Képtelen voltam a négy fal között maradni Scarlett társaságában. Az igazság az volt, hogy senki sem várt, sehol nem kellett megjelennem, viszont onnan nagyon gyorsan el kellett tűnnöm. Túl levegőtlennek, nyomasztónak éreztem azt a szobát és vámpír létemre komolyan attól tartottam, hogy fulladásban fogok meghalni. Nem, mintha ez nem volna lehetséges, hiszen az a szintén Mystic Falls-i vámpír fivér egész nyáron ezt a hobbit űzte, de semmi kedvem nem volt kipróbálni.
Ajkaim összepréseltem és tenyerem ökölbe szorítottam, miközben lefutottam a hotel lépcsőjén, majd végighúztam az úttesten a dudáló autókat figyelembe sem véve. Mindenkin átgázoltam, aki csak az utamba került, míg be nem értem egy üres, a reggeli időjáráshoz képest kissé hűvös és sötét sikátorba. A sötét jelleget bizonyára az adhatta, hogy a sikátor két magas épület közé épült és az összes fényforrás a két oldalt besugárzó reggeli napfény volt. Nem pislákolt egy mesterséges fényforrás sem, bár nem is bántam, hogy viszonylag félhomályban kellett összeszednem magam.
A szívem vadul vert, mintha valamit mondani szeretne és torkomban csomó keletkezett. Nem tudtam, mit akartam és ez rettenetesen összezavart. Szerettem határozott, magabiztos lenni, aki szentül hisz a céljaiban és pontosan tudja, hogy mit vár, várhat az élettől. Jelenleg nem így éreztem, ami elbizonytalanított és lassan már úgy undorodtam saját magamtól is, mint a nemrég megjelent apámtól.
Nem kellene ezt éreznem, amit érzek, de tegye fel a kezét az a rohadt okos ember, aki egyszer már képes volt szembeszállni egy ilyen erőteljes, intenzív érzésnek! Ugye, hogy nincs ilyen?! Hát persze, hogy nincs. Ahogy olyan sincs, aki már képes volt lebirkózni egy hatalmas légörvényt. Ezzel az ostoba példával csak azért hozakodom fel, mert ez kellőképpen kifejezi jelenlegi helyzetem. A légörvény elől is csak elfutni, elmenekülni lehet. Ha leordítod a fejét vagy ha szépen beszélsz hozzá, az attól még nem fog engedelmeskedni neked. Hasonlóképpen viselkedik, mint az érzéseim. Folyamatosan azt súgják, hogy mondjam el neki az igazat a tegnap estéről, öleljem át, vigasztaljam tovább, kóstoljam meg telt ajkait. Kész szerencse, hogy akad egy sokkal intelligensebb énem is, aki alkalomadtán nem veti meg az ésszerű gondolkodás ötletét. Még jó, hogy ő működteti az izmaimat, csontjaimat és minden szövetemet, így végtagjaim fürge mozgatásával villámgyorsan el tudott navigálni a legközelebbi kihalt városrészre. Nem túl messze a hotelszobától, de átmenetileg kellő távolságra Scarlettől.
Fellélegezhettem. Érzéseim itt is idegesítő táncot roptak a bőröm alatt és igyekeztek kitörni, irányítani az agyam, de már sokkal kevesebb sikerrel, mint Scar személyes jelenlétében. Ez az egész mit sem változtatott azon, hogy továbbra is vágyom az érintésére, de már sokkal nyugodtabb és megkönnyebbültebb vagyok, ugyanis nem láthatja sóvárgó arckifejezésem. Nekem pedig nem kell úgy tennem, mintha a világon semmi bajom nem lenne. Nem kéne, hogy legyen. Ez számomra éppen olyan szabálysértés, mint az általános, államilag elismert törvények megsértése. Most gyakorlatilag magamat zárhatnám rács mögé vagy – hogy az én módszereimmel éljek – téphetném ki saját szívem. Tényleg, mi történne, ha egy kicsit megszorongatnám? Reflexszerűen kaptam a szívemhez a kezem. Nem tépném ki, csupán egy kicsit megpiszkálnám, kapargatnám, fenyegetném, hogy végre rendesen működjön és azért a nőért dobogjon, akiért kell.
Idegesen, fejemet rosszallóan csóválva túrtam bele a hajamba. A szív csak egy szimbólum. Az érzéseinkért nem az felelős, tehát akár össze is morzsolhatnám, az sem segítene.
Még a lélegzetemet is visszaszorítottam, amikor meghallottam egy halk neszt. Gyanakodva néztem körbe a sikátorban és valamiféle veszélyforrást kerestem. Nem féltem különösebben, mert már régóta úgy tartottam, hogy nem sok mindenki árthat nekem. Vámpír vagyok ráadásul mágikus képességeket is birtoklok, így viszonylag hamar leszerelek bárkit. Most inkább attól tartottam, hogy valaki átlát rajtam gyengébb pillanatomban. Nem volt erőm gúnyos maszkot erőltetni magamra, így nem hiába félhettem tőle, hogy a megjelenő ismerős vagy ismeretlen meglátja bennem a gyengeséget.
Azonban, amikor megvilágította a fény váratlan társaságom arcát, mintha meggyógyult volna szívem. Arcom széles vigyorra húzódott, bár tulajdonképpen semmit sem értettem. Én mindez idáig abban a hitben voltam, hogy Hazel halott. Hogy egyetlen legjobb barátom már rég nincs az élők sorában és sosem fogom viszontlátni.
- Hazel... - szólítottam meg vidáman. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök most neked. - mondtam őszintén.
Nem mintha nem lenne nagy szám, hogy a halottnak hitt fogadott testvérem az élő sorában van, de csak még jobban feldob megjelenésének remek időpontja. Ő minden bizonnyal meg fogja hallgatni a problémám anélkül, hogy megvetne és vele végre úgy leihatom magam, hogy valóban nem emlékszem semmire.

El sem hiszem, hogy rá tudtam venni magam. Igazából nincs más választásom. Meg kell tennem, mert hálával tartozom neki és, ha volt akkora ereje, hogy megszabadítson engem akkor fájdalomtól, akkor mégis ki tudja, hogy még mire képes? Nem akarom megtapasztalni a saját bőrömön. Amúgy is orgyilkos vagyok, vagy mi a fene. Az érzelmeimet ki kellett ölnöm magamból, de most azzal kell szembenéznem, amit soha nem sikerült. Szeretem Ryan-t. Ő az én fogadott bátyám. Most pedig készen állok arra, hogy megöljem, mert ezt kell tennem. Parancsba adták és ezt nem tagadhatom meg. Talán neki is lesz lehetősége visszatérni az életbe, mint most nekem. Gondolataimból egy dudaszót árasztó négykerekű modernszekér szakított ki. Egyszerűen bemutattam a sofőrnek, mintha az ő hibája lett volna, hogy én körülnézés nélkül át akartam menni az úttesten. A dzsekim alatt ott van a faragott fakaró, amit az elmúlt órákban faragtam. Láttam Ryan-t egy lánnyal a karjaiban besétálni a hotelba. Még mindig ugyanaz. Nem szörnyeteg. Törődik az emberekkel és, ha a vörös tincsekből jól tippelek utálatának fő tárgyát babusgatta. Mikor lejött megigézni két lányt és táplálkozott úgy gondoltam, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy megtegyem, de nem tudtam mozdulni és a kezeim is rettenetesen remegtek. Nehezebb lesz ez az egész, mint gondoltam. Olyan, mintha a saját életemet kellene kiontanom, hiszen részben már Ryan is a részesemmé vált. Ennek a hiányát nem tudtam felfedezni míg éltem, mert hol feladatokra, hol kiképzésekre, hol párbajokra vagy rejtélyes gyilkosságokra összpontosítottam. Tényleg.. Vajon annak mi lett a vége? Van egyáltalán nyoma a történelemben? Ha ezzel végeztem, akkor utána nézek, de most a feladatra kell koncentrálnom bármennyire is nehéz.
Nem tudom, hogy mennyi ideje várakozhattam már, hogy végre újra kijöjjön. Talán közelebbi kapcsolatba került a lánnyal? Fúj. Testvérek. Nem hiszem, hogy ezt figyelmen kívül hagynák csak azért, mert két jó kinézetű emberről van szó. Az alkohol hatására sem. A lányt valószínűleg az ütötte ki. Vagy Ryan. Minden előfordulhat. Jó megfigyelő vagyok, de most nem tudtam koncentrálni. Mégis a legjobb barátom volt az, akit megfigyeltem és arra készülök, hogy kiontsam az életét. Oké, hogy már körülbelül kétszáz éve koptatja a földet, de akkor sem érdemel halált. Nem értem, hogy mi baja lehet Nora-nak vele, amiért arra kért engem, hogy öljem meg. Soha nem kérdőjeleztem meg egyetlen egy parancsát sem, de most szívesen megtenném. Miért pont ő? Miért pont most? Annyi kérdésem lenne Nora-hoz, de tudom addig nem kereshetem fel, amíg el nem végeztem el a feladatot. Akkor pedig ezek a kérdések, már teljesen értelmetlenek lennének. Mert, akkor ő már halott lesz és az egész nem számít egy fikarcnyit sem. Kérdőre kellene vonnom, de akkor rontanék a hírnevemen, ami már nem is biztos, hogy létezik. Az egyik újság szerint 2014 van. Jó ideje lehettem abban a kriptában. Vajon él még Ryan-en és Nora-n kívül valaki, akit ismerhetek? A szívem belesajdul a gondolatba. Dorian.. Mindig is éreztem iránta valamit, amit nem tudtam megmagyarázni, de az érzelmek olyan luxusnak számítottak nekem, hogy nem volt lehetőségem töprengeni rajtuk vagy kideríteni mit is érzek ezért pedig nem is mondtam el neki soha, hogy mennyire kedvelem.. Vagy talán egy picit többet is érzek. Mindegy. Most már késő. Soha nem fogom újra látni.
Mikor Ryan újra felbukkant az ajtóban automatikusan felkaptam a fejemet és óvatosan követni kezdtem. Mindig is tudtam, hogyan legyek észrevétlen. A helyzetemen az is könnyített, hogy most nagyon a gondolataiba volt temetkezve így talán nem is számított támadásra. Arra pedig végképp nem, hogy ez tőlem fog érkezni. Még, ha meg is lát nem fogja azt feltételezni, hogy ez lesz az életének utolsó pillanata. Nem sokkal később ott álltam előtte és láttam a szemében a fájdalmat, a szenvedést. Kezem a dzsekim alá rejtett fakaró köré szorult. Szemeimbe könnyek gyűltek, hogy ennyi év után újra látom azt a kisfiút, akit elveszítettem, de most már férfiként áll előttem. Én sem vagyok sokkal fiatalabb, de ez az egész most mégis furcsa. Újra láthatom.. Megadatik a lehetőség, hogy átöleljem, de nem tehetem meg. Elgyengülnék és nem vinném véghez a rám kirótt feladatot. Halvány mosoly kúszik az arcomra és az egész csak pár apró pillanat. – Szeretlek.   – Suttogtam, majd a fakarót előrántottam a dzsekim alól és egyenest a szívébe szúrtam. – Annyira nagyon sajnálom.   – Mondtam és immár utat engedtem a könnyeimnek, hiszen rettenetesen fájt, hogy ezt kellett tennem. Hangokat hallottam a közelből ezért minden további nélkül olyan gyorsan tűntem el, mint amilyen gyorsan felbukkantam. Ó, Ryan.. Ha tudnád, hogy miért tettem és, hogy mennyire sajnálom.. De talán soha nem fogsz rájönni. Nekem pedig együtt kell élnem a tudattal, hogy nagy valószínűséggel teljes szívedből gyűlölsz.

