Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 01, 2016 6:49 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
Legalább az őszinteséggel nem akadtak problémáink. Mindig is úgy gondoltam, az ilyen dolgokat nehéz szóvá tenni... én magam pedig egyre ritkábban tettem ezt a kor előrehaladtával, megtanultam beletörődni abba, ami van. Belefásultam, a feleségemet nem érdekelte, vagy egyszerűen nem vette észre, és úgy véltem, ebből az ördögi körből nincs kiút. Lehet, hogy találtam volna, ha keresek... adódtak lehetőségek, de mindegyiket hagytam veszni. Talán csak féltem az újtól, attól, ami azzal járt volna, hogy elszakadjak a meglévőtől, a biztostól. Ami ugyan boldogtalan volt, szürke és szánalmas, de mégis, ennek ellenére egy biztos pont. Legalábbis egészen addig, míg megmaradt ez a kis látszat, a feleségem hűséges volt, aztán amint kiderült, hogy ő ezt a fogalmat már hírből sem ismeri, hát borult a bili. Ennyi kellett az egésznek. De tapasztalataim alapján Ebony... egy egészen más lélek. Szöges ellentéte annak, amilyen Éloise volt annak idején. És ezt tulajdonképpen... nem tudtam bánni. - Hát, a kémiához tényleg nincs. Bár túl sok jó emlékem sincs azokról, akik ezzel foglalkoznak - mosolyodtam el szemtelenül. Nem mintha ő egy házisárkány lenne, szerencsére ennek a közelébe sem került. Ami nem baj, nem érzem szükségét annak, hogy egyikből másikba sodródjak. Végre azt éreztem, hogy megtaláltam azt az utat, amit nekem szántak, még ha négy évtized is kellett hozzá. Ez pedig... bizonyos szintig irtózatosan jó érzés. Arra viszont még nem készültem fel, hogy miután alaposan felmérte a folyosót, és úgy ítélte, hogy már senki nem jár erre, odahajolt és megcsókolt. Elgondolkodva azon, amit mondott, cseppet sem volt ellenemre, a viszonzást sem vetettem meg. Az egészben volt valami, tényleg nem tanítom, nem a diákom, és Mystic Falls távol van attól a helytől, ahonnan idemenekültünk mindketten. Vagyis, én személy szerint miatta jöttem, kimozdulva a komfortzónámból, de egy pillanatát sem bántam meg. Elszakadva tőle lassan felemeltem a kezem, végigsimítottam a haján, aztán bólintottam. - Igazad van - mondtam, bár tőlem ezt eléggé kevesen hallhatták. Amíg tanítottam, hát ő sem gyakorta részesült abban a kegyben, hogy én igazat adjak neki, habár voltak esetek, amikor tényleg felülkerekedett az én feltevéseimen. Ezért is sajnáltam, hogy ezúttal inkább a természettudományt választotta. Egy igencsak eszes elmét veszítettünk el, de a történtek tükrében ez már egyáltalán nem meglepő. Elindultam vele a folyosón. Egy pár napja fedeztem csak fel a közeli kis helyet, és ebéd alatt amúgy sem a büfében kapható nem túl étvágygerjesztő kosztra gondoltam, de ezt nyilván ő is tudta. Bár egyelőre lefoglalt azt, hogy ne törődjek senkivel. És hogy ne gondolkozzam. - Szóval - léptem be az oldalamon vele az ajtón. - Hogy tetszik ez az egész... kémiás, biológiás förtelem? - kérdeztem pimaszul. Nem volt nekem semmi bajom az egésszel, viccelődés volt az egész.
Megérkezve a kávézóba szinte fellélegeztem és ahogy megéreztem a kávé, valamint az ételek illatát rájöttem, hogy tényleg éhes voltam. Emberi ételre, ami manapság különlegesnek számított nálam… és ezt akár Bryan-el is megosztottam volna, ha nem vettem volna el az emlékeit azzal kapcsolatban, számomra mit jelent az ebéd azóta, hogy belekóstoltam a vámpírlét igazi oldalába. Nem voltam rá büszke és nem bírtam volna elviselni még egyszer azt a tekintetet, amivel akkor éjszaka nézett rám, amikor elmondtam neki, mi is vagyok valójában… nem voltam felkészülve és egyáltalán nem büszkén, de próbáltam viselni annak a következményeit és buktatóit, hogy titkolóztam. Ám legalább már azzal nem kellett foglalkoznom, foglalkoznunk, hogy ferde szemmel néznének ránk a tanár-diák viszonyunk miatt… a tökéletes utópiától eléggé messze álltunk most is, viszont mintha egy lépcsőfokkal kedvezőbb lett volna a helyzet. - Igazából tetszik… kevésbé borzasztó, mint azt először elképzeltem. – Válaszoltam a feltett kérdésére őszintén. Túl sok elvárásom egyébként sem volt, azért választottam ezt és döntöttem a főiskolára való visszatérés mellett, hogy megkönnyítsem a saját dolgomat. Magyarázat, bemutatás nélkül a könyvekből elég nehéz volt természettudományt tanulni, látva, hallgatva az információkat és az összefüggéseket reméltem, hamarabb a fejembe száll annyi tudás, hogy ne teljesen laikusként próbáljak megoldást keresni a problémáimra. Szükségem volt a gyógymódra, amin Chantele-el dolgoztunk, mert akárhogy akartam a jó oldalát nézni a félig vámpír létnek, többször nem voltam rá képes, mint igen. Az igenlés pedig általában a vérivás utáni eufóriával járt, nem a józan elmeállapotom meggyőződése volt. – Köszönőviszonyban sincs a joggal, csak annyiban, hogy itt is magolni kell, ahogy eddig láttam. És a tanárok jobban hasonlítanak az őrült tudósokra, mint bárhol máshol. – Mosolyodtam el halványan. Emlékeztem azokra az időkre, amikor a túl száraz és érdektelen paragrafusokat és társait úgy próbáltam beleverni a fejembe, hogy a párnám alá tettem a papírokat vagy már majdnem kifolyt a szemem a helyéről, akkor sem voltam képes megjegyezni. Bryan sem kegyelmezett nekem egy ilyen alkalommal, a következő héten ismét megjelenhettem nála előadni a tudásomat. – Tegnap volt egy olyan órám, ami az eddigi rossz előadás élményemet felülmúlta. Ha nem lett volna az egyik csoporttársam, akkor biztosan elalszok a padon. – Az igazat megvallva tényleg Levi tartott ébren. Kár, hogy a tanárra nem hatott a beszélőkéje, de nem is volt időm ezen gondolkozni, megjelent a pincér és miután leadtam a rendelésemet megvártam, hogy Bryan is ugyanezt tegye. - Neked milyen napod volt? – Kérdeztem rá az egyik legalapvetőbb dologra. – Hogy bírod a váltást? - Kissé furcsa volt, hogy teljesen szabadon beszélhettünk, ám hozzá tudtam volna szokni, az egyszer biztos. Jó érzés volt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Kedd Feb. 16, 2016 8:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
- Mindenhol van hiéna és van szerethető tanár. Bár okkal mondhatjuk, hogy inkább rajtunk áll, kinél milyen listára kerülünk. - Elmosolyodtam. Valójában nehezemre esett elképzelni őt ismét az iskolapadban, valószínűleg azért, mert már régen nem úgy tekintettem rá, mint egy kisdiákra, aki óráról órára járt. Az utóbbi időben hozzá kellett volna szoknom a gondolathoz, hogy míg én még mindig előadó és tanár vagyok elsősorban, ő még mindig keresi azt, ami boldoggá tenné, és bíztam abban, hogy ha a jogon nem találta meg, amit keresett, hát most majd... meg fogja. Azt már nem tartottam fontosnak, hogy miben leli majd örömét, hisz a lényeg úgyis egy marad: szeresse. Tudjon örülni neki, tegye mások számára is szerethetővé, és ha ez már megvan, tényleg eljut arra a szintre, mikor már azt mondhatja, hogy ezért megérte élni. Nem mintha az életében ne lehettek volna eddig olyan pillanatok, amikre okkal mondta volna, hogy megérte rájuk várni. Nem tudtam róla mindent, nem voltam ott élete minden szekumdumában, bár ez voltaképpen nem is jelentett túl nagy gondot. Akkor jött, amikor jönnie kellett. És a mai napig nem tudtam eldönteni, mi lenne most, ha az a felbérelt nyomozó nem találja meg nekem. Az biztos, hogy bújócskában jeles, a franc se kereste volna itt magától. Én biztosan nem. De ezért vannak a szakemberek. Miután Ebony leadta a rendelését, én is így tettem, aztán egy sóhaj kíséretében még visszakanyarordtam. - Annyi előnyöd van, hogy egy lombik esetében nem kell törődnöd azzal, hogy állampolgárként milyen jogai vannak, és hogy megsérted-e azokat a jogokat - vontam a vállaimon ártatlan vigyorral a képemen. Sosem volt részem egyetlen biokémiai előadásban sem, ezt az élményt meghagytam másoknak, és inkább porosdtam én magam is egy vaskos könyvvel valamelyik könyvárban, átrágva magam jó pár emberjogi tételen, minthogy azzal foglalkozzak, hogy hány fokon cseppfolyósodik az oxigén. Annak már csak külön örülni tudtam, hogy úgy fest, a barátkozással és beilleszkedéssel sem lesz gondja, legalábbis ezt szűrtem le abból, amikor a csoporttársát említette. Noémie után valamiért sosem szűnt meg az a sejtésem, hogy nehezen tud nyitni mások felé, bár ez voltaképpen miért is lenne meglepő azok után, amin átment? Gondolataimból a kérdése zökkentett ki. - Rövid. Velős - sóhajtottam fel, leginkább csak ezek jutottak eszembe a mai napommal kapcsolatban. - Régen legalább volt a napjaimnak egy fénypontja az előadókban. Most nincs - néztem rá ismét, ezzel téve egyértelművé, hogy a szóban forgó aprócska örömforrás ő maga volt. - És azon kívül, hogy itt is valószínűleg mindenki fejébe külön kell értelmet vernem az egyedülálló módszereimmel, nem könnyíti meg. De legalább valami sosem változik akkor sem, ha egy másik földrészre kerülünk.
