan vontam egyet a vállamon. Nem hittem a gyerekes mesékben, és egészen addig Noémie meséjét sem hittem el, amíg nem láttam a két szememmel. Eleinte azt gondoltam, valamiből túl sokat szívott, nem állt tőle távol a drogok világa. - Dracula egy másik fejezet, benne én sem hiszek. Bár tény, ha minden vérengző karóbahúzó az idők alatt vámpírrá vált volna az emberek tudatában, nos... tényleg lenne okunk a félelemre - mosolyodtam el egy pillanatra, majd megköszörültem a torkomat. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de tanulmányoztam a város történelmét a gyilkosságok után. Mármint, Mystic Falls-ét. Amikor idejöttem, csak... szóval nem az érdekelt, hogy hová jövök, de a legendák szerint ezen a területen nagyjából ezer éve már éltek. Vérfarkasok. És vámpírok. Persze ez csak egy legenda, ahogyan Dracula is. De nincs túl sok lehetőség. Vagy tényleg állatok támadnak az emberekre, vagy vámpírok. Vagy egy nagyon elvetemült sorozatgyilkos követ egy beteges mintát - sóhajtottam fel, és ismét ittam a sörből. Az utóbbi tetszett volna a leginkább. Ez volt a munkám, az ilyen ügyekkel éreztem jól magam, még akkor is, ha borzongtam az emberek halálának tényétől. De ezzel tudtam volna mit kezdeni... míg vámpírokkal és vérfarkasokkal aligha.
Mocskos a szája tanár úr! – húztam a számat széles vigyorra a szavait hallva. Na persze, engem a legkevésbé sem zavart,és, ha a diákjai előtt sem fékezi a nyelvét, akkor biztos vagyok abban, hogy még inkább bírják őt. Na persze azért ez komoly munka, a jövő generációját képzi, meg minden, de… a végén még öregnek érezné magát ott a sok fiatal között. – De érthető. Aki egyszer félredug, az következőleg is félre fog, igaz? Főleg, ha még egy gyűrű is van a kezén. Úgy érzik, mintha… valami erényöv lenne. – erről persze őket jobb lenne megkérdezni, de nem hinném, hogy értékelnék a kérdést. Egy biztos: a házasság nem old meg semmit sem. – Az attól függ, mire gondolsz. Azt kérdezed, hogy dugtam-e félre? – csakhogy az ő szavaival éljek. – Nem, nem dugtam félre Bryan. Akartam persze, vacsoráztam más nőkkel, csókoltam más nőket, de egyiket se dugtam meg. – miután megcsalt, azután persze ez változott. Utána már én sem mondtam nemet. A gyerekem anyja volt. Igaz, nem én vagyok a hűség mintaszobra, de abban az időben igyekeztem. Hát, pedig az lett volna az igazi házasság próba. Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, valahogy így van, nem? – azt hiszem, de ez persze a gyakorlatban halva születik. Nem mondom, hogy nincs olyan kapcsolat, ami ezt ne bírná ki, de egy biztos: nem házasság. Az évek alatt sok mindent láttam, rá kellett jönnöm arra,hogy a pénz mozgat mindent, az esküvő pedig egy igazi pénznyelő, legtöbb esetben a nagy semmiért. Olyan a házasság, mint tábortűznek egy vízesés. Nem sok minden marad a tűzből, miután megkötetett. – Tudom, mit kell tenned. Eljössz velem egy pókerpartira, és megduplázod. Vagy megtriplázod, attól függ milyen napod van. – na meg attól, hogy mennyit iszik. Megtanultam, hogy csak módjával kell, egy idő után a legrosszabb kártyákkal is képes vagy százezer dollárt meg az autódat feltenni nevetve. Reggel pedig legszívesebben a fejed vernéd a falba. Gondolnom kell a jövőre, Bryan. Több befolyás, kevesebb munka… kedvemre való lenne. – na persze ez még mind csak elméletben létezik. Szeretem a munkámat, de megtanultam, hogy a csúcson kell abbahagyni. Jönni fog majd egy új tehetség. Tudom milyen, jó pár évvel ezelőtt még én voltam ez a tehetség. Legendák mindenhol vannak, Bryan. Sőt, egész vallások alapulnak rajtuk! – nevettem fel halkan. Le sem tudtam volna tagadni, hogy mennyire rühellem a vallást. Az apámmal ez is kedvenc beszédtémánk volt. Ő imádta Jézust, nem vette jó néven, mikor elmagyaráztam neki, hogy mi is a gond ezzel az egésszel. – De abban igazad van, hogy a gyilkosságok igencsak…abnormálisak. De amíg nem látok egyet a saját szememmel… addig nekem ez csak mese. – vontam meg a vállamat. Ha mégis látok majd egyet, felhívom Wesley Snipes-t, a filmjei alapján ő az egyetlen vámpírvadász, akiben megbízom. – Azt mondtad, hogy utánajártál a dolgoknak. Mit találtál? Mármint… ami nem ezeréves. – ezer év alatt sok minden változhat. Száz év alatt mindjárt kevesebb dolog. Az emberek egy-két évszázada már amúgy sem voltak olyan babonásak, mint mondjuk a középkorban. Ezért is megbízhatóbbak a nem túl régi források.