Nagyon kellemetlenül éreztem magam az egész helyzet miatt. Vajon mit gondolhat rólam, hogyha ez az egész igaz? Oka nincs arra, hogy hazudjon és nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem rajong a hazugságokért, szóval a legkevesebb, hogy megmondja az igazat. Mert én sem szeretem, ha becsapnak bármennyire is úgy viselkedtem vele, mint egy hárpia amiatt, hogy tönkretette a hazugságból felépített életemet. Hálát kellene adnom neki azért, mert egy teljesen új lehetőséget adott. Az életemet másként élhetem meg és talán a hazugságokat is kiírhatom belőle. Nincs szükségem ilyen fajta méregre.
Olyan rideg lett velem szemben. Mi van, ha tényleg mondtam valamit tegnap este és azért ilyen velem? Megértem, hogy semmi kedve nem volt ahhoz, hogy engem babusgasson, de akkor sem értem honnan árad ez az ellenszenv. Én már nem érzem azt, amit az erdőben talán most mindez átrakodott volna rá is? Lehet, hogy ő nem érzi annyira megnyugtatónak, mikor a karjaiba zár? Nem úgy éreztem, hogy feszült lenne, de én sem vagyok tévedhetetlen.
Úgy éreztem, mintha pofon vágott volna. Többet nem iszik velem. Oké, nem vagyok egy könnyű eset, de most valahogy mégis fájt, hogy ilyen módon utasított el. Annyira szerettem volna a közelében lenni és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom honnan származik pontosan ez az érzés. Egyszerűen csak bennem van, hogy most is legszívesebben úgy ébredtem volna fel, hogy a fejem az ő mellkasán pihen, miközben simogat. Ami pedig ezt az egészet még tetézi, hogy olyan, mintha pillangók szárnyalnának a gyomromban. Nem akarok hinni az érzéseknek, amik rám törnek. Ilyen csak a mesékben vagy, hogy valaki ennyire hamar megszereti azt az embert, akivel nem sokkal előtte ordibált és alig volt képes visszafogni magát, hogy meg ne ölje. Most pedig kétségbeesetten vágyom az érintésére.. Még a csókjára is. Annyira tudni akarom, hogy milyen íze van azoknak a csodálatos ajkaknak. Elkaptam a fejem, mert kezdtem túlzásokba esni. Még életemben nem éreztem így vagy egyáltalán gondolkodtam valakiről. Ez az egész érzés nekem teljesen új és még egyenlőre nem tudom, hogy mégis hogyan kezeljem vagy miként foglalkozzak vele. Talán nem is kellene foglalkoznom vele és akkor egyszerűen csak elmúlna. Ez lenne a legegyszerűbb. Legalábbis nekem. Nem akarok belefolyni egy értelmetlen érzésbe, mert a jelenlegi viselkedése alapján egyértelmű, hogy nem viszonozza. Köze sincs ahhoz, ami bennem lezajlik vagy egyszerűen csak nagyon jól fel tudja húzni a kis maszkját és úgy csinálni, mintha belül nem egy hatalmas harc zajlana le benne. Én pont ezt teszem, mert félek, ha meglátja, hogy mit érzek iránta, hogy már közel sem gyűlölöm, sőt pont az ellenkezőjét érzem akkor talán a képembe röhögne.
A figyelmemet immár nem az érzéseim kötötték le, hanem a szoba másik végében ácsorgó lány, akinek szinte az utolsó csepp vérét is kiszívtam apró testéből és kis híján a csontjait is eltörtem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hálát adtam annak, hogy el tudtam szakadni a nyakától, mielőtt túl késő lett volna. Nem vagyok benne biztos, hogy Ryan szétválasztott volna minket, ha nem teszem meg. De az, hogy beszélt hozzám.. Tudja, hogy mennyire megviselne, ha megölnék valakit és le akart állítani, de nem akart közbelépni, hiszen meg kell tanulnom uralkodni magamon. Még akkor is, ha az elmúlt kétszáz évben egy bugyuta szabály alapján sikerült túlélnem mindent. Most túl nagy szünetet tartottam a két étkezés között, ami kis híján odáig sodort, hogy kiontottam egy ártatlan lány életét. Ryan karjaiba vetettem magam és úgy zokogtam. Nem lökött el. Nyugtatott és simogatott. Olyan jól éreztem magam a karjaiban. Talán ő is azt érzi, amit én? Hiszen nem hagyott ott, miután kiütöttem magam és még most is hozott nekem úgymond reggelit. Mi van, ha tényleg azt érzi, amit én? Erre az egészre nincsen semmilyen garancia, szóval nem szabad álmokba ringatnom magam, mert az egész helytelen lenne. Pedig mennyire szeretném, ha a fejemben kialakult kis elmélet valós lenne.
Annyira fájt, hogy eltolt magától. Az ő szemében semmit nem tudtam felfedezni abból, hogy mégis mit érzett. Nem ismertem annyira, hogy olvassak belőle. Semmit nem láttam a szemeiben pedig ezután jó pár percig egyszerűen csak bámultuk egymást. Az ajtó csapódása rántott vissza a jelenbe.
Olyan üresnek éreztem magam és nem azért, mert minden apró neszt hallottam a körülöttünk elhelyezkedő szobákból, hanem azért mert ő nem volt itt velem. Pár percig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és néztem az ajtó felé. Utána akartam menni, de a testem nem reagált a kérésemre. Megőrülök, ha nem lehetek vele.
Egyik pillanatról a másikra a lábaim újra engedelmeskedtek nekem én pedig fejvesztve rohantam át a szobán és téptem fel az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, de már késő volt nem láttam őt sehol ezért kénytelen voltam más érzékszerveimre hagyatkozni. Lehunytam a szememet és hallgatóztam. Meghallottam a hangját, amit egy nevet mondd ki. Legalábbis azt hiszem egy nevet mondott. A hang irányába siettem. Belestem minden egyes sikátorba útközben, hogy hátha ott van valahol, mert most már nem hallottam a hangját. Ideges voltam emiatt. Befordultam az egyik sikátorba, ahol megpillantottam az alakját. –  Ryan. – Suttogtam, majd észrevettem, hogy a mellkasába egy fadarab fúródott. Nem, nem és nem! A vámpírlét előnyeit kihasználva teremtem ott mellette és kaptam el eldőlő alakját, majd kihúztam a mellkasából a fadarabot. –  Ne.. Ryan.. Nem hagyhatsz el.. Ne merészelj itt hagyni. – Könnyeim minden kérés nélkül törtek elő és testemet olyan szinten rázta a zokogás, ahogy láttam a bőrén megjelenni az ereket, ami egyértelművé tette a számomra, hogy elkéstem. –   Ryan, kérlek ne.. Ryan.. – Szipogtam, s közben karomban élettelen testével csúsztam le a fal mellett. Úgy éreztem, hogy darabokra hullok. Nem tudok elviselni egyetlen egy pillanatot sem nélküle.. Most így mi lesz velem? Én.. Én nem bírom. A könnyek elhomályosították a tekintetemet így alig láttam tökéletes arcvonásait. –  A francba is Ryan én szeretlek.. Én.. – Remegő hanggal küzdöttem, hogy beszélni tudjak, de nem tudtam, hogy van értelme.. Már késő. Túl késő. El kellett volna mondanom, mielőtt kisétált volna azon az ajtón. Talán ki sem sétált volna rajta, ha megteszem. –   Nem tudom, hogyan történt vagy egyáltalán, hogy mikor.. De szeretlek.. Soha nem éreztem magam annyira biztonságban, mint a karjaidban.. Nem lehet, hogy csak ennyi időt kaptunk nem.. Nem vagyok hajlandó elfogadni. – Megráztam a fejemet és közben folyamatosan simogattam az arcát.
Nem tudtam mitévő lehetnék.. Nem bírtam felállni.. Elengedni sem akartam őt. Olyan nyomás nehezedett a mellkasomra, hogy azt hittem itt és most átszakad és vége. Aztán eszembe jutott Mia.. Talán ő tud valamit tenni.. Ha nem is tud legalább megpróbáltam, nem? Remegő kezekkel kerestem elő a cetlit a zsebemből óvatosan, hogy Ryan feje továbbra is az ölemben maradjon. Bepötyögtem a számot a telefonba és hívni kezdtem. Mindössze kettőt csörgött és Mia meg is szólalt a túloldalon, de úgy éreztem egy örökkévalóság telt el. Remegő hanggal szipogva próbáltam elmagyarázni, hogy hol vagyok és, hogy mennyire sürgős is a helyzet. Miután ezt megtettem magam mellé tettem a telefonomat és továbbra is Ryan arcát simogattam.. Nem lehet itt vége. Kell lennie valamilyen megoldásnak!