Kissé keserű mosoly rajzolódott az ajkaim köré annak ellenére, hogy megígértettem magammal: nem fogok semmi rosszra, kellemetlenre gondolni Bryan közelében, hiszen ő nem a tragédiája után megváltozott és önmagából kifordult lányt ismerte és kedvelte, hanem azt a személyt, akit még évekkel ezelőtt ismert meg és aki akkor voltam, amikor a gyakornokává, kitüntetettjévé váltam és mint tűnik, sokkal több lettem a számára… Az összetört szívű, lelkű, elméjű vámpírrá és boszorkánnyá lett valakivel nekem kellett megküzdenem, nem Bryan-nek. Ha valamit, hát ezt tényleg nem várhattam el tőle. - Szerintem már nem is nagyon engednének olyan közegbe, ahol akárki emberi jogaival foglalkozhatnék. Főleg, hogy a saját emberi kötelezettségeimet is megszegtem és eleget dobálóztam azzal, hogy nekem is megvannak a saját jogaim. – Felrémlett előttem, hogy addig nem is voltam hajlandó megszólalni, míg be nem jelentették, hogy az ügyvédem egy perc múlva besétál az ajtón. Az a pillanat pedig, amikor megláttam Bryan-t felejthetetlen volt. Egyszerre éreztem a megváltás által okozott a világon létező össze pozitív érzelmet, tudtam, hogy nem eshet bajom, hiszen az ő szakértelme bárkiével felvehette a versenyt az országban. Ám ott volt a szégyen, hogy tisztában voltam azzal, mit tettem és hogy én tettem… hogy valószínűleg pontosan tudta mi történt, fotókat látott és elő kellett adnom neki egy mesét, amelyet órák óta pontosítgattam a fejemben. Annak az embernek hazudtam, akitől minden egyes alkalommal jóindulatúan rándult görcsbe a gyomrom. – De ha szükséged van rá beülhetek az előadóba, ahol az óráidat tartod, hogy jobb kedved legyen. – A mosolyom kedvesebbé vált, hogy ne vált volna, amikor azt mondta, én voltam a napjai fénypontja? Ilyenkor eszembe jutott az is, hogy ha közvetetten is, de valószínűleg nagy részben hozzájárultam ahhoz, hogy elhidegüljön a feleségétől… és én nem így terveztem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egymással szemben fogunk ülni és kötetlenül, zavaró tényezők nélkül fogunk beszélgetni és két, egymás számára vonzó emberként élvezhetjük a másik társaságát. Ő… plátói volt nekem és a tárgyalásom után nem is láttam esélyét annak, hogy ismét látni fogjuk egymást. - Azt itteni diákok örülhetnek annak, hogy hozzád hasonló tanáruk van. Tapasztalat, nem hízelgés. – Tettem hozzá a fülem mögé tűrve néhány hajtincsemet, majd ismételten rá néztem. Kissé zavarban voltam, de ezen majdnem teljes egészében felülemelkedett a helyzet maga. – És… - Nyeltem egyet, a felhozni kívánt téma nem a legkellemesebb volt, viszont érdekelt, a kíváncsiságom pedig eléggé csillapíthatatlan volt, ha egyszer felébredt. – Hogy van a volt nejed? És a gyerekeid? – Böktem ki végül. Nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy nem is olyan régen férj volt és még mindig az apja két gyereknek.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 28, 2016 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
- Téged ismerve, ha engednének sem térnél vissza erre a területre - mondtam, leszűrve a múltkori beszélgetésünknél a lényeget. Azt hiszem, egy életre elege van a jogból, azokból, akik nemes egyszerűséggel meghurcolták. Én sem szívesen emlékeztem vissza erre az időszakra, tekintve, hogy az utolsó pillanatig én magam sem lehettem biztos abban, hogy szabad marad. Én hittem neki, de ez nem lett volna önmagában elég a sikerhez. Aljas módszereket sem féltem bevetni, hatni a döntéshozók érzéseire, hisz aki előttük állt egy büntetlen előéletű, tisztességes, fiatal lány volt. Nem volt indítéka, soha egyetlen bizonyítékot sem találtak, amellyel rákenhették volna a szülei meggyilkolását. Egyetlen vétke volt, mégpedig az, hogy ott volt a házban. És ez a mai igazságszolgáltatásban már elég volt a teljes meghurcoláshoz, a jogi kiszolgáltatottsághoz, és a sajtó mocskolódásához. Még most is képes voltam dühbe jönni, amikor eszembe jutott pár szalagcím. Csak védelmezni akartam, az utolsó pillanatig küzdeni azért, hogy ne kerüljön nagyobb bajba, és még magammal sem foglalkoztam, minden időt arra fordítottam, hogy elég bizonyítékom legyen az ártatlansága bizonyításához. Gondolataimból az ötlete ébresztett, és elvigyorodva ráztam meg a fejem. - Bűntudatom lenne, ha a saját megszokásaim miatt zavarnálak a tanulásban - sóhajtottam fel. Bár ha komolyan is vettük volna magát a témát, már nem is az zavart volna, hogy nem tud tanulni, hanem hogy ismét ostoba pletykának teszem ki. Elég volt egyszer a Noémie által elterjesztett híreszteléseket hallgatni, és közben nem elsüllyedni. - Arról nem is beszélve, hogy nem engedhetem, hogy elvond a figyelmem. A többi suhancot meg sem említem - mondtam legyintve, halkan elnevetve magam. Furcsamód, még nem gondoltam bele abba, hogy nap mint nap a saját korosztályabéliek veszik körül. Pedig talán megérne egy-két gondolatot erre is fordítanom. Bár sosem voltam féltékeny típus, de az emberek változnak. Irina sosem adott rá okot. A felhozott témától végül felsóhajtottam, és egy aprót vontam a vállamon. - A gyerekeim jól vannak, legalábbis tegnap ezt mondták. - Nem kellett titkolnom előle, hogy telefonon rendszeresen beszéltem a srácokkal, habár Irinát nagyban elkerültem még ennyi időre is. - Lotte is a jogi pálya felé kacsintgat, ez pedig némileg... aggaszt, de még csak tizenöt éves, van ideje kiheverni - szemtelenedett el a hangom. Furcsállottam, hogy miközben egész életében azt látta, hogy nem vagyok otthon a hivatásom miatt, ő mégis erre vágyott. De még tényleg gyerek. - Irina pedig visszafogja magát, és kevésbé uszítja őket ellenem, de róla nem tudok semmit. A gyerekek szerint még nem készül hozzámenni a csábítójához. A második esküvőjére már bizonyára feketében menne - vigyorodtam el. Furcsa volt, hogy nem érdekelt, talán ez is bizonyította, hogy ideje volt külön utakat választanunk. A megcsalására is úgy tekintettem, mint égi jelre, ami megsegített, hogy beadjam a válókeresetet. - Miért érdekel? - kérdeztem aztán, átnyúlva az asztalon, és nem törődve azzal, hogy ki láthat, megfogtam a kezét. - Irina nem tudja, hogy te is itt vagy - tettem még hozzá, majd felsóhajtottam. Ebonynak nem sokat meséltem azokról az időkről, mikor miatta jártam a bíróságra, majd hozzá. Titkon tudtam, Irina miben reménykedett, de Ebony végül szabad lett.
Halványan elmosolyodtam. Tényleg ismert, bár aki tisztában volt a történetemmel az tudta, hogy hiába tekintettem életcélomnak a jogi pályát, hiába tettem volna fel az életemet is mások védelmére és a jog területén való dolgozásra, ma már nem térnék vissza ezekhez a gyökerekhez. Pedig szerettem volna... csak mindig megszólalt egy kis hang a fejemben, hogy ne keressem a bajt, inkább húzzam meg magam és válasszak olyan elfoglaltságokat, amelyek a lehető legtávolabb állnak a régi életemtől. Bryan is a régi életemhez tartozik, de őt nem akartam elengedni. Most nem, hogy bebizonyosodott, nem csak én tápláltam érzéseket iránta régebben is. - Miattam soha ne legyen bűntudatot. Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy újra elkezdjek felelősséget vállalni a döntéseimért és rájöjjek, hogyan kell figyelnem magamra. - Mély levegőt vettem. - Csak azt ne mondd, hogy engem féltesz a... suhancoktól. - Használtam az ő szavait egy szélesebb mosoly kíséretében. Bryan jelenléte nagyon jó hatással volt rám, mellette úgy éreztem, hogy élek. Hogy nem csak egy test vagyok, ami mozog és csinálja a dolgát, amiről még ő sem mindig tudja, hogy mi az, hanem érző, élő, létező személyként tekintettem magamra és azt vettem észre, hogy ez elkezd kihatni az életem többi színterére is. - És nem tervezed lebeszélni a lányodat a jogi szakmáról? - Kérdeztem tőle meglepetten. Nem az a típus volt, aki bármiben akadályozta volna a gyermekeit, legalábbis volt egy olyan érzésem, hogy a gyermeknevelési attitűdjei hasonlóak voltak a tanítási elveihez. És minket is leginkább ösztönzött, minthogy lelombozott volna. - Nem hiányoznak? Mármint... egy óceán választ el titeket és te mégis itt vagy. Miattam. Nem szeretném azt hinni, hogy én vagyok az oka annak, hogy nem látod a gyerekeidet. Főleg, hogy Irina... ahogy elmondod eléggé uszította őket ellened. Nem volt szép válás, ugye? - Ha valakivel, akkor a volt nejével nem szívesen futottam volna össze. Nagy összegben fogadtam volna rá, hogy szemrebbenés nélkül megölt volna és... talán meg is érdemelném, de ahogy hallgattam Bryan szavait, rájöttem, hogy nem a velem szemben ülő volt az egyetlen ludas ennek a kapcsolatban az elsüllyedésében. - Egyszerűen csak... érdekel, hogy mi van veled. - Összefontam az ujjaimat az övéivel, amikor megfogta a kezemet. Felettébb jólesett ez a gesztus, örömmel töltött el, el sem tudtam volna mondani, mekkorával.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 01, 2016 4:23 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
- Abban egy szemernyi kétségem sincs, hogy képes lennél vigyázni magadra - bólogattam pár másodpercig, majd elmosolyodtam. Magam sem tudom, talán megszoktam azt, hogy még Európában az utolsó hónapokat együtt töltöttük. Hogy nem kellett szégyenkeznem azért, amiért védelmezem. De mára már nem fenyegeti túl sok veszély, azon kívül, hogy a szokványos egyetemisták életét éli. Bár talán ez a legveszélyesebb élet mind közül. Ezzel nem nyugtattam meg magam. De nem is nagyon akartam azt éreztetni vele, hogy ott van a szemem rajta, mert... nem akartam börtönbe zárni. Éppen attól akartam megmenteni, eléggé röhejes sorsfordulat lenne, ha ezúttal én akarnám kelepcébe csalni. Rugalmas voltam az élet minden területén, és... előbb még inkább arra kell rájönnöm, hogyan kezeljen azt, hogy szabadon ebédelhetek vele. - Hm, jelenleg mástól nem nagyon tudlak félteni, szóval... valami okot találnom kellett rá - húztam el a számat, bár inkább csak viccelődés szintjén. A suhancok, ha már ezzel a névvel illettem őket az előbb, mindenhol ott voltak. Még olyan helyeken is, ahová nem hívta őket senki. Ebonyban bíztam, hogy nem keveredik bele valamibe. Már volt viszonyítási alapja, milyen tényleg bajban lenni, de ez nem egy olyan adat volt, amit szívesen tüntetett fel az önéletrajzában. És én is megpróbáltam a lehető legkevesebbet szóbahozni, hogy ő is, de én is túllépjünk azon a tárgyalássorozaton. A jelent éppen most éltük, a múlton felesleges rágódnunk. - Nem hiszem, hogy szükségem lesz az én lebeszélésemre. Az anyja az élen jár benne, még egy ügyvédet nem fog elviselni a családban - vigyorodtam el. Nem volt szerencsés Irina szokásain gúnyolódni, főleg nem tréfát űzni belőlük, tekintve, hogy egykor tényleg szerettem azt a nőt. Ő viszont elég nyomatékosan a tudtomra hozta, hogy nem nagyon tűr meg a későbbiekben. - Ez az egész annyira... nehéz - sóhajtottam fel aztán. - Nem Irina miatt, hanem miattuk. A gyerekeim, hiányoznak, de tudom, hogy most a legjobb nekik. - Olcsó kifogás volt, bár Ebony is összerakhatta már a képet az ismeretségünk alatt, hogy ha valamire nem jutott időm, az a gyereknevelés, ez mindig is Irina területe volt. Nekem erre már nem jutott időm, és ezt csak utólag bántam meg igazán. Akkor, mikor már valószínűleg elkéstem az egésszel. Nem véletlenül volt annyira könnyű dolga Irinának abban, hogy ellenem uszítsa őket. - Az, hogy mennyire volt szép válás... ez nézőpont kérdése. Én viszonylag jól jártam -vontam meg a vállam. Nem a pénz érdekelt a történetben, nem is az, hogy mennyit kapott a másik fél. A szabadságom többet jelentett, habár tény, hogy akkoriban ezt eszembe sem jutott becsülni. Csak a kesergés volt mindennapos, miután sem Ebony, sem a gyerekeim nem képezték a hétköznapok részét. Megfogtam a villát, miután kihozták a tányérokat, de mielőtt enni kezdtem volna, még Ebonyra néztem. - Elvállaltam egy ügyet - mondtam ki azt, amit eddig halasztgattam. A tárgyalása után egyetlen ügyben voltam hajlandó részt venni, azóta viszont csak tanárként dolgoztam. De még sejtésem sem volt, mit fog szólni ahhoz, hogy az egésznek a Mystic Falls-i gyilkosság-sorozathoz van köze.
