Nem késhetek el. Nem szokásom. Vámpír vagyok,szupergyors, mégis milyen dolog az, hogy elkések? Na nem mintha várna…vagy igen? Magam sem tudom. De ha tippelnem kéne azt hiszem azt mondanám, hogy nem. Ha várna akkor nem ölt volna meg, igaz? Legalábbis ha logikusan nézzük a dolgokat, akkor az,akit én várok nem hal meg a kezem által. De lehet én vagyok rosszul bekötve, nem tudom. Igazából nem is számít az, hogy meghaltam, ugye? Az nagyon is számít, hogy ő ölt meg. Ezt nem felejtem el neki, de… az nem számít, hogy meghaltam. Tudom, ez így furán hangzik, de elmagyarázom! Szóval maga a halál nem változtatott túl sok dolgon. Zara így bebizonyította az igazamat. Igazoltam a vámpírok létezését, és még én magam is az lettem, tudtam, hogy nem hiába van az, ha mindennap vámpírvért iszom. Nem mintha arra számítottam volna, hogy megölnek, de kitudja, igaz? Hallottam egy fickóról akire ráesett egy zongora. Azt hiszem innen nézve ez nem fura. Végül amúgy is nekem lett igazam, hisz megölt, de köszönhetően a paranoiámnak életben maradtam. Legalábbis bizonyos értelemben, mert ha szigorúan nézzük, akkor én élőhalott vagyok nem pedig élő. Bár az élőhalott durva szó, élőhalott az a zombi, nem? Egy vámpír az vámpír. Mi jól nézünk ki, ők meg… ők annyira nem. Szóval ezért nem számít, hogy megölt, mert így igazolt engem és erősebbé tett. Persze, tönkre is tette az életemet, de… majd ezért megfog fizetni. Mosolyogva teszem meg az utolsó pár méter is a bejárathoz, hogy mosolyogva lépjem át a küszöböt. Tudom, hogy itt van, követtem őt. Elképesztő, hogy milyen jól hallok, ez is egy előnye ennek az egész vámpíros dolognak. - Nahát, Zara? El sem hiszem, hogy te is itt vagy! – köszönök rá vidáman, mosolyogva, és azonnal le is dobom magamat vele szemben. – Hé, kaphatnék egy tál palacsintát?Jó sokat, és ne spóroljon a sziruppal sem! – szólok jó hangosan a pultos nőhöz, hogy biztosan meghallja amit mondok. – Imádom a palacsintát. Tudtad, hogy már 1439-ben írtak egy palacsinta receptet? Durva, mi? – mire való az internet, igaz? – Amúgy meg… jól nézel ki. Tudod, ahhoz képest, hogy nem láttalak négy éve. – mióta megölt, de nem akarok így indítani, elég negatív hangvételt venne a beszélgetésünk, pedig nekem jó kedvem van. – Te nem kérsz palacsintát? Oh, és ha már palacsinta. Tudtad, hogy a világ legnagyobb palacsintája 3 tonnás? Az körülbelül 2 millió kalória… 2 millió! Nem semmi, igaz? – most még az sem tudja elrontani a kedvemet, hogy egy kicsit késnek azzal a palacsintával.
Remek este, egy szívdöglesztő és az átlagnál intelligensebb srác társaságában, akit mégis pillanatok alatt csavartam az ujjaim köré.. Ha rajtam múlt volna, bizony csak reggel szabadult volna tőlem, és mindketten meglehetősen elégedettek volnánk most. Nem ülnék itt, keserű szájízzel, töménytelen mennyiségű cukrot pakolva a kávémba és várnám, hogy önként jelentkezzen az a kis ribanc meghalni, az egyszemélyes kivégzőosztag előtt. Alias Zara Henderson. Pedig én csak a mosdóig mentem, hogy megigazítsam a sminkem - egy nő ugyanis mindig legyen kellően hiú, és bizonyosodjon meg arról, hogy igenis jól néz ki -, de mire visszamentem eltűnt. Hogy is hívták? Josh vagy Jesse vagy Jace.. Na mindegy, ez a J teljesen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, én meg nem vagyok az a fajta, aki elől csak úgy elkóvályognak a pasik, nem is hagytam annyiban.. Későn vettem észre, hogy már egy másik nő manduláját vizsgálgatja, jó alaposan. Ez pont elég volt nekem ahhoz, hogy dühöngve elvonuljak és egy újabb noname pasi mellett töltsem az éjszakát, akivel aztán nem lett semmi, mert túl részeg lettem... De hé, talán az első alkalom, hogy ilyen látványosan cseréltek le egy másik egyéjszakás reményében, szóval senki ne lepődjön meg. Mindenki húzzon vissza a helyére, és rohadtul hagyja, hogy annyi cukrot tegyek a kávémba, amennyi jövő hétig se olvad fel benne és valaki hozzon nekem egy melegszendvicset. MOST! Azt is csak késve fogom fel, hogy valaki hozzám beszél, és a nevemen szólít. A pokolian ismerős hangot betudom a másnaposság egyik jelének, mert az képtelenség, hogy a gazdája itt fecserészik, hacsak nem bolondultam meg teljesen. De annyira nagy csorba azért nem esett az önbecsülésemen, hogy beleőrüljek, szóval ezt a lehetőséget már most ki is zárhatom. - Foglaaaaalt... - bámulok bele a töményen édes feketémbe, és nem is figyelek rá, csak tűnjön el innen. Szar kedvem van, ez meg még itt hadovál össze-vissza... Amíg ki nem tépem a nyelvét. - Fogd már be a szádat, senki nem kíván... - csattanok fel ingerülten és kicsit sem zavar, hogy egy utcakölyök is kedvesebben bánna bárkivel, akivel összeakad. Van egy sajátos stílusom na, aminek most mégsem adok hangot, ugyanis a szó a torkomra forr. Egy hang nem sok, annyi nem jön ki a számon, csak hápogok, mint egy néma kacsa, a szemeim pedig nem kellene ugyan, de mindent elárulnak. - Hogy a picsába..? - dőlök hátra értetlenkedve, hisz első látásra felismerem az öcsémet. Ha nem látnám, akkor is tudnám, hogy ő az. Csak ő képes ennyi lényegtelen hülyeséget összehordani egy nyomorult palacsintáról.. De neki nem kéne már, hogy ezen járjon az esze. Nem is kéne, hogy bármire gondoljon, mert.. Megöltem. Kiváltottam az átkomat, őt meg eltemettük.. Lehet, hogy tényleg bediliztem.. Vagy.. Valaki bedrogozott tegnap.
Kissé meglepődök mikor csak úgy benyögi azt, hogy foglalt. Szóval tényleg nem tudta, hogy mi lesz, ha megöl. Nos… nem tudom, hogy most mit érezzek pontosan ezzel kapcsolatban. A nővérem tényleg megakart ölni ezek szerint, nem csak úgy véletlen, vagy azért, mert tudta, hogyha megöl, akkor vámpír leszek. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy Zara több, mint szívtelen. Nem tudok rá emiatt így se haragudni. Megölt,és ez a legjobb dolog, ami történhetett velem, de ugyanakkor elkövette azt a hibát, hogy… úgy ölt meg, hogy tud róla mindenki. Így minden, amit tettem, elveszett, nem kaphatom meg a Nobel-díjat, nem bukkanhatok csak úgy fel, hogy : „Hé, helló, élek!” - Te aztán tényleg nem változtál semmit. – csóválom meg a fejemet mosolyogva, ahogy leülök vele szemben, rá se bagózva, hogy mit mond. Ugyan már, ha azt hiszi, hogy csak álmodik, vagy képzelődik, akkor… én majd ráébresztem őt arra, hogy nincs így. Megölt. Azt hitte, hogy ezek után csak úgy meghalok? Persze, hogy azt hittem, nem számított arra, hogy volt egy tervem. Minden nap adtam be magamnak Blythe véréből, csak a biztonság kedvéért, na meg kísérleti cél miatt, azt nem tudtam, hogy pont ez fog megmenteni a haláltól. Vagy…akármitől is. A vámpírlét definiálásán még dolgozni kell. - Legalább még megismersz. Tudom, a kapcsolatunk kissé zátonyra futott azzal, hogy megöltél… de nem haragszom rád! Bár a reggelimet igazán kifizethetnéd, még nem igazán álltam munkába, tudod, kicsit a halál után nehéz a visszaállás. – rántom meg a vállam mosolyogva, mintha ez teljesen normális lenne. Persze, halottnak hittek, de tettem erről, hogy így legyen. Szereztem egy hullát, kissé eltorzítottam az arcát, hogy senki ne mondhassa meg róla, hogy ki is volt valójában. Elvarrtam a szálakat, de most úgy döntöttem, hogy ideje őket újra elővenni. Elvégre a nővérem igazán megérdemli a büntetést. Megölt. Miatta oda a karrierem. Oda minden munkám. Ez pedig idegesít.
Az utóbbi időben nem adódott semmi dolgom a városban. Egyszóval: unatkoztam, mint a fene, és úgy tűnt, hogy senki nem akar gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. De hát... mit is vár egy vámpír azoktól, akik utálják? Nem mintha én szeretném őket. Egyedül Tatia iránt érzek barátságos érzéseket, hiszen ő a teremtőm, és sokat jelent nekem az, hogy bízott bennem, pont bennem annyira, hogy örök élettel ajándékozott meg, majd fogadott barátjai körébe. Egy mély sóhajtás, és leültem egy székre a zsúfolt boxokkal szemben. Nem okozott örömet gyermekeket nézni a szomszédos asztalnál, valószínűleg pontosan valamilyen szülinapi zsúrt ültek körbe, de mivel csak átutazóként jártak itt, egy útszéli lepratelepet kellett választaniuk. Gyerekek. Látni sem bírom őket, hiszen soha nem vágytam rájuk. Egy gyerek... az én fejemen átok lenne. Még jó, hogy nem vagyok képes arra, hogy gyermekem legyen. Az egy igazi viccújságba való történet lenne! A kezeimre tévedt a pillantásom. Mások mindig a kezükön állapítják meg, hogy az idő elszállt, ők pedig megöregedtek. Én viszont már itt vagyok majdnem hatszáz éve. A kezeim még mindig makulátlanok. A ráncaim még mindig ott bújkálnak, ahol kell. Másszóval... kérhet egy nő ennél többet az élettől? Bár az utóbbi időben engem is megkísértett valami, amiről nem hittem, hogy létezik... pontosabban valaki. De mondhatni, a kettő kéz a kézben jár. Tommie... és az a furcsa érzelem, amit én még tényleg nem éreztem soha... Gondolataimból egy megjelenő férfi alak ébresztett fel, és talán két másodperc kellett, nem több... az arcomon széles vigyor jelent meg, ahogy végigmértem őt. Néhány hónappal ezelőtt pontosan tudtam, hogy ki ő... vagyis, most is tudom, hiszen felismerem, de a kisugárzása mintha megváltozott volna. - Hol hagytad a varázspálcád? - jegyeztem meg némileg csendesen, de ő biztosan hallotta, nem állt olyan messze. Carlos nem tartozott a barátaim közé, hiszen csak röppke ismeretség alakult ki közöttünk. De tudtam olyan dolgokat, amik talán... néha neki sem lennének ártalmas információk.
