Sötét van... némi félelem vegyül belém, ahogy végigsétáltam a sikátor szomorú, poros, és keskeny járdáján, néhol rálépve egy csomó szemétre. Csodáltam, hogy nem épp egy hajléktalan tenyerén taposok. Hiszen legyen ez akár New Orleans, cseppet sem különbözik azoktól a helyektől, ahol a hajléktalanok ugyanúgy az utcán, a sötét sikátorokban, kukák mögött találják meg a helyüket. Ez normális emberi szokás. Normális?! Na jó, ezt én sem gondolhatom komolyan, sőt! A cipőm sarka kopog. Még mindig a bátyámat keresem, és az apámat. De Mystic Fallsban nem találtam őket, akkor hol máshol lehetnek? Egyszerűen... nem tudom. Olyan sötét minden, annyira szeretném, mégsem találok nyomot. Nem találok én semmit sem. Olyan kegyetlen volt velünk az élet. Csak a féltestvérem, és tudom, hogy találkoztam már vele, szinte érzem! Mégsem tudom, hogy... ki ő. Kit kell keresnem. Hogyan néz ki... csak azt tudom, hogy már volt a közelemben. De nem itt. Hanem Mystic Fallsban. Akkor mégis mit keresek én itt? Remek kérdés egy okos kislánytól, nemde? Nagyot nyeltem, mellkasomra fontam karjaimat, és így vonultam tovább előre. Nem tudtam, mi vár rám az utca másik felében, csak ki akartam már jutni a világosra. Az utcalámpák alá. Mégis megütött egy olyan érzés, hogy ez nem fog megtörténni. Léptek... a hátam mögött... és valami furcsa félelemmel fordultam hátrafelé. - Ki az? - kérdeztem riadt hangon. Nem voltam félős, nem! De ez meg tudott rémíteni. Nem ismerek itt senkit. Egyedül Kellyt, de ő boszorkány. Nem akarok vámpírokba futni! És előlük sem akarok. Tettem talán valami rosszat, hogy bűntessenek? Nem használom az erőmet, nem akarok ellenük véteni, mert túl fontos ahhoz az életem. Nagyot nyelve álltam még mindig, vártam, hogy a sötétből kibukkanjon valami... de nem tudtam, hogy nem-e képzelődöm...
Este van, este van ki-ki nyugalomban… énekelhetném, mert jó a hangom. De nem fogom, az nem rám vallana, inkább csak leszállok a buszról, bár van egy olyan érzésem, hogy valaki félre vezetett, mert hogy itt nem csak, hogy Hotel nincs, de még a madár sem jár. Najó, én… de nekem meg nincsenek szárnyaim. Csak egy magas sarkú csizmám, ami minden lépésemnél visszhangot ver a sikátorban. Hogy bánom-e? Könnyed lépteim egyáltalán nem erről árulkodnak, hanem arról, hogy eléggé magabiztosan járok s a mosolyom sem árulkodhat másról. Nem, nem féltem. Mitől tettem volna? Bár nem tudom minek, de a csizmám szárába volt két penge és én sem vagyok egy elveszett teremtés. Önvédelemnek hívják. Pár méter után, mégis csípőre tett kézzel álltam meg és forogtam körbe mint aki jól végezte a dolgot, közben meg csak elveszett voltam, amiről egész jól árulkodott ahogy a hajamba túrtam. A vicces az, hogy csak ez árulkodott és ezt is inkább nevezném lassan éledő dühnek, mintsem kétségbeesésnek.* - Egy, két, há… egy – két – há… * Szökdécseltem tovább vidáman, megpróbálva nem foglalkozni azzal, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok nem még azt, hogy merre megyek. Viszont pech vagy sem, de hallottam valami egészen elevent. Igen, egy szív dobogott a szabadban. Pontosabban a teste börtönében… én szívesen megszabadítom béklyóitól. De akkor meg nem fog dobogni… bah, ha a nőket nem érteni, akkor a szívet meg még annyira sem. De azért felkerestem a forrását és örömömre épp egy padon ült. Lehuppantam mellé és a lábaim kezdtem el lóbálni, amit persze a fekete farmernadrágom takart. Bár a fehér kabátom miatt kiló méterekről kiszúrni. * - Játsszam meg az eltévedt, szende szűz kislányt vagy segítesz anélkül is? * Mosolyogtam rá miközben enyhén felvontam a szemöldököm, jelezvén, hogy a kérdésem komoly és választ is várok rá.* - Vagy itt maradsz, én sem érek célt de te meg visszasüppedhetsz az önsajnálatodba vagy az ég tudja midbe, ami miatt itt ülsz a kihalt utcán egymagad, ahelyett, hogy otthon lennél egy nővel. * Oké, azt hiszem kicsit éles indítás. De mosolyom talán kompenzálja a nyers szavaim, vagy a vidáman csillogó sötét íriszeim megnyugtatják, hogy… nem tudom. Nem is akarom.* - Egyébként Eli… * Nyújtottam felé a kezem, hogy ne mondja már rám senki azt, hogy tahó vagyok. Pedig az vagyok. *
Nem voltam itt törzsgyökeres tag, de mióta Molly eltűnt Mystic Fallsból, úgy döntöttem, hogy inkább nem fogok neki keresgélni. És nem fogok neki a tervemnek. Jobbnak láttam, ha pihentetem még egy kissé az ügyet, aztán majd meglátjuk, hogy mi merre hány méter és a többi és a többi.
Csak hervadoztam egy padon, figyeltem az előttem zajló eseményeket, bár nem volt azon mit figyelni úgy igazából. Néha elsétált itt néhány személy, de hát az volt a ritkább eset. Nem volt túl népes a hely, és ami azt illeti, most nem is volt túl sok kedvem az emberekhez. JObban voltam nélkülük. Meglepve kaptam fel tehát a fejemet, mikor valaki csak úgy odapattant mellém, rögtön keresztbe fonta a lábait, majd elkezdett vidáman csacsogni. - Öhm... bocsánat, talán ismerlek? - kérdeztem rá felvont szemöldökkel, de persze egészen emberi hangnemben, és nyeltem egyet. - Áhááá! - bukott ki aztán belőlem, ahogy egy kisebb monológ hagyta el ajkait. - Remélem, nem várod el tőlem, hogy elnézésedet kérjem, amiért csak romlott nőket látok nap mint nap, és velük szórakozni sem ép a legjobb. - jegyeztem meg vállat rángatva, majd felsóhajtottam. - Sébastien. És nem tettél rám túl jó benyomást. - tettem aztán még hozzá. - Egyébként mit vagy kit keresel? - kérdeztem.