Az eddig fájdalomban élő zsigereimbe egy szempillantás alatt tért vissza az élet és a boldogság. Fogalmam sincs, mi történt vele az elmúlt években vagy hogyan maradt életben, amikor nagyon valószínűnek tűnt, hogy se vámpír, se boszorkány nem volt, de nem is érdekelt. Természetesen kíváncsi voltam és úgy terveztem, hogy hamarosan rákérdezek, de hirtelen annyira megörültem neki, hogy az sem érdekelt volna, ha maga az ördög hozta volna vissza a halálból. Egyszerűen csak meg akartam ölelni, üdvözölni és jó sokáig el sem engedni.
Fiatalok voltunk még, gyermek fejjel gondolkodtunk, amikor utoljára találkoztunk, de azóta sem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe. Ő az egyetlen és legjobb barátom, aki valaha volt és az a kétszáz év, ami alatt halottnak hittem, nem változtat az egészen semmit. Csak még jobban tudok örülni neki.
Meg akartam ölelni, majd kifaggatni a visszatérésével kapcsolatban, majd megint megölelni és elmesélni ezt az egész fordulatos, borzalmas helyzetet, ami az elmúlt egy napban kialakult körülöttem. Eddig sem volt sima ügy minden és a szálak idáig is elég rendesen össze voltak kavarodva, de legalább biztos voltam benne, hogy igaz, amivel beetettek. Most már azokban az általános igazságokban sem tudok hinni, hogy a nap valóban keleten kel és nyugaton nyugszik. Olyan volt, mintha az eddig felépített világom valahogy feladta volna és egy erősebb bomba becsapódását már nem tudta túlélni. Én pedig mint egy idióta állok a romhalmaz közepén és igyekszem egymáshoz illeszteni a darabokat. Sikertelenül. Mert hiába állít nekem most mindenki egy másik igazságot és támasztja alá bizonyítékokkal, ha már nehezen hiszek el bármit is. Nekem mesélhetik és hitegethetnek sztorikkal, ha már én sem tudom, honnan származom valójában. A származásom és egész eddigi életem gyakorlatilag egy hazugság volt, ami jelentheti azt is, hogy az én személyem is egy hazugság. Beszélnem kell róla. Ha sokáig filózok ezen, akkor lassan skizofrén leszek, úgyhogy feltétlenül beszélnem kell róla.
Méghozzá Hazellel, hiszen kivel mással tehetném meg?! Nem ápolok barátságokat, mert nem vagyok egy barátkozós típus. Ha vannak is emberek, akik élvezik a társaságom, azok se sokáig, mert én nem bírom elviselni őket. Elég magamnak való vagyok, ahhoz képest, hogy imádok a középpontban lenni és a társaság sztárja, de huzamosabb ideig egy barátot sem tűrök meg magam mellett. Akkor miért örülök most ennyire Hazelnek? Mert megért. Ugyanolyan hirtelen haragú, lobbanékony és meggondolatlan, mint én, így valahogy nem atomrobbanás keletkezik, ha minket összezárnak, hanem nyugalom. A társaságában nem lázadok, nem tagadok, nem fényezem magam és nem keresem folyton az ellentéteket. Vele lehiggadok.
Sugárzó mosollyal közelebb léptem hozzá és már tártam szét a karom, hogy ölelésembe zárjam, amikor egy fakarót szúrt a szívembe. Oké, hát ez eléggé meglepett. Ha nem bíztam volna meg benne feltétlenül, akkor biztosan felkészültem volna erre fordulatra, de még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy végül a legjobb barátom keze által halok meg.
Borzalmasan fájt, ahogy az éles fakaró belefúródott a szívembe, de az esés már nem fájt. Ezután valami furcsa dolog történt. A fájdalom megszűnt és teljesen könnyednek éreztem magam. Úgy álltam fel a földről, mint egy felfújt lufi, aztán már csak Hazel távozó alakját és az én földön heverő, leszúrt holttestem láttam. Nem tudtam, mi történik velem, de akkor nem is érdekelt, mert erőt vett rajtam a megdöbbenés és hátraszorította ezt az egész halálom után is élek a földön sztorit. Egyébként sem volt már ez új nekem, hiszen boszorkány létemre már egy sereg szellemmel találkoztam. A lényeges különbség az volt, hogy most én voltam kísértet.
Hazel után akartam futni és kirúgni a bokáját vagy kigáncsolni, de halott testem valahogy jobban lekötötte a figyelmem. A nő már amúgy is eltűnt és már teljesen felesleges számon kérnem, hogy miért ölt meg. Jól tudtam, hogy szellemként az ember már elveszíti minden képességét, de én azért kétségbeesetten próbáltam visszavarázsolni magam a testembe. A varázsige kimondásakor már éreztem, hogy az erőm elhagyott és teljesen feleslegesen kántálom a szavakat.
Léptek hangját hallottam, mire rögtön a zaj irányába fordítottam a fejem. Scarlett jelent meg a sikátor végén, majd mikor meglátta földön heverő testem, sírni kezdett. Amellett, hogy rettenetesen megviselt a zokogása, egy kis melegség is átjárt miatta. Szívesen szóltam volna neki, hogy itt állok, nem lesz semmi baj, csakhogy ne zokogjon, de szellemként nem tehettem. Így csak közel hajoltam hozzá és hallgattam szavait.
Megdöbbentett szerelmi vallomása, ugyanakkor fel is villanyozott, már amennyire az ember örülni tud a halála után. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy én is tudassam vele az érzéseim, melyek csak most nyertek igazán értelmet. Eddig is ott voltak bennem, mélyen lappangtak, idegesítettek, mert nem találtam jelentést nekik. Nem tudtam, miért vágyom folyton ajkai érintésére és energikus társaságára. Nem tudtam, hogy miért volt olyan nehéz kilépni a hotelszoba ajtaján, de azt sem, hogy miért volt olyan nehéz odabent tartózkodni. Most már tudom. Már tisztában vagyok vele, hogyan hívják ezt a szőrszálhasogató, gyomorszorító, fantasztikus érzést és úgy éreztem, sose tudnám elengedni.
- Én is szeretlek, Scar. - suttogtam a semmibe, mert pontosan tudtam, hogy ő nem fogja meghallani szavaim. Magamnak azonban kellett ez a pár szó. Ki kellett mondanom, hogy végre értelmet nyerjen az a sok érzelem, amely bennem kavarog.

Nem tudok nélküle élni. Ez csak most tudatosult bennem igazán és fogalmam nincs, hogy mikor alakult ki bennem ez az érzés, de most egyáltalán nem is számít ez az egész. Annyira félek, hogy elveszítem örökre és többé nem láthatom a gúnyos arckifejezését vagy a mosolyát. Bármit csak életben legyen! Ha ehhez az kell, hogy távol maradjak tőle megteszem.. Bár nem értem, hogy lehetett ennyire figyelmetlen. Nem láttam senkit sem itt a sikátorban. Egyszerűen csak megölték és elsétáltak, mintha nem is történt volna. Vagy lehet egy vámpír volt. Lehet az apja? Nem tudom, de ha az ő keze van a dolgokban én esküszöm, hogy a saját kezemmel tépem ki azt a rothadt, apró kis szívét a helyéről.
Mia-t hívtam. Nem támaszkodhatok senkire sem ennyi idő után. 200 éve élek, de még senkit nem engedtem komolyan közel magamhoz. Őt pedig alig ismerem most mégis megkérem arra, hogy egy hatalmas áldozatot hozzon meg miattam, azért mert szeretem azt a férfit, aki a karjaim között van. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez itt most a búcsú ideje. Épphogy kezdtünk átlibbenni abból az állapotból, hogy egymás torkát átharapjuk nem lehet pont most vége és pont itt egy bűzös és sötét sikátorban. Nem fogadom el. Féltem, hogy Mia el sem fog jönni. Megérteném.. Alig ismerem most mégis arra kérem, hogy kockáztassa az életét. Mert az egyszer biztos, hogy nem lesz babapiskóta ez az egész varázslat. Egy halott vissza hozatala biztos nem egyszerű. Nem vagyok boszorkány, de azért teljesen ostoba sem. Még akkor sem, ha néha hozok ostoba döntéseket. Mint például azt, hogy hagytam kilépni azon a rohadt ajtón. Meg kellett volna állítanom és elmondani neki, hogy mit is érzek. De nem tettem, mert egyszerűen lefagytam és emiatt nem is gyűlölhetném magam jobban. Vicces, hogy tegnap még ő volt az, akit gyűlöltem és a halálát kívántam, de most, hogy ez megjött rájöttem közel sem ezt akartam. Már nem. Sok tényező megváltozott. Magam mögött hagytam a hercegnőt, aki voltam és, akinek az életét tönkretették. Nem a saját gondjaimmal foglalkoztam, amiknek már több, mint 200 éve. Hanem az ő helyzetébe képzeltem magam, hogy miként élhetett és abban a pillanatban, mit érezhetett, hogy megtudta az életemet a semmiért tette tönkre, mert igaz, hogy nem voltam a király lánya és előbb vagy utóbb ki is derülhetett volna, de az is lehet, hogy nem.. Viszont ő volt az, aki elhíresztelte. Nem más ő. Hogy miért? Mert megtévesztették. Én pedig milyen jogon ítéljem el? A helyében valószínűleg ugyanazt éreztem volna. Azt pedig, hogy most így bő 200 évvel később szembesítik a ténnyel, hogy az egész csak egy hazugság volt nem lehetett éppenséggel kellemes a számára. Én pedig abban a pillanatban, hogy megöleltem éreztem, hogy megváltozott bennem valami iránta. Most már tudom, hogy mi. Szeretem. Talán mindig is szerettem még ismeretlenül is. Mindenesetre ott volt bennem. Különben nem lettek volna olyan gondolataim, amik abban a pillanatban rendkívül idegesítőek és helytelenek voltak.
Miután Mia megérkezett megkönnyebbülten sóhajtottam, de a könnyeim még mindig potyogtak. Addig nem fogok megnyugodni, amíg nem hallom egyenletes lélegzését. Mert azt akarom, hogy biztonságban legyen. – Bármit megteszek.. Tudom, hogy nem kellene ekkora szívességet kérnem tőled ilyen rövid ismeretség után, de nem hagyhatom meghalni. Ha kell akkor helyet cserélek vele.. Aztán valami megoldást találunk rá később vagy nem.. De őt nem engedhetem meghalni.. Nem.. Egyszerűen nem.   – Ráztam meg a fejemet, miközben lepillantottam az arcára. Még mindig olyan szép.. Annyira jó lenne, ha kinyitná a szemeit és gúnyosan elmosolyodna, hogy ez az egész csak egy vicc volt, de ha tényleg így lenne, már rég megtette volna. Azt hiszem eleget látott szenvedni nem kell még ezt tetőznie. Amit mondtam pedig komolyan gondoltam. Nekem nincs senkim. Se egy barát, se egy családtag semmi. Mia-t nem tudom, hogy merjem-e a barátomnak mondani. Egyszer beszélgettünk ettől nem leszünk örök barátok. Most pedig csak hozzá fordulhattam. Ryan-nek pedig.. Ott van az apja. Bármennyire is egy nyomorék seggfej az apja. Lehet, hogy később, ha kevésbé fáj az árulása képes lesz őt számon kérni a történtekért, hogy miért nem vállalta fel az apaságot előbb. Ha lenyugszik tisztán megtudják beszélni ezeket a dolgokat. De nekem nincs semmi, amiért maradhatnék. Rajta kívül persze. De ha nem élhetnénk egyszerre boldogan áldoznám fel a saját életemet azért, hogy neki lehetősége lehessen kideríteni az igazat. Én már tudom. Anyám egy másik férfit szeretett és azt a férfit én soha nem is ismertem és nem is fogom. De legalább tisztában vagyok azzal, hogy honnan is származom ennyit ő is megérdemel. Pont ezért kell élnie.
Mia szavaira egyszerűen csak bólintottam. Nincs vesztegetni való időnk. Cselekednünk kell különben talán örökre elveszítem. Abba pedig biztos vagyok, hogy belehalnék. Az életem semmit nem jelent, ha nem szerepelhet benne Ryan Odair..
Nem tudom, hogy miként fog lezajlani ez az egész, de bármire képes vagyok azért, hogy Ryan újra életben legyen. Nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érte. Biztos vagyok, hogy nem lesz egyszerű, de vannak olyan áldozatok, következmények, amik bizonyos célok érdekében semmissé változnak. Ez pedig most pontosan egy olyan helyzet.  