Rántottam egyet a vállamon nemtörődöm stílusban. - Azzal már nem nekem kell foglalkoznom, ha ismét megteszi. Az én házamat már elperelte, innentől kezdve... oda dugja a nyelvét, ahová akarja - sóhajtottam fel. Igazából nem éreztem neheztelést Irina iránt, mert nem nagyon érdekelt az egész. Sokak nem értették, azt harsogták, hogy mi az, hogy majdnem húsz év nem érdekel? De itt nem húsz évről volt szó, hanem arról, ami még előttünk állhat - méghozzá külön utakon járva. És hittem abban, hogy én jobb vagyok nélküle. Jobbnak kell lennem, különben nem érte meg az egész, és feleslegesen csináltam végig az egész procedúrát. Csendesen megöregedni mellette is tudtam volna, szóval tényleg nem hagyhatom csak úgy, hogy az idő kifusson a lábam alól. - Mióta is élsz Amerikában? - vontam fel aztán a szemöldökömet, majd elvigyorodtam. - Csak azért, mert úgy veszem észre, az európai és amerikai férfiak máshogyan értelmezik a megcsalást. Vagy inkább a feleségeik - sóhajtottam fel végül. Egyeseknek már az is megcsalás volt, ha a másik ránézett valakire, esetleg üdvözlésképpen puszit nyomott az arcára. Nem még a csókolózás. Egy halk sóhaj bukott ki belőlem. - Jóban talán... rosszban már nem működött annyira a dolog. Valószínűleg így lett volna ez a gazdagság és szegénység résszel is - tettem hozzá. Annak ellenére, hogy ő is beleesett a házasság furcsa csapdájába, ugyanúgy tudtam irigyelni azt, amire ennek ellenére szert tett. Ő kimászott belőle, én hagytam, hogy sodródjak a problémákkal, és nem foglalkoztam vele. - Hm - billent oldalra a fejem. - Én mondtam. Veled tartok. Itt az ideje élni, miért is játszanánk kicsiben? - kérdeztem elvigyorodva. Főleg most, hogy senki nem azt nézi a bankszámlakivonaton, mit és hová költöttem. Vagy talán mégis, mert azt hiszem, még pár levelem biztosan Irinához fut be. De nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. - És ha tényleg megtriplázom, én fizetem a polgármesteri kampányod. De ha van esetleg más mottód a "több befolyás, kevesebb munka" mellett, inkább azokat javasolnám plakátra nyomatni - kacsintottam rá. Egy Galen-féle város valószínűleg olyan lenne, mint Vegas kicsiben. A stílusából és humorából kiindulva. És a városra ráfért a szórakozás. Igaz, a, hogy minden második ember meghal, nem egy nagy hívogató a turisták számára. Kivéve a hivatásos öngyilkosjelölteteket. - Talán csak hülyeség - vontam egyet a vállamon. Mindig képes voltam elbizonytalanodni, annak ellenére, hogy tudom, mit láttam Noémie esetében is. Előtte én is legendának fogtam fel, Draculán és a fokhagymán jót nevettem, de kezdett bebizonyosodni, hogy valami történik körülöttünk. Valami, amiről nem tudtunk, pedig mindvégig ott volt az orrunk előtt. Mint valami titkos szolgálat. - Nézd ezt meg. Tegnap csináltam a Mystic Grill mellett - vettem elő a telefont a zsebemből, és előkerestem a videót, amit tegnap készítettem. - És ha te is azt látod, amit én, akkor nem én hallucináltam - tettem le elé a készüléket. Ezerszer néztem végig, ahogyan a szőke nő emberhez nem fogható gyorsasággal támad meg egy másikat, majd mielőtt bárki észrevenné, már köddé is vált, otthagyva a nőt. Az, hogy vérfarkasok léteznek, egyelőre sajátos titoknak bizonyult, Noémie-t nem szándékoztam leleplezni. De ez a valami nem vérfarkas volt.