N em volt újdonság számomra az, hogy meglepem az embereket. Valahogy ez velem járó tényező lesz mindig is. Csak van kit pozitívan s van kit negatívan. Az már ember és egyén függő, hogy kiben melyik kél életre. Így nem is foglalkoztam különösebben azzal, hogy a másik milyen képet vág hozzám.* - Ami késik az nem szalad el… csak legfeljebb nem jön időben. * Ez egy válasz volt, ami a nemet takarta. Legalábbis nekem nem rémlik a fazon, de ki tudja… nem vagyok én fényképezőgép, hogy minden arcot megjegyezzek és tisztán emlékezzek rá. Viszont a monológomra tett válaszára abba hagytam a lábaim lóbálását és hátradőltem a padon. Azt hiszem, nem érek célt a következő órában.* - Mért, jobbak az ártatlan nők akiknek utána hallgathatod a hisztijét arról, hogy kipukkasztottad a rózsaszín lufijukat? * Kérdeztem vissza, ámbár nem vártam én el semmit a másiktól. Még csak azt sem, hogy segítsen de attól még egy próbált megért a dolog.* - De… lássuk be, hogy a szórakozás mindenkinek mást takar. Neked mit? * Kérdeztem rá, ha már ennyire savanyú, talán egy picit lehet változtatni ezen. Bár közel sem biztos, hogy mondjuk az én szememben az szórakozás, ami neki. Vadászat, motorok, játékok, pengék… hmm… így végig szedve, igencsak elfuserált vagyok én magam is. De ez még közel sem azt jelenti, hogy romlott… na jó, ez meg röhejes. A nevére elmosolyodtam ám az utána tett megjegyzésére elnevettem maga.* - Ugyan már Sébastian… nem azért születtem, hogy jó benyomást tegyek másokra. Én magam is tudom, hogy kissé hmm… érdekes a viselkedésem és a stílusom is. De nem lehet mindenki elárvult jó kislány és/vagy olyan, akinek zabszem van a hátsójában. * Kevesen képesek elfogadni s sokszor én magam is csodálkozom, hogy Richard hogyan volt képes elviselni a tanuló időszakom vagy Sean az élete háromnegyed részében. Nem udvariaskodok… de legalább ha megteszem, annak oka van de nem én vagyok. Minek játsszam meg magam. Azért mert nem álltam meg, hogy Hello-szia, ne haragudj blabla még igenis kedves voltam. Elvégre nem a torkánál fogva próbáltam megtudni, amit akarok és még csak nem is vérzik a másik. * - Elsősorban egy Hotelt, aztán egy online áruházat, hogy ne kelljen a sok Miss Madam közé mennem vásárolni. Aztán meg… egy barátomat. Sean Willingham. * Csak a nevét mondtam. Azt sem tudom, hogy most Sean mivel foglalkozik, és mint ismertető jegyként nem mondhattam azt, hogy ja, és teliholdkor nyüszít, meg túlszőrösödik. Bár kételkedtem abban, hogy első alkalommal pont egy olyan emberbe futok, aki ismeri. Nem szoktam ennyire mázlista lenni. Bár az agyam az vészesen nyöszörgött ahogy járt, hogy mégis mi legyen tovább. Na nem Seannel és még csak nem is Richarddal, hanem Sébastiennel. Hogy miért? Majd még kitalálom azt is.*
Szavai még inkább arra sarkalltak, hogy ne akarjak túlzottan figyelni arra, mit beszél. Mert ha nálam valaki elvágja magát, az egyszerűen elvágja, és kész. Mit tehetnék? Egy ilyen modorú nő... pedig milyen csinos, milyen szép... s nem tehetne azért hogy méltó legyen ehhez a szép külsőhöz?
Felsóhajtottam, és szavait érelmezvén próbáltam épkészláb feleletet kovácsolni, de nem jutottam túl nagy eredményre, míg be nem fejeztr a szövegelést. - Milyen igaz...! Milyen szürke lenne a világ, ha nem lennének hozzád hasonló lányok. - forgattam meg a szemeimet, de a végén már elmosolyodtam, és elnevettem magam. Kezdett átjönni valami a személyiségéből, ami nagyon tetszett, és kezdtem belátni, hogy nem minden fekete és fehér, jó és rossz. A kettő között van még egy kategória: szórakoztató. - Értem , és értem... azt hiszem. - bólogattam, aztán megköszörültem a torkomat. - Nos, a hotel itt van a közelben. A város szívében, ha így mond valamit. - böktem egy hosszú útra, majd annak a végére. - ott balra fordulsz, és el is találsz a főtérre. - tettem le a kezemet. - Az online áruházban nem tudok segíteni. Ahogy... a barátod megtalálásában sem. Nem vagyok térkép. - lepődtem meg kitágult szemekkel. Na várjunk... most nem a boszorkányságomat akarja kihasználni, ugye?
B ár általában egy túlpörgött csiga vagyok, mint most is, de azért a sok nemtetszés nyilvánítás az én hangulatomnak is tud adni rendesen. NA nem leszek depis és vágok eret magamon, de elég könnyen tovább állok. Mások örömére persze, de attól még soha nem jutottam előrébb, mert hagytam másoknak azt, hogy egy undok elutasító dögként viselkedjenek. Bár lássuk be, ha önzetlen tennék valamit, azt sem hinnék el ma már. Mondjuk… nem is csodálkozom rajta, én sem hinném el. Szerettem mások életébe némi vidámságot csalni, annak ellenére, hogy olykor előítéletes tudok lenni. Pont ezért volt az, hogy tudtom ellenére mikor Sébastian nevetni kezdett íriszeimben a már meglévő vidám csillogás mellé még több kélt. Bár a kifejezéseimen nem látszott, de a tekintettemben ott volt, hogy ezaz egyetlen mosoly mennyire, hmm… boldoggá (?) tett. Igen, talán ez a megfelelő szó. S mind ezt annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy most gúnyolódik vagy valódi. Végül is, nekem aztán mindegy. Nem ettől fogok magamba fordulni. A válaszára csak felkaptam a fejem, vagyis csak abba az irányba amibe mutogatott, hogy hol balra, meg egyenesen meg bah…* - Nem tudod, inkább… lerajzolni? A magyarázás nem megy… remélem nem tanárnak készültél. * Ajkaim szeglete megrándul halványan, mely jelzi, hogy csak ugratom és a nevetésem is nehezen bírom vissza fogni. Nem vagyok hülye, sem szőke… csak néha úgy teszek, szóval teljesen értettem, hogy mit magyarázott meg hol kéne felfordulnom… akarom mondani, befordulnom.* - Na látod, legalább van bennük valami közös. Én sem vagyok térkép, sőt GPS sem. Egy percig sem hittem, hogy ismered Seant vagy tudod, hogy hol találom. Pusztán csak a kérdésedre válaszoltam, mind a „mit” és a „kit” kérdésre egyaránt. De mért nézel rám így? – vontam össze a szemöldököm – Úgy nézel, mintha legalább az életed kértem volna vagy óriási bűnt követtem volna el azzal, hogy válaszoltam. * Fogalmam sem volt, hogy mi baja van… ezek a kitágult szemek, mintha valami intimet kérdeztem volna egy prűd embertől vagy az életét kérném. Pedig aztán semmi hátsó szándékom nem volt. Néha kell segítség ez tény, de Richard önállóságra tanított vámpírként is. Szóval próbáltam a minimális segítséget elfogadni és vagy kérni. Minden segítségnek ára van… ezt nagyon is jól tudtam. Adós meg sosem szeretek maradni és fiatal vámpírként vajmi kevés dolog van amivel kompenzálhatok bármit is. Egy hírtelen ötlettől vezérelve felpattantam, mint egy túl eleven gyerek. Óvatosan megragadtam Sébastian kezét, mikor szembe kerültem vele. De a mozdulatban nem volt semmi támadó, csak egy ökör vagy egy mániákus és pszichológiai esett érthette félre aki egy kis üldözési mániában szenved és túl teng benne a félelem. Testtartásom barátságos és nyílt, ahogy a mozdulataim bár közvetlenek de nem tolakodóak. Az ajkaimon megpihenő mosoly pedig vidámságról árulkodhat, míg íriszeim némi szeleburdiságról és csalafintaságról. * - Van egy ötletem… gyere… * Vontam óvatosan, hátha így feláll de erőszakos közel sem voltam, pusztán kissé határozott márha nem kapta el a kezét. Ha elvonta, akkor csak a saját mancsom nyújtottam felé a levegőben.* - Jól fogsz szórakozni… naaa… gyere… * Eszemben sem volt kihasználni a másikat, sőt… jelenleg csak adni akartam és mélyen imádkoztam, hogy Richard az ilyen apró közvetlenségeimről nem szerezz tudomást. Mondjuk kétlem, hogy előtte titokban van bármi is.*
Egy furcsa mosoly kúszott arcomra, mikor azt mondta, hogy rajzoljam le. Hát, ezen már ne múljon! A zsebembe csúsztak ujjaim, és előhúztam egy papírfecnit, majd egy tollat. Milyen mázlista vagyok, és előrelátó, hogy a táskámban mindig van minden. De szerettem művészkedni is, ha eddig még nem említettem volna. Általában rajzokat készítettem.. és ez feloldozást nyújtott minden alól. Jóleső feloldozást. - Szóval... itt elmész egyenesen. - húztam egy vonalat felvont szemöldökkel, ahogyan rákoncentráltam a feladatra, közben pedig egy apró mosoly jelent meg rajtam, hiszen szemmel láthatóan tetszett, ahogyan próbál minden négyzetcentire figyelni. Igencsak... szemrevaló a hölgy, ha ezt szabad így mondanom. - Így már talán világos. - adtam át neki a papírlapot, miután elkészítttem egy jól ábrázoló rajzot, és egy halk sóhajjal ismét hátradőltem, de reménykedtem még abban, hogy nem fog magamra hagyni. Kezdett tetszeni a társasága, s azt hiszem, hogy régen mulattam már ilyen jól, mint most. Főleg női társaságban, hiszen engem ők általában elkerülnek. - Kíváncsivá tettél. - suttogtam, ahogy nógatva beszélt és beszélt, és hívogatott... kíváncsivá tett. Tényleg. Kezemet felé nyújtva próbáltam rájönni, hogy mi is a célja ezzel. - Mit is szeretnél? - billent oldalra a fejem.
Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy elhagyjam az elmegyógyintézet félelmet mégis valamilyen szinten biztonságot jelentő falait. Ezeken belül mindig is tisztában voltam azzal, hogy mire számíthatok. Azonban bármennyire is vágyom arra, hogy kiszabaduljak innen fogalmam nincs milyen az élet odakinn. Ez pedig egy kicsit megnehezíti a dolgokat. Félni valóm nincs, amíg Peter mellettem van és önmaga. Nem tudom, hogy működik ez az egész, amikor alszik. Képes olyankor is átvenni az irányítást ez a bizonyos démon? Mindenesetre, ha kijutnék innen egyetlen célom lenne. Ami pedig nem más, mint az, hogy őt megmentsem a benne lakozó démontól. Biztos vagyok benne, hogy van egy kis kapu ebben a dologban. Lennie kell valaminek. Muszáj. – Nem kell félned. Nem fogsz elveszíteni engem. Az egyetlen személy vagy dolog vagy tudjam is én mi, amit a közeli jövőben magad mögött fogsz hagyni az a benned lakozó démon. Nem engedem, hogy kihasználjon téged és meg fogom találni a módját, hogy kiszedjem belőled. Azt hiszem nem lesz olyan nehéz főleg, hogy most már tudom minden, amiben hittem az valós. Megtaláljuk a módját, hogy megszabadulj tőle.. Én pedig végig melletted leszek. A barátod vagyok Peter és nem megyek sehová. – Nincs, ami meggyőzhetne az ellenkezőjéről. Ő is kitart mellettem annak ellenére, hogy egy diliházban ismert meg. Félek attól, hogy mit tartogat számomra a világ, de tudom elbírok vele. Nem volt leányálom ez a hely. Igaz itt tudtam mire számíthatok, ha valami olyat teszek, amiben ők nem hisznek. De nem érdekel. Vállalom a kockázatot.
Kicsit megijedtem, mikor a karjaiba kapott. Karjaimat szorosan a nyaka köré fontam. Nem szorítottam túlságosan erősen, hiszen nem akartam megfojtani, de azért nem is akartam a földre zuhanni. A fények valahogy sokkal fényesebbnek tűntek most, hogy nem egy ablakon keresztül nézem a világot. Annyira furcsa volt ez az egész. Kicsit megijedtem. Talán még sem volt olyan jó ötlet eljönnöm onnan. Rá fognak jönni és addig fognak keresni, míg meg nem találnak.. Vissza kell mennem.. De előtte még meg akarom ismerni, hogy mit tartogat nekem a világ. Nem tudom, hogy mennyi ideig cipelt a karjaiban, de egy idő után, mintha elcsendesült volna a környék. A távolból hallani lehetett, ahogy a zene beszínezi az éjszakát.. Miután Peter letett felnéztem a szemeibe. – Köszönöm. – Tényleg hálás voltam, hogy kihozott onnan, de már közel sem voltam olyan biztos, hogy ez jó ötlet volt-e.
words: 381 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Az elején amennyire magam ellen igyekeztem fordítani, magam ellen játszottam mert valójában tényleg megbízhatatlannak tartom magam. Most pedig annál inkább vele akarok lenni. Megváltozott a véleményem. Mióta felkeltem, elájultam bennem is megváltozott valami. Nem érzem hogy Set a felszínre akar törni folyamatosan.. elcsendesülni látszik. Mintha valamit csinált volna vele a lány. Teljesen tudatában voltam mindennek..egy ember pedig nem képes ilyenre mint Heather.. azt hiszem jobb, ha megfigyelés alatt tartom. Valamiféle erőt érzek felőle.. gyengéd energiák törnek a felszínre. Hasonló érzéseket kelt bennem, mint egy boszorkány. De ezt egyelőre nem osztom meg vele.. nem tudom hogyan reagálna rá, ha megtudná valójában .. valószínűleg ő sem teljesen emberi. Addig nem, míg nem vagyok biztos benne.
Nyugtató szavai hallatán hinni akarok neki. Bármennyire is sokszor pofára is estem már, valamiért ő más..teljesen más. Belegondolva Caroline-nál is ezt gondoltam először.. de.. nem ilyen erősen. Csodálatra méltó a lány.. a kínzások , a fogva tartás ellenére is ennyire emberi tud maradni. - Ne feledd. A szavadon foglak, Heather. Még ha újra is előbukkanna Set.. azt kérem bízz bennem. Minden erőmmel ellene fogok harcolni és nem hagyom. Nem hagyom hogy bántson. - Most hogy itt van ő még jobban bele kell adnom mindent. Addig, míg meg nem szabadulunk tőle résen kell lennem. Egy pillanatra sem veszíthetem el az uralmat. Vagy egy újabb játék tőle, csapda.. vagy valami elzárta bennem egy kisebb ideig őt.. tényleg üresnek érzem magam belül. Felszabadultnak. De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust hogy egy pillanatra is elgyengüljek. Abban a pillanatban ezt tűnt a legjobb döntésnek hogy kihozom őt. Erdőn keresztül végig rohanva éreztem hogy a sarkunkba vannak. Kutyák ezrei rohantak utánunk de elvesztettek minket. Ennyi év után nem ilyen egyszerű engem elkapni. Kijutottunk.. de ha elkapnak minket valószínűleg még nagyobb bajba kerülünk mint kerültünk volna, ha meglátnak vele. Lehet, hogy egy ostoba döntést hoztam. Csak gratulálni tudok magamnak.. de az időt sajnos nem tudom visszaforgatni. - Mesélj.. milyen érzés ennyi idő után kint lenni? A szemeddel mennyit változott a világ? Mire emlékszel belőle? - Megragadva a kezét indulok el s húzom magam után a sikátorban. Veszélyes hely, s nem túl biztató itt lenni.. nincs túl sok látni való. Látszólag csak ketten vagyunk.. látszólag.