Olyan hamar vettek az események száznyolcvan fokos fordulatot, hogy ha nem lettem volna halott, akkor biztosan beleszédültem volna. Tessék, mindennek van pozitív oldala, csak fel kell fedezni. Bár borzalmasan nehéz úgy pozitív dolgokat felfedezni, hogy közben halott testem látom a zokogó Scarlett ölében.
Komolyan hihetetlen és érthetetlen még mindig számomra, hogy mi váltotta ki belőlünk ezt az érzést. Utáltuk egymást. Én is gyűlöltem, szörnyen idegesített és kétszáz évvel ezelőtt nem véletlenül kavartam bele az életébe. Féltékeny voltam és bosszúszomjas. Az sem érdekelt, hogy azzal mekkora kárt okozok neki, mentem a fejem után és egyáltalán nem foglalkoztatott a sorsa. Most pedig megszakad a szívem minden egyes szeméből kibuggyanó könnycsepp láttán. Mit diktál a józan ész? Egyáltalán hová tűnt a józan eszem? Őt is hatalmába kerítette azt a szívemet, sőt egész lényemet betöltő intenzív érzés?
Ha jelen pillanatban tudnék gondolkodni és nem a helyzet katasztrofális kimenetele miatt aggódnék, akkor minden bizonnyal elkezdeném utálni magam. Azonban most gyűlöletről szó sem volt, ugyanis sem magam, sem Scarlett, de még a gyilkos Hazel iránt sem éreztem egy cseppnyi negatív érzést sem. Persze, feljegyeztem a történteket és elterveztem, hogy a nagyon is közeli jövőben, szellemként vagy akárhogy meglátogatom és jól megtépkedem a pici fülét. Bizony, komolyabb sérüléseket nem akartam okozni neki, mert akkor is a barátom, ha kegyetlenül leszúrt. Nem tudhatom, hogy miért tette. Ha legalább feleannyira szeret, mint amennyire én őt, akkor biztosan nem önszántából gyilkolt meg. Legalábbis ezzel nyugtattam magam és próbáltam elűzni az elmémet kínzó gondolatokat.
Apám – mármint a nevelő, ha lehet így nevezni – egy magának való barom volt, aki még csak a jelét sem mutatta az irántam érzett szeretetének és megcsalta az anyámat. Anyám – akiről őszintén remélem, hogy tényleg az igazi – egész életemben azt hazudta, hogy az az igazi apám, akivel élek, miközben összeszűrte a levet egy másik férfival. Ő mindig próbálta őszinte szeretetét kifejezni felém és minden egyes alkalommal kedvességgel fordult hozzám. Nem akartam elbizonytalanodni vele kapcsolatban, hisz biztos pont volt az életemben, de az is lehet, hogy az egész mézes madzag csak álca volt. Aztán ott van az igazi apám, akit életemben csak egyszer láttam és teljes szívemből remélem, hogy többször nem is fog előfordulni ilyesmi. Az a találkozás azóta is folyamatosan lejátszódik a fejembe, mint az unalmas ismétlések egy mellékcsatornán. Őt egyáltalán nem ismerem, de úgy érzem a terhes édesanyám elhagyása után, nem sok reményt táplálhatok jó tulajdonságai felé.
Most meg Hazel jelent meg. Az utolsó emlékem róla egy vidám, kacarászó nő, aki képtelen megtanulni rendes kosarat kötni. Abban az időben a nők általában ezzel foglalatoskodtak, de ő inkább velem tartott halászni, hálót szőni, vadászni, csapdákat állítani, majd eladni a kapást a piacon. Attól függetlenül, hogy nem egy tipikus lányos csaj, kimondottan nőies tulajdonságokkal is rendelkezik. Nem az a keménykedős, túljátszó, fiús csajszi, hanem egy természetes viselkedésű, különféle érzelmekkel fűtött, bátor nő. Természetesen nem csak ajnározni tudnám egész nap. A fakaró a mellkasomban a legnagyszerűbb példa arra, hogy neki is vannak rossz pillanatai. Ez teljesen természetes. Én is szoktam fakaróval random embereket szurkálni, amikor rossz kedvem van, de azért nem a legjobb barátom. Végül úgy tűnik, benne is csalódnom kellett.
Scarlett pedig... Hát rajta képtelen vagyok kiigazodni. Felpofoz, karót döf a hasamba, olyan gyűlölettel néz rám, hogy még én is kényelmetlenül érzem magam, veszekedik, ordítozik velem, majd hozzám bújik. Beleegyezik, hogy eljön velem berúgni, majd ő issza le magát az asztal aljáig, de előtte – csak, hogy még jobban összezavarjon – megcsókol. Reggel kijelenti, hogy nem emlékszik semmire és nem is akar. Most pedig itt zokog a holttestem felett és már másodszorra vall szerelmet. Megkergült ez a nő, vagy mi?
Mindenesetre, én sem lehetek teljesen normális, hisz körülbelül két napja még abban a hitben voltam, hogy a húgom. Most pedig olyan intenzív és heves érzéseket táplálok felé, amelyeket nyugodtan nevezhetek szerelemnek.
Közben megérkezett egy ismeretlen vámpírboszorkány, akivel Scarlett beszélt telefonon. Fogalmam sem volt, hogy ki ő vagy honnan ismeri egyáltalán, de nagyon úgy tűnt, hogy egy apró bizonytalanság mellett érti a dolgát.
- Scar, ne... - suttogtam szomorúan mellette. Olyan lehetőségeket sorolt fel, amitől nekem is görcsbe rándult a gyomrom. Még, hogy ő haljon meg helyettem... Azt sem tudja, mit beszél. Legszívesebben a szájára tapasztanám a tenyerem, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot.
Egy kicsit bizalmatlan is voltam Miával kapcsolatban. Úgy értem, én biztosan kérnék cserébe valamit a mágikus szolgáltatásaimért, kizárt, hogy ő beéri Scar egyetlen mosolyával.
Még midig Scar mellett guggoltam, bár tisztában voltam vele, hogy senki sem vesz észre. Nagyon meglepődtem, amikor rájöttem, hogy nem csak magam miatt akarom Mia segítségét felhasználni, hanem azért is, hogy ne lássam többé ezt az elkínzott, szomorú arcot és könnyektől kipirosodott smaragdzöld szemet.

A világom darabokra tört. Az, amikor megtudtam, hogy nem vagyok a király lánya ehhez egyáltalán nem volt még csak hasonlítható sem. Fiatal voltam és még könnyedén alkalmazkodtam. A királlyal nem ápoltunk olyan nagy apja-lánya kapcsolatot, de mégis megvolt köztünk egy kapocs. Most pedig itt van Ryan. Amit iránta érzek erősebb mindennél, amit eddig éreztem. Legyen az pozitív vagy negatív. Egyszerűen kiváltja belőlem az érzéseket, amik olyan intenzíven jelennek meg a lelkemben, hogy én magam sem tudom követni őket. Egyik pillanatban még utáltam és legszívesebben letéptem volna a fejét a helyéről. Én magam akartam kiontani az életét, de most, hogy ez megtörtént rájöttem nem is akartam. Az érzéseim össze voltak kavarodva. Dühös voltam rá, mert nem értettem az egészet. De most már összerakódott minden apró, kis darab a fejemben és tisztában vagyok vele, hogy mit érezhetett és mit miért tett. Nem ítélem el. Soha többé nem fogom. Csak azt akarom, hogy visszatérjen hozzám és ezért bármire képes vagyok. Még egy olyan személy segítségét kérni, akit alig ismerek. Azt hittem nem fog eljönni, hogy semmibe veszi a segélykérésem, de el sem tudja hinni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy felbukkant. A szomorúság olyan erőteljesen felemésztett, hogy egyszerűen nem tudom kifejezni a hálámat sem szavakkal sem pedig mozdulattal vagy egy halvány mosollyal. Egyszerűen, mintha minden megfagyott volna Ryan távozásával. Az egyetlen dolog, ami betölti az ő helyét a lelkemben az a szomorúság és a fájdalom. Hogy képesek erre az érzelmek? Hogy ilyen gyorsan helyet cseréljenek egymással és úgy tegyenek, mintha az egész meg sem történt volna? Mintha nem is gyűlöltem volna? Gyűlölöm, hogy nem tudom irányítani az érzéseimet, ha tudnám most nem érezném magam ilyen nyomorultul. Mindig ott van a lehetőség, hogy az egészet kukázom, de annál nagyobb gyengeséget egy vámpír nem mutathat.
– Oké.. Megértettem.. Nem fogom csak.. Tényleg nagyon szeretem és.. – Mondtam szipogva és próbáltam leküzdeni a könnyeimet. Nem engedhetem át magam a szomorúságnak, mert ha megteszem elevenen felemészt. Nekem most pedig minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy visszakapjam őt. Azzal pedig, hogy itt bőgök, mint egy kislány, aki leejtette a fagyiját az nem fog segíteni sem rajtam sem pedig rajta. Igaz, hogy az érzések mindjárt szétszakítják a mellkasomat, de képes vagyok figyelmen kívül hagyni ezt az egészet, ha megvan rá az esély, hogy visszakaphatom.  
Odafordítottam a fejemet, ahova Mia nézett, de az ég világon semmit nem láttam ezért inkább jobbnak láttam, hogyha őt figyelem. Nem értem, hogy mit láthatott. Talán Ryan-t? Itt lenne? Tudom, hogy vannak szellemek is, de még eggyel sem volt lehetőségem találkozni. Vagy, ha volt is lehetőségem, akkor nagyon jól álcázta magát. Bár ezek szerint nem lehet minden szellemet látni. Mondjuk, ha mindet lehetne egy ilyen városban, mint Mystic Falls, hát én biztos vagyok benne, hogy totálisan beleőrülnék a dologba. Elég sok természetfeletti hal meg nap, mint nap így a szellemek száma is eléggé magas lehet.
–  Rendben.  – Mondtam, majd halványan elmosolyodtam, mikor letörölt az arcomról egy könnycseppet. Jól esett, hogy így viselkedik velem, hogy megteszi ezt az egészet pedig mondhatni egy idegen vagyok a számára. Nem azt kértem, hogy keresse meg a teremtőmet, hiszen azt hiszem ezt ajánlotta fel, hanem most azt kértem, hogy hozza vissza hozzám és mit sem sejt arról, hogy kit is kell visszahozni. Megtaláltam a teremtőmet, akit annyira megvetettem és gyűlöltem most pedig beleszerettem. Igazán, teljesen és visszavonhatatlanul. Lehet, hogy ez más számára nevetséges még én is nevetnék, ha egy filmben láthatnám, miközben a popcorn-t tömöm magamba vagy egy finom csuklóból lakmározom. De számomra ez nagyon is a valóság.
– Oké.. Ez menni fog.  – Mély levegőt vettem, majd pedig arra koncentráltam, hogy milyen jó érzés volt a karjaiban lenni, hogy mennyire imádtam, ahogyan vigasztalt engem az a lány után, aki most nem is igazán érdekelt. Ha meghalt, akkor meghalt. El tudom fogadni, de azt nem, hogy Ryan meghaljon.. El kell fogadnom a természetem ez nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve fejvesztve fogom gyilkolni az embereket. Azért mélyen remélem valahol, hogy a lány, életben maradt. De most nem miatta kell aggódnom, hanem Ryan miatt. Hogy visszatérhessen az iránta érzett szerelmem a kulcs. Szorosan fogom Mia kezét a másikat pedig Ryan homlokára tapasztom eszem ágában nincs elemelni onnan. Nem akarom, hogy baja essen.
Összerezzentem látva Mia-t és egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán hagyni kellene ezt az egészet. Nem akarom, hogy ő is a holtak sorába lépjen. Nem tudnám elviselni, hogy az egyetlen kezdetleges barátomat is elveszítem.. El akartam húzni a kezem, de ez az egész csak egy röpke gondolat volt. Vissza akarom kapni Ryan-t. Ugyanakkor félek azzal nagyobb kárt okoznék, ha elkapnám a kezem. Így tehát teszem azt, amit mondott. Az érzéseimre koncentrálok, amik még soha nem voltak ennyire erősek. Soha nem voltam szerelmes. Most mégis tudom, hogy szerelmes vagyok Ryan-be.
 