Teljesen más volt a jelenlegi helyzet, mint eddig bármelyik, amelyikben együtt szerepeltünk. Amíg a diákja voltam ha fel is jöttek magánéleti témák, csupán felszínesen beszélgettünk róluk, hiszen leginkább a szakmai kérdések voltak a porondon, de most… meg akartam ragadni az arra kínálkozó alkalmat, hogy minél jobban megismerjem. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében, hogyan éli meg a váltást vagy éppen mennyire ízlett neki a reggeli kávéja. Egyszerűen csak… normálisan, hétköznapian akartam vele viselkedni és eszem ágában sem volt elszalasztani a lehetőséget, amit azzal kaptam, hogy úgy döntött utánam jön és megkeres. - Nem is akartad megpróbálni helyrehozni a házasságodat? – Bukott ki belőlem a kérdés, miután figyelmen kívül hagytam az ő kijelentését, miszerint nem sok mindentől kell óvnia ezen a helyen. Igaza volt: a legnagyobb fenyegetést én jelentettem saját magamra és ő ezzel nem tudott mit kezdeni, nem is vártam volna el tőle, hogy pesztráljon… főleg, hogy nem jókedvemből gondoltam meg magam és tüntettem el önző módon az emlékei közül azt a beszélgetést, amiben felfedtem előtte az egyik legnagyobb titkomat. Arra még nem voltam felkészülve, hogy lássa a legsötétebb oldalamat és tisztában legyen az összes rejtegetnivalómmal… túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek a reakcióival. – Irina olyan nőnek tűnik, aki határozott, de ha a kedvére tesznek, akkor megszelídül. Bár lehet, hogy nem ilyen, csak… én gondolom ezt. – Tettem hozzá. Mindössze párszor futottam össze a volt feleségével és ezek közül a találkozások közül csak az elsőn viselkedett felettébb kedvesen és megnyerően, a többi alatt láttam rajta, hogy szívesen kikaparta volna a szemeimet. – Találkoztatok, mióta kimondták a válást? – Érdeklődtem belekortyolva az innivalómba. A gyerekeik örökre összekötötték őket és nekem ezzel nem is volt semmi bajom, minden kérdésem megrekedt a kíváncsiság szintjén, nehogy azt higgye, hogy már most elkezdem a féltékenykedést vagy a rosszindulatú dobálózást. Az viszont nagyon meglepett, hogy kijelentette, elvállalt egy ügyet. Azt hittem az enyém után végleg elege lesz a tárgyalóteremből, hiszen mindketten elég nehezen szabadultunk onnan. Neki az ügyészen kívül meg kellett küzdenie a felröppenő pletykákkal és emiatt én is hátrányosabb helyzetbe kerültem, de nélküle valószínűleg a rácsok mögött tölteném a szabadidőmet. - Tehát visszapattansz a nyeregbe? Ezt jó hallani. – Őszintén örültem annak, hogy egy ügy elvállalása mellett döntött. Pokoli jó ügyvéd volt és volt egy olyan érzésem, hogy neki is hiányzott a szakmájának ezen része, mert a folytonos tanítás eléggé unalmas lehetett számára. – Mesélsz róla vagy köt a titoktartás?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Május 11, 2016 8:19 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony && Bryan
i learned to live, half alive
A kérdésre, ami elhangzott, nem számítottam. Bár valószínűleg azért, mert Irináról eléggé ritkán esett szó kettőnk között. Azon kívül, hogy elváltam tőle, nem igazán tudtam mit mondani róla. Örültem, hogy vége lett. De a kérdésére muszáj volt elgondolkodnom. Végigpörgetni az egészet, hogy erre tudjak válaszolni. - Nem gyakran adom fel azt, ami sokat jelent. Jó ideig próbálkoztam. Kitalálni valamit, hogy a rengeteg munka ne tegyen kárt a családomban, de... - mosolyodtam el halványan, némi keserűséggel a gesztusban. -, aztán rá kellett jönnöm, hogy valaminek a csődje valami újnak a kezdetét jelenti - néztem vissza rá. Ő volt az a bizonyos új, új értelmet adott a napjaimnak. A hivatásomnak. És azt hiszem, ha nem sikerült volna felmentetni őt a vádak alól, pályafutásom azon kudarcát szenvedtem volna el, ami alól magamat nem tudtam volna felszabadítani. - Viszont abban reménykedem, hogy nem hiszed azt, hogy miattad lett vége. Előbb-utóbb így is, úgy is vége lett volna, ez már évek óta... lejátszott meccs volt - sóhajtottam fel, majd beleittam az innivalóba, amit az előbb tettek le elénk. Nem volt oka azt hinni, hogy bárminek a végéről gondoskodott. Irinával már akkor is vége lett volna, ha ő nem kerül be a képbe. - Irina akkor szelidül meg, ha valaki pont azt csinálja, amit ő elvár. Az elején ez még működött. Lemondtam érte a legjobb barátomról, mert Galen viselkedése nem fért össze Irina elveivel. Tudom, hogy találkoztál már Irinával Brüsszelben, de ne higgy el mindent, amit láttatni próbál. Angyali arccal képes megkeseríteni az életedet - csitultam el végül. Ismertem már azt a nőt. Azt nem bántam meg, hogy két gyereket köszönhetek neki. Viszont a tizennyolc év alatt nem sok mást sorakoztathattam fel mellette. - Csak ha muszáj volt. Leginkább, ha a gyerekeimért mentem - tettem aztán hozzá. Nem volt a kedvenc elfoglaltságom a válás után Irinát bámulni, így az együtt töltött időt próbáltam minimálisra csökkenteni. - De túl sokat beszélünk rólam. Rólad kellene szólnia mindennek - mosolyodtam el. Jobban szerettem őt hallgatni. Azt, ahogy a napjairól mesél. Hiányzott az, amikor egy-egy hosszú nap után még vele kellett eltöltenem pár órát az egyetemen, miután őt tettem meg gyakornokká. És tartottam attól, hogy ha egy-két ügyben zátonyra futok, vele fogom kezdeni a diskurálást. Túl sok jó meglátása volt ahhoz, hogy ezt a jogi vénát csak úgy elvágják benne. - Mystic Falls-i ügy. A gyilkossági ügyekkel kapcsolatos, bár ez nem újkeletű, ahogy kicsit utánanéztem. Évek óta rengeteg a megoldatlan ügy - sóhajtottam fel, majd megvontam a vállamat. Ez a város viszonylag kicsi, még nem igazán találkoztam ilyemsivel, de úgy véltem, ideje új terepre merészkedni. - Gondolom te is hallottál ezekről a támadásokról, nem? - kérdeztem aztán. Kíváncsinak kíváncsi voltam, bár pont egy ilyen ügybe nem szándékoztam belekeverni.