Valószínűleg, ha valaki más a helyemben lett volna sikítva rohant el volna a másik irányba. Mégis ki akar egy olyan ember közelében lenni, aki azt állítja, hogy a vámpírok igen is léteznek és, hogy ő maga is az.. Meg egy démon él benne. Ez már csak hab a tortán. Amint az arcával tett.. Vagyis, ahogyan elváltozott az arca lehetett volna valami menő trükk is, de tisztában vagyok vele, hogy nem az volt. Ez annál sokkal több volt. Nem csak az, hogy beavatott a talán legmélyebb titkába. Nem.. Ez nem ilyen egyszerű. Megmutatta nekem azt a világot, amiben mindig is hittem csak nem volt soha egy kézzel fogható bizonyítékom sem az álmaimon kívül. Bár azok is csak egyszerű rémálmok voltak, amik igazából semmit nem bizonyítottak. Azt azonban tudom, hogy nagyon is valóságosak voltak.. Mintha tényleg megtörtént volna ez egész. Olyankor egyszerűen kikapcsoltam és nem tudtam, hogy mégis mit tehetnék, hogy kiszabaduljak a rémületből. Amint kiértünk az elmegyógyintézet ajtaján elfogott a bizonytalanság. Féltem, hogy mit tartogat a számomra a világ. Ezek szerint túl sok veszély is leselkedik rám. Ahogy az ablakból figyeltem ez annyira nem tűnt fel, de most.. Így. A levegő is, mintha mardosná a bőrömet figyelmeztetve arra, hogy jobb lesz, ha visszamegyek, mielőtt túl késő lenne. De mégis hogyan mehetnék vissza ezek után? Valószínűleg megint unalmas fehér falak között találnám magam egy kényszerzubbonyba csomagolva. Talán örökre. Köszönöm ebből nem kérek.. Mégis. Rettentően félek.
Egy sötét sikátorban ácsorogtunk és meg kell mondanom, hogy a frászt hozta rám az egész hely. Egy pillanatra azt hittem, hogy megint visszatért Set és arra készül, hogy itt és most megöljön. Lehet erre megfelelőbb helyet találni, mint egy sötét sikátor? Azt hiszem keresve sem találhatott volna jobb helyet. Próbáltam nem kimutatni a félelmemet, ami mind Peter vagyis Set felé irányult illetve a hűvös éjszakai levegővel vegyített rémisztő városi élet felé. – Nem emlékszem túlságosan sok mindenre.. Az életem azon része, amikor kinn voltam nagyon homályos.. Talán jobb is így. Peter.. Félek. Most mi lesz velem? Hova fogok menni? Keresni fognak.. Ha megtalálnak mind a ketten nagyon, nagy bajban lennénk. A legjobb az lenne, ha visszamennénk.. Ha becsempésznél a szobámba, amíg még nem késő.. Vagy valami. – Megálltam és kihúztam a kezemet a kezéből és beletúrtam a hajamba, majd fel s alá kezdtem járkálni. Kell legyen valami megoldás arra, hogy komolyabb bajok nélkül visszamenjek.. Még nem készültem fel a világra.. Ez túl korai. Rettegek. Nem szabadna itt lennem. Nem.. Vissza kell mennem. Mit képzeltem?
words: 405 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Összezavarodtam. Alig vagyok vele pár órája és az életem totál a feje tetejére fordult. Meghazudtolom tetteimmel saját magamat. Óvnom kéne őt.. magamtól, illetve a külvilágtól. Fogalmam sincs hogy bent milyen körülmények vannak, mit csinálnak a bent élő emberekkel, elképzeléseim vannak. Az elképzeléseim szerint pedig bent még mindig biztonságosabb , mint itt kint. Hiába vagyok itt én, ha közben saját magam is bizonytalan vagyok. Erre ebben a percben jöttem rá. Lehet, hogy abban a pillanatban jó döntésnek tűnt hogy kihozom, de most már közel sem annyira biztos. Valamit ki kell találnom.. valahogy magamra kell hárítanom az egészet, nekem kell elvinnem a balhét.
Hallhatóan hasonlóan gondolkozik, mint én. Fél.. én is féltem őt. Már ahogy ránézek is megmondom, hogy mit érez. Nem kellenek szavak, megértem őt nélkülük is. Megragadom s magamhoz húzom. Igyekszem lenyugtatni őt tetteimmel, ölelésemmel valamiféle biztonságérzetet adni. - Ne félj. Itt vagyok, megvédelek mindentől. Fogalmad sincs mire vagyok képes.. érted még olyan dolgot is tennék, amit rég nem tettem már. BÁRMIT megtennék hogy biztonságban tudhassalak. - Mindenféle megbánás nélkül, persze. Öreg vagyok már ,erős és tapasztalt vámpír. Ha róla van szó pedig soha nem a saját érdekeimet nézem, mindig csak az övét. Hogy neki jó legyen. Igyekszem erre törekedni. Elengedem s ő is engem. Elhúzódik tőlem.. látom rajta, hogy zavart.. fogalmam sincs mi lenne a legjobb. De a sorsáról nem dönthetek helyette. Azt fogom tenni, amit ő szeretne. - Ha vissza akarsz menni én nem állok az utadba. Elviszem a balhét is. Becsempészlek a szobádba, ha ezt szeretnéd. De csak ha tényleg ezt szeretnéd! De jól gondold meg, kérlek. - Hangom nyugodt, és határozott. Ha róla van szó, csak hogy biztonságba legyen, s ne essen bántódása eltűrnék minden fájdalmat. Még ha ez azt is jelentené hogy engem is bezárnak oda.. elviselném. De kétlem, hogy hasonló bánásmódba részesítenek már abból kifolyólag, hogy vámpír vagyok. Arról nem is beszélve ha én leszek mindenért a hibás.
A gondolataim olyan zavarosak voltak, hogy már kezdtem azt hinni tényleg meg fogok őrülni. Vicces, hogy pont akkor fedezem fel, hogy mennyire nem vagyok önmagam, amikor elhagyom azt a helyet, ahová ez miatt kellene kerülnöm. De az őrületem most csak egyetlene egy dologból származik. Ez pedig nem más, mint a félelem. Rettegek attól, hogy mit tartogat nekem ez a világ. Gyenge és törékeny vagyok, mint az most kiderült és mégis hogyan védhetném meg magam egy olyan világban, ahol tényleg léteznek vámpírok, vérfarkasok és boszorkányok is.. Meg még ki tudja, hogy mi mindennel találkozok később az utcákon. Tudom csak akkor leszek képes elviselni ezeket s hozzászokni, ha Peter velem van. Nélküle elveszett vagyok. Bent is és ugyanúgy idekint is. Nem tudok nélküle lélegezni sem rendesen. Hogy mégis mikor lett ekkora szerepe az életemben? Nem tudom, de most, hogy már így van egyáltalán nem bánom. Végre van valaki, akire támaszkodhatok. Nekem pedig ennél több nem is kell. Csak ő kell, hogy megvédjen. Tudom képes rá. Láttam. Még az sem rémiszt meg, hogy valaki néha átveszi az uralmát a teste felett.. Megbízom benne, mert tudom, hogy miattam képes uralkodni Seth felett. Láttam. Visszatért.
Ahogy a karjaiba zárt olyan volt, mintha a világ legbiztonságosabb helyére kerültem volna. Nem akartam menekülni. Sem pedig visszamenni. Ott akartam lenni, ahol Ő van. Az ölelése volt az, ami biztonságot nyújtott nekem. Ennél több pedig nem is kell. Mégis kiszakítom magam ebből a biztonságból s elhúzódom tőle. Szemeibe nézek s látom az örökös küzdelmet benne a sötétséggel. Segíteni akarok neki, ahogyan ő is tette. De ha most visszamegyek nem csak ő fog magamra hagyni, hanem én is őt. – Veled akarok maradni. Amíg veled vagyok nem érdekel, hogy hol vagyunk. Egyszerűen csak rettegek attól, ami rám vár. Odabenn.. Mindig tudtam mikor mi következik. Megvolt a magunk napirendje és azt is tudtam mi a büntetésem, ha hibázok.. De most.. Nem tudom. Ez az oka annak, hogy rettegek. Veled viszont.. Jobb. Sokkal jobb. – Nem vártam semmiféle reakciót csak újra visszamásztam a karjaiba. Szükségem volt az ölelésére, a közelségére. Ez volt az, ami megnyugtatott.
words: 341 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Próbálok a kedvére lenni, s minden tőlem telhetőt megtenni most még is bizonytalan. Nem biztos döntéseiben.. vagyis tulajdonképpen az én döntésemben. Én hoztam ki, a szükség hozta így. De nem bánom. Velem lehet, s szabadon mindenféle kötöttség nélkül élheti emberi módra életét ezentúl is, ha nem gondolja meg magát a későbbiekben. Bár lássuk be bizonytalanságával engem is kezd azzá tenni. Elhagytam magam.. mikor még saját magamban sem bízom hogy várhatom el tőle hogy bízzon bennem? Hogy rám hagyatkozzon? Lehet hogy meggondolatlan voltam ezen tettemmel.. túl nagy lépés volt előre. De.. már késő változtatni rajta. Nem tudunk feltűnés nélkül visszaosonni.