Ez biztosan valami jel. Az égiek így akarják a tudtomra adni, hogy valamit nagyon nem csinálok jól. Elég drasztikus módszereket alkalmaznak, de mindenképpen hatásos, mert így legalább elgondolkozok rajta, mit csesztem el. Az a baj, hogy beleszerettem? Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy ezt tiltják odafent, mert éppen akkor érkezett el ez a katasztrófa, amikor rájöttem, hogy mi ez az érzés.
Csak tudnám, hogy miért lenne ez probléma bárkinek. Talán Do miatt? Igen, ő semmiképpen nem érdemli meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam bármivel is. Azonban még ő is kimegy a fejemből azokban a pillanatokban, amikor Scarlett a közelemben van. Nem tudom felfogni, hogyan lehet ilyen hatással rám. Hiába próbálok, próbálnék küzdeni ellene és bebeszélni magamnak, hogy ez így nem fair és egyébként is, hogyan érezhetne úgy, mint én azután, hogy tönkretettem az életét. És végül is ezt hittem egészen idáig. A hotelszobában történtek után pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy semmi esélyem nála. Magam is meglepődtem, hogy mennyire letört ez a tény.
Most pedig itt guggolok mellette, leszúrt holttestem előtt és nézem, ahogy könnyeivel küszködve vall szerelmet. Annyira akartam, hogy ő is meghallja, én is hasonlóan érzek. Azért szerettem volna újra élni, hogy elmondhassam neki, letörölhessem a könnyeit és megnyugtathassam egy hosszú öleléssel.
Kissé megnyugodtam, amikor a boszorkányképességekkel rendelkező vámpír nőszemély ugyanúgy lehurrogta Scar eszement ötletét, miatt ahogyan én tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem. Ezután már egy kicsit jobban is bíztam benne. Érti a dolgát, az biztos és remekül használja mágikus képességeit. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem ez az első ilyen kemény, nagy erőfeszítéseket igénylő varázslata. Egy kicsit irigyeltem is a tehetségéért, mert bár én is birtoklok ilyen képességeket, jobbára csak lappang bennem, illetve kisebb varázslatokat hajtok végre más emberek szívatása, illetve a kávéfőzőm önálló működése érdekében. A legnagyobb varázslatom az volt, amikor megöltem a nevelőapám. Ő láthatóan gyakorlottabb volt, így magabiztosabban is bánt az erejével.
- Te látsz engem. - mondtam kikerekedett szemekkel. Kissé meglepett, bár számíthattam volna rá, hogy ő látni fog engem. Volt már dolgom nekem is szellemmel, de most annyira el voltam foglalva a nem is olyan rég bekövetkezett halálommal, hogy eszembe sem jutott olyasmikre gondolni, hogy kísértet képében bárki is megláthat. - Köszönöm, hogy segítesz. - szólaltam meg első döbbenetem után. Tudtam, hogy minden bizonnyal nem fog reagálni, hiszen azzal teljesen összezavarná Scart, de úgy éreztem, muszáj hálát mondanom már csak azért is, hogy megjelent egy telefonhívás után.
Meglepő felkészültséggel pakolta ki a gyertyáékat és a puszta gondolatával gyújtotta meg. Minden tiszteletem az övé, komolyan. Még az is lehet, hogy a jövőben leckéket veszek tőle.
Ahogy Mia elkezdte kántálni a varázsigét, szinte azonnal éreztem is a hatását és már-már vele együtt koncentráltam. Feszülten néztem, ahogy a két nő összefog, hogy visszahozzanak az életben és azon kezdtem gondolkodni, mikor váltam hirtelen ilyen fontossá. Egy utolsó pillantást vethettem még Scar könnyes arcára, majd megint rám telepedett a sötétség.
Nem tudom meddig tarthatott, de egyszer csak arra eszméltem, hogy valami istentelenül fáj a fejem. Tehát ilyen érzés visszatérni a halálból. A mellkasom természetellenesen emelkedett és süllyedt folyamatosan, zihálva kapkodtam a levegőt. Nagy nehézségek közepette a szememet is sikerült kinyitni, de pár másodperc azért kellet, míg a felém magasodó alakoknak az arcát is meglátom.
- Ez nagyon menő volt. - motyogtam alig hallható, rekedt hangon és a vámpírboszorkányra emeltem tekintetem. Gyengének és fáradtnak éreztem magam, de nem kiszolgáltatottnak. - Nekem is meg kell tanítanod. - villantottam rá egy halovány, féloldalas mosolyt. Most csak ez futotta tőlem.
A végtagjaim sajogtak és szinte ordítozva ellenkeztek az ellen, hogy megerőltessem őket és feltápászkodjak. Nem is tettem. Jelenleg mindenem sajgott és egyébként is teljesen jól éreztem magam Scar ölében.
- Én is szeretlek. - suttogtam felé alig hallhatóan. A hangszálaim még nem voltak eléggé bemelegedve, de mindenképpen tudatni akartam vele, hogy hasonlóan érzek, mint ő. Felteszem, az előbb nem halhatta a vallomásom, így mindenképpen el kellett mondanom ébredésem első perceiben. - És eszedbe ne jusson még egyszer olyanokat mondani, hogy feláldozod értem az életed. Annyit nem ér az egész. - csóváltam a fejem rosszallóan. Inkább meghalok abban a tudatban, hogy szeret, minthogy tovább éljek nélküle.

Furcsa, hogy pont egy ilyen pillanatban gondolom végig, hogy mi értelme is van az életemnek. Rá kellett jönnöm, hogy Ryan nélkül semmi. Most már ő jelent nekem mindent. Rajta kívül nincsen senkim és abban sem vagyok biztos, hogy ő is ugyanazt érzi irántam, amit én iránta. A szívem minden szeretetével szeretem. Annyira, hogy már fáj és ezt csak ebben a pillanatban vettem észre. Mikor már késő volt. Élettelen testének bevallottam az érzéseimet, mert úgy éreztem, ha nem tetszem megőrülök. Nem tarthattam magamban. Egyszerűen nem bírtam volna főleg, mivel ekkora erősséggel törtek rám az érzések és, ha benn tartottam volna, akkor azt hiszem felrobbanok az egésszel együtt. Fáj, hogy nem láthattam a reakcióját, hogy szemeiben nem láthattam megcsillanni a vidámság apró szikráját. Ó, a fenébe még a megvetést is jobban viseltem volna vagy, hogy a képembe röhög, mint azt, hogy az arcát simogatom, amin egyetlen egy izom sem rándul meg. Nem azért, mert lefagyott, hanem mert meghalt. Én pedig vele haltam meg. A lelkem csak akkor lehet újra teljes, ha ő az oldalamon van, ha fogja a kezemet és azt mondja, hogy szeret. Vagy, ha nem is mondja soha sem és, ha visszatér körberöhög, amiért ennyire nevetséges és gyenge vagyok én akkor is halovány mosollyal távoznék innét. Megtört lélekkel együtt, de halovány mosoly ott lenne az arcomon, hiszen életben lenne én pedig csak ezt akarom. Furcsa. Meg akartam ölni most pedig a saját életemet is képes lennék eldobni azért, hogy élhessen. Mert nekem ez a legfontosabb dolog a világon más egyáltalán nem számít. Szeretem őt. Azt hiszem ez a szerelem.. Hogy mindenre képes vagy egy emberért. Hogy az elveszítése akkora fájdalommal jár, hogy úgy érzed soha többé nem leszel a régi. S ez a fájdalom egy pillanatra sem múlik el. Újra és újra belemar az ember lelkébe. Én már jó ideje itt vagyok ezen a világon, de még soha nem éreztem ennyire intenzív fájdalmat. Akkor sem, mikor a párnámra hajtva a fejemet sirattam édesanyám emlékét, akit mind a mai napig szeretek és tisztelek. Erősebb volt nálam. Sokkal erősebb bárkinél. Én pedig csak álmodozhatok arról, hogy egyszer olyan erős leszek, mint ő. Szó sincs most fizikai erőnlétről. Ez az egész a mentális dolgokról szól. Az érzelmeimet soha nem voltam képes kontrollálni. Ő pedig képes volt álarcot aggatni magára és úgy tenni, mintha nem sajdulna bele a szíve minden egyes pillanatba, amit nem tölthetett a szerelmével, akinek még a nevét sem tudom. Talán megkérdezhetném Ryan-t, mikor újra a karjaiba borulhatok. Bár ez valószínűleg egy olyan téma, amiről nem kíván többet beszélni, de engem érdekel az apám.. Egy seggfej volt. De azért szeretném tudni, hogy örököltem-e valamit tőle. Az emberek mindig azt mondták, hogy az édesanyám klónja vagyok, de én sosem tudtam úgy igazán felfedezni pár hasonlóságon kívül többet. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha tükörbe néznék.
A varázslat közben próbáltam az érzelmeimre koncentrálni. Nehezen ment főleg, hogy láttam milyen állapotba hozta ez a varázslat Mia-t. Abban a pillanatban meg is feledkeztem arról, hogy mi is történt, mikor meghallottam Ryan fülbemászó hangját és rápillantottam újra láttam azokat a gyönyörű immár újra élettől csillogó szemeket. A szemeimbe újra könnyek szöktek, de immár a boldogság könnyei voltak ezek, hiszen visszakaptam azt a személyt az életembe, akit mindennél jobban szeretek és most már soha többé nem fogok elereszteni. Könnyeimmel küszködtem, miközben azt figyeltem, hogy milyen párbeszéd zajlik le közöttük. Hallottam a hangjukat láttam, ahogy mozog mindkettejük szája, de a szavak nem jutottak el az agyamig, hiszen minden egyes porcikámat a boldogság töltötte be. Életben van! Újra.. Én pedig ezért nem is lehetnék hálásabb. Mikor kimondta, hogy ő is szeret úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb vámpír a földön. Vagy az egész univerzumban. Mosolyogva simogattam az arcát, miközben folyamatosan a gyönyörű szemeit fürkésztem a könnyfátyolón keresztül, ami nem akart megszűnni. –   Megértettem. – Mondtam egy sóhaj kíséretében, majd visszatértem a valóságba. Eddig kettőnk kicsi burkában tartózkodtam megfeledkezve arról, hogy van itt egy harmadik személy, akinek hatalmas hálával tartozom. –  Mia.. El sem mondhatom, hogy mennyire hálás vagyok.. – Mondtam, majd felpillantottam rá és észrevettem, hogy mennyire rossz passzban van. –  Elég rosszul nézel ki.. Tehetek érted valamit? Hozzak ide valakit.. Vagy valami? – Féltem. Rettegtem, hogy az én hibámból valami komolyabb baja esik azt nem tudnám elviselni. Bármennyire is szerettem volna a boldogság tengerében úszkálni Mia-nak szüksége volt rám, ahogyan nekem is szükségem volt rá ehhez az egészhez.
 