Összehúztam a szemöldökömet a szavai hallatán. – Mi? Mi az, hogy elperelte a házad? Bryan, ügyvéd vagy! És, mint ügyvédnek, kötelességed megfingatni azokat, akik bármit is perelnek tőled. Ez akkor is él, ha az illető a hűtlen feleséged! – csóváltam meg a fejemet, kicsit mintha nekem esett volna rosszul, hogy nem állt bosszút azon a libán. Persze, lehet, hogy az történt, ami régen igencsak gyakori volt: Bryan jószíve visszafogta a sebzett vadállatot. – Remélem azért legalább egy téglával bedobtad az ablakot, miután ittál pár felest. – én a szüleim házával csináltam ezt, miután apám nem jött el a diplomaosztómra. Nem sokat rontott ez a kapcsolatunkon, soha nem jöttünk ki jól. – Hé, én rugalmas vagyok! Az nem ugyanaz! – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – Jó, talán fel lehet ezt fogni úgy is, mint… megcsalást, de a legjobb része kimaradt a dolognak, így a vacsorákra is csak kidobtam a pénzt! – én soha nem mondtam, hogy a hűség mintaszobra vagyok. Nem volt jó házasság, fiatalok voltunk, egy nagy fellángolás volt az egész, amiből gyerekünk született, ez vezetett egy elkapkodott házassághoz, amiből mindketten szabadulni akartunk, és a végső lépést ő tette meg efelé. Nem mondom, hogy én nem tettem volna meg, de biztosan később. Így volt jó. Viszont, mikor pereskedni kellett, én a megfingatni elvet tartottam szem előtt. Az anyagiak a legrosszabbak. Amúgy is, gondolj bele, minden házasság azért megy tönkre, mert megkötetett. Ez mindennek az oka. De meg is edz. Én például előtte féltem volna a mostani ügyfeleimtől. De ennyi év házasság után, nincs bajom már velük. – létezik boldog házasság. Amíg el nem kezdődik az együttélés, ott születik minden baj. Biztos létezik működő házasság is, de én olyat még nem láttam. A szüleim is már inkább csak megszokásból vannak együtt. Leéltek egy életet, nem csodálom, hogy nincs kedvük újat kezdeni. – Ez a beszéd! Tudod, mit? Most azonnal indulunk is, amint itt végeztünk! – és nem fogadok el semmiféle kifogást. A diákjai holnap is itt lesznek, és talán még ő is hazaér, láttak már azok a kölykök másnapos embert, nem Bryan lesz az első, aki bemutatja nekik, milyen is Vegas. Bár, valószínűleg ő lesz az első, aki tanítani is próbál valamit közben. – A kevesebb munkát mindenki szereti, nem? Ráférne erre a városra már egy arculatváltás, és ha itt sikeres vagyok, az csak a további sikereimet alapozza meg. – a politikai pálya sem sokkal másabb, mint amin eddig mozogtam. Sok politikust kellett már védenem az évek során, mindegyik egy seggfej volt, de pénzes seggfej, ez pedig sokat számít. Ötven százalék esély van rá. – értettem vele egyet mosolyogva. Én magam viszont majdnem biztos voltam benne, hogy nem létezik semmi ilyen. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok… persze, a tenyérjósokat is komolyan kéne venni, mi? Olyan világ lenne az, ami nem igazán tudna már hova süllyedni, pedig azt nehéz elérni. Kíváncsian pillantottam a telefon kijelzőjére, várva, hogy ne történjen semmi és megmondjam Bryan-nek, hogy kezd becsavarodni. Viszont nem ez történt. Talán én is kezdek becsavarodni. – Mi a franc? Ez… valami vicc. Biztos azok a hülye kölykök… egyáltalán nem tűntem valami magabiztosnak. El nem tudtam képzelni, hogy miként lehetne ilyet csinálni. – Oké, ez kicsit… durva. Mutattad bárki másnak? – rendőrség, újságíró… egy firkász biztosan sokat tudna fizetni egy ilyen felvételért. – Gőzöm nincs, hogy mi az, de rohadt gyors és… mit csinált azzal a nővel? – kezdtem úgy beszélni, mint aki hisz ebben. Ez azért ijesztő volt. De azt el kell ismerni, hogy akármi is az az izé, nem tűnik túl emberinek.