Szavai elérnek szívemig, de ezek után kétlem hogy 100%- osan velem szeretne maradni. Mondhat bármit tudom, hogy szíve szerint vissza menne a megszokott, "biztonságos" helyre ahol nem várhat rá semmi új. Ismerem ezt az érzést. De tudom hogy csak idő kell és hozzá fog szokni a normális élethez. Ahogy kiszakították ebből én úgy szeretném visszarántani bele. Ölelésembe fut, én pedig szorosan magamhoz ölelem, újra. - Nem kell félned.. a fenébe is már. Már hogyne kéne félned. - Kezem a vállára helyezem, s a fal irányába indulva szorítom a fal, és közém közben hangos fütyülésbe kezdek. Ezzel a tettel lebuktattam magam, de eddig bírtam színlelni. - Nem irigylem Petert. Kikészít ez a gyengédség ahogy bánik veled. De.. meglep hogy nem ismertél fel. Ennyire nem ismered vagy csak ilyen jó színész vagyok? - Tulajdonképpen egyik sem lepne meg. Nem ismeri olyan hosszú ideje, én pedig oly sok ideje élősködöm benne hogy tudom is én már mi van, s hol van a saját testem. De ez mind nem számít. Eszemben sincs elhagyni ezt az erőteljes testet, és nem is igazán erőlködnek ez ellen tenni valamit is. Míg az egyik kezemmel a vállánál fogom le őt, a másik kezem a nyakára helyezem. - Vicces.. fogalmad sincs Peter miért bánik így veled, de én pontosan tudom mire vágyik ez a test, hogy mit akar Peter. Téged. - Egyre közelebb hajolok hozzá mondandóm során, míg nem az utolsó szavakat szinte ajkaira suttogom s mielőtt tennék bármit is baljósan elmosolyodom, majd elhajolok tőle. - DE.. - Emelem fel hangomat, hogy figyelmét teljes mértékben magamra fordítsam, de a megijesztés gondolata sem áll távol tettem miatt. - Előtte.. valami furcsa erőt érzek tőled, és ki akarom deríteni mi az. Szóval.. beszélj, kislány. - Parancsolok rá ellentmondás nem tűrve majd gyengédebben szorítani kezdek nyakán.
Én magam sem tudtam követni a gondolataimat. Egyszerűen minden annyira zavaros volt. Féltem. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő és hiányzott az a biztonság, amit odabenn éreztem. Kezdtem már megőrülni. Nem voltam odavaló. Mégis hiányzik az az állandóság, amit a hely biztosított. Vissza akarok menni és nem is. Kell valami biztos az életemben és bármennyire is szeretném, hogy ez Peter legyen.. Nem lehet. Vagyis biztonságban érzem magam a közelében, de akkor is. Bármikor a felszínre törhet egy másik személy.. Aki talán nem is akar mást jobban csak fájdalmat okozni Peter-nek. Én pedig ezt nem szeretném, ha megtörténne. Meg akarom védeni, ahogy ő is megvédett most engem. Felszabadított. Még, ha meg is ijedtem ettől az egésztől ez az igazság. Neki köszönhetem, hogy friss levegőt szívhatok a tüdőmbe anélkül, hogy rácsok vennének körül. Beletúrtam a hajamba és próbáltam összeszedni magam. Vissza vagy sem. Itt az ideje, hogy eldöntsem. Rettegek attól, hogy mit hozhat a jövő. S, hogy mégis mi vár kettőnkre. Szabad vagyok. Mindig is az akartam lenni most mégis fejvesztve rohannék vissza a rabságba, hogy újra úgy érezhessem tartozok valahová, hogy ne kelljen meglepő fordulatokra számítanom.. Karjaiba vetettem magam.. Biztonságban éreztem magam, de ugyanakkor valami furcsa érzés futott végig rajtam. Nem törődtem vele. Szerettem Peter karjaiban lenni. Nem sokszor adódott meg, de mindig volt benne valami megnyugtató csak, mint most is. Ugyanakkor most valamiért egy kicsit hátborzongató volt, de nem törődtem vele. Pedig kellett volna.
– Te rohadék. – Ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam mondani, mikor a hátam a hideg falat érintette. Nem értettem, hogy mi haszna van abból, hogy így fel-fel bukkan.. Jelen pillanatban végképp nem értettem. Azt pedig még annyira sem, hogy pontosan mikortól volt Ő s meddig volt Peter. Talán az egész egy játék volt? Ennél jobban nem is lehetnék összezavarodva. Vagy mégis? A gyomrom kavarogni kezdett. Legszívesebben itt és most véget vetettem volna ennek az egésznek, ha tudtam volna. De nem vagyok rá képes. egy gyenge s törékeny ember vagyok, akinek talán jobb lenne odabenn.. Ugyanakkor vágyom a szabadságra is. Ami így egy kicsit nehézkesebb. Peter és én jól meglennék, de nem tudom, hogy tudnánk elhallgatni ezt a szerencsétlen parazitát. Kezeim ökölbe szorultak s összeszorított fogakkal beszéltem. – Szánalmas vagy. Gyenge vagy és törékeny akárcsak én. Ha nem így lenne a saját testedben lennél és nem használnád ki valaki másét. Gyáva féreg. – Tudom, hogy ezzel csak felhergelem, de nem érdekel. Peter erősebb nála még akkor is, ha nem hiszi el. Bízom benne, hogy nem engedi, hogy bántson. – Az égvilágon semmit sem fogsz megtudni tőlem. – Hogy miért? Mert én sem tudok semmit magamról. Reménykedek abban, hogy valahol szunnyad bennem valami természetfeletti, de nem tudom mi rosszat tettem, hogy csak titokban lappangjon bennem.