Nemrég, az egyik srácokkal való kiruccanás után egy, a következő szöveggel ellátott cetlit találtam a farmerem zsebében: Péntek, 8 óra, Atmosphere Bistro. Tudni kell rólam, hogy igen jól bírom az alkoholt, sőt, egyébként sem a részeg éjszakáimon való dorbézolásról vagyok híres, de most valamiért sehogy sem tudtam emlékezni arra, hogy hogyan és kitől kerülhetett a papírdarab a zsebembe. Először figyelmen kívül akartam hagyni az üzenetet, de később csak nem hagyott nyugodni a dolog. A cetli mindig valahogy szembejött és valami megmagyarázhatatlan ok miatt sehogy sem tudtam rávenni magam arra, hogy kidobjam azt. Ahogy kíváncsiságom egyre nőtt, az emlékeim pedig csak nem akartak fölsejleni, kénytelen voltam kedves lakótársaimhoz fordulni az aznap esti történések megismeréséhez. Kérdésemre csupán legyintettek, majd egyikük egy nőről beszélt, akit mint ismerősöm mutattam be nekik, majd elég sokáig beszélgettem vele az este folyamán, továbbá nem szalasztotta el megjegyezni, hogy milyen úriember vagyok, mivel annak ellenére, hogy a hölgy elég ittasnak tűnt, még egy csókot se próbáltam kicsalni tőle. Igen, hiába jött már föl nem egyszer szüzességi fogadalmam témája, amely újra és újra nagy felháborodást és döbbenetet szül, még mindig nem fogják föl, hogy ez nem csak egy trükk a nők imponálása érdekében, hanem valódi elhatározás áll e mögött. Persze a csók még korántsem szexuális együttlét, de azért mindig gondosan megválogattam kivel is kerülök ily közeli kapcsolatba. Bár, magamnak is kissé nehezen ismerem be a tényeket; a csaknem 5 éve történt támadás óta még eddig is csupán két lánnyal és egy sráccal jutottam. Nos, az információknak hála azt már sejtem, hogy nem egy sorozatgyilkos kíván így becserkészni, vagyis inkább akarna próbálkozni ezzel, így nem kevés gondolkodás után, de úgy döntöttem elmegyek a találkozó helyszínére. Bár sosem éltem Mystic Falls-ban, hallomásból már ismertem a cetlin említett helyet, így egyszerű volt odatalálnom. Mikor beléptem egy kissé zsúfolt közeggel találtam szembe magam, ami jelen esetben pozitívnak hatott. Egy efféle ki tudja kivel való találkozót jobb közösségben megejteni. Mivel nem igazán tudtam kivel is találkozom, kissé esetlenül tébláboltam a boxok mellett, amikor egy igen érdekes megjegyzés csapta meg a fülemet. Varázspálca? Mi a francról beszél ez? - Bizonyára te vagy az, akitől ezt a cetlit kaptam. – kezdtem beszélni, miközben az említett papírdarabot az asztalra helyeztem, majd helyet foglaltam a megjegyzést tévő nővel szemben. - Elnézést, de megtudhatom a neved? Tudom, elvileg ismerjük egymás, de az alkohol és annak jótékony és kevésbé jótékony hatásai néha bekavarnak a memóriámba. – indítottam el egyfajta beszélgetést kissé tartózkodó hangnemben, miközben végig a nőt fürkésztem, de sehogy sem akart beugrani honnan is ismerhetem őt. Elvégre is a buliban már mint ismerőst mutattam be. Valami itt nem stimmel és most már a végére akarok járni a dolognak.
Nem csalódtam benne. A reagálása rögtön stílusosságra utalt, ami egykoron mintha hiányzott volna belőle... de ezúttal mindez tökéletes volt. Nem is tudom, kitől tanulta. Vagy meglelte magában azt, ami akkor hiányzott belőle? Hm... érdekes kérdések. De nem az én feladatom megválaszolni őket, hiszen az ő élete. És nekem semmi kedvem részt venni benne, ezt nyilván megérti ő is. Ez az egész pár apróság tisztázása végett történik, és mert jobb ötletem nem volt arra, hogyan is oldjam meg a saját kialakult problémámat. És ha ehhez ilyen eszközökhöz kell folyamodnom, hát megteszem. Gondolkodás nélkül. - Hát, csak bíztam abban, hogy nem vagy olyan népszerű, hogy több cetlit is kapj - vontam egyet a vállamon, majd nem is néztem rá, úgy kortyoltam bele az italom tartalmába. Az egésznek valami tökéletes keretet kellett volna adnom, de nem vagyoik ennyire kreatív, úgyhogy ha jól sejtem, ez ki fog maradni. Amúgy sem arról vagyok híres, hogy mindent az elején kezdek, majd a végén fejezek be... nálam sosem biztos, hogy mikor van vége. Talán már akkor, mikor még el sem kezdődött, de ki tudja, talán még a halálom sem jelentené azt, hogy befejeztem. - Milena. Sajnálatos, hogy ezt elfelejtetted. Vagy akkor sem mondtam el? - Egy pillanatra elgondolkodtam, majd ismét megejtettem egy vállrándítást. - Nos, Carlos. Foglalj helyet - intettem egy negédes mosollyal a szemközti székre. - Örömmel tölt el, hogy nem sokat változtál az elmúlt időben. Nem mintha azelőtt annyira érdekelt volna, hogy... milyen is vagy - nyaltam meg alsó ajkamat. Szerettem a ravasz játékokat. Én magam is egy ravasz játékos voltam, csak az utóbbi időben mindez kissé megkopott. Hogy miért? Remek kérdés... talán mert nem volt kivel játszani. - Egyáltalán nem emlékszel rám?
A happy childhood... is the worst possible preparation for life.
Akaratlanul is halvány mosoly jelent meg az arcomon, mikor a hozzám címzett cetlik mennyiségét firtatta a nő, hiszen valóban kevés efféle kezdeményezés landol nálam, főként azért, mert még csírájában elfojtom az efféle kezdeményezéseket, viszont egy-egy óra után annál több meghívást kapok a tanítványaimtól. Eddig egyetlen egyszer adtam be a derekam, de az egy másik történet. - Milena, meglehetősen jól csengő név. – jegyeztem meg és egyben engedtem el a fülem mellett azt a megjegyzést, miszerint valójában egyébként sem közölte ezt velem. Bizonyára sérti az amúgy elsőre igencsak nagynak tűnő egóját, de hát nem kenyerem a hazugság, és ezen felül úgy gondolom igenis kedvesen és poénosra véve ismertem el a nővel kapcsolatos tudatlanságomat. - Szóval csak pusztán a kisugárzásom vonzott a közelembe a minap? Értem. – nem tudtam nem megjegyzést tenni a valómra kiélezett mondatot, miközben Milena testbeszéde igencsak mást mondott arról mi érdekelte, pontosabban mi is érdekli velem kapcsolatban. Ennek ellenére van egy olyan titokzatosság a lényében, ami arra késztet, hogy maradjak. Mivel éppen mellettünk suhant el egy pincér megragadtam az alkalmat, hogy rendeljek egy Diet Coke-ot tőle és Milának is jeleztem, hogy nyugodtan kérjen valamit az én számlámra. - Még vezetek ma. – fordultam vissza a nőhöz és bár diszkréten, de ismét a vonásait kezdtem fürkészni. Miért nem emlékszem rád? Aztán mintha a másik gondolatolvasó volna, pont az én fejemben is cikázó kérdéshez hasonló hagyta el a száját. - Sajnos nem. Pedig biztos emlékezetes volt az éjszakánk. – húztam pimasz mosolyra a számat, miközben mélyen a nő szemébe néztem. Igaz nem emlékszem sokra, de az biztos, hogy nem történt köztünk semmi. Hiába tűntek el a vele kapcsolatos emlékeim úgy, mintha egy, a mesék világában létező boszorkány vette volna el azokat, ha hazudik hamar lebukik.