Nem is nagyon vártam el, hogy megértse. Engem nem érdekelt holmi ház... az sem, hogy mi lesz Irináé és mi nem. Egyedül az tudott fogalkoztatni, hogy a neve a papíron szerepeljen, méghozzá a legalján. Persze szándékosan hergelt azzal, hogy követelte a közös tulajdonainkat, de... a szabadság édes íze minden pénzt megért. Még így sem volt okom panaszkodni. Bár Galennek nyilván még ennél is jobban ment a szekere. - Nem a házat sajnáltam. Inkább azt, hogy nem volt pár terhelő bizonyítékom azt illetően, hogy tényleg mással vigasztalódott - sóhajtottam fel. Na nem mintha örömömre szolgált volna nézegetni mondjuk egy videót vagy fényképet. Bár ki tudja. Csak hát ilyen ez a jog... ha te adod be a válókeresetet, és te kezdeményezed a válást, akkor te leszel az a fél, akinek valamit át kell adnia, csak mert te akarsz kilépni a házasságból. Ha nem lett volna annyira álszent, hogy letagadja a hűtlenségét, én is jobban járhattam volna. De akkoriban inkább Ebony miatt fájt a fejem, nem érdekeltek Irina dolgai. - Tapasztalat, mi? - kérdeztem aztán elvigyorodva, mikor a dobálózást említette. Nehéz volt olyan tanácsot kapni tőle, amit ő maga nem próbált volna ki legalább egyszer. Az pedig voltaképpen nem lepett meg, hogy külön cikkelye volt a megcsalásról. Igazából mivel a kettőnk útja évekkel ezelőtt szétvált, méghozzá Irina miatt... nem kérhettem ki a tanácsait. Eszembe se jutott, hogy valahol a nagyvilágban van egy barátom, akit a konzervatív, ám gyönyörű feleségem mart el mellőlem. Vagy én martam el azzal, hogy kiskutyaként azt csináltam, amit füttyentettek. - Hm. Hát legyen. Csak ne engedd, hogy Las Vegasban elvegyek valakit, akiről azt hiszem, hogy ismerem - vigyorodtam el. Ez is csak azért jutott eszembe, mert a házasságról szólt a diskurzus. És... hiába rabolta el a szívem egy nő, nem nősültem volna még egyszer. Az a papír tényleg elvesz valamit mindenből. - Na jó, ezt nem kéne rád bíznom. Te és az alkoholmentes bulizás... - nevettem el magam. Engem mindenki úgy ismert, mint karótnyelt tanár. Erős túlzás mondjuk, mert tudtam humoros is lenni, és eléggé rugalmasnak bizonyultam. De nem sokan láttak inni, bulizni. Nem terveztem előre, hogy a délután egy részében arról fogok beszélgetni, milyen szörnyek élnek az ágyaink alatt. Mert... nem hittem bennük. Azt gondoltam, azok a valódi szörnyetegek, akikiet sikeresen rács mögé juttatunk. De kiderült, hogy élnek ezeknél nagyobb fenevadak is. És itt volt az ideje annak, hogy végre rájöjjek, honnan ered Noémie története, és az, ami a felvételen látszódik, az mégis... mi a franc. Ezt már nem lehetett elegánsabban megfogalmazni. - Kölykök? - kérdeztem vissza. Ha igen, elég eszesek és ravaszok, habár a mai világban már bármit kinéztem belőlük. - Eszembe se jutott. A sok tárgyalóterembéli incidens után nem barátaim az újságírók és a riporterek... - forgattam meg a szemeimet. Tőlem se akkor, se most nem tudnának meg semmit. - Fogalmam sincs, de... - sóhajtottam fel, még egyszer jól szemügyre véve a videót. - A nő nem tiltakozott. Lényegében meg se mozdult. Tűrte, hogy... az a valami... nem áll össze - ráztam meg a fejem. Egy normális emberi lény nem hagyja, hogy valaki csak így nekiessen.