words: 445 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Nem bírtam már tovább egyszerűen ezt a szerepet játszani. Nem vagyok Peter, és egyszerűen nem tudok, de nem is akarok ilyen gyengéden bánni senkivel sem. Tulajdonképpen én lennék Peter sötét oldala, akit annyira el akar tüntetni Heather elől, de nem tud. Próbálkozhat, tehet bármit akkor is én vagyok most a felszínen, én irányítom ezt a testet.. és eddig pedig.. szóba sem jöhet a gyengédség. Kihasználom az adottságokat és akárhányszor én irányítom ezt a testet csak megfélemlítésről lehet szó, az ölésről. Peter amit nem tud megtenni, amitől tartja magát oly sok ideje én megteszem helyette és ezzel csak jót teszek neki. Különben olyan gyenge lenne mint a harmat.. egy vámpír ne éljen vértasakon, vagy állatvéren.. egy vámpír legyen vámpír és ne barátkozzon emberrel. Amiért kivételt teszek a lány esetében csak azért teszem, hogy kiderítsem mi is ez az erő.. elnyomott, de csak egy pillanat erejéig. Bár talán jobb lenne ha nem hoznám felszínre de érdekel.. bár mit nem adnék azért, hogy Petert lássam szenvedni hogy elveszíti a számára legfontosabb személyt. Még meglátom mit teszek. - Hogy mondtad? Rohadék? - A falba verem kezem teljes erővel, s bár ezzel magamnak is fájdalmat okozok mégis csak Peter testéről van szó, ő is érzi a fájdalmat. - Peter sok mindent köszönhet nekem..ahogy ezt is. - Kihúzom kezem a falból, amit szanaszét szabdalt a fal az ütés erejétől. Lassan ugyan, de gyógyulni kezd.. s ezzel a kezemmel nyúlok Heather arcához, összevérezve ártatlan kis arcát majd egy apró puszit nyomok a szájára s ördögi mosolyra húzom számat eltávolodok tőle. - Enyém az első csókod, kislány. Bár..fogalmam sincs mit szeret benned.. - Nyúlok az őrülten dobogó szívemhez nem értve mit eszik ebben a lányban a vámpír. Bár, rajta már meg sem kéne lepődnöm.. mindig okoz meglepetéseket. - Ó igen? Nem beszélsz? Majd mindjárt megered a nyelved. - Megragadom kezénél majd kirántom a faltól, úgy bánva vele mint egy játékbabával. Csak hogy ismét térdre rogyok, mielőtt bármit is csinálnék s szemem befeketedve változok vissza Peter-é. A legjobb időzítés..
Utáltam, hogy tehetetlen vagyok. Semmit sem tehetek annak érdekében, hogy visszaszerezzem a barátomat. S azt sem tudom megtenni, hogy elüldözzem ezt az állatot belőle. Egy pitiáner élősködő. Semmi több. Lehet, hogy erősnek képzeli magát, de ez az erő csakis Peter-ből árad. Az ő testéről van szó. Ha vele fogok maradni az ilyen helyzetekre meg kell tanulnom megvédeni magam. Sőt, mi több titkon valami kést is kellene magamnál hordanom. Nem szívesen bántanám Peter-t. De ez nem Peter. Csak egy szerencsétlen vadbarom, aki nem meri felvállalni az igazi kilétét. Mert Peter nélkül nem más, mint egy gyenge parazita. Soha nem éreztem még azt, hogy meg tudnék ölni valakit. Még akkor sem, mikor magánzárkába dugtak és hülye gyógyszerekkel tömtek, amikre láthatóan soha nem is volt szükségem. Nem akartam bántani őket, mert úgy voltam vele, hogy csak a munkájukat végzik és, ha ellenkezek vagy halálos fenyegetőzésekkel dobálózok, akkor csak rontok a helyzetemen. Most viszont tényleg éreztem azt, hogyha megtehetném megölném. Gondolkodás nélkül. Azonban meg kell találnom a módját, hogy elválasszam Peter-től. Mert neki soha nem tudnék ártani. Soha, de soha.
– Tudtommal nem vagy süket, szóval nem értem, hogy miért kérdezel vissza. - Nem rémültem meg. Egy pillanatra sem. Láttam már ijesztő dolgokat az álmomban. Lehet, hogy félek az élettől és a külvilágtól, de Seth-től egyáltalán nem félek. Nem tud bántani. Peter-nek erősebb az akarata, mint gondolná. Alábecsüli és egyszer, majd ez lesz a veszte. – Akkor lenne a tiéd, ha a saját testedben tennéd. Ez a csók Peteré. Az ő teste. Jobb, ha visszatérsz a saját testedbe, Kvazimodo. Hogy olyan rohadékként halj meg, amilyen vagy. – Mosolyra húzódnak ajkaim. Nincs semmilyen hatással rám. Nincs felettem hatalma. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy egy törékeny kislányt láthasson. Erősebb vagyok, mint gondolná. S miközben kiderítjük, hogyan szabadulhatunk meg tőle talán azt is megtudhatjuk, hogy mégis mi az oka annak, hogy nincs varázserőm. Mert tudom, hogy boszorkány vagyok. Annak kell lennem.. Tudom, hogy bántani készül mégsem rettegek. Nem adom meg ennek a szadistának az örömöt, hogy lássa a fájdalmam. De térdre rogy s szemei elfeketednek. – Peter? – Kérdezem s a hangom egy kicsit megremeg. Aggódom érte. Fogalmam sincs milyen érzés lehet számára átérezni ezeket a pillanatokat. De biztos nem lehet kellemes.
words: 362 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Tennem kellet valamit.. Peter valószínűleg nem fog örülni amint feleszmél hol is vagyunk, ráadásul kinek a társaságában. Zavart lesz amint felkel, de ez már egyáltalán nem az én hatáskörömbe tartozik. Én tudom hogy mit tettem, Peterrel ellentétben.. kifogja készíteni ez a tudatlanság. A lány nagyon is tévhitben él. Hiába minden, nyugtathatja magát azzal hogy Peter, a másik felem közbe fog avatkozni, majd leállít engem... de nem. Ilyen nem történhet meg, fogalma sincs míg elfojtva van bennem mit lát, s mit érez át abból amit én csinálok testével.
Kóstolgat.. de határozottan kóstolgat. Még csak az arca sem rezzen közelségemtől, nem fogja fel a helyzetet, nem fogja fel azt hogy mennyire is veszélyben van, hogy még csak az ujjamat sem kéne mozdítanom ahhoz hogy megöljem. Nem érdekel a képessége, hiába minden, rendelkezhet erős mágiával ha nem tudja irányítani, véletlenszerűen hozza felszínre, ráadásul ha én előbb ölöm meg mielőtt tehetne bármit is. Hogy hol a testem? Ennyi idő elteltével ez volt az utolsó amire gondolni tudtam. Túlzottan elfoglalt eme test előnyei, az, amit tehettem.. mindenkivel. Ezért sem hagyhatom azt, hogy rájöjjenek hogyan tudnak megszabadulni tőlem..mert hogy már csak véglegesen tudnak eltávolítani ebből a testből.. - Emlékezni fogok drágám, mindenre. Vele ellentétben. Enyém leszel.. mindenben az első. Elveszem tőle azt, amit a világon a legjobban félt.. téged. - Kezem a mellkasomra helyezem, majd kaján mosolyt villantva odahajolva hozzá simulok testének, s lefogom őt. De mielőtt tehetnék bármit is elvesztem e test felett az irányítást.. a legjobb időzítés. Térdre rogyok, s egy darabig a semmibe nézek előre. Míg nem..egy határozottan ismerős hangot hallok. Felé fordulok.. nem! Ez nem lehet! Nem akarom elhinni hogy ez tényleg megtörtént - Heather.. te hogy kerülsz ide? - Értetlenkedek, s próbálom összerakni a darabkákat de ez nem túl könnyű úgy, hogy ha az utolsó emlékem még az, hogy bent vagyunk.. az intézetbe. Felugrok hirtelen s a lányhoz sietek. Gyengéden kezéhez nyúlok, s aggódva nézek végig rajta. - Ugye nem..? Ugye nem bántott? - Kérdezem meg végül félve a választól.
Átvert. De még hogy. Észre sem vettem, hogy nem is Peter az. De mégis miért akart kihozni onnan Seth? Egyszerűen nem értem, hogy milyen előny származhatna ebből. Oké.. Itt talán anélkül tehetne el láb alól, hogy bárki bármit tehetne. Bár nem hiszem, hogy ez lenne a célja. Mert akkor már rég megtehette volna. Sajnálatos módon nem látok a fejébe. Annyira szeretném tudni, hogy mégis mik a céljai. Azt tudom, hogy meg akarja keseríteni Peter életét.. Megcsókolt. Pedig Peter-nek akartam adni az első igazi csókom. Mert vele el tudnám képzelni. Mikor kicsi voltam is rémlik, hogy óvodában volt egy szájra puszi. De ez volt az első igazi csókom. Az elmegyógyintézetben pedig nem volt lehetőségem arra, hogy kiszemeljek valakit.. Esetleg összeszűrjem a levet valakivel. Az elmebetegek nem tartoznak az eseteim közé bármennyire is nyilvánítottak engem is annak. Nem félek tőle. Egy pillanatra sem adom meg neki ezt az örömöt, hogy félelmet lásson a szememben. Nem jár ki neki az a luxus.