Gondolkoztam azon, mit is mondhatnék, de az őszintét megvallva örültem annak, hogy a mondandóját nem tudta két mondatba belesűríteni. Nem kellett még hozzá hasonló helyzetet átélnem: több évtizedes házasság után elválni attól a személytől, akivel elterveztem, hogy leélem az életemet, aztán a számítások nem igazolódtak be. Amikor megtudtam, hogy elvált, majdnem rosszul lettem annak a lehetőségétől, hogy miattam. Okoztam neki már elég gondot, neki kellett kirángatnia életem legnagyobb csávájából, aztán szó nélkül eltűntem a szemei elől, pedig ez a tettem majdnem kikészített. Egészen addig a pillanatig nem mertem bevallani magamnak sem, hogy szeretem a velem szemben ülő férfit. Sokkal több volt már bennem az elejétől, mint gyerekes rajongás és kiderült, hogy egyáltalán nem is volt plátói... és ha akkor derül ki, hogy neki is vannak érzései irányomban, amikor nős ember, most biztosan nem ülnénk itt. Így is furcsa, hogy mindenféle kötöttség és fürkésző tekintetek nélkül találkozhatunk, senki sem ismer minket és nem kell azzal foglalkoznunk, mégis milyen pletyka röppen fel. Egyszerre volt megnyugtató, újszerű, különleges, ugyanakkor felettébb szokatlan. - Elbűvölő nő lehet. - Magam is meglepődtem, mennyire epésen bukott ki belőlem ez a pár szó. Láttam én a volt nejét már csúnyán nézni annak ellenére, hogy a vele való első találkozásom felettébb pozitív volt. Akkor Irina olyan benyomást tett rám, mintha el tudná érni egyetlen másodperc alatt, hogy a világ a lábai elé boruljon. - Úgy hangzik, mintha egy boszorkány mellett kellett volna élned majdnem húsz évig. Bár biztos vagyok benne, hogy ő ugyanazzal a véleménnyel van rólam, mint te róla. Hogy egy angyalarcú ördög. - Sóhajtottam. Nem mintha foglalkoznom kellett volna Bryan exnejének a véleményével, de arra a tekintetre is pontosan emlékeztem, amelyet akkor kaptam, mikor másodszorra találkoztam a nővel. Szívesen megforgatott volna bennem egy kést. - Önző dolog, hogy örülök a válásodnak? - Mosolyodtam el halványan, majd ettem egy falatot az elém lerakott ételből. Egyedül Bryan gyerekeit sajnáltam, akiket egy óceán választott el az apjuktól, mert ő idejött. Miattam. Emiatt szívesen elbújtam volna a világ szemei előtt. Ám a témaváltás miatt ittam egy kortyot az innivalómból. A szám kissé kiszáradt, nem hittem volna, hogy a sors ennyire utálni való. Bryan-t éppen ezeknek az ügyeknek a közelébe sorolni... nem adott nyugalomra okot az, hogy vagy bántódása eshet vagy bármit kideríthet. - Azok az ügyek többnyire állattámadások, nem? Mystic Falls erdeiben sok vadállat él, a halottak pedig leginkább túrázók, akik nem vigyáztak magukra. - Mire kimondtam a szavaimat rájöttem, hogy úgy tűnhet, mintha tájékozott lennék az ügyben, aztán eszembe jutott, hogy nyugodtan ráfoghatom arra, hogy mindenki hallott már az esetekről. - Nem gondolod, hogy felesleges ezzel foglalkozni? Csak városi legenda, hogy az emberek ölik egymást.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Vas. Jún. 26, 2016 4:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
i simply decided to be happy again
ebony & bryan
Elvigyorodtam. Irina tényleg elbűvölő nő a maga nemében. Tényleg az volt a dolog rejtélye, hogy azt kellett csinálni, amit ő akart. Akkor nem volt gond. De egy idő után mindenkinek előjön a vágy arra, hogy önálló akarata legyen. Pontosan így történt... ragaszkodtam valamihez, amit ő nem akart. Mindig is némileg... konzervatívabb volt, mint a körülöttünk lévők. Nem véletlenül utálta, ha Galen társaságában múlattam az időt. Galen mindaz volt Irina számára, ami a romlottságba vezet. Azt nem tudom, hol alakult ki benne ez az egész, talán a családja volt ennyire... meredek. Nem nagyon foglalkoztattak a részletek, ebben legalábbis nem. Volt elég bajom enélkül is, minthogy az akkor egyre inkább elhidegülő feleségem lelki viláráról fecserésszek. - Nem volt vészes. Úgy tizenöt évig, amíg összhangban voltunk - vontam egyet a vállamon. Tényleg így történt. Akkor viszont... megborult a rendszer. A húgom esete után, miután börtönbe juttattam, már semmi nem volt ugyanaz. Belül váltroztak meg a dolgok, én pedig mást se akartam, mint végre... megtalálni azt a pontot, ahol nyugodtan lehetek. Irina pedig ekkor mutatta ki igazán a foga fehérjét azzal, hogy nem tudta belátni: magányra van szükségem, miután a világom nagyrésze összedőlt. Az egyetlen lény, akit szerettem, börtönbe került, méghozzá miattam. - Hát, szerencsére már senkit nem érdekel, Irina mit gondol rólad - vigyorodtam el. Lényegében semmi köze nem volt az új életemhez. A gyerekeimről ugyanúgy gondoskodtam, törődtem velük. És nem az volt az első szempontom, hogy Ebonyból anyát faragok, csak hogy átvegye Irina helyét. Bár meglehetősen érdekes gondolat, de sose foglalkoztatott. - És örülök, hogy megvan az újabb közös pontunk - kacsintottam rá. Még szép, hogy örültem a válásomnak. De annak jobban, hogy Ebony nem félt ezt kimondani. Talán kezdett feloldódni mellettem, legalábbis... bíztam benne, hogy szép lassan már nem lesz benne aggály, és nem fogja elfojtani a véleményét, ha ilyen ügyekről van szó. - Hát, a legtöbben így gondolják - adtam neki igazat. - De engem inkább kíváncsivá tett az, hogy ha ez a sok áldozat tényleg állatámadásban veszítette életét, miért nem... gondoskodnak valami védelemről? - kérdeztem, habár nem is tőle, inkább hangosan gondolkodtam. - Tudom-tudom, a turisták mohóak. De én nem hiszek az állattámadásos elméletben. Inkább... más véleményem van. Akár egy jól rejtőzködő gyilkos. Vagy egy szekta. Láttunk már pár ilyet. De régen nem volt lehetőségem nyomozgatásba kezdeni. Már hiányzik - utaltam arra lebiggyesztett ajkakkal, hogy tavaly önként nyugdíjaztattam magam az éles ügyekből, és váltam teljesértékű tanárrá.
Annyiban kellett volna hagynom a témát, nem az ő múltján gondolkozni vagy éppen arról kérdezősködni, hiszen láttam rajta, hogy nincs sok kedve a volt feleségéről társalogni. Megértettem, a helyében én sem örülnék, ha arról az emberről lenne muszáj beszélnem, akivel évekig csak a… nem is tudom, hogy micsoda tartotta őket össze. Valószínűleg a gyerekek, a közös vagyon és maga a tudat, hogy majdnem két évtizedig már eléldegéltek egymás mellett. Reméltem, hogy én soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni. Régebben biztos voltam abban, hogy egyszer majd férjhez megyek, családom lesz és egy kertvárosban fogom leélni az életemet, miközben a karrierem is sínen lesz, csakhogy jelenleg abban sem voltam biztos, hogy a holnap mit fog hozni, nemhogy az elkövetkezendő évek. És ebbe belegondolni felettébb elkeserítő volt számomra, aki pár hónappal ezelőtt még túlságosan is szerettem megtervezni a jövőjét. - Eléggé lazán kezeled, hogy majdnem teljes egészében kellett kidobnod húsz évet az ablakon. – Jegyeztem meg. Semmi bajom nem volt a hozzáállásával, sőt, jó volt látni, hogy nem viselte meg a feleségétől való elválás és nem azon gondolkozott, mihez kezdjen az életével. Vagy ha mégis ez járt a fejében, akkor kitűnően titkolta, sokkal inkább az látszott rajta, hogy készen áll bármire, ami következni fog. Többek között ezért is csodáltam. Mély levegőt vettem, hallgatva, mire jutott a kisvárosi eseményekkel kapcsolatban. Próbáltam elrejteni az arcomra kiülni szándékozó érzelmeimet és anélkül hallgattam végig, hogy közbeszóltam volna, hagytam pár másodperc szünetet, miután befejezte az eszmefuttatását. - A szekták általában a saját köreiken belül követnek el gyilkosságot, csak ritkán támadnak kívülállókra és mindkét esetben ugyanolyan mintázatot követnek. Ha a gyilkosságok hajszálpontosan megegyeznének, akkor erre már a helyi rendőrség is gondolt volna. – Kaptam be egy sültkrumplit a tányéromról, majd megcsóváltam a fejemet. Szinte ösztönszerűen jött elő az egyik, már régen olvasott tanulmány tartalma. Büntetőjog vizsgára készültem és mégis inkább ilyenekkel töltöttem el az időmet. Pont Bryan volt az, aki meg is buktatott azon a bizonyos vizsgán. – De ezt te is tudod és ha mégis úgy gondolod, hogy komolyabb ügy lehet a háttérben, akkor… - Majdnem azt mondtam, hogy ugorjon neki, csinálja, tegye, amihez ért, mert ha valamiben, akkor ő a háttérben munkálkodó szálak felderítésében nagyon jó volt, ám mégis elharaptam a mondatom végét. Nem akartam, hogy belekeveredjen és legszívesebben két kézzel húztam volna el az ügyek aktái felől, amiket már biztosan beszerzett… de nem tehettem. Valamit ki kellett találnom, valami jót és gyorsan, amivel eltüntethetem a szikráját is annak, hogy ezzel akarjon foglalkozni… az, hogy belekeveredjen a vámpírok és az egész mystic falls-i közösség problémáiba… nem, nem, nem. Kizárt. – Jutottál már valamire vagy még csak a szándék van meg? Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy ezzel foglalkozz? – Puhatolóztam az általam vélt legóvatosabb módon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 01, 2016 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Felsóhajtottam. Nem látott a válást követő időszakban. Akkor sok mindent mondtam volna magamra, de azt nem, hogy laza vagyok. Fájt, ami történt. Az egész életemet elpazaroltnak gondoltam. És nem voltak sokan, akik azt érzékeltették volna velem, hogy tévednék. Ilyen volt az élet, mondták egyesek. Bele kellett törődni abba, hogy nem minden tart örökké. Azóta pedig örülök, hogy el tudtam vágni azt a bizonyos fonalat, amely összekötött engem és Irinát. Nekünk már nem volt közös pontunk - a gyerekeinken kívül. Bár egy házasságban éppen ez a legnehezebb. Ha gyerekek is vannak. Nekem pedig le kellett küzdenem azt, hogy arra gondoljak, vajon mit gondolnak majd rólam, ha az anyjuk azzal beszéli tele a fejüket, hogy egy diákomba lettem szerelmes. Mert... akkoriban ez nem nagyon közelítette meg az igazságot. Most már annál inkább lenne helytálló. De nem lett volna okos döntés a volt feleségem tudomására hozni, hogy Ebony közelebb van, mint gondolná. Azt hitte, hogy annak idején, mikor Ebony eltűnt a tárgyalás után, megoldhatjuk a gondjainkat. De ez volt minden idők legnagyobb tévedése. - Hm, micsoda felkészültség. A kalapomat teszem rá, hogy amikor a vizsgára kellett volna tanulnod, inkább ezekkel ütötted el az időt. Legalább tudnám, mire fogjam a pár bukott vizsgádat - mondtam némi somolygás kíséretében, mikor a szekták szokásairól kezdett beszélni. Éreztem a hangjában, hogy le akar beszélni erről a kis tervemről. Talán tényleg nem lenne célszerű ennyi idősen egy ilyen meredek terepet választani, mintegy azért, hogy ne unatkozzak, de amit egyszer a fejembe vettem, hát azt nem könnyen tüntették el onnan. - Lényegében... ezek még csak tippek. Abban vagyok jelenleg biztos, hogy valami van a háttérben, és azt hiszem, hogy azt a bizonyos dolgot a hatóságok vagy nem akarják komolyabban venni, vagy pontosan tudják, miről van szó, csak éppen nem csinálnak semmit - vontam egyet a vállamon, és a tányérjához nyúlva elloptam onnét én is egy darab krumplit. Nem volt időm mélyreszántóan elgondolkodni, tekintve, hogy szoknom kellett az új világot, be kellett rendeznem az új életemet, és ez eléggé lemerítette az energiatartalékaimat. Pár másodperc múlva visszadőltem a széken, és így kerestem meg a tekintetét. Ha nem ismertem volna, tényleg azt gondotlam volna, hogy az iménti próbálkozása a lebeszélés első lépcsőfoka volt, de inkább nem feszegettem. - Nemrég találkoztam az egyik egyetemi cimborámmal. A lánya is idejár. És tettünk egy-két érdekes felfedezést a város egy... igazán különleges oldaláról - vontam egyet a vállaimon. A videóról persze nem beszéltem, és itt nem is akartam tovább folytatni. Addig jó, míg Ebony nincs benne.