Van egy nagyon nagy igazság ezen a világon. A válás azért drága, mert minden pénzt megér. Legyen valaki bármilyen naiv, ezt előbb-utóbb belátja. A házasság egy biztosíték, köze nincsen semmiféle érzelemhez, az házasodik, aki nem hisz benne, és erről még ő maga sem tud. Ha hinne benne, nem lenne szüksége szerződésekre. – Ilyenek a nők, okosan csinálják még ezt is. – vontam me a vállamat. Bár, az én volt feleségem a lehető leghülyébb módon csinálta, le is bukott, pont rájuk nyitottam. Nem volt valami kellemes, de így utólag visszagondolva azt kell mondjam, számíthattam volna rá. Egyikünk sem volt éppen a hűség mintaképe. – A nőkkel elnézőbbek, mint velük, Bryan. Ha találsz is valami… képet, vagy videót, ugyanúgy te lennél a hibás mindenért. – csóváltam meg a fejemet bosszúsan. Velem is megtörtént. Jó, persze, én is benne voltam, de nem én voltam, aki végül félredugott, mégis, minden közös ismerősünk engem kiáltott ki bűnbaknak, mondván, ha a feleségem hűtlen, az csakis az én hibám lehet. – Olyasmi. – bólintottam mosolyogva. Én szétvertem a feleségem autóját, ami végül is majdnem ugyanaz. Az enyém volt az autó is, én pedig még azelőtt totálkárossá tettem, hogy odaadták volna neki. Sokat kapott így is, de sokkal kevesebbet, mint kért. Szép idők voltak azok. Régen több okod lett volna ezt mondani… vigyorodtam el. Nem mintha most alkoholmentes partikra jártam volna el, de tény: öregszem. Már nem bírom az alkoholt úgy, ahogy húszévesen, és akkoriban jó pár egyetemi bulin ott volt Bryan is. Nem tudom mennyire emlékszik ezekből, én általában csak a másnapokra. – Meglepődsz, de Las Vegasnal nincs jobb kerítőhely. Ott nem találsz egyetlen maradi, életrideg nőt sem. – nyilván, van, aki ezt keresi egy nőben, de annak orvoshoz kéne mennie. Én mindig is előnyben részesítettem azokat a nőket, akik képesek voltak megállni a két lábukon és tudták mit jelent élni. Mindig is utáltam a konzervatívokat. A munkámat sokan nem szerették. Mindig megkaptam, hogy miért védek bűnözőket. Vannak elveim, van olyan, akit én sem védek, de amíg úgy ítélem, hogy belefér, és még fizetni is tud, boldogan megdolgozom a pénzemért. Szerettem a kihívásokat, ezt a munkát máshogy nem igen lehet űzni. – Ez már egy más világ. – vontam meg a vállamat. Igen, tudom, hogy nem valószínű, hogy ez valami videó manipulálásos trükk, de… fenébe is, milyen más logikus magyarázat lenne akkor rá? – Azt megtudom érteni. – én is csak egy-kettővel voltam jó kapcsolatban. Ők megadták, ami nekem kell, cserébe én is szolgáltattam nekik valamit. A nagyobb médiafigyelmet kapó ügyeknél ez jól jött, a média sok mindent befolyásol, egy ítéletet is. – Ezen a videón kívül van valamid? Valaki… aki túlélt egy ilyet, mondjuk. Mert akármi is ez, nem normális. – és a nem normális dolgokra fényt kell deríteni. Ehhez azonban kiinduló pontra van szükség