- Anyám ízlését dícséri - jegyeztem meg, mikor szóvá tettem nevem hangzásának szépségét. Valójában eléggé népszerű névnek számít Oroszországban, így jómagam soha nem gondolkodtam el azon, hogy bármi egyediség lenne bennem ezt illetően. Bár talán akkoriban, mikor születtem, még nem hívtak minden második gyermeket Milenának. Jómagam pedig már nagyjából megköveteltem azt, hogy Milának szólítsanak, elvégre valljuk be... tényleg nem büszkeség a mai világban orosznak lenni. Nem mintha valaha is letagadnám származásomat, nincs okom félni semmitől. És ha valaki rám néz, nem is az az első gondolata, hogy olyan ijedős kislány lennék. Ez a férfi visztont egyre inkább tetszést váltott ki belőlem. Nem tudom, hogy miért... hiszen nem létezik, hogy valaki ilyen rövid idő alatt ennyit tud változni, márpedig ő... a legutóbbi alkalomkor tényleg egy elviselhetetlen kis akárminek tűnt, akit csupán egy kis apróság miatt voltam hajlandó elviselni, most pedig nézzünk már oda! Vagy lehet, hogy csak én figyeltem rá túlzottan egyoldalúan és a vámpírságom hívta elő belőle azt a stílust, amit eleinte megengedett magának velem szemben? Talán csak eltúlzom, nem valami sok hangulatom volt az utóbbi időben férfiakhoz, hát néha meglep, mit engednek meg maguknak. Most így végignézve rajta, sajnálom, hogy nem vámpír... és hogy nem lehetek ezáltal a mentora. Tényleg... hiszen büszke lehetnék végre valamire, amit én adtam a világnak. Ami késik, nem múlik, ki tudja. - Sajnálatos - sóhajtottam fel lemondóan. Vezet ma... hát, így még nem utasították vissza a meghívásomat. Bár nem is gyakran teszem. Rólam mindenki tudja, hogy nem vagyok képes jót cselekedni. És aki ebbe a hibába esik, előbb-utóbb rájön, hogy téved. Egyszerűen nem lenne szabad, hogy bárki bízzon bennem. Egyedül Tatia Petrova teheti meg, de más nem érdemes rá. - Emlékezetes. Egyértelmű. - Negédes mosoly húzódott ajkaimra, miközben végigmértem arcát. Tudtam, hogy tudja, semmi közünk nem volt egymáshoz, azon egyszerű okból, hogy nem kezdek boszorkány férfiakkal, de ezt ő nem tudja. - Jó ideje terveztem elhagyni ezt a porfészket - sóhajtottam fel, kicsit lemondó éllel a hangomban, miközben kinéztem az ablakon. - Annál nagyobb volt a meglepődésem, mikor láttalak téged az egyik utcán sétálgatni, és érdekelni kezdett, hogy mit is keresel te ebben a városban - vontam egyet a vállamon. Nem vagyok az a fajta, aki rögtön a lényegre tér. A haverja bizonyára azt hitte, mikor találkoztunk vele, hogy a barátjának egy nagyon izgalmas kis kalandja volt velem. - Nem oldódott meg a problémám, Carlos. Még ugyanúgy vámpírok vérét kívánom, és ez valljuk be, olyan, mintha kannibál lennék - billent oldalra a fejem, észre sem véve, hogy valószínűleg ezt az információt már elfelejtette, hiába említettem legutóbb, de nem is véletlenül. A varázslatában bíztam, hogy talán majd képes lesz véget vetni a szérum hatásának, amit Maxfield belém fecskendezett, de semmi eredménnyel nem járt. - Újra szükségem van a segítségedre. És ha végzünk, talán elárulom, mit csináltunk a múltkor - kacsintottam rá szemtelenül.
A happy childhood... is the worst possible preparation for life.
A nő végül nem sétált bele a csapdámba. Bár olyan sekélyes választ kaptam amilyet amúgy is vártam volna, de a tekintete és a mosolya elárulta, hogy inkább rám hagyja, higgyek amit akarok. Ám sajnos ezzel nem lettem előrébb. Még így, a beszélgetés elején meg kell, hogy állapítsam; bizony nem egy buta picsával ülök szemben, ez viszont egyben azt is jelenti, hogy valami nagyon baljós dologba keveredhettem és mivel valamiért újra megkeresett a nő, még mindig nyakig benne is lehetek. Hiába adtam a tudtára, hogy halvány lila segédfogalmam sincs arról, hogy honnan ismerjük egymást, mégis ugyanúgy folytatta a beszélgetést a nő, mintha mi sem történt volna. Egyértelműen élvezi, hogy szórakozhat velem. - Ami engem illet, kedvelem ezt a kisvárost. Nincs semmi meglepő abban, hogy erre járok, hiszen mint bizonyára tudod, a közeli főiskolán tanítok. Vagy legutóbb nem mondtam volna? – ha ő így akkor én is így. Az elmúlt években sikerült olyan védő vonalat húznom magam köré, ami eddig minden csávából kihúzott. Az előtt a bizonyos éjszaka előtt mindig a bátyámra támaszkodtam, de utána megtanultam, hogyha magadat nem tudod megvédeni, onnan cseszheted. - Pardon? – csupán ennyi csúszott ki Milena imént elhangzott szavaira, majd habár nem szokásom másokon kuncogni, most mégis akaratlanul is hangos nevetésben törtem ki. Vámpírok? Pedig még Halloween sincs. - Két dolog jutott erről eszembe: vagy túl sok horror filmet néztél az elmúlt napokban, vagy lassan tárcsázhatom a legközelebbi diliház számát. – szólaltam meg végül miután sikerül a nevetésem elfojtanom, és kedves mosollyal fogadtam azt a pincérfiút, aki mindeközben lehelyezte elém a kólámat. - Figyelj, nekem nincs időm erre. Vagy mond el valójában honnan ismersz és mit is akarsz, vagy akkor tőlem el is búcsúzhatunk. – reagáltam az újabb szemtelen mondatára a nőnek kissé rideg hangnemet megütve. Nem tudom milyen játékot is akarna űzni velem, de egyre inkább kezd eluralkodni rajtam valamiféle rossz érzés. Sosem kellett volna idejönnöm.
Bírom én a gyűrődést, akkor is ha ez most nem épp úgy tűnik, mintha tényleg én lennék az éjszakázás királynője. Egy kicsit túllőttem a célon, hát mit mondjak? Előfordul az ilyen, még akkor is, ha soha nincs belekalkulálva a tervbe. Egy kis relax, pár kávé és neki is ugorhatok a napnak. Bár túl sok tennivalóm amúgy sincs, az viszont rémlik, hogy valaki tegnap valami álláshirdetést emlegetett. Igaz is, talán nem ártana újra munkába állnom, mert ezek az átdorbézolt napok nem túl kifizetődőek, még akkor sem, ha nyilvánvalóan az összes italomat más és más állja. Ahhoz viszont most igazán nincs túl sok agyam, hogy felfogjam, mi a fészkes fene folyik körülöttem, hogy időközben felbukkan az öcsém, akinek pár éve már nem kéne levegőt vennie, merthogy tettem róla. Ezzel szemben, már be is pofátlankodott mellém, és a legaggasztóbb az egészben, hogy úgy tesz, mintha az égadta világon semmi gond nem lenne. Pedig csak az van. Próbálom összerakni a képet, igazán, és hiába tudom, hogy ennél nagyobb furcsaságokkal is találtam már magam szemben, efelett nem tudok csak úgy átsiklani. - Aha... szóval nem haragszol.. - nézek rá kétkedve. - Vámpír lettél. - jelentem ki egyszerűen. Most egy kicsit tovább tartott felismernem, mert az érzékszerveim ahhoz képest, mennyire érzékenyek, az információkat elég tompán fogják fel. Na de ettől még nem vagyok bolond, velem nem fogja elhitetni, hogy nem neheztel rám, elvégre megöltem. Megpróbáltam eltörölni a föld színéről, mintha soha nem is létezett volna. Persze véletlen volt, nem azzal a szándékkal mentem oda akkor, hogy megölöm, de a hasznát természetesen kiélveztem neki. - A köszönő ajándékkosarat biztosan rossz címre küldted. - dünnyögöm. Kétlem, hogy ennyi ember előtt jelenetet rendezne, viszont előre látom, hogy jobb lesz ha felkötöm a gatyám, mert eddig soha az életben nem viselkedett velem így. Nem hiszem, hogy egyetlen csapásra megváltozott volna. Én pedig nem az a fajta vagyok, aki jól viseli a pofára esést meg a hátbatámadást. - Nem vagyok hülye, mondd el mit akarsz most tőlem, ha már az örök életedet nekem köszönheted, aztán akár el is tűnhetnél.. - próbálom meg kideríteni, mire számítsak. A meglepetésekből elég volt ennyi.
Meglepően jól áll neki az értetlenség. Már megszoktam ezt a tekintet az arcán. A családi vacsora közben, ha beszéltem valami tudományos dologról, akkor nézett általában így ki. Csak az meg volt még fűszerezve egy kis nemtörődöméggel és ”Maradj már csenben”-nel. Soha nem vettem ezt magamra. Nem ő tehet arról, hogy nem elég intelligens megérteni az ilyen dolgokat. Én például biztos nem tudnék… cipő árakat a fejemben tartani. Az neki biztos megy. Oh, elárult a hullaszag, mi? Pedig három fajta dezodorral fújtam magam be, hogy ne érezd. – kissé csüggedtnek hathatok, és igazából még csak meg sem játszom a dolgot. Hulla szagom van, mégis ki élvezné azt? Még ha én magam nem is érzem. – Igen, mint kiderült, meg kell halni hozzá, szóval… köszönöm! – hálás mosollyal pillantok rá. Sok új kapu nyílt meg előttem azzal, hogy megölt és megkaptam azt, amit mindig is kutattam. Bár ahogy lenni szokott, sok ajtó be is zárult, így történt, hogy elvesztettem minden eddigi kutatásom eredményét, megfosztott engem a hírnévtől, amit szereztem volna… de ez mit sem számít, ha majd letéphetem a fejét a nyakáról. Vagy a testét a fejéről. Igazából csak attól függ hol fogom meg és hol húzom. – Sajnos nem volt rá pénzem. Lopni meg tudod, hogy nem szeretek, sírról elvenni virágot pedig… kissé morbid, nem? De persze megkapod őket, amint kicsit egyenesbe jövök. – a világ teljesen más mióta meghaltam, vagyis inkább csak én látom másnak. Rendkívül sok új lehetőség fedte fel magát, de legalább ennyi el is úszott. Igazán nagy kár. Emberként is volt jövőm, így… örökre lesz, csak más. Csak most jöttem és te máris elküldenél? – felháborodva és sértetten kérdezem őt. Felháborító, hogy ennyire nem foglalkozik még mindig velem. Az ember azt hinné, hogy örülni fog majd, ha látja a testvérét, akit megölt. Mondjuk jobban belegondolva a dolog érthető, de… nem vagyok én bosszúálló. – Gondoltam most, hogy meghaltam, talán megpróbálkozhatnánk ezzel a testvéresdivel újra. Régen nem voltunk benne valami jók. – az i-re a pontot pedig ő tette fel azzal, hogy leszúrt engem. Bárcsak azt mondhatnám, hogy így visszagondolva ez meglepett.