Széles, szívből jövő mosolyra húztam a számat, amikor megemlítette a bukásomat. Lemertem volna fogadni, hogy nem hagyja ki és most már örömmel gondoltam arra, hogy anno sikertelenül vettem az akadályokat. Akkoriban ezt kudarcként éltem meg, ma már mindenemet odaadnám, ha visszamehetnék abba az időbe és a legnagyobb problémám az lenne, hogy elhülyéskedtem az időt, amit a tanulásra kellett volna fordítanom. - Szeretem a krimisorozatokat és ha valami megtetszik, annak utánanézek. Sajnos a sorozatokról akkor sem tudtam leállni, amikor jöttek a vizsgák. – Vontam meg a vállam. Azt persze nem hittem volna, hogy egyszer az én életem válik olyanná, hogy tökéletesen beillett volna egy epizódnak, de nem hiszem, hogy bárki a földön elképzelte már magát egy gyilkosság áldozataként, elkövetőjeként, szemtanúként, gyanúsítottként. Én viszont megkaptam ezt a rémálmot a nyakamba és ebbe a történetbe nagyon nem hiányzott az, hogy Bryan miatt kelljen aggódnom, amiért ő úgy döntött: feltérképezi a vámpírok világát. Ő még nem tudta, hogy pontosan mibe mászik bele, de én igen és ezért is nem akartam, hogy akár csak az ujját is megmozdítsa bármelyik olyan ügy előremozdítása érdekében, aminek köze van a vérszívókhoz. Márpedig a legtöbb Mystic Falls-ban elkövetett gyilkosság a vámpírok lelkén száradt. Egy az enyémen is. - Tippek? Milyen tippek? – Ennyi maradt meg a szavaiból. Ha beismeri, hogy vannak tippjei, akkor nagyon biztos bennük. Ismertem már ennyire… és ha biztos bennük, akkor rengeteget gondolkozott rajtuk és minden eshetőség megfordult a fejében. Vajon azok is, amelyek túlmutatnak az emberi világon és a hétköznapin? Az volt az egyetlen reményem, hogy Bryan nem szakadt el túlságosan a számára konkrét valóság határaitól. Csak azt nem tudtam, hogyan beszélhettem volna le úgy az egész kutakodásról, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Megmondhattam volna neki kerek-perec, hogy ne foglalkozzon ezekkel az ügyekkel, de úgyis rákérdezett volna, miért ellenzem? És mit mondhattam volna? Hogy vámpírok szaladgálnak a városban és az ő nyakát is bármikor feltéphetik? Sőt, hogy én is egy vagyok közülük? - Régi csoporttárs? Tényleg kicsi a világ. – Örültem, hogy Bryan talált valakit, aki ismerős volt neki ezen a földrészen, de szívesen az asztal alá bújtam volna a felfedezés szó hallatán. Jézusom… ha már ketten nyomoznak és ha az a férfi csak fele annyira olyan eltökélt, mint Bryan szokott lenni, akkor nincs hatalom, ami segíthetne nekem. Ezért mindössze vettem egy mély levegőt és ittam még egy kortyot. – Beavatsz a felfedezésetekbe vagy túl sokat kérdezősködöm? – Érdeklődtem kedvesen, próbálva eltüntetni magamról az aggodalom csöppnyi szikráját is.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 27, 2016 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Elmosolyodtam, de nem mondtam ki hangosan a gondolataimat. Az egész életem egy krimisorozat volt, mindig akadt egy-egy újabb bukkanó. Mikor már azt hittem, hogy vége a kudarcok sorjázásának, rájöttem, hogy inkább csak egy újabb kezdődött el. Ilyen volt a húgom bírósági ügye. Az, hogy börtönbe került. A házasságom kudarca. Az Ebony ellen felhozott vádak, holott minden épeszű ember sejthette, hogy csak rosszkor volt rossz helyen azon az estén. És inkább örülniük kellett volna annak, hogy nem halt meg mindenki aznap este a házban, semmint megtalálni vétkesnek az egyetlen élőlényt, aki túlélte azt a vérontást. Az első pillanattól fogva hittem abban, hogy nincs takargatnivalója, és hogy ártatlan. Be is bizonyítottam, hisz rácsok nélkül ebédeltünk, nem kellett beszélőre járnom hozzá. Azt hiszem, életem legnagyobb kudarca lett volna, ha nem sikerül megvédenem, és más döntést hoz a bíróság. Irina persze elégedett lett volna, azt csak a szerencsének tudhattam be, hogy nem volt egy befolyásos nőszemély, annyira legalábbis nem, hogy egy ilyen volumenű ügyben hallassa a hangját. Ahhoz már nem lett volna bátorsága. - Az egész életünk egy krimi - piszkáltam odébb egy darab paradicsomot a tányéron a villával. - Szóval jobb lesz más elfoglaltság után nézned - kacsintottam rá. Nem féltem az életemtől, attól sem, hogy ismét belekeveredik valamibe, elvégre tanulhatott az előző esetből. Önként sosem táncolna bele egy újabb hasonló eseménysorozatba. Na, nem mintha annyira önként került volna bele előzőleg is... Vontam egyet a vállamon. Őrültnek titulált volna, ha elmondom, hogy milyen ötleteim támadtak annak kapcsán, amit láttam valamelyik este. Nem kellett volna beleütnöm az orromat, hisz ez már régen nem az én szakterületem volt. De sosem ismertem lehetetlent. Kellett egy újabb kihívás... - A hivatalos verzió az, hogy egy állítólagos állattámadás áldozatának szülei perre viszik az ügyet. Ebben kellek én - sóhajtottam fel. Magam is hinni akartam abban, hogy egyszerű állatok azok, amik véghez viszik ezeket a támadásokat. De mégis ott motoszkált a fejemben egy sejtés. Nem engedett egy másodpercre sem. - Galen rátermettebb, mint én valaha is voltam, úgyhogy... ha valami sántít majd a történet hátterében, ketten csak rájövünk. Szerintem... nem állatokról van szó. Ennyi az egész - köszörültem meg a tokromat, miközben a tányérom felé fordítottam a tekintetemet. Nem állatokról. És ha a felvételen nem valami trükk szemtanúi lehettünk Galennel, akkor nem is emberi eredetű lényekkel. Vagy ha igen, akkor valamit nagyon elcseszett valaki. - De tudod mit? Mesélj te - emeltem fel aztán a fejem, rögtön témát váltva. - Mondjuk arról, hogy találtál-e már potenciális barát-jelölteket a főiskolán - mondtam, ekkor már egy kisebb mosolyt is megvillantva. A komolyabb vizekről jobb szerettem volna elevezni. Egy békés ebédre vágytam, gyilkosságokról beszélni pedig morbid két falat között.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 10, 2016 11:29 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
it's the only thing that makes us feel alive
bryan & ebony
- Igazad van. Bár azt remélem, hogy az elkövetkezendőkben nem kell semmi miatt úgy éreznem magam, mintha egy krimisorozat főszereplője lennék. – Elég volt abból bőven és az sem érdekelt, ha úgy gondolkoztam, mintha egy nyugdíjasklub tagja lettem volna, de nem vágytam másra, mint nyugalomra. Arra, hogy az életem belekerüljön egy viszonylag normális mederbe, ahol átlagos életet élek, megtalálom annak a módját, hogyan űzzem ki magamból a vámpírt és ahol Bryan is mellettem van. Akinek tartoztam egy elbeszéléssel, éppen egy olyannal, amit a múltkoriban kitöröltem az emlékezetéből. A szent jelzőt tényleg nem lehetett rám aggatni. Ennek ellenére természetesen aggódtam Bryan-ért, sőt, éppen azért voltak félelmeim, mert kezdtem jobban megismerni a vámpírok világát. Nem csupán arról volt szó, hogy veszélyesek: a legtöbbjük gonosz is, akiknek élvezetet jelentett a gyilkosság és lehetetlenség a fejükbe látni vagy kiszámítani a következő lépésüket. Azon sem csodálkoztam volna el, ha egy sorozatgyilkos-elméletet is rá lehetett volna húzni egy ügyre, mert azt egyik vámpír annyira unatkozott, hogy úgy gondolta, ideje felkavarni Mystic Falls állóvizét. De miért gondolkozom ilyeneken? Ami fontosabb: Bryan miért ártja magát bele ezekbe az ügyekbe? Ha valami izgalomra vágyott, akkor is… miért ezt a méhkast kell piszkálgatnia? - És az áldozatok szülei mit szeretnének? Hogy a rendőrök fogják be az összes erdőben élő vadállatot? – Mire kibukott belőlem jöttem rá, mennyire bunkó volt ez a megszólalásom. A remény halt meg utoljára és azok, akik elveszítették a gyerekeiket, minden bizonnyal megnyugvást találnának, ha valami tökéletesen és egyértelműen kimondaná, mi okozta a gyermekeik halálát. Én is sokkal jobban érezném magam, ha tisztában lennék azzal, miért változtam át, miért öltem meg a szüleimet és egyáltalán mi történt, történik velem. – Csak… - Sóhajtottam. – Vigyázzatok, hogy mibe keveredtek bele. Ha valaki tényleg módszeresen gyilkolja az embereket a városban és annyira okos, hogy eddig nem kapták el, sőt nem is gondoltak arra, hogy bárki állhat a támadások mögött, akkor nem csak az áldozataira lehet veszélyes. – Főleg, mert a vámpírok akár szórakozásból is átharapnák bárki nyakát, hát még ha valaki a mulatságukat próbálná megakadályozni. Sajnos nem mondhattam Bryan-nek, hogy itt a jog és a bűnüldözés nem fog segíteni, pedig szívesen letörtem volna a lelkesedését… viszont ha beszélnék, azzal magamat kevertem volna rosszabb helyzetbe és őt is elindítottam volna egy úton, ami egyenesen a természetfeletti gyomrába vezetett volna. Ezt nem akartam. - Oké, hát… - Mély levegőt vettem, ahogy elterelte a szót. – Az egyetem nem olyan borzasztó, mint képzeltem. Azt hittem, hogy napokon belül itt hagyom, de… az emberek kedvesek. – Mosolyodtam el halványan. – A szobatársammal jól kijövök, aranyos lány. És a csoporttársaim sem úgy álltak hozzám, mint a friss húshoz, hanem befogadtak. – Majdnem a számra jött Levi neve, ám valamiért mégis elhessegettem a lehetőséget, hogy beszéljek róla neki Bryan-nek. - Bár a szakot még szoknom kell… most jöttem rá, milyen éles váltás a jog után. – Mit mondhatnék? A legnagyobb szerelmemet hagytam a hátam mögött azzal, hogy az ügyem után búcsút intettem a jogi szakmának.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 31, 2017 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Lehet, hogy el kellene gondolkodnom azon, vajon miért került bajba mindenki, aki valaha is kapcsolatba került velem... vagyis, a nagy többség. A húgomat börtönbe csukták, Ebony is majdnem követte a sorsát, a feleségem egyszerűen megunt, vagy inkább az életet unta meg velem... nem is ez volt a lényeg. Soha nem volt lehetőségem unatkozni, pedig mindig is egy szürke figurának éreztem magam - a saját életemben is. Mintha az én életemnek nem én lettem volna a főszereplője, hanem valaki más. És ez marcangolta a gyomromat. Változtatni akartam rajta. Talán onnan jött ez az indíttatás, főleg miután láttam azt a felvételt. Meg akartam váltani valamit, amit régen nem sikerült... nem a világot, mert az esélytelen. Nem sok beleszólásom volt a világbékébe, bár mindig úgy éreztem, hogy azzal a pár bűnözővel, akit rács mögé juttatok, már csökken a viszály a világban. Tehát... tettem valamit a békéért, a világért és az emberekért. Ennél többet még kívánni sem kívánhattam volna. Szerencsére sosem voltam önző, vagy mániákus, mindig beértem azzal, ami éppen megadatott. Nem tudom, most mi lelt. Talán az adrenalin... igen, biztosan. - Nem hiszem. Inkább csak tiszta eredményt akarnak - válaszoltam a kérdésre a lehető legnagyobb jóindulattal, közben nem véve tudomást arról, hogy milyen stílusban közölte az álláspontját. Talán meg kellett volna értenem... talán. Vagy biztos. Azok után, amin végigment, nyilván nem szívesen nézné végig, hogy más a vesztébe gyalogol, de szerencsére nem éreztem azt, hogy holnap után meghallgatok. Azonban a láthatatlan tüskék, amelyek kinőttek rajta, és az egész lényét körülölelték, már annál riasztóbbak voltak. Mintha... lett volna valami féltenivalója. Egy titka, amit velem sem osztott meg, és amiatt akarna lebeszélni valamiről, amiről amúgy sem tudna. - Nem akarok az erdőben éjszakázni, csak pár embert meghallgatni, és... megnézni a... maradék bizonyítékokat - köszörültem meg a torkom. Még mindig nem tudtam megmondani, miért éreztem, hogy a rendőrség sumákol. Mindig volt szaglásom az ilyesmihez, és sikerült belenyúlnom az ilyen ügyekbe. De eső után köpönyeg, már belekezdtem... - Egy szó, mint száz, nem csinálunk olyat, amire rámehet a bőrünk is - tettem még hozzá. Most tényleg őt akarom meggyőzni valamiről, amit úgysem fog elhinni? Azért próbálkozni még lehet... Mosoly húzódott az arcomra, mikor végre magáról kezdett mesélni. Vagyis, a napjairól. Az itt töltött idő nem volt egyszerű, nem szoktam még hozzá ahhoz, hogy nem látom az óráimon... pedig a távozása után is eltelt egy idő. Én pedig egy ideig meredtem az üres padra, ahol üldögélt... ez már egy rossz emlék, el is hessegettem. - Azt mondják az amerikaiakról, hogy amúgy is jobb kedélyűek és barátságosabbak - vigyorodtam el. - Lazábbak... vagányabbak... belevalóbbak. Gondolom te érted ezekről, hogy mit jelentenek - tettem még hozzá, de csak viccelődve. Nem voltam még annyira öreg, hogy ne értsem a mai fiatalok szlengjét, de nem tartozott a napi szóhasználatom közé. - És... pontosan itt mit is fogsz csinálni, ha nagy leszel? Kémcsöveket fogsz vizslatni? - Talán nem kellett volna Irinából kiindulni, de míg vele szakmai szempontból nem lehetett viccelni, Ebony-val ezt megtehettem, és még nem is szívta mellre a tréfás megjegyzést.