Ennek a boszinak abszólút semmi humorérzéke sincs. Eszemben sincs őt kritizálni, hisz éppen az előbb hozott vissza az életbe, de azért valamilyen minimális mosolyszerűséget villanthatna, ha már rögtön ébredésem után kierőltettem magamból egy leheletnyi humort. Persze könnyen lehet, hogy ő nem viccnek vette ezt az egészet és csak felbosszantanom sikerült, de a helyében mindenképpen boldog lennék, hogy nem a semmiért hajtott végre egy ilyen bonyolult varázslatot. Szavaim azt jelentették, hogy élek.
Persze ennek ellenére is borzasztóan hálás voltam neki. Visszahozott az életbe, amelyhez nem kis tehetség és erő kell, így még mindig nem teljesen értem, hogy miért tette meg ezt, amikor egyáltalán nem ismert. Oké, hogy Scarlettel már találkozott előtte, de nekem akkor sem tűnt, úgy mintha olyan hatalmas barátok lennének. És mivel magamból indulok ki, számomra még mindig abszolút érthetetlen, miért tette ezt a boszi. Hacsak nem akar cserébe valamit, hihetetlenül jó arc lehet avagy nem csak belőlem vált ki kétségbeesetten segíteni akarást Scar egyetlen csepp könnye. De komolyan, létezik olyan ember ezen a bolygón, aki nyugodt szívvel hátat fordítana ennek a tüneménynek, amikor éppen magába zuhanva zokog?! A világ összes kincsében fogadnék rá, hogy a válasz nem.
- Szóval mégsem hallottál? Hullaként itt rekedve már elkezdtem hálálkodni. - ráncoltam homlokom. - De ez esetben köszönöm. Az adósod vagyok. - mondtam neki halkan, de határozottan.
Nem szeretek tartozni vagy bármivel is jönni valakinek, de ez esetben úgy érzem, ez alól nem kúszhatok ki. Ezért nem szeretek senkitől sem segítséget kérni. A hálálkodás utána olyan lelombozó és méltóságfacsaró, hogy utána úgy érzem, meg sem érte kikérni a segítségét. Ez az eset természetesen kivétel. Az életemet mentette meg, amiért a lehető legnagyobb szívességet tette meg nekem, amit talán sosem tudok majd visszafizetni és egyszer lehet, hogy bánni fogom, de most képtelen vagyok ilyenekre gondolni.
- Egy ártatlan vicc volt. - leheltem erőtlenül. - Egyébként meg a nevem Ryan Odair. - Őszintén reméltem, hogy nem veszi zokon, ha nem fogok kezet fogni vele, esetleg kezet csókolni neki. Szerintem észrevette, hogy jelenleg nem abban az állapotban vagyok. Legszívesebben csak lefeküdtem volna és medve módjára átaludtam volna a telet. Hamvaimból visszatérve úgy éreztem magam, mint aki épp most futotta le a Maratont.
Még mindig enyhe nyomást éreztem a mellkasomban és végtagfájdalmaim sem segítettek abban túlságosan, hogy képes legyek feltornászni magam ülőpozícióba. Azért nagy nehezen, a tenyeremre helyezve a súlyt, felültem és hátamat nekivetettem a hideg betonfalnak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen pocsék, ha az ember visszatér a halálból. Bár viszonylag kezdtem jól érezni magam. Hányingerem, zihálásom és szédülésem is elmúlt, már csak a fejem zúgott, de az valami istentelenül.
- Nagyon helyes. - mosolyogtam rá Scarlettre, majd erőtlen karom felemelve végigsimítottam puha arcbőrén.
Kissé elfehéredtem, amikor megláttam, hogy a vámpírboszi elgyengül. Tudtam, hogy ez minek a következménye. Valószínűleg túl sok energiát használt fel a varázslatához, amivel feltámasztott engem. Ez eléggé szokatlan módon, de megérintett. És nem jó értelemben. Nem elérzékenyültem, amiért annyi energiát ölt bele az életmentő bűbájomba, hogy őmaga hal bele, hanem határozottan megrémültem. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy nekidől a falnak és egyre jobban hagyja el magát.
Én nem tudtam használni az erőmet, képtelen voltam varázslattal segíteni rajtam. Éppen egy perce tértem vissza a halálból, senki sem várhatja el tőlem, hogy most jöjjön vissza a varázserőm. Én mégis tenni akartam valamit. Ő megmentett engem, én megmentem őt. Ez így igazságos.
Fejemet jobbra-balra forgattam valami mentőövért kutatva a keskeny sikátorban, amikor végre megláttam a már lángjukat vesztett gyertyákat. Lehunytam a szemem és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy legalább pár darabot begyújtsak. Első próbálkozásra csak két szálat sikerült meggyújtani, de másodszorra már majdnem az összes égett, amelyet Mia az előbb kipakolt.
- Koncentrálj rájuk. - mondtam rekedten és igyekeztem a hangomat minél feljebb emelni, hogy a szédelgő vámpírboszi is jól hallja. - Gyerünk! Nyerj belőlük erőt. - biztattam.
Nem sokszor, de egyszer-kétszer már velem is előfordult, hogy túlléptem a határaimat. Egy sebgyógyítás vagy villanyleoltás még nem szív le túlságosan, de bizony akadnak olyan varázslatok, amelyek után úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Ilyenkor vagy ötszáz gyertyát meggyújtok magam körül, esetleg ősrégi, antik, boszis könyvekből merítek energiát majd átalszok pár napot. Ez általában bejön. Legalábbis még nem nyiffantam ki. Emiatt nem.

Az életem egyértelműen darabokra hullott abban a pillanatban, mikor megláttam Ryan holtestét ebben a sötét, kis sikátorban. A fájdalom, mi lelkemet mardosta a legelviselhetetlenebb fajtából származott. Nevetséges, hogy tegnap még bőszen kívántam a halálát most pedig összetörtem attól, hogy elveszíthettem. Érzelmeim követhetetlenül gyorsan változtak, de egy pillanatra sem bántam. Mert végre valami olyasmit tapasztalhattam meg, amit soha egész életemben. Teljes szívvel, őszintén szerettem valakit és ez a valaki Ryan volt. Még akkor is, ha csak öleléseket váltottunk egymás között tudom, hogy ez sokkal több volt annál, mint mikor mást megcsókoltam. Sokkal intimebbként hatott vele egy ölelés, mint mással egy csók. Tegnap még úgy hittük, hogy testvérek vagyunk aztán ez az egész kép úgy hullott darabokra, mintha mi sem történt volna. Ez egy fal volt, ami elhatárolt bennünket egymástól és most, hogy már nem áll határozottan kettőnk között az egymás iránt érzett gyűlölet és megvetés átalakult valami mássá. Egy sokkal kellemesebb és boldogabb érzéssé. Megkönnyebbültem, mikor újra láthattam a szép szemeit és arcának újra kellemes színt kölcsönzött az élet. Nem mondom, hogy kicsattant az egészségtől, de élt. Nekem pedig ez a puszta tény többet jelentett bármi másnál. A saját életemet képes lettem volna eldobni érte. Pedig csak akkor eszméltem rá, hogy mennyire szeretem, mikor már túl késő volt. De itt van egy újabb esély a számunkra és ezt nem fogom elszalasztani.
Némán figyeltem kettejük párbeszédét. A boldogságtól alig bírtam megszólalni. Annyival jobb volt, hogy újra élve láthatom őt. Szinte észre sem vettem a jeleket, hogy ez mennyire kikészítette Mia-t. Elvette az eszemet a boldogság, de idővel reagáltam rá és segíteni akartam, de nem tudtam, hogy mégis, hogyan segíthetnék neki. Egyszerűen nem voltam boszorkány nem érthetem ezt az egészet. A természetfelettihez csak annyi közöm van, hogy egy sötét éjszakán Ryan nyakamat törte, miután vérével itatott. A gyűrűért sem kellett alkudoznom, hiszen tőle kaptam. Vicces, hogy mikor először találkoztam Mia-val le akartam tépni az ujjamról most pedig a világ minden kincséért sem venném le az ujjamról.
Hátraléptem és hagytam, hogy Ryan segítsen. Rettegtem, hogy Mia miattam fog meghalni. Azzal nem bírnék együtt élni. Nem vagyok hajlandó olyan árat fizetni, hogy egyiket elveszítem a másik miatt. Egyszerűen nem lennék képes együtt élni ezzel. Pontosan ezért kértem Mia-t, hogy segítsen, mert nem tudom elképzelni az életemet Ryan nélkül. Ugyanakkor azt sem tudnám elviselni, ha Mia az önző kérésem miatt halna meg. Önző módon mindkettejüket életben akarom tartani. A gyomrom egy csomóba állt össze, hiszen ha ez a kis próbálkozás nem sikerül Mia-nak miattam lesz baja.. Én pedig azzal nem tudok együtt élni.
Halovány mosoly kúszott az arcomra, mikor láttam, hogy Mia is végre kezdi visszanyerni az erejét. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Akkor ezek szerint ez mindenki túléli ezt az egészet. Nehéz volt ez az egész, de legalább túl vagyunk rajta és mindannyian élünk. Legszívesebben ugrándoznék és sikongatva körbefutnám mindkettejüket.
– Nagyon hálás vagyok, Mia. Egy örökkévalóságra az adósod vagyok. Lehet, hogy nem kellene ilyen könnyen úgymond eladnom a lelkem, de tudom, hogy te nem élnél vissza ezzel. Még egyszer nagyon, de nagyon köszönöm, hogy megtetted ezt értem.. Értünk. – Alig ismerjük egymást mégis ekkora áldozatot hozott értem. A saját életét kockáztatta pedig nem lett volna kötelessége. Magamhoz öleltem volna, de nem akartam túlzásokba esni ezért egy barátságos mosolyon kívül nem tettem semmi mást. Legközelebb remélhetőleg sokkal kellemesebb körülmények között találkozunk. Ahogyan elhaladt én odafordultam Ryan-hez és a karjaiba vetettem magam olyan szorosan öleltem, mint még soha. – Ne merészelj engem többé elhagyni.. Nem bírnám elviselni, Ryan. – Mondtam és a fejemet a vállához fúrtam. Szeretem ezt a férfit. Ő pedig engem szeret. Ennél boldogabb jelen pillanatban nem is lehetnék. Nem érdekel, hogy egy sötét sikátor kellős közepén ölelkezünk. Most csak ő és én létezünk. Semmi más nem számít csak az, hogy szeretjük egymást.