Vontam egyet a vállamon. - Sajnos már nem emlékszem mindenre, amit legutóbb mondtál. De valld be, hogy te sem - vigyorodtam el. Jó, nem szokásom játszadozni olyanokkal, akiknél kicsi közbenjárással eltüntettem pár emléket. Nem láttam benne azt a potenciált, amit a játékban kedveltem, mégpedig az egyenlőséget. Megannyi háborút láttam már, az egész kapitalizmus fertőjében felgyülemlő mocskot, és azt, ahogyan egyenlőtlen esélyekkel ölték a gyengébbeket azok, akik felvilágosultnak, okosnak érezték magukat. Ki nem állhattam azt, amit az elmúlt kétszáz évben láttam, hányingerem támadt, akárhányszor egy magazinban ferdített tényeket olvastam. De erre mondják azt, hogy a történelmet a győztesek írják. Ugyan... melyik győztes ne tudná kimagyarázni azt, hogy miért ölt meg tízezer embert egyetlen bombával? De hol is tartottam? Óh, igen. A tisztességes játéknál. - Talán majd részt veszek az egyik órádon. Belőled leginkább valami küzdő sportot nézek ki. - Tényleg kíváncsi lettem, elvégre nekem ő annyira kis... éretlennek tűnt még. De lehet, hogy bennem a hiba, és én látok minden hozzá hasonlót fiatalnak. De hát hozzám képest az is, ezen nincs mit szépíteni, nemde? Belekortyoltam az italba, majd le is tettem, ekkor már a mosolyom is eltűnt, sokkalta inkább a határozottság jellemzett, és az, hogy megpróbáljak olyasmit kierőszakolni belőle, amire most szükségem lehet. Elvégre... igen, szükségem van arra, hogy valaki kimentsen ebből a helyzetből. És ha az egész után azt kell tennem, hogy ismét megigézzem, és elfelejtsen rólam minden lényegi információt, hát megteszem. - Ó, erről meg is feledkeztem - sóhajtottam fel lemondóan, és ujjaimmal körözni kezdtem a poharam peremén. Talán tényleg kezdek mentálisan gyengülni, mit tesz a kor az emberrel? - Bár nagyon izgalmasak a padlásra felszaladó kislányok alsőneműben, de nem mondanám magam túlzottan horror fanatikusnak - vontam egyet a vállamon, majd mikor a rideg hangneme megütötte a fülemet, a tekintetem élessé vált, és oldalra billentett fejjel méregettem. - Játszhatunk felesleges köröket, esetleg mondhatom, hogy nem tudom, ki vagy te, vagy pontosabban, hogy mi vagy te, de nincs hozzá türelmem. Hidd el, hogy egymás segítségére lehetünk még, ha... hajlandó leszel némileg... együttműködni velem.
Az igyekvés, hogy legalább megpróbálkozzak jó képet vágni a helyzethez, mint mindig, most is nagyon nehezemre esett. A reflektorfényt mindig sikerült elhappolnia előlem, anyámék szemében ő volt a követendő példa és hiába én voltam az idősebb, ha rajtuk múlt volna, biztosan beadtak volna valami árvaházba vagy legalább lecseréltek volna. De feltűnő lett volna. Ehelyett hagyták, hogy éveken keresztül elnyomásban éljek, megkeserítették a napjaimat. Ők mind együtt, ha a nyavalyás öcsém nem lett volna elég kolonc a nyakamon. Az állandó összehasonlítgatás megtette a hatását és végül csak büszke voltam magamra, amiért végre valamiért az én nevemre emlékeznek. Már az, aki tudta, mit műveltem. Ha túl sok jól informált családtag lenne, biztosan nem élvezném úgy az önfeledt bulikat, hanem a sitten rohadnék gyilkosságért. Unalmamban még annak is utánanéztem, hogy van halálbüntetés. Kínos. - Nem a hullaszag teszi... De láthatóan nem jutottál el az oszlás fázisába és továbbra is kiesnek a szádon az agymenéseid. Újabb csúfos kudarcot vallottam. Felvésted már a listádra? Noel-Zara 8761:0? - kevergettem tovább azt a néhány korty kávét, ami ott figyelt még a csészémben, aztán beledobáltam néhány kockacukrot. Most még valahogy az édes is keserűnek hat. Ez a bukás íze, pedig - még ha véletlenül is, de - csak egy dolgot kellett volna jól csinálnom az életben. Egyet. Az első sokkhatások viszont egészen gyorsan elmúltak. Miért is most okozna csalódást?! - Hát persze, hogy maradnál.. - forgatom a szemeimet. Holott engem kifejezetten aggaszt a jelenléte. Ha arra készül, hogy bosszút áll, és naná, hogy arra készül, akkor nem akarok neki lehetőséget adni rajta, hogy megtalálja azt a maréknyi gyenge pontomat, amivel esetlegesen a saját malmára hajthatja a vizet. - De tudod, hogy nem bírom az unalmat. Mesélhetnél... Mondjuk.. Milyen volt a temetésed? Ott voltál, ugye? Remélem nem vetted zokon, hogy nem néztem végig, ahogy a fél város ott zokog fölötted és megint mindenki csak veled foglalkozik.. - sóhajtottam teátrálisan. Mindketten tudjuk, hogy ez a valami kettőnk között sosem volt és sosem lesz másképp. Talán az lett volna a megoldás, ha már anyám méhében megfojtom. Mennyi problémától kíméltem volna meg magam... - Csodás terv, drága ikrem. Mondd csak, hogy óhajtod megvalósítani? - kérdezem gúnyosan, habár tudva, hogy itt nincs apa és anya, akik előtt felvághatna valamivel, tényleg érdekes próbálkozásnak ígérkezik tőle. A lehetőség viszont, hogy akkor és úgy szúrhat hátba, ahogy csak szeretné, nem tesz túl boldoggá. Nem lett volna szükségem még egy ellenségre, pláne nem a saját véremre.
Engem a legkevésbé sem zavart az, hogy rám figyeltek helyette. Ez most biztos nagyon önzően hangzott, pedig egyáltalán nem ilyen célzattal mondtam. Ha annyira akarta a figyelmet, miért nem küzdött érte meg? Miért nem kezdett el mondjuk a fekete anyagon dolgozni? Vagy mondjuk a húrelméleten? A lehetőség adva volt, csak ő nem élt vele. Képzeld, rájöttem, hogy az átalakulás ideje mindenkinél egyedi. Én a hullaházban ébredtem. Még szerencse, hogy a boncolás előtt. – bár ez most felvett egy újabb izgalmas kérdést, aminek azt hiszem itt az ideje, hogy utánajárjak. Mi van akkor, ha az átalakulás közben elkezdem szabályosan és hozzáértően darabokra szedni az embert. Vajon, ha mondjuk éppen a veséjét távolítom el, fel kell attól még? – Szerintem a számításod kissé pontatlan, de ennek ellenére köszönöm, jólesik. – bólogattam hálásan. Nem vezettem listát, nem egészen értettem, hogy miről beszél. Azonban köszönhetően annak, hogy kissé beleástam maga pszichológiába, egy kis odafigyelés mellett könnyen megállapíthatom ezt is. Felteszem, hogy ez is a gyerekkorunkra vonatkozik, mint minden második mondata. Nem fogom soha megérteni, hogy miért fáj neki ennyire az, hogy kettőnk közül én vagyok az okosabb. A szüleink is megállapították, hogy sokkal tehetségesebb vagyok, mint ő. Nem értek ugyan úgy, a divathoz, mint ő, de képes vagyok egy sas szívét átoperálni egy struccéba. Látod, hogy milyen jól ismersz? – mosolyogtam rá jókedvűen, miközben a reggelimet fogyasztottam. Sokkal rosszabbnak gondol, mint amilyen valójában vagyok. Nem tudom, hogy ez hízelgő-e, vagy sem, de annyi biztos, hogy kissé aggasztó. Valahogy majd elaltatom a paranoiát benne. Csak találnom kell egy igazán jó altatódalt. – Egy temetésen mindig mindenki a halottal foglalkozik. – pillantottam rá értetlenül. Kivéve persze,ha egy teljesen lesújtott családtagot vigasztalni kell, de szerencsére az én temetésemen senki nem létesített szexuális kapcsolatot. Legalábbis azt hiszem. – De, ami a temetést illeti, egész jó volt. Kissé meghatóbb gyászbeszédre számítottam, de végül is nem volt olyan vészes. Amiatt pedig ne aggódj, hogy nem jöttél el! Majd a sajátodon ott leszel. – a reggelimből pillantottam fel rá néhány másodperc múlva, mikor rájöttem mit is mondtam. – Vicceltem. Nos, előbb elvégeznék néhány kísérletet, hogy abból kiszámíthassam mekkora valószínűséggel vihető ez véghez. – már belelendültem volna a tudományos magyarázkodásba, de megálljt parancsoltam magamnak. Egyszerűbb, ha úgy mondom, hogy ő is értse. – Tehát alapvető testvéri szituációknak vetném magunkat alá. Persze, hacsak nincs ellene kifogásod. De ha van, az is egy részeredmény. – nyilvánvalóan negatív részeredmény, de nem lehet az ember túl mohó. – Kezdhetnénk mondjuk ezzel a reggelivel. Amit remélem kifizetsz majd nekem. Nővérkém. – teszem még hozzá nyájas mosollyal és jóízűen folytatom a reggelimet, vagy inkább folytatnám, mert kissé megrökönyödve nézek fel rá. – Te vagy ilyen büdös? Mármint… ilyen kutyaszagú. – olvastam és hallottam is már erről, de nem hittem volna, hogy ennek az én családomban van reális esélye. És úgy látszik mégis. Elképesztő, és orrfacsaró.