Ha nem akartam gyanúsnak tűnni, akkor jobb lett volna elhallgatnom. Nagyobb részben természetesen a Bryan iránti aggodalom beszélt belőlem… mégis mi lesz, ha rossz helyen szimatol, egy vámpír észreveszi és őt nézi ki vacsorájának? Csakis a vámpír kegyelmén és idézőjeles jófejségén múlna, hogy megöli vagy csak egy kicsit megharapdálja a nyakát. Ismerve a vámpírok ösztönös késztetéseit, inkább az előző kimenetel valószínűségére tippeltem és ettől rögtön kirázott a hideg. Az arcomból és az ujjaimból kifutott a vér, ezért gyorsan a kólám után nyúltam, hátha a koffein kicsit segít a vérkeringésem helyreállításában. Az nem opció, hogy Bryan-nek bármi baja essen… nem élném túl. Éppen csak most kezdtem elhinni, hogy ismét az életem részévé vált. Miért érdekel mindenkit az, ami különleges? A normálissal nincsen semmi baj. A normális jó. Elfogadott, megszokott, nem veszélyes… pontosan olyan, amilyen én nem voltam. Amiatt is aggódtam, hogyha Bryan rájön valamire, akkor ne lesz nehéz összeraknia a képet rólam. Egy egészen jól felépített mese volt a hátam mögött és a nagynénémmel szépen megszőtt hazugságok hálójában éltem, de Bryan nagyon okos férfi volt, aki néhány új információ birtokában akár a világot is képes lenne megváltani, ha arról lenne szó. Nem szerettem volna, ha megtudja, mi vagyok, és miket teszek, amikor képtelen vagyok uralkodni magamon… most még nem. Az a lény, aki embereket bánt és nem érez megbánást, nem én voltam, hanem egy szörnyeteg. Eddig nem találtam megfelelő helyet és időpontot, arra, hogy mindent elmondjak neki, arról nem is beszélve, hogy azt sem tudom, hogyan foghatnék hozzá. Egyszerűen csak jelentsem be, hogy megvan annak a veszélye, hogy bármelyik pillanatban megőrülök és letépem a fejét a helyéről? Féltettem őt magamtól és ezzel az érzéssel együtt élni egyre nehezebb volt. Jobbnak láttam egy az egyben ejteni a témát, mert ha elkezdtem volna beszélni, nem jöttem volna ki jól belőle. Az elterelés egyébként is kezdett a specialitásommá válni, legyen szó beszélgetésről, érzelmekről, gondolatokról. Szükségem volt a váltás képességére ahhoz, hogy a fejemben cikázó dolgok ne őrjítsenek meg és a Bryan által előhozott téma egész jónak bizonyult. - Tényleg azok. – Bólogattam. – Sokan vagyunk és sokfélék, mindenkit ki lehetne nézni valamiért. – Az én titkom jó pár határt átlép és ugyan eddig sem azért jártam órákra, hogy a szociális kapcsolataimat építgessem, de ha napvilágra kerülne, hogy mit tettem, biztosan nem néznének rám szépen. - Nem tudom, mit fogok csinálni. – Sóhajtottam egyet. Be akartam szállni az ellenszer megalkotásába, hozzá szerettem volna tenni valamivel a folyamathoz, de egyáltalán nem dobott fel a képletek bámulása. Nem volt hozzá érzékem és emiatt is csak szenvedtem. – Bryan… Semmi kedvem nincs a kémcsövekkel foglalkozni. Tudom, hogy hol van a helyem és az nem egy kémiai labor. – Egy mély lélegzetvétel után néztem ismét a férfi szemeibe. - Be akarom fejezni azt, amit elkezdtem. Ügyvéd akarok lenni és ismét tőled akarok tanulni. Azt szeretném csinálni, amihez értek és amit imádok. - A tanulmányaim nehezén már túl voltam, a hátralévő rész sétagalopp lett volna. Csak hát, a hirtelen felindulás beszélt belőlem és közel sem biztos, hogy Bryan belemenne abba, hogy ismét úgy tanítson, hogy én is ott ülök a padok között. A jelenlegi helyzetünket nézve én sem voltam biztos abban, hogy ez lenne a legjobb ötlet.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 24, 2017 1:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Az előző téma után éles váltásnak számított az, ahogyan az amerikaiak stílusáról kezdtünk diskurálni. Amúgy is, vajon mennyire feltűnő, hogy eredetileg mi nem is ide születtünk? Régen, mikor még gyerek voltam, megközelíthetetlen álomnak tűnt az, amit ez a kontinens ígért. Utána pedig már nem is vágytam rá, mert minden számításomat megtaláltam a saját hazámban. Családot alapítottam, jóhírre tettem szert a szakmámban, és sokáig azt gondoltam, hogy ennél több hová is kellene? Most mégis itt vagyok, jóformán ez is egy válasz arra, hogy fordulhat-e akkorát az ember élete, hogy minden a feje tetejére álljon? Túl... egyértelmű válasz. - Amikor én voltam egyetemista, még nem volt menő kinézni másokat - sóhajtottam fel. - Bár az sem tegnap volt - húztam el a számat. Nem hiszem, hogy valaha is megemésztem ezt az egész kor-kérdést. Ő annyira fiatal volt, én pedig... már nem. Rányomta a bélyeget az alapvető hangulatomra, ha eszembe jutott, hogy majdnem húsz év képez közöttünk szakadékot, és csak idő kérdésre, hogy mikor jön rá: neki nem erre van szüksége. Talán mindig is ettől tartottam Ebony esetében, hisz csak körbe kellett volna néznie az előadótermekben. Megannyi szem szegeződött rá már akkor is, mikor a saját diákjaim között tudhattam. Furcsa kaparó érzést kezdtem érezni a torkomban, mire megejtettem egy kis köhécselést, a sóhaja hallatán viszont valamiért sejtettem, hogy hamarosan még ennél is komolyabb témát hoz elő, és nem is csalódtam a megérzéseimben. Szinte a levegő is bennem akadt a váratlan kitörés hallatán, főleg azok után, hogy biztosra vettem a szándékait az életével kapcsolatban. Okkal mondott le arról, hogy jogból diplomázzon, ám a szemében pislákoló láng továbbra sem aludt ki. Nem létezett olyan erős szellő, amely ezt megszüntette volna, éppen ellenkezőleg: csak feljebb kovácsolhatta benne a parázst. - Azt kell csinálnod, amit a saját utadnak gondolsz, Ebony - fogtam meg a kezét a poharaink mellett, és gyengéden megszorítottam. Nem is azért akartam meggyőzni erről, mert így minden visszaállna a régi kerékvágásba... éppen ellenkezőleg, nehezebb lenne most, hogy tisztában vagyok azzal, mit is érzek iránta. Nem mintha előtte ne tudtam volna... de mások nem tudták. - Mi tart vissza? - kérdeztem, habár előre sejtettem a választ. Nem volt oka mitől félni, tőlem csak támogatást kapott eddigi élete során, mióta ismertem... sosem hagytam egyedül, legalábbis a legjobb tudásom szerint igyekeztem védeni. Elengedtem a kezét, hogy ismét a kezembe fogjam a villát, és enni kezdjek, egészen addig, míg valami kaparást nem éreztem a torkomban ismét. Hiába köszörültem a torkom, az érzés nem szűnt, a köhögés pedig úgy tört elő belőlem, mintha ezer éve elfojtottam volna. A kezem is odakaptam a szalvétával együtt, hogy valamelyest tompítsam a fuldoklás hangját. - Ne haragudj - szólaltam meg aztán, mikor úgy éreztem, hogy legalább ennyit ki tudok erőltetni a számon, de a "roham" nem csillapodott, egészen addig, míg a számtól eltolt fehér anyagon meg nem pillantottam valami vöröslő anyagot: vért.