– Csak szeretnéd. Soha nem leszek a tiéd. Megpróbálhatsz minden hülye trükköt, ahogyan csak szeretnéd. De köztem és Peter között nem fog történni semmi addig, amíg te a testében tartózkodsz. Egy pillanatra se hidd azt, hogy olyan sokáig fog ez így maradni. Mert, ha rajtam múlik, akkor már a jövő héten alulról fogod szagolni az ibolyát te rohadék parazita. – Még soha nem éreztem ekkora dühöt magamban és úgy éreztem, hogy helyben megfulladok, ha nem adhatom ki magamból. A legrosszabb az egészben, hogy ezzel nem csak Seth-nek ártottam volna, hanem Peter-nek. Neki pedig soha nem szeretnék fájdalmat okozni. Túlságosan jó volt hozzám nem érdemli meg, hogy bárki is keresztbe tegyen neki. Ő az, aki legkevésbé érdemli meg azt, hogy valaki birtokolja a testét akarata ellenére.. Nem, mintha ezt bárki megérdemelné. Mikor Peter újra térde rogy nem merek odamenni. Félek, hogy ez egy újabb trükk ugyanakkor a lelkem mélyén remélem, hogy nem az. – Nem.. Nem bántott. Nem történt semmi. Amíg te, te vagy szeretnék megtenni valamit. – Nagyot nyeltem, majd magamhoz húzva őt megcsókoltam. Megígértem, hogy nem lesz köztünk semmi.. Ezen a csókon kívül nem történhet köztünk semmi, amíg a kapcsolatunkban van egy felesleges harmadik. Nem mellesleg még nem állok készen arra.. Lélekben nem. Azt hiszem. Nem tudom.
words: 363 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Jó érzéssel töltött el az, hogy mennyire betudom adni neki hogy én vagyok Peter, de közben mégsem. Én vagyok vele már több évszada, én tudom hogy pontosan milyen. Ennyi idő alatt még szép hogy kiismertem minden kisebb lépését, reakcióját mindenre. S bár tudom hogy az ő fejében is megfordult hogy kihozza őt arról a helyről, de nem most, nem ilyen körülmények között. Keresnek minket, ezért is nem túl szerencsés az, hogy egyhelyben vagyunk.. ráadásul ennyi ideje. De engem aztán nem érdekel hogy megtalálják a csajt.. én könnyedén eltűnök, vele ellentétben. Bár ezt mind jobb lett volna úgy hogy nem fedem fel magam.. és úgy tűnök el.. az jobban fájt volna neki,s nekem valami eszméletlenül szórakoztató lett volna végig nézi szenvedését. Felnevetek baljósan hallatán reakcióját. Nem tudom mit gondol magáról.. nem tudom hogy akarja elérni mind ezt, de amint visszakerül arra a helyre a kezei talán még jobban kötöttek lesznek mint eddig. Ez pedig számomra csak jót jelent. Mondjuk, nem mintha félnék tőle.. nem mintha bármit is tehetne ellenem. Egyelőre még csak egy egyszerű emberről van szó akinek bármelyik pillanatban kitörhetném a nyakát, talán ezzel okoznám a legnagyobb fájdalmat másik felemnek. De.. hagyom ezt a tervet. Szenvednek maguktól is, míg én képbe vagyok.. nem lehetnek egymásé. Ez pedig számomra jobban kifizetődő mint egy gyilkolás.
Felsóhajtok, egyszerűen megkönnyebbülök amint hallom őt, s biztosít az felől hogy semmi baja. Az arcát simítva ellenőrzöm ugyan, biztos ami biztos. Aggódom érte.. nagyon is. Érdeklődve figyelem, hogy vajon mi lehet az amit megakar tenni, s magához rántva megcsókol. Egy pillanat erejéig viszonozom tettét, s fogalmam sincs honnan szedek erőt magamon, de elhúzódom tőle kezeimet arcára tapasztva. - Ne.. ne ilyen helyen. - Nem ilyen helyen akarom az első, igazi csókunkat.. egy sikátor nem méltó erre. S bár nem értem hogy mi ez hirtelen, mire fel ez a sietség de biztos vagyok benne hogy köze van Sethez. Elengedve arcát a kezét fogom meg, majd másik kezemmel előveszem telefonomat, s egy számot tárcsázva emelem fülemhez, közben a lányt nézem. - Én is annyira akarom mint te.. de.. elszeretnélek vinni egy helyre.. mielőtt.. - Nem fejezem be a mondatot. Felveszik a telefont, s a vonal másik végén lévő személlyel kezdek beszélgetni. Senki nem gondolná hogy mennyi kapcsolatom is van.. szinte mindenhol, akik bármit megtesznek nekem. Van valami jó is abban, ha van egy olyan oldalad aki tart magának agymosott szolgákat, kik mindent megtesznek neki. Letéve a telefont újra a lányra koncentrálok. A telefonban kissé titokzatosan fejtettem ki magam. - Mit mondasz.. eljössz velem? - Én elintéztem a dolgok rám eső részét, s már csak Heather-ön múlik minden. Az pedig hogy hova szeretném vinni.. legyen számára is meglepetés.
Egyáltalán nem repdestem az örömtől, hogy sikerült átvernie. Mégis ki örült volna ilyesminek? Nem tudom megkülönböztetni, hogy mikor Peter és mikor Seth. De miért is lepődök meg annyira ezen? Én alig ismerem Peter-t ő pedig, már hosszú évek óta parazitaként él a testében. Utálom, hogy tehetetlen vagyok. Nem csak azért, mert nem tudom őt megszabadítani ettől az egésztől, de azért is, mert magamat sem tudom megvédeni. Mégis mim van a nagy számon kívül? Törékeny vagyok. Olyan könnyen elintézhetne engem is, mint az egyik őrt odabenn. Semmi perc alatt halott lennék. De nem akarja, hogy halott legyek. Kínozni akar mindkettőnket, de ha rajtam múlik nem sokáig teheti meg. Túlságosan sok szabadidőm van az intézetben.. Már pedig ezek után biztos vagyok abban, hogy vissza kell mennem. Igaz, hogy nincs sok dolog ott, amiből kiindulhatnék de legalább megpróbálhatnék találni egy megoldást Peter helyzetére. A fejemben össze kell állítanom valamit. Muszáj lesz. Mondjuk, ha kutatnék az álmaim és a képzelgéseim között talán találnék valamit, amit később felhasználhatnék annak érdekében, hogy segítsek rajta. Most már legalább neki köszönhetően tudom, hogy ezek nem csak képzelgések, hanem igazán valóságosak. S ez teszi őket még félelmetesebbé. Félek, hogy egyszer valóra fognak válni. Ezért is nyomom el őket az elmém egy rejtett zugába. Nem akarok rájuk emlékezni, mert rettegek. Nem csak attól, hogy megőrülök, de attól is, amit látni szoktam.