A boncolás említésére akarva-akaratlanul elképzeltem a helyzetet, amitől még a kávé is megfordult a gyomromban. Innentől kezdve akár keresztet is vethetek arra, hogy a délelőtt folyamán még bármit leküldjek a torkomon, Noel pedig pontosan tudja, hogy elég vizuális típus vagyok. Egy húzós éjszaka után az én gyomrom nem bírja befogadni egy boncolás képeit. Ő pedig biztosan remekül szórakozik ezen falatozás közben. Rejtély előttem mi a bánatot szeret az orvostudományban és hogy képes evés közben arról beszélni, hogy valakit belülről vizsgálnak meg, hát még ha kiszedi a szerveit is. - Azt mindjárt gondoltam.. - puffogok az orrom alatt, immár hátradőlve. A kávét is eltoltam magam elől, mert egy újabb korty után alighanem valami hasonló témába kezdene, csak hogy engem bosszantson. Igaz, ahhoz elég a puszta jelenléte is, nem kell beszélnie hozzá. Keresve sem találnék más alakot, aki jobban az idegeimre tud menni. Valószínűleg minden receptorsejtem arra van kiélezve, hogy észrevegyen valami olyan mozdulatot vagy fordulatot, ami utána bosszanthat. Talán ez egy velem született rendellenesség. Van valami abban, amit mond, de én mégsem így értettem. Nem pontosan. Azért elég bosszantó, hogy még a halála - vagy állítólagos halála - után is minden csak körülötte forgott. Életében nem sikerült túlszárnyalnom semmivel, igaz nem is nagyon törtem magam. De arra nem voltam felkészülve, hogy a megmaradt gyereket, vagyis engem, még így is háttérbe szorítja a tesóka emléke. Hát hol az igazság?! - Rossz vicc.. - meresztek rá nagy szemeket. Ha nem tűnt volna fel neki, épp nem vagyok poénra fogékony hangulatban. Főleg akkor nem, ha épp a halálom a vicc tárgya. - Kísérletet? Minek nézel te engem? Veszek neked egy egeret, hogy kiélhesd rajta magad.. - csettenek fel. Már megint ez a tudományos duma. Ki fog nőni belőle valaha? Számíthattam volna tőle rá, mégis mindig van valami, amivel újat tud mutatni. Nem mintha én ennek örülnék, szó se róla. De jobb, ha szemmel tartom, ha már betoppant az életembe. Tartsd közel az ellenségeidet, vagy hogy tartja a mondás. - Hát persze.. Meghívtalak. Vedd úgy, hogy bocsánatkérés, amiért véletlenül megöltelek.. - mosolygok vissza, de nem tudom sokáig türtőztetni magam. - NEM! - rázom meg a fejem. Még hogy fizetek helyette, mikor az én bankszámlám épp hogy nem kong az ürességtől. Apuciéknak nem lettem a kedvence ezidő alatt sem. Meglepő, mi? - Kössz, vártam mikor tűnik fel. - forgatom meg színpadiasan szemeimet egy sóhajtás kíséretében. - Vérfarkas. - mutatok magamra. Újabb meglepi. A megölésével sikerült kiváltanom a farkas átkot, amit ki tudja melyik szülőnk hordozott a génjeiben. Nem is fontos. A sors fintora, hogy a természet is ellenségeket teremtett belőlünk.
Én imádtam a boncolásokat. Az iskolában is mindig én voltam az első, aki felaprította a békát. Már miután a belsőségeit átvizsgáltam. Szegény béka már amúgy is halott, én pedig néha elég szórakozott tudok lenni. Az viszont tényleg nagy szerencse, hogy nem a boncolás közben keltem fel. Az igazán kellemetlen lett volna, nem csak nekem, de annak is, aki a boncolást végezte volna. Akkor azt már nem iszod meg, ugye? – pillantottam rá, a kávéja felé bökve, majd mielőtt még válaszolhatott volna, magamhoz húztam azt és nagyot kortyoltam belőle. – Így nem kell kifizetned a reggelimet. Nem mintha nem adnám vissza, de a világért nem okoznék kényelmetlenséget. Ez a kávé nem is rossz, bár… kicsit föld íze van. – nem tudom, hogy ez csak azért érzem így, mert vámpír vagyok, vagy mert… tényleg föld íze van. Régen elképesztő mennyiségű koffeint jutattam a szervezetembe, ez most már nem szükséges, vannak ilyesfajta előnyei ennek a létnek. Szerintem annyira nem volt vészes. Bocs, de tudod, kettőnk közül én már meghaltam. A téma nekem annyira nem komoly. –vontam meg a vállamat. Ez egy teljesen logikus magyarázat. Meghaltam, biztos megtudnék még egyszer, de… fura mód nem nagyon tartok tőle. A halhatatlanság, vagy legalábbis az elég jó esély erre, felszabadítja az embert. – Na meg kettőnk közül én fogok tovább élni, ez tény. Szóval… előbb-utóbb majd úgy is meghalsz. De az nem most lesz még, úgyhogy reggelizz csak! – mosolyodtam el bátorítólag. Ez a baj Zarában. Soha nem fogékony a humorra. Legalábbis én nem emlékszem rá, hogy valaha is nevetett volna egy viccemen. Pedig volt már nem egy-két etnikai viccem is, az pedig köztudottan a legviccesebb vicc. ¬Egeret? Azzal nem tudnálak rendesen modellezni téged. Egy egérnél azért többre vagy képes. De gondolom ezt vehetem nemnek. – húzom el a számat. Számíthattam volna rá. Végül is, ez is egyfajta eredmény, igaz, nem olyan pontos, mint amit egy ellenkező válasszal nyerhettem volna. Nem? – kérdezek vissza meglepetten és egyszerre lesújtottan is. – Ez aztán kiábrándító. Még mindig nincs munkád? – nem rosszindulatból kérdezem én ezt, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Mindig úgy gondoltam, hogy majd valami takarító, vagy rovarirtó lesz belőle. – Sebaj, majd a számládra íratjuk, később kifizeted, mikor egyenesbe jössz. – vontam meg a vállam. Én pedig majd visszafizetem neki, ha szintén egyenesbe jöttem. De én meghaltam, nekem van kifogásom a rossz anyagi helyzetemre. – Ami a megölésemet illeti… bocsánatkérés elfogadva. Vicces, de te tényleg képes lennél véletlen leszúrni. – a vicces az, hogy ez nem is vicces. Nem vagyok hülye. Sejtem, hogy direkt csinálta. De amilyen szerencsétlen, akár véletlen is megcsinálta volna. Meg hozzá kell szoknom, hogy mindent érzek. Tudod milyen rossz, mikor érzed a két háztömbbel odébb lévő koldus szagát is? Akaszthatnának a nyakukba egy olyan… tudod, kis illatos fenyőfát, ami az autókban is van. – sok mindentől meg tudnák a hozzám kímélni. A szavait néhány pillanatig emésztem, majd kíváncsian pillantok rá. – Apa, vagy anya miatt? – ki hitte volna, hogy a családom igazándiból egy hatalmas kísérlet. Nem is értem, hogy ez miért nem derült ki a legutóbbi karácsonykor. Oda lettem volna az örömtől. – Szóval, akkor havonta te is kikötöd magadat valaha? Rendes kaját eszel, vagy… tudod, van benne egy kis táp is? Szoktál fákat jelölgetni? Vagy kergetni a farkad? Múltkor láttam egy videót egy tigrisről, aki addig kergette a farkát, míg el nem ájult. – vicces egy videó. Majdnem annyira, mint a béna macskák, akik folyton leesnek mindenhonnan.
Csak semmi meglepetés, Zara. Az öcséd még mindig piszok szenvtelen, a maga módján, elég sajátosan. - Szolgáld csak ki magad.. - intek felé, nem mintha érdekelné, hogy magához veheti-e a maradék kávémat. Így volt ez mindig is, legalábbis abban az időben, mire még emlékszem. Hogy előtte mi volt, azt csak a szüleinktől tudnánk megkérdezni alkalomadtán. Vajon mit szólnának, ha megtudnák, hogy ezt is elcsesztem és még arra sem voltam elég jó, hogy normálisan kinyírjam ezt az istenátkát? Biztos agyonölelgetnék. És biztosan nem élnének sokáig, elvégre vámpír lett belőle, kiszámíthatatlan vérszívó. Nekem is tartanom kellene tőle, de ha már egyszer elintéztem, még egyszer el tudom tenni láb alól, de azt garantálni is tudom, hogy többet nem fog kedvére sétafikálni. - Csak szerintem vagy idegesítőbb, mint voltál? - sóhajtok fel. Rengetegszer megkapom, hogy borzasztó dühítő a folytonos fecsegésem, de arra nem gondoltam még, hogy van, aki még rajtam is túltesz. Na tessék, még ebben is überel. Hihetetlen, hogy még a hétköznapi dolgokban is azt lesem, hol tudok fölé kerekedni és miben vagyok jobb nála. Hát, végülis én élek. - Kedvességed határtalan.. - duzzogok halkan. Azért meg kellene húzni egy határvonalat, amit nem lép túl, de már sérteget. Vagy nem veszi észre, hogy ettől csak fokozódik az ellenszenvem, vagy nem is nagyon érdekli. Utóbbira szavaznék, hisz életében se sokat törődött velem. Mindig valami mással volt elfoglalva, belebolondult a tudományba. Az antiszociális hajlam már akkor is meg volt benne, mikor még csak járni tanult. Azóta minden csak hatványozódott. - Nem mintha lenne más lehetőség.. - fintorodom el. Fizetés nélküli távozás esetén az őrsön kötnénk ki, amit kihagynék. Elég egy légtérben lennem az öcsémmel, nem akarom, hogy össze is zárjanak vele. Annak tuti nem lenne jó vége. Így legalább az illúzió megvan, hogy fogja magát és lelécel, mert nem találja már elég érdekesnek a vizsgálni való kapcsolatunkat. Ha rajtam múlik, én minden megteszek az ügy sikeréért. Ezért is igyekszem magam alkalmi süketnek tettetni, de elég rosszul megy, mert a reakcióim akkor is kiülnek az arcomra, mikor nem igazán akarom kommentálni a hallottakat. Legalábbis hangosan nem. Inkább azon merengek, hogyha leszúrás után kitöröm a nyakát, és elvágom a torkát, azzal sem jutottam volna előrébb. - Te is megtehetnéd.. - húzom fel az orromat, jelezve, hogy bizony neki is van egy szaga. Nem túl szúrós, de kellően informatív ahhoz, hogy tudjam, ő vámpír. Sőt, az összes természetfelettinek nyilvánvaló. - Kérdezz kettőt és könnyebbet.. - sóhajtok nagyot. Ezt én sem tudom, de nem is akarok kinyíratni velük egy-egy embert, hogy megtudjam, kitől örököltem a gént. Tekintve, hogy egyikük se tud a természetfelettiről, nincs is szükség arra, hogy ezen változtassunk. - Mondom kettőt.. - forgatom a szemeimet. - Azt hittem számolni legalább tudsz.. Mellesleg nem kutya vagyok és havonta egyszer olyanokat tépek szét, mint amilyen te is vagy.. Szóval ne legyél seggfej, Noel, és próbálj meg kevésbé sértő lenni - vetek rá fenyegető pillantást. Nem mondok igazat, mindig elvonulok biztonságos helyre. Utálom, hogy az átváltozásaimra 95%-ban nem emlékszem, de ez ellen mindezidáig nem tudtam tenni semmit. Attól viszont tartok, hogy a bennem lakó farkas fenyegetést lát benne és el akarja majd tüntetni őt a föld alá, ahol a helye egyébként lenne.