- Mióta ide költöztem szeretem azt hinni, hogy nem csak az érdeklődési körömet örököltem a nagyapámtól, hanem jutott egy kicsi belém az amerikai véréből is. - Nem mintha az az egynegyed rész bármit is számított volna, főleg, hogy a nagyapám éppen a szerencsegyárat hagyta el, hogy egy másik országba költözzön és ott csinálja meg a szerencséjét. Bejött neki az élet, mindenki szerette, a szakmájában tisztelték és felnéztek rá, mindene megvolt. Soha nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor örülni fogok a halálának, de hálás voltam azért, hogy nem látta, micsoda roncs lett az unokájából és nem kellett végignéznie, mit tettem a lányával és a vejével. Ha láttam volna, hogy a nagyapám elveszti a belém vetett hitét, belehaltam volna. - Akkor te voltál a menő vagy nem figyeltél eléggé a többiekre. - Az ember azt hinné, hogy egy idő után kinövünk az előítéletességből és a skatulyázási hajlamból, de nem. Sőt, vannak, akiknél a tapasztalatok csak elősegítik a csőlátást és amióta a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen érzés lesújtó és lenéző pillantások kereszttüzében lenni, még inkább elszomorított a világ, amiben éltünk. De ez már csak a saját egzisztenciális krízisem volt, másnak is megvolt a maga baja. - Az utam követése eddig is nagyon jól sült el. - Megforgattam a szemeimet, de ez a gesztus nem neki szólt, hanem magamnak. Fogalmam sem volt, mit kedvelt bennem, mert őszintén... mit tudtam adni neki? Panaszkodást és... ennyi, itt ki is fújtam. Nem találtam a helyem a világban, elképzelésem sem volt arról, mit kellene csinálnom ahhoz, hogy jól érezzem magam és újra teljes legyek. Arról már lemondtam, hogy valaha is hasonlítani fogok a régi önmagamra, de ha legalább az árnyékához felérhetnék... nekem az is tökéletesen megfelelne. - Nem tudom, mennyire fér bele az, ami kettőnk között van abba, hogy tőled tanuljak. - Bukott ki belőlem. Megfogadtam, hogy amiben lehet az igazat mondom Bryan-nek, ha már volt néhány dolog, amit el kellett titkolnom előle az ő és a saját érdekemben is. Bár azt nem gondoltam volna, hogy ez az eltervezett őszinteség ilyen könnyű lesz, de rájöhettem volna már, hogy a szavakat kimondani nem nehéz, a következményeiket viselni a nagy feladat. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem sírom vissza a régi életemnek az általam egyik legjobban szeretett aspektusát, ám... nem tudtam elengedni a viszonylagos normálisságom alaptételének számító álmaimat. Mielőtt ismét szólásra nyitottam volna a számat, aggódó tekintettel néztem Bryan-re aki egyre erőteljesebben és csúnyábban köhögött. Félrenyelt volna valamit? - Jól vagy? - A lehető legostobább kérdést tettem fel, amikor úgy tűnt, levegőhöz jutott. Egyszerre voltam ijedt és lélegeztem fel, hogy abbamaradt az apróbb roham, de ahogy mély levegőt vettem, nem vár illat ütötte meg az orromat: sajnos, mostanság ezer közül is felismerném a fémes, édeskés szagot. Mantrázni kezdtem, könyörögni, hogy tévedjek és meg ne lássak valahol egy apró vércseppet... rosszabb voltam, mint egy kiképzett vadászkutya, a legapróbb jelre is felkaptam a fejem, Bryan véres szalvétája pedig több volt, mint elég ahhoz, hogy az elfojtani kívánt ösztöneim előtörjenek. A poharam után nyúltam és lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy az arcom vörösbe vált és az ínyem felszakadt. A megnyúlt fogaim nekikoccantak az üvegpohár falának, legszívesebben átharaptam volna a peremet. - Azt hiszem... az orrod is vérzik. Meg kellene nézned. - Motyogtam az orrom alatt. Fogalmam volt, hogy igaz volt-e az állításom, de örültem volna annak, ha feláll az asztaltól és eltűnik akár egyetlen percre is. Ha én pattannék fel, azt nem tudnám kimagyarázni, de addig nem leszek jobban, míg el nem távolodok tőle... úgyhogy nem is gondolkoztam tovább, kitoltam magam alól a széket és elindultam hátrafelé. Nem azt helyeztem előtérbe, hogy mit fog gondolni rólam, hanem a biztonságát.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 24, 2017 7:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem folytattam a témát, bár szerencséje volt, hogy nem ismert, mikor fiatalként azokon az aggályokon mentem keresztül, amiken most éppen ő. Nekem is megvolt a saját magam társasága, és kellőképpen igyekeztem figyelni más társaimra, de értelemszerűen ebben a korszakban az én-központúság a jellemző. Ritka alkalmak kivételével. Hátradőltem egy pillanatra, közben a tekintetemmel egy másodpercre sem eresztve, de azért beletúrtam a rövidre vágott hajamba. Régen nem hallottam így beszélni, sőt! Előtte elő sem fordult az esetében, hogy így lássa a jövőjét. Vagy a múltját. Jelen pillanatban alig akartam meglátni a felszín alatt azt a lányt, akibe beleszerettem, és féltem, hogy ez kiül az arcomra is. - Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz. Nekem sem az - tettem hozzá akaratlanul, ezzel is téve nyomatékossá, hogy ezzel a viselkedéssel csak a közösen eltöltött időnket mérgezi, ám közben a megértés szikrája is felütötte bennem a fejét. Tényleg segíteni akartam neki, elérni, hogy újra a részesévé váljon ennek a világnak, de egyedül nem sikerülhetett, és néha, mikor így beszélt a múltjáról és jövőjéről, az elhibázott lépéseiről, azt a hatást gyakorolta rám, hogy feladta. De ő... egyszerűen csak nem adhatja fel. - Csak azért, mert közünk van egymáshoz... nem muszáj az én órámra járnod. Nem mellesleg ez régen is megvolt közöttünk, csak nem beszéltünk róla - kacsintottam rá, utalva kettőnk helyzetére. Tény, hogy annak idején csak Noémie pletykája után kezdtek el a hátunk mögött beszélni kettőnk viszonyáról, és akkoriban elég nagy ferdítés áldozataivá váltunk, jelenleg legalább az igazságot mondanák. A gyomrom mindenesetre rögtön megüzente, hogy annyira tényleg nem jó a gondolatmenet. Nem tenne jót egyikünknek sem. Csak... feszültté tenne, ha tudnám, hogy ott van. Ismét. Tönkretenné mindazt, ami még éppen alakul, ha túlontúl sok időt töltenénk együtt. Meg kellett találnunk azt a megoldást, ami neki is jó, nem teszi tönkre az életét vele, de közben nem megy rá kettőnk kapcsolata sem. A görcsös agymenést a köhögésem szakította félbe. Az idejét sem tudtam, mikor tört rám ilyen csillapíthatatlan roham, de megkockáztattam, hogy ilyesmi még sosem történt velem. Az főleg nem, hogy vérrel járt volna. Az egészben a legmegdöbbentőbb mégis Ebony reakciója volt, aki csak lehajtotta a fejét, és motyogott valamit az orra alatt, amit nem is értettem tisztán. Nem is tudtam, hogy mi az aggasztóbb az egész szituációban. Ebony közömbössége vagy az, hogy megmagyarázhatatlan okból fulladozom, némi vérrel megspékelve. Nem találtam magyarázatot arra, mi ütött belé. Ledobtam az asztalra a szalvétát, miközben kitoltam magam alól a széket, majd mielőtt a mosdóba indultam volna, ránéztem. - Menj vissza a kollégiumba. Később rendezem a számlát - vetettem oda úgy, mintha nem is én mondtam volna, hanem valaki, aki pár másodpercre birtokba vette volna a testem, majd elindultam a mosdó irányába. Tudomást sem vettem arról, ahogy az imént eltolta magát az asztaltól, csak az rugózott előttem, hogy... nem tudtam mire vélni a viselkedését. Azt, ahogyan reagált. Nem is... nem is vártam el, hogy felpattanva gondoskodjon rólam, de... ki tudja, talán csak félre akartam érteni a viselkedését. Nem tudom. Megálltam a tükör előtt, majd lehajolva megöblögettem a szám. A vizet kiköpve némi vér távozott az ajkaim közül, viszont elmúlt a torokkaparásom. Nem is ez érdekelt, pedig... foglalkozhattam volna vele. Nem hétköznapi az ilyesmi, nem esett meg velem minden nap.