Annyira megkönnyebbültem, mikor újból térdre rogyott. Ebből tudtam, hogy Peter visszatér hozzám. Vagy egyszerűen ez az egész csak egy újabb műsor azért, hogy elnyerje a bizalmam. De szemének elfeketedése az mellett érvelt, hogy ez igen is Peter az. Örömömben vagy bánatomban, már én sem tudom, de megcsókoltam. Mert meg akartam csókolni, amíg még megtehetem. Nem tudom, hogy Seth mikor tör a felszínre és azt akartam, hogy ő kapja az én első csókomat, amit mindennél jobban akartam.. Nem engedem meg Sethnek, hogy kettőnk közé álljon. Még akkor sem, ha szó szerint ezt teszi. Elpirulok, mikor azt mondja, hogy nem ilyen helyen szeretné az első csókunkat. Ez annyira édesen hangzott tőle, hogy legszívesebben ugrándozni kezdtem volna. De egyszerűen csak csillogó szemekkel figyeltem rá és hallgattam, hogy mit fog mondani. Nem biztonságos vele lennem és a lehető leghamarabb vissza kellene mennem, de eszem ágában nincs nemet mondani neki. Lehet, hogy egy jó darabig nem fogunk találkozni ezek után és utálnám magam, ha nem használnék ki minden egyes percet vele. Pár percig telefonált, de hogy kivel beszélt vagy miről azt nem tudtam megmondani. Annyira sejtelmes volt, hogy egy picike kis félelem kezdett bennem növekedni. Viszont még így sem voltam képes nemet mondani neki. – Persze. Gondolom nem árulod el, hogy hova megyünk.. – Kérdeztem féloldalas mosollyal az arcomon, miközben hozzábújtam. Közel akartam tudni magamhoz. Őt igen.. Sethet pedig olyan távol amennyire csak lehetséges.
words: 448 tags: peter belikov & heather frost music: stay
Egy furcsa mosoly kúszott arcomra, mikor azt mondta, hogy rajzoljam le. Hát, ezen már ne múljon! A zsebembe csúsztak ujjaim, és előhúztam egy papírfecnit, majd egy tollat. Milyen mázlista vagyok, és előrelátó, hogy a táskámban mindig van minden. De szerettem művészkedni is, ha eddig még nem említettem volna. Általában rajzokat készítettem.. és ez feloldozást nyújtott minden alól. Jóleső feloldozást. - Szóval... itt elmész egyenesen. - húztam egy vonalat felvont szemöldökkel, ahogyan rákoncentráltam a feladatra, közben pedig egy apró mosoly jelent meg rajtam, hiszen szemmel láthatóan tetszett, ahogyan próbál minden négyzetcentire figyelni. Igencsak... szemrevaló a hölgy, ha ezt szabad így mondanom. - Így már talán világos. - adtam át neki a papírlapot, miután elkészítttem egy jól ábrázoló rajzot, és egy halk sóhajjal ismét hátradőltem, de reménykedtem még abban, hogy nem fog magamra hagyni. Kezdett tetszeni a társasága, s azt hiszem, hogy régen mulattam már ilyen jól, mint most. Főleg női társaságban, hiszen engem ők általában elkerülnek. - Kíváncsivá tettél. - suttogtam, ahogy nógatva beszélt és beszélt, és hívogatott... kíváncsivá tett. Tényleg. Kezemet felé nyújtva próbáltam rájönni, hogy mi is a célja ezzel. - Mit is szeretnél? - billent oldalra a fejem.
Leállítottam a motort a sikátorban, és csakhamar ránk borult a majdnem-csend. Csak egy-két beszélgetés foszlányait, meg a főúton járó autók hangját lehetett ide hallani. Sötétben ez a környék már nem épp tartozott a fényes, sűrűn látogatott helyek sorába. - Tökéletes időzítés - fogtam meg Gwen kezét, aztán beljebb kezdtem kalauzolni a sötétségbe, mígnem megálltunk egy falba épített ajtó, és egy szerényen, magányosan lógó cégtábla előtt. - Itt van Corey boltja - mutattam az ajtóra, majd Gwen nyakára néztem. - Vedd le a láncodat - súgtam neki, és felmutattam a sötét égboltra. - Már nem lehet bajod nélküle, nincs napfény. A sztori a következő: nem kell a boszinak tudnia, hogy van már egy láncod. A lényeg: újszülött vámpír vagy, és napfénygyűrűre van szükséged. A neved pedig nem Gwen, és nem Amelia... válassz valamit, ami neked tetszik. Noha kétlem, hogy Benedict közel merészkedne egy boszorkányhoz, aki egy puszta legyintéssel is árthat neki, jobb az óvatosság. Minél kevesebben tud Corey is, annál jobb. Ne feledd, innentől roppant vékony jégen járunk, és nagyon ügyesen kell hadoválnunk.
Kíváncsian várom, mi az, ami még a segítségünkre lehet, amit nem mond el, de nem is faggatom. Ez az ő terve, én meg kénytelen vagyok türelmesen várakozni, míg megérkezünk. Egészen besötétedik, mire leállítja a motort valahol a belvárosban. Nincs szükségem arra, hogy megjegyezzem az utat és ki is használom ezt, méghozzá úgy, hogy egész úton tapadok a hátához és ölelem a derekát. A nyugtalanságom viszont erősödni kezd, amint egy sikátorba vezet. Ez a hely elég elhagyatott és ha nem lennék elég edzett, na meg ha nem tudnám biztosra, hogy eszében sincs ártani nekem, most pánikolni kezdenék, de így csak idegesen fészkelődöm mellette. - Jó.. - egyezem bele és a láncom csatja után nyúlok. Ez tényleg hasznunkra válhat. A neven pedig nem is kell sokat gondolkoznom, egyből sorolni kezdem azokat, amiket az elmúlt pár napban már használtam. - Nora, Kate, Vicki.. - mosolygok rá. Lényegében teljesen mindegy, hisz a valódi nevemet kevesen tudják, főleg ebben a városban. Minden esetre abból bajom nem lehet, ha máshol már bemutatkoztam valamelyik változaton. A nyakláncom végül átnyújtom neki, jobb ha nála van. Ámbár hazudni remekül tudok, nem próbáltam meg még boszorkányt átverni, nem tekintem hazai pályának. Jobb az óvatosság, ahogy arra Chriest is felhívja a figyelmem. - Nem hiszem, hogy Benedict kiszúrná, hogy hozzá jöttünk, ha csak nincs akkora pechem, hogy a sok boszorkány közül éppen Corey-n akad meg a szeme, emiatt nem is kell aggódni... - forgatom a szemeimet. Benedict szereti összekötni a kellemest a hasznossal, és amennyiben nem egy könnyűvérű nőtől várok most segítséget, nem fog kérdezősködni. Remélem.
- Nézd... Nora - hunyorgok Gwenre hamiskásan, kiválasztva egy nevet a sok közül. Mindegy végül is, mi az, úgyis csak ideig-óráig lesz rá szüksége. - Mondhatod, hogy paranoiás vagyok, de muszáj minden nyomot eltüntetni ami utalhat arra, hogy valahogyan mégis életben maradtál. Mindketten vásárra visszük a bőrünket Benedict-nél - dünnyögöm. Valahogy nem akarom elképzelni mi történhet vele és velem is, ha a pasit nem sikerül átejtenem a "kinyírtam-az-exedet" történettel. Elteszem a nyakláncát, aztán az ajtó felé fordulok, és bekopogok, majd a kilincset lenyomva belépek. Nagyon régen jártam már itt, alig emlékszem a berendezésre. De a pult mögött álló nőre szinte azon nyomban ráismerek. - Hello Corey - köszönök rá, majd közelebb lépek, és magammal húzom Gwent is. Látom a lány arcán a felvillanó dühöt - nyilván megérezte miféle is vagyok - aztán elsimul az összevont szemöldöke. Szemmel láthatóan ő is rám ismer. -Chrest... Mi járatban? - teszi fel nekem a kérdést, miközben kisétál a pult mögül, és kérdő tekintetet vet Gwen felé. - Öhm... ő itt Nora - mutatom be egymásnak a két lányt. Corey nem ad kezet. Megértem... nem szívleli a vámpírokat. Alighanem mindkettőnket ívben dobna ki innen egy átokkal, ha nem lenne a lekötelezettem.
Kezdőlap
| szószám: 522| 