Köszi, nagyra értékelem! Bár a koffein szerintem semmi hatással nincs rám, de… kicsit több cukrot is rakhattál volna bele! – csóváltam meg a fejemet csalódottan. Azt hittem, hogy a kávét sok cukorral issza, de úgy néz ki, hogy ő azt szereti jobban, ha olyan keserű, amibe egy normális ember belehal. Szegény ízlelőbimbói. Nem tudom, hogy szerinted mennyire voltam idegesítő korábban, úgyhogy nem tudom megválaszolni a kérdésedet. Meg amúgy is, elfogult vagyok magammal szemben, nem is a jó embert kérdezed erről. – rántom meg a vállamat tanácstalanul. Én mégis hogy mondjam meg neki, hogy idegesítőbb vagyok-e, mint voltam. Ez nagyon sok mindentől függ, amivel nem akarom őt fárasztani, mert szerintem egy kukkot sem értene meg abból, ha elkezdeném sorolni, hogy milyen komponensektől is függ ez. Nem az ő hibája, nem tehet róla, hogy kettőnk közül én vagyok intellektuálisan a magasabb rendű. A szüleinket talán okolhatná, elvégre az ő génjeik a felelősek értem. –De, ha érdekel a véleményem, akkor szerintem te így gondolod. Nem hallom, hogy kétkednél. – ha kétkedne, akkor azt lehetne érezni rajta. A viselkedése, a szívverése, a test hőmérséklete is emelkedne egy kicsit. De nem érzek rajta semmit. Csak azt, hogy jó kis buliban lehetett része tegnap este. Ide érzem a pia szagot. Ebben igazad van. A kedvességet nem lehet számokban mérni, legalábbis még nem találták fel azt a számrendszert, amiben eredményesen lehetne mérni. Úgyhogy a te kedvességed is határtalan! – úgy látszik, hogy mégis csak tanult valamit, míg én halott voltam. Ezek szerint képes a tanulásra. Ez jó. Gyerekként tényleg kételkedtem benne, hogy van erre hajlama. Ami azt illeti, számtalan lehetőséged van. A csalástól a gyilkosságig, bármi. De jobb a törvényes keretek között maradni, nem igaz? Bár te egy kicsit mindig is anarchista voltál. Folyton bementél a szobámba is, hiába volt kirakva a: „kérlek ne zavarj, mert épp megváltom a világot” tábla. – húzom el a számat, ahogy felelevenítődik bennem az emlék. Aznap talán feltaláltam volna a teleportálást, ha nem töri szét a kísérletemet. Már akkor is szörnyen gonosz tudott lenni, ha arról volt szó, hogy valami nagy dolgot teszek. Milyen a szagom? Olyan rothadó hullaszag, vagy inkább csak olyan… tudod, friss hulla szag? – ez tényleg érdekelne. Vajon az idő elteltével a szagom is változik? Mutatja, hogy mennyire nem kéne élnem már? Vagy megmaradtam olyannak, mint mikor meghaltam? Remélem, hogy nem. Aznap nem fürödtem már legalább két-három napja, jó büdös lehettem már. A zsenik ritkán alszanak, így hát én magam sem vittem ezt túlzásba. Két kérdéssel nem lehet mindent átfogó választ kapni. De igazad van, bocsi! –emelem fel a kezemet. Nem kéne így letámadnom őt. Emlékszem, hogy milyen volt, mikor én rájöttem arra, hogy vámpír vagyok. Elégé ki voltam, kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mi is ez az egész. – A farkas lényegében a kutyafélék családjába tartozik. –vontam meg a vállamat. – Hé, én nem akarlak megsérteni téged! Tudod, van egy kis baj a… szociális képességeimmel. Nem szándékos, csak nehezen ismerem fel a… neked egyértelmű dolgokat. – de a szüleim kivizsgáltattak, és kiderült, hogy normális vagyok, csak van egy kis bibi velem. Ez nem nagy dolog, minden zseniben ott van az őrület szikrája. – Azért remélem nem ölsz meg. Mit tettem, hogy még egyszer meg kéne halnom? – semmit. Az életem megváltoztathatja a világot. A testem meghalt, de az elmém még mindig szárnyal.
Elképzelésnek olyan szép lenne, hogy egyszerűen letépem a fejét vagy a komplett kávéscsészével tömöm be a száját. Nehezen viselem a másnapot, ezért is vagyok egyedül, ezért is lépek le hamar az épp aktuális egyéjszakásom mellől, miután kimókáztuk magunkat. Az ébredést mellette nem vállalnám be, még elszörnyednék magamtól vagy tőle. A közös reggelinek meg még ennél is kisebb az esélye. De most inkább választottam volna, hogy a múlt éjjeli kalandommal, vagy egy lavór piával ébredek, legalább nem kellene az öcsém töménytelen szövegelését hallgatnom. Túl kényelmes volt hozzászokni, hogy nem szívunk egy levegőt, és voltaképp az emlékeken kívül mással nem árnyékolja be az életemet. - Nem, nem érdekel a véleményed.. - csattanok fel, a kelleténél talán hangosabban is. Az egy dolog, hogy megjelenik, elrontja az egyébként sem rózsás reggelemet, elveszi az étvágyamat és be nem áll a szája. Az pedig egy másik, hogy innentől kezdve valószínűleg nem fog leakadni rólam. Most viszont, hogy már nem azon jár az eszem, hogy a kávé elég erős-e ahhoz, hogy elmulassza a fejfájásomat, a kedvemet temetni lehetne. Vagy talán őt kellene. - Értem én, hogy baromi sokáig nem beszéltél senkivel, aki egy kicsit is konyítana a mondanivalódhoz, de ugye tudod, hogy nem én vagyok a tökéletes célközönség?! - vonom fel kérdőn a szemöldököm. A hangom már-már véresen cinikus színt ölt. Az persze világos, hogy azért van itt, hogy bosszantson, az orrom alá dörgölje, hogy él és virul, ráadásul egy-két fokkal strapabíróbb kiadásban, de ezen kívül nem tudom, mi a frászt akar. Merthogy egyetlen szavát sem hiszem el. Nem vagyok naiv, sem hülye. Most egy kicsit talán nehezebben áll össze a kép, mert mozgalmas estén vagyok túl, és a megjelenése is kisebb csoda számba megy, de rá fogok jönni. - Nincs hullaszagod. Igazából nem tudom, milyen szaga van egy hullának, de ha minden vámpírnak olyan bűze lenne, mint egy oszló tetemnek, aligha maradnának rejtve... - forgatom a szemeimet. Remélem ez elkeseríti kicsit. Őszintén szeretnék látni valami hasonló arckifejezést az arcán, mint amit én produkálhattam, mikor megláttam őt ismét a színen. Egy kis káröröm sokat javítana a hangulatomon. - Nem a szociális képességeiddel. A fejeddel van a baj. Egy normális tizenéves nem tölti azzal minden idejét, hogy őrült tudósosat játszik, mintha ő lenne a következő, akit Nobel-díjra jelölnek valami Einstein-Rosen‑alagút miatt... - Persze, egy normálisnak eszébe sem jutna foglalkozni vele, mert rájön, hogy túl nagy falat, és különben is, ki ő azokhoz a kutatókhoz képest, akik ezzel évek vagy évtizedek óta foglalkoznak. Ha egyszer is hallgatott volna rám, belátta volna, hogy esélytelen az egész törekvése, hogy egyszer majd híres lesz. Bármi miatt. A családnak így is ő volt a szeme fénye, miért nem elégedett meg ezzel? Hagyhatott volna lehetőséget nekem is, hogy csilloghassak. Valamivel... - Az sem volt szándékos. De tudod mit? Élj boldogan. De nélkülem. Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást. Mindkettőnknek sokkal egyszerűbb lenne.. - ajánlom neki. Abban viszont én sem vagyok teljesen biztos, hogy egy hangyányit sem akartam őt megölni. Voltaképp már korábban is sokszor kívántam, hogy bár meg se született volna, mert könnyebb lenne az életem. De az életmódom úgy tűnik odafent nagyon nem tetszik valakinek, ha már másodjára is azzal büntet, hogy a nyakamra sózza őt.
Meglepett arcot vágok, mikor felcsattan. A szemöldökömet húzogatva nézek körül, hogy lássam ki kapta még erre fel a fejét. Sunyik, mind a tányérját bámulja. Kivéve a sarokban azt a fickót. Bár… szerintem csak simán vak és azt sem tudja merre néz. Szegény. Egy nap, majd arra is találok valami gyógyírt. Hé, halkabban! Jesszus, nem kell ilyen… ingerültnek lenni! –értetlenül csóváltam a fejemet. Nem tudom, hogy mégis mi baja van. Na jó, ez így nem igaz. Végtelenül sok baja lehet, amit mind sejtek. Kezdve attól, hogy aluliskolázott. Aztán ott van még az anyagilag instabil, magánéletben szerencsétlen, és a megöltem az öcsémet dolog. Már, ha az bántja őt egyáltalán. – Én csak próbálok beszélgetni. – nem értem őt. Jó beszélgető partner vagyok. Az IQ-m az egeket verdesi, kivételes képességeim vannak, ráadásul még halhatatlan is vagyok. Bár ezt nem teszteltem még le teljes egészében, de az eddig tapasztalataim alapján ez lenne a helyzet. Roppant érdekes. Pedig próbálok úgy beszélni, hogy azt te is megértsd. – húztam el a számat. Pedig azt hittem, hogy megy. De ezek szerint mégsem. Nem tudom, hogy miként fogalmazhatnék még ennél is egyszerűbben. Kezdem kissé túlzottan is primitívnek érezni magamat. – De akkor igyekszem egyszerűbben fogalmazni, hogy világos legyen. – mosolyodom el jókedvűen. Nem adom fel, mindent megteszek, hogy létre tudjak hozni kettőnk között egy olyan kommunikációs csatornát, ahol nem kell folyton ismételnem magam, mert nem érti meg, amit mondok. Habár ez nehéz feladat, engem az ilyenek inspiráltak mindig is. Ami lehetetlennek tűnik, arra csak még nem találtak megoldást. Ezt szoktam mondogatni. És ez volt a Topjoy-os kukapon is. Nem lehet véletlen. Oh. – valami fura nyávogás tört elő a torkomból. Ha nincsen hulla szagom, akkor más módon kell jelentkezzen a halál jele. Ami pedig azt jelenti kezdhetek mindent elölről. – Nos, ha gondolod megmutathatom milyen szaga van egy hullának. Boncoltam már embert is. Olyan dolgokat tudnék neked mutatni, amikről nem is tudtad, hogy benned vannak. – már az iskolában is elég jó voltam ebben. Igaz, akkor csak békákat kellett boncolni, de később már emberekhez is odaengedtek. Csak halottakhoz persze, pedig az élők sokkal érdekesebbek. Sebaj. Most már, hogy a lakásom amolyan műtőként és laborként is funkcionál, azt boncolhatok, akit csak akarok. Zara! – csaptam az asztalra vigyorogva. – Te tudod, hogy mi a féregjárat másik neve! – soha nem örültem ennyire, hogy tévedtem. Kiderült. Zara tud olvasni! Én titokban mindig is analfabétának hittem, de most rám cáfolt. Talán mégis csak van remény. Ha mondjuk napi… huszonkét órát korrepetálnám, úgy… hat-hét év alatt feltudnám zárkóztatni őt. Bár, most úgy számoltam, hogy a szabadidejét huszonnégy órában adtam meg, elvégre… erősen kétlem, hogy lenne olyan magánélete, ami ér is valamit. Nem sértésből. – Amúgy meg, ha nem halok meg, szinte biztos, hogy megkaptam volna érte a Nobel-díjamat. Ezért is, hogy pontosítsak. Tudom, te soha nem értetted meg, de ragyogó elme vagyok, Zara. Az IQ tesztem alapján nem is Földön kellett volna, hogy szülessek. Amúgy, te is beszállhattál volna. Soha nem engedted, hogy elektródákat rakjak a fejedre. – pedig még mondtam is, hogy : kérlek szépen. De nem használt. Mit ér a jó modor, ha a másik nem vevő rá? Tegyünk úgy? Tudod jól, hogy nem vagyok jó színész! Ez olyan, mintha hazudnom kéne. Nem tudok hazudni. Főleg nem magamnak. Hogy nézzek tükörbe? – soha sem voltam valami jó titoktartó ebből kifolyólag. Van egy hazug arcom, ami működik, csak mindenki furán néz rám, mikor használom. Szerintem tudják. – Amúgy, ha már így összefutottunk! Elvinnél magadhoz? Kíváncsi vagyok hol laksz. Úgy gondoltam, hogy beköltözök, ha van két szobád. Közös szoba esetén sem lenne bajom, ha van egy labor az egyik sarokban. – igazából egy konyha is megteszi. Két nap alatt átalakítom. Amúgy sem úgy néz ki, mint aki használna konyhát.