 

Ana & Christian

Sorry, I'm not sorry

Tudom, hogy mit kért vagyis parancsolt Christian. Találkoznom kellett volna én pedig úgy döntöttem, hogy nem megyek el. Eleinte csak meg akartam váratni. De az utolsó pillanatban meggondoltam magam és inkább egy forró fürdőt vettem helyette. Ellazították az izmaimat és azt a kikapcsolódást nyújtották a számomra, amire éppen szükségem volt. A gondolataim közelébe sem engedtem, Christian-t. Így is eléggé kihúztam nála már a gyufát, de most még a tüzet, amit szítottam egy kicsit meglocsolgattam a benzinnel, hogy biztosra menjek. Egyáltalán nem az a célom, hogy felidegesítem. Bár tudom ez lesz a vége. Őszintén kíváncsian várom a következő találkozásunkat. Inkább legyen egyszerű véletlen, mint általa megparancsolt időpont. Rájöhetett volna már, hogy nem az a nő vagyok, aki azt teszi, amit egy férfi kér. Legyen szó bármiről. Jobban szeretem, ha az én akaratom előtt hajlanak meg és nem pedig fordítva.
Miközben sétálok rájövök, hogy éhes vagyok. Nem is szórakozom túlságosan sokáig az első szembejövő srácot becsalogatom az egyik sikátorba, ahol szinte rögtön a nyakába mélyesztem a szemfogaimat és a vérének mámorító ízében úszom. Rettenetesen finom a vére, mintha valami különlegesség lenne.. Egyszerűen nem tudok leállni. Bármennyire is szerettem volna az utolsó cseppig kiittam a vérét. A legrosszabb az egészben, hogy úgy érzem magam, mint valami függő, mert csak az van a fejemben, hogy én még többet akarok ebből. De ez az egész köddé válik, amint ismételten az a bizonyos ismerős illat csapja meg az orromat.. Ha eddig nem voltam bajban most már biztosan. –  Christian.. Mindig öröm látni téged. – Fordultam felé vigyorral az arcomon és lenyaltam a szám sarkából a vért.

Ana+ Christian

You did this, not me.

Egy hete volt már, hogy elmentem a bárba. Kicsíptem magam, ahogy a helyzet megkövetelte: magamra öltöttem a legszebb öltönyömet, magamhoz vettem üveglapos zsebórámat, hátranyaltam rövidre szabott frizurámat, megborotváltam arcszeszes államat. Jól néztem ki.  
A színes reflektorfényben úszó terem pangott, csak néhány begyes alak lógatta lábát csinos kísérője mellett. A pincér készségesen vezetett asztalomhoz, ahol... nagy meglepetésemre záróráig tartózkodtam, egyedül. A pincér lóbálta tenyerét, felszólított a távozásra. - Csak öt percet kérek, csak ötöt! - szóltam negyedjére, de a pincér már ingerült volt. - Uram, be kell zárnunk, értse meg... - Kicsordult a pohár. Kezem kapott a vázához, és megmártotta az alany szívében. - Jó, megyek ... - morogtam halkan, és elhagytam a helyszínt.
Eltelt egy hét, amit mással sem töltöttem, mint gondolataimmal. Nem hiszem, hogy érne annyit egy nő, amennyit én rááldozok, de a fejem csak vele zsongott. Anával. Levegőzni készültem, és vacsorázni. Nem vágytam társaságra, de amint befordultam a közeli sikátorba, láttam, hogy erről le kell mondanom. Az összes eddigi feszültségem felszínre törni látszott, én pedig már semmi önmegtartóztatást nem mutattam.
- Ana - pihegtem elképedve, lábam gyökeret vert. - Ana... Te... Megöllek - kacagtam fel idegesen, majd torkának ugrottam. Csak szorítottam, és bőszen köptem a szavakat. - Hol voltál múlt héten? Mi a búbánatért nem jöttél el, Ana, hm? - Megőrültem volna? Hangomból egyértelműen ez jön le. - Vártalak! És nem... Harmadjára is volt képed nemet mondani! Harmadjára, Ana! Sem férfi, sem nő nem kap tőlem ennyi esélyt. A saját szabályaid szerint akarsz élni, de kiforgatod az enyéimet. Harcoltam veled, más szórakozásra vágytál, megadtam volna neked! Megadtam volna, de nem... Elfogadtam, hogy máshogy akarod, hát... Ne mondd, hogy nem nyaltam ki a feneked! A kurva életbe, Ana!  - csaptam a falba, közvetlen vállgödre felett. - Én... megfogadtam... mindenre, ami szent, hogy megöllek... hogy legközelebb megöllek, és tudod, Ana, ez itt a legközelebb - Szám hatalmasra nyitódott, fogaim büszkén tépték fel húsát, mohón nyeltem vérét. Édes.
 

Ana & Christian

Sorry, I'm not sorry

Nem érzek bűntudatot azért, mert nem bukkantam fel. Nem voltam köteles megjelenni. Attól még, hogy ő eldönti, mikor szeretne velem találkozni nem jelenti azt, hogy ez a találkozó létre is fog jönni. Főleg, mivel nem ígértem meg neki, hogy igen ott leszek. Igazából a válaszomat sem várta meg, amit csak annak tudok be, hogy nem bírt volna még egy percet velem együtt tölteni anélkül, hogy visszafogta volna magát. Megértem én ezt mind, de neki is meg kell értenie azt, hogy nem ígértem semmit így végül is nem is igazán vonhat kérdőre. Azt hiszem legalábbis. Biztos, hogy nem lesz túlságosan boldog, mert mégis ki lenne boldog azok után, hogy pofára ejtették? Kíváncsi lennék, hogy mégis meddig várt rám. Az sokat elmondana a szándékairól, de azt hiszem ezt most már soha nem fogom megtudni.
Áldozatom könnyedén terül el a földön. Teljesen élettelenül. Szomorúan tapasztalom, hogy nincs már benne egy csepp vér sem. Pedig annyira igazán finom volt, hogy sajnálom a tényt, hogy nincs belőle még kettő minimum. Nő vagyok vigyáznom kell az alakomra, de néha megengedhetek egy kis pluszt, nem? Bár valószínűleg három embertől már annyira tele lennék, hogy attól kellene félnem, hogy kidurranok.
Aztán megjelent ő. Próbáltam úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, hátha ismét képes vagyok hatni rá, de tudtam, hogy ezúttal nem fogom megúszni a dolgot. Párszor felütötte a fejemben magát egy nem túl kedves gondolat arról, hogy miképpen fogunk újra találkozni. Kifakadását egyszerű, rezzenéstelen arccal hallgatom végig. Mosolyoghatnék, de nem teszem. Nem vágom magam alatt még jobban a fát. Ennyire ostoba még én magam sem vagyok. Tekintete őrült dühről árulkodott és be kell vallanom sikerült egy kis félelmet ébresztenie lelkemben. Aztán szemfoga hamarosan belém fúródott és mohon kortyolta a vérem. Kapálózni kezdtem és ütöttem a mellkasát amennyire csak bírtam. – Christian hagyd abba.. Chris hagyd abba a francba is.. – Nem akarok könyörögni neki. Nem akarok gyáván meghalni, de ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire fontos az életem a számomra. Az erőm pedig minden egyes pillanattal fogyott és egyre erőtlenebbül küzdöttem a szabadulásomért.

Ana+ Christian

You did this, not me.

Rogyott a térde. Egészen szerényen engedett a szalag, csak finoman esett meg tartása, de ebbe a szerény mozdulatba beleszédültem. Fémes író lepte számat, torkomon perisztaltika vitte a meleg táplálékot tova, megfeküdt gyomromban, és dölyfösen hánykolódott. Akarom én ezt? A fenébe is! Akarom, hogy szenvedjen. Akarom mindennél jobban. Különben honnan lenne ez az izzó őserő, ami kulcscsontját préseli? Honnan lenne az az elborult tekintet, amely övét övezi? De az övé már csak hamis ármány, elillanó élet. Szemhéjai alábuktak, pulzusa lejtőt vett, rohamosan fogyott belőle a szufla, de a talp még tartotta a testet.
Megrögzötten csapoltam tovább, mintha nem is én tartottam volna a stafétabotot, valaki más, valaki idegen, merthogy rajtam felülkerekedett a nyomasztó ijedelem. Egy pillanatnyi kattanás, egy másodperc öntudat, kezem átfogta a fejet, és tekert egyet rajta. Kifutott a maradék erő is Anából, majd önkívületlenül terült el a földön. Megkönnyebbülés, ezt tudtam kivenni a holtsápadt arcból.
Bennem még mindig túltengett a bosszúvágy, a riadalom és a vérszomj. A falhoz csaptam magam, hogy öklömmel a vakolatot kezdjem szapulni. A vér szivárgott, vörös pecsétet hagyva az épület hátoldalán. Lassan kezemet fejem váltotta, az festett picassói alkotást egy elárvult és érintetlen felületre. Végül feladtam az önemésztést, átfordultam, lekuporodtam a földre, és onnan gubbasztva figyeltem a lassan életre kapó lányt. A kulcsszó, él.