A koli szobából még tele önbizalommal és bizakodással indultam neki az éjszakának, most hogy itt vagyok a buli forgatagában, az igencsak zsúfolt bárban, viszont meg kell vallanom, kissé inamba szállt a bátorságom. Pedig mikor ma délután az egyetemi csoporttársaim elhívtak magukkal bulizni, még örültem is, hogy végre nem kell egyedül otthon kuksolnom. Most viszont már csöppet sem tartom jó ötletnek, hogy eljöttem velük. Nem sokkal múlt éjfél, ők viszont egyszerűen szőrén-szálán eltűntek. Sehol sem találom azokat a lányokat, pedig már mindenhol több soron megnéztem őket. Se a mosdóban, se a pultnál, se a tánctéren, egyszerűen sehol. Nem nekem való ez a hely. Valahogy sosem tudtam rendesen felengedni az ilyen buli helyeken megfelelő mennyiségű alkohol nélkül, annyit meg még messze nem ittam. Iszogattunk ugyan előtte a lányokkal, némelyiküknek már egész jó hangulata is volt, viszont alighogy ideértünk, egyszerűen felszívódtak, én meg itt maradtam teljesen egyedül és kezdem magam egyre kellemetlenebbül érezni. Úgy döntök, még kimegyek a dohányzóteraszra ellenőrizni, nincsenek-e ott. Bár már jártam ott, vagy kétszer, de hátha. Odakint elég sok ember ácsorog, kénytelen vagyok szlalomozni közöttük és a lehető legkevésbé udvariatlan módon megnézegetni minden lányt, még azokat is, akik már valami pasi szájában lógnak, nem-e felismerem valamelyikükben a csoporttársaim egyikét. Mivel azonban nem találom őket így sem, megfordul a fejemben, hogy azzal a lendülettel, ahogyan jöttem, ki is fordulok a bárból, hívok egy taxit és visszamegyek a koleszba, de úgy érzem, bánnám, hogy ilyen rövidre zárom az estét. Adok hát még némi esélyt annak, hogy jobbra forduljon a dolog. Már csak azért is, mert a nyomulós, részeg macsókon kívül igazán buja, izgató szépségek is vannak itt azért szép számmal. Természetesen nem reménykedem semmiben, de a szememet azért csak legeltethetem egy kicsit, nem? Viszont ahhoz, hogy oldjam a feszültséget, mindenképp szükségem van valami alkoholra. Talán nem is olyan kevésre. Odaverekszem hát magam a pulthoz, igyekezve elkerülni a nyomulós, bunkó alakokat, akik olykor megtalálnak a tömegben. - Két tequilát kérek! – szólok oda a pultosnak. Ez megteszi kezdésnek. A kérésemre a pultos egy biccentéssel reagál, miközben éppen letesz egy italt egy gyönyörű lány elé. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek rajta végig. Tényleg lélegzetelállítóan szép. Igazi szépség. Pont az a fajta lány, aki az esetem, így a vonzereje mellett nem tudok csak úgy elmenni. Kissé talán udvariatlan is, ahogy stírölöm. Semmivel sem vagyok így jobb, mint azok a nyomulós részeg idióták, de nem bírok uralkodni magam. Remélem, nem veszi észre, mielőtt sikerülne megemberelnem magam. Biztosan zavarba jönnék, ha rajtakapna, milyen leplezetlenül bámulom.
Kezdőlap
| szószám: ide | 
| 
| szószám: mindig elfelejtem 
●● 