Süketel, süketel, süketel, én meg már a halántékomat masszírozom, de nem használ, aztán még neki áll feljebb, ha ingerült az ember? Milyen finoman fogalmazott.. Nem ingerült vagyok, hanem kezdek olyan idegállapotba kerülni, aminek sosem volt még jó végkimenetele. De ezt a helyet szeretem, nem akarom kitiltatni magam innen is.. Bár ha jobban belegondolok, ezek után Noel tudja, hogy itt tanyázom, szóval ígyis-úgyis jó messzire el fogom kerülni. Már ott tartok, hogy legszívesebben rá borítanám az asztalt és elpucolnék innen, de tartom magam. Nem nyerhet ekkora fölénnyel, főleg nem most. De ha egy nyúlfarknyi esélyt hagyna arra, hogy megszólaljak, ezt a tudtára is hoznám. Aligha érdemlem ezt, ha azt nézzük, hogy én a kíméletesebbik utat választottam. Hamar vége volt, bár nem direkt történt, azért mégis gyors lefolyású a halál, ha valakinek eltörik a nyaka, nem pedig addig dumálnak neki, míg végül felrobban a feje a túl sok információ és az idegesség elegyétől. - Tudom én mi a te nagy bajod.. - csapok az asztalra hirtelen. Mást már komolyan nem tudok kitalálni. - Keress magadnak egy barátnőt, öcsi... - bólogatok fintorogva. Nem az én dolgom lenne alapjáraton, sőt, még így se nagyon szeretnék belefolyni, de ha szükséges színesen játszok kerítőt neki, ha ez megoldja azt a problémámat, amit a jelenléte okoz. - Neki majd megmutathatod, milyen szaga van a hullának, sülve-főve együtt lesztek. Vagy nem, nem érdekel. De nekem nyugtom lesz. - zárom végül egy legyintéssel a sort. Azt is mondhatnám, hogy valami bébicsőszt kell keresni mellé, de elég ciki, hogy 24 éves fejjel kell valaki, aki odafigyel rá. Közveszélyes. - Annyira utálom, hogy azt hiszed, én hülye vagyok.. - forgatom a szemeimet. - Nem tanultam halálra magam, de tudok meglepetéseket okozni. - rántok vállat. Csak ő hiszi azt, hogy egy közepes tanuló mindenre alkalmatlan. Még az életre is. Csakhogy én kiszűrtem azokat az anyagrészeket és tárgyakat, amikre soha az életben nem lesz szükségem. Mint például a fizika.. Na arra aztán tuti, hogy soha nem lesz szükségem, legalábbis nem mélyenszántóan. A felületét meg megkapargatni nem nagy művészet. - Na szóval. A lényeg az, hogy... Neeeeeem. Nem fogsz nálam lakni, de még a környékemen sem. Viszont tök jó kis panziók vannak a város szélén, én ajánlom.. Még fizetned sem kell érte, kihasználod az előnyödet és kész. Látod? Segítőkész testvér vagyok.. - mosolygok rá gúnyosan. Nem mondhatja, hogy nem segítek neki beilleszkedni, ismerkedni, szállást találni. Minél messzebb tőlem. Minél kevesebb ideje legyen arra, hogy engem bosszant vagy tönkreteszi az életem. Így másnaposan még arra sincs lelkierőm, hogy alaposabban végiggondoljam, hogy egyáltalán van-e benne olyasvalami, amit tönkre lehet tenni.. De biztos találnék, ha erősen kutakodnék. - Szóval én azt javasolnám, hogy itt váljanak el az útjaink. Mit szólsz? - könyökölök az asztalra és igyekszem elég közel hajolni ahhoz, hogy minél jobban irritálja kifejezetten érzékeny érzékszerveit az összes létező, a testemben keringő vérfarkas gén. Egyszer majd csak megunja, hogy egy levegőt szívunk. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy előbb távozom, még a végén követni kezdene, mint valami kiskutya.
Nem tehetek arról, hogy nem szólal meg. Ha beszélni akarna, amúgy is jelezné, hogy mondana valamit, igaz? Ha nem jelzi nekem, hogy mit akar, én honnan tudhatnám azt előre? Okos vagyok… és ezzel még szerény is voltam. De a fejében még én sem tudok olvasni. Régen azt sem hittem volna, hogy ő tudja mégis mi jár a fejében. Tehát, ha nem tud megszólalni, az egyedül az ő hibája. Én csak elkerülöm a kínos csend beálltát azzal, hogy beszélek. Közben persze próbálom őt okítani, hátha ragad rá is valami. Mindig is segítőkész testvér voltam, nem értem, hogy nem tudta értékelni már a múltban tett erőfeszítéseimet sem. Résnyire szűkült a szemem, miközben figyeltem őt beszéd közben. Barátnő… pontosan tudja, hogy ilyen dolgokra nem volt időm már emberként sem. Lekötött az, hogy megváltoztassam a világot, és ez sikerült is volna, ha nem öl meg. Egy ragyogó elmétől fosztotta meg a világot abban a percben, és ezt szerintem ő is pontosan tudta. –A tudomány az én szerelmem. Nincs időm ilyen földhöz ragadt dolgokkal foglakozni, amik ráadásul még mulandóak is. Főleg most már. – vontam meg a vállamat. Vámpírként a világ minden ideje az enyém, így hát bőven van időm megváltani a világot. A gond csak az, hogy több éves munkám veszett kárba, mikor leszerelték a régi laboromat az egyetemen. – Amúgy meg, te miért nem keresel magadnak valakit? – vágtam vissza kissé morcosan. Nem szerettem ezt a témát. A szüleim soha nem erőltették azt, hogy nyissak mások felé, csak Zara piszkált ezzel. Pont ő, aki még Newton törvényeiről sem hallott. Ha utálod, akkor miért nem tettél ellene? – kérdeztem kíváncsian. Ha ennyire nem szereti, hogy butának nézem, akkor igazán tehetett volna ez ellen már valamit a múltban is. – Hát, tényleg nem. – igyekeztem nem kimutatni azt, hogy magamban jót nevettem ezen. Még, hogy nem tanulta halálra magát… kamaszként jöttem rá arra, hogy tud olvasni. Addig még csak könyvet sem láttam a kezében, az étlapot is mindig olyan volt, mintha csak nézné, de nem értené mi van rajta. Az előnyömet? Végül is… ha nehezen végezte el a gimnáziumot, tudományos alapokra építve el tudom neki magyarázni, hogy többet veszít az üzletével, mint amit nyer, mármint hosszabb távot tekintve. De nem vagyok csaló. – ráztam meg a fejemet. Egész életemben betartottam mindenféle törvényt, nem most szeretném megszegni őket. – A város széle ráadásul messze van a város középpontjától, mint a nevükből arra te is minden bizonnyal rájöttél. Jól felszerelt laborok pedig csak a város központjában vannak. – ezt neki is tudnia kéne. Legalább sejtenie. Bár, az arckifejezését elnézve szerintem még a nevét is csak sejti. Ezért nem ittam én soha sem alkoholt. A tehetségem tönkretétele lett volna az. Rossz a gerincednek, ha így ülsz. – figyelmeztettem őt. A legkevésbé sem ül egyenes. Nem fordul meg a fejemben, hogy direkt csinálná. Érzem az orrfacsaró bűzét persze, de ezen lehet valahogy segíteni. Csinálnom kéne neki valami parfümöt, ami elfedi ezt az ázott kutya szagot. – Zara, megértelek téged. Mármint… nem, mert soha nem voltam abban a helyzetben, amiben te, de láttam filmeket. Nehéz lehet, hogy csak másodhegedűs vagy. Ráadásul még csak hangszeren sem játszol. A legnagyobb erényed, hogy villámgyorson költöd a pénzt… és hát, lássuk be, itt vagyok még én is, aki a fényével elvonja a figyelmet a te… haloványabb fényedről. De nem tehetek arról, hogy kivételesnek születtem. Te sem tehetsz róla, hogy ilyennek születtél. – itt megakadtam pár pillanatra, mert leesett, hogy ezt akár sértésként is veheti. Pedig nem annak szántam, csak motiválni akartam őt. – Nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges velem. – csóváltam meg a fejemet, miközben hátradőltem a székben. – Én csak próbálok jó testvér lenni. Te is tehetnél így. Nincs hova mennem. – hagyna az utcán lakni? Félek a választól, szóval hangosan nem is mertem már megkérdezni. De egy dolog biztos: nem fog lerázni. Addig nem, míg elég dolgot meg nem tudok róla. Egy igazán jó kísérlet megköveteli az előkészületeket. Én pedig a történelem kísérletének akarom őt alávetni.