Hirtelen azt is elfelejtettem, miről beszéltünk az elmúlt percekben. Vörös köd ereszkedett az ítélőképességemre, az üvegpohár bűvölése annyiban segített, hogy koncentrálhattam valamire, ami nem a vér volt. A hideg víz hűtötte a felforrósodott ajkaimat. A szemfogaim akárhányszor megnőttek, égető fájdalommal járt az ínyem felszakadása, de az ajkaim már arra készültek, hogy érezni fogják az áldozatom ütőerének lüktetését… szenvedtető és kínálkozó lehetőség volt az első élő, mozgó lényre való rácuppanás, de ezt nem tehettem meg. Most nem. Máskor sem, de jelen helyzetben ha csak ránéztem volna Bryan-re, már akkor elárultam volna magam és ha megláttam volna a reakcióját, az egyenes út lett volna a tragédiához. Az eszemmel tudtam és a szívemmel éreztem, hogy az embereket bántani rossz, főleg, ha egy szeretett személyről volt szó, de… egy belső hang, egy szinte különálló, velejéig romlott és élvezeteket hajszoló entitás folyamatosan kapargatta a bőrömet, miszerint jó móka lenne és megérdemelném a vadászatot. Soha nem akartam rá hallgatni, mégis volt, hogy sikerült elcsábítania. Egyszerűen nem tudtam uralkodni rajta. Fél füllel hallottam Bryan szavait, de a hanghordozását nem tudtam hová tenni. Sosem hallottam még ilyennek. Mintha dühös és csalódott, sőt, lemondó lett volna egyszerre… szerettem volna utána menni, hogy bocsánatot kérhessek vagy éppen elszaladni innen, nehogy ártsak neki vagy bárki másnak. Egyetlen cseppnyi vér is olyan hatással volt rám, mintha több hektoliternyi vöröslő folyadékban pancsoltam volna. Teljesen kifordultam önmagamból, a józan eszem lezárt, leblokkoltam és semmi más nem lebegett előttem, mint egy mérleg két nyelve: egyik oldalon a futás lehetősége, a másikon pedig a támadásé, a gyilkos ösztöneim kielégítéséé. Tudtam, ha Bryan után megyek, annak nem lesz jó vége… de nem hagyhattam, hogy egy nemtörődöm fruska képe alakuljon ki benne rólam. Túlzottan fontos volt a véleménye ahhoz, hogy elhiggyem, a bennem lévő fenevad képes meghatározni engem és a cselekedeteimet. - Bryan... – Döntöttem, benyitottam a férfimosdó ajtaján. Reménykedtem, hogy a levegő kitisztult és nem fogom érezni rajta a vére illatát, de elég volt egyetlen sóhajtás, hogy a fémes aroma az orromba kússzon. Nagyot nyelve torpantam meg egy lépés kellős közepén, mert a tükörben megláttam a profilomat. Egy pillanatra szembefordultam a tükörrel és tökéletesen látszott, hogy nem a legszebb formámban tündököltem. A szemeim alatt még mindig vöröslöttek az erek, a szemfehérjém rózsaszínbe váltottak át, zöld íriszeim furcsa, feketés színt vettem fel, az alsó ajkamból pedig kiserkent a saját vérem. – Igazad volt. Vissza kellett volna mennem a koliba. – Szapora lélegzetvételek közepette nyögtem ki ezt a pár szót, pedig inkább be kellett volna fognom az orromat, hátha az oxigénhiány ájulást eredményezne és akkor megszűnne a fenyegetettség. – Sajnálom, én… - Azt szerettem volna mondani, hogy nem akartam megbántani, de nem tudtam befejezni, mert nyílott az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Egyetlen pillanat alatt hasított a fejembe a gondolat, miszerint megzavart a bocsánatkérésben, rögtön volt kit hibáztatni azért, mert a dolgok rosszul alakultak és ez bennem megjelenő düh olyan mértéket öltött, hogy mire a férfi szólhatott volna, előtte termettem és a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Inkább, mint Bryan-t bántsam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 17, 2017 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Összetört a közömbösségével. Megroppantott. Szinte hallottam a szívem apró darabkáinak szárnyalását, ahogyan igyekeztek volna kifurakodni a mellkasomon... lehunytam a szemeimet. Csak túlreagálom. Elhamarkodott következtetést vontam le abból, amit láttam. Vagy nem? Fel sem tudtam fogni, hogyan maradhatott ennyire semleges... csak hátratolta magát... és rám sem nézett. Ennyire még ő sem retteghet a vértől. Főleg hogy javarészt nem is láthatott belőle túl sokat, a zsebkendő a legnagyobb mennyiséget úgy vette fel, hogy még csak át sem ütött a fehérlő anyagon. Álltam a tükör előtt, szinte kővé válva meredtem a vonásaimra. Igyekeztem betudni ezt az egészet holmi... röhejes közjátéknak. De nem ment. Nem tudtam csak úgy elengedni a gondolatot, hogy valójában nem is érdekli, mi történik velem. A lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan a kérésemre felállt, majd elhagyta az éttermet, és tényleg visszament a kollégiumba. Nem így terveztem... tényleg nem így akartam, hogy véget érjen ez a rögtönzött randevú. Észre sem vettem, hogy nem a saját egészségemért aggódom, hanem azért, hogy vajon Ebony fejében mi játszódik le éppen. Magamhoz láncoltam volna? Odáig... talán még el sem jutottam, hogy ezt éreztessem vele. Szerettem ezt a lányt, szívem minden létező, megmaradt érzésével. Más volt, mint Irina... nem a jeges királynő, aki jéghegyek csúcsán trónol. Ebony érző szívével hódított magához. És tanított meg újra szeretni alapvető, hétköznapi dolgokat... a reggeli kávét, amelyet szeretettel készítenek. Az ebédeket, amelyeket előtte gondolkodás nélkül hagytam ki, míg fel nem tűnt, hogy ő majdnem minden nap ugyanannál a padlán eszik a campus-on. Túl sokszor társultam be hozzá, annál többször merültem el a gondolataiban, a lelkében... beszélt hozzám. Meglátott valamit... Hová tűnt? Mintha egy pillanat alatt roppant volna meg ez az ingatag alapokra épülő birodalom. Meghallottam a nevem, mire rögtön odakaptam a fejem. Nem ment el. Szinte hallottam, hogy egy hatalmas kőtömb hullik le a szívemről. Megkönnyebbültem. - Azt... azt hittem, elmentél - nyeltem egyet, ekkor már teljes testtel felé fordulva, de mire odaléphettem volna hozzá, hogy beléfojtsam a magyarázkodó szavakat, beléptek az ajtón. Minden felgyorsult. Időm sem volt végigmérni az érkezőt, és azt sem tudtam ép ésszel felfogni, hogy Ebony mégis hogyan termett előtte olyan gyorsan... ami egy életre az agyamba égett, az a megjelenő vér. Összeszűkült a gyomrom. - Mi a...? - Megdermedtem. Ha lett volna annyi kontroll bennem, ordítottam volna, hogy valaki ébresszen fel. Ez csak egy rossz álom... másodpercek telnek, én pedig képtelen vagyok mozdulni. Ebony is egy közülük... ő is az, ami után nyomozást indítottam. - A pokolba, mit művelsz?! - bukott ki belőlem ekkor már határokat nem ismerve, és erőm minden szikrájával próbáltam lehúzni Ebonyt a férfiről.
Nem akartam utána menni, mert tudtam, hogy baj lesz belőle. A zsigereimben éreztem, hogyha megérzem a vérét, legyen az egy cseppnyi vagy egy folyónyi, elvesztem az eszem. Ugyanígy jártam múltkor is, egy hónapja, három hete, öt napja: listát vezettem azokról a napokról, amikor nem bírtam magammal, a fogaim utat törtek maguknak, elborult az agyam és percek múltán csak azt vettem észre, hogy az utamba került szegény, tehetetlen személynek feltéptem a torkát. Nem akartam senkit bántani, egyszerűen kifordultam önmagamból és önző módon ez sokkal fájdalmasabb volt, mint szenvedni látni az áldozataimat. Muszáj volt ezzel a szóval illetnem őket. Megtámadtam, bántottam őket és volt, aki bele is halt... egyikük szervezete már nem tudta befogadni a véremet, a tizenéves lány a karjaim között hunyta le végleg a szemeim, én pedig zokogva ültem az utca kövén a tetemmel. Éjszaka volt, senki nem vett észre, egyedül az én titkom volt... és az egyik legnagyobb fájdalmam. Ám ha hasonló helyzetbe kerültem, nem tudtam türtőztetni magam. Szerettem volna, minden vágyam az volt, hogy megálljt tudjak parancsolni a bennem élő szörnyetegnek, de nem ment. Erősebb volt, mint én, ki akart szabadulni és pusztítani. Mintha minden bennem leledző rossz eggyé vált volna és azért küzdene, hogy minél többször jobban és jobban a padlóra nyomjon. Azon is csodálkoztam, hogy volt bennem annyi tartás, hogy ne Bryan-t bántsam... vagy csak a szerencsének volt köszönhető, hogy egy kívülálló ide tévedt és terítékre tette magát nekem? Inkább őt bántottam, mint a számomra legfontosabb személyt, akit hiába igéztem meg már egyszer, hogy elfelejtse az igazságot, amit felelőtlenül kikotyogtam neki, úgy tűnik, valamiért elkerülhetetlen, hogy megtudja, ki vagyok. Ha teljes mértékben rajtam múlana, soha nem jönne rá arra, hogy a lány, akit ő ismert teljesen megváltozott. Kapott valami pluszt, ami nem jelentett egyet a jóval. Bryan szorítását éreztem a vállamon, ujjait annak ellenére voltak bivalyerősek, hogy elméletileg ügyet sem kellett volna vetnem arra, ha hozzámért. Ledermedtem, kikerekedett szemekkel néztem először a vérző nyakú férfira, majd Bryan-re. A kezeimet a szám elé kaptam, csupán annyi lélekjelenlét volt bennem, hogy a férfi saját kezeit tapasszam a nyakára és a szemeibe meredve kinyögjem: menj innen. - Te is... menj. - Könyörgően néztem rá. Minél tovább marad a közelemben, annál nagyobb az esélye, hogy rosszat teszek. Most meglepett, kissé észhez tértem, kitisztult előttem a világ, ám ez nem jelenti, hogy nem őrülhetek meg újra. - Kérlek, én... nem akarlak bántani. Nem vagyok biztos benne, hogy vissza tudom fogni magam. - Hátráltam egy lépést, majd hátat is fordítottam neki, a mosdókagylóhoz léptem, hogy veszettül súrolni kezdjem a véres kezeimet. Jézusom, mit gondolhat rólam? Látta, mi vagyok és mit szoktam tenni... - Nem hallottad? Menj már! - Kiáltottam el magam hirtelen. Legszívesebben sírva fakadtam volna.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 30, 2018 12:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mintha csak valóra vált volna egy rémálom. Egy pohár jeget éreztem a nyakamban, a hideg mintha késként bökdöste volna végig minden idegvégződésem. A nő, akiért mindenemet adtam volna - habár még talán az is kevés lenne - egy közülük. Éppen egy ártatlannak tűnőből lakmározott, mintha egy ezer éve lappangó éhséget próbált volna kielégíteni. Aligha jutottak eszembe szavak. Nagyon mozdulni sem voltam képes. Fogalmam sincs, honnan jött az erő, amellyel odaléptem, és minden izmomat megfeszítve próbáltam őt leválasztani a saját vérében fuldokló férfiról. Még akkor sem fogtam fel teljes egészében. Pedig inkább magamat kellett volna képen törölnöm, próbálnom felébredni, rájönni, hogy ez az egész csak egy rémálom. A gondolataim szépen lassan megnyugodtak volna, a verejtékcseppek felszáradnak... az egésznek csak egy furcsa emléke maradt volna meg körülbelül egy napig. Más volt a helyzet. Ahogy éreztem a férfi vergődő testét, tudtam, hogy ebből nincs ébredés. Ebony... maga is egy szörnyeteg. Egy fenevad, amelytől óvni próbáltam a saját gyerekeimet. Ami ott lakozott Noémie-ben is, csak ez a szörny vérre szomjazott. - Elég! - emeltem meg a hangom ismét, de ahogy észleltem, lassan kezdett észhez térni. Legalábbis elengedte a férfit... az pedig a parancsszóra szinte minden félelem nélkül elindult kifelé. Vérrel a nyakán. Hát ez a csoda-képesség is valódi... talán mégis igazak a pletykák róluk... vámpírokról. - Te is... te is egy vagy közülük? - kérdeztem ekkor már torkomat szaggató reménytelenséggel. Aligha tudtam volna többet kinyögni. Képtelen voltam mozdulni, annak ellenére, hogy engem is távozásra akart bírni. A lábaim szinte a padlóba gyökereztek. Csak néztem őt... már magam sem tudtam felfogni, mi játszódott bennem. Elveszítettem az egyetlen kapaszkodót a világba. Azt, amiért visszatértem a fájdalomból, a kiutasítottságból... amiért elhagytam a családomat. Amiért újra... éltem. - De... de... hogyan... miért nem mondtad el...? - Továbbra is válaszokat akartam. Egy ideig. Hirtelen emeltem fel a kezem. Nem érdekelt egyikünk zakatoló szíve sem. A torkomban dobogott. Szívem szerint az egész mosdót szétvertem volna a puszta öklömmel, de... hazudott. Nekem. Mérhetetlen csalódottság telepedett a mellkasomra. Elindultam kifelé. De nem a félelem miatt. Ha nekem ugrott volna sem... lett volna már más választásom. Még azt sem tudtam igazán felfogni, hogy őt magát is láttam összeomlani a szemeim előtt. Könnyfátyol telepedett a szemeim köré, miközben elindultam, majd elhaladtam mellette. Az ajtóban torpantam meg. A kezem a kilincsre csúszott, de nem nyomtam le. Eszembe jutott valami, amit csupán pár napja őrizgettem a nadrágom farzsebében. Rácsúszott a kezem, majd visszafordulva a verbénás lövedékkel ellátott fegyvert életem nőjére emeltem. - Bocsáss meg, de ezt... ezt meg kell beszélnünk - mondtam ekkor már valami fura jeges nyugalommal, majd rászorítottam a ravaszra, a lövedék pedig kiszabadult a tárból...
Kezdőlap