credit by lena

Ana & Christian

Sorry, I'm not sorry

Az erőm minden egyes pillanatban csökkent. Könnyedén megölhet, hiszen nem tudok ellene küzdeni. Nem hiszem el, hogy azért ér véget az életem, mert nem mentem el oda, ahova egy férfi akart. Úgy akarta, hogy megjelenjek, mintha valami tárgy lennék, amit bizonyos időre ki lehet bérelni. Még esélyt sem adott arra, hogy azt mondjam, hogy nem, de mégis én vagyok az, aki hatalmas hibát követet el. Nekem kellene bűntudatot éreznem azért, mert ennyire szétesett miattam. Ennyire megviselte a hiányom és az, hogy nem bukkantam fel ott, ahol kellett volna. Pedig elgondolkoztam rajta és ezt nem sok férfi mondhatja el. Hogy egyáltalán gondolkoztam az ajánlatán. De mindegy. Most már minden teljesen mindegy. Az erőm elkopott a sötétség pedig magába fogadott. Azt hittem nem lesz hova visszatérni. Hogy a sötétség örökre magába fogadott vagy talán nemsokára a saját testemet fogom vizslatni alig pár méterre tőle és eggyé válva a levegővel. De nem így történt. Idővel visszataláltam oda, ahova tartozom. A nyakam sajgott és kezemmel óvatosan simogatni kezdtem a fájdalom csökkentésének érdekében. A szemeimet óvatosan nyitottam ki és, mikor megláttam őt alig pár méterrel arrébb tőlem a düh kezdett erőt pumpálni a végtagjaimba. Nagy nehezen a falnak támaszkodva talpra álltam. De még mindig nem voltam teljes erőmben. Ahhoz szükségem van egy újabb áldozatra, akinek a vérét vehetem. Jelenleg olyan gyenge és törékeny vagyok, mint egy szimpla halandó. – Egy rohadék vagy, Christian. Egy igazi, hatalmas nagy rohadék. Kiakadsz azért, mert nem mentem el valahova, ahova parancsoltad? Az eszedbe sem jutott, hogy nemet is mondhatok a dologra? Gondolkoztam rajta, hogy elmegyek. Végül azonban a nem mellett döntöttem és azt hiszem pontosan így mutattad ki a fogad fehérjét. Ha úgy vesszük szó szoros értelmében. Tudod mit? Egyáltalán nem bánom, hogy nem mentem el, mert így legalább megtudhattam, hogy mennyire elcseszett elmével rendelkezel. Azon az estén, mikor először találkoztunk nem voltunk igazán ellenségek, de azt hiszem nem mondok semmi újdonságot azzal, hogy most hivatalosan is erre a státuszra változtattad a kapcsolatunkat. Pedig mi ketten annyi mindent tehetünk volna meg, de azt hiszem félreismertelek. Ha egy nő nem úgy ugrik, ahogy csettintesz, akkor így kiborulsz. Hát sajnálom minden egyes személyt, aki veled találkozik. – Nem igazán tudom, hogy mi beszélt belőlem. Soha nem szoktam ennyire belemenni a dolgokba. Ez a monológ egyáltalán nem vall rám. Sokkal inkább szűkszavúnak mondanám magam, aki apró, kis mondatokkal szúr, ahova a legjobban fáj. De most dőltek belőlem a szavak az akaratom ellenére. Csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy benne tökéletesen megtaláltam a partnert arra, amire szomjazom. Hogy ne érezzem magam elnyomottnak. De az előbb, ahogy véremet vette és nyakam törte minden tiszteletemet elveszítette.  

Ana+ Christian

You did this, not me.

Percek árába került, mire kiharcolta eszméletét; arca feltöltődött pigmenttel, teste energiával. Amint a parázs belekóstolt a levegőbe, dühös lángnyelvek uralták a teret, csapongtak és nyeldestek. Dúvad módjára támadt rám, szórta indulatait, fékezhetetlen mocskoló szavait. Arcomra árnyékot vetett a monumentális építmény oromzata, csupán hangom hallatszott, hahotázó hangom. Megdörgöltem arcom. - Ne haragudj... - Két kezemet mellem felé fogtam. - Azon gondolkodtam, hogy ha tudom előre, hogy ennyit fogsz beszélni, talán inkább megöllek ... - Éreztem, ahogy lyukat éget a hasamba és kést váj a hátamba, de tehetetlenül nevettem és nevettem, kényszeresen és ösztönösen, holott tudtam, a lehető legrosszabb pillanatot ragadtam meg a mókázáshoz és az eszközömben is volt kifogásolni való. Szemeimből folyt a könny, hangom pedig el-elcsuklott a nagy igyekezetben, végül csak sikerült leküzdenem az ingert.
Előbuktam a rám vetett árnyból, s talán ekkor láthatta először vérmaszk mögé bújt arcomat, melynek minden vonása kemény és rezzenéstelen volt. - Ana, tettem, amit tettem... - Nem hangzik egy bocsánatkérésnek... - De... azért törtem ki a nyakad, hogy megmentselek, megmentselek magamtól. Láttad rajtam az idegállapotomat, és mindketten bizton állíthatjuk, hogy nincs még egy vámpír a földön, aki olyan állapotban elállt volna a vacsorától. De megtettem... és... nem tudom miért. - Elkaptam tekintetét, és álltam.


credit by lena

Ana & Christian

Sorry, I'm not sorry

Bemocskolt engem. Eltiport, mint egy apró bogarat. Gyenge vagyok vele szemben ezzel tisztában voltam és vagyok is. Azonban talán jobb lett volna úgy meghalni, hogy egy sokkal erősebb lény végez velem, mint ezzel a legyőzhetetlen dühvel ébredni a bensőmben. Nem tudok tenni ellene semmit sem. Hogy miért nem? Teljes erőmben sem lenne nagyon esélyem ellene. Azonban most, hogy ennyire elintézett az erőm nem több, mint egy gyenge, törékeny, kis emberré, aki alig áll a lábain, de mégis küzdeni próbál azért, hogy talpon maradjon és megőrizhesse a maradék büszkeségét. Mert én most pontosan ezért küzdök. A büszkeségemért. Nem tudok harcolni, mert az erőm nem engedi. Gyenge vagyok.. Mondhatni a szél is könnyedén elfújhatna, de szavak hagyják el folyamatosan ajkaimat. Annyit beszélek, hogy már belezsibbad a nyelvem. Nem szokásom feleslegesen jártatni a számat, de most az érzelmeim megkívánták ezt a hegyi beszédet, aminek jutalma egy bugyuta viccelődés lett. Ha nem lenne túlságosan nehéz a számomra, most boldogan vállba veregetném magam, amiért ennyire ügyes voltam.
– Mivel jobb ez az egész azt mondd el nekem? Esélyt adsz magadnak egy újabb körre? Csak ezúttal máshogyan szeretnéd? – A fejem oldalra döntöm és egy pillanatra sem eresztem a pillantását. Nem tudom, hogy mi ez az egész, de az, amit tett egyszerre süllyesztette el a szememben és növelte is. Ez az egész annyira nevetséges. Lassú léptekkel közelítettem felé, míg a háta el nem érte a falat. Kezeim végigsimítottak a mellkasán, majd a tarkóján összekulcsoltam az ujjaimat. Lábujjhegyre pipiskedek és kicsit közelebb is húzom magamhoz, hogy ajkai az enyéimet érinthessék. Nem vadul, hanem gyengéden és finoman. Szinte alig érintik egymást.

Ana+ Christian

You did this, not me.

Kérdőre vont és megvádolt. Számítottam arra, hogy az előbbi kirohanás követel még magának teret, tudniillik vaj volt a fülem mögött, nyilvánvaló volt, hogy nincs akkora váll, ami kivédhetné, így hát érveket gyűjtöttem, szabadkozó szavakat, bármit, hogy meggyőzhessem arról, az, ami az imént megállított, még mindig bennem él.
Mielőtt szóhoz jutottam, beszűkült látókörömbe Ana alakja trappolt be, önkéntelenül is tettem hátra néhány léptet, hátam a falat súrolta. Már ettől elült bizonyosságérzetem, szemöldököm az égbe szökött, tekintetem őt ostromolta, és megfejthetetlen tetteit. Megérintett, nem értettem, átkarolta nyakamat, nem értettem, közelebb húzott,és én nem értettem, majd ajkai finoman találkoztak enyéimmel.. akkor...akkor megértettem. Kezem lágyan simult derekára, hogy átölelhesse, szám féltőn csókolta sajátját. És ez történt. Elmaradt az üstdob, a tűzijáték,a tapsvihar. Ártatlan kietlenség ülepedett le, és ebbe a szélcsendbe ágyazódott be az a végtelen nyugalom, amiért - ha beszélhetek a hölgy nevében - mindketten áhítoztunk. Karomban tartottam Anat, mint törékeny portékát, s talán az is volt bizonyos értelemben. Gyenge volt, és aggodalmat szítóan erőtlen.
Hosszan csókoltam, de szinte alig. Nem voltam mohó, sem követelő, sem gyors. Bensőséges pillanat volt, amit az összhang irányított, nem pedig én. Főleg nem én.

credit by lena

Ana & Christian

Sorry, I'm not sorry

Ha bárki kérdőre vonna az események alakulásáért, akkor egyszerűen csak a súlyos vérveszteségre fogom és arra, hogy nem voltam tisztában a tetteivel. Mindig is utáltam, ha valaki uralkodni próbál felettem vagy az akaratom ellenére tesz velem valamit most mégis pont azért vonzott magához annyira, mert végre valaki fellépett az akaratom ellen és megmutatta, hogy milyen is egy igazi férfi. Egy normális férfit nem lehet olyan könnyedén megtörni. Többnyire soha nem végződik túlságosan jól egyik fél számára sem. Most pedig lassan közelítek hozzá és érintem össze az ajkainkat. Ahogy átkarol én gyengéden hozzásimulok. Jelenleg ő jelenti számomra a biztos támaszt. Úgy érzem bármelyik pillanatban összeeshetek. Gyengéden ismerkednek ajkaink kezeim a tarkóját simogatják és nem akarom elereszteni ezt a pillanatot, de végül lassan a fejemet a mellkasára hajtom. Karjaim lassan lehullnak nyakáról és a dereka köré fonom őket gyengéden, már amennyire tartani bírom. Teljes mértékben rá vagyok utalva. Megszólalni sem bírok. A szám teljesen száraz. Erőtlen vagyok, mint egy sérült kismadár, akinek segítségre van szüksége. Valószínűleg, ha nem lenne keze a derekamon, már régen összeestem volna és onnan már úgy kellett volna felmosni.
Kicsit elhúzódom tőle, hogy a szemeibe nézhessek és szavak nélkül is megérthesse mire is van szükségem. Vérre. Rengeteg vérre. Szólásra nyitnám a számat, de nem jön ki belőle hang. Mintha az összes erőm folyamatosan párologna a testemből és egyre inkább visszavedlenék a gyámoltalan kislányba, aki még emberként voltam. Talán a hatalom, az erő volt az, ami megváltoztatott, de ez már lényegtelen. Mert nem leszek újra a könnyedén eltiporható kislány. Csak most az egyszer.. Eldöntheti, hogy segít rajtam vagy itt hagy engem, hogy gondoskodjak magamról.