Eddig képes voltam abban a tudatban élni, hogy megöltem az öcsémet. Most viszont? Bebizonyosodott, hogy még ezt sem sikerült meglépnem. Feleslegesen éreztem a bűntudatot, még ha csak a telihold előtti órákban is. Teljesen feleslegesen éreztem rosszul magam.. Ez is csak azt bizonyítja, hogy az életem ennél nagyobb romhalmaz már nem is lehetne. De egész életemben megvoltam nélküle, nem kellett nekem testvéri abajgatás, és nem is most szándékozok kifordulni magamból. Más cél már nem is lebeghet a szemem előtt, mint megszabadulni tőle, amilyen gyorsan csak lehet, még mielőtt tényleg beleüti az orrát a dolgaimba, amitől tartok is. Én nehezen emészteném meg, neki meg csúnya halála lenne. - Pedig hidd el, hogy nem ártana valakii az életedbe. És nem, nem magamra gondolok. Tudom, hogy a csajozás sose volt az erősséged, ilyen dumával mondjuk nem is csodálom, de ha egy kicsit megerőlteted magad, tuti összeszedsz valakit.. - Legalábbis nagyon bízom benne, hogy nem azt tűzte ki életcéljának, hogy ezentúl az én életemen fog terpeszkedni és így pokollá teszi azt. Elég nekem egy átok is, köszöntem szépen. - Kár a gőzért. Én sosem fogok megállapodni senki mellett. Látod? Mindenben ellentétek vagyunk, na hagyd, hogy legyen valami közös pont.. - forgatom a szemeimet. Az én szerelmi életem nem tartozik az övével egy lapra. Még abban sem vagyok biztos, hogy volt már egyáltalán nővel, nem hogy barátnője volt-e. De eddig nem is megyek el, még magamhoz képest is kínos lenne. A helyében az is kínos lenne, hogy ennyi baromságot beszélek össze-vissza. A helyiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy önjelölt Einsteinnel társalogjanak.. Nem is csoda, kíváncsi voltnék, tud-e egyáltalán úgy kommunikálni valakivel, hogy azt ne valami tudományos maszlagnak látnám. Csak lazán. - Egy jó tanács. Ha majd valaha észhez térsz és női társaságot keresel magadnak, beszélj neki inkább valami vígjátékról... A fizikával elég nehéz becsajozni.. - nézek rá, mintha nem is az öcsém lenne, hanem valami sültbolond, aki megtalált engem a marhaságaival. Bár legalább annyira nevetséges és idegesítő, mintha egy random ember lépett volna oda hozzám az utcán. Őket se viselem könnyebben. - Várj, tudod mit? Visszaszívom. Csinálj, amit akarsz. Lehetőleg nélkülem.. Nem fogsz nálam lakni és valami őrült tudós labort csinálni a szobámból. Van épp elég elmebeteg ebben a városban, találj magadnak egy cimborát. Ez a testvéri jó tanácsom neked. Vagy járj újra egyetemre, jelentkezz a hülye tudományos versenyeidre, bármi, csak engem hagyj békén. Eddig is tök jól megvoltunk egymás nélkül.. - kezdek matatni a táskámban, míg az oldalzsebből a kezembe nem akad az utolsó tízesem. Csak odavágom az asztalra, és egyébként megvárnám míg a kiszolgáló visszaér és elintézhetjük a cehhet, de most szabadulni szeretnék és egy kis friss levegőt szívni. Túl sok volt ez, kellően sokkolt is az, hogy csak úgy felbukkant. Nevet kellett volna változtatnom vagy valami.. Csakhogy utólagos hisztivel nem oldok meg semmit. - Jó testvér vagyok, kifizetem a palacsintádat.. - pattanok fel aztán, és tudom, hogy ez a végszavam. Nem akarom tovább hallgatni a zagyvaságait, amik akár még fájdalmasak is lehetnének, ha nem zártam volna le a múltamnak azon részét azzal, hogy megöltem.
Hát ez isteni! – dőltem hátra egy nagyot sóhajtva. Mi a neve ennek a gasztronómiai csodának? – pillantottam a mellettem elhaladó pincérnőre, aki értetlenkedve torpant meg mellettem. Puding. Puding! Kérek még! Mondjuk…. még kettőt! És kérek olyat is! – böktem a pincérnő kezében lévő tányérok felé. Halrudat? – olyan fejet vágott, mint aki először lát embert, de végül csak bólintott egyet. Belekezdtem a maradék pudingomba, közben pedig az ajtót figyeltem, hátha végre megérkezik, akire várok. Szerencsére az arcmemóriám hétszáz év alatt nem tűnt el, mikor megláttam … tudtam, hogy ő az. Emlékszem mindegyikükre. Ha pedig ő itt van, valahol itt lesz a férje is. Kíváncsi vagyok, miként élte túl a házasságuk az évszázadokon át tartó fogságot. Őket is megakartam ölni. Ha minden jól megy, meg is fogom őket ölni. Az erejükre azonban szükségem van. Akárcsak Ignotusra. Ő benne biztos jobban megbíznak, mint bennem. Legalábbis egyelőre. Majd én megmutatom nekik, hogy minden … önjelölt hősnek meg van a maga sötét oldala. Ignotus is ilyen. Felnyitom a többiek szemét és, amint ez meg van, már csak az i-re kell feltennem a pontot. Nem lesz egyszerű, de… megoldom valahogy. Nem fognak megölni. Akkor kitudja meddig keresgélhetnék az utódomat. Aztán ott van az is, hogy… nem hagyom, hogy megöljenek. Áh, helló, idegen! – integettem neki, mikor belépett az ajtón, hogy még véletlenül se tévesszen célt. – Megkaptad az üzenetem? – miután megláttam őt, követtem, megtudtam hol lakik és írtam egy levelet neki, hogy jöjjön ide, ha szeretne látni egy régi ismerőst. – Ülj csak le! – mutattam a vele szemben lévő helyre a boxban. – Nézzenek oda, te aztán semmit nem változtál! Ennek biztos nagyon örül a férjed. Tetszik a hajad, sokkal jobb, hogy így hordod, mint régen! – mosolyogtam rá, és közben megérkezett a pundingom és a halrudácskám is. – Kérsz? – kínáltam, majd a halrudat a pudingba mártottam. – Már tudom mit esznek az istenek! – mennyei volt. Sok minden miatt kritizálhatnám ezen kor embereit, de… a puding és a halrudacska most kárpótol mindenért. – Minden rendben? Olyan… furán nézel rám. – húztam el a számat. Nem hinném, hogy az állam miatt. Sokan megnézik, néhányan meg is jegyzik, hogy igazán…nagy. Nem tudom, hogy ezt bóknak vegyem-e.
Biztosan nem kellene gyanakvónak lennem, de a legtöbb ember és ismeretlen irányába a Calderrel való találkozás után azzá váltam. Sok mindent láttam azon a napon, sok emléket nyertem vissza és azóta is nyerek vissza, de azt is tudtam, hogy nem mindent. Tudtam jól, hogy elárultak egykoron, de magam sem lehettem abban biztos, hogy ki volt, vagy éppen kit mi vezérelhet, így legtöbb esetben állandóan figyelmeztetnem kell magamat, hogy legyek óvatos és ne bízzak meg mindenkiben, mert abból baj lehet. Én pedig nem akarok az életemmel fizetni. Régóta visszakaptam már, talán régebben annyira nem érdekelt volna, ha az életemmel fizetek, de most, hogy már egyre több mindent tudtam és értettem annyira könnyedén se akartam adni. S mint kiderült egész jó harcos is lakozik bennem. Nem csak amiatt, mert eleve szeretek küzdeni, hanem tényleg nem volt idegen számomra a harcművészet és ezt csöppet se bántam. Mély levegőt veszek, mielőtt belépnék a megjelölt helyre, hiszen ki tudja, hogy milyen csapdába sétálok bele, de szerencsére ennyi év után megtanultam eltitkolni a valódi gondolataimat és érzéseimet. Könnyedén mondom azt, hogy tudom ki ül velem szemben, miközben nagyon nem. Sietve mondom meg, hogy kihez jöttem, hiszen a levélke végén lévő név igazán ismerősen csendült, de még se tudom, hogy pontosan ki vagy éppen mi ő. A pincér könnyedén kísér a megfelelő asztal felé, majd pár lépésre tőle csak biccentek, hogy innentől menni fog. Mosolyogva pillantok a férfira, aki szemmel láthatóan jól ismer, de én még se őt? Vagy legalábbis még rejtve van előttem, hogy mit is tudok róla. - Ha nem kaptam volna meg, akkor most itt lennénk? – kérdeztem meg ártatlanul és teljes mértékben természetesen. A lényeg az, hogy ne veszítsem el a fejemet, ahogyan az is, hogy ne mutassam ki azt, hogy annyira nem tudok sok mindent még a múltról. – Köszönöm! – majd azzal a lendülettel helyet is foglaltam, majd a táskámat az ölembe helyeztem el és kissé furán néztem, hogy mit is eszik, mert ha azt, amit gondolok, akkor eléggé bizarr. – Ahogyan te se sokat, s ez szerintem mindenkire lehetne mondani. – biccentettem oldalra kicsit a fejemet, majd amikor a hajamat említette akaratlanul is kicsit megérintettem. – Tudod, haladni kell a korral, s az hogy a férjem mennyire örül szerintem csak rá és rém tartozik, vagy netán tévednék? – ellenség vagy barát? Vagy egyik se lenne? Miért nem villan már be valami, mint szokott? Gyerünk már! Nem akarok ilyen bizonytalan talajon sétálgatni. Sietve rázom meg a fejemet, amikor megkínál, amikor pedig azt említi, hogy furán nézek rá, akkor könnyedén elnevetem magam. – Szerintem nincs olyan ember ebben a helységben, aki nem így nézne rád azok után, amit eszel. – világítottam rá egy fontos tényre. Gyerünk, nem bukhatok le! Nem, az nem lehet. Sietve rendeltem végül egy kávét. – S miben segíthetek? Vagy csak hiányzott a beszélgetés velem? – ártalmatlan kérdések, de talán segíthet a múlt előcsalogatásában. A remény hal meg utoljára.
Kezdőlap
• 
• 
• 
